Philippe Djian 37,2O reggel (Betty Blue) - Fortresscomm

Philippe Djian 37,2 O reggel
(Betty Blue)

+ l.
Zivatart jósoltak késő délutánra, de az ég továbbra is kék maradt, és elült a
szél is. Kinéztem a konyhába, hogy a kaja nem kozmált-e oda, de minden a
legnagyobb rendben volt. Egy hideg sörrel felszerelkezve kimentem a
verandára, és néhány pillanatra a tűző napra álltam. Klasszul éreztem magam,
egy hete minden reggel napoztam, nagy boldogan hunyorgatva. Egy hete
ismerkedtem meg Bettyvel.
Újra hálát adtam az égnek, és megelégedett fintorral nyúltam a nyugágyért.
Kezemben a sörrel kényelmesen elhelyezkedtem, mint aki időmilliomos.
Egész héten összevissza vagy húsz órát aludtam, Betty még annyit se, talán
semennyit se, nem is tudom, mert mindig ő rázott fel, mindig várt ránk valami
érdekesebb elfoglaltság. „Na, ne hagyj egyedül – mondta –, na, mit csinálsz,
ébredj fel!” Kinyitottam a szememet és rámosolyogtam. Próbáltam tartani a
tempót: cigizni, kefélni, dumálni.
Szerencsére napközben nem nagyon kellett törnöm magam. Ha minden
simán ment, dél felé már végeztem a melóval, és utána nyugtom volt. Csak ott
kellett maradnom a közelben este hétig, hátha szükség van rám. Ha szép idő
volt, általában a nyugágyban lustálkodtam hosszú órákon át. Úgy éreztem,
megtaláltam az egyensúlyt élet és halál között, rátaláltam az egyetlen értelmes
dologra, amit tehet az ember, ha hajlandó egy kicsit gondolkodni és rájön,
hogy az élet semmi szenzációt nem tartogat, kivéve néhány olyan dolgot, ami
nem eladó. Felbontottam a sört, és közben Bettyre gondoltam. Éles hang
riasztott fel.
– Na, a mindenit, végre megvan! Már mindenütt kerestem... Kinyitottam a
szemem. A sipítós hangú, negyvenkilós szőke tyúk volt, a hármasból. A
fényárban csak úgy verdesett a műszempillája.
– Mi történt magával? – kérdeztem.
– Nem rólam van szó, a mindenit, hanem az az izé ömlik a fürdőszobában!
Jöjjön gyorsan, javítsa meg, nem is értem, hogy történhet ilyesmi...!!
Feltápászkodtam; egy cseppet sem voltam elragadtatva a dologtól. Csak rá
kellett nézni a csajra, hogy az ember lássa, flúgos. Tudtam, hogy meg fog vele
gyűlni a bajom, a pongyolája nevetségesen lógott aszott vállán, előre kivoltam
tőle.
– Éppen ebédelni készültem – szóltam. – Várjon már még öt percig, legyen
olyan jó...
– Viccel?! Kész katasztrófa, mindent elárasztott a víz! Na, jöjjön csak
gyorsan...!
– És különben is, mi tört el? Hol ömlik?

Csak vihogott ott a napsütésben, kezét mélyen a zsebébe süllyesztette.
– Szóval... – magyarázta. – Tudja... annál a fehér izénél folyik. A francba,
teli van az egész kis fehér papírázalékkal...!!
Ittam még egy korty sört, és megráztam a fejem.
– Ide figyeljen – kezdtem –, nem érti, hogy éppen enni készültem? Nem
bírja ki még egy negyedóráig, hát olyan nagy dolog az...?
– Elment az esze? Nem hülyéskedek, mondom, hogy jöjjön azonnal...
– Jó, jó, ne idegeskedjen! – mondtam beletörődőén.
Felkeltem és bementem a házba, eloltottam a tüzet a bab alatt. Már
majdnem megfőtt. Aztán felkaptam a szerszámosládámat, és a bolond nő
nyomába eredtem.
Egy óra múlva értem csak haza, tetőtől talpig vizesen, és már majd éhen
vesztem. Meggyújtottam a gázt a lábas alatt, s már rohantam is zuhanyozni,
elfelejtettem mindent, csak azt éreztem, hogy folyik a víz a fejemre, meg hogy
a bab illata csiklandozza az orrom.
Napfényben úszott a ház, jól éreztem magam. Tudtam, hogy ma már több
balhé nem lesz, olyan még sose volt, hogy egy délután két klotyó dugult volna
el, sőt általában semmi sem történt, nyugi volt, a bungalók felében nem is
laktak. Mosolyogva ültem le a tányér elé, mert tudtam, hogy mi következik:
eszem, aztán irány a veranda, ott várok estig, amíg a csípőjét himbálva megjön
és a térdemre ül.
Éppen felemeltem a lábasról a fedőt, amikor nyílt az ajtó. Betty jött meg.
Mosolyogva letettem a villámat, és felálltam.
– Betty! – szólaltam meg. – A francba, először látlak fényes nappal...
Pózba állt: egyik kezével a hajába túrt, a fürtjei félkörben omlottak a
vállára.
– Óóó... na, hogy tetszik? – kérdezte. Visszaültem a székre, egyik karomat
átvetettem a támlán, és közömbös képet vágva végigmértem.
– Nos, a csípő elég jó, a láb is megjárja, igen, mutasd, fordulj meg...
Megfordult, én meg felálltam, odamentem mögé és hozzátapadtam.
Megsimogattam a mellét, és a nyakába csókoltam.
– Erről az oldalról pedig tökéletes – suttogtam.
Aztán eszembe jutott, hogy nem szokott ilyen korán jönni. Hátrébb léptem,
és ekkor észrevettem a két vászonbőröndöt a küszöbön, de nem szóltam
semmit.
– Milyen jó illatok terjengenek itt! – jegyezte meg. Az asztal fölé hajolt, és
belekukkantott a lábasba.
– Hűha! – kiáltott fel. – Marha jó!
– Mi?

– Hisz ez babgulyás! Csak nem akarod azt állítani, hogy egyedül akartad
bevágni ezt a babgulyást?...
Ujjal belenyúlt a lábasba, én pedig kivettem két sört a hűtőből, s arra
gondoltam, milyen sok idő van előttünk, és ettől úgy éreztem magam, mint aki
lenyelt egy adag ópiumot.
– Ejha, ez tényleg finom!... És ráadásul te csináltad, imádom, tényleg
hihetetlen! De hát elment az eszed, ebben a melegben...
– Én bármilyen időben meg tudom enni a babgulyást, még ha verejték
patakzik is a tányéromba, a babgulyás meg én olyan elválaszthatatlanok
vagyunk, mint két jó barát.
– Ami azt illeti, én is így vagyok vele. Ráadásul farkaséhes vagyok!
Abban a pillanatban, amikor belépett, a ház megváltozott, semmit sem
találtam, csak forogtam körbe-körbe, mint a kerge birka: terítéket kerestem
neki, mosolyogva nyitogattam a kredencajtókat. A nyakamba csimpaszkodott,
ezt imádtam, éreztem a haja illatát.
– Na, örülsz, hogy itt vagyok? – kérdezte.
– Hadd gondolkozzam egy kicsit.
– Mind egy szálig szemetek. Majd elmesélem.
– Valami nem stimmel, Betty?...
– Hát nem vészes – legyintett. – Nem ér annyit az egész, hogy ez a kis
babgulyás kihűljön miatta. Csókolj meg!
Néhány kanálnyi jó csípős bab után már el is felejtettem az egészet. Betty
jelenléte feldobott, és különben is folyton nevetett, dicsérgette a főztömet, jó
habosán töltötte nekem a sört, kezét az asztalon átnyújtva megsimogatta az
arcomat, még nem tudtam, hogy hangulata olyan gyorsan változik, mint az
időjárás.
Az ebéd vége felé jártunk, egész belefeledkeztünk a dolce vitába,
hunyorogtunk, tréfálkoztunk, éppen őt néztem, és csodálatosnak találtam,
amikor egyszer csak a szemem láttára megváltozott, egészen elsápadt, és a
tekintete hihetetlenül megkeményedett, a lélegzetem is elállt tőle.
– Szóval, mint mondtam – fogott bele –, szemetek ezek mind. Na persze
előbb-utóbb így szokott ez történni, a lány újból ott áll kezében két bőrönddel,
tudod, hogy van ez...
– De hát miről beszélsz? – faggattam.
– Hogyhogy miről beszélek?... Figyelsz egyáltalán, neked magyarázok,
miért nem figyelsz?!...
Semmit nem válaszoltam, a karját akartam megérinteni. De ő hátrébb
húzódott.
– Szeretném, ha pontosan megértenél – jelentette ki. – Nemcsak azt várom
el egy pasitól, hogy megkeféljen...

– Világos – feleltem.
A hajába túrt, sóhajtott egyet, majd kinézett az ablakon. Kint semmi sem
mozdult, csak néhány ház állt a verőfényben, és az út futott nyílegyenesen a
mezőkön át, majd a távolban fel a dombokra.
– Ha belegondolok, hogy egy évet húztam le abban az üzletben... –
mormogta.
Tekintete a semmibe meredt, két kezét a lába közé szorította, és
előregörnyedt, mint aki hirtelen halálosan kimerült. Sohasem láttam ilyennek
azelőtt, csak a nevetését ismertem, azt hittem, törhetetlen az ereje, nem
értettem, mi történt.
– Egy évig minden áldott nap csak bámult az a rohadék, a felesége pedig
reggeltől estig szövegeit nekünk. Egy évig gürcöltem, vagonszámra
szolgáltam ki a vendégeket, sikáltam az asztalokat, sepertem a termet, és mit
értem el? A tulaj a lábam közé dugja a kezét, és kezdhetek mindent elölről. A
két bőröndömmel... Épp annyim van, hogy egy kis ideig megélek belőle,
maximum egy vonatjegyre elég.
Hosszasan ingatta a fejét, majd rám emelte a tekintetét. Most már
mosolygott, újra ráismertem.
– De a javát még nem is tudod – folytatta. – Aludnom sincs hol. Sebtében
összecsomagoltam, a többi lány tágra nyílt szemmel nézett. „Egy percig sem
maradok tovább – mondtam nekik. – Nem tudnám elviselni, hogy még
egyszer meglássam ennek a szemétnek a pofáját!!”
Az asztal sarkán felbontottam egy újabb sört.
– Én azt mondom, igazad volt – nyugtattam. – Teljes mértékben igazad
volt.
Zöld szeme rám ragyogott, éreztem, visszatér belé az élet, csípőn ragadtam,
hosszú haja az asztal fölött lobogott.
– Az az ürge biztos azt képzelte, hogy én is az övé vagyok, szóval ismered
az ilyeneket...
– Persze, persze, ismerem.
– Hát... szerintem egy bizonyos kor után mindenik meghülyül.
– Igen?...
– Persze, teljesen.
Leszedtük az asztalt, aztán fogtam a két bőröndöt és bevittem a szobába.
Betty máris mosogatott, láttam, ahogy a víz fröcsköl előtte, furcsa virágra
emlékeztetett, áttetsző csápokkal és mályvaszínű szkáj szívvel. Nem sok lányt
ismertem, aki ennyire természetesen tud viselni egy ilyen színű miniszoknyát.
Az ágyra dobtam a bőröndöket.
– Te, végül is szerencsénk van, hogy így történt... – állapítottam meg.
– Gondolod...?

– Aha, általában irtózom az emberektől, de annak örülök, hogy te hozzám
költözöl.
Másnap reggel előbb talpon volt, mint én. Olyan rég volt már, hogy én
valakivel együtt reggeliztem! El is felejtettem, milyen az, egyáltalán nem
emlékeztem rá. Felkeltem, szó nélkül felöltöztem, ahogy elmentem mögötte,
belecsókoltam a nyakába, majd leültem a csészém elé. A kenyérből vízisí
nagyságú szeleteket vajazott meg magának, s közben forgatta a szemét,
egyszerűen muszáj volt elmosolyodnom, tényleg jól indult a nap.
– Na, megpróbálom gyorsan letudni a melót – szóltam. – Beugróm a
városba, velem jössz?
Gyorsan körbenézett a házban, és megrázta a fejét:
– Nem, nem, azt hiszem, egy kis rendet rakok itt. Az jobb lenne... így hát
otthagytam, és kihoztam a teherautót a garázsból. Azután odaálltam vele a
recepció elé. Georges bóbiskolt a széken, hasán egy szétterített újsággal.
Elmentem mögötte, és felkaptam egy szennyeszsákot.
– Te vagy az? – riadt fel. ő is megmarkolt egyet, és ásítva követett.
Feldobtuk a zsákokat a teherautóra, aztán visszamentünk a többiért.
– Tegnap megint láttam azt a lányt – mondta. Nem válaszoltam, csak
cipeltem a zsákot.
– Azt hiszem, téged keresett. Ugye, téged...? Húzta az egyik lábát. A nap
egyre erősebben sütött.
– Mályvaszínű, rövid szoknyát viselt, és hosszú, barna haja volt – folytatta.
Ebben a pillanatban Betty kilépett a házból, és futva felénk indult. Néztük,
ahogy szalad.
– Egy ilyesfajta lányról beszélsz? – kérdeztem.
– Az áldóját! Ő az! – makogta.
– Úgy van. És tényleg engem keresett.
Bemutattam őket egymásnak, és mialatt az öreg előadta a nagy bókmestert,
bementem a pénztárablak fölé tűzött vásárlási listáért. Összehajtogattam és
zsebre vágtam a papírt, aztán visszamentem a kocsihoz, és aznap először
rágyújtottam. Betty az utasülésre telepedett, onnan beszélgetett az ablakon
keresztül Georges-zsal. Körbementem és beszálltam a kormány mögé.
– Meggondoltam – magyarázta Betty –, inkább kiruccanok veled...
Átkaroltam a vállát, és finoman indítottam, hadd tartson tovább az élvezet.
Adott egy mentolos ragot. A papírt a földre hajította. Az úton végig hozzám
simult. Nem kellett felütnöm a Ji King-et, hogy tudjam, milyen szép ez az
egész.
Először a szennyestől szabadultunk meg, utána a vásárlási listát vittem be a
szemben lévő üzletbe. A pofa éppen címkéket ragasztott. A zsebébe
csúsztattam a papírt.

– Ne zavartasd magad – mondtam. – Majd később bejövök a cuccokért. Ne
felejtsd el az üvegemet!...
Kicsit gyorsan állt fel, és bevágta a fejét az egyik polcba. Az ürge
egyébként sem volt egy szépség, de most ráadásul még fintorgott is.
– Abban maradtunk, hogy kéthetenként egy üveg, nem hetenként –
tiltakozott.
– Igen, de társat kellett vennem magam mellé. Most már őt is számításba
kell vennem.
– Nem kell a duma...
– Ez nem duma, ettől még semmi sem változik köztünk. Továbbra is nálad
vásárolok, ha némi értelemről teszel tanúságot.
– A kutyafáját, heti egy, az már egy kicsit sok...!
– Miért? Azt hiszed, mindenkinek fenékig tejfel?
Ebben a pillanatban észrevette Bettyt, aki a teherautóban várt csíkos kis
pólóban és a fényben meg-megvillanó tarka fülbevalójával. A pofa még
két-három másodpercig tapogatta a dudorát, és közben a fejét ingatta.
– Nem, azt azért nem mondanám – dünnyögte. – De azt hiszem, van
egy-két tetű alak, aki jobban boldogul, mint a többiek.
Nem éreztem magam abban a helyzetben, hogy erről vitatkozzak. Ott
hagytam a dobozai között, és visszamentem a kocsihoz.
– Van egy kis időnk – mondtam. – Mit szólnál egy fagyihoz?
– Isteni ötlet!
Jól ismertem a fagylaltos öreglányt. Az alkoholos fagylaltok kategóriájában
az egyik legjobb kuncsaftja voltam, és elég gyakran a pulton hagyta az üveget,
én meg csevegtem vele. Amikor megérkeztünk, intettem neki. Leültettem
Bettyt egy asztalhoz, és odamentem, hogy leadjam a rendelést.
– Azt hiszem, ma két őszibarackos szörbet mellett döntök – jelentettem ki.
Bementem a pult mögé, hogy segítsek, kivettem két talpas poharat,
majdnem litereseket, a nő meg a füstölgő fagylaltgép mélyébe nyúlt.
Kinyitottam a szekrényt, és kivettem az őszibarackos üveget.
– Nézzen oda az ember – jegyezte meg –, milyen izgatott ma délelőtt!
Felegyenesedtem és odanéztem Bettyre, keresztbe tett lábbal ült, a szájában
cigaretta lógott.. – Hogy tetszik? – kérdeztem.
– Egy kicsit közönséges...
Felkaptam a maraschino-likőrös üveget, és nekifogtam meglocsolni a
poharakat.
– Hát persze – feleltem –, egyenesen a mennyből alászállt angyal, nem
gondolja?

Visszafelé megálltunk a ruhákért, azután pedig átmentem szembe a boltba
a cuccokért, dél körül járhatott az idő, most már tényleg meleg volt, sietni
kellett haza.
Rögtön kiszúrtam a nekem szánt üveget, a csomagok elé tette, hogy
azonnal észrevegyem. Mosoly nélkül fogadott, alig figyelt rám. Megfogtam a
bevásárlószatyrot és az üvegemet.
– Haragszol? – kérdeztem. Rám se pillantott.
– Te vagy az egyetlen, aki árnyékot vetsz a mai napomra – jegyeztem meg.
Az egész cókmókot felraktam hátul a teherautóra, és elindultunk a motel
felé. Épp amikor kiértünk a városból, forró szél kezdett süvíteni, és a környék
egyre inkább sivatagra hasonlított, néhány csenevész növény, árnyék szinte
semmi, de én szerettem ezt a tájat, tetszett a föld színe, és mindig vonzottak a
nagy, szabad térségek. Felcsavartuk az ablakokat.
Rendesen nyomtam a gázpedált, de a kocsi kilencvennel cammo-gott, szél
ellen haladtunk, hiába is türelmetlenkedtünk volna. Kis idő múlva Betty
hátrafordult. Melege lehetett, mert folyton emelgette a haját.
– Te – szólalt meg –, el tudod képzelni, hogy mi ketten milyen messze
elmehetnénk egy jó kocsival és azzal a sok kajával, ott hátul?
Húsz évvel korábban tűzbe hozott volna ez a gondolat, de most alig tudtam
elnyomni egy jó nagy ásítást.
– Nem mondom, eltekeregnénk egy darabig – ismertem el.
– Az ám! És végre itt hagynánk a francba ezt a vacak helyet. Rágyújtottam,
és keresztbe tettem kezem a kormányon.
– Fura – gondolkoztam el –, de bizonyos szempontból nem találom olyan
rondának ezt a tájat...
Betty hátravetett fejjel nevetett.
– Ne röhögtess, csak nem akarod tájnak nevezni ezt a sivatagot?
Hallottuk, amint a porszemek a karosszériára verődtek, a széllökésektől a
kocsi időnként farolt, kint biztosan mindent elolvasztott a hőség. Bettyvel
együtt nevettem.
Este egy csapásra elült a szél, és nehéz lett a levegő. Kivittük az üveget a
verandára. Azt vártuk, hogy az éjszaka érkeztével egy kicsit lehűl a levegő, de
hiába jelentek meg a csillagok, nem változott semmi, a legkisebb szellő sem
fújt. Be kell vallanom, az ilyen időt is szerettem. Csak egyet tehetett az ember:
a teljes mozdulatlanságot választotta, és ebben már valamelyes gyakorlatra
tettem szert, öt év alatt volt időm kidolgozni néhány módszert, hogy ki
lehessen bírni az irdatlan melegeket, de más a helyzet, ha ott egy nő, akkor az
ember tényleg nem játszhatja a tetszhalottat.
Néhány pohár után mindketten megpróbáltunk elhelyezkedni a
nyugágyban. A sötétben izzadtunk, de úgy tettünk, mintha minden tökéletes

volna, az elején mindig így tesz az ember, hajlandó bármit elviselni. Hosszú
ideig nem mozdultunk, gyűszűnyi lélegzeteket vettünk.
Aztán Betty egy kicsit mocorgóit, én meg töltöttem neki egy pohárral, hogy
megnyugtassam. Akkorát sóhajtott, hogy egy fa gyökerestől kidőlt volna tőle.
– Nem tudom, fel tudok-e kelni – szólalt meg.
– Hagyj fel a gondolattal, nem kell butáskodni. Nincs olyan fontos dolog,
amiért...
– Azt hiszem, pisilnem kell – szólalt meg.
Becsúsztattam a kezem a bugyijába, és megsimogattam a fenekét. Csodás
formája volt. Az ágyékánál egy kis izzadságpatak csordogált, a bőre pedig
olyan selymes volt, akár a bébiszappan reklámján a csecsemő arca. Semmire
sem akartam gondolni, magamhoz szorítottam.
– Jesszusom! – kiáltott föl. – Ne nyomd a hólyagomat! De azért egyik lábát
az enyéim fölé rakta és furcsán markolta a pólómat.
– Azt szeretném mondani: örülök, hogy veled vagyok. Szeretném, hogy
együtt maradjunk, ha lehet...
Teljesen köznapi hangon mondta, mintha a cipője színéről vagy a
mennyezetről pattogzó festékről tenne megjegyzést. Könnyed hangnemben
válaszoltam.
– Nos... lehetségesnek tűnik, miért ne sikerülne. Lássuk csak: se feleségem,
se gyerekem, az életem nem bonyolult, itt ez a ház, és a munkám sem valami
fárasztó. Azt hiszem, végül is jól jársz velem.
Még jobban hozzám simult, és egykettőre tetőtől talpig vizesek lettünk. A
hőség ellenére is jó volt. A fülemet harapdálva dörmögte a választ.
– Bízom benne – mormogta. – Még fiatalok vagyunk, te meg én, sikerülni
fog.
Nem értettem, mit akar mondani. Hosszan csókolóztunk. Lehetetlenre
vállalkozna az, aki megpróbálná megérteni, mi megy végbe egy lány fejében.
Nekem pedig nem kellett feltétlenül magyarázat, csak tovább akartam
csókolni a sötétben, és a fenekét simogatni, amíg csak a hólyagja bírja.

