létünk

közepén állana, egy londoni garzon is ellakhatna benne a legjobb társaságokból."
10
Csáthot az arányok, a homlokzatbeosztások, a formás részletek, részarányok
és az épület arányait meghatározó elemek foglalkoztatják, miközben
a vidékiség komplexusát külföldi városok és „londoni garzonok"
emlegetésével hessegeti el. Bár azóta változtak az idők, az ízlés, a
Csáth által említett épületek a város építészeti értékei maradtak. Az
egészben csak az a furcsa, hogy Raichle Ferenc egyetlen építményét sem
méltatta figyelemre. Éppen ellenkezőleg: a gimnáziumról kertelés nélkül
állítja, hogy „emberi ízléstelenség". Noha a korabeli helyi újságban
olvashatta írótársának a. Raichle palotáról 11
készült jegyzetét, amely meg­
érdemli, hogy a város kultúrpalotája legyen, mégsem említi egy szóval
sem. A városházáról, a korabeli Szabadka legnagyobb szenzációjáról
megjegyzi: „Ez lesz az új városi székházunk... Óriási lesz és modern
stílus, amit ízléses ember nem sajnálhat eléggé. A kis teret be fogja tölteni,
és reá fog nehézkedni a házakra körös-körül mint egy hatalmas
tyúk, amelyik szakajtón ül." 12
Fél évszázaddal később a jugoszláv festők
első találkozóján ugyanezt a városházát az építészet és az iparművészet
példás szintéziseként említik! 13
Lazar Trifunovic (1929—1983) az ismert
képzőművészeti kritikus és művészettörténet tanár 1978-ban ismét hangsúlyozta
a városháza értékeit és a Raichle palotát is mellé állította. 11
Ezek a Csáth számára mellékesnek számító épületek kerültek most előtérbe!
A Milinovics ház, melynek tulajdonosa „valószínűleg nem is sejti
milyen szép háza van", feledésbe merült, bár a vele kapcsolatos értékelés
nem veszített jelentőségéből: „Szilárd architektúra, előkelő és könnyed
tagozottság. Jól lendülő íves ablakok és egy kecses torony, amelyet egy
kariatida tart. Egyetlen hibát nem találni!" 15
— foglalja össze róla
Csáth. Nyilvánvaló tehát, hogy nem volt tudomása a homlokzati tervről,
miszerint két kariatida kell hogy övezze a díszes bejáratot, amelyet
az idők során az üzlet bejárata érdekében feláldoztak. A meglévő atlaszt,
amelynek két „húga" kellene hogy legyen, ma durva műkő erősít meg.
Tehát „hibát" mégis lehet találni.
Még terjedelmesen foglalkozhatnánk a Csáth előtti vagy utáni bírálatokkal,
amelyek hol az egyik, hol a másik épületet tartották jelentősebbnek,
egyeseket giccsnek minősítettek, leromboltak, hozzájuk építettek
vagy megváltoztatták valamely építészeti elemüket. Tény viszont, hogy
a szabadkai városközpont jó néhány olyan műemlékké nyilvánított épületet
foglal magába, amely a századfordulón jött létre. Ezek a műemlékek
és környezetük pedig a város múltját, fejlődéstörténetét hordozzák
magukban. Ma is tanúsítják, hogyan nőtte ki Szabadka a mezővárosi
jelleget, miként versengtek egymással a városba települt gazdák, menynyire
pangott az élet a két háború közötti határvárosban, és mit hozott
magával a háború utáni újjáépítés. Jelen van általuk az emberarcú építészet,
a formák és színek szellemes játéka, a síkság időálló és nemes
építészeti eleme, a kerámia, amelyet semmiképpen sem tesz magáévá a
korszerű építészet, hogy legalább némileg gazdagítsa monoton eszköztá-