Download (763Kb) - REAL-d - Magyar

Az előbb említett magyar–lengyel kulturális egyezmény „előírt” bizonyos
„normatívákat”, amelyek teljesítését elvárták. A tudományos élet „érintkezési területe”
a tudományos akadémiák közös bizottságai voltak, így a Magyar–Lengyel Történeti
Vegyesbizottság (1948-tól), amely visszakanyarodott a semlegesnek mondható
középkorhoz, a szépirodalomban a lengyel és magyar XIX. századi klasszikusokhoz, a
közlemúlt ködbe veszett, mintha nem is lett volna. Ebben a „semmi állapotban” jelentett
fordulatot 1956, ami után változások következtek be. Sorra jelentek meg azok a
kapcsolataink történetével foglalkozó történelmi és irodalomtörténeti alapvetések,
tanulmánykötetek, s általában a kapcsolatokat a XIX–XX. század fordulójáig feldolgozó
alapmunkák, amelyek régóta várattak magukra, s ezek a magyar és lengyel kutatók
alapkutatásainak termékei lettek (Kovács Endre, Sőtér István, Csapláros István, Hopp
Lajos, Kozocza Sándor, Waldapfel József stb. munkáira gondolunk).
Viszont az orvos- és tudománytörténet nem szerepelt e munkák között, mert nem
volt egyetemi stúdium, így nem alakulhattak ilyen akadémiai közös bizottságok, a
kapcsolatok is alkalmivá és esetlegessé váltak. A második világháború magyar–lengyel
kapcsolatairól Lengyelországban már 1960-as évektől lehetett kisebb-nagyobb lélegzetű
munkákat írni, erősen kerülve a lengyel–szovjet kapcsolatok „második világháború
alatti kényes pontjait”. Nálunk csak az 1970-es évektől nyílt lehetőség a témáról
publikálni, de az oktatásügy, az egészségügy, a betegellátás vonatkozásában is csak
addig lehetett „elmenni”, amíg nem érintette a Magyarország második világháborús
szerepéről kialakított hivatalos álláspont esetleges revidiálását.
214