+ 2.
Napokig amolyan színes álomban lebegtünk. Nem tágítottunk egymás
mellől, és az élet megdöbbentően egyszerűnek tűnt. Egy lefolyóval, egy
elromlott vízöblítővel és egy vegyeségőjű gáztűzhellyel kellett bíbelődnöm, de
semmi komoly, Betty meg segített összeszedni a leesett faágakat meg a
szemetet, és kiüríteni a házak elé tett szemétládákat. Délutánonként a
verandán lustálkodtunk, rádióztunk, dumáltunk erről-arról, már ha éppen nem
keféltünk, vagy nem valami bonyolult ételt készítettünk, amit előző nap
néztünk ki szakácskönyvből. Árnyékba toltam a nyugágyat, ő pedig a tűző
napra terítette ki a gyékényt. Amikor megláttam, hogy közeledik valaki,
odadobtam egy törülközőt, ha meg végre elkotródott az illető, szépen levettem
róla, és megfordultam a nyugágyban, hogy bámuljam. Észrevettem, elég vagy
tíz másodpercig rajta nyugtatnom a szemem, hogy semmire se gondoljak.
Márpedig ez tökéletesen megfelelt nekem. Egy reggel kiáltva ugrott le a
mérlegről.
– Az istenit! Hát ez nem igaz!
– Mi van, Betty?
– A fene egye meg, már megint híztam egy kilót. Tudtam...
– Emiatt ne főjön a fejed. Esküszöm, nem látni.
Nem válaszolt semmit, és az eset teljesen kiment a fejemből. De délben mit
találok a tányéromon: egy féltébe vágott paradicsomot. Egy szál
paradicsomot, slussz-passz. Nem tettem semmilyen megjegyzést, hanem
csevegve nekiláttam, mintha mi sem történt volna. Az ebéd végeztével jó
formában voltam, nem terhelt meg egy csomó kalória, aztán jól széttúrtuk az
ágyat, ritka jót szeretkeztünk, miközben odakint tűzött a nap és perzselte a
tücsköket.
Később felkeltem, és egyenesen a hűtőszekrényhez mentem. Időnként az
élet abszolút tökéletes pillanatokat tartogat és mennyei légkört varázsol az
ember köré. Az volt az érzésem, a fülem úgy zúg, mintha valami felsőbbrendű
tudatállapotba kerültem volna. Rámosolyogtam a tojásokra. Fogtam hármat, és
feláldoztam egy tányérban.
– Mit csinálsz? – kérdezte Betty.
– A lisztet kerestem.
– Még nem meséltem, de egész életemben csak akkor nyaltam fel a legtöbb
dohányt, amikor palacsintát árultam. Felállítottam egy kis standot a
tengerparton, és a manuszok bankókkal a kezükben álltak sorban a tűző
napon. Igen, ahányan csak voltak. De hát én csináltam a legcsodálatosabb

palacsintát százötven kilométeres körzetben, és ezt jól tudták. Frankón,
meglátod, hogy nem linkelek.
– Kérlek, úgysem kóstolom meg...
– Tréfálsz? Csak nem hagyod, hogy egyedül egyem, ilyet nem tehetsz
velem!
– Nem, nincs kedvem, kérlek... Nem eszem belőle.
Rögtön megértettem, hogy fölösleges minden vita, tisztán láttam, hogy
áthatolhatatlan falba ütköztem. Csak néztem a tojásokat, ahogy a tányérból
egyenként és lassan a lefolyó rácsa felé indultak, s közben korgott a gyomrom.
De összeszedtem magam, és szó nélkül elmosogattam a tányért. Betty a
plafont nézve cigarettázott.
A délután hátralevő részét a verandán töltöttem, a mosógép motorját
szereltem, majd naplementekor, amikor láttam, hogy semmi sem történik,
hogy Betty az orrát egy könyvbe dugja, felkeltem, és vizet melegítettem. Egy
marék durva sót szórtam bele, és kibontottam egy csomag spagettit, aztán
visszamentem a verandára. Leguggoltam Betty elé.
– Valami baj van, Betty?
– Dehogy – felelte. – Minden rendben.
Felálltam, a fejem mögött összekulcsoltam a kezem, és végignéztem a
láthatáron. Az égbolt vörös volt és felhőtlen, szelet ígért másnapra. Azon
tanakodtam, milyen hülyeség akaszthatta meg a gépezetet.
Visszamentem Bettyhez, letérdeltem és odahajoltam hozzá. Aggódva
húztam végig ujjamat az arcán.
– Látom, valami nincs rendben...
Tekintetében ismét megjelent az a keménység, ami néhány nappal azelőtt
úgy megdöbbentett. Feltámaszkodott a könyökére.
– Miért, szerinted ha egy lánynak nincs melója, nincs egy fityingje, és itt
áll egy idióták lakta koszfészekben, szerinted továbbra is mosolyognia kéne?
– A francba, mit változtatna, ha lenne melód vagy egy kis dohányod a
bankban? Miért gyötrőd magad ilyenek miatt?
– És ez még nem minden: ráadásul hízom. Tönkreteszem magam ebben a
tetűfészekben!
– Miket beszélsz? Mi olyan rettenetes itt? Hát nem érted, hogy valójában
mindenhol ugyanolyan, nem tudod, hogy csak a vidék más?
– Na és? Már az is több a semminél!
A rózsaszínű égre pillantottam, és megráztam a fejem. Lassan felálltam.
– Mondd – szólaltam meg –, mit szólnál, ha a városban ennénk, utána meg
beülnénk egy moziba?
Olyan hirtelen ült mosoly az arcára, mintha rádobták volna, mint egy
atombombát, szinte éreztem, ahogy hőt sugároz felém.

– Pompás! A csavargás a legjobb, elhessegeti az ember gondolatait. Csak
annyi időt adj, amíg felveszek egy szoknyát! Beszaladt a házba.
– Csak egy szoknyát? – szóltam utána.
– Néha azt hiszem, másra nem is tudsz gondolni.
Én is bementem, és eloltottam a gázt a lábas alatt. Betty a haját rendezte a
tükör előtt. Rám kacsintott. Gondoltam, túl vagyunk a nehezén.
Betty kocsijával mentünk: a piros Volkswagen főleg olajat fogyasztott. A
központban parkoltunk le, egy kerékkel a járdán. öt perce sem ültünk a
pizzeria padján, amikor egy szőke lány lépett be a helyiségbe, és Betty
fölugrott mellőlem.
– Hé! Hisz ez Sonia! HÉ, SONIA! HÉ, ERRE!!!
A szőke lány az asztalunk felé indult, nyomában egy támolygó pasassal. A
lányok összecsókolóztak, a pasas meg leroskadt velem szemben. A lányok
nagyon örültek a találkozásnak, el sem engedték egymás kezét. Bemutattak
bennünket egymásnak. A pasas valamit morgott, én meg az étlapba merültem.
– Nahát, hadd nézzelek meg... Milyen jó formában vagy! – jelen-tette ki
Betty.
– Te is, drágám. El nem tudod képzelni, mennyire örülök!
– Mindenki pizzát kér? – tettem föl a kérdést. Amikor megjelent a
pincérnő, a pasas mintha felébredt volna. Karon ragadta a lányt, és a kezébe
csúsztatott egy bankjegyet.
– Mennyi időre van szüksége, hogy pezsgő teremjen ezen az asztalon? A
pincérnő a pénzre nézett, a szeme se rezdült.
– Öt másodpercre se – válaszolta.
– Rendben.
Sonia a pasasra vetette magát, és az ajkába harapott.
– Ó, édesem, tényleg csodálatos vagy! – lelkendezett.
Néhány üveg után teljesen az ő véleményén voltam. A pasas éppen azt
mesélte nekem, hogyan szerzett vagyont kávéspekulációval, amikor az árak
ugrásszerűen emelkedtek.
– Egész nap szólt a telefon, a lóvé meg csak úgy dőlt mindenfelől. Érted,
óvatosan kellett játszani, az utolsó pillanatig kitartani, aztán mindent
villámgyorsan eladni. Az egyik pillanatról a másikra az ember akár meg is
duplázhatta a dohányt, de be is fürödhetett rendesen...
Figyelmesen hallgattam, az ilyen történetet nagyon komáltam. Maga az a
tény, hogy pénzről beszélt, semlegesítette nála az alkohol hatását. Csak
időnként kissé hangosan böfögött. Szopogattam a tőle kapott rossz ízű szivart,
és töltögettem a poharakba. A lányoknak csillogott a szemük.

– Mondok neked valamit – folytatta. – Ismered azt a filmet, amiben a
manuszoknak a lehető legkésőbb kell kiugraniuk a kocsijukból, miközben az a
szakadék felé száguld? El tudod képzelni, mit érezhetnek ezek a manuszok?
– Nehezen – vallottam be.
– Nahát ugyanezt éreztem, csak százszorosán!
– És időben ugrottal ki?
– Jó hogy! De utána totál kivoltam, és három napig aludtam egyfolytában.
Sonia a férfi hajába túrt, és hozzásimult.
– Két nap múlva repülőre szállunk, és meg sem állunk az Antillákig –
turbékolta. – Ez az eljegyzési ajándékom! Édesem, lehet, hogy butaság, de
majd megőrülök az örömtől!
Sonia egy felborzolt tollú madárra hasonlított, érzéki szája volt, és szinte
megállás nélkül nevetett, s ezzel biztosította a jó hangulatot. Az üvegek is
cserélődtek; egy ideig Betty a karomat fogta és a vállam-ra hajtotta a fejét,
mialatt én tovább pöfékeltem.
A vége felé már senkire sem figyeltem, csak távoli morajt hallottam,
minden távolinak tűnt, az egész világ abszurdan egyszerűnek látszott, és
mosolyogtam. Semmit sem vártam. Úgy eláztam, hogy egyszer csak
magamtól nevetni kezdtem.
Hajnali egy órakor a pasas – anélkül, hogy akár egy szóval is jelezte volna
– előrebukott. Az ütéstől kettétört egy tányér. Ideje volt hazamenni. Sonia
fizetett, a pénzt a pasija kabátzsebéből vette ki, utána vonszolhattuk ki az
ürgét. Abszolút siker volt, alig bírtuk el, de amikor kiértünk, egy kicsit
magához tért és segített. De azért meg kellett állni minden lámpaoszlop
tövében, hogy kifújjuk magunkat. Melegünk volt. Mialatt pihentünk, ő meg
tántorgott, Sonia eléje állt: „Szegénykém – sajnálkozott –, szegény
kicsikém...” Azon töprengtem, vajon a város másik végében parkolták-e le a
kocsijukat.
Azután Sonia kinyitotta egy vadonatúj kétüléses autó ajtaját – a
motorháztető megvolt vagy öt méter hosszú –, és sikerült betuszkolni szegény
kicsikémet. Sonia gyorsan megcsókolt bennünket, sietett, hogy borogatást
rakjon a pasas fejére. Néztük, amint a kocsi elindul, integettünk, aztán úgy
eltűnt az éjszakában, mint a Loch Ness-i szörny.
Hamar ráakadtunk a Volkswagenre. Én akartam vezetni. Persze jobb lett
volna valami fürge gép, bazi nagy ködlámpákkal, olyan, ami akár kétszázzal is
vidáman megy, KEDVEM volt vezetni.
– Biztos vagy benne, hogy menni fog? – kérdezte Betty.
– Á, tréfálsz? Nem téma.

Minden baj nélkül kijutottam a városból. Kevesen jártak az utcán, tényleg
gyerekjáték volt, csak néha úgy éreztem, mintha megvadult volna a motor és
ugrálna a kocsi.
Sötét volt az éjszaka. A fényszóró csak közvetlenül előttünk világította
meg az utat, és semmi más nem látszott, csak a műszerfalon táncoló halványka
fény. A szélvédőhöz kellett hajolnom, hogy lássak valamennyire.
– Látod, milyen köd van? – csodálkoztam.
– Nem látom. Miről beszélsz?
– Szólj majd, hogy állítsam be a fényszórót. Semmiség. Követtem a
választóvonalat, a bal elülső kerékkel épp azon hajtottam. De hamarosan
nyugtalankodni kezdtem. Jól ismertem az utat, egy fia kanyar nem volt rajta, a
legkisebb hajlat sem, az a szemét választóvonal viszont szép lassan, szinte
észrevétlenül jobbra tartott, érthetetlen módon elhajlott. Egyre tágabbra nyílt a
szemem.
Amikor az árokba hajtottam, Betty fólsikoltott. Orral álltunk bele abba a
nyamvadt gödörbe, jó nagyot koppántunk. El akartam fordítani a
slusszkulcsot, de erre az ablaktörlő indult be.
Betty mérgesen, szó nélkül kiszállt. Nem értettem, mi a csudát
csinálhattam, és főleg azt nem, pontosan mi is történt. Követtem Bettyt.
Behorpadt lökhárítójával a Volkswagen holmi nagy, buta állatnak tűnt, aki
éppen haldoklik.
– Megtámadtak a marslakók – tréfálkoztam. Alig fordultam meg, Betty
máris elindult az úton magas sarkú cipőjében. Utánavágtattam.
– Az isten szerelmére, ne idegeskedj már a kocsi miatt! – szóltam hozzá.
Gyorsan ment, és olyan mereven nézett maga elé, mint egy felhúzott gép,
pokolian nehezemre esett lépést tartani vele, ha nem akartam lemaradni.
– Le van szarva az a rakás ócskavas! – csattant fel. – Nem ez izgat...
– Semmi baj. Legföljebb egy kilométert kell gyalogolnunk. Az meg jót tesz
nekünk.
– Nem, Sonia jár az eszemben – folytatta. – Tudod, ki Sonia?
– Igen, a barátnődről beszélsz?
– Pontosan... Hát szerinted nem mázlista a barátnőm, szerinted nincs oka
SZÉPEN MOSOLYOGNI?!
– A francba, Betty, ne kezdjük újra...
– Látod – folytatta. – Sonia meg én ugyanabban a vendéglőben voltunk
pincérek, mielőtt idejöttem, ugyanazt a melót végeztük, súroltunk,
felszolgáltunk, söpörtünk, esténként pedig a szállásunkon arról beszélgettünk,
milyen lesz az élet, amikor véget ér mindez. Az imént pedig tapasztalhattam,
mekkora utat tett meg azóta, szerintem jól megtalálta a helyét az életben...

A messzeségben már látszottak a motel fényei. Nem ért még véget a
szenvedésünk, az emelkedő egyre csúszósabbá vált.
– Miért, neked más a véleményed? – erősködött.
Azt mondtam magamban: „Menj csak, ne foglalkozz vele, mit mond,
úgysincs semmi értelme ennek az egésznek, egykettőre elfelejti.”
– Magyarázd meg nekem, miért tartok én még mindig ugyanott, mondd
meg, mi rosszat tettem, amiért nem juthatok feljebb a létrán...
Megálltam, hogy rágyújtsak. Megvárt. Szinte felnyársalt a szemével. Úgy
tettem, mint aki nem tud mit válaszolni: szabad a gazda.
– Sehova se jutunk, ha itt maradunk – magyarázta. Átnéztem a válla fölött.
Nagyon gyorsan lélegzett.
– Nem tudom – feleltem.
– Mit jelent az, hogy nem tudom?! Miféle válasz ez?!
– Az istenit, azt jelenti, hogy nem tudom!
Hogy pontot tegyek az ügy végére, kicsit odébb mentem és nekiálltam
pisálni. Hátat fordítottam neki. Azt hittem, sikerült betapasztanom a csőrét.
Egy kis kék párafelhőt bocsátottam az éjszakába, és közben arra gondoltam,
hogy együtt élni egy nővel szükségszerűen bizonyos hátrányokat jelent, de
végül is a mérleg mégiscsak az ő oldalára billen. Azt vághat a fejemhez,
amihez kedve van, elvégre nem nagyon zavar. Gondolom, nem túl nagy ár
ahhoz képest, amit adni tud. Éreztem, ahogy mögöttem fortyog magában, már
nem is emlékeztem, mikor éreztem utoljára valakit magam mellett, rettentő
rég lehetett.
Mire begomboltam a sliccemet, helyreállt a lelki egyensúlyom. Hiába,
gondoltam, ha az ember ilyen eleven lányt talál, nem kerülheti el az effajta
jeleneteket, egyszerűen lehetetlen. Az alkohol melegítette a véremet, fél lábon
perdültem egyet és feléje fordultam.
– Nincs már kedvem erről beszélni – jelentettem ki. – Nem érzem magam
olyan állapotban, légy szíves... Sóhajtva nézett a sötét égre:
– A mindenségit, hát nem veszed észre, hogy az orrunk előtt megy el az
élet, nem dühít fel ez időnként?
– Ide figyelj! Mióta veled vagyok, nem érzem úgy, hogy az élet az orrom
előtt megy el. Sőt, ha tudni akarod, az az érzésem, hogy bőven megkapom a
magam részét...
– A francba! Nem arról beszélek! Azt akarom, hogy mindketten
kivergődjünk ebből. A szerencse valahol vár ránk, annyi az egész, hogy nem
szabad elszalasztani.
– Merő tévedés, angyalom.
– Jóságos isten, az ember azt hinné, paradicsomra leltél ebben a nyomorult
sivatagban. Hiányzik egy kereked?

Eltökéltem, hogy nem válaszolok. Elindultam feléje, de a lábam sajnos
beakadt egy gyökérbe, és elterültem a földön, felsértettem az arcomat.
Szemmel láthatóan nem zavarta ez az apróság. Tovább fejtegette, milyen
szenvedélyesen vágyik a nyolcvanas évekhez méltó életre, miközben én a
porban henteregtem.
– Nézd csak meg Soniát, hogy kivakarta magát a szarból. Most aztán
igazán belekóstolhat az életbe... El tudod egyáltalán képzelni, mi vár ránk, ha
mi ketten belevágunk?
– Betty, az istenért...
– Nem értem, hogy nem fulladsz meg itt. Semmit sem remélhetsz ebben a
sivatagban!
– A fenébe, gyere már ide! Inkább segíts!
De világosan láttam, hogy nem figyel rám. Egy tapodtat sem mozdult.
Teljesen belemelegedett az ügybe, gyorsabban lélegzett, a szeme pedig
csillogott.
– Egy szép nap reggel fogod magad, és elutazol az Antillákra – ecsetelte.
El tudod képzelni, hogy pár nap múlva megérkezel a paradicsomba?
– Menjünk lefeküdni – tanácsoltam. Mereven rám nézett:
– Csak meg kell mozdulni egy kicsit. Akarni kell.
– Valójában mit remélsz? Mit hiszel?!
– Istenem, tudod milyen az élet az Antillákon...?
Teljesen bezsongott. Röviden, idegesen felnevetett, és elindult, meg sem
várva engem, hódító álomképeivel játszva. Sikerült térdre emelkednem.
– A FRANCBA! – ordítottam. – NE RÖHÖGTESS MÁR AZ
ANTILLÁIDDAL!!

