EMBERI ERŐFORRÁS MENEDZSMENT - Munka

Ezen intézmények léte azt példázza, hogy adott feltételek között a szociális partnerek nemcsak
abban érdekeltek, hogy a kapcsolataikat közvetlenül meghatározó viszonyok rendezésében vegyenek
részt, hanem a bipartit kapcsolatok feltételeit meghatározó tágabb, makroszintű országos politikák
alakításában is.
A kapcsolatok szereplői
A munkaügyi kapcsolatok többségükben a két fő szereplő, a munkáltatók és a munkavállalók,
illetve azok érdekképviseleteik (vagyis a szociális partnerek) közötti kétoldalú együttműködésben
öltenek testet. A kétoldalú kapcsolatok alakításában közvetlenül vagy közvetetten meghatározó
szerepet játszik az állam.
Az állam
egyrészt a kapcsolatok szabályozójaként, ezzel korlátozó vagy elősegítő szerepben,
másrészt munkáltatóként, tulajdonosként,
harmadrészt pedig elosztó (disztributív) funkciójából következően harmadik tárgyaló félként
vagy konzultációs szereplőként vesz részt a viszonyok alakításában.
A munkaügyi kapcsolatok tehát alapvetően bipartit jellegűek, ennek ellenére mégis tripartit formát
öltenek.
Az állam szerepe rendkívül fontos az érdekegyeztetésben, mivel a felek formális és jogi
egyenlőségük ellenére alapvetően gazdaságilag aszimmetrikus jellegű viszonyban állnak egymással. A
munkáltatók előnyös pozíciójukkal, hatalmi súlyukkal alakíthatják a munkaügyi kapcsolatokat. Az
államnak tehát csökkenteni kell a felek közötti aszimmetriát, mégpedig úgy, hogy a jogi szabályozás
eszközeivel korlátozza a tulajdonosok (munkáltatók) tulajdonuk feletti rendelkezési jogát, lehetőséget
adva a munkavállalók érdekeinek érvényesítésére.
11.1.1. A munkaügyi kapcsolatok filozófiája
A munkaügyi kapcsolatok kiindulópontja a munka és a tőke, mint két elemi termelési tényező
között objektíven létező érdekkülönbség. A munkaadó és a munkavállaló a munkaügyi kapcsolatok
révén olyan kérdéseket tárgyal, amely mindkét fél számára létérdek. A kapcsolatuk alapja a
munkaviszony.
A munkaügyi kapcsolatok filozófiája szerint az érdekkülönbségeket tárgyalásos úton kell
feloldani. Olyan kapcsolatrendszert kell intézményesíteni és működtetni a két fél között, amely
feloldja a kiinduló (potenciális vagy tényleges) konfliktust, és nem szembeállítja, hanem ideális
esetben integrálja a két érdekszférát, elősegíti közöttük a konszenzus megteremtését, a
kölcsönösen előnyös együttműködést.
Ehhez viszont fel kell oldani a kiinduló hatalmi aszimmetriát, egyenrangú felek, partnerek közötti
kapcsolatrendszert kell létrehozni. Ennek érdekében a munkaügyi kapcsolatok rendszere elsősorban az
eredetileg gyengébb pozícióban lévő munkavállalók érdekérvényesítő szándékát támogatja, de
egyúttal megfelel a munkáltató hosszú távú, az emberi erőforrást és a munkavállalók azonosulását
stratégiai tényezőként kezelő érdekének is.
A munkaügyi kapcsolatok rendszere a munkaerő-piac szereplőinek olyan együttműködése, amely
kiegészíti, esetenként átírja a munkaerő-piac szabályozó mechanizmusait.
A felek szembenállása, a kölcsönös károkozás nem érdeke a szociális partnereknek, de a
gazdaság egészének sem. A feleknek kölcsönös érdeke fűződik az érdekellentétek tárgyalásos úton
történő feloldásához, mert a munkavállalók ezen intézményrendszer révén képesek egyéni érdekeiket
érvényesíteni, a munkaadók pedig csak az emberi erőforrások együttműködésével képesek az általuk
elvárt tőkemegtérülési követelményeket érvényesíteni.
195