TÖRTÉNELEM ÉS POLGÁRI NEVELÉS Tanulmányi útmutató Dr ...

TÖRTÉNELEM ÉS POLGÁRI NEVELÉS 

Tanulmányi útmutató 

Dr. Hermann Gusztáv Mihály

AZ ÚTMUTATÓ HASZNÁRÓL ÉS HASZNÁLATÁRÓL 

Jelen tanulmányi útmutató leíró jellegű: szerkesztése során arra törekedtem, 

hogy különösebb segítség nélkül használható legyen, ezért lemondtam az 

egyébként áttekinthetőbb és sok szempontból gyakorlatiasabb vázlatszerű 

megoldásról, és egész mondatokban dolgoztam fel kerek egész témákat. 

Szeretném évről évre bővíteni, kiteljesíteni, olyan kézikönyvvé fejleszteni, 

amely segítségével a leendő romániai magyar tanító fel tud készülni a románok 

történetével, a polgári nevelés néhány fontos kérdésével kapcsolatos ismeretek – 

akár történelem, akár polgári nevelés-óra során, akár más tárgyak keretében – 

tudományos alapú, de ugyanakkor követhető, érthető és elsajátítható tanítására. 

Pedagógusi közhely, hogy megtanítani azt tudjuk, amit magunk is tudunk, tudni 

pedig azt tudhatjuk, amit előzőleg megértettünk. Ezért ott, ahol szükségesnek 

véltem, szómagyarázatokkal („fogalomtár”) egészítettem ki a törzsszöveget, 

illetve történelmi forrásokból kiragadott szemelvényekkel igyekeztem segíteni a 

további értelmezést, elmélyülést. Tehát nem csupán a vizsgára, hanem a későbbi 

katedrai munka segédeszközének is szánom a következő oldalakat. 

A románok történelmének tanítása a magyar gyerekek számára, immár 

őszintén kimondhatjuk, nem mindig hálás és könnyű feladat, ezért – a 

történettudomány és a polgári nevelés néhány alapvető kérdésén túlmenően – 

erre helyeztem a hangsúlyt. A családból, későbben baráti körből, de akár a 

különféle médiumokból, olvasmányokból is a diák olykor tankönyveinek 

ellentmondó információkkal szembesül. A diáknak pedig az a megrögzött 

szokása, hogy folyton kérdez, a pedagógus pedig meg kell találja azt a 

magyarázatot, amely az adott helyzetben tanítványait közelebb viszi a 

történelem helyes értelmezéshez. E magyarázat során nem kell feltétlenül 

megtagadnia önmagát a tankönyv „igazának” védelmében, inkább 

mértékletességről kell tanúbizonyságot tenni, elfogultság és indulatok nélkül 

mérlegbe állítani a különböző szempontokat, elmagyarázni, hogy ugyanazok a 

történések más-más embereknek-csoportoknak más és más üzenetet 

közvetítenek. Ez az emberi természetből adódik, és ezzel mi sem állunk 

másképp. 

A szerkesztés jelen szakaszában az útmutató nem tárgyalja a következő, a 

vizsga során számonkérendő témát (amelyeket az ún. „kontakt-órák” keretében 

ismerünk meg): 

Történeti-kronológiai alapismeretek 

Alapfogalmak: történeti kronológia, időszámítás-időszámítások, Krisztus 

előtt – Krisztus után. Bibliográfia: Istoria României în date. Bucureşti, 1971.; 

Történeti kronológia. Bukarest, 1976. 

A témánként megadott bibliográfia tájékoztató jellegű, minden esetben 

viszont jól használható román nyelven Dinu C. Giurescu és Constantin C. 

Giurescu szintézise (Istoria românilor din cele mai vechi timpuri până astăzi), 

akár az 1971-es első, akár az 1975-ös második kiadás. Ez, bár a kommunizmus

éveiben jelent meg, és ez néha meglátszik képanyagán, ritkábban a szerzők egyegy 

megfogalmazásán, a román polgári történetírás hagyományait követi, 

alapvetően használható munka. Tudom, használata a nyelve miatt nem mindenki 

számára könnyű, ezért ajánlható még egy kis terjedelmű, de kitűnő összefoglaló 

(sajnos nagyon nehezen hozzáférhető): Szász Zoltán: A románok története. Bp., 

hely nélkül, év nélkül. 

A tanulmányi útmutató segítségével és a kontakt-órák alkalmával készített 

jegyzetek nyomán bárki felkészülhet a vizsgára. Ez alkalommal egy kombinált 

tesztet kell megoldani, melyben lesznek „rács-típusú”, A – B – C jellegű 

feladatok, de rövid esszé is. Természetesen a számonkérés lényege nem az 

adatok aprólékos memorizálása (pl. százalékarányok, jelentéktelen események 

pontos évszáma, stb., ezeket a könnyebb érthetőség, eligazodás kedvéért rögzíti 

az útmutató szövege), hanem a folyamatok megértése, az, hogy fontos 

történéseket az időben megközelítő pontossággal el tudjon helyezni. 

A házi dolgozatokban két témát kérek feldolgozni: egyet szabadon 

választva az áttekintett anyagból (akár a „kontakt-órákon” tárgyaltak, akár a 

tanulmányi útmutatóba foglaltak köréből), egyet pedig ugyancsak szabadon 

választva hely- (pl. falu, város, utca, épület, iskola vagy más intézmény, stb.) 

vagy tetszés szerint régió-történetből (Székelyföld, Udvarhelyszék, egyéb 

székely székek, erdélyi vármegyék, kisrégiók – pl. Homoródmente, 

Nyikómente, Sóvidék, stb.). A témaválasztásnál nemcsak megengedem, hanem 

díjazom a feladat rugalmas értelmezését. 

Elérhetőségeim: 

Dr. Hermann Gusztáv Mihály 

Fogadóóra: szerda, 10–11 óra között, a tanszéken (telefon: 0266-212666) 

Telefon: (hétköznap 8 és 15 óra között) 

E-mail: hergusz@freemail.hu

A FEUDÁLIS ÁLLAMOK KIALAKULÁSA 

Az államalapítás a legtöbb nép történetében olyan fogalom, amelynek 

szinte a mítoszoknak kijáró tisztelettel illik adózni. Következésképpen – 

fontosságát hangsúlyozandó – a történészek, de főképpen az őket noszogató 

politikusok igyekeznek évszámhoz kötni. Hiszen minden nagy történés 

megérdemel egy évfordulót, nem megengedhető – úgymond –, hogy épp egy 

nép-nemzet történetének ez a jelentős mozzanata ne legyen dátumhoz 

köthető. Ki kell azonban hangsúlyoznunk: mind a román vajdaságok 

esetében, mind pedig általában a történelemben, itt nem egy eseményről, 

hanem hosszas és bonyolult folyamatokról van szó! 

Módszertani szempontból fontos lehet a tárgyalás sorrendje is: 

időrendet kell tartani, a legkorábbi dátumhoz köthető adatok pedig Erdéllyel 

kapcsolatban bukkannak föl… 

Erdély 

Az eddigi román történelem tankönyvek, olykor tudományos 

szintézisek hibája, hogy az erdélyi vajdaság kezdeti történetét a magyar 

királyság történetétől különálló folyamatként szemlélik. Ezzel próbálják 

hangsúlyozni a vajdaság – egyébként tagadhatatlan – különálló 

közigazgatási egység-jellegét, ám azzal, hogy e különállást egyfajta önálló 

állami létként jelenítik meg, csupán zavarossá teszik a vázolt történéseket. 

Eszerint a folyamat előzményei az Anonymus krónikájában említett 

honfoglalás kori (IX. századi) területi képződmények és vezetőik: Ménmarót 

Biharban, Glád Bánátban, Gelu É-Ny Erdélyben, a Szamos vidékén. 

Későbbi forrásokban bukkannak fel Ajtony (Ahtum, a későbbi Bánságban) 

és az erdélyi Gyula (Jula, Közép-Erdélyben). 

Az intézmény történetének kezdete, illetve az első erdélyi vajda kiléte 

ugyancsak vitatott és zavaros kérdés. Egyesek szerint ez nem más, mint 

„Erdőelvi Zoltán”, Szt. István rokona és kortársa, akit a király e tisztségbe 

helyezett, az illetékesek többsége viszont az intézmény indulását későbbre 

tenné. 1111-ben, illetve 1113-ban tűnik fel bizonyos „Mercurius princeps”, 

akiről viszont semmit sem tudunk, csakúgy mint az általa viselt tisztségről, 

arról, hogy ez valóban jelentett-e valamilyen Erdély feletti auktoritást. 1176ban 

tűnik fel „Leustachius waivoda Transilvaniae”, ekkor tehát már a 

megfelelő címet is használták. 

A vajda elnevezés szláv eredetű, jelentése hadvezér, fejedelem, herceg. 

Fennhatósága alá tartozott a hét erdélyi vármegye. Rendelkezett az erdélyi

haderővel, illetve a XIII. századtól megszerzi a jogot, hogy ő nevezze ki 

familiarisai közül az erdélyi megyék ispánjait. A vajdai széket (ítélőszéket, 

bírósági fórumot) a király parancsára tartották, sürgős ügyben viszont 

máskor is. 

XIII. századtól kezdtek működni az ún. congregatio generalis-ok: a 

vármegyék számára Tordán, illetve hasonló congregatio-k, királyi parancsra 

a székelyek, szászok, románok számára is. Ezek nemcsak tanácskozó- és 

tanácsadó testületek, hanem fellebbezési bíráskodási fórumok is voltak, az 

alvajdai és vajdai széktől fellebbezett ügyekre. 

A román történetírás, az erdélyi vajdaság önállósági törekvéseit 

hangsúlyozandó, nagy jelentőséget tulajdonít egyes vajdák „renitenskedő”, 

különutas törekvéseinek, a központi hatalommal szembeni 

engedetlenségüknek. Ezek sorában előkelő helyen áll Borsa Lóránd (vagy 

Roland, 1282, 1284–1285, 1288–1293) bihari nagybirtokos, aki túllépve 

hatáskörét megerősít kiváltságokat, kinevez vármegyei ispánokat, ítélkezik a 

nemesek közti peres ügyekben. Birtokközpontja és kastélya 

Belényesszentmiklóson volt. Még vajdai tisztségvállalása előtt, 1280-ban 

elfogta a pogánysághoz és kunokhoz vonzódó IV. (Kun) Lászlót. 1294-ben 

fegyverrel támadt a váradi püspökre. 

Kán László (1294 v. 1295 – 1315) Déva várában udvartartást vezetett, 

bírákkal, asztalnokokkal, jegyzőkkel; várakat, városokat, királyi 

uradalmakat, sóaknákat, bányákat birtokolt, püspököket váltott le és nevezett 

ki. A királlyá koronázott Ottó bajor herceget elfogta, fogva tartotta Déva 

várában (1308-ig), majd hazaküldte Bajoroszágba. 1308-ban elismeri Károly 

Róbertet királynak, de visszatartja magánál a királyi koronát (1310-ig). 

E renitens magatartású vajdákkal kapcsolatban – anélkül, hogy viselt 

dolgaik jelentőségét, kétségtelen önállósági törekvésüket lebecsülnénk – 

nem szabad elfeledni, hogy a nyugat-európai feudális királyságok 

történetében is meg voltak azok az anarchikus időszakok, amelyek lehetővé 

tették, hogy XIV–XV. század fordulóján Franciaországban a tényleges 

hatalmat az egymással harcoló nemesi pártok gyakorolják, hogy Angliában 

1455-től 1485-ig dúljon a „két rózsa háborúja”, melynek során az angol 

arisztokrácia gyakorlatilag kiirtotta önmagát. Továbbá az is fontos részlet, 

hogy a valóban jelentős regionális hatalommal rendelkező erdélyi vajdát 

tisztébe a király nevezte ki, a királyi hatalom megtestesítője volt Erdélyben.

Havasalföld 

A történeti hagyomány 

Krónikások által rögzített hagyomány szerint, amit „descălecat” 

(„honfoglalás”) néven emlegetnek, Havasalföldet bizonyos, Fogarasföldjéről 

vitézeivel, népével együtt áttelepülő Negru Vodă alapította. 

Előzmények 

1247-ben II. Béla király a tatárok elleni védelem céljából 

Magyarországra hívott johannita lovagoknak adományozott bizonyos 

birtokokat. Ezek felsorolása és betájolása kapcsán említik a Kárpátoktól 

délre, a jelenlegi Olténia területén Litovoi vajdaságát (a Zsil völgyében) és 

két kenézséget, bizonyos János és Farkas vezetése alatt, az egyiket a mai 

Vâlcea megyében, a másikat a későbbi Romanaţi megye területén. Az Olt 

folyótól balra, az Argeş és Dâmboviţa folyók, illetve Muscel vidékén pedig 

Seneslav vajdaságát említik. Dinu C. Giurescu és C. C. Giurescu szerint 

gyanítható még egy kenézség léte Buzău vidékén, mindenekelőtt a 

sóhasználattal kapcsolatos, késői időkig fennmaradó privilégiumok alapján. 

Litovoi kísérlete 

V. István király (1270–1272) halála után, IV. László (1272–1290) 

kiskorúsága idején, a magyar központi hatalom meggyengülése talaján a 

király vazallusa, Litovoi királyi birtokokat foglalt el és nem adózott. A 

királyság részéről erre a válasz egy büntető hadjárat 1273-ben, vagy 1276-77 

fordulóján. Litovoi meghalt a harcokban, testvérét, Barbat-ot pedig foglyul 

ejtették, nagy pénzösszegért sikerült őt visszaváltani, ami a vajdaság 

gazdasági erejére utal. 

Basarab 

Seneslav utóda Tihamér (Tohomer, Tihomir) volt, őt követi Basarab, 

aki 1324-ben már „uralkodott”. Feltehetően fegyverrel foglalja el Szörény 

várát és a Szörényi bánságot (erre utalhat, hogy 1290 és 1324 között a 

magyar oklevelek nem említenek szörényi bánokat); nem tudni hogyan 

(fegyveres harc, családi kapcsolatok) megszerzi-bekebelezi az Olttól 

nyugatra elterülő alakulatokat (Litovoi vajdaságát, János, Farkas 

kenézségeit), így ellenőrzése alá vonja a Kárpátok és Duna között területet. 

E ténykedést kedvező külső körülmények segítették, mindenekelőtt a 

magyar királyság válsága, mely 1301 (Az Árpád-ház kihalása) után 

erősödött.

Kezdetben Basarab és az Anjou családból való Károly Róbert magyar 

király kapcsolatai jók voltak, konfliktusuk 1330 szeptemberében kezdődik, 

amikor Károly Róbert követeli a Szörényi bánságot és az adót. A követelés 

érvényesítésére hadjárat indul, melynek során a magyarok kezére kerül 

Szörény vára. A szorongatott helyzetbe került Basarab békét ajánlott, 

vállalva 7000 ezüstmárka (1447 kg ezüst, vagyis egy hatalmas összeg) 

kifizetését, Szörény vára visszaadását, az adó rendszeres törlesztését, 

továbbá hajlandó a fiát túszként a királyi udvarba küldeni (persze 

diplomatikusan fogalmazott: „pénzemen és költségemen egyik fiamat az 

udvarodba küldöm, szolgálatodra”). Károly Róbert mindezt visszautasítja: 

„Mondjátok meg Bazarádnak – idézi a krónika a király szavait –: ő csak az 

én juhaim pásztora; szakállásnál fogva húzom ki búvóhelyéről.” A magyar 

sereg eljut Argeş-ig, de élelemhiány miatt kénytelen visszafordulni. A 

krónika szerint a király egyezségre jutott Basarabbal, és ennek tudatában 

indult Erdély felé. November 9–12 között, Posada nevű helyen, egy szűk 

szorosban a vajda emberei meglepik a magyar sereget. A harcokban jeles 

emberek, köztük három prépost esett el: András fejéri prépost, a király 

alkancellárja, a királyi pecséttel együtt, Mihály pozsegai prépost és Miklós, 

az erdélyi Fehérvár prépostja. A király egy hívének, Dénes fia Dezsőnek 

köszönhetően menekült meg, aki gyakorlatilag feláldozta magát, magára 

öltötte az uralkodó ruházatát és jelvényeit, ezzel együtt a veszedelmet, 

hiszen célpont lett a támadók számára. 

A történészek fontos kérdése e csatával kapcsolatban: hol van Poszáda? 

Két változat tűnik valószínűbbnek a kínálkozó lehetőségek közül: az 

egyik a Câmpulung és Törcsvára közötti útvonal mentén, a másik pedig az 

Olt mentén, a Nagyszeben felé vezető úton. E harcok során Basarab – a jelek 

szerint – tatár segítséget is kapott („szomszéd pogányok”). 

A posadai csatát követően a királyi hatalommal a kapcsolatok 

újrafelvétele (gyakorlatilag: a vazallusi viszony felújítása) csak 1355-ben, 

Nagy Lajos (1343–1382) király idejében történt. 

A Basarabok dinasztiája 

Basarab halála 1352-ben következett be. Az elmondottakon túl jelentős 

érdeme volt, hogy tekintélye révén sikerült dinasztiát alapítani. Fia, Miklós 

Sándor (Nicolae Alexandru, 1352–1364) igyekezett jó viszonyt kialakítani 

déli szomszédaival, egyik lányát Uros István szerb uralkodóhoz adta 

feleségül, a másikat Sztrasimir bolgár cárhoz. Ő maga viszont erdélyi 

nemesi családból szerzett feleséget, Klára úrnőt, aki megtartotta katolikus 

hitét és támogatta a katolicizmus Kárpátokon túli terjedését. A vajda ezzel 

szemben a keleti kereszténység megerősödését igyekezett szolgálni, 1359-

en megalapítva a havasalföldi érsekséget („Mitroolia Ungro-Vlahiei”). 

Halála után fia, Ulászló (Vladislav-Vlaicu, 1364–1377 k.) következett a 

vajdai székben. Az ő uralkodása kezdetén ismét megromlottak a kapcsolatok 

a magyar királyi hatalommal, hiszen Nagy Lajos balkáni hadjáratai során a 

vajda sógora, a vidini bolgár cár pártján állott, de 1366-tól a viszonyok 

helyreálltak. Vazallusi minőségében nyerte el erdélyi birtokait, Fogaras és 

Olmás földjét. 1368-ban egyezséget kötött a brassói szász kereskedőkkel. 

1369-ben, amikor a törökkel szövetséges Trnovo-i bolgár cár a Nagy Lajos 

által megszerzett és birtokolt Vidin ellen vonul és elfoglalja azt, Ulászló 

(Vladislav-Vlaicu) közbelép, visszaszerzi Vidint, de a maga számára 

próbálja megtartani. Végül egyezségre jut a királlyal, aki szabadon engedi 

Sztrasimirt, a korábbi vidini cárt, és visszahelyezi őt uralkodói jogaiba. 

Ulászló (Vladislav-Vlaicu) érdeme (1365 körül) az első helyi pénzek (ezüst 

érmék) veretése Havasalföldön. 

Moldva 

Előzmények 

Moldva államalapítás-előtti állapotairól a források még kevesebbet 

árulnak el, mint Erdély, vagy akár Havasalföld esetében. Említik délen a 

„brodnikok” („réveknél lakók”) földjét, északon „bolohovének” által 

benépesített vidéket, és bár ezekről semmi bővebbet nem tudunk, a román 

történészek általában ezek mögött is kisebb politikai szerveződéseket 

sejtenek. C. C. Giurescu és D. C. Giurescu Vrancea „földje” helyén is 

hasonló szerveződés korai létét feltételezik, egyrészt a sóhasználattal 

kapcsolatos privilégiumok miatt (mint ezt már láttuk a havasalföldi Buzău 

térsége esetében), illetve Mioriţa népballada értelmezése okán, amelyben a 

vráncsai juhász („baciul vrâncean”) a moldvaival („baciul moldovean”) és 

erdélyivel („baciul ungurean”) egyenrangú területi egység képviselőjeként 

jelenik meg. Az említett szerzők – elsősorban Dimitrie Cantemir Descriptio 

Maoldaviae című munkája alapján, aki több régi „helyi köztársaságról” 

beszél – úgy vélik, szerte az országban kell még számolni ősi, az 

államalapítást megelőző szerveződésekkel (pl. Câmpulung Moldovenesc 

vagy Codru vidékén). A magyar történyészek és nyelvészek megállapításain 

túl, a Giurescu-szerzőpáros is figyelmeztet az államalapítás előtti Moldva 

erősen vegyes etnikumú, román, szláv, magyar, örmény lakosságára (amit 

számos helynévvel alátámasztanak), illetve a ferences szerzetesek jelenlétére 

(Baia, Siret, Cosmin telephelyeken).

A moldvai krónikák hagyománya 

Induljunk ki abból a tényből, hogy eltérően Havasalföldtől, itt tényleg 

volt „honfoglalás” (=„descălecat”). Ennek is megvan viszont a mondai, 

meseszerű, és természetesen a hiteles források szerinti története. 

A moldvai krónikások által lejegyzett hagyomány szerint 1359-ben 

Dragoş máramarosi (tehát a magyar királyság területén élő, annak alávetett) 

vajda vadászat közben átkel a Kárpátokon, és egészen a Moldva folyóig 

üldöz egy bölényt. Innen Moldva címerállata, a bölény, ami pedig az 

országnevet illeti, ez egy önfeláldozó vadászkutya, Molda nevéből ered. 

A tények 

1343 körül, de inkább 1345-ben Nagy Lajos magyar király hadjáratot 

indított a Kárpátoktól keletre eső területeket ellenőrző tatárok ellen, amelyet 

Lackfi András székely ispán vezetett, feltehetően részt vett benne Dragoş 

máramarosi vajda is, akinek jelenléte az ott élő román lakossággal való 

kommunikáció miatt is fontos lehetett. 

1352-53-ban, az ország keleti határainak védelme érdekékében Lajos 

király létrehoz egy új provinciát, melynek élére a fentebb már jelzett 

okokból kerülhetett Dragoş, a király hűséges embere, székhelye pedig Baia 

(Moldvabánya) városa lett, ahol már létezett egy erdélyi szászok által 

létrehozott kereskedő-telep. Dragoş tehát a magyar király vazallusa, 

megbízatása a Kárpát-átkelők védelme volt. 

Dragoşt e ütköző-területnek az élén fia, Sas követte. Sas utódai Balc és 

Baliţă voltak. 1359-ben lépett a moldvai történések színterére egy másik 

máramarosi vajda, Bogdán, aki miután összetűzésbe kerül a királyi 

hatalommal, átkel a Krápátokon, elűzi Sas utódait, ekképpen létrejön a 

független Moldva. 

Az események e rendjét az oklevél is igazolni látszik, miszerint 1365ben 

a Moldvából elűzött Balc elnyerte a királytól Dragoş máramarosi 

birtokát, Cuhnea-t. 

Bogdan 1365 halt meg. 

A Muşatin-dinasztia kezdetei 

Bogdán után fia, Laţcu (Lackó?, 1365–1373) következett. Az ő 

idejében jelentősen megerősödött Moldvában a katolikus hit térnyerése, 

melyet főképpen lengyel ferencrendi meg domonkos szerzetesek 

terjesztettek, a fogadó közeg pedig a jelentős számú, mindenekelőtt a 

vásáros helyeken jelenlévő szász és északi (lenyelországi) eredetű német, no 

meg a magyar lakosság volt. Laţcu, XI. Gergely pápának írt levele tanúsága 

szerint maga is áttért a nyugati keresztény hitre, míg felesége görög-keleti

maradt. Laţcu emiatt válását kérvényezi, míg a pápa inkább arra inti, hogy 

térítse katolikus hitre feleségét is. 

Laţcu lánytestvére, Margit (románosan: Muşata) egy Costea nevű bojár 

felesége lesz, fiuk Péter (Petru), aki Laţcut váltotta a vajdai székben. Mivel 

anyja jogán került hatalomra, Petru Muşat (1373–1390) néven vált ismertté. 

Az általa – közvetve viszont Bogdán által – alapított dinasztia a XVI. század 

végéig vezette Moldvát. Petru Muşat volt az első moldvai uralkodó, aki 

vazallusi esküt tett lengyel király (Jagelló Ulászló) előtt, Lembergben, 1387ben, 

a Kievi görög-keleti metropolita jelenlétében (ő, bár pártolta a 

katolikusokat, ortodox hitű volt). Az ország viszonylagos gazdasági 

stabilitására utal, hogy bizonyos területi zálog ellenében a moldvai vajda 

3000 ezüstrubel kölcsönt nyújtott a lengyel királynak. Petru Muşat érdeme 

az első Moldvában vert pénzérme is (ezüst garas), 1377 körül. Petru Muşatot 

közvetlenül, mások szerint rövid időre közbeékelődő és vitatott kilétű 

másik vajda után testvére, Roman Muşat (1390–1394 – ?) követi. Az ő 

idejében jelenik meg a vajdai címben a „Moldva országának vajdája a 

hegyektől a tengerig” formula, ami azt jelenti, hogy ő már biztosan 

birtokolta Cetatea Albă („Fehérvár”) várát a Dnyeszter torkolata közelében. 

Ő helyezi hivatalába József (Iosif) érseket (metropolitát), rokonát, aki 

korábban Cetatea Albă püspöke volt, és a Halicsi (akkor Lengyelországhoz 

tartozott) metropolita szentelte fel, amivel kiváltotta a konstantinápolyi 

pátriárka haragját és kiközösítő rendeletét. A lengyel király kegyeit kereste, 

felújítva az elődje által kötött vazallusi szerződést.

FORRÁSOK 

Képes Krónika 

„...Az úr 1330-ik évében, a király számos sereget gyűjtött össze – ha nem is egész 

hatalmát, mert az ország határaira is küldött különféle hadakat, sok harcost az ország 

ellenségei ellen. Tamás erdélyi vajda, Miklós fia Dénes, Ivánka unokája ösztökélésére ő 

maga szeptember havában Szörényen át Bazarád vlach vajda országába ment, hogy 

kiűzze Bazarádot erről a földről, bizonyára azért, hogy az országot az ösztökélők 

egyikének birtokába adja. Oda nem való népnek lakhatatlan föld ez; ama fejedelem is 

mindenkor hűségesen megfizette köteles adóját a fölségnek. A király elfoglalta Szörényt 

és a szörényi várat, a báni méltósággal egyetemben mindezt az említett Dénesre ruházta. 

Miután ez megtörtént, Bazarád tisztességes követeket küldött a királyhoz, és ezt üzente: 

’Fáradoztál, uram, királyom a sereggyűjtéssel: ezért a fáradságodért hétezer ezüst márka 

kártérítést adok. Békességgel átadom neked Szörényt is mind a hozzávalókkal, amelyet 

erőhatalommal foglaltál el; ezenfelül hűségesen megfizetem minden esztendőben az adót, 

amivel koronádnak tartozom, továbbá pénzemen és költségemen egyik fiamat küldöm 

udvarodba, szolgálatodra: csak térj vissza békével és ne döntsed veszedelembe 

embereidet; mert ha tovább jöttök, el nem kerülitek a veszedelmet.’ Ennek hallatára 

fennhéjázó elmével ily szavakat mondott a király a követeknek: ’Mondjátok meg 

Bazarádnak: ő az én juhaim pásztora; szakállánál fogva húzom ki búvóhelyéről!’ Ekkor 

egy Dancs nevű báró, zólyomi és liptói ispán így szólt a királyhoz: ’Uram, emberségesen 

szólt hozzád Bazarád, és ez tisztességedre válik; írj neki levelet, és tudasd vele szerető, 

kegyes jóindulatodat.’ A király azonban megismételte fentebb mondott gőgös szavait és 

fenyegetését. Nem hallgatott a józan tanácsra, gyorsan tovább vonult a harcba. Olyan 

földre ért, melyet nem ismert sem ő, sem serege; a havasok és erdős hegyek közepette 

nem találtak eleséget, hamarosan étlenség, éhség kezdte sanyargatni a királyt, a vitézeket 

és lovaikat. Úgy lévén a dolog, fegyvernyugvást kötött Bazaráddal: amaz megesküdött, 

hogy engedelmeskedik a királynak és biztonségosan hagyja visszatérni embereivel 

együtt, a helyes utat is megmutatja; a király ekkor nyugodtan visszafordult, bízván az 

álnok szakadárok hűségében. Seregével együtt olyan útra jutott, amley körös-körül, 

mindkét felől meredek sziklákkal volt elrekesztve; elöl pedig, ahol az út tágasabb volt, a 

vlachok több helyen erősen körülsáncolták gyepűkkel. A királynak és embereinek eszébe 

sem jutott az efféle; fenn a meredeken mindenfelől számlálhatatlan sok vlach futkosott és 

nyilazott a királyi seregre, mely összeszorult az út mélyén; nem is út volt az, valóságos 

hajófenék; a tolongás miatt össze-vissza hullottak a legerősebb paripák a vitézekkel 

együtt, mert az út egyik oldalán sen tudtak fölkapaszkodni a meredek martra a vlachok 

ellen, előbbre sem jutottak, mert az elébük rakott gyepűk miatt el nem menekülhettek, 

mint a halak a varsába, a hálóba. Elestek az ifjak, a vének és válogatás nélkül a 

főemberek, a hatalmasok. Péntektől hétfőig tartott ez a nyomorúságos állapot: e napok 

alatt úgy dülöngtek egymásra a válogatott vitézek, mint ringó, mozgó bölcsőben a 

kisdedek vagy a szél ingatta nádszálak. Nagy vereség lőn ott, mérhetetlen sokan estek el a 

vitézek, főemberek és nemesek pénteken, Szent Márton ünnepe előtt való napon és a rá 

következő hétfőn. Ott esett el három prépost, András mester, a fehérvári egyház 

prépostja, e nagyon tisztelendő férfiú, a királyi fölség alkancellárja – odaveszett a királyi 

pecséttel együtt; továbbá Mihály pozsegai prépost és Miklós prépost az erdélyi 

Fehérvárról; továbbá András sárosi plébános meg a prédikátor rendbeli Péter fráter, a

tisztes férfiú – mind kiitták a kegyetlen halál poharát, minthogy nyomorultul, 

fadorongokkal sújtották őket főbe. Némely más papokat is, kik a király káplánjai voltak, 

megöltek; mérhetetlen sokaságú kun is elpusztult. Mind az egyházi férfiak, mind a világi 

nemesek tetemei a harc helyén várják az egyetemes feltámadás idejét; rokonaik sem 

tudták szeretteik tetemét soha visszakapni az ellenség támadásai miatt. A vlachok sok 

foglyot ejtettek, sebesülteket és sértetleneket, az elnyomottak számos fegyverét, drága 

ruháját, arany- és ezüstpénzét vették el, a drága edényeket, öveket, sok garasoktól 

duzzadó erszényt, sok fölnyergelt, fölkantározott lovat – mindezt elvitték és átadták 

magának Bazarád vajdának. A király pedig rajta levő címeres fegyverzetét megcserélte 

Dénes fia Dezsővel – ezt kegyetlenül megölték, mert azt gondolták, hogy ő a király. A 

király csak nehezen menekült meg kevés hű emberének védelme alatt. Dancs mester és 

fia, László és a király familiárisai közül más vitézek meg Berend fia Márton mester úgy 

álltak körülötte, mint kőfalak: magukra vonták mind a záporként hulló kardcsapást és 

nyíllövést, hogy megoltalmazzák a király életét a halál támadásától. Illatos kenőcstől 

elbódult legyek módjára hullt mindenfelől a sereg körül a sok vlach is, miközben 

kegyetlenül ölték a keresztény népet és Krisztus fölkent papjait. A magyarok által ott 

megölt vlachok számát csak a furfangos pokolbeli számvető állapíthatta meg.” 