+ 3.
Ezután napokig nem beszéltünk erről a témáról. Nyakig voltunk a melóban,
egyszerre még sohasem jött össze ennyi. Az a tetű ciklon nem bírt kihagyni
minket, számba se lehetett venni, mi mindent tépett ki, az ablaküvegeket
ripityára törte, a szemetet meg szanaszét szórta. Akkora pusztítást végzett,
hogy csak néztünk egymásra Georges-zsal, fintorgott és vakargatta a füle
tövét. Betty inkább mulatott a dolgon.
A napjaim tehát azzal teltek, hogy egyik házból a másikba loholtam,
kezemben a szerszámosládával és a fülem mögött ceruzával, Betty pedig
bejárt a városba, hogy hozzon nekem szöget, gittet, deszkát és napozókrémet,
mert a nap nagy részét a szabadban töltöttem a létra tetején vagy egy tetőbe
kapaszkodva. Az ég reggeltől estig kéken ragyogott, egyszer s mindenkorra
kitisztult, hosszú órákig voltam a tűző napon, szájamban egy csomag szöggel,
és javítottam a megrongálódott kis faházakat.
Georges teljesen hasznavehetetlen volt az ilyesféle dolgokban, sőt
veszélyes is lehetett vele dolgozni, feltem, hogy kiesik a kezéből a kalapács,
vagy lefűrészeli az ujjamat, ha tartom neki a deszkát. Egy délelőttöt
átkínlódtam vele, aztán megkértem, hogy csak a sétányokkal foglalkozzon, és
többé ne merjen odajönni a létrámhoz, különben a fejéhez vágom a
szerszámosládát.
Lassanként újra emberi alakot öltött a környék, de esténként teljesen
kivoltam. Főleg a tévéantennákkal vacakoltam sokat, nehezen tudtam egyedül
visszaerősíteni őket, kínlódtam a kábelekkel, de nem akartam, hogy Betty
fölmásszon a tetőre, nem akartam, hogy baja essék. Időnként megjelent a létra
tetején egy hideg sörrel, engem teljesen elhódított a hőség, villant a haja,
lehajoltam, megcsókoltam, és elvettem tőle az üveget. Így húztam ki
naplementéig. Azután összeszedtem a szerszámaimat, és enni indultam. A
lenyugvó nap sugarainak simogatásában elvánszorogtam a házig: a verandán
találtam, kezében a legyezőmmel feküdt. Mindig ugyanazokkal a szavakkal
fogadott, amikor megérkeztem:
– Mi újság? – kérdezte. – Nagyon kivagy?
– Hát eléggé...
Ilyenkor felkelt, és követett a házba. Egyenesen a zuhany alá mentem, ő
meg a tűzhelynél foglalatoskodott. Tényleg olyan voltam, mint egy kifacsart
citrom, de rátettem még egy lapáttal, azt akartam, csak velem foglalkozzon. A
fáradtságtól egy csomó fura gondolatom támadt: szerettem volna, hogy
bepólyázzon, hogy behintőporozza a fenekemet, mint egy csecsemőét, meg
ilyenek, a hasára feküdni és a mellét szívni, ezt nagyon izgatónak találtam.

Amikor mögém állt megmasszírozni a tarkómat és a vállamat, lehunytam a
szemem. „Drága kis ciklonom – gondollam –, ó, drága kis ciklonom...”
Megvacsorázlunk, azulán gyorsan lelakarítotluk az asztalt. Mindez úgy
ment, mint a karikacsapás. Rágyújtottam, és kimentem a verandára, míg ő
kimosotl néhány cuccot. Békésen megcélozlam a nyugágyal, és
beleroskadlam. Hallottam, amint Betty mosogalás közben fütyül vagy
dudorászik, és néhányszor boldognak is éreztem magam. Ezekben a
pillanatokban a nyugalom oly mélységeibe hatoltam, hogy valami abszolút
bárgyú mosollyal a szájam szélén minden alkalommal elaludtam. A bagó
ilyenkor a mellemre esett, és nagy ordítás-sal ébredtem.
– Az istenit, már megint elaludtál – dorgált.
– MI...?!
Jött és ágyba vitt, egyik karjával átfogta a derekamat. A malracra dönlölt,
és vetkőzlelni kezdett. Sajnos tíz másodperc alatt rájöltem, túl fáradt vagyok,
hogy szeretkezzünk, már a szemem se ludlam nyitva tartani, mély álomba
zuhantam.
Új módszert dolgoztunk ki. Reggel csináltuk. Csak az zavart, hogy fel
kellett kelnem pisilni, mielőtt elkezdtük, meg neki is, ez egy kicsit megtörte a
varázst, de sikerült elintézni néhány idétlen tréfával, és gyorsan rátértünk a
lényegre. Betty reggel ragyogó formában volt, az is eszembe jutott, hogy
esetleg egész éjjel törte a fejét azokon a figurákon, amelyekel reggel előadot,
kissé furcsa helyzeteket akart kipróbálni, szinte lázasan látott neki, néha
teljesen paff voltam, csak bámultam. Úgy kezdtem újra a munkát, hogy hittem
a pokolban és a mennyországban, erőtlen lábbal mászlam fel valamelyik tetőre
meg-javítani az antennái.
Egy reggel Betty előtt ébredtem fel. A nap már hét ágra tűzött. Fél
könyökre támaszkodtam. Épp az ággyal szemben egy pasi ült egy széken, s ez
a pasi a motel tulajdonosa volt. Figyelmesen szemlélt minket. Azaz
pontosabban Bettyt nézte. Néhány pillanat kellett hozzá, míg felfogtam, mi
történik, és észrevettem, hogy lerúgtuk magunkról a takarót, meg hogy Betty
széttárt lábbal alszik. A pasi kövér volt, izzadt, zsebkendővel törülgette magát,
a kezét pedig gyűrűk borították. Kora reggel az ilyen pasiktól egyszerűen
felfordul az ember gyomra.
Felhúztam a takarót Bettyre, és gyorsan fölkeltem. Felöltöztem, egy szót
sem tudtam kinyögni, kíváncsi voltam, mit akar. Mosolyogva nézett,
szótlanul, mint egy macska, aki éppen egy egeret pillantott meg. Ebben a
pillanatban Betty fölébredt és hirtelen fölült az ágyban, a melle szabadon
maradt, kezével megigazította a szemébe lógó hajtincseket.
– Mi a franc? Ki ez az ürge? – kérdezte. Az meg felállt és biccentett felé.
– Nahát! Nehogy már zavartassa magát! – robbant ki Betty.

Kivonszoltam a tulajt, nehogy kitörjön a balhé. Becsuktam az ajtót magunk
mögött.
Néhány lépést tettem a napfényben a torkomat köszörülve. Zakóját a karján
vitte, és az ingén nagy izzadságfoltok díszelegtek. Képtelen voltam rendesen
gondolkodni, nem éreztem jól magam. Rendes körülmények között ilyentájt a
legnagyobb nyugalomban szeretkeztünk. A pasas benyúlt a zsebkendőjével a
gallérja mögé, és grimaszolva nézett rám.
– Mondja csak – kezdte –, e miatt a nő miatt kell délelőtt tízkor az ágyban
találnom?
A zsebembe süllyesztettem a kezem, és a földet bámultam, így legalább
úgy látszott, mintha zavarban lennék, és nem kellett látnom a pofáját.
– Nem, nem – feleltem. – Nem ő tehet róla.
– Nem szabad, érti, semmiképp sem szabad, hogy miatta megfeledkezzék
arról, miért van itt, miért adok magának szállást és fizetést, ugye érti?
– Igen, persze, de...
– Tudja – vágott közbe –, elég lenne feladnom egy apróhirdetést, és holnap
reggel már vagy százan tülekednének a kapu előtt a maga helyéért. Nem
akarok kiszúrni magával, mert régóta van itt, és sohasem volt okom
panaszkodni magára, de ez nem tetszik nekem. Azt hiszem, nem lehet
befogadni ilyen lányokat és rendesen végezni a munkát, ugye érti, mire
gondolok...?
– Beszélt Georges-zsal? – kérdeztem. Megrázta a fejét. Visszataszító volt,
és ezt tudta, fegyverként használta.
– Jó – folytattam –, akkor biztosan azt is elmondta, hogy segített nekünk.
Esküszöm, nem itt tartanánk, ha ő nem lett volna. Ha látta volna, mi volt itt az
után a rohadt ciklon után, semmi sem maradt épen, és ő vásárolt be, mialatt
Georges meg én megpróbáltunk gyorsan megjavítani mindent. Ő gittelte be az
ablakokat, szedte össze a gallyakat, járt mindenfelé... szóval egy percig sem
henyélt, és...
– Nem azt mondom...
– És még valamit hozzátennék, uram: sohasem kért fizetséget. Georges a
megmondhatója, mennyi időt takarítottunk meg az ő segítségével...
– Végül is azt akarja, hogy szemet hunyjak efölött, jól értettem?
– Ide figyeljen: talán egy kicsit későn keltem ma reggel, de mostanában
napi tizenkét órát dolgozom. Rettenetes sok melónk volt, csak szét kell néznie.
Rendszerint napfelkelte előtt fenn vagyok, nem tudom, mi történt. Nem
hiszem, hogy még egyszer megesik ilyen.
Patakzott róla az izzadság, és közben gondolkodott valamin, mert veszettül
fintorgott. Gyorsan körbenézett.

– Újra kellene mázolni ezeket a faházakat – jegyezte meg. – Már eléggé
lerobbantak...
– Igen, rájuk férne. És akkor az útról is magukra vonnák a figyelmet.
Éppen erről beszéltünk Georges-zsal...
– Jó, akkor talán meg tudunk egyezni... Nekifoghatnának a barátnőjével.
A meló óriási mérete annyira nem állt arányban az erőnkkel, hogy
elsápadtam a gondolattól.
– Maga tréfál! – feleltem. – Gondoljon csak bele, ekkora meló egy
vállalathoz illik... Sohasem érnénk a végére.
– Maguk ketten már egy kis vállalat – vigyorgott.
Az ajkamba haraptam. Tényleg a pasas markában voltunk, s ezt nehéz volt
megemészteni. Miért így történnek a dolgok? Hogy lehet, hogy az ember ilyen
helyzetben találja magát? El sem kezdődött a nap, máris fáradtnak éreztem
magam.
– Rendben, de szeretném tudni, mi a fizetség – sóhajtottam. Szélesebbre
húzta a vigyorát. Kicsi, párnás ujjait a vállamra tette.
– Az ördögbe is! Ne nevettessen már! – kiáltott fel. – Az imént arra kért,
felejtsem el ezt a lányt, ugye? Hát hogy tudnám elfelejteni, ha még fizetnem is
kell, lássa be, ez így értelmetlen!
Valóban azok közé a válogatott genyók közé tartozott, akiktől az embernek
még a szája íze is elromlik. A lábamat bámultam, úgy éreztem, a földbe
gyökerezett, és az állkapcsom is megfájdult. Behunyt szemmel lassan
végighúztam a kezem a szájamon. Ez azt jelentette, hogy kapitulálok. Az ürge
hozzá lehetett szokva, pontosan megértett.
– Hát akkor minden rendben! Megyek, nem akarom zavarni magukat a
munkában. Majd benézek, hadd lássam, hogy boldogulnak. Beszélek
Georges-zsal, mielőtt megrendelem a festéket...
A zsebkendőjét morzsolgatva elment. Egy ideig ott maradtam, egyik
lábamról a másikra állva, mielőtt rászántam magam, hogy hazainduljak. Betty
a tus alatt állt, láttam a függönyön keresztül. Két tűz közé szorultam. Leültem
az asztalhoz, és ittam egy langyos kávét. Undorító.
Betty törülközőbe csavarva jött ki a tus alól, egyenesen a térdemre ült.
– Mondd csak, ki volt ez az ürge? Ki engedte meg, hogy bejöjjön?
– Nincs szüksége engedélyre – magyaráztam. – Ó a tulaj...
– Na és akkor mi van? Nem lehet csak így bemenni az emberekhez, hát
elment az esze?
– Ühüm, igazad van. Én is ezt mondtam neki.
– És egyáltalán mit akart?

Minden hátsó gondolat nélkül megsimogattam az egyik mellét. Elég
üresnek éreztem magam, és ha belegondoltam, mekkora munka vár, jóságos
anyám, remegett tőle a lábam, teljesen belebetegedtem.
– Na, mit akart? – faggatott.
– Á, semmit... Marhaságot... Azt akarja, hogy lemázoljunk néhány vacakot.
– Hát ez épp kapóra jött. Imádok mázolni!
– Ezt nevezem szerencsének... – állapítottam meg.
Másnap reggel megjelent egy tag teherautóval, hozott két- vagy háromszáz
kiló festéket és festékező hengereket.
– Hát akkor van mivel elkezdeni – mondta. – Amikor elfogyott, csak
telefonálniuk kell, máris itt vagyok, rendben?
A fészerbe raktuk a festékesdobozokat. Szép halom gyűlt össze, görcs állt a
hasamba a dühtől és a tehetetlenségtől. Nem emlékeztem, hogy ilyen nehéz ez
a meló, már rég nem volt szerencsém ilyesmihez. Fura: volt egy csomó dolog,
amit elfelejtettem.
A szállító fütyürészve távozott. Szép volt az idő, látszott, nem akar
megváltozni. Kicsit szomorú pillantást vetettem a házakra, és végigcipeltem
az úton egy huszonöt kilós dobozt, hadd vágja egy kicsit az ujjam. Georges a
recepciónál lesett. Nem álltam meg. A nyomomba eredt, ajkán egy eszelős
vénember mosolyával.
– Hűha... Jó nehéznek tűnik az az izé!
– Kuss! – morogtam. – Hagyj békén!
– Jó, jó, na... Mi rosszat tettem?
Anélkül, hogy lassítottam volna, átvettem a dobozt a másik kezembe,
alaposan belevágtam a lábam, kis fényes pontok ugráltak a szemem előtt.
Georges nem tágított:
– A mindenit, sohasem láttalak ilyen fancsali képpel!
– Az meglehet – feleltem. – De miért kellett feltétlenül elmesélned, hogy
Betty ITT LAKIK?!
– A csodába, ismered... Szabályszerűen kivallatott az a szemét! Félig még
aludtam, amikor megjött.
– Naná, te sohasem vagy egészen ébren. Te vagy maga a két lábon járó
hülyeség! – vágtam hozzá.
– Hé, te, igaz, hogy kimázoltok minden izét? Ekkora fába vágod a
fejszédet?
Megálltam. Földre raktam a dobozt, és Georges szemébe néztem.
– Ide figyelj – kezdtem. – Nem tudom még, hogyan döntök, de nem
akarom, hogy Bettynek szólj róla. Világos?
– Jó, ne izgulj, komám, nyugodtan alhatsz... De hogy oldod meg, hogy ne
kekjén megmondanod?

– Gőzöm sincs. Még nem gondolkoztam rajta.
Amikor Bettyvel az első faház elé értünk, irdatlan hasmenés jött rám, és el
kellett tűnnöm egy kis időre. A feladat óriási méretei láttán összeszorultak a
beleim, és nem volt bátorságom megmondani az igazat Bettynek. Tudtam,
hogy mindenkit elküldött volna a francba, sohasem hagyta volna, hogy így
kibasszanak vele, fbigyújtotta volna az egész miskulanciát. De ezután akkora
kavarok jöttek volna, hogy az sokkal rettenetesebbnek tűnt, ezért inkább úgy
döntöttem, hogy zsebre vágom. A hasmenés még nem a világ vége, rövid
ideig tartó kellemetlenség, amit el kell tűrni.
Amikor visszatértem, Betty éppen a bérlőkkel beszélgetett. A szokásosnál
egy kicsit sápadtabb voltam.
– Na... megjöttél. Éppen mondtam nekik, hogy mázolunk egy sort.
Meghatódva tekintettek rám, az agyalágyultaknak ahhoz a fajtájához
tartoztak, akik teljes mellbedobással élvezték a nyugdíjat. Legalább egy fél
éve itt laktak, mindenhova virágcserepeket aggattak. Motyogtam néhány
érthetetlen szót, majd kivonszoltam Bettyt a ház mögé. Kiszáradt a torkom.
Betty igazán tündökölt, teljesen fel volt villanyozva, mosolygott.
Kétszer-háromszor megköszörültem a torkom, ökölbe szorított kezem a szám
elé tartva.
– Nos, mire várunk, valójában mit is kell csinálni? – tette fel a kérdést.
– Hát te fesd a spalettákat, én meg körülötte – nyögtem ki. A feje tetejére
tűzte a haját, gondtalanul nevetett: igazán ellenállhatatlan látványt nyújtott.
– Kész vagyok – jelentette ki. – És aki elsőnek befejezi, segít a másiknak...
Rettentő szomorú mosollyal nyugtáztam az ajánlatát, amikor hátat fordított.
Az öregek időnként benéztek, hol tartunk. Keresztbe tett karral álltak a
létrám lábánál, és az örömtől fülig ért a szájuk. Tizenegy felé a nő
aprósüteményt hozott nekünk. Betty tréfálkozott vele? mindkettejüket igazán
nagyon kedvesnek találta. Engem inkább zavartak, nem nagyon volt kedvem
folyton beszélgetni, szellemeskedni. Miután lemázoltam a homlokzat felső
részét, leszálltam a létráról, és odamentem Bettyhez kijátszani a második
kártyámat. Éppen egy sarokkal foglalatoskodott.
– Ezt nevezem, nagyon menő vagy – dicsértem. – Ennél jobban nem is
lehet csinálni... Azért van egy kis gikszer, az én hibám, elfelejtettem szólni.
– Mi nem stimmel?
– Szóval a sarok... Olyan, mintha túlmentél volna rajta.
– Naná, hogy túlmentem. Hogy a csudába csináljam másképp? Látod,
mekkora az ecset.
– Tudom, nem a te hibád. De most már úgy tűnik, mintha a MÁSIK
OLDALT is elkezdted volna!
– Na és? – kérdezte.

Úgy tettem, mint aki nem akarja megérteni.
– Hogyhogy? – nyögtem.
– Hát azt mégsem tehetjük meg velük, hogy a háznak csak az EGYIK
OLDALÁT mázoljuk le, hogy néz az ki? Tapasztalt profiként húztam végig a
karom a homlokomon.
– Végül is mindegy, mit csinálunk, ezt vagy mást... – egyeztem bele. –
Legalább örülnek neki. Hála neked, teljesen új házuk lesz. És a nap hátralevő
részében végig ezen a kis szaros faházon gürcöltünk.
Valójában ez a kis tréfa gyakorlatilag egy hetünkbe került. A hőmérőben
hirtelen felszökött a higany, és a kora délutáni órákban nem lehetett a
szabadban dolgozni. Elrejtőztünk a házba, teljesen lehúztuk a redőnyt. A
frizsider pedig úgy búgott, mint egy mosógép, de nem volt képes annyi jeget
termelni, amennyire szükségünk volt. Pucéron jártunk-keltünk a szobában,
egy csomószor összeütköztünk. Az ujjammal követtem a bőrén
végigcsordogáló izzadságereket, és fújtattunk, mint a mozdony, összeragadt a
hajunk, izzott a tekintetünk, és nekitámo-lyogtunk a bútoroknak. Úgy éreztem,
minél többet szeretkezünk, annál inkább megjön a kedvünk hozzá, de ez nem
jelentett problémát. Inkább az nyugtalanított, hogy Betty mázolási kedve
napról napra csökkent, hiányzott már belőle a lendület, az aprósütemények is
egyre kevésbé használtak. Még be sem fejeztük az első faházat, máris torkig
volt az egésszel. Nem tudtam, hogy adagoljam be neki: összesen huszonhét
darab vár ránk. Este nehezen tudtam elaludni, cigarettáztam az ágyban, mialatt
ő aludt. A gondolataimat szabadjára engedtem a sötétben. Azon törtem a
fejem, mi fog történni. Tudtam, hogy ott leszek az első sorban. Mintha egy
nagy aréna közepén állnék, és vakítóan tűzne szemembe a nap. Éreztem a
veszélyt, de nem tudtam, honnan támad. Magam alatt voltam.

