Alberirsa Híradó 2010.01. hó (.pdf) - Albertirsa

6 Albertirsai Híradó 2010. január
Nem is tudom, hogyan éltük túl lelki
betegség nélkül a kiskamasz éveket. Mit
is mondok, persze, történt lelki sérülés,
a mai napig érzem, érezzük azt, mindannyian.
Már kikerülve a sötét pincelakásból
négyemeletes bérházban kaptunk
lakást, annak picurka félszobájában éltünk
ketten, nővéremmel. Éppen annyi
hely volt ott, amennyi egyetlen heverő
kettőnknek, és egy akasztós szekrénynek
kellett. A régi toalett-tükör a sarokba
szorulva szolgált csekélyke pakolnivalóinknak.
Örültünk a költözéskor, remélve,
hogy vége a nyirkos, csontig hatoló
hideg éjszakáknak. A nyirkosságnak csak
ruháinkban maradt nyom, árasztva a dohos
szagot, de a hideg maradt: anyámék
spóroltak a gázzal, nem volt szabad fűtést
kapcsolni. Legnagyobb fájdalmunk mégsem
ez volt. A szobafogság. Ez volt a szörnyű.
Anyámék felfogása szerint csak az
iskolába menés-jövés, és ahova ők küldtek,
oda volt normális dolog menni. De
időre ám! Mert ha csak 10 perc késés volt,
került le a vasutas nadrágszíj, annak is a
csatos végével zuhant ránk az ütés, nevelőapánk
teljes 130 kilójával... Ablakunk
alatt hallottuk a gyerekzsivajt, kacagást,
szinte folyamatosan. Abban a lépcsőházban,
ahol laktunk, több gyerek is lakott,
de a környékről is összeverődtek: ugróköteleztek,
fociztak, kergetőztek kint a
jó levegőn. Nekünk maradt az ágy szélén
a gubbasztás, még székünk sem volt,
onnan leskelődtünk ki, de ezért is szidás
járt. „Minek nektek barátnő?! Vízre visz,
szomjan jössz vissza!” Anyánk kedvenc
indokai közé tartozott ez is. Eltelt úgy a
nyár, hogy a boltból való hazaloholás, az
iskolából hazarohanáson kívül nemigen
voltunk a levegőn. Az első havon csúszká-
K U L T Ú R A
SZÖKÉS A FAGYOS ÉJSZAKÁBA
lás hangjai, fel-felcsattanó kacagásai feltörték
a lelkünkre zárt lakatot: még nem
is olyan régen mi is csúszkáltunk, kint a
tanyán... a tavon, mindenütt. Megszületett
az elhatározás: másnap iskola után
hazafelé lent maradunk mi is egy kicsit,
olyan nagy baj csak nem lesz belőle! Hát,
lett. A kicsiből több lett, röpült az idő,
befogadtak a gyerekek, hógolyóztunk,
csúszkáltunk, kipirultan, elfáradva arra
eszméltünk: szürkül. Rettegve indultunk
fel a lakásba. Nem sokat kellett beszélni,
anyánk már indult éjszakai műszakba,
foga között szűrte a szót: „Reggel megjön
szolgálatból apátok, készüljetek fel
rá, csúnyán leszámol veletek!” Ezzel el is
ment, vacsorát nem kaptunk, bezavart a
kisszobába. Az ajtó csapódása után egyszerre
lázadtunk fel, de ezt inkább a félelem,
mint az igazságérzetünk diktálta.
Kimentünk a kamrába, leakasztottunk
egy oldal füstölt szalonnát, néhány pár
füstölt kolbászt – mi úgysem kaptunk
belőle enni –, kellett mostohaapánknak
szolgálatba, és elindultunk megkeresni
családos nővérünket. Címét nem tudtuk,
csak sejtettük, merre lakhat. Bizony jó tíz
kilométerre a lakásunktól, ráadásul este,
sötétben csak a remény vitt bennünket, a
vak hit, hogy megtaláljuk. Már régen kint
jártunk a városból, cipelve az „ajándékot”
persze a kolbászból már jól belakmározva,
de sehogy sem ismertünk rá a téli időben
a tájra. Egyre hidegebb lett, metsző
szél támadt, amerre elhaladtunk vad kutyaugatás
kísért bennünket. Rettenetesen
fáztunk, a lábunk lefagyott, tapostuk a jeges
havat, könnyeink dermedt arcunkra
fagytak. Késő éjszaka volt, eltévedtünk...