[Képes krónika. Bp., 1964. 177–179.] 

Dimitrie Cantemir: Moldva leírása 

„Idők multával, amikor a rómaiak hatalma meggyengült, Moldvát a barbárok – 

szarmaták, hunok, gótok – gyakori betörései árasztották el, minek következtében a római 

telepesek kénytelenek voltak a hegyeken átkelni és a barbárok kegyetlenkedése elől 

Máramaros felföldjén menedéket keresni. 1 Itt, miután néhány évszázadon keresztül a 

nehezen megközelíthető bátorságos helyeken saját törvényeik és fejedelmeik alatt éltek 

[…] – midőn úgy vélték, hogy a lakosság elszaporodása miatt már szűkösen vannak – 

[…] Dragoş elhatározta, hogy legalább háromszáz emberével vadászat ürügyén kifürkészi 

kelet felé a hegyek hágóját. Menetközben véletlenül egy vad bivaly – amelyet a 

moldvaiak ’zimbr’-nek neveznek – akadt az útjába, és ezt üldözve leereszkedett a hegyek 

lábáig. Mivel Dragoşnak Moldva névre hallgató vadászkutyája még inkább reátámadott, a 

vad itt tajtéktól borítottan a rohanó habokba vetette magát, ahol agyonnyilazták, azonban 

a menekülőt nyomon követő ebet is elragadták a gyors patak hullámai. Ennek emlékére a 

folyót Dragoş legelőbb nevezte Moldvának; a helyet, ahol mindezek végbementek, népe 

elnevezéséről Romannak mondotta, s a vad bivaly fejét pedig az új fejedelemség címeréül 

választotta. Miután bejárta a környéket, ahol folyóvizektől öntözött dús mezőkre, 

megerősített, de lakatlanul hagyott városokra és várakra bukkant, hírül adta földieinek a 

látottakat, és felhívta őket, hogy vegyék birtokukba ezt az annyira termékeny területet. A 

román ifjúság készörömest követi fejedelmét, nagy csapatokban kel át a hegyszorosokon, 

és telepszik le a csodálatos módon kijelölt vidéken, melynek felfedezőjét, Dragoşt új 

hazájuk fejedelmeként köszöntik.” 

[Dimitrie Cantemir: Moldva leírása. Bukarest, 1973. 19–20. (a fejezetet latinból 

Köllő Károly fordította)] 

1 Cantemir itt téved, Moldva nem volt római uralom alatt.

FOGALOMTÁR 

• Johannita lovagok (Szt. János-keresztesek, ispotályosok, máltai 

lovagok). A rend a keresztes hadjáratok során, 1113-ban jött létre, 

harci feladatok mellett a jeruzsálemi zarándokok részére kórházat 

tartott fenn. Jeruzsálem elvesztése után Ciprus, majd Rhodosz és 

Málta szigetéről küzdött az oszmán-törökök ellen. Magyarországon a 

XII. század közepén, II. Géza király alatt jelennek meg Esztergomban. 

A tatárjárás után a Szörényi bánságot és bizonyos havasalföldi 

részeket is hűbérbe kapták IV. Bélától, de ezekről, a nehézségeket 

látva, hamar lemondtak. 

• Kenéz. Szláv eredetű szó, ez esetben jelentése: vezető ember, falusi 

elöljáró. Erdély határán, a Temes vidékén élő románok, a Kárpátalján 

betelepülő rutén lakosság vezető rétege. Eleinte egy-egy 

pásztorcsoport királyi elöljárók által bíráskodással, igazgatással, 

katonai vezetéssel megbízott elöljárói voltak. 

• Székely ispán. A király által kinevezett hivatalnok, akinek feladata a 

székely székek területén a törvényesség felügyelete. A király 

kezdetben magyarországi főurak, később inkább az erdélyiek közül 

nevezte ki, de sohasem a székelyek soraiból. Nem is tartózkodott a 

Székelyföldön, csak hivatali teendőinek végzésekor, tisztségével járó 

birtoka és szokásos lakhelye Görgény vára volt. 

• Szörényi bánság. Havasalföldnek az Oltig terjedő része (Olténia), 

melyet 1238-ban szállt meg IV. Béla. A tatárok betörése nyomán 

1247-ben ugyancsak IV. Béla a johannitáknak adományozza, akiknek 

ittlétéről nincsenek adatok, de mindenképpen kiszorították őket 1260 

körül a bolgár támadások. Ezt követően a magyar királyi ellenőrzés 

helyreáll, ezt 1320 táján Basarab töri meg. 

• Vajda. A szó szláv eredetű, jelentése: vezér. A magyarságnál és a 

velük kapcsolatba kerülő népeknél különféle szintű állami, tartományi 

és hagyományos közösségi elöljárók neve volt. Az erdélyi, majd a 

havasalföldi és moldvai vajda elnevezése elsősorban a bolgár 

tartományfőnökök, fejedelmek „vojvoda” címe alapján alakult ki. Az 

Erdélyben élő románoknál a középkorban kisebb csoportok vezetői 

esetében is találkozunk e címmel, ezek feladatköre a kenézekéhez

hasonló, bíráskodási, közigazgatási és katonai teendőket foglal 

magába. 

• Vazallus (hűbéres). A feudális függés jellegzetes formája. A hűbérúr 

(senior) földbirtokot adományozott emberének (hűbéresének, 

vazallusának) aki ezt hűséggel (fides), katonai és tanácsadási, 

ritkábban anyagi szolgálattal (servitium) honorálta. A hűbéri függés 

személyes jellegű volt, egyéni és vertikális jellegű kapcsolatrendszert 

jelentett, ezért egy vazallusnak lehetett akár több hűbérura is. A 

vazallus maga is hűbérurává lehetett a tőle birtokot nyerő kisebb 

hűbéreseknek, azaz kialakulhatott ún. hűbéri láncolat. A személyes 

jelleg viszont feltételezte „az én hűbéresem hűbérese nem az én 

hűbéresem” viszonyrendszert is.

BIBLIOGRÁFIA 

• Constantin C. Giurescu – Dinu C. Giurescu: Istoria românilor din cele 

mai vechi timpuri şi până astăzi. Bucureşti, 1971. 167–174.; 192–196.; 

211–225. 

• Dinu C. Giurescu: Ţara Românească în secolele XIV şi XV. Bucureşti, 

1973. 496. 

• Istoria României. Tratat. II. 15–174. 

• Képes Krónika. Bp., 1964. 177–180. 

• Ştefan Pascu – Răzvan Theodorescu (szerk.): Istoria Românilor. III. 

Genezele Româneşti. Bucureşti, 2001. 361–427.; 473–593. 

• Ştefan Pascu: Voievodatul Transilvaniei. I. Cluj, 1971. 61–266. 

• Ştefan Pascu: Mit jelent Erdély? Bukarest, 1984. 56–65. 

• Nicolae Stoicescu (szerk.): Constituirea statelor feudale româneşti. 

Bucureşti, 1980. 328 old.

A ROMÁN ORSZÁGOK A KÖZÉPKORBAN 

A társadalom 

Feudalizmus vagy valami más? 

Az első kérdés ezzel kapcsolatban: hova sorolható az időben elhúzódó 

román középkor társadalmi berendezkedése? A klasszikus európai feudalizmus 

keretei közé, vagy egy másik, esetleg meghatározásra váró termelési móddal 

állunk szemben. E kérdést a két világháború közti historikusok igazából fel sem 

tették, később, a marxista történetírás kötelességének érezte osztályharcos 

alapon azt válaszolni, hogy kétségkívül itt is feudalizmussal van dolgunk. 

Másfelől, a nyugati társadalomtörténészek úgy vélik, semmi sem feudalizmus, 

ami kívül esik a „klasszikus Európa” határain. Tény, hogy itt a francia-angol 

modell nem lelhető fel, de részleteiben-elemeiben itt is megtaláljuk a feudális 

társadalom jellemzőit. A vajda és bojárok közti kapcsolatok emlékeztetnek a 

nyugati vazallusi viszonyokra (nem beszélve arról, hogy a vajdák szabályos 

vazallusi esküvel kötötték magukat a magyar- és lengyel királyokhoz), a 

szolgáló rendű paraszt pedig (akinek neve Havasalföldön rumân, Moldvában 

vecin, ezekben az országokban tehát helytelen jobbágyokról beszélni!) 

hasonlóképpen volt alávetve földesurának, a bojárnak, mint a nyugati 

társadalom jobbágya. E viszonyok kétségkívül a nyugati világhoz képest 

hatalmas késéssel alakultak ki, esetenként fejlődésük elakadt félúton, illetve nem 

mindig váltak általánossá, de magukban hordozzák a feudalizmus jegyeit. 

Jelentős volt a klasszikus feudális viszonyrendszerből kimaradó kategóriák 

aránya is, így a szabad paraszti közösségeké (e parasztok neve Havasalföldön 

moşnean, Moldvában răzeş). E szabad parasztok faluközösségekben éltek ősi, a 

feudalizmust megelőző korból öröklött modellek szerint. Román történeti 

szintézisében Vlad Georgescu ezt az állapotot oldott feudalizmusnak („feudalism 

diluat”) nevezi, rámutatva, hogy ennek keretében továbbélt nagyon sok nemfeudális 

jellegű elem, de mindezek ellenére a kor társadalmának általános 

jellemzésére nincs jobb szavunk. 

Különleges volt Havasalföldön és Moldvában a cigány rabszolgák (robii 

ţigani) helyzete. Őket először 1385-ben említi I. Dan vajda oklevele, mely 

viszont azt is sejteti, hogy korábban is számolni kell velük. Moldvában tatár 

rabszolgákkal is találkozunk, akik a harcokban foglyul ejtett tatárok, illetve ezek 

utódai. 

Az erdélyi hűbéri viszonyok 

már a nyugati mintát követik, főképpen a XIII. század második felétől. A 

jobbágynak itt meghatározott kötelezettségei voltak a hűbérúrral, a katolikus 

egyházzal és az állammal szemben. A hűbérúrnak járt terményben (gabonából 

és borból) a kilenced (1351-ben vezeti be Nagy Lajos király, de csak a század 

végétől alkalmazták), továbbá dézsma a különböző háziállatokból és állati 

eredetű termékekből (hal, sertés, juh, méz), ehhez társultak a különféle, 

fokozatosan kötelezővé váló ajándékok, a telken megtermelt fontosabb javakból

(baromfi, kalács, tojás). A robotmunka („úrdolga”) változó számú, a „majorsági 

birtokon” ledolgozandó napot jelentett (1437-ben aratáskor vagy kaszáláskor évi 

egy-, 1514-ben heti egy, tehát évente mintegy 52 napot). A pénzbeli járadékot 

1437-ben differenciáltan állapították meg 12 és 100 dénár (1 forint) között, 

1514-ben ez már egyöntetűen 100 dénár. A katolikus jobbágyok az egyháznak is 

fizettek tizedet, amelyet a XV. századtól kezdve kiterjesztettek a „szakadárokra” 

(görög-keletiekre = ortodoxokra) is. Az állammal szembeni kötelezettség a 

kamaraadó formájában törlesztődött (a XIV. században 18 dénár, a XV. század 

végén 100 dénár), ehhez adódott a kezdetben rendkívüli „subsidium” (=segély), 

mely fokozatosan állandó kötelezettséggé vált, és jobbágyportánként 100 

dénárra emelkedett. 

Ami különlegesség volt, nemcsak az erdélyi állapotokat illetően, hanem az 

egész középkori magyar királyság területén, az autonómiák sokasága és színes 

palettája: a székelyek, szászok, a fogarasföldi román „bojárok”, a bánáti román 

kerületek, Kővár vidéke (vegyes, román és magyar lakossággal), a jászok, 

kunok, szepesi „tízlándzsás nemesek” önkormányzati szerveződései. E 

területeknek megvolt a sajátos önkormányzati szabadsága, de lakóik is 

különleges társadalmi kiváltságokat élveztek. Nem igaz, hogy ezeknek mind 

nincsenek nyugati megfelelői, de nem ilyen nagy számban (egy államon belül); 

és az is szokatlan, hogy esetenként a hűbériség állapotát megelőző elemeket 

őriznek (például a székelyek nemzetségi jegyeket mutató „nemek” és „ágak” 

szerinti szerveződése, e szerveződés szerepe a tisztségviselők választásában, 

még a XVI. század kezdetén is). 

A középkori erdélyi társadalommal kapcsolatban fontos kiemelni, hogy ez 

a kiváltságos rendek sajátos rendszerére épült. A három erdélyi kiváltságos rend 

vagy náció („nemzet”): a magyar nemesség, a szászok és a székelyek. 

(Vigyázzunk, ezek nem etnikai értelemben vett nemzetek, a szónak csupán 

rendi, a kiváltságokat körülhatároló tartalma van!) A románok e rendi 

rétegződésből kimaradtak, ami nem azt jelentette, hogy képviselőik (a katonai 

teendőket ellátó kiváltságos közösségek vezetői) nem kerülhettek be a nemesség 

soraiba, például hadi érdemeiknek köszönhetően. Ezt követően áttérnek a 

katolikus vallásra, nevük is magyarosra fonetizálódik (Hunyadi, Drágfi, 

Kendeffy, Jósika stb.) Mások, egyszerű parasztemberek, a szabadrendű székely 

társadalomba integrálódnak, a székely „fiúleányság” jogán, beházasodva a 

székely családokba. 

1437-ben, az erdélyi parasztok lázadása közepette a három kiváltságos rend 

(„nemzet”) a kápolnai unió révén Unio Trium Nationum (= „a három nemzet 

szövetsége”) néven köt együttműködési, kölcsönös védelmi egyezséget. 

A népesség 

Az államalapítás környékén, tehát a XIV. század közepe tájékán Moldva 

népessége 400.000 lakosra becsülhető, Havasalföldé 500.000-re, míg Erdélyben 

mintegy 900.000 ember élhetett. Ekkor még növekedő tendenciát

egisztrálhatunk, ám a XV. században – háborúk, idegen hadak pusztítása és a 

bojári klikkek közti belső harc nyomán – a Kárpáton túli két vajdaságban egy 

jelentős visszaesés következik: a XVI. század kezdetén Havasalföld mintegy 

400.000 lakost számlált, a század végére viszont már csupán 300.000-et. 

Moldvában, ugyanebben az időben, ennél is kevesebben éltek. A XVIII. század 

kezdetére újabb növekedésnek lehetünk tanúi, ekkor Havasalföldön 800.000-re, 

Moldvában 500.000-re, Erdélyben pedig 2.000.000-ra becsülhetjük a lakosok 

számát. 

A népsűrűség nagyobb volt a Kárpátok alatt húzódó dombvidéken, a 

hegylánc mindkét oldalán, de régen, a török hódoltság előtt sűrűn lakott terület 

volt a Duna síksága is. Ezt követően viszont pontosan Havasalföld és Moldva 

legtermékenyebb vidékei néptelenednek el, a török, a krími és bucsáki tatár 

portyázók, illetve a lengyel-török és orosz-török háborúk nyomán. 

A Kárpátokon átnyúló népmozgás folyamatos volt, mindkét irányba 

működött, de erősebb volt a Moldva és Havasalföld felől Erdélybe irányuló 

lakosság-áramlás, Erdélyből inkább a rendkívüli, ínséges esztendők, háborúk, 

erősebb hatalmi megszorítások (pl. az 1760-as években a székely határkatonaság 

szervezése, a „madéfalvi veszedelem”) űzték a népet a Kárpátokon túlra. 

A gazdaság 

Földművelés 

A gabonafélék közül eleinte a köles volt a legkedveltebb, Havasalföldön és 

Moldvában a búza még a XVI. század elején is ritka, és főleg a bojárság 

hasznára termelték, illetve importálták Erdélyből. A XVI. századig Erdélyben is 

a tavaszi búza volt elterjedve, ekkor térnek át az őszi búzára, a Kárpátokon túl e 

váltás jóval később, csak a XVIII. században történt. A kukoricát a XVII. 

században kezdték termeszteni. Moldvában és Havasalföldön, de főleg 

Erdélyben terjed a zab és az árpa, utóbbi a sörfőzés alapanyagaként. A 

szántóföldek termőképességének megőrzése érdekében a középkor nagy 

részében a kettő-, később a háromnyomásos gazdálkodást alkalmazták, bár 

Moldva egyes részein sokáig érvényben maradt a földek végső kihasználásáig 

folytatott parlagoló, monokultúrás művelés. 

A kézművesség 

először az erdélyi szász városokban indult fejlődésnek. Itt az azonos vagy rokon 

mesterséget űző mesteremberek már a XIV. században céhekbe tömörültek. 

Ezek kezdetben patriarchális jellegű szerveződések voltak, később szabályzataik 

egyre merevebbé és zártabbá alakítják őket. A XIV. század második felében 

Nagyszebenben, Segesváron, Szászsebesen és Szászvároson 19 céhbe szervezett 

25 kézműves mesterséget említenek. A következő század elején Kolozsváron, 

Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén – miután az alapmesterségekből új 

szakmák váltak ki, illetve egészen új foglalkozások születtek (órásmesterség, 

üvegművesség, papírkészítés) – a mesterségek száma már 40 és 60 között 

mozog. Később a céhek megjelennek Erdély mezővárosaiban is: az ekkor még

mezővárosi státuszú Marosvásárhelyen 1493 és 1620 között például 17, 

Székelyudvarhelyen a XVI. század elejétől (mások szerint már az előző 

századtól) kezdődően 1628-ig nyolc, Kézdivásárhelyen 1572 és 1649 között 

négy céh alkotta meg és hitelesíttette szabályzatát. A céhes mesterek utcára 

nyíló, üzletként is működő műhelyeikben, illetve a városi piacokon, vásárokon 

értékesítették termékeiket. 

Moldvában és Havasalföldön is szép számmal találunk vásáros 

központokat, mezővárosokat. Moldvában minden bizonnyal már a XIV. 

században létezett Cetetea Albă, Chilia, Baia (Moldvabánya), Bârlad, Hotin, 

Siret (Szeret), Cosmin, Botoşani, Hârlău, Suceava, Iaşi (Jászvásár), Roman 

(Románvásár), Piatra lui Crăciun (Karácsonykő=Piatra Neamţ), Neamţ, Cernăuţi 

(Csernovic), Dorohoi, Bacău (Bákó), Trotuş (Tatros), Tighina. Ezek közül 

viszont igazi városoknak e korai időkben csak a különleges autonóm státusznak 

örvendő Cetatea Albă-t és Chilia-t tekinthetjük (melyeket ekkor még a génovai 

kalmárköztársaság ellenőrzött). Havasalföldön Câmpulung, Curtea de Argeş, 

Severin, Râmnicu Vâlcea, Târgovişte, Buzău, Târgul de Floci, Brăila, Giurgiu, 

Ruşii de Vede településeken gyanítható szerényebb városi jellegű életforma és 

gazdasági szerveződés. Mind a moldvai, mind pedig a havasalföldi 

„városokban” jelentős szász és magyar kézműves népességet találunk, 

Moldvában sok adat van örmény városlakókról, mindkét ország vásáros helyein 

találkozunk zsidókkal, idővel pedig egyre nagyobb számban görögökkel is. 

A bányászat 

keretében első helyen a só kitermelése állott. A középkorban a sóbányászat 

kizárólag felszíni fejtéssel történt, és természetesen csakis ott, ahol a sóréteg a 

talaj közelében helyezkedett el. Az első mélyszinti tárnák Mária Terézia 

uralkodása idején jelennek meg, Erdélyben. A rezet bányászták Havasalföldön, 

Olténiában, Baia de Aramă közelében, Bratilovo nevű településen, már Mircea 

cel Bătrân vajda idején, illetve Erdélyben, az Érchegységben és Nagybánya 

vidékén. Vasat bányásztak Havasalföldön Baia de Fier-nél, ám sokkal 

jelentősebbek voltak az erdélyi lelőhelyek (Vajdahunyad, Gyalár, Torockó). Az 

aranyat Havasalföldön és Moldvában kis mennyiségben mosták az aranymosó 

cigányok (zlătari, zlat = arany) néhány folyó vizéből, jelentéktelenebb bányák is 

voltak Olténiában, Vâlcea megyében és a moldvai Baia-n. A fontosabb 

nemesfém-lelőhelyek viszont szintén Erdélyben voltak, a Nyugati 

Érchegységben és Nagybánya környékén. A kőolajat kezdetleges módon és kis 

mennyiségben, szekérkerekek kenésére, illetve bizonyos gyógyszerek 

készítésére termelték ki, erre a XV. századtól vannak adataink, de a helynevek 

arra utalnak, hogy e foglalatosság régebbi. Moldvában és Havasalföldön 

borostyánkő-lelőhelyek is voltak, Erdélyben pedig bányászták még az 

ólomércet, illetve a higany előállításához a cinóbert. Havasalföldön és 

Moldvában a XVI. században, mivel a török monopólium nem tette érdekeltté a 

helyieket e tevékenység fokozásában, több bánya kihasználatlanul marad, és

csak Matei Basarab idején indul újra, amikor például Baia de Aramă-n ismét 

700 tonna rezet termeltek ki. 

A kereskedelem 

A román vajdaságokat két európai jelentőségű útvonal szelte át: az egyik a 

Baltikumot a Fekete Tengerrel kötötte össze, a másik Közép-Európából vezetett 

a Balkánba. A kereskedés kezdetben vásárokon, kirakóvásárokon zajlott, majd 

ezek mellett megjelennek a bazárok (a vajdaságok területén e kifejezést írott 

szövegben 1500-ban használják először), később a boltok is. Az áruszállító 

karavánok a XVII. század elejétől az ún. karavánszerájokban pihenhetnek, majd 

a század közepétől megjelennek a védőfallal körülvett fogadók („han”), melyek 

már biztonságosabb feltételeket kínálhattak a kereskedők és árúik számára. 

1666-ban Bukarest városában hét fogadót tartottak számon, a legismertebb volt 

Şerban vajda fogadója, mely Şerban Cantacuzino fejedelemről kapta nevét és 

egészen a XIX. század elejéig működött. A XVI. század végéig a román 

vajdaságok külkereskedelme Közép- és Észak-Európát célozta: az innen 

származó szarvasmarhák, bőrök, a méz és méhviasz, később a gabona is keresett 

cikkek voltak Ausztria, a német államok, Velence, Lengyelország piacain. 

Nyugatról szövetárú, fegyverek, kézműves termékek érkeztek. Nagyjából 

ugyanez a csere zajlott a Kárpáton túli vajdaságok és az erdélyi szász 

kalmárvárosok kereskedői közt is. A havasalföldi és moldvai uralkodók 

igyekeztek a külföldi kereskedőket – erdélyieket, génovaiakat, lengyeleket – 

privilégiumokkal vonzani országaik piacaira. A XVI. századtól (a Budai basaság 

létrejötte, illetve a vajdaságok feletti török ellenőrzés megerősödése nyomán) 

egyre inkább érvényesülni kezdenek a török piac érdekei, valamint a Porta 

kereskedelmi monopóliuma bizonyos áruféleségekre (búza, juhok, később a fa 

is). Ez a román országok kereskedelmét visszavetette. 

A Havasalföldön 1365-től, Moldvában 1377-től vert helyi pénzek, a vajdai 

hatalom megerősödésén túl a helyi kereskedelmi igényeket is tükrözik. A helyi 

pénzkibocsátást viszont a török megtiltja (Havasalföldön 1477-ben, Moldvában 

1527-ben), ezután csak néhány, független státuszát hangsúlyozni kívánó vajda 

kockáztatja meg saját pénz vagy érme veretését. 

A közigazgatás 

Az uralkodó 

neve Havasalföldön és Moldvában domn, ami a latin dominus-ból ered. Ő, 

túl az ország-vezetői teendőin, az állam legfőbb bírája és a haderő 

főparancsnoka. A címében szereplő „Io” a „Ion”-ból származik, tehát minden 

vajda tisztségénél fogva viseli e nevet, jelentése: „Isten választottja”. Az utódlás 

viszont nem a nyugati feudális államok pontosan leszögezett trónöröklési 

törvényeinek mintájára történik, hanem a bojárok bárkit választhattak az 

uralkodó törvényes vagy törvénytelen utódai, sőt rokonai közül, ami sok 

trónviszályt eredményezett. A kormányzásban az udvari tisztségviselők 

(„dregători”) segítik.

Az udvari tisztségviselők 

a későbbi korok minisztereihez hasonlatos hivatalnokok voltak. A 

foglalatosságok, melyekre címük utal néha jelképesek, az viszont tény, hogy ők 

képezték a vajda legfőbb tanácsadói testületét. A havasalföldi udvari tanácsban a 

legfőbb tisztségviselő Olténia bánja volt (az egykori szörényi báni tisztségben 

gyökerező hivatal). A moldvai tanácsban az olténiai bán rangbéli megfelelője a 

szucsávai várkapitány („portarul Sucevei”). A vornic az udvar bírája volt, 

illetve az igazságszolgáltatásért felelős főhivatalnok, e hatásköre viszont nem 

terjedt ki a bán által ellenőrzött Olténiára. A vajda távollétében ő volt a haderő 

főparancsnoka. A logofăt az udvari kancellár volt, aki felelt a vajda hivatalos 

levelezéséért, ő szövegezte meg a vajda nevében kibocsátott okleveleket, ő 

őrizte az ország „nagypecsétjét”. A vistier (=kincstárnok) afféle 

pénzügyminiszterként működött, a spătar – jelképesen – az uralkodó 

fegyverhordozója volt, később Havasalföldön a lovasság főparancsnokaként 

találkozunk vele. A paharnic (=pohárnok), aki Moldvában ceaşnic néven is 

előfordul, az udvar boráról gondoskodott, ő töltött a vajdának és kóstolta meg 

elsőnek az italt. A stolnic (=asztalnok) az uralkodó élelméről gondoskodott, ő 

volt az étekfogások előkóstolója is. A comis a fejedelmi istállók felelőse volt, a 

postelnic az uralkodó lakosztályát vigyázta. A XVI. századtól tűnik fel 

Moldvában a hatman (lengyel közvetítéssel, a német Hauptmann-ból), a 

hadsereg parancsnoka. 

A területi közigazgatás 

egységeit Havasalföldön judeţ, Moldvában ţinut névvel jelölték, élükön a 

magyar főispánnak megfelelő pârcălab állott. Erdély „törzsterülete” hét 

vármegyére (comitatus) oszlott, de ezek mellett ott voltak a specifikus autonóm 

szerveződések, a székely és szász székek (sedes), Fogarasföldje román 

autonómiája, a bánsági román kerületek, illetve Kővár-vidék (utóbbi jellegzetes 

magyar-román autonóm szerveződésként). 

A török uralom 

a XV. század folyamán telepedett rá Havasalföldre és Moldvára. A legfőbb 

eszköz, amellyel a Porta igyekezett kihasználni ezen országok fölötti hatalmát az 

adó (haraciu, magyarosan: harádzs) behajtása volt. Moldva 1456-ban 3.000 

török aranyat fizetett, 1481-ben 6.000-et, Rareş vajda idején (1527–1538) 

10.000-et, 1553-ban 30.000-et, 1593-ban 65.000-et. Havasalföld 1462-ben 

10.000 aranyat, 1567-ben 65.000-et, 1593-ban 155.000-et. Erdély a XVI. század 

közepétől 10.000–15.000 arannyal adózott, legnagyobb adója (a XVII. század 

végén, Apafi Mihály idején) sem haladta meg a 40.000 aranyat. Hatalmas 

kiadásokat jelentettek a Kárpátokon túl a különféle alkalmi költségek, így a trón 

megváltása (1541-ben Moldvában Rareş vajdának 100.000 aranyába került, de 

Havasalföldön, a XVI. század közepén Mircea Ciobanul, illetve 1583-ban Petru 

Cercel millió körüli összeget fizettek. Ezekhez adódtak az uralkodók évi

megerősítéséért fizetett összegek, a rendszeres pótadók (peşcheşuri, bacşişuri), a 

török kereskedelmi monopólium, a rendkívüli hadiadók. 

Moldva és Havasalföld – csakúgy, mint Erdély – elkerülték több környező 

tartomány sorsát, és nem lettek török basaságok (vilajetek, tehát teljesen 

függetlenségüket vesztett területek), de a Kárpátokon túli két vajdaság esetében 

a török uralom súlya keményen visszavetette a fejlődést.

FORRÁSOK 

Mircea cel Bătrân (Öreg Mircse) vajda 1409-ben megerősíti a lembergi 

(Lengyelország, ma Ukrajna) kereskedők előjogait Havasalföldön. 

