létünk

ismerte fel a színészet megnőtt jelentőségét, hanem azok is, akik könynyen
kívántak prosperálni, akár igazgató, akár színészként. Semmiképpen
sem alaptalanok tehát azok a panaszok, amelyek a színészi pálya
becsülésének hiányát egy-két évtized távlatából is az ötvenes évekre
vezetik vissza. A színészet fő bajait kereső Takács Ádám — a színügyegylet
idején a szabadkai társulat művezetője és vezető színésze — a hatvanas
évek elején a könnyelműségből választott pálya iránti pálya felelőtlenségben,
tíz évvel később egy Debrecenben megjelent zsebkönyvben
Molnár József, aki a vidéki színjátszás megmentése érdekében szót emelve
kényszerült végsőkig elkeseredetten írni, az igazgatónak felcsapott kontárokban
ismerte fel a színészet legfőbb megrontóit. A „szellemárendások"
csapatát ő is az ötvenes évek konjunktúrájáig vezette vissza.
Szabadkának ezúttal is szerencséje volt a társulatokkal. E'őbb, mert a
jelentős központnak számító Szegedről érkeztek a városba vendégjátékra
a színészek, a megbízhatóbbak között számontartott Szabó József, Hetényi,
Szabó Károly, Hidasy Elek igazgatók vezetésével. Majd pedig az
új színház a kor valóban legjobb igazgatóit, Havit, Hegedűst, Latabárt
vonzotta. Ök vezették a vidék nagyobb társulatait.
A színházavatással megbízott Latabár Endre, akit már a negyvenes
évekből ismert a szabadkai közönség, Szegedről jött a városba A Hölgyfutár
szerint „társasága egy a legjobban ellátottak közül". Vezető színészei
Felekiné és Molnár György voltak. Az előbbi „mirdig oly tökéllyel
játszik, hogy a közönség osztatlan szeretetét s tetszését, mit bír,
egészen megérdemli" Molnár viszont az egyik legígéretesebb színész a
korabeli magyar színpadon, „az utóbbi óriási léptekkel haladt (...),
napról napra tökélyesbült, míg egy napon azon vevők észre magunkat,
hogy a keresett egyszerű színész helyett avatott művész áll előttünk
(...), úgy játszott — a Vid és a Három ara egy helyett című darabokban
—, hogy nem volt egy hangkiejtése, nem egy taglejtése, mely a legszigorúbb
műítészt ki nem elégítendé". Kecskésnét azért dicséri a lap,
mert a „fővárosi finomabb ízlés" igényeinek is megfelel, Csercser Natáliát
(később Benedekné) pedig, mert „különféle szakmákban játszik", a
közönség megelégedésére. Latabár nagy erénye volt, hogy ha nem is
a legjobb nevű színészekből állította össze együttesét, de sikerült neki
évekig együtt tartania őket, ezzel a korban még annyira hiányos együttesjátékot
kivételes szintre emelte, előadásaiból száműzte a vidéki játék
legnagyobb fogyatékosságát, a készületlenségből adódó rögtönzéseket.
Havi Mihály, aki az operatagozatot és Hegedűs Lajos, aki
a drámai részleget vezette, közös nagy társulattal jött Latabár után Szabadkára.
A vidék legszorgalmasabb direktorának tartott Havi májusban
kezdte őszre Szabadkára tervezett társulatát Pesten szervezni. Külön
rendezője is volt. Főleg operatársulata számított jelentősnek. Havi és
Latabár is több kiváló pesti vendégszínész fellépését biztosította, ezzel
még inkább növelték társulatuk értékét, rangját, előadásaik színvonalát.
A nagy fellendülést követően válságosabb évadok kezdődtek. Az igaz-