Egy kerékpáros férfi állt meg mellettünk,
kérdezve, hova tartunk ilyen későn?! A
KÖSZÖNETNYÍLVÁNÍTÁS
A Művelődési Ház, valamint a város összes lakója nevében köszönjük
Hajdú Gábornak és nagyszüleinek nagylelkű felajánlását, melynek köszönhetően
az Erzsébet téren 2009-ben is felállíthattuk a mindenki karácsonyfáját,
mely köré hagyományosan 12-én megrendeztük a Luca napi vásárt.
Iskolák, óvodák, kereskedők kínálták portékáikat.
Köszönetünket fejezzük ki továbbá a Napsugár Óvoda pedagógusainak,
amiért lelkes apróságaikkal műsort adnak évről-évre ezen a rendezvényen.
Bízunk benne, hogy a jövőben ezen lelkesedés többekre is átragad, és egyre
több emberrel ünnepelhetünk az Erzsébet téren.
A Móra Ferenc Művelődési Ház dolgozói
sírástól, vacogástól alig-alig tudtuk elmondani,
kit keresünk, honnan jöttünk.
Így is látta ő a lényeget, két agyonfázott,
agyonrémült gyereket, a hideg éjszakában.
Beterelt egy kapun bennünket, jó
meleg kiskonyhába, termetes asszonyság
csodálkozott ránk. A férfi félrehívta pár
pillanatra, sugdolóztak, mi csak álltunk
szünet nélkül remegve az átfázástól. Hamarosan
kaptunk forró tejet, kenyeret,
ültünkben el is szundítottunk a jó melegben.
Nemsokára a férfi keltegetésére
ébredtünk, egy autó berregve várakozott
ránk odakint, a sötét, fagyos éjszakában.
Suhantunk a jó meleg autóban, kéklett a
hó fehérsége, metsző szél hordta itt-ott
kisebb-nagyobb buckákba. Nézelődve,
félve, de hazaértünk. Zavartan köszöntünk
el, már a reggelen járt az eszünk,
mi lesz velünk, és a kolbászhiány miatt
is, szerencsére a szalonna megvan... Meglepődésünkre
megsimogatta fejemet a
férfi, kitalálva gondolatainkat: nyugodtan
aludjatok csak... mi még benézünk édesanyátok
munkahelyére, egy-két dolgot
meg kell beszélnünk... amiket elmondtatok.
Ne féljetek, nem lesz semmi bajotok
reggel sem. De soha ne induljatok
így neki a nagyvilágnak! Azzal indultak
is. Agyonfáradt, zúgó fejjel, hasogató
lábbakkal baktattunk fel a lakásba, akasztottuk
vissza a szalonnát, nővérem azért
egy darab kolbászt csak megtartott magának,
bedugva a toalett tükör aljába...
Ájult alvásba merültünk, csak reggel felé
érezve némi felmelegedést. Nemsokára
hangok szűrődtek be, anyámék beszélgettek,
inkább vitatkoztak nagyon valamin,
majd csend lett. Nyílott a szobánk
ajtaja, anyánk lépett be, nézett ránk elgondolkodva.
–„Nahiszen, nem mondtam
én olyat, hogy úgy kelljen világgá futni...
oszt hazahozatni, mint a kisasszonyok
taxival...szégyenszemre. Kolbászho meg
ne nyújjatok az idén! Iskola maj hónap,
aluggyatok, ott lesz egy kis leves, ha kelnétek..”
Bizony, soha tán nem esett ilyen
jól az alvás, mint ezután! Békésen múlott
el a nap, restelkedtünk magunk előtt is,
mit is tettünk, de valahogyan mégsem
bántuk meg igazán. Az is csak pár nap
múlva derült ki, hogy a bal sarkam elfagyott...
ma is ott a nyoma, bizony már az
„időt” is megérzem vele.
(Részlet a „Fancsikai fények”
c. kötetből Mülhauser Fábiánné)