„Mi Mircea, Havasalföld vajdája, Fogaras és Omlás hercege jó egészséget és minden jó 

sokasodását kívánjuk Lemberg vára mostani és jövőbeli bíráinak, esküdtjeinek és valamennyi 

kereskedőjének. 

Országaink és tartományaink, valamint kereskedőink nagyobb hasznára határoztuk, 

hogy megerősítsük baráti szerződéseinket, hogy az idők végezetéig fennmaradjanak, hogy 

kereskedőitek és felséges uralkodó testvéreink, Lengyelország királyának 2 valamint Vitold 

herceg 3 kereskedői, az érvényes szokásrend értelmében lehetőséget kapjanak arra, hogy által 

járhassák országunkat áruikkal úgy, hogy személyükben és javaikban kár ne érje, ámde azzal 

a feltétellel, hogy midőn Lembergi kereskedőitek, vagy mások a fent mondott uralkodó 

testvéreink egyéb kereskedői átmennének posztóikkal és egyéb áruikkal Târgovişte 

városunkon, tartozzanak fizetni egy alkalommal, nekünk vagy a mi emberünknek 

harmincadvámot javaikra, posztóikra és egyéb áruikra. Ezután szabadon megengedjük ezen 

kereskedőknek, hogy egész országunkban eladhassák posztóikat és egyéb áruikat minden más 

vámfizetés nélkül, és hogy vásárolhassanak országunkban mindennemű árut, az ezüstön kívül. 

Akarjuk továbbá, hogy amennyiben bárki közületek vagy a tieitek közül adósa lenne a 

mieinknek, késedelem nélkül cselekedjünk az igazságtétel érdekében, mindannyiotok és a 

tieitek számára. Mindemellett, amikor haza akarnátok térni, megengedjük és fogadjuk 

hitünkre, hogy elmehettek, mindenféle egyéb vámilleték fizetése nélkül, javaitok és 

személyetek minden bántódása vagy más akadály nélkül. 

Mindezek tanúságára határoztuk hogy megíródjon jelen levél és parancsoltuk, hogy 

ráillesszék a mi nagy pecsétünket. Kelt Argeşen, az Úr 1409-ik esztendejében. 

[Radu Manolescu (főszerk.): Oraşul medieval. Culegere de texte. Bucureşti, 1976. 

172–173.] 

A parasztság és nemesség képviselőinek egyezsége a kolozsmonostori konvent előtt, 

1437. október 10-én 

„[…] 

[A cenzus fizetéséről:] Tehát minden jobbágyi állapotú ember vagy paraszt az ő 

földesurának egy egész évben nyolc ökörrel felszántható egész telek után számítva egy 

aranyforintot tartozik fizetni, fél telek után fél forintot és két ökörrel vagy [két] lóval 

felszántandó föld után huszonöt dénárt az éppen érvényben lévő pénzben. Ha pedig 

valamelyik parasztnak szántásra alkalmas barma nincsen, de van más marhája vagy jószága, 

nevezetesen juha, kecskéje és tehene vagy szőlője, mely egy telek értékével felér, 

hasonlóképpen egy aranyforintot tartozik fizetni. Akinek pedig ilyen állatokból vagy 

jószágokból kevesebbje van egy telek értékénél, számítás vagy becslés alapján tartozik fizetni. 

Akinek pedig nincs állata, nevezetesen barma és apró marhája s nem másként csak saját 

kezével, favágással vagy gabona csépéléssel keresi eleségét és ruháját, évenként tizenkét 

dénárt tartozik adni. Mindezt oly módon, hogy az említett [parasztok] földesuraiknak az előbb 

mondott összes fizetségeknek a felét a most következő Szent Márton hitvalló napjára teljesen 

kifizetni tartoznak. 

[Az ajándékokról és a robotról:] Továbbá ugyancsak minden paraszt vagy jobbágy 

ugyanebben a teljes esztendőben az egyébként szokásos módon három ajándékot köteles 

szolgáltatni urának a meghatározott határidőben. Hasonlóképpen mindenik közülük évenként 

egy napot tartozik szolgálni urának, bármilyen fajta szolgálattal, amelyet földesura számukra 

2 II. Jagelló Ulászló (1386–1434) 

3 Vitold litván kenéz (1392–1430)

elrendel, mégpedig úgy, hogy akik ebben az évben azt a napot uraiknak leszolgálták – azok 

mentesek legyenek attól; akik pedig nem szolgálták le, azok kötelesek leszolgálni. 

[A földesúr bíráskodási jogáról:] Továbbá minden nemesnek jogában áll birtokán a 

maga jobbágyai közt egyébként szokás szerint törvényes igazságot tenni. Ha valamely 

jobbágyok elítéltetnének vagy vád alá helyeztetnének, ugyanis a nemesnek szabadságában 

van kivallatást eszközölni a jobbágyain és ugyanolyan oknál fogva vád alá fogni őket, de 

mégis úgy, hogy ha valamely jobbágy földesura ítéletével megelégedni nem akarna, az eddigi 

szokás szerint legyen lehetősége más faluba, illetve mezővárosba áttenni ügyét kivizsgálás 

végett; ahol bármilyen döntést hoznak róla, mind a földesúr, mind a jobbágy azzal 

megelégedni tartoznak. 

[A parasztok költözködési jogáról:] Továbbá ha valaki a parasztok vagy jobbágyok 

közül földesurától törvénytelenül, annak engedelme nélkül s a köteles földbért sem téve le, 

adósságait meg nem fizetve, akár a mostani háborságban más helyre költöznék megtelepedés 

végett, az ilyen embert vagy parasztot azon nemesnek, akinek birtokáról távozott, az ország 

bevett szokásai szerint hazavinni hatalma van éspedig oly módon, hogy a jobbágy hazavitele 

és hazaérkezése után tizenöt napig tartozik ott maradni, ahonnan jogtalanul eltávozott, 

adósságait fizesse ki s azután, ha kitart abban, hogy máshová akar költözni: engedélyt kapván, 

a köteles földbért letévén, egyéb tartozásait is megadván, szabad hatalmában legyen eltávozni. 

Továbbá hasonló módon, ha valaki a parasztok vagy jobbágyok közül máshova akarna 

áttelepedni, akkor engedélyt kapván, a köteles földbért letévén, minden tartozását és jelesül az 

előírt adó felét kifizetvén, szabadsága legyen az elmenésre, minden hamis károsítás nélkül a 

földesura részéről. 

[A malmok és malomárkok karbantartásáról:] Továbbá minden jobbágy máskülönben 

szokás szerint tartozik földesura malmainak épületeit, gátjait karbantartani és a malmok 

fenntartásához szükséges bármily munkát elvégezni.” 

[Demény Lajos: Paraszttábor Bábolnán. Bukarest, 1977. 273–275.] 

A kolozsvári lenszövők [takácsok] céhének szabályzata. Kolozsvár, 1479. december 13. 

„[…] 

Mindenekelőtt bármelyik mesterember ha céhbe akar állani, megfelelő és hozzáértő 

legyen és a maga jó viseletéről bizonyságot tegyen. 

Hasonlóképpen bárki céhünkbe akar állani, megfelelő bizonyságot tegyen, hogy az 

inaséveket mesterségünknek rendje és szokása szerint igaz becsülettel kitöltötte. 

Hasonlóképpen bármelyik mester a céhbe állásnál egy aranyforintot fizessen. 

Hasonlóképpen ha közülünk valaki, vagy annak felesége, fia vagy leánya elhalálozna, 

valamennyi mesternek kötelessége leszen a temetésen megjelenni, s ha valaki azt 

elmulasztaná, ezért egy fél font viasz adásával büntettessék; tovább négy fiatal mester tartozik 

szolgálni ez alkalmatossággal, szokás szerint. 

Hasonlóképpen ha valaki közülünk elhaláloznék, s annak özvegye a mi 

mesterségünkből való mesteremberhez menne nőül, tovább folytathassa a mesterséget; de ha 

más mesterségbeli mesteremberhez menne nőül, mesterségünket ne folytathassa. 

Hasonlóképpen ha valaki mesterségünkbeli mesterember leányával házasodnék meg, a 

céhnek ne tartozzék fizetni, de tartozzék a mesterasztal-adással. 

Hasonlóképpen a céhmester tartozzék felvigyázni minden mester mívére, hogy a 

mesterség károsodást ne szenvedjen, hanem a szokott rend és mód szerint művelje azt. 

Ha mégis valamelyik mesterember híjával találtatnék, büntetése négy font viasz legyen. 

Hasonlóképpen mindegyik mesterember tartozzék alázattal szolgálni a Szentlélek 

oltárán, amelynek védnökségét lelkeink üdvössége végett tiszteljük. 

[…]”

[Kovách Géza – Binder Pál (válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta): A céhes 

élet Erdélyben. Bukarest, 1981. 65–67.]

FOGALOMTÁR 

• Céh (a bajor-osztrák Zech szóból). A virágzó középkor 

árutermelésének fejlődését, de egyben korlátozottságát is tükröző 

érdekvédelmi szervezetek egy-egy iparág kézművesei számára. 

Céljuk, hogy privilégiumokkal monopolizáljanak egy többékevésbé 

körülhatárolt városgazdasági területet, védekezzenek az 

idegen árúk, a városba beférkőző vagy közülük kiemelkedő 

iparosokkal szemben. 

• „Fiúleányság”. A székely jog jellegzetessége, miszerint a fiú 

örökös nélküli székely családban nemcsak a család vagyona, de 

rendi besorolása, kiváltságos státusza is leányágon öröklődik 

tovább. 

• Nyomásos gazdálkodás. A kialakult feudalizmus uralkodó 

földhasznosítási módja, melyben a bevetett szántóparcellák és a 

közös ugar szabályos éves forgásban váltották egymást. A szó 

maga a latin calcatura-ból származik, ez meg a „calcare” igéből, 

ami arra utal, hogy a művelésen kívül hagyott ugart az állatok 

„tapossák”. Kialakulása összefüggésben áll a népesség 

szaporodásával és az eszközök tökéletesedésével, az ún. nehézeke 

elterjedésével. 

• Székely nemek és ágak. A történészek többsége úgy véli, a 

Marosszékre vonatkozóan adatolható székely szokásjog – miszerint 

a XVI. század elején még bizonyos széki tisztségek (bíróság, 

hadnagyság) betöltése egy 6 nemre és 24 ágra épülő rotációs 

rendszer szerint történt – régi eredetű nemzetségi szervezet 

maradványa. E nemek és ágak a következők: az Adorján nem a 

Vácmán, Telegd, Vaja és Poson ágakkal; a Meggyes nem a 

Meggyes, Kürt, Dudor, Gyáros ágakkal, a Jenő nem a Balási, Új, 

Szomorú, Boroszló ágakkal, a Halom nem a Halond, Náznán, Péter, 

György ágakkal, az Abrán nem a Gyerő, Új, Nagy, Karácson 

ágakkal és végül az Őrlőc nem az Ecken, Seprőd, Szovát és Bod 

ágakkal. A Székelyföld más részein a forrásokban nem találkozunk 

e rendszer működésének közvetlen nyomaival, de a nemek és ágak 

nevei előfordulnak az okleveles-, illetve a hely- és 

személynévanyagban. Vannak viszont, akik kétségbe vonják a 

székely nemek és ágak régi, a nemzetségi társadalom ködébe 

visszavezethető eredetét, és a rendszert késő középkori keletűnek 

tartják.

BIBLIOGRÁFIA 

• Binder Pál: Közös múltunk. Románok, magyarok, németek és 

délszlávok feudalizmus kori falusi és városi együttélésről. Bukarest, 

1982. 

• Demény Lajos: Paraszttábor Bábolnán. Bukarest, 1977. 

• Erdély története. Bukarest, 1964. 127–143.; 160–166. 

• Vlad Georgescu: Istoria românilor. De la origini până în zilele 

noastre. Bucureşti, 1995. 

• Constantin C. Giurescu: Contribuţiuni la studiul originilor şi 

dezvoltării burgheziei române până la 1848. Bucureşti, 1972. 7–65. 

• Constantin C. Giurescu – Dinu C. Giurescu: Istoria românilor din 

cele mai vechi timpuri până astăzi. Bucureşti, 1971. 228–246., 

251–253. 

• Kovách Géza – Binder Pál (válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel 

ellátta): A céhes élet Erdélyben. Bukarest, 1981. 

• Radu Manolescu (főszerk.): Oraşul medieval. Culegere de texte. 

Bucureşti, 1976. 52–53, 85, 123–127, 129–130, 187, 191, 200, 255, 

262–263.

A ROMÁN TÁRSADALOM AZ ÚJKOR KÜSZÖBÉN 

A XVII-XVIII. század fordulóján a Dél-Kelet-Európai térséget a török 

birodalom lassú hanyatlása, illetve két új nagyhatalom, Ausztria és Oroszország 

terjeszkedése, majd vetélkedése jellemezte. E versengés közepette a Román 

Országok gyakran váltak hadfelvonulási területekké, hadszínterekké, különböző 

idegen seregek által sarcolt régiókká. 

Ebben az időszakban két tehetséges, merész terveket szövő uralkodó hívta 

magára a figyelmet. Moldvában Dimitrie Cantemir (1710-1711) rövid 

uralkodása során kapcsolatot teremtett, illetve megállapodást kötött Oroszország 

cárjával, I. (Nagy) Péterrel (1711. április 3/14, Luck), mely értelmében – a 

törökök feletti győzelem esetén – Moldva kiterjesztené határait a Dunáig és a 

Fekete Tengerig, a trón örökölhetővé válna, a cár vállalná egy 10.000 fegyverest 

felvonultató moldvai sereg zsoldjának fizetését, és nem tartana igényt 

országadóra. A Prut menti Stănileşti-nél vívott csatában azonban a törökök 

győztek, így Cantemir vajda ígéretes uralkodói pályafutása megszakad, és a cári 

udvarban talál menedéket, I. Péter tanácsadójaként, főképpen értékes 

tudományos munkásságával keltve fel a kortársak és az utókor figyelmét. 

Havasalföldön Constantin Brâncoveanu (1688-1714) az idők bizonytalan 

voltához képest igen hosszú ideig uralkodott. Ebben szerepet játszott az is, hogy 

hatalmas vagyonával sokáig sikerült megvesztegetnie a megfelelő időben a 

megfelelő török hivatalosságokat, és elhárítani a gyanút. Végül azonban ez a 

török hatalmasságok által is irigyelt tetemes vagyon siettette bukását. 

Függetlenségi tervei megvalósítására a nyilvánosságot sem mellőző 

kapcsolatokat alakított ki az osztrákokkal, majd az oroszokkal, titokban 

törökellenes akció szervezésén munkálkodva. Miután, hatvanadik születésnapja 

tiszteletére, Erdélyben saját képére érmét veretett – ami egyfajta függetlenségi 

gesztusként is értelmezhető – a szultán Isztambulba rendelte. Itt a híres 

Héttoronyba zárták, majd négy fiával és tanácsadójával, Ienache Văcărescuval 

együtt lefejezték. 

E két uralkodó után a törökök szükségesnek látták módosítani a két Dunamenti 

román ország uralmi és ellenőrzési rendszerét. Ettől kezdve előszeretettel 

választották ki a Moldva és Havasalföld trónjára szánt személyeket az 

isztambuli görög tisztviselői karból, illetve különféle törökhű levantei 

csoportokból, akiket – Konstantinápoly görög negyedéről, Fanarról, ahol egy 

részük lakott – fanariótákként szoktak emlegetni. 

A román történetírók jelentős része a fanarióták országlásának korát egy 

döntően negatív időszakként értékeli, melyben az idegen szellem és a hatalmon 

lévők mértéktelen harácsolása volt szinte kizárólag a jellemző. Mások, így 

Nicolae Iorga és a hatása alatt álló történészek köre már felfigyelt a korszak 

pozitív vonatkozásaira is. Az sem fedi a valóságot, hogy valamennyi fanarióta 

uralkodó idegen lett volna: a legismertebb fanarióta fejedelmi családot, a

Mavrocordat famíliát rokoni szálak fűzték helyi nagybojár-nemzetségekhez, 

Racoviţa és Callimachi moldvaiak voltak, a Ghica klán pedig ugyan Albánia 

földjéről származott, de már régóta elvegyült a helyi elit soraiban. A görög elem 

jelentősége inkább későbben, 1774 után növekedett meg, ekkor kezdtek 

kiszorulni a helyi “fanarióták” a török kegyeiből, és léptek helyükbe a levantei 

származású famíliák: Ipsilanti, Moruzzi, Caragea, Şutzu. A lényeget tehát nem 

elsődlegesen az uralkodók etnikuma hordozza, hanem a korszak meghatározó 

vonásai. 

Az egyik alapvető újdonság a török uralom súlyosbodása mind gazdasági, 

mind politikai tekintetben. A Porta ebben a korban sűrűn váltogatta Moldva és 

Havasalföld trónjára helyezett embereit, hatot közülük pedig egyszerűen 

kivégeztetett. A két ország maradék autonómiáját tovább szűkítették. Az önálló 

diplomáciának vége, az uralkodók a birodalmi politika és közigazgatás 

közönséges láncszemeivé váltak, kinevezésük, visszahívásuk, újbóli 

kinevezésük, áthelyezésük egyik országból a másikba: ez mind a központi török 

adminisztráció kénye-kedve szerint történt. A haderő egy rendészeti és 

határfelügyelő, igen korlátozott létszámú sereg szintjére redukálódott, az ország 

területén a rivalizáló nagyhatalmak hadai szabadon prédáltak. 1718-ban, a 

pozsároveci béke értelmében Olténia osztrák uralom alá került, egészen az 

1739-ben megkötött belgrádi békéig. A román történészek jelentős részének 

negatív megítélése mellett többen az olténiai két évtizedes osztrák uralom 

pozitív hatásairól is beszélnek, hiszen az általuk meghonosított korserűbb 

bürokrácia és adminisztráció, a rend következetesebb megkövetelése közelebb 

hozta Havasalföld nyugati részét, és ez által valamelyest az egész országot egy 

nyugatiasabb életformához, gondolkodásmódhoz. Moldva északi része, 

Bukovina 1775-ben került osztrák fennhatóság alá. 

A korszak igen kedvezőtlen árnyalatai mellett – mint erre már utaltunk – 

nem mellőzhetők a pozitív, a földrészünk modernizálódó országaihoz való 

politikai-gazdasági felzárkózást célzó törekvések. Voltak a fanarióták között 

európai egyetemeket megjárt, magas képzettségű egyének is, akik képesek 

voltak túllépni a szűk egyéni érdekeken, és felvilágosult abszolutista szellemben 

fogant reformok segítségével egyengetni az ország felemelkedésének útját. E 

személyek sorából kiemelkedik Constantin Mavrocordat, aki 1730 és 1769 

között felváltva uralkodott Havasalföldön és Moldvában. Egyik fontos újítása 

volt az egységes adózás bevezetése (1730), mely révén a túlbúrjánzott és 

követhetetlen, tehát mindenféle visszaélésre módot teremtő adórendszert egy 

adó váltotta fel. Ez a török gáncsoskodása miatt nem érvényesülhetett 

kellőképpen: új adókat vezettek be, megtörve ezáltal az egységesített rendszert. 

1740-ben hozott rendelete értelmében az minősül bojárnak, akinek van egy 

közhivatala (“slujbă domnească” – a korábbi birtok-alapon való minősítés 

helyett). A bojárság ekképpen afféle “hivatalnok-nemességgé” alakult, az 

uralkodó engedelmes támogatójává, aminek a későbbiekben negatív hatásai is 

voltak. Bevezette a tisztségviselők állandó javadalmazását, amivel a mindent

átfogó korrupció és ellenőrizetlen harácsolás méreteit próbálta korlátozni. 

Reform elveit a francia Mercure de France című lapban közölte, egy 13 

szakaszos “Alkotmány” (voltaképpen egy tervezet) formájában. Legjelentősebb 

reform-intézkedése a Havasalföldön 1746-ban, Moldvában 1749-ben bevezetett, 

a feudális függőségű parasztok helyzetét szabályozó rendelete volt. E rendelet 

10 talléros váltságdíj fejében engedélyezi a parasztok szabad költözését. 

Gazdasági függésük változatlanul fennmaradt, hiszen földdel nem rendelkeztek, 

csupán jogi függésük szűnt meg. 

A két fejedelemség gazdasági élete a XVI. század közepétől stagnált. A 

XVII. századi utazók hatalmas kiterjedésű, termékeny, ám kihasználatlanul 

heverő földekről írnak, ezek az állapotok alig változnak a XIX. századig. Ennek 

ellenére sor került új földek feltörésére, ekkor terjedt el az őszi búza, a 

kukorica… A korábban élénk közép-európai import hanyatlott, csupán az 

erdélyi kapcsolatok éltek változatlanul tovább. A szász városokból posztó, 

szekerek, kötél-árú, szíjak, szerszámok, ékszerek, egyszóval mindenféle 

kézműipari cikk áramlott a fejedelemségek felé, ezekből Erdélybe méz, viasz, 

sózott hal, ökör, ló, juh, állatbőrök, bor. A jelentős átmenő kereskedelmet 

lebonyolító útvonalak fontossága nagy mértékben csökkent. Az export 60%-a 

Törökországba irányult, ennek hasznát viszont elvitte az adó, a fejedelmi szék 

megvásárlásának tetemes és gyakori költségei, az egyéb korrupciós kiadások, az 

országlásuk rövidsége tudatában lévő uralkodók türelmetlen felhalmozási 

igyekezete. Isztambul élelmiszer-ellátása a Román Országok kötelező feladata 

volt, és nagyban hozzájárult a tartalékok kiszipolyozásához. 

A vezető társadalmi osztály, a bojárság fokozódó keletiesedése vonja 

magára figyelmünket: küllemben, ruházatban, szokásokban… Némely birtokos 

családok óriási vagyonokat halmoztak fel, fényűzésük látványos méreteket 

öltött: az átmtnetileg Péterváron élő Callimachi főudvarmestert maga I. Sándor 

cár állította meg gyakorta sétái során, hogy megcsodálhassa gyönyörű prémes 

bundáit. Egyértelmű volt a törekvés a szabadparaszti réteg lezüllesztésére, ami 

heves ellenállást eredményezett. A szolgáló emberek kategóriája (“rumâni”, 

“vecini”), bár robotterhei csekélyek voltak, a hatalmas adók, a rendezetlen 

viszonyok miatti tisztviselői önkény szorításában élt. 

Az 1774-ben megkötött kücsükkajnardzsi béke bevezette az orosz 

protektorátus intézményét, ami a török kereskedelmi monopólium enyhülését 

jelentette, továbbá a lehetőséget a török-levantei önkény mérséklését is előidéző 

orosz, osztrák, porosz, francia konzulátusok megnyitására. Az újabb orosz-török 

háborúk azonban 1789-től a fejedelemségeket ismét hadszíntérré változtatták. E 

konfliktusok nyomán, 1812-ben Besszarábia (a Prut és Dnyeszter közti terület), 

a cári birodalomba kebeleződött. 

Erdély helyzete a Habsburg birodalomban 

Erdélyben a hosszú távú osztrák katonai jelenlét már 1688-ban kezdetét 

vette, ekkor még az ideiglenesség ürügyén. Az ország integrálását a Habsburg

irodalomba az 1691-ben (I. Lipót által) kibocsátott császári “alkotmánylevél”, 

a Leopoldinum szabályozta. Korabeli megfogalmazás szerint az 

impériumváltozás a fa járom vasjárommal való helyettesítését jelentette. Az 

uralmi rendszer kiépülését Antonio Caraffa, a berendezkedés utáni évek erdélyi 

osztrák katonai parancsnoka jellemezte találóan: ő az “Amor et Timor” (szeretet 

és félelem) politikáját javasolta és követte, mely az uralmi rendszer 

enyhítésének és bekeményítésének tervszerű váltogatásán alapult (magyarul ezt 

“húzd meg – ereszd meg” játéknak szoktuk mondani). A hatalmi viszonyok 

főképpen 1711 után, a Rákóczi szabadságharc leverését követően tisztultak le. A 

közigazgatás és bíráskodás helyi irányítószerve a Gubernium 

(“Főkormányszék”) volt, Bécsben az erdélyi Udvari Kancellária, legfelül pedig 

a birodalom “minisztertanácsának” erdélyi tagozata, a “Ministerialkonferenz in 

rebus Transsylvanicis” helyezkedett el. Hatalmas terhet jelentett az osztrákok 

által követelt adó, mely 1711 után békeévekben 750-800 ezer forint volt. Az 

adóbehajtás rendszerét több adóreform során tökéletesítették. 

Megfigyelhető a Habsburg kormányzat igyekezete az ország felekezeti 

homogenizálására, melynek keretébe helyezhető a románok hatalom által 

kikényszerített vallási uniója a katolikus egyházzal (az 1697-es zsinati határozat 

nyomán). Az unió következtében létrejött a görög katolikus (egyesült vagy 

“unitus”) egyház, ennek vallási és szellemi központjává Balázsfalva nőtte ki 

magát. A császári udvar által bőkezűen támogatott balázsfalvi papi szeminárium 

a román nemzeti ébredés, felvilágosodás szellemi bölcsőjévé válhatott. A 

tömegek jó része viszont kitart ősei hite mellett, illetve színleg is visszatér arra, 

így 1761-ben a hatóságok kénytelenek voltak visszaállítani a görög-keleti 

erdélyi püspökséget. 

A felvilágosult abszolutizmus korszakában a birodalom uralkodói által 

bevezetett reformok hozzájárultak Erdély modernizációjához is. Mária Terézia 

(1740-1780) a közigazgatás egységesítését és racionalizálását próbálta 

elősegíteni, a bíráskodás egységesítésére, illetve a közigazgatástól való 

különválasztása érdekében létrehozta az Állandó Táblákat, átszervezte a 

levéltárakat, Erdély keleti és déli határain – a székelyek véres ellenállása dacára 

– átalakította a határvédelem rendszerét. II. József (1780-1790), szemben előde 

taktikus és türelmes reformpolitikájával, egy felvilágosult szellemiségű, de 

drasztikus és türelmetlen reformprogramot vezetett be, mely társadalmi 

(jobbágyfelszabadítás) és adminisztratív (helyi közigazgatás gyökeres 

átszervezése, helyi autonómiák rendszerének felszámolása) intézkedéseivel 

kivívta a kiváltságos osztályok erőteljes ellenszenvét, nyelvrendeletével pedig 

maga ellen hangolta az egész magyarságot, társadalmi státustól függetlenül. 

Mindezek ellenére, ha kizárólag negatívan ítélnők meg az erdélyi Habsburg 

kormányzatot, figyelmen kívül hagynánk azokat az igen jelentős modernizációs 

folyamatokat, amelyeket az ország új urai indítottak el és valósítottak meg.

FORRÁSOK 

Nicolae Iorga: Constantin Brâncoveanu halála 

„Felesége és gyermekei szeme láttára tolvajként vallatták, fejét, karját, mellét tüzes 

vassal égették májustól júliusig, hogy mindent bevalljon, amit csak követeltek tőle. Ekkor 

testileg-lelkileg megtörten a Bosztandzsi-basi börtönbe vitték át. Az öreg fejedelem kiadta a 

Velencében őrzött 400.000 lejről szóló írásbeli felhatalmazását is. Konstantinápolyi 

ügyvivőjét, rokonait őrizet alá helyezték. Gherasim alexandriai pátriárkát Moldvából hozatták 

be, mondja el ő is, mit tud az esetlek még mindig elhallgatott pénzösszegekről… […] 

Végül augusztus 15-én, vasárnap, Nagy Boldogasszony napján, a fejedelemasszony 

név- és egyben hatvanadik születésnapján megpecsételődött a fejedelem és valamennyi 

gyermekének sorsa, miután Văcărescu halála megelőzte az övét. […] Ingben, mezítláb és 

hajadonfőtt vezették vezették őket a jelenetet vitorlás csónakjából végignéző szultán, a 

vérszomjas vizír és a Yali-Kioszknál, a szeráj közelében álló ’Tengerparti Kioszk’-nál 

összecsődült udvar és könyörtelen tömeg elé. 

Elsőül a tizenhét éves gyermek, Matei esett áldozatul; aztán rendre valamennyien: 

Radu, a menyegzője küszöbén álló vőlegény; a nagytudományú és kegyes Ştefan; a büszke 

Constantin. Az öreg fejedelem mindezt látta: mit számíthat már a halál ehhez képest? Kifáradt 

volna a hóhér, vagy a részvét ernyesztette el a karját? De Constantin vajda nyakát úgy vágta 

ketté a bárd, hogy feje nem gurult le a valamennyi gyermeke vérétől pirosló porba. Talán a 

borzalomtól merevedett meg a szerencsétlen fej, s azért nem akart elválni a testtől. ’A hat 

halálra gyötört tetemét körülhordozták az utcákon – írja egy követ –. Azután [a fejeket] 

felszegezték a szeráj nagykapujára, hogy gonosztevők tetemei módjára közszemlére 

tétessenek ki. Este azonban bedobták őket a tengerbe.’” 

[Nicolae Iorga: Válogatott írások. Fordította Nagy Géza. Bukarest, 1971. 295-296.] 

Havasalföldi falukép a fanarióták korából: 

„Bemenvén valaki ama helyekre, melyeket falvaknak neveznek, nem lát ott sem 

templomot, sem házat, sem kerítést a ház körül, sem ökröt, sem tehenet, sem birkát, sem 

majorságot, sem veteményest családja eleségére, röviden, nem lát semmit; csupán valami 

földbe vájt helyiségeket, amit putrinak neveznek, ahova belépvén nem lát az ember csak egy 

földbe mélyesztett üreget, ahova épphogy befér asszonyával és gyermekeivel, a tűzhely körül, 

meg egy vesszőből font kéményt, amit kivezettek a felszínre és trágyával tapasztottak. Meg a 

tűzhely mögött még egy lyuk, amelyen futva menekülhet, ha neszét venné, hogy valaki ott az 

ajtó előtt; mert tudja, nem lehet az más, mint valami pénzadóságot behajtó küldönc.” 

[C. Golescu: Însemnarea călătoriei mele. Bucureşti, 1952. 86.] 

