v.Poltáry Vilmos - Magyar Királyi Csendőrség

legjobb struccmadár módjára a jelenbe burkolódzni és nem gondolni a jövőre. Hogy mi,
hogy lesz? Ki tudja azt, ki tudja ma sorsát irányítani?
Február 9. szombat Enyhe – csúnya- esős idő. Csak a tejért voltam és vissza. Egyébként
ma főző nap volt s így nagy munka folyt a konyhában. Mellékesen kis mosást is rendeztem
és pedig első ízben teljesen önállóan. Csak magamnak mostam néhány darabot, mert
Anyust akartam kímélni, de meg különben is annyi dolga volt, hogy amúgy sem tudott
volna segíteni. Szóval, ma már önálló mosónő lettem. Mire vitte az egykoron délceg
magyar katonatiszt, aki hosszú pályafutása alatt mindig a jót, szépet és a magyart
cselekedte. Ilyenkor összeszorul a szívem, a könnyeimet vissza fojtom és zokog egész
bensőm. Egy vesztett háború hajótöröttje vagyok, akinek nincs szava, de joga sincs
semmihez. De én nem is kérek sem jogot, sem szót, csak nyugodt életet, kedves családi
körben való szerény megélést. Igen, „élést” kívánok, de olyat, amilyet megérdemeltem
becsületes múltam után s nem pedig olyat amilyre otthon kilátásom van.
Már pedig amint hallani, a volt középosztály semmire sem számíthat. Pláne, mi
„nyugatosak”, állítólag annak hívnak bennünket otthon. Bennünket, akik mindenünket
elvesztve, ide kényszerültünk, ide parancsoltak. Na de állj magyar! Ne siránkozz! Ne
lovagolj olyan paripán, amelynek törött a lába! Fel a fejjel! Ahogyan a jó Isten akarja.
Anyus közben – kicsi Öbi elintézése után – varr, varrogat. Laci autójára csinált egy orvosi
zászlót, most meg egy szerencse babát az ülés mögé. Orvosi egyenruhában lesz. Mindkettő
nagyszerűen sikerült. Lacinak meglepetés lesz.
Február 10. vasárnap Rossz éjjelünk volt. Anyusnak a nyaka és feje, nekem a karom, és
hasam, kicsi Gyurinak meg a gyomrocskája fájt. Mind ez reggelre elmúlt, s csak annyiban
volt kellemetlen, hogy sokszor voltunk ébren és hánykolódtunk. Anyus fájdalmai is
tűrhetőek, sajnos, hogy már 7. hete tartanak. Szinte elképzelhetetlen, sajnos azonban
éppen hosszú tartam rheumát v. idegfájdalmat jelent. Szemcseppeket sem használja Anyu
mondván: „úgy sem használ””. A Tavaszt, annak gyógyító írját várjuk valamennyien.
Hiszen, ha nem lehetne remélni, meg kellene kergülni.
A templomban a pap, püspöki pásztorlevél formájában, felolvasta a passaui püspök
felhívását a bajor asszonyokhoz, nőkhöz. Csoportosuljanak női egyletekbe s azon belül
jótékonykodjanak a német hadirokkantakkal és hadiárvákkal szemben. „Ne tűrjék meg
sehol, hogy a világtalan hős katona koldulni járjon.” Szép és emberséges gondolat,
azonban amint én tapasztaltam, erre csak a hazátlan, nem ide való idegeneknek van
szükségük, mert a helybelieket a bajor nép jószívűsége amúgy is ellátja mindennel. Jó
módúak ellátással, ruházattal a többiek meg állással, munkával mennek segítségükre. Jó
nép a bajor.
Tegnap több mindenfélét meséltek a komáromi szűrő táborról. Általában nem rosszakat,
de hogy az ott időzés több napig tart, az máris kellemetlen. Komárom, oh! Szerencsétlen
Komárom. Azoknak a magyar városoknak egyike, melyet a világégések, az emberiség
marakodásai immár másodszor hasítanak ketté. Drága szép Duna folyamunk, de sokat
tudna mesélni. De nekem is eszembe jut életem néhány mozzanata. Az első sok évtizedre
nyúlik vissza, amikor 1909-ben fiatal zászlós koromban rándultam ki oda gyerekkori
ideálom meglátogatására Esztergomból. Sok kellemes séta, templomba menés, ifjú, a
világot rózsás színben látó s a katonai pályát gyönyörűnek tartó fejjel és szívvel. Akkor
persze még a Duna mindkét oldalán fekvő városban járkáltunk. Azután már csak mint
Komárom-Dél utaztam át pályaudvarán, de a városban nem jártam. Több évtized után, a
trianoni békediktátum után már csak rádión hallottam a szép, nagy Komárom
egyesüléséről, míg végre 1944-ben egy szemlén, majd egy kivizsgálásom alkalmával
447