+ 4.
Egyik este, hét óra körül fejeztük be az öregek házát, éppen naplementekor.
A faház szinte álomszerűén hatott a maga rózsaszínű spalettái-val fehér
alapon, a két öreg pedig összebújva lelkendezett. Betty meg én holtfáradtak
voltunk. Leültünk egy-egy festékesdobozra, koccintottunk és legurítottunk egy
sört. Délután enyhe szél támadt, és most kellemes volt az idő. Mindig jó érzés
egy meló végére érni, bármilyen is legyen, mi pedig tudtuk értékelni. A
lábunkba költözött fáradtság és fájdalom valami különös bódító itallá vált,
mindenen nevetgéltünk.
Éppen kacsingattunk egymásra a sör mellett, amikor megjelent a tulaj.
Porfelhő kavargóit a kocsija mögött. Pontosan előttünk állt meg. Alig kaptunk
levegőt, főleg én. A fülem zúgni kezdett.
Kiszállt a kocsiból, és a nedves zsebkendőjével felénk indult. Túl széles
mosollyal nézte Bettyt. A nap utolsó sugarai enyhén ibolyaszínűre festették a
pasas bőrét. Néha meglehetősen könnyű felismerni a Pokol küldötteit.
– Nos – jegyezte meg –, úgy látom, minden rendben van. És jól halad a
munka...
– Igen, ahogy mondja! – válaszolta Betty.
– Rendben, rendben. Majd meglátjuk, tudják-e tartani az ütemet...
Kivert a hideg verejték. Felpattantam a dobozomról. Karon ragadtam a
manuszt, és témát váltottam:
– Nahát igazán közelebbről is szemügyre vehetné, nézze csak meg ezt a
munkát! Öt perc alatt megszárad, ez ám a festék!
– Te, várj csak egy kicsit – vágott közbe Betty. – Mondott valamit, amit
nem értettem...
– Minden rendben – nyugtattam. – Mindenki nagyon örül. Induljunk a
lakókhoz...
– Mit értett azon, hogy TARTANI AZ ÜTEMET?!
– Ez csak egy kifejezés – magyaráztam. – Menjünk, igyunk egyet az
öregeknél.
Minden erőfeszítésem ellenére a tulaj Betty felé fordult. Akaratlanul
elfintorodtam.
– Ne nyugtalankodjék, kisasszony! Nem vagyok olyan gonosz, mint
amilyennek látszom. Nem kívánom meg maguktól, hogy mindezt egypercnyi
pihenés nélkül csinálják meg.
– Mindezt? Mit jelentsen ez a MINDEZ? A pasas egy másodperc töredék
részéig csodálkozni látszott, majd elmosolyodott.
– Hát... a többi faházról van szó, természetesen. Mi ebben az érthetetlen?

Moccanni sem tudtam, véres verejtéket izzadtam. Betty még mindig a
festékesdobozon ült, alulról szemlélte a tulajt, és azt hittem, a torkának ugrik
vagy tűzcsóvát okád rá.
– Mert maga azt képzeli, hogy az összes izét lemázolom, merő
szórakozásból? – sziszegte. – Viccel?
– Maga szerint úgy nézek ki, mint aki viccel? – kérdezte a tulaj.
– Hát nem is tudom... Hadd gondolkozzam egy kicsit, mindjárt
megmondom.
Egy ugrással talpon termett. Felkapta a rózsaszínű festéket tartalmazó
dobozt. A teteje úgy repült el a fejünk felett, akár egy aranydisz-kosz. Minden
olyan gyorsan történt, hogy senkinek sem volt ideje megmoccanni. A
legrosszabbat láttam lelki szemeim előtt.
– Jaj, ne, Betty... – kérleltem.
De már semmi sem állíthatta meg. Egyenesen a tulaj kocsijához rohant, és
a tetőre zúdította a doboz tartalmát, sok-sok liter indián rózsaszín festéket. A
pasas csuklani kezdett. Betty rámosolygott, kivillantva fogsorát.
– Na látod – fordult hozzá –, a kocsidat lefesteni, egye fene, az még elég
gyorsan megy... De a többit sajnos vissza kell utasítanom, attól tartok, az
egészségi állapotom nem engedi.
Azzal eltűnt; csak jó néhány pillanat múlva tértünk magunkhoz, a festék
közben az ajtók közepéig lecsorgott.
– Semmi baj! Probléma egy szál se. Csak egy jókora adag víz kell, és lejön.
Látványos, de nem veszélyes – nyugtattam. így hát lemostam a kocsiját. Több
mint egy órába telt. Nem kis erőfeszítésembe került, amíg lecsillapítottam. Azt
mondtam, hogy minden elrendeződik, hogy Betty menstruál, fáradt, a
melegtől ideges, és elsőnek fogja megbánni. „A fenébe is, felejtse el –
unszoltam –, lefestem magának az összes szemeteskosarat és lámpaoszlopot,
ha már benne vagyok.”
Összeszorított foggal mászott vissza a kocsijába, én meg még egyszer
letöröltem a szélvédőjét, mielőtt elindult. Utána magamra maradtam a
sétányon, majdnem éjszaka volt már, teljesen kidöglöttem, alig maradt erőm.
De tudtam, a neheze még hátravan. Harmincöt évesen már nem nevettem az
ilyesmin, hanem szembenéztem a helyzettel. A legnehezebb az volt, hogyan
menjek vissza Bettyhez. Indulás előtt adtam magamnak öt percet, láttam a
házban csillogó lényt, öt röpke percig mozdulatlanul álltam, felemelt orral
próbáltam beleszagolni a katasztrófa szelébe. Azt hiszem, ez volt az a pillanat,
amikor a dolgok furcsa fordulatot kezdtek venni.
Betty kirakta az üveget az asztalra. Egy széken ült, széttárt lábakkal és
lehorgasztott fejjel, az egész haja előrelógott. Amikor beléptem, várt néhány
másodpercig, mielőtt rám emelte volna a szemét. Még sohasem láttam ilyen

szépnek. Érzékeny pacák vagyok, azonnal észrevettem, hogy nemcsak dühös,
hanem szomorú is, és én nem tudom sokáig elviselni ezt a tekintetet.
– Az istenit, mi ez a marhaság? – kérdezte rekedten. – Mit machi-náltál
azzal a görénnyel?!
Az asztalhoz léptem, hogy töltsék magamnak. Óriási, láthatatlan erő
nyomta a vállamat, kicsit gyorsabban kellett lélegeznem.
– Nem járult hozzá, hogy itt maradj. Csak ha nekifogunk a melónak. Ilyen
egyszerű az ábra.
Betty idegesen felnevetett, a szeme úgy csillogott, mint az achát.
– Szóval, ha jól értem, végig kéne pingálnom az összes elizélt faházat,
hogy engedélyt kapjak itt penészedni. Ezzel az erővel az ember le is pisáihatja
magát, nem?
– Ha úgy vesszük...
Újra töltött magának, én is ugyanazt tettem. Egy kicsit izzadtam.
– Az ember nem tud minden szemétládát elkerülni – folytatta. – Túl sok
van belőlük. De akkor ki kell készíteni őket, nem beszélni velük. Attól meg
egyenesen a falra mászom, hogy hagytad, hogy egy ilyen tetű pali átverjen,
hogyan mehettél bele ebbe az izébe...
– Megpróbáltam mérlegelni a lehetőségeket – válaszoltam.
– Nem azt kellett volna tenned, hanem egyszerűen elküldeni az anyjába, ez
büszkeség kérdése vagy mi a franc. Mit képzel ez az ürge, hogy mindketten
tökhülyék vagyunk, legföljebb arra jók, hogy kisu-vikszoljuk a csukáját?!
Mekkora marha vagyok, ki kellett volna kaparnom a szemét!
– Ide figyelj, ha házakat kell mázolnom, hogy együtt maradhassunk, hát
házakat fogok mázolni, és ennél többet is megtennék. Semmiség az egész, ha
azt nézem, mit nyerek vele...
– Egy frászt! Hát nem vagy hajlandó kinyitni a szemed? Esküszöm,
teljesen dinnye vagy! Nézd meg, milyen nyavalyás helyen élünk, az a szemét
meg kiszúrja a szemed valami nyomorúságos fizetéssel, hogy élve eltemesd
magad. Vedd már észre, mit értél el, most, hogy félúton tartasz az életedben,
meg tudnád mondani, mit kaptál, meg tudod mutatni azokat a csodákat, amiért
hagytad baszogatni magad?!
– Jól van, na... Mindannyian ugyanott tartunk. Nincs olyan óriási
különbség.
– Jaj, kérlek... Ne mondj már ekkora ökörségeket! Szerinted miért vagyok
veled, mi értelme van, ha nem tudlak csodálni, ha nem lehetek büszke rád...
Az időnket vesztegetjük itt, csak arra jó ez a hely, hogy az ember hozzáeddze
magát a megdögléshez!

– Jó, rendben, talán így van... De látod magad, amint lelépsz innen zsebre
tett kézzel és egy kicsit távolabb újrakezded az egész szart? Szerinted a pénz
az utcán hever, tényleg azt hiszed, hogy érdemes?
Megint ittunk egyet, erőre volt szükségünk, hogy tovább csépeljük a szót.
– A mindenit – magyarázta –, hogy lehet így élni, remény nélkül, minden
nélkül, másra vágyás nélkül... A francba, nem értelek, még fiatal vagy,
makkegészséges, és úgy viselkedsz, mint akinek levágták a tökét!
– Be tudom neked mutatni a dolgokat más oldalról – feleltem. – A világ
egy nevetséges zsibvásár, mi pedig találtunk egy csendes helyet, nem zavar a
sok marha, veranda is jutott nekünk, és van hol • szeretkeznünk. Az hiszem,
inkább neked ment el az eszed.
Rám nézett, megrázta a fejét, és kiitta a poharát.
– Az istenit – szólalt meg. – Már megint egy hülyét fogtam ki. Tudhattam
volna, a hapsiknál mindig el van fuserálva valami.
Odamentem a frizsiderhez, kivettem a jégkockákat. Kezdtem torkig lenni a
vitával, mozgalmas nap állt mögöttem. Lefeküdtem az ágyra, a poharat a
hasamra helyeztem, és az egyik karomat a fejem alá tettem.
Betty megfordult, hogy lásson, állat a szék támlájára helyezte.
– Mi törött el benned? Mi nem működik? – kérdezte.
Felemeltem a poharam, hogy az egészségére igyák, s közben lehúztam a
csukámat. Talán nem ez volt a legjobb módszer. Úgy éreztem, jelt adtam a
rohamra. Egy ugrással talpon termett, s csípőre tett kézzel odaállt elém.
– Nem szűk neked egy kicsit ez a hely? Nem akarsz szabadon lélegezni?
Mert én IGEN! Levegőre van szükségem!!
E szavakra a tekintete szinte eszelősen járt körbe a helyiségben, tudtam,
valamin ki fogja tölteni a dühét, esetleg rajtam, de a pillantása a
kartondobozokon állt meg. Egy egész halom állt a szoba egyik sarkában,
rendetlen összevisszaságban. Igaz ugyan, hogy nem volt elég helyem a
lakásban, de nem nagyon zavart, időnként teleraktam egy kartont, azután nem
nyúltam hozzá többet.
Dühében felkiáltott, és felkapta az első dobozt, ami a keze ügyébe esett. A
feje fölé emelte. Serami fontos nem volt benne, nem szóltam bele. Szépen
kirepítette az ablakon. Hallottuk, hogy valami eltört. Igazából nem is tudtam,
hogy pontosan mi volt benne.
Két másik kartondoboz követte az első útját. Kiittam a poharam. Ha Betty
továbbra is ilyen ütemben termel, nemsokára elfárad.
– Igen, igen – folytatta –, nekem levegő kell. LÉLEGEZNEM kell!!!
És akkor arra a dobozra csapott le, amelyikben a füzeteimet tartottam.
Felálltam.

– Ne, várj! – állítottam meg. – Azt az egyet hagyd békén. De a többivel
folytathatod, ha kedved tartja.
Betty megigazított egy szemébe lógó hajtincset. Kíváncsinak látszott,
kifáradt a nagy rendcsinálásban.
– Mi van benne?
– Semmi különös. Csak papírok.
– Ahhoz képest hirtelen hogy felkaptad a vizet... Mik ezek a papírok?
Nem válaszoltam, elmentem Betty előtt, és töltöttem magamnak egy
pohárral. Kezdett a fejembe szállni az ital.
– Azt hiszem, kedvem támadt belepillantani – jelentette ki Betty.
Alighogy kimondta, kiöntötte a doboz tartalmát az ágyra, és a füzeteim
szétszóródtak mindenfelé, akár kiárusításkor az áruk a kirakatban. Nem volt
ínyemre a dolog, rosszul éreztem magam. Nagyot kottyintottam, Betty pedig
ezalatt felkapott két-három füzetet és beléjük lapozott.
– Nahát! Mi ez az izé? – kérdezte. – Ki írta ezt, te?
– Ide figyelj, ezek régi, érdektelen dolgok. Jobban tennénk, ha mással
foglalkoznánk. Elrakom...
– TE írtad EZT?
– Igen, ÉN írtam EZT. Régebben.
Úgy tűnt, érdekli a dolog. Ezzel is időt nyertem, habár jobban szerettem
volna, ha másról beszélünk.
– Csak nem akarod azt mondani, hogy teleírtad az összes füzet összes
lapját, hihetetlen!
– Betty, felejtsük inkább el ezt az egészet ma estére, és szépen feküdjünk
le. Teljesen ki vagyok facsarva és...
– A mindenit! – szakított félbe. – Mi ez igazából? Nem értem.
– Á, semmi, írtam egyet s mást, amikor volt egy kis szabad időm. Betty
rám nézett, szeme akkorára nyílt, akár egy csészealj. A tekintete egyszerre
tükrözött fájdalmat és bámulatot.
– És miről szól?
– Gőzöm nincs, rólam szól... Ami eszembe jutott...
– De hát miért nem szóltál nekem soha erről?
– Majdnem elfeledkeztem róla.
– Jó, jó, ne is próbálj ilyet beadni nekem. Az ember nem feledkezik meg
ilyesmiről.
Lassú mozdulattal szedte össze a füzeteket, ujját végighúzta a füzetek élén,
akár egy vak. Halotti csend uralkodott a helyiségben, azon gondolkodtam,
vajon lefeküdhetünk-e. Azután Betty az asztalra tette a füzeteket, és
letelepedett egy székre.
– A fedeleken a számok sorrendet jelentenek? – kérdezte.

– Igen, de mit csinálsz? Nem fogsz most nekikezdeni olvasni...
– Miért, tudsz valami érdekesebbet?
Akartam tenni egy megjegyzést, de végül nem szóltam semmit.
Örültem, hogy megúsztam. Csöndben levetkőztem és végignyúltam az
ágyon, mialatt Betty nekifogott az első füzetnek. Sohasem mutattam meg
ezeket senki másnak, még csak nem is beszéltem róluk senkinek. Betty volt az
első, aki láthatta őket. És Betty nem volt akárki. Furcsán éreztem magam.
Elszívtam egy cigarettát elalvás előtt, tekintetemet a plafonra szegezve, és
lassan visszatért a nyugalom. Harmincöt éves korára az embernek már jócskán
van tapasztalata az életről. Tudja értékelni, ha egy kicsit kifújhatja magát.
Másnap reggel megfordultam az ágyban, és észrevettem, hogy Betty nem
fekszik mellettem. Az asztalnál ült, fejét a kezébe fogta, az orrát meg az egyik
füzetbe dugta. Már világos volt, de égett még a lámpa. A szobában füst
terjengett. „A francba – mondtam magamban –, a francba, egész éjjel ott ült.”
Gyorsan felöltöztem, közben Bettyt néztem, és meg-meghúztam az üveget.
Azon gondolkodtam, odavágjak-e valami csípős megjegyzést és kezdjük azzal
a napot, vagy kussoljak. Egyáltalán nem figyelt rám, időnként lapozott, és újra
a kezébe süllyesztette a homlokát. Idegesített. Egy ideig körben forogtam,
aztán úgy döntöttem, kávét melegítek. A nap már kezdte sütni a falakat.
Víz alá tartottam a fejem, azután leraktam két csészét meg a kávét az
asztalra. Töltöttem Bettynek az egyikbe. Eléje toltam. Úgy fogta meg, hogy
rám sem pillantott, az álmosságtól megduzzadt a szemhéja, meg sem
köszönte; a haja is kócos volt. Még cukrot sem rakhattam a kávéba, máris
felhajtotta, felrefordított fejjel, hogy közben tovább olvashasson. Vártam egy
kicsit, vajon felfigyel-e rám, vagy ereje fogytán lefordul-e a székről. Végül a
combomra csapva fölálltam.
– Na, megyek – szólaltam meg.
– Ühüm...
Biztos voltam benne, meg sem értette, amit mondtam.
– Milyen? Tetszik? – kérdeztem.
Meg sem hallotta. Cigaretta után tapogatózott az asztalon. Ez a micsoda
legalább eltereli a figyelmét, és a dolgok talán rendbejönnek, gondoltam.
Éppen ezt akartam. Nem vágytam másra, mint hogy Bettyt magam mellett
tartsam.
Kifelé menet eloltottam a villanyt, és – habár Betty egyetlen pillantásra
sem méltatott – csodálatos hajnalba léptem ki. Szép sárga fény terült szét,
néhány zug maradt csak árnyékban, korán lehetett, senki sem járt kint, egyedül
voltam, kicsit másnaposán.
Bementem a raktárba egy doboz festékért. Lekaptam egyet a felső sorból,
de kicsúszott a kezemből, és hátraugrottam, a Volkswagen visszapillantó tükre

majdnem átszúrta a vesémet. Csillagokat láttam tőle. A szervizben a muksi
annyit ajánlott érte Bettynek, hogy abból alig futotta volna egy kis tégely
arckrémre, ezért nem kötöttünk üzletet. Most már bántam, mert ott álltunk egy
ronccsal, amivel semmit sem lehetett kezdeni. Megmasszíroztam a csípőmet, s
káromkodtam egy nagyot: még egy elintéznivaló, kezd hosszú lenni a lista.
Kiléptem a napsütésbe, olyan bambán hunyorogtam, hogy egy országos hülye
is megirigyelte volna, s elindultam a festékesdobozzal.
Nekifogtam a második faháznak, s közben Bettyre gondoltam, aki az
asztalnál görnyed kis füzeteim mellett. Ebből erőt merítettem, és kicsit
könnyebb szívvel húztam meg az első ecsetvonást.
Alig öt perce kezdhettem el, amikor kinyílt a spaletta, és egy manusz képe
jelent meg az ablakban. A bérlő volt, borotválatlan, trikós fickó, most
szállhatott ki az ágyból. Azok közül való, akik egy egész körzetben a
kizárólagos ügynökei valaminek, ő spéciéi szemüvegekkel vigéckedett.
– Ja, te vagy az? – kérdezte. – Mi a fenét csinálsz?
– Nem látod? Nevetve ingatta a fejét:
– Nahát, nem sűrűn látlak melózni... És utána BELÜL is megcsinálod?
– Aha, máris elhúzogathatja a bútorokat.
Jókorát ásított, aztán kávéval kínált. Egy kicsit elbeszélgettünk az
időjárásról, mielőtt újra munkához láttam volna. A henger minden húzásnál
hangosan cuppogott, jobban örültem volna egy csendesebb szerszámnak.
Szép lassan telt az idő, nem sok minden változott, azt leszámítva, hogy
föl-le mászkáltam a létrán, meg hogy egyre melegebb lett. Nem siettem, egy
kissé zsibbadtnak is éreztem magam, a fehérség vakított. Csak a karomon
végigcsorgó festék zavart, elég kellemetlen volt, csinálhattam bárhogyan, nem
tudtam elkerülni, csiklandozott, viszketett, undorított. Ami azt illeti, nem
rajongtam a mázolásért, az ember összekeni magát és hamar beleun.
Ám most épp ilyen meló kellett nekem, ami kikapcsolja az ember agyát. El
akartam egy kicsit különülni. Lelassítottam a lélegzetem, és a szemem is felig
lehunytam. Olyan jól sikerült, hogy nem hallottam a motor zaját. Csak a
teherautót láttam elrobogni: Betty ült a kormány mögött.
Késszúrást éreztem a hasamban. „Elment – gondoltam –, bekövetkezett,
elment, elhagy!” Belém nyilallt a fájdalom, éreztem, hogy pánikba esem, de
tovább görgettem a hengert még két-három másodpercig, amíg teljesen el nem
fogyott a festék róla. Aztán az egészet elhajítottam a fenébe, és futni kezdtem
a faház felé, imádkoztam, ne végleg lépjen le, és főleg ne a tulaj kocsijával.
Vadállat módjára rontottam be a házba, lihegve. Kellett egy kis idő, míg
szemrevételeztem, hogy minden cuccát itt hagyta. Le kellett ülnöm egy
székre, minden erő kiment a lábamból. Teljesen elhülyültem. Felkeltem, hogy
még egyszer megtapogassam a ruháit, a kis szoknyáit, a pólóit, fel tudtam