Mária Terézia vallomása uralkodási elveiről: 

„Minden dologhoz nagy állhatatossággal fogtam, és a legerősebben kitartottam mellette, 

miközben kedélyem a legnagyobb szükségek közepette is olyan nyugodt maradt, mintha ezek 

az ügyek egyáltalán nem tartoznának rám. Mert – ha az isteni gondviselés úgy rendelte volna 

– ugyanolyan belenyugvással és megelégedéssel mondtam volna le az uralkodásról, akár 

nyilvánvaló ellenségeimnek engedve azt át, ha bebizonyosodott volna, hogy ez a 

kötelességem, vagy országaim javát mozdítom elő vele. E két szempont volt mindenkor 

legfőbb alapelvem. Bármennyire szerettem is családomat és gyermekeimet, annyira, hogy sem 

szorgalommal, sem gondoskodással, sem bánattal, sem munkával nem takarékoskodtam 

irányukban, mégis velük szemben mindenkor előnyben részesítettem volna országaim 

érdekét, ha lelkiismeretem ennek szükségességéről győzött volna meg, vagy ha ezen országok 

jóléte úgy követelte volna meg, mivel ezeknek az országoknak közös és első anyja vagyok.”

[Ifj. Barta János: Mária Terézia. Bp., 1988. 98-99.] 

II. József 3808/1786 sz. rendelete 

„A megye egy kis része a királyságnak. Nem azért nevezem kicsinek, mert jelentéktelen 

lenne, hanem azért, mert a királyság körülbelül 43 hasonló részre oszlik. Ez a rész azonban az 

irányítást kizárólag csak az egésztől kaphatja. Szörnyű alkotmány lenne az (és a magyar mind 

ez ideig részben ilyen vonatkozásban tűnt ki), amely valamennyi ilyen részt külön 

provinciának tekintene, és megengedné, hogy az általános törvényhozáson, valamint 

alkotmányon alapuló és a részlegekhez vagy megyékhez eljuttatott rendeletekkel kapcsolatban 

véleményt formáljon, megfontolásokkal éljen, előterjesztéseket, tiltakozásokat tegyen, és a 

halogatás miatt a végrehajtás késedelmet szenvedjen akkor, amikor csak az engedelmesség és 

a végrehajtás a kötelességük.” 

[Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformja Magyarországon. Bp., 1982.451-452.] 

II. József nyelvrendelet-indoklása: 

„Mily sok előny biztosítja az általános jót, ha csak egy nyelv használatos az egész 

Monarchiában, az érvényesül az érintkezésben, foglalkozásokban, ha minden része a 

monarchiának szorosabban összefűzetik és a lakosok a testvéri szeretet legerősebb köteléke 

által egyesíttetnek – azt mindenki beláthatja és Franciaország, Anglia, Oroszország példájából 

arról elegendőképpen meg is győződhetünk.” 

[Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Bp., 1939. 104.]

FOGALOMTÁR 

• Állandó („Continua”) Tábla. Bírósági fórum, amelyet Mária Terézia 

1763-ban állított fel Erdélyben, a törvénykezésbeli összevisszaság 

felszámolására, a Szász- és Székelyföldön, a vármegyékben, a szabad 

királyi- és mezővárosokban addig érvényes eltérő jogi normák 

egységesítésére. Lényeges volt – és előrelépés az addigi állapotokhoz 

képest – hogy az Állandó Táblának állandó székhelye is kellett legyen. 

• Felvilágosult abszolutizmus. Néhány Közép- és Kelet-Európai uralkodó 

(a porosz II. Frigyes, az orosz II. Katalin, a Habsburg birodalomban Mária 

Terézia és II. József) kormányzását nevezzük így. Kialakulásának fő 

forrása a felvilágosodás ideológiája. Eszerint (J. J. Rousseau társadalmi 

szerződés-elmélete alapján) a királyoktól – mint az állam „első szolgáitól” 

– várható a szabadság és boldogság birodalmának megteremtése, ők kell 

meghozzák „felülről” azokat a reformokat, melyek a nép boldogulását 

elősegítik. 

• Levante. A Földközi Tenger keleti partvidékének régi elnevezése. 

• Porta. Az oszmán-török szultáni udvart nevezték így, illetve ez az 

elnevezés kiterjedt az egész török birodalomra. Az elnevezés eredete: az 

országok közti diplomáciai levelezésben, szerződések szövegében a 

szultán kancelláriája „Magas Portá”-nak nevezte magát. 

• Szolgáló emberek. A feudalizmus (hűbériség) korának függő viszonyban 

lévő embereit nevezzük így. A nyugat-európai feudalizmus (amelyhez 

Magyarország és Erdély is tartozott) körülményei között ezek neve 

általában jobbágy, de itt is találkozunk a jobbágyoktól különböző 

zsellérekkel, akik a jobbágytól eltérően nem rendelkeztek megművelésre 

alkalmas telekkel, néha még házzal sem, ellenben szabadon költözhettek. 

Havasalföldön a jobbágyokhoz hasonló, függő viszonyban lévő paraszti 

kategória megnevezése rumân, Moldvában vecin. A „szolgáló emberek” 

megnevezés e kategóriákra mind érvényes.

BIBLIOGRÁFIA 

• Boia, Lucian: Történelem és mítosz a román köztudatban. Kolozsvár, 

1998. 198-201. 

• Durandin, Catherine: A román nép története. Bp., 1998. 76–85. 

• Georgescu, Vlad: Istoria românilor, de la origini până în zilele noastre. 

Negyedik kiadás. Bucureşti, 1995. 88-107. 

• Giurescu, Dinu C. –Giurescu, Constantin C.: Istoria românilor din cele 

mai vechi timpuri până astăzi. Második kiadás. Bucureşti, 1975. 491- 

545. 

• Ionescu, Ştefan: Bucureştii în vremea fanarioţilor. Cluj, 1974. 326 old. 

• Istoria României. Tratat. III. Bucureşti, 1964. 340-522, 585-790. 

• Magyari András: Bevezetés (Wesselényi István emlékiratához). In: 

Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló 1703-1708. I. Bukarest, 1983. 

5-54. 

• Szász Zoltán: A románok története. (Budapest) é.n. 46-61.

AZ 1848-AS FORRADALOM 

A román forradalomról általában 

Az 1848-as forradalmi év során, ha az események, célkitűzések és 

programok összefüggéseit, bizonyos személyek különböző színhelyeken, 

forradalmi testületekben játszott szerepét tekintjük, nyilvánvaló kapcsolatokat 

fedezünk fel az Erdélyben, Moldvában, illetve Havasalföldön végbement 

történések között. Ezeket az összefüggéseket viszont szükségtelen azáltal 

nyomatékosítani, hogy az események tárgyalása során váltogatjuk a helyszínt, 

egyik országból a másikba, mert így az egység bizonyítása árán elveszíthetjük a 

folyamatok logikai fonalát. Tény, hogy mindhárom ország román társadalmában 

a polgárosodás folyamata – nyilván, különböző módon és ütemben – elindult, az 

Európa-szerte felszínre kerülő ideológiák, majd 1848 februárjától (a párizsi 

forradalom kitörésétől) maguk az események hatottak. A Bécs – Budapest 

útvonalon érkező forradalmi hullám először Erdély városaiban kavarta fel a 

kedélyállapotokat. 

1. Erdély 

A reformkorként emlegetett, az 1830-as évek elejétől 1848-ig terjedő 

időszakban Erdélyben, csakúgy mint Magyarországon, a magyar nemesi 

liberalizmus megerősödése tapasztalható. A nemesség művelt és haladó 

csoportjai társadalmi, gazdasági reformok, a Habsburg kormányzat alkotmányos 

rendszabályozása, a nemzeti értékek előtérbe helyezése révén kívánták a 

fejlődést biztosítani. E megújulási törekvések hátterében megfigyelhető az 

erdélyi románság polgárosodásának lendülete, egyes – főleg Brassóban és 

környékén élő, kereskedést űző – képviselőinek gazdasági megerősödése. A 

Habsburg kormányzat által létrehozott balázsfalvi görög-katolikus püspökség, 

de főleg az ott működő papi szeminárium nagy szerepet játszott egy művelt, 

öntudatos, céljait határozottan követő román értelmiség kialakulásában. 

Kialakult egy politikai és nemzeti típusú közösségtudat, mely összetartotta nem 

csupán az erdélyi, hanem a Kárpátok mindkét oldalán élő románokat is. A 

Brassóban, George Bariţiu szerkesztésében megjelenő Gazeta de Transilvania a 

polgárosodás eszméinek színvonalas, magyarellenességtől mentes szócsöve volt. 

Másfelől, a magyar nemzet sorsáért aggódó nemesi réteg kezdi felismerni a 

románság számarányában rejlő, az erdélyi magyar hegemóniát fenyegető 

veszélyt, és elkezdi szorgalmazni egy magyarosítási politika szükségességét. És 

ott volt e törekvések ellenpólusa is, a balázsfalvi román központ köré 

csoportosult, radikális nemzeti irányzatot képviselő értelmiségi csoport, élén 

Simion Bărnuţiuval. 

Mindezek ellenére a forradalom előestéjén a román-magyar viszony nem 

volt rossz. A magyarok ekkor még inkább tartottak a gazdaságilag erős 

szászságtól, ezért álltak ki egyes liberális nemesek a királyföldi (azaz a szász 

vidéken) élő románok mellett a szászokkal támadt birtokjogi viták során.

Érdekessége az esetnek, hogy ekkor még a dák-római kontinuitás eszméje is 

felbukkan a magyar érvelésben. A valóság az, hogy a magyar liberális nemesség 

abban reménykedett, hogy az alkotmányosság érvényesülése, a polgárosodás, a 

műveltség terjedése közelíteni fogja a nemzetiségeket... 

Nem volt kedvezőtlen az 1848. március 15-iki események kezdeti román 

fogadtatása sem, még az unió gondolata ellen is csupán Bărnuţiu tiltakozott, ám 

a román elfogadás egyértelműen megfogalmazott feltétele volt a románság 

önálló nemzeti fejlődésének a biztosítása. Mivel magyar részről erre nem sok 

akarat mutatkozik, román értelmiségiek (ügyvédek, papok) elkezdik a parasztság 

szervezését. 

E szervezkedés nyomán Balázsfalván, 1848. május 15-én 40.000 ember 

gyűlt össze román nemzeti gyűlésre. Ennek során kimondták a román nemzet 

önrendelkezési igényét, követelték, hogy számarányának megfelelően 

rendelkezzen országgyűlési képviselőkkel, tisztviselőkkel, az unió kérdése csak 

arányos román képviseletet biztosító erdélyi parlamentben kerülhessen 

tárgyalásra, a jobbágyság eltörlését, közteherviselést, a vámok eltörlését a 

fejedelemségek felé. A románság ügyeinek intézésére Nemzeti Komité alakulását 

javasolták. A tömeg hangulatára, viszonyulására nagy hatással voltak az 

emberek között mozgó radikális értelmiségiek szónoklatai, akik között Bărnuţiu 

mellett Avram Iancu és Ion Buteanu tűntek ki. (Az eseményen jelenlévő Alecu 

Russo feljegyzése szerint Buteanu ekképpen szólt a paraszokhoz: “A magyarok 

uniót akarnak. Tudjátok mi az Unió? Ez azt jelenti, hogy eddig szőrünkön 

lovagoltak meg bennünket, de most nyerget akarnak tenni a hátunkra!”) Igy 

érthető, hogy a tömegből olyan felkiálltások hallatszottak, mint a hivatalos 

jelentésben rögzített “Mi az országgal [azaz Havasalfölddel] akarunk 

egyesülni!” (“Noi vrem să ne unim cu ţara!”). 

A nemesség agrárügyekben tanúsított elodázó magatartása helyi 

konfliktusokhoz vezet földesurak és jobbágyok között. Egy ilyen zendülés 

alkalmával, az alsó-fehérmegyei Mihálcfalván a parasztok lecsendesítésére 

küldött székely katonaság a lázongó román jobbágyok közé lőtt. Ezek után a 

románság fegyverkezni kezd és saját szabadcsapatait szervezi. 

A kolozsvári országgyűlés jóváhagyta az uniót, ami az úrbéri 

szolgáltatások megszűnését is jelentette, de a románság nemzeti követeléseivel, 

a kollektív jogok kérdésével nem foglalkozott. A románság álláspontja ettől 

kezdve differenciálódott: a történeti Erdélyen kívüli magyar közigazgatású 

területeken élő románok vezetői együttműködtek a magyar forradalommal, míg 

Erdélyből mindössze hat román képviselő vett részt a pesti országgyűlés 

munkálatain. Ősszel, az osztrák ellenforradalmi támadás idején az orláti és 

naszódi román határőrezredek katonái, illetve a vármegyei parasztok 

szembeszegültek a honvédségi sorozással. Októberben, Balázsfalván újabb 

gyűlésre került sor, ahol kimondták az unió érvénytelenségét, és azt, hogy 

Erdélyben az osztrák alkotmányt tekintik érvényesnek. Puchner generális, a 

császári seregek erdélyi főparancsnoka elismerte irányító szervként a román

nemzeti komitét. Megkezdődött a románság katonai szervezése, latin nevű 

légiókba, élükön “tribunok”, “centuriók”, “decuriók” állottak. 

A kormány engedményekkel próbálkozott: Vay Miklós kormánybiztos 

Balázsfalvára ment, leállították a katonai összeírást, szabadon engedték a 

letartóztatott román vezetőket, az unióbizottság javaslatot készített a románság 

kollektív személyiségként való elismerésére, széleskörű nyelvhasználatának 

biztosítására. Puchner viszont a magyar nemzetőrség lefegyverzését a román 

népfelkelőkre bízta, és ez a közeledési próbálkozásokat fölöslegessé tette: 

Erdélyben véres polgárháború vette kezdetét. Az 1848 október 16-17-én tartott 

agyagfalvi “nemzeti gyűlésükben” a székelyek kimondták az egész székelység 

csatlákozását a magyar forradalom ügyéhez. 

A székelyek hadrendbe állása csak részben mentette meg a magyar 

forradalom ügyét. 1848 decemberére csaknem egész Erdély osztrák kézre került, 

kivéve az ország délkeleti csücskében elhelyezkedő Háromszéket, melynek 

védelmében nagy szerepet játszottak a székely ezermester, Gábor Áron által 

öntött ágyúk. 

Bem tábornok forradalmi serege december elején Nagybányáról indul 

Erdély felszabadítására. Március közepére Bem serege urrá lesz Erdély nagy 

részén, leszámítva Gyulafehérvárt, Dévát és az Avram Iancu móc 

szabadcsapatai által védelmezett Nyugati Érchegységet. 

A nemzetiségek közti konfliktus békés felszámolására még ezek után is 

történtek kísérletek. Ilyen volt Ioan Dragoş bihari képviselő küldetése, 1849 

tavaszán. E küldetést mindenekelőtt a magyar forradalom katonai és politikaipolgári 

vezetése közti összhang hiánya hiúsította meg. Az érchegységi magyar 

sereg parancsnoka Hatvani Imre volt, egy fiatal és dicsőségre vágyó, de dilettáns 

tiszt. Miközben Abrudbányán a tárgyalások folytak, Hatvani – Dragoş 

kétségbeesett intelme ellenére – bevonult a városkába. Iancunak sikerült 

elmenekülni, majd csapataival bekerítette a magyar alakulatot. Verespatak és 

Abrudbánya tűzvészben semmisült meg, Dragoşt a románok – árulással 

gyanúsítva – megölték. Az Abrudbánya elleni újabb magyar támadások 

kudarccal végződtek, Hatvani bosszúból kivégeztette Ioan Buteanut, Petru 

Dobrát pedig “szökés közben” ölték meg. A románokkal mindaddig békében élő 

abrudbányai magyarok közül is sokan estek áldozatul, a kölcsönös gyanakvás 

ismét teljesen eluralkodott a magyar és a román táboron. Az Érchegység ellen 

irányuló sikertelen támadások kapcsán írta Iancu egy magyar parancsnoknak: 

“közöttünk és köztetek a fegyverek sohasem dönthetnek”. 

A béke-stafétát román részről Nicolae Bălcescu vette át, aki már 1848 

őszén próbálkozott a szembenálló felek békítésével, majd 1849 első felében. 

1849 július 14-én, Szegeden Kossuth, illetve Cezar Bolliac és Bălcescu aláírták 

a “Megbékélési tervezetet” (Projet de pacification), a szegedi nemzetiségi 

törvényben (július 28.) pedig az országgyűlés széleskörű anyanyelvi jogokat 

biztosított az ország nem magyar-ajkú állampolgárainak, de mindez túl későn 

következett be. Az orosz-osztrák túlerővel szemben a magyar sereg kénytelen

volt 1849. augusztus 13-án Világosnál kapitulálni, augusztus 25-én pedig 

Kazinczy Lajos maradék serege is letette a fegyvert Zsibónál. Az udvar viszont 

a románok várakozásait sem váltotta be, ami súlyos csalódást okozott több 

erdélyi román vezetőnek, mindenekelőtt a magyarokkal szembeni ellenállásban 

főszerepet játszó Avram Iancunak. 

2. Moldva 

A XIX. század első felében a polgári eszmék térhódítása – szűkebb 

körökben ugyan – a Kárpátoktól keletre és délre is megfigyelhető. Moldvában 

1822-ben a kisbojárság egy részének szervezkedése nyomán (“cărvunarii” 

mozgalom, az olasz “carbonari” mintájára), melyről egy memorandum szövege 

is tanúskodik. E felirat szerzője talán Ioniţă Tăutul nevű kisbojár, a követelések 

közt pedig ott találjuk a törvény előtti egyenlőséget, a személy jogainak 

sérthetetlenségét, az állami tisztségek érdem szerinti odaítélését, román nyelvű 

közoktatási intézmény létrehozását, az ipar és kereskedelem támogatását a 

korlátozó intézkedések feloldása és “gyárak” alapítása révén. A memorandum 

szerzője viszont megőrizte volna a bojárság valamennyi kiváltságát, a feudális 

viszonyokat, a cigány “rabszolgaságot”. 

A két fejedelemség belső ügyeit rendező, orosz protektorátus (és hatás) 

alatt kidolgozott, afféle “alkotmányként” szolgáló “Szervezeti Szabályzat” 

(Regulamentul Organic) életbelépése (1832) után csakhamar, 1834-ben a trónt 

Mihail Sturza foglalta el. Modernizációs törekvései, gazdasági fejlesztési 

igyekezete dacára a történelem jobbára konzervatív uralkodóként tartja számon, 

felróják neki a cári önkénnyel szembeni feltétlen lojalitását, harácsoló 

természetét és korrupt jellemét. 

A Kárpáton túli forradalmi események első hullámverése voltaképpen 

Sturdza politikája ellen irányult: 1848. március 27-én, Iaşi-ban, a Petersburg 

szálló nagytermében összegyűlt nagy- és kisbojárok, kereskedők és néhány 

szabad foglalkozású értelmiségi 35 pontból álló követeléslistát fogadott el. E 

követelések a fennálló rendszer javított formában való tovább működtetését 

szorgalmazták (erre vonatkozóan beszédes a szöveg első mondata, mely a 

“Szervezeti Szabályzat szent vigyázását” követelte). A memorandumot egy 

küldöttség átnyújtotta Mihail Sturdza uralkodónak, aki tárgyaló készséget 

színlel, de közben elrendeli a mozgalom szervezőinek elfogatását. 300 személyt 

tartóztattak le, 13-at közülük Törökországba száműztek, de a Dunán való átkelés 

közben a száműzöttek megvesztegették az őket szállító ladik evezőit, akik 

Brăila-ba szállították őket, ott meg az angol konzul segítségével visszanyerik 

szabadságukat, majd Erdélybe, illetve Észak-Bukovinába távoznak. Júniusban 

Moldvába bevonultak a cári csapatok. A moldvai mozgalom szervezői ezt 

követően külföldön (Erdélyben, Észak-Bukovinában) próbálták folytatni az 

ország polgári fejlődését és integrációját célzó tevékenységüket. 

3. Havasalföld

Havasalföld társadalma a XIX. század első felében súlyos 

megrázkódtatások, belső feszültségek és villongások közepette kereste a 

lehetőségeit a térségben kibontakozó polgári átalakulási folyamatba való 

bekapcsolódásnak. 1821-ben az olténiai pandúrok Tudor Vladimirescu vezette, 

országos népi felkeléssé kinőtt lázadása, meg ezzel időpárhuzamban és 

ugyancsak Havasalföldön zajló görög felszabadító mozgalom (az Ypsilanti 

Sándor irányította “Eteria”) véres eseményei forgatták fel a fanarióta uralom 

viszonyrendszerét. Azonnali következménye volt az ekkor lezajlott 

történéseknek, hogy a fanarióták helyett ettől kezdve helyi uralkodókat neveztek 

ki a két fejedelemség élére. Később, Alexandru Ghica (1834-1842) fejedelem 

idején a liberális bojárság élén Ion Câmpineanu igyekezett az ország közügyeit 

az európai folyamatok irányába terelni. Miután e csoport sugallatára az ország 

közgyűlése (“Obşteasca Adunare”) ellenszegült az orosz nyomásnak, illetve 

annak, hogy a “Szervezeti Szabályzatba” beiktassanak egy újabb paragrafust 

arra vonatkozóan, hogy megszűnjön a közgyűlés törvényalkotó fórum-jellege; 

Câmpineanu külföldre menekült, ahol egy radikális reformprogramot dolgozott 

ki és terjesztett. 1841-ben, hazatérése után letartóztatták. 1840-ben, egy Dimitrie 

Filipescu vezette titkos szervezet már egyenesen a fennálló rend megdöntését, 

demokratikus köztársaság kikiáltását tűzte ki célul. A szervezkedők közt ott 

találjuk Nicolae Bălcescut is, aki később, 1843-tól a “Frăţia” néven, főképpen 

Párizsban tanult- vagy tanuló román fiatalokból alakult szervezet “húzó 

embereként” jelentős szerepet játszott az 1848-as események előkészítésében. 

A forradalom 1848. június 9-én, a Romanaţi megyei Islaz-on kezdődött, 

ahol a helyi hatóságok lehetővé tették egy népgyűlés megszervezését. Itt egy 22 

pontból álló program-nyilatkozat került felolvasásra és elfogadásra. Ez követelte 

az ország függetlenségét, az alkotmányos parlamentáris rend bevezetését, 

polgári jogegyenlőséget, a jobbágyok (helyesebben: földesúri függőségben 

szolgáló parasztok) felszabadítását és földhöz juttatását, a külföldi 

kolostorközpontokból irányított helyi kolostorok viszonyainak rendezését, és 

egyéb, a polgári átalakulás folyamatát szolgáló változásokat. Ugyanaznap 

Bukarestben három ifjú fegyveres merényletet kísérelt Gheorghe Bibescu 

fejedelem ellen. Június 11-én a bukaresti érseki templom harangja hívta 

népgyűlésbe a főváros lakóit. Bibescu, tudván, hogy a helyőrség tisztjei nem 

hajlandók a nép ellen fellépni, a palota elé sereglett tömeg nyomására ellátja 

kézjegyével a két nappal korában korábban Islaz-on elfogadott nyilatkozatot, 

melyet ettől kezdve alkotmányként emlegetnek és kezelnek (igazából, vázlatos 

jellegéből és kidolgozatlanságából adódóan, csupán alkotmány-tervezetnek 

tekinthető). Megalakul az ideiglenes kormány, élén Neofit metropolitával, tagjai 

közt ott voltak Ion Heliade Rădulescu költő, Ştefan Golescu, Cristian Tell 

őrnagy, Gheorghe Magheru tábornok, államtitkárként pedig néhány fiatal 

radikális “húzó ember”, mint Nicolae Bălcescu és Ioan Brătianu. A kormányon 

belül széthúzás jelei mutatkoztak, hiszen június 19-én maga a hadügyminiszter, 

Ion Odobescu, ugyancsak ezredesi rangú társával, Ion Solomonnal letartóztatták

a kormány tagjait, akiket az Ana Ipătescu és Toma Gheorghiu vezette tömeg 

szabadított ki. Kilenc nappal később a fennebb említett puccsot megszervező 

konzervatív körök az orosz csapatok közeledtének vakhírét keltik, aminek 

következtében a kormány elmenekül, Neofit pátriárka pedig elindítja a 

“Szervezeti Szabályzat” újbóli életbe léptetését. Bukarest népe azonban újból 

fellázad, és véget vet ennek a kezdeményezésnek. 

A kormány több fontos reform-intézkedést vezetett be: eltörölték a 

cenzúrát, a bojári rangokat, a cigány rabszolgaságot, megszervezték a 

nemzetőrséget, hivatalos lobogóvá nyilvánították a piros-sárga-kék trikolórt, 

“Dreptate şi Frăţie” (Igazság és Testvériség) felirattal. A paraszti kérdés 

azonban hosszú huzavona során őrlődött, a vezető körök, akikkel szinte csak 

Bălcescu vitázott ezügyben szüntelenül, a megoldhatatlanságig bonyolították a 

rendezés folyamatát. 

A forradalom leverését célzó első török intervenció cári felszólításra 

történt, de a helyszínen tájékozódó Szulejmán pasa (a szultán sógora) beérte 

azzal, hogy a kormány feladatkörét három kormánytagból (Ion Heliade 

Rădulescu, Nicolae Golescu, Cristan Tell) létrehozott helytartótanács vegye át, 

az alkotmánytervezetet pedig terjesszék fel Isztambulba jóváhagyásra. 

Oroszország viszont tiltakozott a túl enyhe megoldás ellen, amire a porta lépett: 

újabb csapatok érkeznek, Szulejmán pasa helyett pedig Fuad Effendi kapja a 

megbízatást a helyzet végleges rendezésére. A török csapatok szeptember 13/25én 

hatoltak be Bukarestbe, ahol csupán a Pavel Zăgănescu vezette tűzoltó 

zászlóalj próbált fegyverrel ellenszegülni a megszállásnak, a Dealul Spirii 

kaszárnya környékén, mely próbálkozás, tekintettel az erőviszonyokra, tragikus 

vérfürdőbe torkollott. Magheru tábornok, az angol konzul és barátai sugallatára, 

a további reménytelen vérontás elkerülése érdekében feloszlatta Olténiában 

állomásozó csapatait. 

A havasalföldi forradalom leverését követően a román forradalmi 

emigráció tovább folytatta tevékenységét. Cezar Bolliac például Brassóban 

kiadta az Espatriotul (“A száműzött”) című lapot, az emigráció szócsövét, 

Nicolae Bălcescu pedig – mint láthattuk – nagy erőfeszítéseket tett az Erdélyben 

egymás ellen harcoló román és magyar haderő kibékítésére. A magyar 

forradalmat illetően egyébként Bălcescu ekképpen nyilatkozott: “Úgy érzem, 

hogy mindazoknak, akik szeretik a szabadságot, támogatniuk kell a magyarokat, 

ez az egyetlen felfegyverzett nép, és ugyanakkor Oroszország szövetségesei, a 

zsarnokok ellen harcolnak.” 

Az erdélyi és havasalföldi forradalmak, a moldvai mozgalom eseményei 

egy átalakuló társadalom fejlődés-igényét tükrözik. Azonnali következményeik 

nem kecsegtetőek: Erdélyben szigorú osztrák katonai adminisztrációt vezetnek 

be, mellyel gyakorlatilag teljesen megszűntetik az ország autonóm státuszát. 

*

Havasalföldön és Moldvában szintén katonai megszállás és konzervatív politikai 

fordulat következett. De már középtávon egyre erősebben érvényesülnek a 

feltartóztathatatlan modernizációs folyamatok, a polgárosodás jelei, melyek 

hamarosan a közélet, a bel- és külpolitika területén is éreztetik hatásukat. E 

folyamatok eredményének tekinthető a fejedelemségek egyesítése, meg az ezt 

követő gazdasági felzárkózás, Erdélyben pedig az osztrák-magyar kiegyezés 

utáni konszolidált gazdasági-társadalmi viszonyok között kibontakozó erőteljes 

polgári fejlődés.

FORRÁSOK 

Simion Bărnuţiu beszéde a balázsfalvi „nemzeti gyűlésen”: 

„A román nemzet tudomására hozza az együttélő nemzeteknek, hogy amikor nemzeti 

alapon megalakul és megszervezi önmagát, nem táplál ellenséges érzelmeket más nemzetek 

iránt, s mindenik számára hasonló jogokat ismer el, mindeniket megbecsüli, azonos 

megbecsülést kívánván az ő részükről is az igazság szerint; vagyis a román nemzet nem akar 

uralkodni más nemzetek felett s nem is tűri, hogy rajta uralkodjanak, hanem egyenlő 

szabadságjogokat akar mindenki számára.” 

A balázsfalvi „nemzeti gyűlés” esküszövegéből: 

„… Mint román mindenkor támogatni fogom román nemzetünket az igazságos és 

törvényes úton, s teljes erőmből védelmezni fogom minden támadás és elnyomás ellen; soha 

semmit sem teszek a román nemzet jogai és érdekei ellen, hanem megtartom és védelmezem 

román nyelvünket, valamint a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget; ezen elveknek 

megfelelően megbecsülöm az összes erdélyi nemzeteket, azonos megbecsülést várván el az ő 

részükről is, senki elnyomására nem törekszem, de azt sem fogom eltűrni, hogy valaki is 

elnyomjon…” 

[Gelu Neamţu: Az 1848. május 3/15–5/17-i balázsfalvi nemzeti gyűlés forradalmi 

programjának alapdokumentumai. In: 1848. Arcok, eszmék, tettek. Bukarest, 1974. 48- 

49.] 

