létünk

A Népszínház épülete, háttérben a régi Munkásotthon (fotó: A. J.)
nak alakulása, állomásai mutatják. Az egyre fokozottabb szórakoztató
jellegűre formálódott színházban az ünnepélyesség pillanatai jelentették
azt az időnkénti kötelességből származó tiszteletadást, amivel a színház
is tartozott önmagának és amivel a közönság is adósnak érezte magát
a művészettel szemben.
Ha már keletkezésük idején bizonyos időszerűtlenséggel voltak illethetők,
akkor mi magyarázhatja a következő évtizedben, az ötvenes években
(sőt később is!) színpadon, műsoron maradásukat? Illetve mivel indokolható,
hogy olyan kivételes alkalomra, mint a szabadkai színházavató,
ebben a színjátéktípusban találtak alkalmas művet?
A választás pontos körülményei, szempontjai nem ismeretesek, de
nem tévedhetünk, ha az általános politikai helyzettel és a történelmi
drámák anakronisztikus pátoszával, fellengzős stílusával magyarázzuk,
többek között, a Két Barcsaival történt színházavatást. Kétségtelen, hogy
magyar drámával és az ünnepre méltó művel akartak nyitni, olyannal,
amely tartalmilag és a megjelenítés lehetőségei szerint erre megfelelő.
Közben nem mellőzhették a valós politikai helyzetet, az önkényuralmat,
a Bach-féle Színházi rendtartást, a cenzúrát, a kiterjedt hálózatú besúgó
apparátust. Nem léphettek ki a szokványos repertoárkeretből sem, de
ugyancsak gondolni kellett a társulat lehetőségeire, műsorgyakorlatára.
Feltehetőleg mindezeknek a szempontoknak a figyelembe vitelével esett
a választás Jósika Miklós drámájára.