volna pofozni magam. Azt is észrevettem, hogy a füzeteimet gondosan
elrendezte egy kartondobozba. Lenyeltem egy nagy pohár vizet, aztán
visszamentem melózni.
Később visszamentem enni egy falatot, de Betty még nem jött meg. így van
ez, ha a nők bevásárolni indulnak, gondoltam, mindig kell hozzá idő. Tojást
csináltam magamnak, de nem voltam éhes. Furcsának tűnt a ház Betty nélkül,
rosszul éreztem magam otthon. Nem tudtam megmaradni öt percig mozgás
nélkül. Mosogattam egy kicsit, azután kihasználtam az alkalmat, és
visszatelepítettem a kartondobozokat, amiket kihajított, megteremtettem a
rend látszatát. Mégis éreztem, hogy valami megváltozott, minden sokkal
kevésbé megszokottnak tűnt, a szoba levegőjének is furcsa íze volt, nem sok
hiányzott hozzá, hogy egy idegennél higgyem magam. Kellemetlen érzés volt.
Kihátráltam a házból. A hőség ellenére inkább visszatértem az ecseteimhez.
Hiába ismételgettem magamnak, hogy Betty egyszerűen bement a városba
elintézni egy-két dolgot, nem sikerült megszabadulnom valami furcsa
szorongástól, egy kissé ideges voltam. Heves mozdulatokkal dolgoztam, kis
festékcseppek fröcsköltek mindenfelé. Úgy éreztem, mintha valami
bőrbetegséget szedtem volna össze. Időnként elhúzott egy-egy autó az úton,
abbahagytam a munkát, és a létráról követtem a szememmel. A tetők fölött
kilométerekre beláttam az utat, csak néhány ág zavart. A Sargasso-tengeren
evickélő szerencsétlen kis bárkaféleség őrszemére hasonlíthattam. Majd
kiesett a szemem, úgy bámultam az utat. És most először igazi sivatagnak
láttam ezt a zugot, rettenetes porfészeknek, most értettem meg, mire gondolt
Betty. így aztán nem tűnt valami vidámnak. Az édenkertem napperzselte,
lakatlan földhöz hasonlított. Persze azért láttam így, mert Betty nem volt itt;
azért meglehetősen idegesítő, hogy egy lány egyszerűen fogja magát és a
világot úgy fordítja ki, mint a kesztyűt szokták.
Amikor végre megpillantottam a visszatérő teherautót, felakasztottam a
hengert a létra fokára, és rágyújtottam. A táj visszanyerte nyugalmát, a levelek
lágyan rezegtek. Lassanként minden visszazökkent a helyére, míg lazítottam.
Egy kis ideig viaskodtam a vággyal, hogy Betty elé menjek, és amikor úgy
éreztem, mindjárt feladom, behúztam egy jókora jobb egyenest a ház falába, a
spaletta lehúzta a bőrt az egész öklömről, de sikerült, nem másztam le a
létráról.
A szemüveg-kereskedő kijött megnézni, mi történt, szexújságot tartott a
kezében, ciciket láttam.
– Hé! Te csinálod ezt a lármát?
– Ühüm... Agyoncsaptam egy szúnyogot.
– Szórakozol velem? Ilyenkor nincs is szúnyog!

– Jöjjön csak fel, és nézze meg. Még látom a kis lábait, amint mozognak
abban a vértócsában.
Unott mozdulattal csapott a levegőbe. Összecsavarta a magazint, és a
távcsövön keresztül nézett föl rám.
– Minden rendben odafent?
– Az előbb felment bennem a pumpa, de már érzem, rohamosan tér vissza a
formám.
– A francba – jelentette ki –, nem értem, hogy lehet kibírni a tűző napon.
Ez ám a szar meló...
Hóna alá csapva az összehajtogatott pucér lányokat, visszament a házba, és
újra nekiláthattam a munkának, duzzadtam a friss energiától. Vadul kezdtem
festeni, mosollyal az ajkam szélén, összeszorított állkapoccsal.
A szokásosnál kicsit hamarabb hagytam ott a melót, de bebizonyítottam
magamnak, amit akartam, nem volt érdemes folytatni. A várakozás a végsőkig
fokozta az izgalmamat, rettentő nehezemre esett rendesen elmenni a faházig,
villámok futottak keresztül a karomon, lábamon, puhára főttem.
Alig nyitottam ki az ajtót, Betty máris a karomba ugrott. Ledöbbentem.
Magamhoz szorítottam, és a válla fölött láttam, hogy a terített asztal közepén
óriási csokor virág áll. Kellemes illata volt.
– Mi történt? – kérdeztem. – Ma van a születésnapom?
– Nem – felelte. – Pásztoróra vacsorával. Nem is próbáltam megérteni,
belecsókoltam a nyakába. Nem akartam kérdezősködni, túl szépnek tűnt az
egész.
– Gyere – mondta. – Ülj le, töltök neked egy pohár pincehideg bort.
Szelíden hagytam magam irányítani, még a meglepetés hatása alatt álltam.
Mosolyogva néztem körül, az a kis bor is tényleg csodálatos volt, direkt arra
találták ki, hogy a lenyugvó nap sugarainak fényében kortyolgassa az ember.
„Milyen könnyedén vezetnek át minket a nők a pokolból a mennyországba –
gondoltam –, igazán értenek hozzá.”
Mialatt bekukkantott a sütőbe, újra töltöttem magamnak. Ő meg mesélt a
városban tett sétájáról, a tűzhely előtt guggolt, háttal nekem, kis sárga ruhája
felcsúszott combtőig és majd szétpattant rajta. Az ablakpárkányra szállt egy
kicsi madár, azt néztem.
– Tíz perc múlva eszünk! – szólt Betty.
A térdemre ült és koccintottunk. A lába közé csúsztattam a kezem. Ez volt
ám a szép élet! Reméltem, gondolt rá, hogy vegyen szivart. Alig telt el egy kis
idő, már a bugyiját markolásztam izgatottan, de megállított. Kicsit eltolt
magától, a szeme szinte égett.
– A csodába is – mondta –, hadd nézzelek meg már egy pillanatra.

A hetedik mennyországban éreztem magam. Mozdulatlanul hagytam, hogy
kezével végigsimítsa az arcomat. Szemlátomást élvezte a dolgot. Egymás után
gurítottam le a teli pohár borokat.
– Ó, most már értem, miért temetkeztél el itt – suttogta. – Mert meg kellett
írnod AZT A VALAMIT!
Nem válaszoltam, beértem egy mosollyal. Valójában nem úgy álltak a
dolgok, ahogy gondolta, nem azért telepedtem meg ebben a zugban, hogy
írjak, akkoriban eszembe se jutott ilyesmi. Dehogy, csak egy csendes zugot
kerestem, süssön a nap, ne legyen sok ember, mert unom a világot, nem
tehetek róla. Az írásra csak jóval később adtam a fejem, talán egy évvel rá,
pontos ok nélkül, mintha az ilyesmi óhatatlanul rászakadna az emberre néhány
hónap magány után, ha kedveli az álmatlan éjszakákat és szükségét érzi, hogy
élőnek érezze magát.
– Te... nem is tudom, hogy mondjam el neked – magyarázta Betty. – El
sem tudod képzelni, milyen hatással volt rám. Esküszöm, semmi ehhez
foghatót nem olvastam! Annyira boldog vagyok, hogy te írtad ezt, ó, kérlek,
csókolj meg...
Úgy találtam, egy kicsit túloz, de nem kérettem magam. Kellemes
hőmérséklet volt aznap este. Megmártóztam benne, mint egy fahéjjal
illatosított meleg fürdőben, teljesen elengedtem magam. A lábujjam hegyét is
ellazítottam.
Betty ragyogó volt, szellemes, kívánatos, úgy éreztem magam, mint aki
kilépett az űrbe és a légüres térben lebeg, vártam, mikor szállunk le, hogy az
ágyon landoljunk. De őt a füzeteim érdekelték, a KÖNYVEM, és miért, és
hogyan, és így, és úgy, azt vettem észre, hogy sikerült felráznom, csupán a
koponyám erejével arattam győzelmet, és nagyon megörvendtem ennek a
gondolatnak. Ha zseni volnék, talán elég lenne egy pillantást vetnem rá, máris
az enyém lenne.
Próbáltam lehűteni a lelkesedését, de nem volt mit tenni, lágy tekintettel
nézett, nem tudott betelni velem, miközben írói kezemet simogatta. A szeme
úgy csillogott, mint amikor a mesebeli lány kettétör egy kavicsot és gyémántra
lel. Királyi rangra emelt. Egyedül az árnyékolta be egy kicsit a képet, hogy
úgy éreztem, Betty másnak hisz engem, mint aki vagyok. De úgy gondoltam,
megragadom az alkalmat, miért ne lássam hasznát jókora írói farkamnak és
lelkem csodálatos mélységének. Az élet olyan, mint egy önkiszolgáló étterem,
az embernek el kell tudnia kapni a tányérokat, mielőtt elmennek az orra előtt.
Tizenegy felé az író kezdett lehervadni. Két kis üveg bor után alig tudott
ülni a széken. Csak nézte a lányt mosolyogva és sóváran, nem értette már, mit
beszél, és arra se volt ereje, hogy elismételtesse magának. Lerészegítette a bor,
de lerészegítette a gyengédség, lerészegítette a kényelem és főleg a hosszú,

arna hajú lány, aki előtte himbálta mellét. Nem sok hiányzott, hogy a lány,
aki új értelmet adott a füzeteknek, kedvet csináljon az írónak átolvasni az
összesét. Az ágyon az író azzal szórakozott, hogy foggal húzta le a lány
bugyiját. Az pedig a karjaiba zárta őt és szorította. Sohasem szorította még
így, furcsa érzés volt. Úgy kapaszkodott az íróba, mintha együtt vészeltek
volna át egy vihart, a hátán összekulcsolta a lábát. Az író nyugodt mozdulattal
belehalok, a szemébe nézve, megszorította a fenekét és a mellét harapdálta,
miközben haladt az idő az éjszakában. Cigarettáztak. Patakzott róluk a
verejték. Kis idő múltán a lány a könyökére támaszkodott.
– Ha belegondolok, hogy te faházakat mázolsz... – szólalt meg. Az író jól
forgatta a szavakat, ez volt a munkája:
– Szarok rá nagy ívben – felelte.
– De hát nem ez a te helyed...
– Tényleg? Akkor hol a helyem?
– Az első sorban – válaszolta a lány.
– Kedves vagy – mondta az író. – De azt hiszem, a világot nem épp rám
szabták.
A lány lovagló helyzetben az író mellkasára ült, és a keze közé fogta a
fejét.
– Na ezt majd meglátjuk... – jelentette ki. Az író nem tulajdonított
jelentőséget e szavaknak. Végtére is író volt, nem próféta.

+ 5
Másnap a tulaj épp akkor jelent meg, amikor sziesztáztunk. Az ajtóban
fogadtam. Rosszkedvűnek látszott, az úton nem kímélte a meleg, ólomszínű
volt az arca. Mivel Betty még nem kelt fel, nem hívtam be a szobába, sőt ki is
toltam egy kicsit. Talán ez dühítette fel, merthogy szerette volna legeltetni a
szemét a lányon.
– Mi az, maga szórakozik velem? – robbant ki. – Szóval reggel tízkor,
délután meg négykor? Nehogy zavartassa magát...
– Már elnézést – vágtam rá –, de este napszálltáig dolgoztam. Elhiheti, jó
néhány óra az...
– Látom, magánál mindig kész a válasz.
– Téved – jelentettem ki.
Alig fejeztük be a párbeszédet, megjelent Betty. Az egyik fehér pólómat
vette fel, és lejjebb húzta, hogy takarja a fenekét. Gyűlölködő pillantást vetett
a tulajra.
– Milyen jogon beszél vele ilyen hangon? – csattant fel.
– Betty, kérlek... – próbálkoztam.
– Nem, komolyan mondom – folytatta –, mit képzel?
A pasasnak tátva maradt a szája. Bettyt nézte, ahogy huzigálja a pólóját,
nézte a hegyes mellét meg a hosszú, meztelen combjait. Majd kiesett a szeme.
Végigtörölte az arcát a zsebkendőjével.
– Nézze, nem magával beszélek – vetette oda.
– Nem ám, szerencsére. De tudja egyáltalán, kivel beszél?
– Persze hogy tudom, az alkalmazottammal. Betty nevetésben tört ki.
– Az alkalmazottaddal? Te szegény kis senki! Ő nemzedékének
legnagyobb írója, fogd már föl!
– Betty, ne beszélj összevissza...
– Erre nem vagyok kíváncsi – jelentette ki a tulaj. Láttam, hogy Betty
elsápad. Haragjában elengedte a pólót, az meg felugrott húsz centit. Kilátszott
a szőrzete. A manusz nem bírta levenni róla a szemét. Eltelt néhány
másodperc, míg Betty megértette, mi történik.
– A nyavalyába... Mi a csodát nézel így?! – mordult rá. De az teljesen
megdermedt, csak az ajkát harapdálta. Betty nagyot taszított rajta, a manusz
lehátrált a veranda lépcsőjén.
– Hé, te az életben nem láttál nőt? Nehogy szívszélhűdést kapj!
Betty csupasz fenékkel utánaeredt, és még egy jókorát lökött rajta, a
manusz megbotlott, majdnem elterült, alig tudta visszanyerni az egyensúlyát.
Most már vértolulása lehetett.

– Egyet ki nem állhatok: a szexmániásokat! – tette hozzá Betty.
A jelenet olyan hihetetlennek tűnt és Betty olyan izgató volt, hogy tátott
szájjal odagyökereztem a verandára. A tulaj elzöldült dühében, de
visszavonult, háttérben a kék éggel. Nem tudtam megállni mosolygás nélkül,
főleg amikor teljes hosszában elvágódott.
Gyorsan felkelt, és egy utolsó pillantást vetett rám:
– Azt ajánlom, szabaduljon meg ettől a lánytól! – ordította.
De mivel Betty újra támadással fenyegette, sarkon fordult. Kis fehér
porfelhők kavarogtak körülötte, ahogy az öltönyét veregette.
Betty dühtől reszketve haladt el mellettem, és szó nélkül bement a házba.
Nem mentem utána. Az ember inkább várja meg messziről, míg szép lassan
eltávolodik a vihar. Ebben a pillanatban még az író sem sokat számított volna.
Megint összeomlottak a díszletek, és már megint egy büdös porfészekben
találtuk magunkat. Hallottam, ahogy rugdossa a falat. Ideje volt elindulni
melózni.
Egész délután a létra tetején maradtam, onnan kémlelődtem. Ha
lábujjhegyre álltam? átláttam a kettes teteje fölött, benéztem az ablakaimon,
szórakoztam, legalább ötven méterre voltam, biztonságban éreztem magam.
Azon gondolkodtam, mennyi időre van szükség, hogy egy ilyen leány
lehiggadjon. Végignéztem, ahogy néhány kartondobozom újra távozik az
ablakon keresztül, kivéve azt, amelyikben a füzeteim voltak: az nem röpült.
„Haha – gondoltam – HAHA!”
Természetesen nem nagyon haladt a meló, nem azon járt az eszem.
Ráérősen dolgoztam. Telt az idő, Betty az asztalnál ült mozdulatlanul,
homlokát a kezére támasztva. Nem tudtam, jó jel-e vagy rossz.
Azt elismerem, hogy az a hájfejű megkapta, amit megérdemelt. De én azt
kapom-e, amit érdemlek?
A tulaj fenyegetése járt az eszemben, de lelki szemeimmel láttam, hogyan
majrézik a munkaügyi bíróságtól, s ez megint lelket öntött belém. Csak egy
kicsit fáradtnak éreztem magam, mintha kiizzadtam és meghűltem volna. Jó
néhány kilométernyi mázolás volt már a karomban. A festékesdoboz végén
jártam, amikor megpillantottam Bettyt: éppen kiment a verandára. Elbújtam a
tető mögé. Amikor újra kilestem, már végigment a sétányon, éppen befordult a
sarkon.
Tűnődtem, hova mehet, egy kis faldarabot pingálva törtem a fejem,
végiggondoltam az összes elképzelhető lehetőséget. De valójában nemigen
maradt időm nyugtalankodni, mert a következő pillanatban már a faházban
sürgött-forgott, el-elhaladt az ablakok előtt. Nem értettem, mi a csodát csinál,
mintha valamit rázna maga előtt.

„Jé – gondoltam –, valamilyen szerrel tisztogat. Talán kisikálja a házat,
hogy lecsillapodjon.” Előre láttam, hogy fog ragyogni minden.
Megnyugodtam, még egy ideig dolgoztam. A nap éppen nyugodni készült,
amikor lelkiismeretesen kimostam az ecseteket. Enyhült a meleg. Mielőtt
hazamentem volna, megittam egy sört a szemüvegügynökkel. Az ég
megdöbbentően vörös volt. Cigarettára gyújtottam, és lassan a ház felé
indultam: néztem, ahogy a lábam halad. Már csak vagy tíz méterre lehettem a
háztól, amikor felnéztem. Megpillantottam Bettyt: a veranda előtt szobrozott.
Megálltam. Mellette a két bőröndje, ő pedig hihetetlen keményen rám nézett.
Azt sem értettem, mit keres a kezében a meggyújtott gázlámpám. A
szürkületben csillogott a haja, szépsége vadul sugárzott. Benzinszag csapott
meg. Tudtam, hogy a lámpát bevágja a házba. Egy másodperc töredékéig
örültem a gondolatnak, aztán láttam, amint a karja félkört ír le az égen, azután
a lámpa hullócsillag módjára repült a levegőben.
VLLUUOFF! – szólt a ház. A pokol előszele volt. Azután Betty
megragadta a bőröndjeit, a lángok meg kicsaptak az ablakokon. – Na, jössz? –
kérdezte. – Indulunk.