George Bariţiu a kolozsvári országgyűlésről: 

„A jobbágyság megszűnik egész Erdélyben örök időkre 1848.június 18/6-tól, azaz 

Szentháromság vasárnapjától kezdődően. […] 

A papoknak s nekünk, kik tanultunk valamit, most kell meggyőznünk a népet arról, 

hogy mindaz amit tanultunk, számukra üdvözítő, tehát hasznos lehet. Semmiképpen sem elég 

a népet szabadnak látni a robotterhek alól, legfőbb feladatunk arra ügyelni, nehogy 10–20 év 

alatt visszasüllyedjen az előbbihez hasonló szolgaságba. […] Tehát tanítsuk a népet: 1) Hogy 

ő valóban tulajdonos, azaz éppen olyan ura földecskéjének, mint a mint a leggazdagabb vagy 

legerősebb úr. 2) hogy családja és a nemzet érdekében köteles megtartani e birtokokat, semmi 

esetre sem adhatja el, bárki ámításait utasítsa vissza, s azt tartsa, hogy a földbirtok a 

legbiztosabb hatalom és vagyon. 3) Éljen a nép munkás életet, s mindazokon a napokon, 

amikor ideje van rá, dolgozzék másoknál pénzért, mivel a ház, a család sokat emészt fel; 

miután pedig szaporodnak a gyerekek, s feloszlik a föld, s nem rendelkezünk félretett pénzzel, 

gyermekeinkre s unokáinkra ismét jobbágyi sors veszélye nehezedhet… 4) Tanítsuk meg 

őket, hogy minél jobban műveljék meg, merítsék ki gazdagságát, tegyék lehetővé, hogy házat 

és más jobb, erősebb, egészségesebb helyiséget építsenek maguknak. 5) Mutassuk meg, hogy 

ha mi nem tettünk volna tanult emberek, ők talán most sem szabadultak volna a rossztól; tehát 

nyittassék mindenütt iskola. Röviden szólva, adjunk segítséget mindannyian testvéreinknek, 

nehogy újabb csapdába essenek.” 

[Kovács József – Kovács Ferenc: Két évszázad kortársa George Bariţiu. Válogatás 

George Bariţiu írásaiból. Kolozsvár-Napoca, 1984. 72.] 

Avram Iancu levele a magyarokhoz: 

„Magyar testvérek higgyetek nekünk… hogy a két testvérhazában a magyar sem ma, 

sem a jövőben nem beszélhet a román nélkül, sem a román a magyar nélkül. Minket a 

politikai nemzetiség el nem ismerése és az erdélyi magyar konzervatívok és arisztokraták 

zsarnoksága és barbársága lázított fel, akiket a nép nem szenvedhetett tovább s akiket az 

intelligencia teljesen megutált… Ha hisztek egy istenben az égben és egy hazában a földön,

másképpen beszéljetek velünk s győződjetek meg, hogy köztünk és köztetek a fegyverek 

sohasem dönthetnek.” 

[Makkai László: Magyar-román közös múlt. II. kiadás. Bp., 1989. 239.]

FOGALOMTÁR 

• Eteria (görögül: hetairia, baráti társaság, „testvériség”). A 

modern kori, török uralom alatti Görögországban, ókori mintára, a 

XVIII-XIX. század fordulóján több haitairia, azaz titkos, hazafias 

társaság létesült, melyek célja a török uralom lerázása volt. Ezek 

közül az egyik a „Philiké hetairia” emigrációban, Ogyesszában jött 

létre 1814-ben, tagozatai („efóriák”) minden jelentősebb görög 

városban, földközi-tengeri kikötőben, továbbá Bécsben, Londonban 

működtek. 1820-ban élére Ypsilanti Sándor került, Constantin 

Ypsilanti volt fanarióta uralkodó fia. Havasalföldön és Moldvában, 

orosz segítséggel sikerült fegyveres csapatokat szerveznie, 

törökellenes harcuk kezdetben egyetértésben, aztán párhuzamosan, 

majd ellentétben zajlott a Tudor Vladimirescu vezette havasalföldi 

felszabadító mozgalommal. 1821-ben, Drăgăşani-nál, a törökök 

teljesen szétverik Ypsilanti csapatait. 

• Liberalizmus. Liber (lat.) = szabad származású, liberális = 

szabadságot kedvelő, szabadelvű. Utóbbi jelentése a francia 

nyelvben alakult ki. A XIX. századi, kapitalista fejlődés útjára lépett 

Európa meghatározó gondolati rendszere. A politikai életben a 

korlátlan uralkodói hatalom megszüntetését, általános választójogot, 

népképviseleti parlamentet, törvény előtti egyenlőséget, 

közteherviselést (az adózásban való általános részvételt) követelnek. 

Az egyén minél nagyobb befolyását, a köz részéről az egyén minél 

kisebb korlátozását szorgalmazzák, alapvetőnek tartják a vélemény 

és a sajtó szabadságát. Magyarországon első nagy hatású 

összefoglalását Széchenyi művei jelentették. Jellegzetes 

magyarországi megnyilvánulási formája a nemesi liberalizmus, mely 

a hűbéri osztály kísérlete saját rendszerének jobbítására 

(megreformálására), illetve az ezzel összefüggő nemzeti 

liberalizmus, amely a liberális eszmék és a specifikus nemzeti 

érdekek összeegyeztetésére törekedett. 

• Polgári forradalom. Társadalmi forradalom (radikális társadalmi 

változás előidézését célzó mozgalom) melynek lényege a 

termelőerők fejlődési igényei és a feudális vagy félfeudális 

gazdasági, politikai rendszer közti ellentmondások feloldása. 

Történelmi feladata a tőkés fejlődés útjában álló akadályok 

elhárítása, új, modern államhatalom és polgári nemzet létrehozása, 

törvényesítése.

• Polgárság. A magyar nyelv általában több értelemben használja e 

szót. Egyik jelentése a bizonyos anyagi jólétben élő, gazdasági 

jellegű vagy ezzel kapcsolatos foglalatosságot űző réteget 

(„kapitalisták”) fedi, másfelől az állampolgár (francia: citoyen), akit 

nem korlátoznak szűk körre kiterjedő, kirekesztő jellegű 

szabadságjogok, tehát egyéni szabadságjogainak, választói jogainak 

birtokában van, társadalmi hovatartozásától függetlenül. A mai kissé 

zavaros használatában e két eltérő jelentés kombinációját fedezhetjük 

fel, mely kombinációban a súlypont az érdekeknek megfelelően hol 

ide – hol meg oda tolódik. 

• „Regulamentul Organic” (=Szervezeti Szabályzat). A környező 

nagyhatalmak, Oroszország és a török birodalom közti konfliktust 

lezáró Drinápolyi béke (1829) rendelkezései nyomán lépett érvénybe 

Havasalföldön (1831) és Moldvában (1832), Pavel Kiseleff tábornok, 

a fejedelemségekben állomásozó orosz csapatok parancsnoka 

felügyelete alatt. Szigorú agrártörvénykezést vezetett be, mely 

kedvezőtlenül érintette a szolgáló rendű parasztságot. Korlátozta az 

uralkodó hatáskörét, a polgári elvek jegyében elhatárolta az államban 

a törvényhozó, végrehajtó és bírósági hatalmat, létrehozta az 

országos közgyűléseket („adunările obşteşti”), vagyis a parlamenti 

demokrácia csíráit, régi közszolgálati tevékenységeket újított fel, és a 

modern kor követelményei szerinti újakat vezetett be. Korlátozó 

jellegéből adódó népszerűtlensége dacára jelentős szerepe volt a 

térség modernizációs folyamatban.

BIBLIOGRÁFIA 

• 1848. Arcok, eszmék, tettek. (Tanulmányok) Bukarest, 1974. 

• Egyed Ákos: Erdély, 1848-49. Csíkszereda, 1998. 

• Constantin C. Giurescu: Memorii de reforme. Încercările revoluţionare 

din 1839 şi 1840. In: Contribuţiuni la studiul originilor şi dezvoltării 

burgheziei române pînă la 1848. Bucureşti, 1972. 233-242. 

• Constantin C. Giurescu – Dinu C. Giurescu: Istoria Românilor, din cele 

mai vechi timpuri pînă astăzi. Bucureşti, 1975. 586-599. 

• Istoria României (Tratat). Bucureşti, 1964. 1-179. 

• Gh. Platon: Geneza revoluţiei române de la 1848. Iaşi, 1980. 

• Szász Zoltán: A románok története. Bp., é.n. 67-80.

A NEMZETI EGYSÉG ÉS FÜGGETLENSÉG 

Az 1848-as havasalföldi és moldvai forradalmak elfojtása után egy orosztörök 

felvigyázás alatti konzervatív visszarendeződés következett. A két keleti 

hatalom, Oroszország és Törökország között létrejött Balta Limán-i egyezmény 

visszavonta a fejedelemválasztás jogát, a kinevezett uralkodó országlását a 

nagybojárság és klérus soraiból kijelölt ad-hoc divánok segítették. Az ország 

európai útját egyengető jelentősebb politikai személyiségek – Nicolae Bălcescu, 

Ion Ghica, C. A. Rosetti – emigrációba kényszerültek, ahol különféle 

kiadványok – România Viitoare, Junimea Română – útján próbálták ébren 

tartani a hazafiság eszméjét, a modernizációs törekvések szükségességét. Egy 

részük bekapcsolódott a Giuseppe Mazzini vezette Európai Központi 

Bizottságba, nyíltan vállalva a köztársasági eszméket. Jók voltak a kapcsolataik 

a lengyel és magyar emigrációval. A fejedelemségek egymástól különálló 

államiságának időszerűtlensége, az állami egység megteremtésének 

szükségessége viszont nem csupán az emigrációban élő, a szabad 

véleménynyilvánítás jogát élvező személyek soraiban, hanem a határokon belül, 

a szultáni és cári udvarok által szorosan ellenőrzött uralkodók körében is 

létezett. 1855-ben Barbu Ştirbei Havasalföldi fejedelem a következőket írta a 

nagyvezírnek: “Ha a közvéleményt híven akarjuk megjeleníteni, tudatnunk kell, 

hogy a vlacho-moldávok a két fejedelemség egyetlen fő alatti egyesülését 

óhajtják, még ha ezt valamely külföldi hercegi család kell is adja…” Később, a 

Krími háború végén Grigore Alexandru Ghica moldvai uralkodó is 

folyamodványban kérte a békét megkötő felektől a fejedelemségek 

egyesülésének támogatását, amire a moldvai ad-hoc diván ekképpen reagált: 

“Felséged előkészítette az utat országunk megváltására, mert támogatta és 

védelmezte az európai areioszpagosz előtt a fejedelemségek egyesülése 

gondolatát, mely eme ország felemelkedésének, nagyságának és szilárd létének 

alapelve.” 

Az 1853-ban kirobbant, angol, francia, piemonti, majd osztrák 

beavatkozással bonyolódó orosz-török konfliktus, az ún. krími háború egy időre 

ismét hadszíntérré változtatta Havasalföld területét. Pozitív következménye volt 

azonban, hogy – mint ezt a fennebb idézett nyilatkozatok is sejtetik – a 

fejedelemségek egyesülésének kérdése az európai egyensúly létrehozásának 

egyik elemeként kezdett szóba kerülni a nagyhatalmak érintkezési fórumain. A 

háborút lezáró párizsi béke megszűntette a fejedelemségek feletti orosz 

protektorátust, ehelyett a nagyhatalmak kollektív védnökségét állítva, és 

érvénytelenítette az ún. “Szervezeti szabályzatot” (Regulamentul Organic). A 

belső berendezkedés újjászervezésének módozatairól és az egyesülés kérdéséről 

egy, a helyszínen tájékozódó európai bizottságnak kellett dönteni. Moldva 

visszakapta Dél-Besszarábiát (Cahul, Ismail és Bolgrad megyék), az emigránsok 

hazatérhettek. A két ország akaratát az egyesülés ügyében az erre a célra

megválasztott ad-hoc divánok kellett megfogalmazzák. A választásokat a 

szultán által kinevezett kajmakámok (kormányzók) felügyelték, ami lehetőséget 

adott a hamisításokra: Havasalföldön e tisztséget Alexandru Ghica, a volt 

uralkodó töltötte be tisztességgel, így itt a hamisítás nem sikerült. Moldvában 

viszont, ahol Toderiţă Balş, majd Nicolae Vogoride kormányzó is az egyesülés 

ellenzője volt, a választási névjegyzékek meghamisításával próbálták a lakosság 

valós véleményének kiderítését megakadályozni. Erélyes tiltakozás következett, 

melyet a francia diplomácia is támogatott, Alexandru Cuza őrnagy, Covurlui 

megye főispánja felháborodása kifejezéseképpen benyújtotta lemondását, 

mindennek hatására új választásokat írtak ki, melyeken mindkét országban az 

uniós párt hívei kerültek ki győztesen. A moldvai képviselőgyűlés elfogadta 

Mihail Kogălniceanu javaslatát a rendezés alapelveiről (egyesülés, semlegesség, 

idegen uralkodóházi fejedelem választása, liberális reformok bevezetése). Az 

1858-ban létrejött párizsi konvenció viszont – Ausztria, Anglia és Törökország 

ellenkezése nyomán – csupán egy köztes megoldást ratifikált, miszerint az új 

állam neve “Moldva és Havasalföld Egyesült Fejedelemségei”, két külön 

kormánnyal, törvényhozással, zászlóval, de közös törvényekkel és 

bíráskodással. A feltételek lehetővé tették, hogy bárki mindkét országban 

tisztséget vállalhasson. Ezt használta ki a két fejedelemválasztó gyűlés azzal, 

hogy 1859 januárjában Alexandru Ioan Cuza-t, a hadsereg mérsékelt liberális 

parancsnokát választották fejedelemnek mindkét fővárosban (Iaşiban és 

Bukarestben). 

Alexandru Ioan Cuza reformjai 

Cuza kettős megválasztását nem kívánta elismerni sem a Porta, sem 

Ausztria. Ismét a francia diplomácia, személyesen III. Napóleon segített a kettős 

választás elismertetésben – egyelőre Cuza életére szólóan. Eleinte két külön 

kormány működött a két fejedelemség fővárosában, ezek egyesítésére, illetve az 

első közös parlament Bukarestben történt összeülésére 1862-ben került sor. 

Az új feltételek kedvezően hatottak a gazdaság fejlődésére: különösen a 

terményexport növekedett, fellendült a kisipari kezdeményezőkészség, kezdett 

kialakulni az élelmiszeripar, megjelentek az első kezdetleges kőolaj-finomítók, a 

külföldi tőke érdeklődni kezdett a beruházási lehetőségek iránt. Vasút viszont 

nem létezett, 70 féle pénz volt forgalomban, a parasztok és földesurak között 

fennállottak a feudális típusú kötöttségek. 

A kormány még 1862-ben kidolgozott egy, a földesúri önkénynek 

kiszolgáltatott parasztok felszabadítását célzó törvénytervezetet, mely 

megszűntette volna a feudális függőséget, de el is vette a parasztok által használt 

földet. Ezt a törvényt a konzervatív parlament ugyan megszavazta, – mégpedig 

azután, hogy június 8-án meggyilkolták a kidolgozásában fontos szerepet játszó 

Barbu Catargiu miniszterelnököt – de Cuza nem volt hajlandó ellenjegyezni, így 

nem léphetett érvénybe. Catargiu halála után Cuza a liberális Kogălniceanu-t 

bízta meg kormányalakítással. Az év végén szekularizálták a kolstorok

vagyonát. Az erre vonatkozó törvény létrejöttét főleg a külföldi nagy görögkeleti 

kolostorközpontoknak – így az Athos hegyinek – alárendelt, görög 

szerzetesek által irányított kolostorok helyzete indokolta, amelyek nem voltak 

hajlandók eleget tenni a “Szervezeti szabályzat” által rájuk rótt, az állam 

támogatására szánt anyagi kötelezettségeiknek, így 1863 augusztusára közel 

29.000.000 lejes adósságot halmoztak fel az államkaszával szemben. Az eredeti 

terv csak e külföldről irányított kolostorok vagyonát célozta, de azért, hogy a 

nagyhatalmak ne vádolhassák az ország törvényhozását diszkriminatív 

részlehajlással és idegengyűlölettel, az 1863 decemberében megszavazott 

törvény valamennyi kolostorra vonatkozott. A görög egyházi vezetők nem 

voltak hajlandók elfogadni a felajánlott 150.000.000 lejes – egyébként tetemes 

összegű – kárpótlást, így a szekularizáció kárpótlás nélkül valósult meg. A 

szekularizált kolostori birtokok az ország területének több mint negyedrészét 

tették ki! 

1864 tavaszán a parlament elé egy liberális, a parasztok számára előnyös 

földtörvény-javaslat került, amit konzervatív többségű törvényhozó testület 

visszautasított, Constantin Şutzu nagybojár pedig egyenesen a török hadsereg 

közbelépését követelte, hogy megakadályozza ennek a megszavaztatását és 

alkalmazását. Válaszképpen Cuza feloszlatta a törvényhozást és új alkotmányt 

bocsátott népszavazásra, mely megemelte a választók számát, ugyanakkor egy 

megerősített fejedelmi hatalmat teremtett, az uralkodó kezébe adva a törvények 

kezdeményezésének jogát, megvonta a képviselők interpellációs jogát, a 

parlament hatáskörét összességében korlátozva. Az új szabályozást a védnök 

hatalmak elfogadták (“A Párizsi Konvenciót kiegészítő Statutum”), így 1864ben 

megszületett az új, liberális jobbágy-felszabadító reform. Ez az új 

földtörvény úgy tette szabaddá az addig hűbéri típusú függőségben lévő 

parasztokat, hogy a használatukban lévő földet is megtarthatták. A kapott föld 

nagysága a paraszt igásállat-állományától függött, meg elég magas kárpótlást 

kellett fizetni érte, 15 évre felosztott részletekben, de az ország földjének 

harmadát kitevő paraszti birtok is elindulhatott a tőkés fejlődés útján. 

Mihail Kogălniceanu miniszterelnöksége idején még egy egész sor reformtörvény 

került megszavazásra: a megyei tanácsok, a közpénzek könyvelésének 

törvénye, a Számvevőszék törvénye, az Államtanács törvénye, a Kereskedelmi 

Kamarák törvénye, az egységes súly- és hosszmértékre vonatkozó törvény, a 

metropoliták és püspökök fejedelem általi kinevezését, a román görög-keleti 

egyház önrendelkezését szabályozó törvény, az elemi oktatás kötelezővé tételét 

rögzítő, a román iskolarendszert három és fél évtizedre rendszabályozó tanügyi 

törvény, stb. E szabályozások az ország európai felzárkózási törekvéseinek 

fontos kiindulópontjai voltak. Megalakult a Iaşi-i (1860) és bukaresti (1864) 

tudományegyetem. 

Cuza lemondatása és az alkotmányos monarchia létrehozása

Az autoriter reformok, túl azon, hogy megtették hatásukat, és az országot a 

korszerűsödés útjára állították, növelték a román társadalomban amúgy is 

búrjánzó ellentéteket. A Cuza állandó ellenzékét képező konzervatív 

nagybirtokos réteg mellé felzárkózik a hatalomtól távolmaradt liberálisok egy 

része is. Uralkodása vége felé Cuza régi munkatársával, Kogălniceanu 

miniszerelnökkel is összekülönbözött. Az uralkodó liberális- és konzervatív 

ellenzéke összefogásából született a román történetírásban “szörnyszövetség” 

néven ismert belső koalíció, mely 1866. február 23-án éjjel Cuzát lemondásra 

kényszerítette, aki életét németországi száműzetésben fejezte be. 

Cuza lemondatását követően liberális párti kormány alakult, az uralkodót 

háromtagú helytartótanács helyettesítette. 

A parlament először a belga király testvérét, Flandriai Fülöpöt proklamálta 

uralkodónak, aki azonban nem fogadta el a felkérést. Végül a választás 

Hohenzollern-Sigmaringen Károlyra esett, ezt népszavazással is megpecsételték. 

Az új uralkodó 1866. május 10-én lépett román földre (Turnu-Severin dunai 

kikötőjében), miután – a porosz-osztrák hadi állapotok miatt – Ausztrián át 

álnéven és svájci útlevéllel utazott, I. Brătianu kíséretében. Még ebben az évben 

új, modern liberális jogelveken alapuló alkotmány lépett érvénybe, melynek 

értelmében bonyolult választási rendszer szavatolta a birtokos osztály és a 

polgárság hatalmi helyzetét, a fejedelem abszolút vétójoggal rendelkezett. 

Isztambul elismerte Károly uralkodását, dinasztia alapítási és pénzverési jogát, 

engedélyezte egy 30.000-es létszámú hadsereg fenntartását. A belső politikai 

egyensúly, illetve a külső tekintély biztosítása szempontjából I. Károly romániai 

országlása pozitív eredményt hozott. 

Románia függetlenségi háborúja 

Károly uralkodása új orientációt hozott a külpolitikában: az addigi 

franciabarátság helyét átvette a porosz és osztrák-magyar kapcsolatkeresés. 

1870-ben, francia-porosz háború kitörésekor Károlyt a radikális liberálisok 

összeesküvése próbálta eltávolítani. A Ploieşti-i köztársasági zendülés 

(vezéregyénisége Al. Candiano Popescu) leleplezése után 41 összeesküvőt, a 

közvélemény nyomására, a törvényszék kénytelen volt felmenteni. A fejedelem 

tekintélyét a porosz érdekeltségű Strossberg konzorciumnak adott vasút építési- 

és üzemeltetési koncesszió körüli politikai botrány is rombolta. A lemondás 

küszöbére sodródott uralkodó helyzetét az a Lascăr Catargiu vezetésével alakult 

konzervatív kormány mentette meg, mely 1871 és 1876 között megszilárdította 

a belpolitikai életet és lépéseket tett az ország függetlensége kivívásának 

előkészítésére. E lépésekben szerepet játszott az Osztrák-Magyar Monarchiához 

való közeledés, a Monarchiával 1875-ben kötött kereskedelmi egyezmény, mely 

mintegy független államként kezelte Romániát. 

1876-ban Bulgáriában, Szerbiában és Montenegróban parasztlázadások 

törtek ki, ami alkalmat adott egy újabb orosz intervencióra a török birodalom 

területén. A román kormány (miniszterelnök: I. Brătianu) még 1876 őszén kötött

Livadia-n (Krími félsziget) egy elvi egyezséget az orosz csapatok átvonulásának 

engedélyezésére vonatkozóan, melyet 1877 áprilisában, Bukarestben írásba is 

foglaltak. A nyílt orosz-török konfliktus 1877 áprilisában tört ki. A Románián 

történő orosz átvonulás hírére a Duna-menti török sereg megkezdte a román 

városok ágyúzását, amire a Calafat-i román tüzérség Vidin ágyúzásával 

válaszolt. 1877. május 9-én a román parlament kinyilatkoztatta Románia 

függetlenségét (a bejelentést emlékezetes beszéd kíséretében a külügyminiszter, 

Mihail Kogălniceanu tette). A nyár folyamán az orosz támadás bolgár földön 

elakadt, és szükségessé vált a román hadsereg közbelépése: Miklós főherceg, az 

orosz sereg parancsnoka július 19-én táviratban kérte erre a román uralkodót. 

Miután, egyeztetések nyomán, Károlynak felajánlották a kulcsfontosságú Plevna 

erődöt ostromló orosz-román csapatok főparancsnokságát, egy hajóhídon, 

Corabia mellett, a román hadsereg átkelt a Dunán (1877. augusztus 20.). Három 

hónap kemény harcaival sikerült a törökök ellenállását megtörni. A román 

csapatok harcoltak még Rahova-nál és Szmirdannál, Vidin közelében. Az 

oroszok közben tovább haladhattak Isztambul irányába. 

A csapások súlya alatt a szultán 1878 márciusában megkötötte a San 

Stefano-i békét, mely során elismerték Románia, Szerbia és Montenegró 

függetlenségét. Az orosz befolyást csökkenteni akaró nagyhatalmak, a helyzet 

végleges rendezésére összehívták 1878 nyarán a berlini kongresszust, mely 

szentesítette Románia függetlenségét, és Dél-Besszarábiáért cserébe, melyet az 

Oroszok annektáltak, Romániának ítélte Dobrudzsát. 

Erdélyben a román közvélemény és sajtó lelkesen reagált minden hírre, ami 

az orosz-román csapatok sikereiről szólt. Még 1877 májusában több erdélyi, 

partiumi és bánáti városban (Brassó, Fogaras, Nagyszeben, Gyulafehérvár, 

Kolozsvár, Naszód, Temesvár, Lugos, Nagyvárad) bizottságok létesültek, 

amelyek adományokat gyűjtöttek a fronton küzdő román katonák számára. 

Nagyon sok erdélyi román ifjú kelt át – főleg illegálisan – a határon, hogy 

önkéntesként részt vehessen a harcokban. A háború egyik fő kép-krónikása – 

Nicolae Grigorescu román festő mellett – Szathmáry Pap Károly kolozsvári 

születésű festő- és fotóművész volt, aki a történelem első háborús fényképriportját 

készítette a balkáni harcok során. 

A magyarországi, és nagyrészt az erdélyi magyarokra jellemző álláspont 

már nem volt ennyire támogató. E viszonyulás elsősorban nem a 

függetlenségéért küzdő román népnek és államnak, hanem szövetségesének, az 

orosz birodalomnak szólt. Andrássy Gyula külügyminiszter és az egész magyar 

külpolitika vesszőparipája ez időben a „pánszláv” veszélytől való rettegés, az 

oroszellenesség, melynek talaján virágzott a „pánturáni” (a török fajú népek 

közti), illetve a török birodalommal való szolidaritás eszméje. Ebben a 

hangulatban szerveződött az 1878-as „székely puccs”. Vezéregyénisége Ugron 

Gábor (függetlenségpárti székely politikus); a terv szerint székely 

szabadcsapatokat kellett volna szervezni, Moldvában ezek segítségével 

felrobbantani a Szeret folyón a vasúti hidat, így elvágni az orosz hadi utánpótlás

útját. A szervezkedésben szerepet vállalt Orbán Balázs és öccse, Ottó is; az 

akcióba a török birodalom fenntartásában érdekelt angolok titokban rengeteg 

pénzt fektettek. A szervezkedésről tudomást szereztek az erdélyi románok (volt 

48-as „prefektusok”), ők értesítik a román hatóságokat, azok az oroszokat, ők a 

bécsi- és budapesti illetékeseket. Belügyminisztériumi nyomozás indult, 

melynek során, a Brassó-közeli állomásokon, megtalálták a 

fegyverszállítmányokat. Az egész akció lényege, a „pánszláv” veszély elleni 

harc szlogenjén túl (melyet a résztvevők egy része komolyan is gondolt), sajnos 

inkább az angol pénz hatalmas „mosása” volt, amelyből sokan profitáltak. 

A függetlenség kivívása Romániát az európai államközösség teljes jogú 

tagjává emelte. A kedvező konjunktúra lehetőséget biztosított az államforma 

megváltoztatására: 1881-ben kikiáltották a királyságot, a háború idején 

érdemeket szerzett I. Károlyt egy Plevnánál zsákmányolt ágyú vasából kovácsolt 

koronával koronázták meg. 

Romániában hosszú békekorszak vette kezdetét, mely a polgári 

államrendszer teljes kiépítését, nagykorúvá érését, a külföldi tőke beáramlását, 

gyors kapitalista fejlődést hozott magával. A politikai életet a liberális és 

konzervatív párt vetélkedése határozta meg, a békés fejlődés és polgári építkezés 

nyugalmát csupán a paraszti társadalomban felgyülemlett feszült elégedetlenség 

időnkénti kitörései (1888, 1907) zavarták meg.

FORRÁSOK 

Mihail Kogălniceanu, 1864-ben a parasztság helyzetéről: 

„Tisztelettel kijelentem, hogy a parasztság helyzetének jobbítása mellett vagyok, hogy e 

jobbításban látom a román nemzet megalapozását. Ameddig a parasztok nem lesznek 

állampolgárok, mi nem alkotunk nemzetet. Igen, uraim! Szeretnék egy olyan helyzetet 

előidézni, hogy az utolsó paraszt is tudatában legyen kötelezettségeinek és jogainak. Ameddig 

jelenlegi helyzetében hagyjuk, elnyomottan, verve, baromként kezelve, miközben semmi sem 

köti a hazához, milyen támaszt várhatunk részéről a veszedelem órájában? Ideje volna a 

magánérdek előtt a közösségi érdekre gondolni; mielőtt kis birtokainkkal törődnénk, 

törődjünk nagy birtokunkkal, Romániával, miképpen azt apáink tették. A keleti kérdés egét 

felhők és villámok borítják; óvjuk magunkat a fenyegető égi csapástól, de hogyan 

óvakodjunk? Azt akarjuk, hogy továbbra is tárt karokkal fogadjuk a hódítókat, és 

távozásukkor gyöngyvirág-bokrétákkal kísérjük őket? Úgy vélem, nem ezt akarjuk! Nos, 

pedig ez lesz mindaddig, amíg a parasztság, a nép nagyobbik része nem lesz érdekelt életének, 

vagyonának védelemében, hogy birtoka védelmére siessen, ha idegenek veszélyeztetik. 

Kétezer bojár nem tesz nemzetet: ez egy megcáfolhatatlan valóság. Voltam annyira vakmerő, 

hogy utjaim során a parasztoknak jogaikról beszéljek, arról, hogy legyenek büszkék 

románságukra, őseik diadalairól, Ştefan cel Mare, Vitéz Mihály vajda koráról, amikor a 

paraszt is úgy érezte, van egy hazája, és a bojár mellett ő is ott küzdött a védelméért.” 

[Constantin C. Giurescu – Dinu C. Giurescu: Istoria românilor din cele mai vechi 

timpuri şi până astăzi. Bucureşti, 1971. 557.] 

Aurel Mureşianu Románia törökellenes háborúba lépése hírére: 

„Megíratott a csillagokban, hogy a román hadsereg cselekvően részt vegyen a Duna 

mentén kibontakozott gigászi küzdelemben. Az ország szabadsága és függetlensége, a nemzet 

becsülete és tekintélye véráldozatukat kéri... Minden tekintet, lélek, minden román érzés 

egyre irányul s ez: cselekedni...” 

[Gazeta Transilvaniei, 1877. 30 sz.] 

Brassói levél a Gazeta Transilvaniei számára, Plevna eleste hírére: 

„A Plevna elestéről szóló hírek magától értetődően a lehető legnagyobb örömet 

váltották ki a helyi román lakosság soraiban. Mind az értelmiségi osztály, mind az egyszerű 

nép nagy lelkesedéssel fogadta őket. A keddről szerdára virradó éjszaka valóságos ünnep volt 

a brassói románok számára. Talpon volt az egész Bolgárszeg. Mindjárt, ahogy beesteledett, a 

várost környező hegyek kivilágosodtak. Míg a Cenk ormáról rengeteg rakétát eregettek fel, a 

Cenk aljában és Prundon mozsarak dörgése hirdette urbi et orbi, hogy eljött a nagy nap, 

amelyen Plevna kapui megnyíltak a győztes román hadsereg előtt. Általános volt az öröm, 

nagy volt a jókedv.” 

