létünk

Sturc Béla
AZ ÉLŐVILÁG MÚLTJA ÉS JELENE
SZABADKA HATÁRÁBAN
,A természet alkotásai mindig és mindenütt
az ember javára és gyönyörűségére legyenek"*
Kaán Károly
A táj legszembetűnőbb eleme a növénytakaró. Ha ezt vesszük szemügyre,
akkor Szabadka környékét két, jól elhatárolható résztájra oszthatjuk.
A várostól délre, a löszhátságon az úgynevezett feketeföldeken,
vagyis csernozjom talajon általában szántóföldi kultúrák uralják a tájat.
Itt alig van nyoma az eredeti növénytakarónak. A várostól nyugatra,
de legfőképpen északra és keletre terül el a második résztáj, a Szabadkai—horgosi
homokvidék. Jellemzője a ligetes tájkép, a növényzet
mozaikszerű elrendeződése, ami tulajdonképpen geomorfológiai, hidrológiai
és talajtani viszonyokat tükröz. Itt még találkozunk az eredeti
természetes növénytakaró kisebb foltjaival, töredékeivel: homokpusztai
gyepekkel, láprétekkel, szikespusztákkal, szikes laposokkal ligeterdőkkel.
Ezeknek a segítségével idézhetjük fel a város környékének egykori
természetes képét. De a térben és időben történő mozgás, változás az
élővilágra is érvényes. Helyesen állapítja meg Borbás Vince, hogy „a
flóra a szakadatlanul tartó változásoknak csak bizonyos korbeli állapota"
(Borbás V. 1891 p. 9). A természeti tényezőkön kívül vidékünk mai
képének kialakításában döntő szerepet kapott az ember tájalakító tevékenysége,
vonatkozik ez különösen az utóbbi négy évtizedre. Ez még
változatosabbá tette a táj arculatát, hiszen a homokvidók nagy része ma
már kultúrtáj szőlőskertekkel, gyümölcsösökkel, szántóföldi kultúrákkal.
A továbbiakban megkísérelem több éves helyszíni megfigyeléseim és
a rendelkezésemre álló irodalom alapján, hogy egy áttekintő, de csak
vázlatos képet nyújtsak az eredeti természetes táj élővilágáról, ennek az
idők folyamán történt változásairól, a természetes élővilág még megmaradt
objektumairól és egy hatékonyabb természetvédelem aktuális feladatairól.
* Kaán Károly: Természetvédelem és a természeti emlékek. Budapest, 1931, p. 10