+ 6
Fintorogva ébredtem, rázott az út, és nem is volt valami melegem, a
teherautó platóján kavargóit a levegő, reggel hat óra lehetett, alig kelt fel a
nap. Betty úgy aludt, hogy ágyút süthettek volna el a füle mellett.
Szerencsétlenségünkre pont egy olyan pasast fogtunk ki, aki trágyával teli
zsákokat szállított, és hajnalban ettől a szagtól a hányás kerülgetett,
mocskosnak éreztem magam. A vezető melletti ülés tele volt nagy
csomagokkal, ezért utaztunk kívül. Kiszedtem egy pulóvert a bőröndből és
fölvettem. Betty vállára is terítettem valamit. Egy erdőn hajtottunk keresztül,
és egy kicsit lehűlt a levegő. A fák orma olyan magasan volt, hogy
beleszédültem. A pilóta kopogott a hátsó ablakon. A fiatal fickó egy
benzinkútnál vett fel minket, meghívtam egy sörre. Valami mezőgazdasági
vásárról jött, ha jól értettem.
Kávét kínált, meg tudtam volna csókolni érte. Elvettem tőle a termoszt, és
többször is töltöttem egy keveset a pohárba. Azután az egyik zsákon ülve
elszívtam aznapi első cigarettámat, néztem a tovatűnő utat. Egy idő múlva
muszáj volt nevetnem. Mintha az én koromban újra pattanások jelentek volna
meg az arcomon. Nem volt olyan nagy ügy, igazság szerint szinte semmit nem
hagytam magam mögött, mert Bettynek sikerült begyömöszölnie néhány
ingemet és a füzeteimet az egyik bőröndjébe, mindössze egy kicsit
nevetségesnek éreztem a dolgot, már csak egy Henry Fonda-féle sapka
hiányzott a fejemről. Előrelátó lány módjára megmentette a tűzvésztől a
megtakarított pénzemet, ezért elég gazdagnak éreztem magam. Megélhettünk
belőle egy vagy két hónapig, sőt azt mondtam neki: „Ide figyelj, nem muszáj
bohóckodnunk az országúton, meg tudjuk fizetni az utat, inkább ne
baszogassanak.” De az igazság, azt hiszem, az, hogy valójában ez tetszett
neki. Egyszerűen egy rakás hamut akart hátrahagyni és útra kelni, mint a régi
szép időkben. Meg akarta adni a módját. Nem vitatkoztam, mert a karomon
csüngött, és ezen kívül más nem érdekelt. Fogtam a bőröndöt, és mosolyogva
emeltem égnek a hüvelykujjamat.
Két napja voltunk úton, belepett a por. Kezdtem hiányolni a tusolómat.
Retteneteset ásítottam, erre Betty fölébredt. A következő pillanatban a
nyakamba ugrott és megcsókolt. Akármennyit töröm a fejemet, akkor sem
tudok többet kérni az égtől. Elég volt rápillantani, az ember látta, hogy boldog.
Ha nem is lelkesedtem a gondolatért, hogy meghódítjuk a világot, ahogy ő
mondta, elég jól tűrtem. Az országút sem probléma, ha van kéznél egy szép
lány.

A fickó megállt tankolni, mi pedig megragadtuk az alkalmat, és vettünk
szendvicset, sört. Újra kezdett meleg lenni. Időnként a teherautó
fel-felgyorsult százra, de mégis éreztük, hogy süti a nap a bőrünket.
Fejcsóválva bontottam fel a sörösüvegeket. Önkéntelenül arra gondoltam,
hogy már rég megérkeztünk volna, ha hagyja, hogy megvegyem a jegyeket,
így pedig óriásit kerültünk, egyszerűen azért, mert a fickó még be akart ugrani
a testvéréhez, mielőtt visszamenne a városba, és nem mertük elszalasztani ezt
a csodálatos kis teherautót. De hát egyedül ő állt meg, hogy felvegyen, és most
már nem mertük elereszteni, amíg le nem tesz a városban. Igaz, nem siettünk.
Nem Eldorádóba tartottunk.
Valami isten háta mögötti kis faluban álltunk meg; mialatt a srác benézett a
testvéréhez, leültünk egy napernyő alá, és üdítőt rendeltünk. Míg Betty vécén
volt, elbóbiskoltam a széken. Egyáltalán semmire sem kellett gondolnom, a
világ pedig még mindig ugyanolyan abszurdnak tűnt. Körülöttünk csend,
szinte kihalt volt a környék.
Kis idő múltán útnak indultunk, de várni kellett napnyugtáig, míg végre
megpillantottuk a város fényeit. Betty felállt és topogott türelmetlenségében.
– Képzeld – magyarázta –, legalább három éve nem láttam. Fura érzés.
Érted, nekem még mindig a kis húgom...
A fickó egy kereszteződésnél tett le, épp hogy leszálltunk Bettyvel és
leszedtük a bőröndjeinkét, máris egy sor kocsi dudált, és pasasok hajoltak ki
az ablakon. Már egy kicsit elfeledtem, milyen is ez, elfeledtem ezt a fajta
környezetet, a kipufogógáz szagát, a fényeket, amelyek a járdákat is
megvilágítják, a kocsik szűnni nem akaró zaját. Nem lelkesedtem túlságosan.
Jó ideig gyalogoltunk, cipeltük a bőröndöket. Nem voltak nagyon súlyosak,
de mindig beléjük ütközött valaki, főleg a terjedelmük zavart. Egyetlen
hasznukat láttuk: rájuk lehetett ülni, míg vártuk, hogy zöldre váltson a lámpa.
Betty egyfolytában beszélt. Mint egy vízbe visszadobott hal, én meg nem
akartam elrontani az örömét. Tényleg nem volt nehéz dolgom, habár a lámpák
előtti ácsorgás leginkább valamiféle büntetéshez hasonlított.
Az utcákat elárasztotta az emberek tömege, munkaidő után hazafelé
igyekeztek. Ekkor kezdett el villogni a sok szar neonreklám, hu-nyorgatva,
behúzott nyakkal kellett átkelni a fényáron. Tiszta szívből utáltam a dolgot, de
Betty jelenléte furcsamód elviselhetővé tette az egészet, és a sok marhaság
most nem ment az agyamra. Persze az emberek többségének borzasztó volt a
pofájába nézni, megbizonyosodhattam róla, hogy a dolgok mit sem változtak.
Lisa, Betty húga, csendesebb negyedben lakott egy kis fehér, egyemeletes
házban. A hat négyzetméteres terasz üres telekre nézett. Amikor Lisa
kinyitotta az ajtót, csirkecombot tartott a kezében. Ettől éhes lettem. Azután a
lányok lelkendezve összecsókolóztak, és Betty bemutatott egymásnak minket.

Ezalatt sóvárogva lestem egy kellőképp aranyra sült bőrdarabot, ami a
szárnyról csüngött alá. „Szervusz, Lisa” – mondtam. Egy doberman jött ki a
házból, farkával csapdosva az éjszakát. „Bongónak hívják” – mondta Lisa az
állat fejét simogatva. Bongó rám nézett, azután a gazdájára, és ő nyerte el a
jogot a csirkeszárnyra. Mindig is tudtam, hogy a világ gonosz tréfamester.
Lisa egyedül lakott Bongóval a legteljesebb kupiban, de mégis kellemes
volt a ház, sok színes ez-az lógott a falakon, mintha ottfelejtették volna. Lisa
elég rövid kimonót hordott, és észrevettem, szép a lába, de ami a többit illeti,
Betty kenterbe verte, a plusz öt-hat év ellenére. Leroskadtam a kanapéra,
mialatt a lányok beszélgettek, poharakat és rágcsálnivalót hoztak.
Észre sem vettem, de fáradt lehettem, mert az első pohár portói bor a
fejembe szállt. Majdnem ráléptem a kutyára, amikor vécére indultam, forgott
velem a világ. Bevizeztem az arcom. A szakállam háromnapos volt, a szemem
köré pedig karikákat vont a por, alig álltam a lábamon. Az országúti
kisangyalt adtam elő, akit legyűrt kétujjnyi portói.
Amikor visszamentem, Bongó éppen a csirkét fejezte be, Betty pedig az
utazás végét mesélte. Lisa összecsapta a kezét.
– Nahát, igazán jókor jöttetek! – örvendezett. – Az emeleten a kégli egy
hete üres... Betty elámult. Lassú mozdulattal lerakta a poharát.
– Mi? Ez azt jelenti, hogy senki sem lakik fönt és hogy hajlandó lennél
kiadni nekünk a lakást?!
– Persze! Inkább ti vegyétek ki, mint más...
– Jóságos isten, hiszen álmodok! – kiáltott fel Betty. – Ez egyszerűen
csodálatos!
Azután fölugrott és odatérdelt a fotelom elé. Nem értettem, mikor került a
ruhájára a csillogó Hitler.
– Na látod, megmondtam – erősködött –, látod, mi történt velünk? Hát mi
ez, ha nem a világ legnagyobb mázlija?
– Mi is történt pontosan? – kérdeztem. Betty a térdemhez szorította a
mellét.
– Az történt, édesem, hogy egy órája sem tettük be a lábunkat a városba,
máris találtunk egy frankó kis kéglit, egyenesen az égből pottyant az ölünkbe.
– Kérdezd meg, van-e egy dupla ágy odafent – feleltem.
Belecsípett a combomba, és fölemeltük a poharainkat. Semmit sem
szóltam, de én is úgy találtam, hogy egész jól alakulnak a dolgok. Végül is
talán igaza van. Talán egy más világ nyílik meg előttünk. Kezdtem igazán jól
érezni magam.
Az üveg gyorsan kiürült. Azt mondtam: „Ne izguljatok!”, és elindultam.
Emelt fővel, zsebre vágott kézzel mentem el a sarokig. Kicsit lejjebb boltokat
vettem észre.

Beléptem a fűszereshez. „Szép jó estét mindenkinek!” – köszöntem. A pali,
egy nadrágtartós öreg, egyedül ült a pénztárgép mögött. Kértem egy üveg
pezsgőt, szárazsüteményt és egy konzervet a kutyának. Az öreg rám sem
nézett, csak megírta a számlát, úgy tűnt, alig van ébren.
– Tudja – folytattam –, biztos találkozunk még. Ide költöztem a
környékre...
A jó hír nem volt valami nagy hatással rá. Ásítva nyújtotta át a számlát.
Fizettem.
– Hohó, maga mázlista – viccelődtem. – Minden hónapban egy rakás pénzt
hagyok majd itt magánál... Erőltetetten mosolygott, de szemmel láthatólag
csak arra várt, hogy szedjem a sátorfámat. Fájdalmas kifejezés ült az arcán,
akárcsak azokén, akikkel az ember az utcán szembetalálkozott. Úgy éreztem,
mintha leprások lennének. Pillanatnyi habozás után leemeltem egy másik
üveget is, kiszámoltam a pénzt és kijöttem.
A lányok örömkiáltásokkal fogadtak. Mialatt ők pezsgőt töltögettek, én a
kutya konzervjével foglalatoskodtam, a kocsonyában úszó, egy kiló, élénk
rózsás színű kutyaeledellel. Bongó felrehajtott fejjel szemlélt. Tudtam, jobb
megnyerni az ilyen állatok szívét, és láttam, sikerült egy jó pontot szereznem.
Azután megnéztük a lakást. Felmentünk az emeletre vezető lépcsőn. Egy
kis időbe telt, amíg Lisának sikerült elfordítania a kulcsot a zárban: a
produkciót nevetéssel jutalmaztuk.
– Általában kulcsra van zárva ez az ajtó – magyarázta –, de most nyitva
hagyhatjuk. Ó, mennyire örülök, tudjátok, néha egy kissé egyedül éreztem
magam...
A fenti lakás egy szobából állt, meg egy másik helyiségből, amelynek
egyik sarkát konyhának rendezték be, és egy kis teraszból: szóval maga a
paradicsom, plusz egy tusolóvá átalakított beépített szekrény. Mialatt a lányok
ágyat húztak, kimentem a teraszra és a rácsnak támaszkodtam. Bongó követte
példámat. Hátsó lábaira állva majdnem akkora volt, mint én. Bekerített, üres
telekre lehetett látni. A másik irányban néhány faház látszott, a messzeségben
pedig az éjszakánál is feketébb dombok; a szobából hallottam a lányok
nevet-gélését, éles felhangjukat. Elszívtam egy cigarettát, és közben élveztem
a helyzetet. Kacsingattam Bongóra.
Később, amikor ágyba bújtunk, Betty belém kapaszkodott és szinte azon
nyomban elaludt. A plafont bámultam. Kis idő múltán fogalmam se volt, hol
vagyok, de nem törtem a fejem. Hasi légzést alkalmaztam. Ahogy fokozatosan
belecsúsztam az álomba, az volt az érzésem, hogy szép lassan felébredek.

+ 7
Nem kerestünk azonnal munkát, nem kergetett a tatár. Az idő nagy részét a
teraszon töltöttük Lisával és Bongóval, beszélgettünk, kártyáztunk, olvastunk,
az egyik délutánt végtelen nyugalommal követte a másik, nem emlékeztem rá,
hogy valaha is ennél jobban ment volna a dolgom. Betty úgy lesült, mint egy
néger, Lisa egy kicsit kevésbé, mert hétköznap melózott, pénztáros volt egy
nagyáruházban. Időnként kimentem játszani Bongóval az üres telekre,
ilyenkor felröppentek a madarak. Betty az erkélyről nézett minket, integettünk
egymásnak, azután eltűnt, és már csak az írógép kopogását hallottam, meg a
csengettyűt, amikor a sor végére ért.
Egy kicsit bosszantott a dolog. Fejébe vette, hogy legépeli a kéziratomat és
utána elküldi a kiadóknak. Minden követ megmozgatott, hogy írógéphez
jusson. Pedig én kizárólag kedvtelésből írtam, nem azért, hogy egy szép napon
a vadállatok ketrecében találjam magam, legalábbis így hittem, márpedig
Betty bizonyos értelemben a porondra lépésemet készítette elő. Ezen
tűnődtem, miközben Bongónak haji-gáltam a fadarabot, de nem kenődtem el,
ki kellett gondolnom az esti menüt: szinte automatikusan én vettem kézbe ezt
a feladatot. És amikor egy ügyes fickó előtt ott áll az egész nap, hogy a
vacsorán gondolkodjon, csodákat tud művelni akár a semmiből is. Még
Bongónak is készítettem külön kaját, jól összehaverkodtunk.
Este, mialatt főtt az étel, elmentem Bongóval Lisa elé, Betty pedig tovább
gépelt a lebukó nap utolsó sugarainak fényében. Csak háromnégy ujjal, így hát
egy darabig még volt mit csinálnia, rettentő sokat bakizott, a javításokkal
együtt kétszer annyi idő kellett a munkához; nem nagyon izgatott. Bongó
előttem rohant, az utcán az emberek utat nyitottak, isteni volt, mindig találtam
ülőhelyet a padon a buszmegállóban. Rég nem volt ilyen enyhe az ősz. Azután
lassan hazasétáltunk, vittem a cekkereit, Bongó a kocsikat locsolta, Lisa az
életét mesélte, nekem nem nagyon volt mondanivalóm. Megtudtam, hogy
nagyon fiatalon ment férjhez, és a pasas két év múlva beadta a kulcsot, nem is
emlékezett rá pontosan, csak Bongó maradt meg neki, meg a ház; kiadta az
emeleti lakást, hogy kiegészítse a fizetését. Ebben az ügyben' különben üzletet
kötöttünk. Volt itt-ott javítanivaló, vízvezetékszerelés, villany. Három hónapi
lakbérre becsültük az egészet és megegyeztünk. Mindenki jól járt.
Este egy film reményében bekapcsoltuk a tévét, és végignéztük a műsort az
utolsó hirdetésig, utána meg puhatolóztunk, melyikünk keljen fel, hogy
kikapcsolja. Vigyázni kellett, nehogy elvágódjunk egy sörösdobozon. Amikor
a műsor nagyon szar volt, lelőttük. Kártyát vettünk elő vagy mászkáltunk a
lakásban, a lányok beszélgettek, én pedig a rádió gombjait csavargattam, hátha

találok valami tűrhető műsort. Néha rám jött a sétálhatnék, ilyenkor szó nélkül
leakasztottam a kabátomat, és Bongó kíséretében róttuk az utcákat. A lányok
imádták ezt. Nevettek, amikor azt mondtam nekik, hogy bezártnak érzem
magam, egyáltalán nem hittek nekem. Persze hiába fordultunk jobbra, aztán
megint jobbra és még egyszer jobbra vagy akár balra, a színfalak egy
hangyányit sem változtak, kimerültén tértünk haza. Kiválóan lehetett így
emészteni, alig értünk haza, máris kirámoltuk az egész hűtőt az asztalra.
Amikor Lisa elfáradt, felmentünk az emeletre, de sohasem feküdtünk le
hajnali három vagy négy óra előtt. Nem könnyű korán lefeküdni, ha az ember
dél körül kel föl.
Amikor nem ezek szerepeltek a programon és Betty formában volt, az
írógép elé ült. Én kimentem a teraszra, Bongó a térdemre hajtotta a fejét, és
néztem, ahogy Betty összeráncolt szemöldökkel betűzi a füzeteimet. Azon
tanakodtam, hogy a fenébe foghattam ki egy ilyen lányt, másrészt pedig
tudtam, hogy elpályázhattam volna az Északi-sarkra is, egy szép napon
találkoztam volna vele, amint kék széllel a nyaka körül a jégmezőn sétál.
Szerettem nézni. Majdhogynem elfeledtette velem az egész rakás szart, amit
magunk mögött hagytunk. Amikor eszembe jutott az a lángokban álló faház,
azt képzeltem, hogy egy sereg rendőrt küldtek az üldözésünkre, Damoklész
kardjaként lebegett a fejünk fölött a dolog. Még szerencse, hogy nem hagytam
meg a címemet, újra láttam Henrit és a lakókat: fintorogtak a tűz fényénél, és
hallottam, ahogy kiáltoznak utánunk, mialatt mi a bőröndökkel szaladunk.
Akárcsak egy szar fegyveres rablás. Amikor a távolból rendőrségi szirénát
hallottam, kortyoltam egyet, öt perc múlva pedig már eszembe se jutott, újra a
tőlem alig néhány méterre ülő nőt néztem: ő volt a legfontosabb az életemben.
Abban a pillanatban egyáltalán nem nyugtalanított, hogy egy nő a
legfontosabb az életemben, ellenkezőleg, boldog voltam, a gondtalanság és az
egyszerűség szelei fújdogáltak körülöttem. Időnként fbikeltem,
megsimogattam a mellét, és megnéztem, hol tart.
– Na? Még mindig tetszik? – kérdeztem.
– Emiatt ne aggódj.
– Könnyen megeshet, hogy soha nem adják ki...
– Hahaha, ne röhögtess!
– Pedig megtörténhet.
– Szeretném, ha egy kicsit elmagyaráznád, hogy történhet meg.
– A világ álnok, Betty.
– Á, dehogy. Kell tudni bánni vele.
Elgondolkoztam. Visszamentem a teraszra, és az írógép újra kattogni
kezdett, Bongó visszafeküdt a térdemre, és a fejem fölött csivi-telve gyulladt
ki az összes csillag.

Egy reggel, amikor felébredtem, elhatároztam, hogy komolyan nekilátok a
vízszerelésnek. Homlokon csókoltam Bettyt, kölcsönvettem Lisa kocsiját, és
elindultam a városközpontba beszerezni, ami szükséges. Hazafelé néhány cső
kilógott a kocsiból. Már éppen kivettem volna, amikor előttem termett egy nő.
A nyakában kis aranykereszt lógott.
– Bocsánat, uram... véletlenül nem vízvezeték-szerelő?
– Attól függ – feleltem. – Miért?
– Nos, a csapról van szó, uram, a konyhai csapról. Több mint egy hónapja
keresek szerelőt, de senki sem hajlandó eljönni, hogy megjavítsa. Ha tudná,
milyen kellemetlen...
– Hát... el tudom képzelni.
Földre szegezett tekintettel simogatta a keresztjét:
– És ön, uram... szóval ön nem tudna eljönni, talán az egész egy percig tart,
tudja...
Gondolkodtam egy-két pillanatig, előadtam az elfoglalt pasit, a karórámra
néztem.
– Az ördögbe, épphogy belefér... Messzi lakik?
– Nem, nem, pont szembe.
– Na jó, akkor siessünk.
Átment az utcán, követtem, a hatvanas éveiben járhatott, a ruhája a
lábikrája közepéig ért. A házon szükséget nem látó nyugdíjas érződött, a
kőpadló szikrázott, mindenhol csend honolt. A konyhába vezetett, és rábökött
a csapra. Vékony, áttetsző sugárban csepegett a víz a zománcra. Közelebb
léptem, és két-háromszor elforgattam a csapot, mindkét irányba. Azután
sóhajtva egyenesedtem fel.
– Ne is keresgéljen szerelőt – jelentettem ki. – A tű beakadt a szelepbe, és
tönkretette a fejet. Gyakran megesik.
– Ühüm. Mondja csak, súlyos a dolog?
– Rosszabb nem is lehetne – válaszoltam. – Az egészet ki kell cserélni.
– Ó, istenem! És az mennyibe kerül? Hozzávetőleges fejszámolást
végeztem, az eredményt pedig megszoroztam kettővel.
– Jesszus Mária! – kiáltott fel.
– És fel sem számítottam magának a kiszállást – tettem hozzá.
– És mikor tudná megcsinálni?
– Most vagy soha. És ne csekkben fizessen.
Hazarobogtam és összeszedtem az összes szerszámot, amit csak találtam.
Elmondtam Bettynek, mi történt. Megvonta a vállát, és újra a füzeteimbe
merült. Két másodperccel később már a kocsiban ültem. Nem találtam üres
parkolót, egy másik kocsi mellé álltam, megvettem a csapot, és visszamentem
az öreglányhoz.