[Gazeta Transilvaniei, 1877. 94. sz] 

A Plevnát védő törökökkel szolidarizáló népgyűlések Udvarhelyszéken. 

Aug. 25-én Székely-Keresztúron, 26-án pedig Székely-Udvarhelyen volt népgyűlésünk 

a keleti kérdés tárgyában. Mindkét gyűlést ezrek látogatták, s a megállapodás lényegileg 

mindkét helyen ugyanaz. Az udvarhelyi gyűlésen Orbán Balázs a következő határozati 

javaslatot terjesztette elő: 

„Mondja ki határozatként a népgyűlés, hogy az orosz kegyetlenségekről undorral 

értesült, hogy elvárja és megköveteli a kormánytól és elérkezettnek látja az időt, miszerint

nemcsak Oroszország területének nagyobbodása, nemcsak Törökország integritásának 

megtámadása, hanem maga a háború folytatása fegyverrel is megakadályoztassék.” 

Egyező akarattal elfogadták. Sőt a plevnai hős Osman pasának üdvözlő táviratot is 

határozott a gyűlés. Minek elküldési költsége fejében azonnal 24 frt gyűlt a nép filléreiből. A 

fennmaradó mennyiség a török sebesülteknek van szánva. 

[…] 

A török-barátság népünk részéről akkora, hogy városunk két-három polgára jónak látta 

néhány számot a lutrin megtenni, kimondván, hogy az eshető nyeremény fele a török 

sebesülteké.” 

[Udvarhelyi Híradó. 1877. 35. sz.]

FOGALOMTÁR 

• Ad-hoc = rögtönzött 

• Áthosz-hegyi kolostorközpont. A Kalkhidiké-félszgeten található 

Áthosz hegyen a ma is létező hatalmas görög-keleti kolostorközpont 

már a X. században működött. Moldva és Havasalföld több 

uralkodója, illetve gazdag bojári famíliák, pénzbeli és ingóságokat 

jelentő adományok mellett országuk területén létező birtokaik közül 

is adományoztak a „Szent Hegy” kolostorainak, eme uradalmakon 

pedig az Athosz-hegyi központ által birtokolt és ellenőrzött 

kolostorok alakultak, melyek kiterjedt földterületeikkel, 

ingatlanjaikkal, az ország törvényei alóli mentességükkel sok 

problémát okoztak a modernizáció korában. 

• Diván. A török birodalom fő tisztségviselőiből álló vezető testület. A 

XVI. századtól így nevezték Havasalföld és Moldva hasonló 

testületeit is, melyekben az udvari bojárság (tisztségviselő bojárok) 

kapott helyet, politikai, közigazgatási és törvénykezési kérdésekben 

hozott döntéseket. A kiváltság nélküliek, így a parasztság képviselői 

először az 1857-ben, a nagyhatalmak indítványára létrejött 

havasalföldi és moldvai Ad-hoc divánokban kaptak helyet. 

• Konzorcium. Alkalmi tőkés szövetkezés valamely pénzügyi 

műveletre. 

• Pánszlávizmus. Tágabb értelemben nehezen választható el a „szláv 

kölcsönösség” ideológiájától, amely a XIX. század első felében a 

Habsburg és török birodalom keretei között élő nyugati és déli szláv 

népek (csehek, szlovákok, rutének, horvátok, szerbek, szlovének) 

nemzeti ébredéséhez kapcsolódott. A szláv népekben ekkor 

tudatosodik az egymásrautaltság gondolata, a nyelvrokonságon 

alapuló kapcsolatfejlesztés szükségessége, az önálló nemzeti létért 

folytatandó harc célja. Másik, főleg a magyar marxista 

történettudomány szóhasználatában jelenlévő szűkített értelmezése a 

cári Oroszország nagyhatalmi törekvéseire vonatkozik, amelyek célja 

valamennyi szláv nép egyesítése a cár jogara alatt. E kettős 

szorításban, tehát a Habsburg birodalom és a történelmi 

Magyarország területén élő, nemzeti ébredésük szakaszába került 

szláv népek szeparációs törekvéseinek hangulatában, illetve az orosz 

terjeszkedési ambíciók fenyegetésében, érthető a magyar politikai 

osztály reakciója, és az „ellenszerként” kitalált „pánturáni” eszme.

• Szekularizáció. (lat.: saecularisatio = világiasítás): Egyházi 

birtokok, jövedelmek és ingóságok világi kézre jutása.

BIBLIOGRÁFIA 

* Dan Berindei: Epoca unirii. Bucureşti, 1973. 

* Constantin C. Giurescu: Viaţa şi opera lui Cuza vodă. Bucureşti, 1970. 

509 old. 

* Constantin C. Giurescu – Dinu C. Giurescu: Istoria românilor din cele 

mai vechi timpuri până astăzi. Második, javított kiadás. Bucureşti, 1975. 604- 

680. 

* Istoria parlamentului şi a vieţii parlamentare din România până la 1918. 

Bucureşti, 1983. 59-268. 

* Istoria României. IV. Bucureşti, 1964. 222-395; 586-642. 

* Szász Zoltán: A románok története. Bp., é.n. 81-101.

A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZTI IDŐSZAK 

Az új Románia 

alapvetően különbözött az 1918 előtti országtól: területe – Erdély, a 

Bánság, Besszarábia és Bukovina csatlakozásával – 137.000 km 2 -ről 295.000 

km 2 -re nőtt. Demográfiai tekintetben a régi etnikai egységet egy új helyzet 

váltotta fel, melyben a románok mellett jelentős részarányban léteztek 

nemzetiségek. Az 1930-as statisztikák szerint Nagy-Románia lakossága 

18.057.028 volt, melyből 71,9% román, 7,9% magyar, 4,4% német, 3,2% rutén 

és ukrán, 2,3% orosz, 4% zsidó, 2% bolgár, 1,5% cigány, 1% török és tatár, 

0,8% gagauz, 0,5% cseh és szlovák, 0,3% lengyel, 0,1%görög, 0,1% alatt 

albánok, örmények, stb. 

Erdélyben a jelzett évben a lakosság 57,8% volt román, 24,4% magyar, 

9,8% német. 1940-ben, az 1930-as adatokhoz képest egy közel kétmilliós 

lakosságnövekedés regisztrálható, az összlakosság elérvén a 19.933.802-es 

lélekszámot, mely növekedés teljes egészében a természetes szaporulat 

számlájára írható. 1930-ban a népesség 78,9% falun, 21,1% pedig városon 

lakott, 72,3% élt földművelésből, és csupán 9,4% folytatott valamilyen ipari 

tevékenységet. 

A politikai pártok 

Az 1917 és 1923 közötti reformok gyökeresen megváltoztatták a régi 

társadalmi-politikai struktúrát. A Liberális Párt 1913-ban meghirdetett 

programját 1917-től kezdték életbe léptetni, amikor Ferdinánd király aláírta a 

földreformra vonatkozó, valamint a cenzusos választási rendszert megszüntető 

és az általános választójogot bevezető dekrétumokat. A földreform különböző 

előírásait 1918 és 1921 között iktatták törvénybe. Mintegy 6,1 millió hektár, 

ebből 4 millió szántó került kisajátításra. A nagybirtok 66%-át osztották szét, 

amiből 3,5 millió hektárt megváltási díj fizetésének kötelezettsége mellett. A 

földreform, a paraszti társadalomra gyakorolt tagadhatatlan pozitív hatásai 

mellett, nemzetiségi szempontból nem volt teljesen pártatlan, csapást mért 

Erdély nagy- és középbirtokosaira, a történelmi egyházakra, néhol paraszti 

közösségekre is. 

Az addigi kétpólusú – a Liberális Párt és Konzervatív Párt által uralt – 

politikai életnek vége szakadt. A Konzervatív Párt a földreform és az általános 

választójog bevezetése nyomán gyakorlatilag eltűnt az ország politikai 

porondjáról. A liberálisok viszont a két világháború közti időszak legerősebb 

pártjává léptek elő. Ők voltak kormányon 1914 és 1919 között (egy 1918-beli 

rövid kiesést leszámítva), 1922 és 1928 között (1926 márciusától 1927 júniusáig 

tartó megszakítással), illetve 1933 és 1937 között. Legnagyobb sikereiket 1922 

és 1926 között érték el, I. I. C. Brătianu miniszterelnöksége idején, amikor a 

korábban különböző közigazgatás alatti területeket jó eredménnyel integrálták

az új államkeretek közé. A liberálisok gazdaságpolitikai alapelveit az 

“önmagunk által” (“prin noi înşine”) jelmondat summázza, mely a külföldi 

tőkével szemben a hazai gazdasági kezdeményezések előnybe részesítését 

jelentette. 

A másik fontos politikai alakulat a Nemzeti Parasztpárt volt, mely a Iuliu 

Maniu vezette erdélyi Nemzeti Párt és a Ion Mihalache alapította ókirályságbeli 

Parasztpárt fúziójából jött létre. A nemzeti-parasztpártiak viszonylag rövid ideig, 

1928 és 1931, majd 1935-2 és 1933 között kormányoztak. A parasztpártiak 

gazdaságpolitikai jelmondata a “nyitott kapuk” (“porţile deschise”) szlogen volt, 

mely a külföldi tőke szabad beáramlásának biztosítását jelentette. 

E két meghatározó jelentőségű párt mellett rövid időre tűntek fel az ország 

élén ideológiailag heterogén politikai csoportosulások, mint az Averescu marsall 

vezette Néppárt (1920-1921, 1926-1927), a Iorga professzor Nemzeti Demokrata 

Pártja (1931-1932), a Goga/Cuza féle Nemzeti Keresztény Párt (1937-1938). A 

kisebbségi jogokat védelmező politikai csoportok közül legjelentősebb volt – 

bár kormányzati szerephez érthető okokból nem juthatott – az 1922-ben, Jósika 

Sámuel báró vezetésével megalakult Országos Magyar Párt. Ez a szervezet volt 

a két világháború között a romániai magyar sérelmi politika érvényesítője. 

Ugyanakkor megfigyelhető már 1921-22-től kezdődően a szélsőséges bal- 

és jobboldali pártok feltűnése. 

1921-ben a Szociáldemokrata Párt kettészakadt, megoszolva a leninizmus 

elveihez és a III. Moszkvai Internacionáléhoz csatlakozók, illetve a 

szociáldemokrácia vonalához hű frakciók között. E szakadás eredményeként jött 

létre, a leninista vonal követőiből, a Kommunista Párt (1921. május 8.). Ez 

utóbbi, egészében Moszkvából irányított, többnyire külföldi “első titkárok” által 

vezetett alakulatot 1924-ben a liberális kormány törvényen kívül helyezte. 

Taglétszáma csupán 1000-1500 körüli volt. A szociáldemokrácia elveit a 

szakadás után változatlanul követő Szociáldemokrata Párt tovább működött a 

legalitás keretei között, különböző más, baloldali ideológiájú szocialista politikai 

csoportokkal szövetkezve, illetve fuzionálva. Az 1928-as választásokon a 

szocialisták kilenc, az 1931-esen hét képviselői mandátumot szereztek. A 

baloldal e mérsékelt szárnyának a befolyása főként a szakszervezeti mozgalomra 

gyakorolt hatása révén érvényesült. 

A román jobboldal szélsőségeinek megjelenése és térhódítása az 1917 és 

1923 közötti reformpolitika közvetett (mellék-) hatásának tudható be. E 

változások felszínre hoztak új, ambiciózus, főképpen kispolgári gyökerű 

társadalmi erőket. Emellett aktivizálódott és agresszívvé vált a társadalom éléről 

szinte perifériára szorult földbirtokos réteg. Vlad Georgescu elgondolkodtató, 

érdekes meglátása szerint ezen elégedetlen, feltörekvő, illetve lecsúszó erők fura 

találkozása szülte a román szélsőjobboldalt, az ún. Legionárius mozgalmat. 

Előbb Corneliu Zelea Codreanu vezetésével a Keresztény Diákok Egyesülete 

alakult meg, majd A.C. Cuza jászvásári (Iaşi) professzorral Codreanu létrehozta 

a Nemzeti Keresztény Védelmi Ligát (1923). A mozgalom végleges tető alá

hozatala 1927 után következett be, amikor létrejött a Mihály Arkangyal Légiója 

(Legiunea Arhaghelului Mihail), mely 1930 után a Vasgárda (Garda de Fier) 

néven vált ismertté. Ez a szervezet egy nacionalista, antiszemita, nyugatellenes 

szellemet, messiási légkört, a vezér (conducător) személyi kultuszát propagáló, a 

korabeli szélsőjobboldali mozgalmak valamennyi jellegzetességével rendelkező 

csoportosulás volt. Misztikus légkörű tömegrendezvényeik révén jelentős 

befolyást tudtak szerezni a paraszti társadalomban is. (A kondukátor fehér 

lovon, fehér ruhában és palásttal járta a vidéket, a falvakban leszállott, és 

csendben, áhítattal csókolta a földet: a tudatlan nép valamiféle szentnek nézte.) 

Hatalma a külföldi hason-szervezetektől kapott közvetett és közvetlen 

támogatások révén is nőtt. 

A politika történései 

A Nagy-Romániát létrehozó nagy horderejű személyiségeknek, 

mindenekelőtt I. I. C. Brătianunak, illetve Ferdinánd királynak köszönhetően, a 

királyság politikai élete szilárd alapokon állott egészen a 20-as évek végéig. A 

liberális vezetők váratlan elvesztése 1927 és 1933 között (I. I. C. Brătianu, 

Vintilă Brătianu, I. G. Duca), illetve Ferdinánd király hirtelen halála (1927), 

amihez hozzáadódtak a parasztpárti vezetés bizonytalankodásai és 

pártoskodásai, hatalmi vákuumot eredményeztek, amit kihasznált II. Károly 

király és a Vasgárda egyaránt. Előbbi azzal, hogy miután a trónigényeiről való 

lemondásra kényszerítették kiskorú fia, Mihály javára (Elena Lupescuhoz 

fűződő botrányos viszonya miatt), 1930-ban visszatért és királlyá koronáztatta 

magát (kieszközölve a lemondás megsemmisítését). A Vasgárda pedig, miután 

1931-ben betiltották, 1935-ben ismét legális politikai pártként tűnt fel, Mindent 

a Hazáért (Totul pentru Ţară) néven. A légió népszerűségét a kibontakozó 

gazdasági válság is táplálta. 

II. Károly a hadsereg fejlesztését szorgalmazta, ürügyként erre a magyar 

revizionizmust hozva fel, valójában viszont kereste hatalma biztos támaszát. 

Nemcsak uralkodni, hanem kormányozni is akart, és ennek érdekében a két ún. 

történelmi párt szétforgácsolásán dolgozott. Tanácsadói felismerték, hogy a 

tömegek kiábrándultak a pártok közötti csatározásokból, és megpróbálták a az 

uralkodót pártok kikapcsolásával közelíteni a tömegekhez. Nagy reprezentációs 

tevékenységekbe kezdett, kulturális és gazdasági rendezvények során vett részt, 

alapítványokat hozott létre. A falvak roppant nyomorát kihasználva pénzt és 

energiát fordítottak a falu helyzetének felmérésére, higiéniára, gazdálkodásra 

próbálták tanítani a parasztot, mintagazdaságokat létesítettek, kultúrházakat 

építettek, stb. Ebben az igyekezetben a király útjai találkoztak a vasgárdisták 

szociális jótéteményekkel alátámasztott falujárásával. A Vasgárda egyre 

agresszívebben terrorizálta a politikai életet, nem riadva vissza a politikai 

gyilkosságoktól sem (1933. december 29-én meggyilkolták I. G. Duca 

miniszterelnököt).

1934-től, az “ifjú liberálisok” Gh. Tătărăscu vezette négy éves kormányzata 

alatt az ország kiheverte a gazdasági válság csapásait. Ez viszont a 

szélsőjobboldal előretörését nem akadályozhatta meg, az 1937-es választásokon, 

a történelmi pártok népszerűség-vesztése talaján, a Gárda a szavazatok negyedét 

szerezte meg. A kormányalakításhoz előírt 40%-ot egyik párt sem érte el, ilyen 

körülmények között Károly egy kis pártot, a hangsúlyozottan jobboldali, 

mondhatni fasizmus-közeli, de retorikájában szalonképesebb, a választásokon 

9,15%-os támogatottságú Nemzeti Keresztény Pártot (Partidul Naţional Creştin, 

vezetője az erdélyi származású költő-politikus Octavian Goga) bízta meg 

kormányalakítással. A Vasgárdát és Goga mérsékeltebb, “rendpárti”, úri, de 

markánsan jobboldali követőit sikerült egymásnak ugrasztani, véres 

összetűzések, leszámolások kezdődtek. Amire a két csoport kiegyezhetett volna, 

a király “meg kell menteni a hazát” felkiáltással, 1938. február 10-én bevezette a 

királyi diktatúrát. 

A diktatúra a hadseregre, az ortodox egyházra és egyes udvarhű 

politikusokra támaszkodott. A kormány élén Miron Cristea pátriárka állott, igazi 

irányítója viszont Armand Călinescu belügyminiszter. A pártokat felszámolták, 

helyettük egy össznépi alakulatot, a Nemzeti Újjászületés Frontját (Frontul 

Renaşterii Naţionale) hozták létre, a szakszervezeteket korporatív alapokra 

helyezték (az ún. “céhek” keretében). Az országot “vidékekre” osztották, ezek 

élén királyi rezidensek állottak. Az új, korporatív alkotmányt népszavazásra 

bocsátották, ahol nagyarányú elfogadást nyert. A diktatúrát elfogadta a 

nagypolgárság is, ekképpen érvelve: “Codreanu és Károly közül támogassuk az 

utóbit, mert ha Codreanu ráteszi a kezét az ország kormányrúdjára, Hitler 

megszüntet minket, mint államot.” 

Călinescu még 1938 áprilisában letartóztatásokat, internálásokat rendelt el 

a Gárda soraiban. Codreanut 10 évi kényszermunkára ítélték, majd 

novemberben “szökés közben” likvidálták. A Gárdának első-vonalbeli 

garnitúrája szétforgácsolása után is maradt ereje, 1939 szeptemberében Armand 

Călinescut, a Légió fő ellenfelét Bukarestben, nyílt utcán, testőreivel együtt 

agyonlőtték. 

A külpolitikában 

Románia törekvése, mely a történelmi pártoktól a palota köreiig általános 

támogatottságot élvezett, egy olyan európai biztonsági rendszer megteremtése 

volt, mely a Népszövetség védnöksége alatt szavatolni tudja az 1918 és 1920 

közötti békeszerződésekbe foglalt helyzetet. Ennek megfelelően 1921-ben 

Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia létrehozták a Kisantantot, mely a 

trianoni béke szavatolását célzó szövetség volt. 1921-ben, majd 1926-ban 

Lengyelországgal, 1926-ban Franciaországgal kötött szövetséget, illetve baráti 

együttműködési megállapodást Olaszországgal, mely ekkor még a háború után 

kialakult status-quo híve volt. 1928-ban csatlakozott a háborút, mint 

konfliktusmegoldó eszközt megtiltó Briand-Kellog paktumhoz, 1933-ban az

agresszort meghatározó egyezményhez, illetve a hasonló szellemű Rio de 

Janiero-i paktumhoz. Hasonló politikát támogatott a Balkánon, 

következésképpen 1934-ben, Athénban Görögországgal, Jugoszláviával és 

Törökországgal megkötötte a Balkán Paktumot. 1934-ben, eltekintve a 

Besszarábia miatti súrlódásoktól, sikerült felújítani a diplomáciai kapcsolatokat 

Moszkvával. 

Később, részben a Vasgárda befolyása nyomán, részben Németország 

szerepének növekedése és a nyugati demokráciák tétlensége következtében 

megerősödött Romániában a németbarát orientáció. 1939 márciusában németromán 

gazdasági szerződés született. A román politika egyértelműen németbarát 

fordulata 1940 júniusa után következett be, amikor az ún. Molotov-Ribbentrop 

paktum értelmében Moszkva ultimátumban követelte Besszarábia átadását. Ez a 

külpolitikai irányzat határozta meg Románia részvételét a II. világháborúban is. 

A gazdaság 

A kor statisztikái szerint 1920 és 1940 között Románia negyedik helyen 

állott a megművelt területek nagysága, ötödik helyen a mezőgazdasági 

össztermelés tekintetében. Mezőgazdasági célokra az ország összterületének 

62,23%-át használták. A termelési viszonyok ugyan elavultak voltak, a 

különböző kultúrnövények hektáronkénti átlaghozama pedig kezdetben igen 

kicsi, a munkaerő alacsony ára miatt a földrentabilitás világviszonylatban jó 

volt. 1931-ben eltörölték a gabonafélék kiviteli engedélyét, az állam ténylegesen 

(anyagi támogatással is) közbelépett a kivitel ösztönzése érdekében. 1935-től 

megszabták a mezőgazdasági termékek minimális vételárát, biztosítva a 

termelők stabil jövedelmét. 1937-ben, amikorra a parasztság 75% már 

rendelkezett 5 hektárral, életbe lépett a mezőgazdaság szervezésére és 

ösztönzésére vonatkozó törvény, mely éppen a földosztás nyomán létrejött 

birtokok felaprózódását volt hivatott meggátolni. A békeévek vége felé 

tapasztalható mezőgazdasági fellendülésben része volt Németország 

érdeklődésének a román agrártermékek iránt. A traktorok száma 1927 és 1939 

között 3257-ről 5732-re nőtt, a cséplőgépekké 12.779-ről 18.828-ra. A 

mezőgazdaság 1937-ben a nemzeti jövedelem 54,9%-át valósította meg. 

A gazdaság egészében másodrendű szerepet játszó ipar – a rapszodikusan 

alakuló mezőgazdasággal szemben – szüntelenül, és viszonylag gyors ütemben 

fejlődött, a csúcsot 1938-ban érve el. Az első világháború végén a nagy hadi 

veszteségek nyomán visszaesés tapasztalható. 

A húszas évek gazdaságpolitikai vitái során az “önmgunk által” (“prin noi 

înşine”) liberális elv a parasztpárti “nyitott kapuk” (“porţile deschise”) elvével 

ütközött. Tekintve a liberális kormányzatok túlsúlyát, természetesen inkább az 

“önmagunk által” elv érvényesült. Ez nem volt teljesen önzetlen politika, hiszen 

a liberálisok és támogatóik kezében volt a helyi ipar java, a Nemzeti Bank és a 

hitelhálózat jelentős része. A külföldi tőke részaránya az 1929-ben regisztrált 

36%-ról 1938-ra 21%-ra esett vissza (ennek fő beruházási területe a nagyipar

volt). Az angol tőke 1938-ban az össztőke 13,59%-át, a francia 9,33%-át, az 

amerikai 5,88%-át, az olasz 3,04%-át, a német 0,60%át tette ki. A vámvédelmi 

törvények egész sorozatának köszönhetően (1924, 1927, 1929; megerősítve 

1931, 1935 és 1936-ban) a késztermékek behozatala 1920 és 1938 között 

folyamatosan csökkent, miközben az iparosítás összeurópai viszonylatban is 

gyors ütemben folyt, csupán a válság idején mutatott regressziót. Ha a termelés 

tartományonkénti megoszlását nézzük, csaknem azonos értéket termelt az 

Ókirályság (20.321 millió lej), illetve a Bánság és Erdély (19.133 millió), 

lényegesen kevesebbet (területileg is kisebb volt) Bukovina (3.246 millió) és 

Besszarábia (csak 896 millió!). A legmagasabb iparosítási koeficienssel az 

üveggyártás (68,8%), az építőipar (65,7%), a fémipar (54,2 %) rendelkezett. A 

44,6%-os koeficiensel rendelkező vegyipar első helyen állott a beruházott tőke, 

a rendelkezésre álló gépi erő és a termelés értéke tekintetében. Fejlettek voltak 

főleg a kőolaj és metángáz feldolgozására szakosodott vállalatok, a finomítók, 

festék-, műtrágya-, gyógyszergyártó, illetve különböző vegyszereket (kénsav, 

karbid, marószóda, kalcinált szóda) előállító egységek. 

A gazdasági válság okozta regresszió után a termelés újra fellendült, ebben 

szerepet játszottak a vállalatalapítás, a tőkekoncentráció ösztönzésére hozott 

törvények. 

A gazdasági fejlődést, bár a tulajdon korlátjaiba, a lakosság csekély 

vásárlóerejébe kétségtelenül beleütközött, a politikai élet elsekélyesedése nem 

befolyásolta.

FORRÁSOK 

Lucreţiu Pătrăşcanu a román szélsőjobboldalról (1941): 

„1935-ben, a vakáció közepén, az újságírás uborkaszezonjában egy nagy példányszámú 

lap publicistája, téma híján, elindított egy olténiai faluban végbement sötét történetről szóló 

riportsorozatot. 

Petrache Lupu juhpásztor, miközben birkáit legeltette a falu szélén, jelenést látott. Isten 

jelent meg előtte. Arra intette, hogy prédikáljon az emberek közti szeretet szükségességéről. 

[…] 

Ekképpen keletkezett „a Maglavit-i csoda”. 

[…] Parasztok tízezrei, az ország legtávolabbi szegleteiből, városlakók ezrei indultak 

Maglavit felé, hogy láthassák és hallhassák Petrache Luput. A klérus maga is igyekezett 

kihasználni a „csodát” és valóságos karavánokat szervezett a „szent hely” felkeresésére. Egy 

elragadtatási hullám keletkezett, mely felszínre hozta a román parasztság földhözragadt 

babonás mivoltát. 

[…] A gügye és kretén Petrache Lupu hónapokig a közvélemény érdeklődése 

középpontjában volt. Maglavit minden agyat megfertőzött, elképesztően népszerű vitatéma 

lett. 

Néhány tudós ember megpróbálta felvilágosítani a közvéleményt. E maroknyi 

elszigetelt állásfoglalás azonban pusztába kiáltott szó maradt. Hiába bizonyították, hogy 

Petrache Lupu végső fázisába jutott örökletes szifiliszben szenved, és látomásai e kór 

következményei. Hiába írták meg, hogy ebben keresendő gügyeségének és kreténizmusának 

oka. Hiába közölték három évvel korábban kiállított katonai nyilvántartási lapját, amely 

kétségbevonhatatlan hivatalos iratként bizonyította, hogy Petrache Luput pontosan debilitása 

okán mentették fel a katonai szolgálat alól. Minden hiába volt. […] 

A vasgárda egyik ideológusa, a Maglavit-i jelenség kapcsán jellemző következtetésre 

jutott: ’Maglavit egyszer s mindenkorra bebizonyította – írta egy évvel később –, hogy 

mennyire primitívek vagyunk. Akkor meg mi a teendő? Minden. Ha az emberek ennyi 

áldozatra voltak képesek egy ellenőrizhetetlen látomásért, mire lesznek képesek egy földi 

látomás hatására? Maglavit pszichózisát magunkévá kell tennünk és kiaknáznunk.” 

[…] 

A német náci ideológiából kölcsönzött ’halálkultusz’ a mozgalom alapeszköze lett az 

értelmiségi és kispolgári körökben folytatott propaganda során. 

’A légió tagja szereti a halált, mert vére majd a legionárius Románia cementjének 

kötését erősíti.’ (’A fészekvezető könyvecskéje’, 8. pont) […] 

’A halál, de csak a legionárius halál lehet a legdrágább menyegzőnk.’ (Codreanu: 

Légiósoknak.) 

’A halál – írja egy légiós publicista – az egyetlen eszköz, mely megnemesítheti e 

szerencsétlen törpe emberiséget.’ 

’Hirdetem néktek a halál szeretetét, hogy megismertesselek benneteket az 

örökkévalóság ízével’, vélekedik egy másik. De, míg a német nemzeti-szocialistáknál a 

halálkultusz a ’hősi halál’ formájában jelenik meg, és a katonai meg háborús nevelés alapvető 

eszköze volt, a Vasgárdában egyéb rendeltetést nyert: így teremtették meg a ’hősi gyilkosság’ 

mítoszát. 

A Vasgárda tagjaiból alakultak és alakulnak eme alapokon a halálbrigádok. E brigádok 

tagjait fennkölt és félelmetes esküszövegek kötik. Céljuk a légió fő ellenségeinek 

meggyilkolása.” 

[Lucreţiu Pătrăşcanu: Sub trei dictaturi. Ötödik kiadás. Bucureşti, 1970. 50-51., 56- 

57.]

FOGALOMTÁR 

• Baloldal – jobboldal. A baloldal általában a szocialista ideológiát 

felvállaló politikai pártok tömörülése, amelyhez esetenkénthelyenként 

a szélsőbaloldaliaknak tekintett kommunisták is 

csatlakoznak. Ideológiájuk lényege a szociális érzékenység, a 

magántulajdon korlátozásának, ellenőrzésének, szélsőséges 

esetekben eltörlésének hirdetése. A jobboldal a baloldallal 

szembenálló, polgári (lásd „Az 1848-as forradalom” című fejezet 

fogalomtáránál a polgárság címszót!) ideológiát valló pártok, 

képviselők összességét jelenti. Az elnevezések onnan származnak, 

hogy eredetileg, illetve általában a parlamentben a baloldaliak az 

elnöktől balra, a jobboldaliak ettől jobbra helyezkednek el. 

• Gazdasági válság. Egy nemzetgazdaságban vagy a gazdaság egyegy 

területén, esetleg egy tágabb térségben, ritkán világszinten 

fellépő gazdasági egyensúlyvesztés, az újratermelésben és a 

gazdasági mechanizmusokban jelentkező zavar, illetve 

működésképtelenség; az új termelési ciklus kiinduló- és végpontja. 

