létünk

a vidéki színészet szenvedte meg. Ugyanakkor, szerencséjére, ekkor kezdenek
terjedni az új „népszínházi" formák, az operett és a revüszerű
nagy látványosságok, amelyek kiállítása költséges, de a közönség számára
vonzó volt.
Az évtized színházi életének, viszonyainak őre és réme Bach belügyminiszter
1850. november 14-én aláírt és közreadott Színházi rendtartása
(Theaterordnung) volt. Rendelkezései szigorúak voltak, a vétségekért
magas pénzbeli büntetés vagy hosszabb ideig tartó elzárás járt.
Bach ugyanis felismerte azt a veszélyt, amely éppen a tömegekkel legközvetlenebb
formában kommunikáló művészeti ág, a színjátszás oldaláról
érhette a rendszert. A megfélemlítésül szolgált szigorú büntetések
mellett a nyilvános és titkos rendőri felügyelet meg a cenzúra állt az
önkényuralom őreként szemben a színházzal. Nem csak a szövegeket
cenzurálták, hanem az előadásokat is. Különösen tartottak a rögtönzésektől,
azoktól az előadásbeli mozzanatoktól, hangsúlyoktól, gesztusoktól,
beállításoktól, amelyeket semmiféle szövegkönyv sem jelez, de hatásuk
elementáris és meghatározó lehet. „Némely esetekben csak az előadás
tünteti ki az előre nem látott hatást a közönségre." (Közvetve tehát
a színjátszás eszközeinek önállóságát ismerte el és fel!) A szövegek
színpadra viteléhez rendőri engedély kellett, az előadásokról pedig rendőri
jelentések készültek, előbb havonta, majd — 1853 végétől — ritkábban.
Színjátszástörténeti szempontból mindennél értékesebbek lehetnek
ezek a titkos jelentések, amelyek az általános adatok mellett (hol,
mikor volt az előadás, ki az igazgató, melyik hatóság engedélyezte, milyen
nyelven folyt) kitértek arra: „Vajon a magyar vagy német darabok
tettek-e nagyobb hatást a közönségre? Milly fajta darabok? S mi volt az
oka a hatásnak?" De a jelentésnek tartalmaznia kellett a társulat működésének
művészi szempontból történt rövid vázolását, valamint a közönségre
tett hatás kimerítő ismertetését, akárcsak a látogatottság adatait
is. A rekonstrukciós kísérlethez nyújthatnak ezek a jelentések pontos
támpontokat. Sajnos, tudomásom szerint, szabadkai vonatkozásban —
bár biztos készültek — ez ideig efféle rendőri jelentések nem kerültek
elő, ami meg is nehezíti a kor színházi képének fontosabb, részletekbe
menő felidézését. Hogy azonban az előadások Szabadkán sem voltak
mentesek az óvatos napi politizálástól, arra utalhat a Pesti Napló 1851.
február 1-én megjelent tudósításának az a részlete, amely a Párizsi
rongyszedő előadásának hatásáról és ennek a társulatra való következményeiről
(büntetés helyett távozniuk kellett) informálta az olvasókat.
Feltehetőleg nem ez volt az egyetlen „kilengés" Szabadkán az önkényuralom
néhány éve alatt.
Jellemző a korra, az állapotokra és a közönségre a Magyar Sajtó
egyik Szabadkáról közölt levelének bevezető részlete:
„A hosszú téli esték elmúltak — s elmúltak a nélkül, hogy azok ellen
panaszkodhattunk volna, részint, mert színházunkban szórakozást találva,
megrövidíthetők estéinket, részint pedig, mivel a farsang ideje vígabban