– Ne zavarjon – kértem. – Nyugodt körülmények közt szoktam dolgozni.
Majd szólok, ha szükségem van valamire.
Bezárkóztam a konyhába, és munkához láttam. Egy óra múlva már
elraktam a szerszámokat, eltakarítottam az utolsó vízcseppet, és beszóltam a
nőnek. Az üdvhadsereg öreglánya a hetedik mennyországban járt. Elkészült a
konyhája.
– Fiatalember – lelkendezett , addig el nem megy innen, amíg meg nem
adja a telefonszámát. Lekopogom, de még szükségem lehet a szolgálataira...
Azután kikísért az ajtóig, és addig integetett, míg el nem tűntem a sajátom
mögött. Meg voltam elégedve a napommal.
Aznap este éppen a tűzhely mellett álltam, a készülő vacsorára vigyáztam,
amikor megszólalt a telefon. Betty terített, Lisa vette föl.
Egy ideig odafigyelt, két-három szót válaszolt, majd rátette a kezét a
mikrofonra, és nevetve fordult felénk:
– Hé, egy szót sem értek belőle, a sarki fűszeres. Erősködik, hogy a
vízvezeték-szerelőt keresi! Betty sötét pillantást vetett rám.
– Azt hiszem, veled akar beszélni – morogta. – Biztos ki kell tisztítani
valamit...
Az történt, hogy a hír villámgyorsan elterjedt a környéken. Az emberek
megadták egymásnak a telefonszámomat. Azon tűnődtem, mi a fenét
csinálnak a vízvezeték-szerelők, mármint az igaziak, mikor a házak
orrán-száján ömlik a víz, a csövek meg sorban eldugulnak. Egyik délelőtt
éppen sorban álltam két méter rézcsőért és egy kilenc-venfokos könyökcsőért,
beszédbe elegyedtem egy profival: megtudtam tőle, hogy a kis repedések, a
kis piti dolgok nem érdeklik őket. „Mondok neked valamit – folytatta
halkabban a fickó –, mindig úgy intézem, hogy megtudjam, van-e esélyem
felszerelni egy egész fürdőszobát. Különben nem is megyek.”
Azonnal megértettem, hogy ez az a szűkre szabott terület, ahol
megvethetem a lábam: a gyorsan elintézett és kápéban fizetett kis melók.
Néhány nap alatt szinte nevem lett a környéken. Drága, de gyors és
eredményes fickó hírébe kerültem. Hamar rájöttem, miben rejlik az erőm: ha
valaki benáthásodik, megpróbálhat küzdeni, de ha a klotyója eldugult,
kényszerhelyzetben van. Annyi pénzt gyűjtöttem be, amennyit tudtam.
Helyből lekaszáltam a társaságot.
Vagy két hétig jókora tolongás volt, azután egy kicsit alábbhagyott, mert
már nem futottam a munka után. Minden kuncsaftot délelőttre osztottam be.
Betty nem örült, amikor látta, hogy a fejembe húzott sapkával, hónom alatt a
szerszámosládával indulok el, idegesítette. Egyik este, amikor holtfáradtan
mentem haza, össze is vesztünk emiatt.

Utálatos egy javítás volt mögöttem: egy ősz hajú, kék szemű, egyenruhás
katonánál jártam. Aznap ez volt az ötödik szerelésem, teljesen kidöglöttem. A
pasas hosszú, sötét folyosón vezetett végig, a csizmája csattogott a padlón,
görnyedt vállal követtem. Amint beléptem a konyhába, zsír és megolvadt
műanyag átható szaga csapott meg: igazán pokoli volt, alig tudtam uralkodni
magamon, hogy menten vissza ne forduljak. Egyébként mindig így történt,
amikor beléptem egy ügyfélhez, mindig jött egy pillanat, amikor kedvem lett
volna elpályázni. Szóval ott maradtam.
A pasas valami lovaglópálca-feleséget tartott a kezében, szó nélkül a
mosogatóra mutatott. A nap vége felé egyáltalán nem zavart, ha nem szóltak
hozzám, pihentetett. Közelebb mentem, a lehető legkevesebb levegőt sziva be.
Az eldugult mosogatóban három, felig megolvadt műanyag baba fürdött
két-három centiméternyi olajban. Kinyitottam alul a beépített szekrény ajtaját,
és ahogy kivettem a szemétládát, láttam, hogy a lefolyócső dugóhúzószerű
alakot vett fel, sőt helyenként összetapadt. Felálltam.
– Forró olajjal csinálta ezt?
– Ide figyeljen, nem tartozom számadással magának! – ordított rám. –
Csinálja a dolgát, és gyorsan végezzen!
– Jól van, na... ne izgassa fel magát! Egyáltalán nem zavar, hogy a
kisbabáit étolajjal öntözi. Nap mint nap látok ennél rettenetesebb dolgokat is.
Csakhogy tudnom kell, más is keresztülment-e ezen a csövön, mint zsíros
anyag és megolvadt műanyag. Nos?
Gyorsan nemet intett, azután otthagyott. Nem siettem, elszívtam egy cigit.
Első látásra nem tűnt túl bonyolultnak az ügy, mindössze egy csövet kellett
kicserélni, de természetesen a dolgok sohasem olyan egyszerűek, mint az
ember hiszi. Újra benéztem a mosogató alá, és azt vettem észre, hogy az a
bizonyos cső még szépen keresztülmegy két beépített szekrényen, majd
eltűnik a padlóban. Láttam, nem mindennapos szórakozás lesz beszerelni ezt a
vacakot.
Visszamentem a kocsihoz egy darab csőért. Beszereztem a leggyakoribb
méreteket. A tetőre voltak erősítve, a végeket pedig a lökhárítóhoz kötöttem.
Betty az égre emelte a tekintetét, amikor meglátta. Egész tekintélyes
mennyiséget sikerült összeszednem egy telepen, hála egy kis éjszakai
kiruccanásnak, és azóta a bevételem ugrásszerűen megnőtt. Kivettem egy sört
az elülső ülés alól, és egy húzásra megittam, mielőtt nekifogtam volna a
melónak.
Egy órámba tellett, míg kivettem a régi csövet, újabb órába, míg beraktam
az újat, kis híján bediliztem. Négykézláb mászkáltam a szekrényekben,
minduntalan beütöttem magam, időnként abba kellett hagynom, hogy
lehunyjam a szemem egy percre. De végül is sikerült. A mosogatóba

kapaszkodva, a megcsonkított babákra mosolyogva gyorsan kifújtam magám.
„Na, öreg, még egy kicsit szedd össze magad – biztattam magam –, aztán vége
a napnak, a lányok biztosan várnak valami innivalóval.” Megfogtam a csövet,
lefűrészeltem belőle egy jó métert, és a bűzelzáróhoz illesztettem. Épp a
cuccaimat szedtem össze, amikor megjelent a khakiszínű egyenruhás.
Pillantásra sem méltatott, egyenesen a szekrényekbe bújt, hogy ellenőrizze a
szerelést. Mindig röhögtem az ilyen ürgéken. A vállamra vetettem a
szerszámosláda pántját, fölemeltem a csődarabomat, és vártam, hogy
kimásszon.
Lázas izgalomban bújt ki.
– Hát mit képzel, mi ez? – üvöltötte. – MIT JELENTSEN EZ?! Az jutott
eszembe, hátha elpattant egy kis ér az agyában, amikor behajolt a mosogató
alá. Megőriztem a nyugalmamat.
– Valami hézag van? – kérdeztem.
A szemével megpróbált lyukat ütni a homlokomon. Biztosan azt hitte, hogy
még a gyarmatokon van, egy boyt készült megfenyíteni.
– Mi az, maga szórakozik velem?! Nem előírásos a cső!
– Tessék?
– Igen... Az a darab cső, amit betett, OTT, telefonkábelek borítására
készült! Rá van ÍRVA!
Jó, hogy megtudtam. Sohasem figyeltem fel rá, de nem jöttem zavarba.
– Hű, de megijesztett! – feleltem. – De azért ne nyugtalankodjon, éppolyan,
mint a többi. Gyakorlatilag minden mosogatót ezzel kötöttek be a városban,
tíz éve mást se látok. Jó anyag.
– Nem, nem és nem, nem fogadom el! Nem ELŐÍRÁSOS!!
– Emiatt ne izguljon...
– Ne próbáljon átvágni! Azt akarom, hogy a dolgokat szabályszerűen
csinálják!!
Az ilyen esetek mindig a nap végén történnek, amikor az ember már
kikészült, a másik meg nem hajlandó bedobni a törülközőt. Végigsimítottam a
hajam.
– Ide figyeljen – kezdtem –, mindenki csinálja a maga melóját. Nem
firtatom, hogy milyen lőszerrel tisztít meg egy dombot. Kábelcsövet
használok, és tudom, hogy mit csinálok.
– Előírásos szerelést akarok, érti?!
– Aha, és a disznóság, amit a mosogatóban csinál, az is előírásos?
Na, fizessen, és ne foglalkozzon a dologgal, ez húsz év múlva is a helyén
lesz.
– Majd ha fagy! Egy árva fityinget nem kap, amíg ki nem cserélte!

Szemébe néztem a vén flúgosnak, láttam, az időmet pocsékolom vele, nem
hiányzott a túlórázás, be akartam szállni a kis kocsimba, leereszteni az ablakot
és szépen, cigarettázva hazamenni, semmi mást nem akartam. Odamentem hát
a mosogatóhoz, behajlítottam a térdem, és teljes erőmből belerúgtam a
bűzelzáróba. Sikerült letépnem a felét. A pasas felé fordultam.
– Nos – állapítottam meg –, azt hiszem, valami nem stimmel a
mosogatónál. Vízszerelőt kell hívni.
Az öreg a képembe suhintotta a lovaglópálcáját. Tüzes csíkot éreztem a
szájamtól a fülemig. A pasas pedig csillogó szemmel nézett. Homlokon
vágtam a kemény csővel. A falig hátrált, nekitámaszkodott, és a szívéhez
kapott. Nem vittem oda neki a gyógyszeres dobozát, hanem olajra léptem.
Egész úton éreztem, hogy ég az arcom. A visszapillantó tükörben hosszú,
lilába játszó vörös csíkot pillantottam meg rajta, a szájam sarka feldagadt,
ettől még kimerültebbnek látszottam. Úgy tűnt, ez az izé egész folyamatot
indított el, mert megjelent az arcomon a napok óta felgyülemlett fáradtság.
Nem nyújtottam nagy látványt. Egy dugóban felismertem társaimat a
nyomorban, mind hasonlítottunk egymásra. Kis különbséggel ugyanazok a
sebek díszítettek bennünket. Mindegyikünk képét elcsúfította az érdektelen
munkával eltöltött hét, a fáradtság, a nélkülözés, a düh és az unalom. Amikor
a lámpa zöldre váltott, szó nélkül gurultunk előre három métert.
Amikor hazaértem, Betty azonnal észrevette a vágást. Az arcom vöröslött
és eléggé megduzzadt. Nem volt kedvem kitalálni valami mesét, pontosan
elmondtam a történteket. Utána töltöttem magamnak egy nagy pohárral, ő meg
azonnal támadásba lendült.
– Ezt érted el azzal, hogy naphosszat bohóckodsz. így kellett, hogy legyen.
– Betty, az istenért... mit magyarázol?
– Minden napodat térden csúszva töltőd ezek alatt a kurva mosogatók alatt
szemétládák társaságában, kivájod a sok szart, bidét raksz fel... Okosnak
képzeled magad, ugye?!
– Á, nem érdekel. Nem fontos.
Odajött hozzám, hogy közelebbről is szemügyre vegyen. Nyájas hangra
váltott át.
– Mondd csak... tudod, mit csinálok most? Nem? Nem tudod? Nos, éppen a
könyvedet másolom, hosszú napok óta csinálom, és ha tudni akarod, vannak
éjszakák, amikor emiatt nem tudok aludni...
Kicsit kesernyés lett a hangja. Újra töltöttem magamnak, és belemarkoltam
a mogyoróstálba. Le nem vette a szemét rólam.
– Meg vagyok róla győződve, hogy nagy író vagy. Képes vagy ezt felfogni
legalább?

– Ide figyelj, ne kezdd újra a témát, fáradt vagyok. Nagy íróból nem
fogunk megélni. Azt hiszem, tényleg túl sokat dolgozol vele, egyszerűen
belediliztél.
– A szentségit! Hát nem érted, hogy egy magadfajta palinak nem lenne
szabad lealacsonyítania magát, nem érted, hogy nincs jogod ezt tenni?
– Hé, Betty, ne ess túlzásokba!
Elkapta a zakóm hajtókáját, majdnem kiöntöttem a whiskymet.
– Nem, te estél abba! Fogd már fel! Belebetegszem, ha azt kell néznem,
hogyan töltőd az idődet. Mi bajod, miért nem vagy hajlandó kinyitni a
szemed?
Sóhajtanom kellett. Ez a rohadt nap nem akart véget érni.
– Betty... attól tartok, másnak hiszel...
– Dehogy, te hülye! Annak hiszlek, aki vagy! Csak azt nem tudtam, hogy
ilyen nehéz a felfogásod! Jobban szeretném azt látni, hogy flangálsz vagy a
levegőbe bámulsz, azt teljesen természetesnek találnám. Ehelyett a mosdók és
a vécék szintjére süllyedsz, és ügyesnek képzeled magad...
– Tanulmányféleséget készítek az emberi kapcsolatokról – feleltem. –
Megpróbálok minél több tapasztalatot gyűjteni...
– Jó, jó, ne hülyéskedj. Már megmondtam: azt akarom, hogy büszke
lehessek rád, hogy csodálhassalak, de úgy látszik, leszarod, tényleg, mintha
direkt keresztbe raknál nekem.
– Á, dehogy, soha semmit sem teszek, hogy bosszantsalak.
– Pedig esküszöm, teljesen úgy néz ki. Na akkor végy erőt magadon és
próbálj megérteni! Az embernek nincs ideje sok szerepet eljátszani az életben,
ne hidd hát, hogy sikerül megúsznod néhány szaros kis csellel. Jobb lenne, ha
ezt egyszer s mindenkorra megjegyeznéd, író vagy, nem vízvezeték-szerelő.
– Hol látszik a különbség? – kérdeztem. Egymásra néztünk az asztal fölött.
Olyan tekintetet vetett rám, hogy úgy éreztem, a nyakamat szorongatja.
– Lehet, hogy sok nehézséget okozol még nekem – mondta. – Igen, azt
hiszem, vannak esélyeim rá. Csakhogy most már sem te, sem én nem tehetünk
semmit ez ellen. Ezért figyelmeztetlek, hogy nem fogom hagyni magam. Már
most jelzem, hogy unok olyan valakivel élni, aki esténként hétkor jön haza, és
sóhajtva teszi le a szerszámosládáját az asztalra. ILYENKOR EGYSZERŰEN
LEKONYUL AZ ORROM! Képzeld el, délután, amikor nyakig benne vagyok
a könyvedben, megszólal a telefon, és azt kérdik, hova lettél, mert valami
vacak elromlott egy hülye klotyójában, elhiheted, szinte érzem a szarának a
bűzét... Képzeld csak el, mit gondolok, miután leraktam a kagylót, szép kis
hős vagy!
– Ide figyelj, ez már sok. Szerencse, hogy vannak vízvezeték-szerelők.
Elmondanám, szívesebben csinálom ezt, mint hogy egy hivatalban dolgozzak.

– Úristen! Nem is kapiskálod! Nem látod, hogy az egyik kezeddel
kiemeled a fejem a vízből, a másikkal meg visszanyomod?
Majdnem azt válaszoltam, hogy pontos képet festett az életről, de
türtőztettem magam. Csak megráztam a fejem, és az ablakon kibámulva
elindultam, hogy töltsék magamnak még egy pohárral. Majdnem besötétedett.
Az író nem volt nagy szám, a vízvezeték-szerelő pedig meghalt.
A vita után lassítottam az ütemet, úgy intéztem, hogy legalább délután ne
dolgozzam: az eredmény nem váratott magára. Újra tartósan jó lett a
kapcsolatom Bettyvel, újra a nyugodt napok ízét kóstolgattuk, kacsingattunk
egymásra.
A vízvezeték-szerelő nehezen kelt fel pirkadatkor, amikor az író hajnali
háromkor feküdt le. Főleg arra kellett vigyáznia, hogy ne ébressze fel Bettyt és
ne dőljön el, mint egy zsák, miközben a kávéját melegíti. Akkorákat ásított,
hogy majd kiugrott az állkapcsa, csak akkor kezdett magához térni, amikor
kilépett az utcára. Úgy érezte, hogy kettéhasítja a vállát a szerszámosláda
szíja.
Néha, araikor hazament, Betty még aludt. Gyorsan lezuhanyozott, azután
leült melléje, hogy elszívjon egy cigarettát, amíg a lány felébred. Az írógép
mellett halomban álló papírlapokat nézte, a csöndet hallgatta, vagy az ágy
lábánál talált összegabalyodott harisnyanadrággal és bugyival játszott.
Amikor Betty felébredt, az író épp a meditációt gyakorolta, halvány
mosoly ült az ajkán. Általában szeretkeztek, azután az író másodszorra is
megreggelizett Bettyvel. Az író vígan élte a világát, csak egy kicsit fáradtnak
érezte magát: amikor felhőtlen volt az ég, szívesen engedélyezett magának
egy kis pihenést a teraszon, hallgatta az utca zaját. Az író elégedett volt.
Sohasem foglalkoztatták pénzkérdések. Elég üres volt az agya. Időnként azon
gondolkodott, hogy is írhatott egy könyvet, olyan távolinak tűnt, vagy azon
töprengett, ír-e valaha másikat. Nem szeretett erre gondolni. Amikor Betty
egyszer megkérdezte, értésére adta, hogy elképzelhető, de a nap további
részében az író nem érezte jól magát.
Másnap, felkeléskor, a vízvezeték-szerelő ugyancsak másnapos volt.
Megvárta, amíg a kuncsaft hátat fordít, akkor hányta ki kávéját a tusolóba,
libabőrös volt tőle. Időnként utálta azt a kurva írót.