Az 1929–33-as „világválság” a túltermelésből adódott, ami a 

különböző országokban megtermelt különböző áruknak a piac 

felvevő képességét messze meghaladó felhalmozódásában 

mutatkozott. 

• Politikai párt. (lat. pars = rész szóból, német közvetítéssel) 

Társadalmi osztályok, rétegek vagy azok egy részének, esetleg több 

osztály és réteg („gyűjtőpárt”) érdekeit képviselő politikai szervezet, 

amely a politikai harcok szervezésére, a hatalom megragadására és 

annak gyakorlására hivatott. A politikai pártba valamely osztály vagy 

réteg legaktívabb tagjai tömörülnek. A középrétegek esetében a 

pártok nem tisztán „osztályalapon” szerveződnek, ilyenkor a 

személyes érdekek, hagyományok, életszemlélet játszanak szerepet.

BIBLIOGRÁFIA 

* Vlad Georgescu: Istoria românilor. De la origini până în zilele noastre. 

IV. kiadás. Bucureşti, 1995. 207-245. 

* Lucreţiu Pătrăşcanu: Sub trei dictaturi. Bucureşti, 1970. 278 old. 

* Szász Zoltán: A románok története. (Budapest, é.n.) 121-144.

A TOTALITARIZMUS ÉVEI 

(AVAGY A KOMMUNIZMUS ROMÁN ÚTJA) 

1. Előzmények 

A második világháború Romániát súlyosan megviselte: a bombázások és 

hadműveletek jelentős károkat szenvedett az ipar, a vasúti járműpark. Mindezen 

túlmenően az országot 300 millió dolláros jóvátételi- ezen felül szolgáltatási, 

illetve mintegy 500 millió dollárnyi “visszaadási” kötelezettséggel terhelték. Az 

oroszok egész vállalatokat szereltek le és szállítottak el, ráadásul két egymást 

követő aszályos esztendő is drasztikus módon nehezítette az emberek 

életkörülményeit. A két történelmi polgári párt, a Liberális-, illetve a Nemzeti 

Parasztpárt, a háborúból való kiugrás előkészítésében és végrehajtásában játszott 

szerepének köszönhetően továbbra is jelentős tekintélynek örvendett, de 

erőteljes előretörésben volt a kisszámú, de a Szovjetunió által hathatósan 

támogatott kommunisták vezette baloldal is, mely a vidéki adminisztráció 

megszerzésével, illetve a radikális földreform végrehajtásával (50 ha feletti 

birtokok kisajátítása) megerősítette pozícióit. 

A háborút lezáró jaltai békekonferenciáról ki-ki másképpen vélekedett: míg 

Roosevelt elnök tisztségbeli utóda, H. Truman szerint “Jaltán a három kormány 

közös felelősséget vállalt… demokratikus államrendszerek felállítására 

valamennyi csatlós-államban. E határozatot megerősítették Potsdamban 

Románia, Magyarország és Bulgária vonatkozásában. Ezek az államok tehát 

soha nem kerülhetnek egyetlen hatalom befolyás-övezetébe sem.” Ezzel 

szemben 1945. március 6-án, midőn kommunista-barát protezsáltja 

miniszterelnöki székbe segítése, illetve iktatása céljából tartózkodott 

Romániában, A. J. Visinszkij szovjet marsall így nyilatkozott a román királynak: 

“Jalta én vagyok!” 

Ezen a napon a koalíciós jellegű Rădescu-kormányt Petru Groza kabinetje 

váltotta fel, amelybe a történelmi pártokból csak a liberálisok kis frakciója, a 

Tătărăscu-csoport kapott helyet. E kormánynak erőteljes támasza volt a 

népfront-jellegű, mintegy 400.000 tagot számláló Magyar Népi Szövetség, a 

korábbi MADOSZ utóda. Ennek az együttműködésnek a pozitívuma volt – 

cserében a román adminisztráció Erdélyre való kiterjesztésében adott 

támogatásért – a magyar oktatás minden szinten működő kereteinek biztosítása. 

A földreformot 1945 márciusában véglegesítették: 1.468.000 millió hektárt 

vettek el a régi tulajdonosoktól, ami a megművelhető terület 18,8%-át jelentette, 

ez pedig az 1921-es földreform által előidézett változásokhoz képest szinte 

elenyésző. Mindenesetre a földosztásnak kb. 900.000 haszonélvezője volt, és 

teljes mértékben likvidálta a nagybirtokot.

A politikai harc azonban folytatódott: a Groza-kormányt az angolok és 

amerikaiak nem ismerték el. 1945 augusztusában az ifjú király, I. Mihály eredeti 

szabotázs-kísérlettel, a “királyi sztrájk”-al próbálta feltartóztani a román politika 

radikális balratolódását: nem ellenjegyezte a kormány által jóváhagyásra 

benyújtott új törvényeket. A kormány viszont, nem törődve az ügy 

alkotmányjogi vonatkozásaival, Moszkva politikai- illetve a megszálló szovjet 

csapatok katonai támogatásának biztos tudatában zavartalanul folytatta 

tevékenységét. Közben a Kommunista Párt októberben tartott konferenciája 

nyomán Gheorghe Gheorghiu-Dej kerül a pártfőitkári székbe. A feszültség nőtt, 

és 1945. november 8-án, a királyt ünneplő mintegy 50.000 tüntető összecsapott a 

rendőrség által támogatott kommunistákkal, aminek az eredménye 11 halott, 

több száz sebesült és ennél is több letartóztatás. A szövetséges nagyhatalmak 

1945 decemberében létrejött kompromisszuma értelmében a királyi sztrájk által 

előidézett feszültséghelyzet látszólag megoldódott azzal, hogy tárcanélküli 

miniszterként a Groza-kormányba bekerült egy liberális és egy parasztpárti 

politikus, valójában a kommunisták kerekedtek felül. Ez abból is kitűnik, hogy a 

helyzet súlyosságát folyton ecsetelő királyt az angolok figyelmeztették: “nem 

óhajtanak semmilyen bíztató tanácsot adni…, mert sem a királyt, sem az 

ellenzéket nem tudják megóvni a következményektől.” Hasonlóképpen 

óvatosságra és együttműködő-készségre intették a nehéz helyzetbe került fiatal 

uralkodót az amerikai politikusok is: a dolgok rendje szerint Jalta valódi 

szelleme, a befolyási övezetek elosztása kerekedett felül, rácáfolva a 

demokráciával kecsegtető Truman nyilatkozatra. A király hiába követelt a 

nyugati hatalmaktól “az egész ország területén jelenlévő” választási 

megfigyelőket, az 1946 novemberében megtartott parlamenti választások során 

súlyos csalások történtek, ami a baloldali pártok elsöprő, 80%-os győzelmét 

hozta. 

A párizsi béketárgyalások során a Gheorghiu-Dej és Gh. Tătărăscu vezette 

román delegációnak ugyan nem sikerült elérni, hogy átállása okán Romániát a 

szövetségesek közé sorolják, a 300 millió dolláros jóvátétel is érvényben maradt, 

ellenben a fegyverszüneti szerződésben ígérteknek megfelelően a második bécsi 

döntést érvénytelenítették, elismerve Észak-Erdély (valójában már tényleges) 

Romániához tartozását. 

A választások megnyerését követően felerősödött a polgári gazdasági rend 

felszámolását célzó kurzus. Államosították a Nemzeti Bankot, szovjet 

kezdeményezésre és asszisztenciával pénzügyi reformot hajtottak végre, 1947 

tavaszától rendszeresítették az ipar állami ellenőrzését. 1947 nyarán feloszlatták 

a nemzeti parasztpártot, Maniut, a párt vezetőjét perbe fogták egy zavaros 

szökési kísérlet kapcsán, a liberális párt pedig maga szüntette be tevékenységét. 

1947 novemberében a kommunistákkal együttműködő P. Bejan 

nemzetgazdasági miniszter is kikerül a kormányból, helyét Gh. Gheorghiu-Dej 

foglalja el. November 12-én elítélték Maniut, ezt követően a király Angliába 

utazott, ahol mindenki azt tanácsolta, ne utazzon vissza hazájába, kivéve

Churchillt, aki azt mondta: “bármi légyen a kockázata, térj vissza és tedd a 

kötelességed. 

1947. december 30. reggelén Gheorghiu-Dej és Groza, miután 

megerősítették a kulcsfontosságú intézmények védelmét, kihallgatásra 

jelentkeztek a királynál, és udvariasan, de határozottan felszólították I. Mihályt a 

trónról való lemondásra. A palotát körülvevő katonaság gyűrűjében a király 

aláírta a lemondó nyilatkozatot, január 3-án pedig száműzetésbe vonult. Még a 

király lemondásának napján kikiáltották a Népköztársaságot. 

2. A Román Népköztársaság 

Szovjet tapasztalatok alapján a tömegek körében erőteljes (és korántsem 

eredménytelen) propaganda folyt az új rendszer elfogadtatása, 

felsőbbrendűségének bizonyítása érdekében. Néhol, erdélyi magyar óvodások a 

“Megy a gőzös…” kezdetű gyerekdal átírt szövegét kellett énekeljék: “Rá van 

írva az oldalára, / Mihály király lemondott a nép javára.” 

De a strukturális átalakulás folyamata is nagy lépésekben haladt. 1948 

júniusában az ország össztermelésének 90%-át adó 1060 ipari- és bányavállalat, 

a teljes bank- és társadalom-biztosítási rendszer került államosításra, 

novemberben ugyanez történt az egészségügyi rendszerrel, a filmgyárakkal, 

mozikkal, 1949 áprilisában a gyógyszertárakkal, laboratóriumokkal, vegyianyag 

előállítókkal, 1950 áprilisában a lakások jelentős részével. 1950 végéig a 

magán-orvosi rendelők, vendéglők, taxik, kisüzletek is állami tulajdonba 

kerülnek. 1948-ban indul az első országos egyéves gazdasági terv, 1950-ben a 

második, 1951-től pedig áttérnek az ötéves tervek rendszerére. Elkezdődött a 

gépgyártás (az importfüggőség felszámolása, de nem mellékesen a hadiipar 

szükségleteinek biztosítása érdekében), fejlődött az olajipar és bányászat, az 

ipari termelés hamar elérte a háború előtti szintet. A gazdasági külkapcsolatok 

elsősorban a szocialista tábor országait célozták, gépeket a Szovjetunióból, 

kisebb mértékben Csehszlovákiából importáltak. Nagyarányú beruházások 

kezdődtek, mint Livazény-Bumbeşti, Szalva-Visó vasútvonalak, amelyek a 

rendszerhez nem eléggé lojális elemek “átnevelésének” a funkcióját is ellátták. 

Az ekkor még csőd-vállalkozásnak bizonyult Duna - Fekete Tenger Csatorna 

építése (1953-ban beszüntették a munkálatokat) nemcsak gigantomániás terv, de 

egyben az ország legnagyobb büntetőtelepe is volt, ahol renitens értelmiségiek, 

“klerikálisok”, burzsoá-földesúri elemek végeztek kényszermunkát. A 

mezőgazdaság kollektivizálása 1950-ben kezdődött, első hulláma (1950-51) 

hivatalos adatok szerint 80.000 paraszt meghurcolásával járt. Az akció 

ideiglenes felfüggesztését paraszt-büntető politika követte (kötelező 

beszolgáltatások, szabadpiaci értékesítés korlátozása, az 1952-es pénzreform, 

mely a paraszti pénzfelhalmozást sújtotta leginkább). 1951 és 1955 között a 

nemzeti jövedelem 25%-át “felhalmozásra”, így az ipari termelés kétszeresre, a 

mezőgazdasági másfélszeresre, a kulturális költségvetés közel duplájára 

emelkedett. 1953-ban némi enyhülés következett a megfeszített gazdasági

futóversenyben, nagy beruházásokat állítottak le, csökkent a 

terménybeszolgáltatások kvótája, az élelmiszerexport, elkezdődött az 

élelmiszerjegyek rendszerének fokozatos felszámolása. 

A politikai élet rohamosan haladt a teljes egyszínűség felé. 1948 

februárjában a Kommunista Párt egyesült a Szociáldemokrata Párttal, így 

keletkezett a Román Munkáspárt, melynek főtitkára Gh. Gheorghiu-Dej lett. A 

parlamenti választások látszat-ellenzékkel történtek, a Népi Demokrácia frontja 

a kommunisták csatlósait (Ekésfront, Magyar Népi Szövetség) foglalta magába. 

A legfőbb törvényhozó szerv a Nagy Nemzetgyűlés lett, mely 1948-ban 

elfogadta az új, szovjet típusú alkotmányt. Létrehozták az állambiztonsági 

hatóságot, a hírhedt Securitate-t. A homogenizációs igyekezet az egyházat sem 

kímélte: 1948-ban a görög-katolikusokat erővel olvasztották az ortodox 

egyházba (ennek paradox következménye a nyelvileg már régen 

elmagyarosodott, amúgy csekély számú székelyföldi románság teljes beolvadása 

a székelységbe, hiszen ők nem az ortodox-, hanem a magyar egyházakhoz 

csatlakoztak). A hitükhöz ragaszkodó görög-katolikus főpapok mellett 

bebörtönözték Márton Áron római katolikus püspököt, az egyház jogaihoz 

ragaszkodó több pappal együtt. 

A tisztogatás a párt soraiban is folyt. Bebörtönözték, majd likvidálták a 

túlságosan értelmiségi beállítottságú, az internacionalizmus eszmevilágával 

szemben egy nemzeti irányt képviselő, és az 1944 nyarán történt háborúskiugrásban 

fontos szerepet vállaló Lucreţiu Pătăşcanut. A pártkönyvek 

ellenőrzése okán mintegy 200.000 személyt zártak ki. Paradox módon, ezt 

követően mégis egyfajta nemzeti vonal erősödött meg a párt berkeiben: belső 

ellentétek nyomán távolították el az Ana Pauker – Vasile Luca csoportot, az 

úgynevezett “moszkovita” frakciót. Gheorghiu-Dej 1952 júniusában a 

pártfőtitkárság mellett a miniszterelnöki funkciót is magához ragadta. De közben 

voltak kis engedmények a szovjet nemzetiség-politikai gondolkodás irányába is: 

a nemzeti kérdés lenini megoldása szellemében hozták létre 1952-ben, a négy 

székely megyéből, a szovjet típusú közigazgatási átszervezés keretében, a 

Magyar Autonóm Tartományt. Lucreţiu Pătrăşcanu kivégzése 1954-ben nincs 

összefüggésben a “nemzeti vonal” csendes kibontakozásával: Dej őt azért 

likvidálta éppen akkor, mert a Sztálin halálát követő, szovjet sugallatú 

liberalizációs trend keretében ő alternatívát jelenthetett volna egy desztálinizált 

pártvezetés élén. A “nemzeti irányú” vonalváltás 1955-56-ban válik 

világosabban láthatóvá, amikor Dej először említi “a szocializmus építésének 

román útját”. 1958-ban sikerült meggyőzni Hrustyov szovjet pártvezért a szovjet 

csapatok Romániából való kivonásáról. Románia következetesen szabotálta a 

szocialista táboron belüli munkamegosztás elvét (mely Romániának az agrárfunkciót 

szánta volna), ez a kurzus pedig távoli támaszra talált a Moszkvával 

rivalizáló Pekingben. A román pártpropaganda nem véletlenül kezdett “két 

szocialista nagyhatalom”-ról beszélni. 1963-ban bezárják a szovjet politika 

romániai csápjait, a különféle román-szovjet intézményeket, átkeresztelik az

orosz személyiségekről, helységekről elnevezett utcák és terek nagy részét, a 

román pártvezér pedig hivatalos látogatást tett a szovjet ellenlábas 

Jugoszláviában, nagyszabású közös beruházás, a Vaskapui vízlépcső- és erőmű 

megépítésében állapodva meg. Ugyanebben az évben szavazott Románia ENSZ 

képviselője másként, mint a Szovjetunióé. A párt csúcsvezetésében 

folyamatosan távolították el a kulcspozíciókból azokat, akik Moszkva 

szimpátiáját élvezték. 

Közben a belpolitikában a bekeményítő intézkedések rapszodikusan 

váltakoznak az enyhülés jeleivel: 1962-re az erőszak legkülönbözőbb 

eszközeivel kikényszerítik a mezőgazdaság szövetkezetesítésének befejezését: a 

magángazdaságok a szántóterület mindössze 3,5%-ra szorultak vissza. 

Ugyanakkor, 1962-63-ban több mint 4.000 ún. politikai foglyot helyeztek 

szabadlábra. 

2. Románia Szocialista Köztársaság – a dinasztikus szocializmus állama 

1965 márciusában Gheorghiu-Dej váratlanul meghalt. A különutas román 

szocializmus kormányrúdját ekkor a 47 esztendős Nicolae Ceauşescu vette át, 

akit maga Dej jelölt utódjául az ’50-es évek végén. Ezidőben a hatalom még 

megoszlott: a pártfőtitkár Ceauşescu, a Minisztertanács elnöke a szász 

származású, ügyvédi végzettségű Ion Gheorghe Maurer (Gheorghiu-Dej egyik 

fő tanácsadója, aki a köréje tömörült technokrata csapattal szerepet játszott 

Románia ’50-es évek végétől kibontakozó politikai vonalában), az Államtanács 

elnöke Chivu Stoica. Maurer csapata abban bízott, hogy a fiatalnak számító, 

nagy ambíciókkal induló Ceauşescut ellenőrizni tudják. Több korábban 

mellőzött, illetve likvidált régi kommunistát (például Pătrăşcanut) rehabilitáltak, 

a Gheorghiu-Dej utolsó éveiben elkezdődött mérsékelt liberalizáció folytatódott 

a “Ceauşescu-korszak” első szakaszában is, főképpen a kulturális életben hozva 

láthatóan pozitív változásokat. A kultúra és irodalom, a történelem megannyi, 

“reakciós” volta okán tiltott vagy csupán “elfelejtett” személyisége, rengeteg 

mellőzött irodalmi mű kerül ismét a figyelem középpontjába. De a 

közgazdászok is végre zöld utat kaptak mérsékelt reformtervek kidolgozására, 

bár érdemi reform-koncepció nem születhetett: a “nemzeti kurzus” éppen ezt 

kellett helyettesítse (végül is eléggé tartósan bevált képlet szerint). Egy újfajta, 

“nemzeti kommunizmus” modellje bontakozott ki. 

Az 1965-ben lezajlott IX. pártkongresszuson egy egész új generáció került 

be a pártvezetésbe. A Román Népköztársaság nevét Románia Szocialista 

Köztársaságra változtatták, hangsúlyozva ezzel egyrészt az állam önálló, 

nemzeti jellegét, másfelől a szocializmus román-öntörvényű különútját. A 

külpolitika is ezt a trendet tükrözi: 1967-ben nem szakították meg a 

kapcsolatokat Izraellel a közelkeleti háború okán, diplomáciai kapcsolat létesült 

az NSzK-val, 1968-ban, a Varsói Szerződés hadseregeinek Csehszlovákia elleni 

agressziójakor Ceauşescu nemcsak, hogy nem vett részt az akcióban, de kemény 

hangon el is ítélte azt. 1968-ban hatalmas ünnepélyes külsőségek közepette látta

vendégül De Gaule francia, 1969-ben még tüntetőbb módon Nixon amerikai 

elnököt. 1972-től az ország tagja lett a Nemzetközi Valutaalapnak, a 

Világbanknak, 1973-ban pedig a Közös Piac megadta Romániának a fejlődő 

országoknak kijáró gazdasági kedvezményt. 

A dinasztikus szocializmus fő forrása a keleti kommunista modellekben 

keresendő: 1971-ben, Kínából visszatérve, elbűvölve az ottani személyi 

kultusztól, munkakultusztól, manipulációs mechanizmusoktól, Ceauşescu 

Romániában is meghirdeti a kozmopolitizmus-ellenes, nemzeti gyökerekből 

táplálkozó, de az új rend szolgálatába állított “kulturális forradalmat”. 1972-ben 

elkezdődik a vezető káderek “rotációja”, ami természetesen a pártfőtitkárra nem 

vonatkozott. 1974-ben, a rohamosan fokozódó személyi kultusz jeleként, szinte 

bizánci szertartásos pompával választották és iktatták be Ceauşescut államelnöki 

tisztjébe. A személyi kultusz családi kultusszá alakult (elsősorban a feleség, a 

világhírű tudósként bálványozott, egyre nagyobb tekintélyre és tényleges 

politikai hatalomra szert tevő Elena; Ceauşescu hadtörténészként futtatott 

testvére, Ilie; meg az egyik fiú, az amúgy gátlástalan “életművész” Nicu 

bevonásával). 

A növekvő (30% fölé emelt) felhalmozási ráta, a fedezet nélküli 

ambiciózus gazdasági programok miatt felgyűlt külföldi adóságok törlesztési 

őrülete, az ebből következően drasztikusan romló közélelmezési viszonyok, az 

energiaellátás katasztrófája, az erősödő elégedetlenség lefegyverzésére bevetett 

titkosrendőrségi terror (a Securitate második hatalmi korszaka), a nyugat-barát 

státuszt szinte észrevétlenül felváltó nemzetközi elszigetelődés egy végső 

összeomlás küszöbére érkezett ország képre formálták a ’80-as évek 

Romániáját. Mindez viszont még túl élő emlékezet ahhoz, hogy igazából 

történelem legyen…

FORRÁSOK 

I. Mihály király a kommunistákkal való kapcsolatairól, az 1945-47-es időszakban 

(1989-ben készült riport): 

„Pătrăşcanu abban az időben igazságügyi miniszter volt, bizonyos mértékig – hogy úgy 

mondjam – ő volt a kommunista párt hangadója. Személy szerint rendkívül kulturáltan 

viselkedett velem szemben. Ana Pauker sokkal később jelent meg a színen. Gheorghiu-Dej és 

a kommunista párt néhány más vezetője szemében afféle furcsa bűntudatot láttam, lehetett 

látni a pillantásukból, hogy nem tetszett nekik túlságosan, hogy velem kell együttműködniük. 

Persze ott voltam, nem lehetett engem kihagyni, de érezni lehetett a hűvösségüket. 

– És a nagy tüntetések? 

– Ez történt mindig, amikor kormányváltozást akartak: összehozták az embereket a 

városokban, nagy ricsajt csaptak. Maga Visinszkij mondta nekem egy alkalommal: ’Láthatja, 

hallhatja a tömegeket, a nép szava az isten szava, vox populi – vox dei’ – mondta latinul az 

öreg lengyel mensevik… – Persze a valóságban nem ’vox dei’, hanem ’vox Dej’ volt, 

Gheorghiu-Dej hangja… Mindezt persze mesterségesen csinálták. Nevetségesen hangzik, de 

így történt: egyszer a Calea Victoriei sugárúton hosszú sorokban hömpölygött a tömeg, és az 

emberkígyó végén azt skandálták: ’esernyőt akarunk’… Néhányan rákérdeztek: miről is van 

szó? Mire a válasz az volt, hogy nem tudjuk, de ezt hallottuk elől, és ezt kell kiabálnunk! 

Később hallottam, hogy Ana Pauker azt mondta: ’Minden két-három héten kell legyen egy 

tüntetés és belpolitikai válság, amíg a miénk nem lesz az egész kormány.’ 

– De úgy tudom, sok tüntetésen személy szerint önt is éltették, mint a szövetségesek 

győzelmének egyik kovácsát, vagy nem így volt? 

– Így volt. Természetesen hirdették az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és 

Oroszország dicsősségét is, meg a barátságot, de ez nem volt több mint színház, mint egy 

show. 

– Világos. De javaslom, most térjünk vissza Visinszkijhez. 

– Visinszkijt 1945 márciusában küldték Bukarestbe. Fölkeresett engem, és azzal kezdte 

a helyzet magyarázatát, hogy az összecsapásokat nem lehet tovább eltűrni, a dolgok nem 

folytatódhatnak így, a front mögött veszélyes egy ilyen forrongó helyzet. Ez nevetséges, 

képtelen érv volt, hiszen a front már messze, jó ezer kilométernyire húzódott… Hozzá kell 

tennem azt is, hogy ekkor már a harmadik kormányom alakult meg: kettőt Sănătescu vezetett, 

ezt pedig Rădescu tábornok alakította meg, aki meglehetősen határozottan lépett fel a 

kommunista beszivárgással szemben. Visinszkijt természetesen azért küldték, hogy ezt 

megállítsa. 

– És ezt hogyan érte el? 

– Egyik napról a másikra hirtelen kijelentette: ’Mi, az oroszok, Petru Grozát akarjuk’. 

És hozzátette: ezt senkivel sem közölhetem, ez maradjon kettőnk között! Groza a 

kommunistákkal együttműködő ’Ekésfront’ vezére volt. Én persze megpróbáltam halogatni 

kinevezését, ameddig csak lehetett, de végül egy nappal azt megelőzően, hogy mégis ki kellett 

neveznem Grozát, Visinszkij szinte őrjöngő dühvel lépett fel és nagyon-nagyon durván 

viselkedett. Öklével verte az asztalomat, és azt követelte, hogy egy vagy két órán belül 

oszlassam fel a kormányt, nevezzem ki Grozát. Megpróbáltam ellenállni, csillapítottam, de 

sikertelenül. Amikor egyedül távozott folytatta a cirkuszt, a jelenetet: olyan erővel vágta be az 

ajtót, hogy a fal is megrepedt. De aztán elmondták az embereim: mire kiért az autójához, már 

nevetett. 

[…] 

– És megtartották a választásokat? 

– Hát persze. Úgy tudtuk, hogy a nemzeti liberális párt meg a parasztpárt, Maniu és 

Brătianu pártja kapta a szavazatok óriási többségét, de a hivatalos számlálás alapján a

kommunisták és szövetségeseik kapták a szavazatok kilencven százalékát… Még azzal sem 

törődtek, hogy a szavazatok leadásánál csaljanak, egyszerűen az éj leple alatt kicserélték a 

szavazóurnákat. 

[…] 

[1947] …december 29-én az udvari marsall telefonált, mégpedig azzal, hogy Petru 

Groza és Gheorghe Gheorghiu-Dej látni kíván engem és anyámat, és lehetőleg már a 

következő napon, az ominózus december 30-án. […] Nos, felmentünk Bukarestbe, aztán 

december 30-án reggel megjött Gheorghiu-Dej és Groza. Közölték: tárgyalnunk kell egy 

’barátságos válásról’. Megkérdeztem, hogy mire gondolnak. Erre az orrom alá nyomták a 

trónról való lemondásom okmányát. Meglehetősen sokáig beszélgettünk. Én annyit mondtam, 

nem írhatom alá ezt a papírt, amíg nem kérdeztük meg a román népet, hogy ő mit akar. […] 

Átmentem a dolgozószobámba, ahol embereim tájékoztattak, hogy telefonvonalaimat 

elvágták, az őröket letartóztatták és elhurcolták, helyükbe a kormány csapatai léptek. A ház 

körül egy második körben pedig reánk irányított ágyúk álltak. Mit tehettem? Megpróbáltam 

még egy kicsit tovább tárgyalni. Aztán Groza és Gheorghiu-Dej megzsarolt: ha nem írom alá 

néhány perc, legfeljebb fél óra alatt a papírt, akkor vérfürdő lesz Romániában, és mindenkit 

likvidálnak, aki fellép a köztársaság ellen. Egyszóval kénytelen voltam aláírni ezt a dolgot, 

persze nem magamért, hiszen nem ez volt a lényeg.” 

[Sugár András: És mit mond a román király? Bp., 1990. 38–46.] 

Nicolae Tăutu: 

A párt 

Mikor a „senki földjén” 

tűzben-hamuban vérzett el a hit 

gyógyító írként fogadtuk sebünkre 

az ő szavait. 

Hogy eljöttek a diadal 

márványba dermedt pillanatai 

reményünket a magasba emelték 

az ő szavai 

S most, nyár közepén, amikor napunk 

birsek alól látjuk kiszállani 

az egész ország támaszai lesznek 

az ő szavai 

[Hargita Kalendárium, 1982. 29.] 

Bokor Katalin: 

Kívánjuk: soká éljen! [Nicolae Ceauşescu elvtársnak] 

Hogy ez a nép 

még boldogabb legyen, 

Hogy ez az ország 

még virágzóbbá váljék, 

Hogy elsők között 

lehessen a világon, 

Hogy az öröm 

ott lakijon minden házban, 

E Duna-tenger- 

Kárpát-ékes tájon,

Hogy a gyermek 

okosan, szépen nőjön, 

Hogy béke legyen 

itt és az egész Földön, 

Hogy kommunista szívvel, 

tetterővel 

Teremtsünk újat, 

többet s egyre jobbat, 

Hogy a ma által 

több legyen a Holnap, 

Hogy építsünk, 

alkossunk maradandót, 

S legyenek büszkék 

reánk az utódok, 

És korszakunkra – 

legszebb hősi korszak – 

Talán ezért is 

született a Hős, 

A Vezető, a Bátor 

Forradalmár, 

Aki azért küzd, 

fárad szüntelen, 

S akinek szíve 

minden dobbanása 

Az emberé, 

a harcé, igazságé, 

A békéé, a hazáé, 

a párté. 

[Igaz Szó, 1985/1. 5.] 

