v.Poltáry Vilmos - Magyar Királyi Csendőrség

azzal nem szolgálhattunk, mert drága jó gyerekeink semmit sem írtak. Vincze Ilmi írt ma
levelet s azt tudatja, hogy már kapott levelet Palitól. Szóval egymásra találtak.
Bártfayék is itt voltak búcsúzni. Ők is bemennek a pockingi alvilág övezetébe. Sokáig azt
remélték, hogy nem kell oda menniök, hanem egyenest waggonba szállhatnak. Nem
sikerült. Ha valami hírt kaptunk volna tőletek, ezzel a már megszokott társasággal
mentünk volna mi is. Visznek kis kályhát és tüzelőt és remélik, hogy 3-4 napnál nem lesz
hosszabb az utazás.
Megkezdődött az esőzés. Esernyő, gumikabát nincs. Jó, hogy sí-cipőm bírja a vizet és
sarat.
Nov. 9. péntek Kora reggel 7 h – tól nagy lótás-futás volt a háznál mert Anzsiék utaznak.
Mire elindultak 11 h lett. Bezzeghék, Vattayék, Mészárosék pályáznak a László féle üres
szobára, ám a polgármester kijelentette, hogy egy tanerő számára tartja fenn a szobát.
Holnap jön Dumm s majd csak eldől az ügy. Ahogy a jó Isten akarja. Örülök, hogy
Anzsiék elutaznak, legalább lesz valaki, aki biztosan felkeres benneteket és sürgeti a
híreket tőletek. Levelet és kis csomagot is visz nektek. Adja Isten, hogy ne sokáig
rostokoljanak Pockingban. Most hallottam, hogy Budai-né – tudod Edóm, az aki a
templomban énekelt – itt hagyja urát és 2 gyerekét és haza megy. Ok még nem tudható, de
úgy hallom, kutya van a kertben. Bizony rossz anya aki 2 gyerekét itt hagyja.
Ma Sáriékat hiába vártuk. Pá.
1945.XI. 10.-én Dumm urat, de Sáriékat is ma is hiába vártuk. Igaz, hogy az esős idő ma
havazásra fordult s így a közlekedés is megnehezedett. Úgy vedd amint mondtam „erős
havazás” van. Istenem édes jó Istenem ezt is megértük itt az idegenben, s tőletek még
mindig semmi hír. A számkivetésnek az önhibánkon kívüli hazátlanságnak minden súlyát
ma fokozottabban érzem, mert azok a házunk előtti évszázados fák amelyek néhány nappal
ezelőtt öltöttek őszi gúnyát, lehullatva ezer meg ezer aranysárga levelüket, ma
megdermedve állnak ősi helyükön és ágmozdulás nélkül viselik az égből rájuk borított
vastag fehér leplet. Az ezüst fenyő szebb mint valaha, azonban sajnos már a karácsony
közeledtére emlékeztet. Jajj, de szomorúak vagyunk! Hol Anyus vígasztal engem, hol én
mondom neki : „Anyus nem szabad sírni.” Mondanom se kell, Anyus az okosabb, az
erősebb. Ő amennyire csak lehet elfoglalja magát varrással, olvasással, eltereli
gondolatait a keserű való kínzó és gyötrő környezetéből, de én a maradi, ósdi ember, csak
a szép múlt emlékei között bolyongok. Nem múlik el egy éjjel sem, hogy ne álmodjak egy
hadapródiskolai jelenettel, becsületes katona életem valamelyik mozzanatával, egy
harctéri eseménnyel vagy valamely katonai parádé pompájával. Mit tagadjam, 37 évig –
egész csekély megszakítással – a régi felfogások szerinti legszebb, legúribb pályán, teljes
becsületességgel, felettébb nagy ambícióval és büszkeséggel működtem, tehát nem csoda,
ha álmaim témáját katonai múltamból választom.
Ma egy német „munkás sapkával”a fejemen járok-kelek vásárolgatni, valamit szerezni,
fát vágni, sepregetni, törölgetek és mindenféle házimunkában segédkezem. Éppen a
napokban olvasta Anyus egy német újságban, hogy a régi egyiptomiaknál volt egy korszak
amikor a férfi végzett majdnem minden házi munkát, a nő volt a tulajdonképpeni
kenyérkereső és dirigens, s ha férjével nem volt megelégedve, egyszerűen elzavarta
házától sőt a mostani viszonyok szerint a férfit megillető gyerekeket sem adta ki. Így érzem
magam most én is s csak várom a pillanatot, amikor majd Anyu kiadja nekem a felmondó
„Laufpass-t”. Remélem ez esetben Anyu is megtartja a régi egyiptomi nők szokását és
gondoskodik az elcsapott férj további megélhetéséről. (Anyu a karzaton „hahog!)
426