Farkas Imre - Szakdolgozat

Általános megoldás volt viszont az elmúlt évszázadokban talajnedvesség elleni
szigetelésként a kövér agyag használata. Ilyenkor – a régen tipikus sávalapos épületek
esetében –, a teherhordó talajra fektetett alaptestek kiásott közeibe 1-1,5 láb (kb. 30-45
cm) vastag agyagréteget döngöltek. A pince padlója lehetett a döngölt agyag maga –
olykor valamilyen agyagalapú tapasz –, vagy az agyagrétegre homokterítés és arra
valamiféle lapokból álló – kı, kerámia – burkolat került. Késıbb az agyagrétegre
egyszerően rábetonoztak. A felmenı falak mellett kívül is döngöltek agyagot, általában
legfeljebb 1 láb vastagságban. E megoldás gyenge pontja a felmenı falak nedvszívási
lehetısége volt – a nem szigetelt sávalapok felıl. Ezért e falakat – vagy még inkább az
alaptesteket agyagba, agyagos mészhabarcsba rakták. Ez nem volt kielégítı megoldás;
legfeljebb talajpára ellen szigetelt jól. Az agyagba rakás pedig csak olyankor felelt meg,
ha a falazat kı, vagy tégla alkotó elemeit biztosították kicsúszás ellen. Pontosan ezért
ilyen megoldást csak a föld által megfogott sávos alaptestben alkalmaztak.
Régen az épületek körül – általában akkor, ha az reprezentatív, igényes ház volt –, körben
szivárgókat telepítettek. A fedett, lejtıs, csatornába kivezetett – és olykor járhatóként
méretezett – épület körüli szivárgók szellıztették és száríthatták is a falakat, de csak
akkor mőködtek megfelelıen, ha mélységük meghaladta az alsó szint mélységét.
Nagyobb pinceszintek esetében az e szivárgókra nehezedı talaj-oldalnyomást –
rendszerint boltívesen falazott – távtartó ívekkel vették föl. Egy ilyen szellızı alagutat
láthatunk az alábbi képen:
Fotó: Horváth Sándor