Bokor Katalin: 

Hősök között a hős 

A folyóra gondolok, mély, hömpölygő, sodró, 

mesebeli óriások erejétől duzzadó vizére – 

a hegyekre gondolok, dús erdők borította, 

kincseket rejtő, szelet felfogó sziklaszilárdságukra – 

gondolok a Dunára, Oltra, Marosra, tengerre, Kárpátokra – 

a mezőre gondolok, itt-ott tarka virágtól ékes, 

aranyat termő – kenyeret termő – kalászaira, 

a Bărăganra, bánáti, moldvai termőföldekre – 

gondolok tömbházra, iskolára, építőtelepre, 

bányára, üzemre, metróra, modern gépkocsira, 

farmra, munkásklubra, színházra, operára, 

stadionra, rádióra, televízióra, háztartási gépekre, 

munkásokra, művészekre, tudósokra, sportolókra, 

nemzetközi olimpiák, futball- és más vetélkedők 

Romániai nyerteseire, más tájakon is hírünket hirdetőkre, 

munkaversenyre, újító szellemre, zsniális ötletekre – 

gondolok arra, hogy ezeknek, mindnek én is

apró csavarja, tengelye – része és részese vagyok –, 

a kommunistákra gondolok – egykori hősökre, 

s azokra, akik most hősök a hétköznapokban, 

példájukra, mely követésre méltó mindenben, mindenütt, 

erejükre, sziklaszilárdságukra, teremtő emberségükre – 

gondolok a fősök között a Hősre, az emberek között 

az Emberre, a haza nagy, hőn szeretett Fiára az élen, 

elkötelezett, példás, lánglelkű hazafiságára, 

s mindarra, amit kommunistaként, emberként, vezetőként tesz, 

hogy gondtalan-felszabadult és vidám lehessen a gyermek, 

hogy békében éljen, dolgozzék,s boldog legyen a felnőtt, 

hogy ifjú, gyermek, felnőtt merészet álmodhasson, 

s az öregkor legyen a beteljesülések utáni megpihenés – 

erre a mindezeket magába foglaló hazára gondolok – 

Romániára, ahol huszonhárom millió szív testvériségben dobog 

a szépért, a jóért, a haladásért, a békéért – 

arra gondolok: jó, hogy most, hogy itt élhetek, 

a kommunisták testvéri csládjának elkötelezett, 

forradalmár, hazáját hűséggel szerető tagja vagyok. 

[Igaz Szó, 1987/12. 484.]

BIBLIOGRÁFIA 

• V. Frunză: Istoria stalinismului în Romănia. Bucureşti, 1990. 

• Vald Georgescu: Istoria Românilor. De la origini şi pînă în zilele 

noastre. Ed. a IV-a. Bucureşti, 1995.245–308. 

• Uő.: Politică şi istorie. Cazul comuniştilor români. 1944-1977. 

Bucureşti, 1991. 

• Szász Zoltán: A románok története. Bp. (é. n.) 161–193. 

• Pavel Ţugui: Istoria şi limba română în vremea lui Gheorghiu-Dej. 

Bucureşti, 1999. 

• Veress Emőd: Az 1948-as román alkotmány. In: Areopolisz. Történelmi 

és társadalomtudományi tanulmányok. Székelyudvarhely, 2001. 168– 

175.

A DEMOKRÁCIA 

(kísérlet egy fogalom értelmezésére és politika-történeti 

megjelenítésére) 

Világszerte közismert kortárs szótári értelmezés szerint a demokrácia „az 

a politikai rendszer, államforma, amelyben a hatalmat a nép által megválasztott 

képviselők meghatározott ideig, vagyis a következő választásig gyakorolják.” 

(Démosz=nép + kratosz=uralom, gör.) A Larousse Enciklopédia, melyből az 

előbbi meghatározást kölcsönöztük, felsorolja e politikai rendszer történeti 

fejlődése során fellelhető legjellemzőbb megjelenési formáit is: „Antik 

demokrácia: az államot a szabadok széles körű részvételével irányító ókori 

államforma; népi demokrácia: a II. világháború után létrejött ún. szocialista 

államok államformája, mely az egypártrendszeren és tervutasításos gazdaságon 

alapult; parlamenti demokrácia: olyan demokratikus államforma, amelyben a 

parlament hatalma kiegyensúlyozza a végrehajtó hatalomét; prezidenciális 

demokrácia: olyan demokratikus államforma (pl. USA), ahol a választott elnök 

erős hatalmi centrumot képez.” 

A következőkben megpróbáljuk kissé bővebben és időrendben bemutatni 

a demokrácia említett négy típusát, egymáshoz való viszonyát, történeti 

kapcsolódását, lehetőségeit és korlátait. 

Az antik (rabszolgatartó) demokrácia 

a legrégebbi tudatosságra épülő népképviseleti kormányzati rendszerek 

közül. A későbbi korok költői, írói és gondolkodói által sokszor idealizált 

ősközösség társadalmáról kevés biztosat tudunk: a régészeti leletek, az újkorban 

felfedezett „természeti népek” társadalmával való analógiák alapján sok 

mindenre következtethetünk, de legtöbbször csak a feltételezések szintjén. E 

társadalomban kétségkívül a közösségek tagjai „jogaik” tekintetében egyenlők 

voltak, a megszerzett javakból egyenlő mértékben, illetve a lehetőségekhez 

képest szükségleteik szerint részesültek, de ez az egyenlő elosztás és rangsorolás 

nem a tudatosság, hanem egyrészt az állatvilágból hozott nyáj-ösztön (nem 

„szellem”, hiszen az már a tudatosságot feltételezi!), illetve a körülmények 

kényszere nyomán állott fenn. Ennek az állapotnak fokozatosan véget vet a 

termelő eszközök tökéletesedése, a terményfölösleg megjelenése és ennek az 

elosztásával kapcsolatos új szokások kialakulása. 

Az előjogokat élvező vezetők, majd vezető réteg kiemelkedésére, 

hatalmuk intézményesülésére próbált magyarázattal szolgálni a társadalmi 

szerződés elmélete. Ez fellehető már az ókorban, Platónnál (Az állam) – aki 

viszont nem fogadja el –, továbbá Hobbes Leviathanjában, majd Locke-nál 

(Második értekezés a polgári kormányzatról), de legismertebb kifejtése Jean 

Jacques Rousseau A társadalmi szerződés című művében található. Ez az 

elmélet kísérlet arra, hogy a törvények, illetve polgári intézmények iránti 

engedelmességet egy olyan szerződéssel, egyezménnyel vagy ígérettel

magyarázzák, amely során a társadalom tagjai engedelmességre kötelezik 

magukat, a vezetők pedig felelősséget vállalnak alattvalóik boldogulásának 

irányításáért. Ez a történések idealizált és leegyszerűsített megjelenítése, hiszen 

az ősközösség bomlása egy hosszú, lépésről lépésre kibontakozó folyamat 

eredménye, nem egy egyszeri szerződésé; ami elfogadható belőle az, hogy 

folyamat kezdetén a vezetők kiválasztása rátermettség alapján történt, és a törzsi 

szokásjog őket valóban nem csak privilégiumokkal, de kötelezettségekkel is 

felruházta. 

Ha követnénk a társadalmi szerződés logikáját, azt mondanánk, a 

megszegett társadalmi szerződés szülte a türannoszokat (zsarnokokat), valójában 

viszont tudjuk: ez is egy hosszú folyamat volt. Az viszont tény, hogy az antik 

demokrácia a türannoszok elleni harcban jön létre, az ókori Athénban, immár 

végre történetileg adatolható fokozatokban: Szolón Kr. e. 594-ben egy vagyoni 

alapú polgárjogi rendszert léptetett életbe, amelyet tökéletesít 508-ban 

Kleiszthenész, megtartván viszont a vagyoni cenzust, amely a szegények rétegét 

(thészek) kizárta a polgárjogok gyakorlásából. 

A rabszolgatartó demokrácia Periklész korában teljesedett ki, aki Kr. e. 

460 és 429 között volt az athéni állam első embere. A városállam teljes jogú 

szabad polgárai hatalmukat a népgyűlésen („ekklészia”) keresztül gyakorolták, 

kizárva ezzel az állampolgári jogokból az idegen származású szabad 

együttlakókat („metoikoszok”), és természetesen a rabszolgákat. Attika mintegy 

300.000 lakosának fele volt teljes jogú polgár, a másik fél kétharmadát tették ki 

a rabszolgák, a maradékot a metoikoszok. A gyűlés színhelye Kleiszthenész óta 

az Akropolisszal szemközt, a tenger felöl kiemelkedő Pnüx domb volt, amely 

mintegy 25.000 ember befogadására volt alkalmas, de általában ritkán gyűltek 

össze 5.000-nél többen. A népgyűlés munkáját egy 500 tagú tanács, a bulé 

segítette, melynek tagjait sorsolás útján jelölték ki, ők egymást váltogatva 

dolgoztak a népgyűlésre előterjesztendő határozat-tervezeteken. Sorsoltás útján 

állott össze a 6.000 tagú, peres ügyekben illetékes esküdtszék, a héliaia is. A 

régebbi, arisztokratikus idők emlékét őrző intézmények háttérbe szorultak, így a 

kilenc arkhónból álló államtanács, melynek tagjait már Themisztoklész 

reformjától kezdődően szintén sorsolás útján jelölték ki, teendői kimerültek papi 

feladatokban és a bírósági ügyek előkészítésében és elosztásában. Az arkhóni 

tisztséget egy évig viselték, utána a leköszönő arkhón a hatalmi szempontból 

szintén jelentéktelen areioszpagosz nevű (egykor nagyhatalmú) tanács tagja lett. 

A bulé- és héliaia-tagok meg arkhónok sorsolása egy „klérotérion” nevű 

sorsológéppel történt, melynek felületén számozott nyílások voltak, ezekbe 

helyezték el a jelöltek neveit hordozó lapocskákat. Minden nyílásnak megfelelt 

egy ugyancsak számozott golyó, ezeket bedobták a szerkezetbe, a tisztségeket 

pedig a golyók kiesése sorrendjében osztották ki. A tényleges vezetést a tíz 

sztratégosz testülete gyakorolta, ezeket már választották, egyedül ők voltak – 

rátermettségük függvényében – évről évre újraválaszthatók, közülük is kiemelt 

hatáskörrel rendelkezett – igazából az állam első embere volt – az első

sztratégosz. Periklész – akinek nagy szerepe volt nem csupán az antik 

demokrácia kiteljesedésében, de a városállam páratlan színvonalú kulturális és 

művészeti virágzásában is – ebben a minőségben állott az athéni állam élén. 

Az athéni demokrácia különös, egyben kétes és ellentmondásos védőeszköze 

volt az osztrakiszmosz (cserépszavazás), melyet még Kleiszthenész 

vezetett be. Minden évben a népgyűlésen szavazásra bocsátották a kérdést, hogy 

létezik-e valaki a polgárok között, aki veszélyezteti a demokráciát, aki túl 

nagyra nőtt hatalma révén türanniszra törhet. Ha a többség igennel szavazott, két 

hónap múltán megtartották a név szerinti szavazást, melynek során a 

szavazópolgárok cserépdarabokra (osztrakon) karcolták annak a polgárnak a 

nevét, kinek távozását kívánták. A cserepeket a város főterén palánkkal 

körülvett helyen gyűjtötték össze; ha számuk meghaladta a hatezret, azt, akinek 

a neve a legtöbbször szerepelt, száműzték: polgárjogait, vagyonát megtartotta, 

csak a politikai életből kellett távozzon. Ezzel az eszközzel sok kiváló államférfi 

szorult ki az athéni közéletből, többek között Ariszteidész szárazföldi hadvezér, 

aki Miltiadész mellett jelentős szerepet játszott a perzsák feletti marathóni 

győzelemben, Themisztoklész, aki a hajóhad fejlesztése révén Athént tengeri 

nagyhatalommá tette (bár állítólag az ő kiszavazásakor sok „előregyártott” 

osztrakon is került a halomba), vagy a marathóni győztes Miltiadész fia, Kimón. 

A polgári demokrácia 

egyik változata az a parlamenti demokrácia, melynek klasszikusnak 

mondható modelljét Anglia, majd Nagy Britannia politikai rendszerében 

figyelhetjük meg. E rendszer kialakulásában jelentős szerepe volt Oliver 

Cromwellnek, a rövid életű angol köztársaság (Commonwealth) 

megteremtőjének. Az átalakítás folyamatában Cromwell felhasználta az ország 

középkorból öröklött kétkamarás törvényhozó intézményét, az általa alaposan 

megreformált parlamentet. Cromwell, illetve hívei és fő támogatói, az istenfélő 

és bibliaolvasó „levellerek” („az egyenlőség barátai”) az új államrend 

mintaképét inkább a puritánok hitelveiből, mint az ókori Athénből kölcsönözték. 

A parlament felsőházát (az ún. „Lordok házát”) ők már csak puritán-protestáns 

felfogásuk okán is „haszonnélküli és veszélyes” („useless and dangerous”) 

intézménynek ítélték és felszámolták (természetesen elsősorban nem vallási 

indíttatásból, hanem a társadalom megreformálása céljából), csupán a polgári 

rétegek képviselőiből álló „Alsó házat” (House of Commons) tartották meg. 

Megmaradt ellenben a lordok címe, rangja, közülük ekkor többen az alsóházba 

választatták meg magukat, így Pembroke gróf is, aki mint Berks grófság 

„knight”-je ült az alsóházi „commonerek” közé, emezek pedig üdvrivalgással 

üdvözölték. Cromwell diadalmas hadseregének rokonszenvére támaszkodva 

lord-protector-rá, vagyis az angol köztársaság elmozdíthatatlan elnökévé 

kiáltatta ki magát, a parlament által. 1657-ben, midőn már valóságos királyi 

hatalmat szavaztatott meg magának, újból fölállított egy első kamarát, amelynek 

azonban csak később lett a neve ismét a „lordok háza”, kezdetben a neve „másik 

ház” (the other house) volt; ebbe a másik házba életük tartamára nevezett ki

lordokat, ám minden örökösödési törvényhozói jogcím nélkül. A polgári 

demokrácia követelményeinek viszont a Cromwell által megreformált alsóház 

sem felelt meg teljesen. Igaz, hogy a városi mandátumok számát nagymértékben 

szaporította, de a megyékben (counties) az aktív választási jogot továbbra is a 

nemesi jogmaradványon alapuló „freehold” című szabadbirtokhoz, illetőleg 200 

font sterlingnyi ingó értékhez kötötte, így meglehetősen mögötte maradt még az 

általános szavazatjog követelményének. 

Cromwell halála (1658) után visszaállítják a királyság intézményét (1660ban), 

majd 1689-ben, amikor is két Stuart-házi uralkodót követően, az ún. 

„dicsőséges forradalom” révén Orániai Vilmos, Hollandia addigi vezetője 

(stathouder) léphetett trónra, megteremtődnek a polgári alapokon álló 

alkotmányos monarchia feltételei. A fokozatos polgári-demokratikus fejlődésen 

végigment brit állam máig érvényes érdekessége, hogy nincs egységes 

alkotmánya, az alkotmányjog a parlament által évszázadok során elfogadott 

törvényeken és statútumokon, a törvényszékeken kimondott ítéleteken, valamint 

bizonyos alkotmányos szabályozó-erővel bíró jogszokásokon alapszik. Az 

államfő a király (királynő), ámde az ő hatalma inkább jelképes-reprezentatív 

jellegű, a tényleges hatalmat a kétkamarás parlament (Lordok háza – Képviselők 

háza) gyakorolja, a végrehajtó hatalmat a Minisztertanács. 

Az elnöki („prezidenciális”) demokrácia legismertebb példájaként az 

Amerikai Egyesült Államok politikai rendszerét mutathatjuk fel, mely az 

észak-amerikai angol gyarmatok függetlenségi háborúja és polgári demokratikus 

forradalma (1775–1783) során kristályosodott ki. Az 1776. július 4-én 

elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat kimondja az akkor még csak 13 (ma már 

50) amerikai angol gyarmatállam függetlenségét, majd az angol megszálló 

csapatok feletti győzelem után, a philadelphiai kongresszus 1787-ben elfogadja 

az Amerikai Egyesült Államok máig hatályos Alkotmányát. 

Az Amerikai Egyesült Államok törvényhozó testületét a kétkamarás 

(Képviselőház – Szenátus) kongresszus alkotja, ám az elektoros választási 

rendszerben, az ország szavazásra jogosult polgárai által közvetlenül, négy évre 

választott, végrehajtó hatalmat gyakorló elnököt az Alkotmány nagy cselekvési 

szabadságot biztosító jogkörökkel ruházza fel. Ő a szövetségi állam feje, a 

kormányfő, a hadsereg főparancsnoka, a diplomáciai testület-, illetve a hatalmon 

lévő politikai párt vezetője. A kongresszus nem mentheti fel bizalmatlansági 

indítvánnyal, igaz, ő sem oszlathatja fel a kongresszust. A kongresszusi 

határozatokat illetően az elnök vétójoggal rendelkezik. 

Az elnöki kabinet miniszterekből és államtitkárokból áll, ezeket az elnök 

nevezi ki és ugyanő vonhatja vissza megbízatásukat, neki, és nem a törvényhozó 

testületnek tartoznak felelősséggel, a kongresszuson hivatalos minőségben nem 

is jelennek meg, tehát nem is interpellálhatók. Az elnöki kabinet nem 

„minisztertanács”, a határozatokat az elnök hozza, kabinetjének konzultatív 

szerepe van. Példaértékű e tekintetben Abraham Lincoln kijelentése, amikor 

tárcavezetőinek megkérdezése után így összegzett: „hét nem, egy igen az elnök

észéről, tehát a válasz: igen.” A törvényhozásban is az elnöké a kezdeményező 

szerep, aki a kongresszusoz intézett hivatalos „üzenetei” révén készíti elő a 

törvényjavaslatok megszavazását. Az elnök erőfölényét az elvileg ugyanakkora 

hatalommal rendelkező kongresszussal szemben az is biztosítja, hogy ő, illetve a 

mögötte felsorakozó tanácsadó testület egységes álláspontot képviselnek, míg a 

törvényhozó testület ereje általában szétforgácsolódik a párt- és személyes 

érdekek őrlődésében. 

Az Amerikai Egyesült Államokban évszázadnál hosszabb ideje 

kétpártrendszer működik, egy harmadik politikai tényező közbeavatkozása 

teljesen esélytelen lenne. A két párt közti ideológiai különbség jelentéktelen: 

Maurice Duverger politológus úgy fogalmazott, még 1970-ben, hogy „a 

republikánusok kissé jobbra helyezkednek el a demokratákhoz képest”, ám 

hasonlóképpen csekély ideológiai különbségek a pártokon belül is fellelhetőek. 

Természetesen e két párt adja az elnököt is, aki által, a teljes mandátum idején, a 

győztes párt életbe léptetheti politikai programját. 

Az ún. „szocialista demokrácia” 

olyképpen viszonyul a polgári demokráciához, mint hajdan Bizánc belső 

hatalmi rendszere a Periklész-kori Athén közéletéhez: annak „tökéletesnek” 

mondott továbbfejlesztése, valójában súlyosan torzult ábrázolása, karikatúrája 

lett. Moravcsik Gyula magyar bizantinológus ekképpen írja le a középkor 

kezdetén virágzó keleti birodalomban fellelhető állapotokat: „A szenátus üres 

formasággá vált. A’démoszok’-nak, azaz a népi pártoknak, amelyek az antik 

demokrácia maradványai voltak, eleinte még számottevő politikai szerepük volt, 

de a IX. század óta ez is teljesen megszűnt, s csak a ceremóniák 

szavalókórusaivá lettek.” Aligha véletlen, hogy ezt a gondolatot Moravcsik 

Gyula 1953-ban, a szocializmus magyarországi „keményvonalas” korszakában 

fogalmazta meg, a történelmi ténymegállapításon túl „az értőknek” mintegy 

felkínálva a párhuzamot. 

A szocialista demokrácia elméleti alapjait a marxizmus klasszikusai, Karl 

Marx (1818–1883) és Friedrich Engels (1820–1895) rakták le, konkrét 

gyakorlati alkalmazhatóságát pedig Vladimir Iljics Lenin (eredeti családnevén: 

Uljanov, 1870–1924) dolgozta ki, súlyos torzulásaiért pedig elsősorban Ioszif 

Viszarionovics Sztálin (eredeti családnevén: Dzsugasvili, 1879–1953) volt 

felelős. Persze, aki főként Orwell Állatfarmja nyomán ismeri a szocializmus 

történetét és jellegzetességeit, az „Őrnagy” alakján keresztül kissé idealizált 

képet kap Leninről, aki megálmodott egy utópiát, annak durva torzulásai, 

embertömegeket megnyomorító, kiszipolyozó, rettegésben tartó és pusztító 

jellege nélkül, és a dolgok elfajulását – túl azon, hogy az utópia első látásra is 

kivitelezhetetlen – a Sztálint jelképező „Napóleon” alakjához köti. Lenin 

elméleti munkái, illetve a rendelkezésre álló történelmi adatok világosan 

mutatják: igenis, tisztában volt azzal, hogy a szocializmus győzelméhez vezető 

osztályharc kemény lesz, és nem csak a „gonosz” osztályellenség fog szenvedni

és pusztulni ennek során, hanem ártatlan dolgozó tömegek is, holott elvileg az 

egész az ő érdekükben történt volna. 

A szocialista demokrácia államában elvileg érvényesek az összes 

demokratkus szabadságjogok: a sajtó-, a szólás-, a gyülekezési szabadság, a 

választás és választhatóság szabadsága, ezzel szemben egypártrendszer van, 

különböző néven minden szocialista országban a kommunista pártok voltak 

hatalmon. A szabadságjogok pedig a gyakorlatban nem léteznek, az 

állmpolgárok tömegét hatalmas apparátussal dolgozó belső elhárítási gépezet 

figyeli (szovjet KGB, magyar Államvédelmi Hatóság, román Securitate), illetve 

durván közbelép, ha a proletárdiktatúra érdekeit veszélyeztetve látja. A 

népképviseleti szervek (tanácsok), illetve a törvényhozó testület (a szocialista 

Romániában a Nagy Nemzetgyűlés) képviselői elméletileg általános szavazati 

jog alapján lettek megválasztva, gyakorlatilag viszont a jelölteket a párt hűséges 

„katonáiból” állították, akik általában középszerű emberek voltak (leszámítva az 

agilis, de elkötelezett, vakon hívő egyéneket), a kiemelkedő és kezdeményező 

készségű személyeket, ha a szűrés tökéletlensége okán felkerültek a listákra, 

hamar mellőzték. A listákat úgy állították össze, hogy a szavazó polgárnak 

semmilyen alternatíva nem álljon rendelkezésére a párt által nem óhajtott 

képviselők megválasztására. Így e szervek valóban – akár a bizánci „démoszok” 

– egyszerű „szavalókórusok” voltak. Romániában a települések polgármesterei a 

Román Kommunista Párt helyi szervezetének első titkárai voltak egy 

személyben; a különböző tevékenységi területeket (ipar, mezőgazdaság, kultúra) 

a párt helyi szervezetének titkárai irányították. Ugyanez valósult meg korábban 

a tartományok és rajonok, később a megyék szintjén. A „proletárdiktatúra” 

szóösszetétel nem pejoratív kifejezésként született, és nem a polgári ideológusok 

kritikai jellemzése (mégha így utólag annak is tűnik), hanem a szocialista 

országokban általánosan használt fogalom volt, melynek szükségességét Marx, 

Engels és Lenin is kifejtették. A proletárdiktatúra célja megakadályozni a 

burzsuá osztály uralmának visszaállítását, végrehajtani a munkásosztály 

történelmi hivatását: az osztályok nélküli társadalom megépítését. 

A szélsőséges mértékben központosított pártirányítás lehetőséget teremtett 

kirívóan visszatetsző egyszemélyes diktatúrák („személyi kultusz”) 

megteremtésére, mint a Szovjetunióban J. V. Sztálin, Magyarországon Rákosi 

Mátyás, illetve Romániában Nicolae Ceau escu egyeduralma.

FORRÁSOK, SZEMELVÉNYEK 

Az athéni demokrácia hiányosságai 

„Periklész így fogalmazta meg az athéni demokrácia nőeszményét: „Nagy dicsőséget 

jelent nektek, ha nem lesztek gyengébbek, mint a természettől lennetek kell, és ha a férfiak 

közt akár erényeitekről, akár hibáitokról minél kevesebb szó esik.” 

Az athéni nő dicsősége tehát az, ha semmit se tudnak róla, ha észrevétlenül és 

tudatlanul él, és csak a háztartás ügyeiben jártas. 

Megint csak meglepődve tapasztaljuk, hogy éppen Periklész fordult szembe 

magánéletében ezzel a felfogással. Felesége, Aszpaszia Milétoszi származású volt, s Periklész 

éppen bölcsessége és politikai érzéke miatt becsülte nagyra. Az ’olümposzi’ Aszpaszia miatt 

hagyta el első, előkelő származású feleségét, s mindent megtett, hogy az athéniak befogadják 

az új asszonyt. Aszpaszia egyénisége sokakra mély benyomást tett. Szókratész nemegyszer 

tanítványaival együtt felkereste a rendkívül okos asszonyt, mások feleségüket vitték hozzá, 

hogy tanuljon tőle. Periklész sokat kockáztatott azzal, hogy Aszpasziát feleségül vette. 

Később ellenfelei kihasználták ezt: Aszpasziát bevádolták erkölcstelenség miatt, és azt 

állították, hogy rossz útra viszi az athéni nőket. A hagyomány úgy tartja, hogy Periklész csak 

azzal tudta megmenteni feleségét, hogy könnyezve kérlelte az esküdteket, ejtsék el a 

vádakat.” 

[Szabó Miklós: Hellász fénykora. Görögország az i.e. V. században. Budapest, 1972. 

90–91] 

Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya [kivonat] 

I. cikk. A törvényhozó hatalmat a Szenátusból és Képviselőházból álló Kongresszus 

gyakorolja. A képviselőket kétévente választják, számuk arányos az államok 

lélekszámával. Minden állam két szenátort választhat, akik hat évig maradnak 

hivatalukban. Az Alkotmány részletesen leírja a Kongresszus hatáskörét (adók, 

vámok, illetékek, járulékok kivetése és behajtása; kölcsön felvétele; pénz 

kibocsátása; a tudomány és művészetek támogatása; hadüzenet; szárazföldi és 

tengeri haderőnemzeti gárda felállítása; stb. 

II. cikk. A végrehajtó hatalmat az elnök gyakorolja, aki alelnökével együtt négy éven át 

marad hivatalban. Az elnököt elektorok útján választják meg, minden állam annyi 

elektort jelöl ki, amennyi képviselőt és szenátort küldhet a Kongresszusba. Az 

elnök a szárazföldi és tengeri haderő főparancsnoka, joga van kegyelmet 

gyakorolni, a Szenátus tanácsa és hozzájárulása alapján nemzetközi szerződéseket 

kötni, nagyköveteket, követeket, konzulokat, a Legfelső Bíróság bíráit és más 

tisztviselőket kinevezni. Az elnök rendszeresen tájékoztatja a Kongresszust az 

Unió helyzetéről, és javaslatokat tehet intézkedésekre. Az elnököt és az alelnököt 

közjogi felelősségre vonás (impeachment) útján lehet hivatalukból elmozdítani. 

III. cikk. A bírói hatalmat a Legfelsőbb Bíróság és más, alsóbb szintű bíróságok 

gyakorolják. 

[…] 

Az 1791. évi alkotmánykiegészítés (Bill of Rights) tartalmazza a polgári 

szabadságjogokat, amelyek nem szerepelnek az alkotmány eredeti szövegében.” 

[Hegedűs Gyula: Történelmi dokumentumok lexikona. Bp., 2000. 73–74.]

A proletárdiktatúra [korabeli szótári magyarázat] 

„A proletárdiktatúra minden korábbi rendszernél demokratikusabb; a demokrácia új, 

magasabb formája, nem a kisebbség uralmának eszköze a társadalom többsége felett, mint a 

burzsuá rendszer bármely válfaja, hanem a nagy többség uralmáé a kisebbség felett. Lényege 

– mint ezt Lenin megállapította – nem egyedül s nem is elsősorban az erőszak, hanem a 

dolgozók vezető osztályának, a proletariátusnak szervezettsége és fegyelme, amelynek 

segítségével képes a hatalom megtartására, arra, hogy a munka társadalmi szervezésének 

magasabb fokát teremtse meg, s fokozatosan megszüntesse a társadalom osztálytagozódását, 

felépítse a szocializmust, majd a kommunizmust. A proletárdiktatúra a munkásosztály 

hatalmának kizárólagosságát jelenti, amely uralmát az összes dolgozók érdekében a 

dolgozóknem nem proletár rétegével, elsősorban a parasztság alapvető tömegeivel létesített 

szilárd szövetségben gyakorolja.” 

[Új Magyar Lexikon, Bp., 1962.] 

FOGALOMTÁR 

Puritánok – A kálvini reformáció hívei Skóciában meg Angliában, a 

XVI–XVII. században, akik meg kívánták tisztítani a hitéletet a katolicizmus 

minden maradványától. Nevezetesek voltak rendkívül merev erkölcsi 

elvrendszerükről, mindennemű fényűzés és pompa iránti fóbiájukról. 1560 és 

1580 között elszakadtak az anglikán egyháztól, és a presbitereik által vezetett 

önálló közösségekbe tömörültek, a XVII. század elején az üldöztetések elől 

sokan „az új világban” (Amerikában) kerestek menedéket. Az angol forradalom 

idején a puritanizmuson belül már különvált, és külön hatott a mérsékeltebb 

presbiteriánusok és a radikális independensek irányzata, utóbbiak a Biblia 

szabad értelmezését minden hívő személyes jogának tekintették. 

Türannosz – Görögországban, a törzsi viszonyok bomlása közepette 

alakulnak ki Kr. e. a VII. században a türannoszok által vezetett politikai 

alakulatok – városállamok, a türanniszok. A türannoszok zsarnoki kormányzása 

nyomán több nyelvben a zsarnokság fogalmát a türanniszból-türannoszból eredő 

szóval jelölik. 

Vétó – Megsemmisítő hatályú tiltakozás valamely testület (tervezett) 

határozata ellen. A politikában az a jog, amelynél fogva valaki egy határozat 

érvényét a többség akaratával szemben megakadályozhatja. 

BIBLIOGRÁFIA 

• Hajnal István: Az újkor története. Bp., 1936. 357–391, 562–571. 

• Camil Mure an (szerk.): Culegere de texte pentru istoria 

universală. Bucure ti, 1973. 115–120. 

• Camil Mure an – Alexandru Vianu: Pre edinte la Casa Albă. 

Bucure ti, 1974. 

• George Orwell: Állatfarm. Tündérmese. Bp. 1989.

• Szabó Miklós: Hellasz fénykora. Görögország az i.e. V. században. 

Bp., 1972. 

• G. M. Trevelyan: Istoria ilustrată a Angliei. Bucure ti, 1975. 432– 

574.

TÖRTÉNELEM ÉS POLGÁRI NEVELÉS Tanulmányi útmutató Dr ...

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?