+ 8
Az esték észrevétlenül hűvösebbé váltak, a levelek hullani kezdtek a fákról
és megtöltötték az utcai csatornákat. Betty az utolsó füzetemnél tartott, én
pedig jobbra-balra szerelgettem, hogy biztosítsam a létminimumot. Minden
rendben ment, leszámitva azt, hogy időnként fbiébredtem éjszaka, nyitott
szemmel feküdtem a sötétben, forrt az agyam, úgy forgolódtam az ágyban,
mintha kígyót nyeltem volna. Odakészítettem magam mellé egy üres füzetet
és ceruzát, csak ki kellett nyújtanom a kezem, hogy elérjem, de ez a
kutyakomédia már napok óta tartott, és hiába törtem a fejem: hátha eszembe
jut egy icipici gondolat, semmire sem jutottam, abszolút semmire, s a nagy író
minden éjszaka alulmaradt. A hülyéjének nem sikerült eltalálnia a
hullámhosszat, nem vágyott rá igazán. Nem tudni, miért.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy múló szórekedés az egész, és hogy
eltereljem a gondolataimat, délutánonként villanyszereléssel foglalkoztam,
drótokat cseréltem ki, elosztó és erősségszabályozó kapcsolókat szereltem fel,
hogy hangulatot teremtsek, este teljes kivilágítás, a végén pedig épp hogy egy
kevés a szeretkezéshez. De amikor szereltem, lélekben máshol jártam,
időnként le kellett ülnöm, hogy legurítsak egy sört, csak akkor kezdtem
magam jól érezni, amikor leszállt az este, il jenkor jöttem nagyjából helyre.
Néha fel is vidultam, az ital is hozzásegített. Odamentem Bettyhez, az írógép
fölé hajoltam:
– Hé, Betty... nem érdemes törnöd a fejed, egy szál ötletem sincs már, csak
a tökömet vakarom.
Nevettem magamon, és ráütöttem az írógép fedelére.
– Na ülj le – szólt rám –, ne butáskodj, összevissza beszélsz.
Mosolyogva roskadtam le a fotelbe, és a legyek röptét figyeltem. Jó időben
nyitva hagytuk a terasz ajtaját: kihajítottam az üres sörösüveget. Belül a
kérdések nem változtak: „Hol? Mikor? Hogyan?", de senki nem sietett a bús
lélek megsegítésére. Pedig mit is kívántam? Szinte semmit, két-három oldalt
kezdetnek, utána már elboldogulok.
Biztos voltam, elég belefognom. Inkább nevettem a dolgon, mekkora
baromság. Betty mosolyogva rázta meg a fejét.
Azután az ennivalóval foglalkoztam, elszálltak a gondok, elindultam
bevásárolni Bongóval, fbiébresztett a friss levegő. Ha pedig a tojásokat törve
vagy a láng fölött paprikát pirítva egy cseppet képzelődtem, nem is törődtem
vele igazán, azt a pillanatot vártam, amikor a lányokkal asztalhoz ülünk,
megpróbáltam olyan eleven lenni, mint ők. Figyeltem a beszélgetésüket,
ahogy szikrákkal szórták tele a helyiséget. Általában megbolondultam a

mártásokért, a lányok szerint tehetségem van hozzá, tisztára nyaltak minden
tálat. Vízvezeték-szerelőként is állítólag tehetséges vagyok. Talán
légybaszogatóként is jól szuperálnék...? A nyugalom esztendői után joggal
tűnődtem, mi is történik velem. Mintha azt mondták volna, hogy indítsak be
egy gazzal ellepett régi mozdonyt: elég ijesztő.
Aznap, amikor Betty befejezte a könyvem gépelését, összeszorult a
gyomrom. Megfájdult a lábam. Amikor bejelentette, épp egy széken állva egy
lámpában kotorásztam, az volt az érzésem, nyakon öntöttek. Lassan, a támlát
markolászva szálltam le. Mérsékelt lelkesedést mutattam.
– Hát nem sietted el... Most jut eszembe, le kell ugranom dominót venni.
Nem hallgattam végig, nem hallottam már semmit, a lehető
leg-nyugodtabban a zakóm felé indultam. Ahhoz a jelenethez hasonlíthatott,
amikor a színészt hasba lövik, de nem hajlandó összeesni. Felöltöztem,
elindultam a lépcsőn, a kapuig lélegzetet sem vettem.
Az utcán találtam magam, elindultam. Az éj leszálltával egy kis szellő
kerekedett, de nemsokára izzadtam, és lassítottam az iramot. Észrevettem,
hogy Bongó követ. Időnként megelőzött, előrefutott, azután megvárt, nem
tudom, miért tette, a levegőben vak bizalom illata lengett, és ez az idegeimre
ment, akárcsak a körülöttem lévő marha nagy üresség.
Befordultam egy bárba és tequilát kértem, mert gyors a hatása, és arra volt
szükségem. Mindig is tudtam, hogy a szép napok elszálltát nehéz
megemészteni, rendeltem hát még egy pohárral, utána jobban éreztem magam.
Ült mellettem egy tökrészeg manusz, poharát két kézre fogva állhatatosán
nézett engem. Amikor láttam, hogy megpróbálja szólásra nyitni a száját,
bátorítottam:
– Nosza, rajta... milyen marhasággal tudsz szolgálni? – fordultam feléje.
Ahogy kiléptem a bárból, sokkal jobban éreztem magam. Mindannyian
egyformán bolondok vagyunk, az élet pedig értelmetlenségek sorozata.
Szerencsére vannak kellemes pillanatok, mindenki tudja, mire gondolok, és
már csak ezért is érdemes élni, a többi pedig egyáltalán nem fontos. Végül is
bármi történhetett volna, mit sem változtatott volna az életen. Meg voltam
győződve minden dolog múlékony voltáról, beszívtam egy fél üveg tequilát,
pálmafákat láttam az utcán, és átjárt a szél.
Hazatérve meglepetés várt. Egy kopaszodó, kábé negyvenöt éves, kicsit
pocakos, szőke hajú férfi személyében. A kedvenc sarkomban ült, térdén
Lisával.
Persze Lisa is normális lány volt, cicivel, punéival, és időnként használta
is. Néha nem jött haza éjszakára, hajnalban jelent meg, hogy átöltözzön és
megigyon még egy utolsó kávét, mielőtt melóba indulna. A konyhában
futottam össze vele, az ember első pillantásra észreveszi, ha egy lány egész

éjszaka szeretkezett, örültem, hogy összejött neki; reméltem, jól kihasználta az
alkalmat, szótlanul ízlelgettem a cinkosság e rövidke pillanatait. Ilyenkor
egész nap jókedvem lett. Tudatában voltam kivételezett helyzetemnek.
Hébe-hóba az élet egy maréknyi színaranyat szór az ember elé. Ezután bármit
el tudtam viselni, nagyszerű triót alkottunk, a város egész csatornahálózatát
megszereltem volna, ha tudom, hogy délután ötkor elhúzhatok, van időm
zuhanyozni, aztán velük kettejükkel találkozom, az egyik egy poharat nyújt
feléin, a másik pedig néhány szem olajbogyót.
Általában Lisa nem sokat beszélt azokról a pasikról, akikkel találkozott,
sem azokról, akikkel lefeküdt, azt mondta, nem érdemes, és nevetve témát
váltott. Persze haza soha nem hozott pasit. „Elhiheted nekem – mondta –, az,
amelyik átlépi ennek a háznak a küszöbét, értékesebb lesz, mint a többi."
Hazaérve tehát seggre ültem, amikor a fickó felemelt pohárral üdvözölt,
megoldott nyakkendővel és ingujjban. Felfogtam, hogy a fehér hollóval állok
szemben.
Lisa ragyogó szemmel mutatott be egymásnak, a fickó gyorsan előrelépett
és megragadta a kezem, piroslott az arca, kék szemű, kopasz csecsemő jutott
eszembe róla.
– Kaptál, amit kerestél? – kérdezte Betty.
– Aha, de utána kellett egy kicsit járnom.
Lisa poharat nyomott a kezembe. A fickó mosolyogva szemlélt. Én is
elmosolyodtam. Egykettőre megtaláltam a helyzet kulcsát, Edou-ard-nak
hívták, de jobban szerette, ha Eddie-nek szólítják, nemrég nyitott pizzeriát a
város központjában, félévenként cserélt kocsit, és hangosan nevetett. Kicsit
izzadt, úgy tűnt, örül, hogy itt van. Alig telt el egy óra, úgy viselkedett, mintha
húsz éve ismernénk egymást. A karomra tette a kezét, miközben a lányok a
konyhában beszélgettek.
– És te, öregem, úgy hírlik, írsz? – kérdezte.
– Megesik – feleltem. Kőkemény pillantást vetett rám.
– És ezzel lehet pénzt keresni?
– Attól függ, változó.
– Különben nem is rossz módszer – bólogatott. – Szép nyugodtan megírod
a magad kis történetét, nem strapálod túl magad, azután meg felnyalod a
pénzt...
– Pontosan.
– És milyen műfajban dolgozol? – érdeklődött.
– Történelmi regény – válaszoltam.
Egész este azon töprengtem, hogyan működik a lányok agya, mert valamit
nem értettem. Gőzöm nem volt, mi a különleges ebben a fickóban, Eddie-ben,
kivéve, hogy úgy iszik, mint a gödény, történeteket mesél és folyton nevet.

Nem is számolom már, hány meglepetéssel szolgált az élet, de szeretek nyitott
szemmel járni, nem árt odafigyelni erre-arra. Mint Eddie esetében is, kiderült
ugyanis, hogy az első benyomásom téves volt, mert Eddie földre szállt angyal.
Mindenesetre, mire a rumos kuglófhoz értünk, telebeszélte a fejemet.
Végül is nem volt kellemetlen. Hangoskodás, hülyéskedés, egyszer-egyszer
egy jó szivar, ebbe még nem halt bele senki. Eddie hozott pezsgőt, rám nézett,
miközben kilőtte a dugót, és egy nagy pohárral töltött nekem.
– Te, tényleg örülök, hogy mi négyen jól megértjük egymást, esküszöm,
így van, lányok, adjátok a poharakat.
Másnap reggel, vasárnap volt, egy nagy bőrönddel állított be, mialatt mi
hárman reggeliztünk. Rám kacsintott:
– Elhoztam néhány cuccot. Szeretem otthon érezni magam...
Két-három elég rövid kimonót szedett elő a
Két három rövid kimonót szed elő a bőröndből, és papucsot meg váltás
fehérneműt. Azután a fürdőszobába ment, és fél perc múlva kimonóban jelent
meg. A lányok tapsoltak. Bongó felkapta a fejét, hogy megnézze, mi történik.
Eddie kurta, fehér lába hihetetlenül szőrös volt, a karját pedig széttárta, hogy
megcsodálhassuk.
– Hozzá kell szoknotok – nevetett. – Ez az egyetlen öltözet, amit hajlandó
vagyok elviselni otthon...
Azután leült mellénk, töltött magának kávét, és újabb történetbe' kezdett.
Egy kicsit úgy éreztem, kedvem lenne visszafeküdni.
A délelőtt első felét azzal töltöttük Bettyvel, hogy becsomagoltuk a
kéziratom példányait, és kiadók címeit kerestük ki a telefonkönyvből. Most
már belenyugodtam a változtathatatlanba, bizonyos lemondással szemléltem,
sőt mintha egy kis szikrát láttam volna az ujjam végén, amikor egy közismert
kiadó nevét írtam le. Szájamban cigarettával leheveredtem az ágyra. Amikor
Betty csatlakozott hozzám, teljesen jól éreztem magam. Sőt kifejezetten
könnyűnek. Bizonyos szempontból meg is nyugodtam.
Furcsán kezdtem nézni Bettyre, miközben a hajával játszottam, de egyszer
csak zajt hallottam a lépcső felől, és a következő pillantban az orrom előtt
ugrált Eddie, egy üveggel és poharakkal hadonászott.
– Hé, ti ketten, vége a különprogramnak. Még nem meséltem el nektek, mi
történt velem nemrégiben...
„A mindenedet, Lisa... mi ütött beléd?" – gondoltam.
Nem telt bele sok idő, sikerült betuszkolnia bennünket az autójába, és a
lóversenypálya felé száguldottunk. Néhány felhő takarta az eget. A lányok
meglehetősen izgatottak voltak, a rádió pedig kilószámra öntötte a
hirdetéseket; Eddie ezalatt nevetgélt.

A harmadik futam elejére értünk oda. Eddie elrohant jegyet venni, én meg
a bár felé indultam a lányokkal. Untam a banánt, mindig ugyanaz volt a
látvány. Az emberek odarohannak a pénztárhoz, a lovak futnak, az emberek
visszajönnek a kerítéshez, a lovak beérkeznek, és az emberek megint a
pénztárhoz rohannak. Éppolyan unalmas volt, mint a futballmeccsek.
Általában a célegyenesnél Eddie ökölcsapásokkal kezdte ostromolni az eget,
és a füle elvörösödött, de a következő pillanatban már a haját tépte,
összegyűrte a jegyeit és vinnyogva a földre hajította.
– Nem a nyertest játszottad meg? – kérdeztem ilyenkor.
Amikor elmentünk, az ég már majdnem rózsaszínre váltott. Mire odaértünk
a kocsihoz, Eddie visszanyerte régi formáját. Még arra is képes volt, hogy
eltűnjön és fénylő hasábburgonyával megpakolva térjen vissza.
Szóval az elején egy kicsit untam. De ha az ember nem nagyon figyelt arra,
mit mesél, el lehetett viselni. Hangosan beszélve járt-kelt a házban,
egyikünkhöz sem intézte szavait, időnként rámosolyogtam... Reggel nem
nagyon csipkedte magát, este pedig éjfél vagy egy körül jelent meg, miután
bezárt a pizzeria. Mindig hozott valami enni-innivalót, mi is asztalhoz ültünk
vele. Ami a pénztárcánkat illeti, ez az égből pottyant vacsora kész kis
csodának számított. Eddie azonban rájött egy-két dologra. Néha célzott is rá:
– Te, nem emlékszem... Milyen könyveket is írsz?
– Sci-fit.
– Aha. Ez tényleg megy... És van benne pénz?
– Igen, de marha sokáig kell várni, míg az ember megkapja a jutalékot az
eladásból. Sőt néha el is felejtik megküldeni a csekket, de nem panaszkodom...
– Nem, azért mondom, mert ha addig zavarban vagy...
– Nem, köszönöm, nem vagyok zavarban. Új könyvön gondolkodom, és az
nem jár sok kiadással.
Vagy például egy másik alkalommal, amikor a lányok kimentek sétálni a
tengerpartra, jó nagy szél volt, mi Eddie-vel a légkondicionált kocsiban
maradtunk.
– Talán műfajt kellene változtatnod – tűnődött. – Egyes dolgok biztos
jobban mennek, mint mások...
– Nem, azt hiszem, egyszerűen idő kérdése.
– A fene egye meg, várj csak, nem emlékszem...
– Detektívregény.
– Ja, igen. Biztos van olyan, amelyikért milliókat adnak, nem?
– De még hogy, százmilliókat.
– Talán milliárdokat is?
– Ühüm, van. De egyelőre az új anyagon töröm a fejem, nincs időm ezzel
foglalkozni.

Valójában mindennap foglalkoztam vele. Az egész pénzem elfért a
zsebemben, néhány bankjegy és két-három megbeszélt munka, elég szar volt,
mert mi van, ha történik valami vagy csak kedvünk támad valahova elmenni
hétvégén. Eltelt egy jó hét azóta, hogy Betty legépelte a könyvet, és a szemem
előtt járt fel s alá a házban, naponta egy-kétszer manikűrözött. Kívülről
ismertük az egész környéket, de délutánonként mégis elmentünk egy kicsit
sétálni, hogy ne legyen olyan hosszú a nap, jártunk egyet az öreg Bongóval.
Nem sokat beszéltünk, Betty egyfolytában nagyon törte a fejét valamin.
Folyton a zsebében volt a keze, s csak mentünk-mentünk a gyér napsütésben,
fel kellett hajtanunk a gallérunkat, olyan rossz idő volt napok óta, de észre
sem vettük, vajúdtunk. Néha csak az éj leszálltakor tértünk haza, sok-sok
kilométerrel a lábunkban, Bongónak meg nekem lógott a nyelvünk, de elég
volt elkapnom Betty pillantását, s rögtön láttam rajta, hogy minden probléma
nélkül újra meg tudná tenni az utat, akár futólépésben is. Engem elaltatott az
élet. Ő pont fordítva volt vele. Tűz és víz harcolt benne, vártam, mikor csap
föl megint a füst.
Egy szép napon este olyan elragadónak találtam, miközben a lépcsőn
mentünk fölfelé, hogy fbiérve két ujjamat már becsúsztattam a szoknyája alá
és készültem alászállni az alvilágba, amikor kerek perec megkérdezte:
– Mi a véleményed Eddie javaslatáról?
– Hmm? – szóltam vissza.
– Mondd meg, mit gondolsz róla IGAZÁN!
Előtte lent a fenekére néztünk néhány üveg chiantinak, és amint
felindultunk a lépcsőn, a lábát bámultam, a lába pedig egyenesen az agyamba
küldött üzenetet. Beléptünk az ajtón, bezártam, és Bettyt a falhoz szorítottam.
Az járt az eszemben, hogy halálosan felizgatom, hogy a hold fagyos
sugarainak fényében leszakítom róla a bugyit. A fülébe dugtam a nyelvem.
– Kíváncsi vagyok a véleményedre – folytatta. – Állapodjunk meg.
Az egyik térdemet a combja közt felhúztam, megsimogattam a csípőjét és
közben a mellét szívtam.
– Ne, várj egy kicsit... tudnom kell – erősködött.
– Ühüm, ühüm, miről beszélsz?
– Azt mondom, hogy nem is olyan rossz Eddie ötlete. Te mit szólsz hozzá?
Nem értettem, mit magyaráz, éppen a szoknyáját emeltem a csípője fölé, és
azt vettem észre, hogy nem visel bugyit, csak harisnyanadrágot. Nem tudtam
másra gondolni.
– Ne törődj semmivel! – mondtam.
Vad csókkal zártam le a száját, de rögtön utána folytatta:
– Addig is csinálhatnánk, amíg várjuk a választ a könyvedre, nem kell
életünk végéig...

– Jó, oké – feleltem. – Várj csak, gyere, leülünk az ágyra. Az ágyra
dőltünk. Beleszédültem. A harisnyanadrág nejlonján végighúztam a kezem, a
combja meleg volt és sima, mint egy bomba.
– És így félre is rakhatnánk egy kis pénzt, nem gondolod... Lenne időnk
elrendezni magunkat, és vehetnénk egyet s mást, nincs már mit felvennünk.
Az ágyon tekeregve ráncigáltam le a nadrágomat, éreztem, hogy elillan
előlem a lelke.
– Úgy gondolod? – vetettem oda. – Igen?
– Biztos vagyok benne – vágta rá. – Mi sem könnyebb, főleg ha pizzáról
van szó.
A hajamnál fogva elkapott, épp abban a pillanatban, amikor lefelé indultam
a hasán, az ereimben 220 voltos árammal.
– Remélem, bízol bennem – tudakolta.
– Persze – hagytam rá.
A lába közé nyomta a fejem, és végre belevethettem magam az öröm
tengerébe.

+ 9
Felemeltem a tálalóablakot és behajoltam a nyíláson. Immár ezredszer
merültem alá a bent terjengő émelyítő kajaszagba. De itt legalább nem volt
akkora lárma, mint a teremben, ilyenkor pénteken mindenki eleresztette
magát. Plusz asztalokat is be kellett állítani. Mariót néztem, ahogy ragyogó
arccal és félig lehunyt szemmel a tűzhely fólé hajolt.
– Még egy gombás és egy sima rendel – szóltam neki.
Sohasem válaszolt, de az ember biztos lehetett benne, hogy megjegyezte,
az ilyen dolgok az agyába vésődtek. Még jobban behajoltam, hogy elérjek egy
egészen kicsi San Pellegrinós üveget, egy húzással végeztem vele. Egy ideje
imádtam, csak egy kicsit felfúvódottnak éreztem magam záráskor, esténként
átlagban harmincat vagy negyvenet is legurítottam. Eddie szemet hunyt a
dolog fölött.
Eddie kezelte a pénztárt, Betty meg én szolgáltunk fel a teremben.
Szerintem legalább négy pincér kellett volna csúcsidőszakban, de csak mi
ketten voltunk, és egyfolytában fel-alá kellett rohangálnunk, fejünk fölött a
kajával. Tizenegy körül fogytán volt az erőm. De a San Pe ingyen volt, és elég
jó fizetést kaptunk, egy szót se szóltam.
Megragadtam a gőzölgő pizzáimat, és már robogtam is a két kis szőke felé,
aki rendelte. Csinosak voltak, de nem a tréfán járt az eszem, nem szórakozni
jöttem. Mindenhonnan hívtak. Nem is olyan régen még hegyeznem kellett a
fülemet, hogy áthatoljak az éjszaka csöndjén, kimehettem a verandára és teret
éreztem magam körül. Természetesnek tűnt. Most pedig összeszorított
fenékkel lavírozok a tányércsörgés és lárma közepette.
Betty sokkal jobban bírta a gyűrődést, mint én, tényleg jól boldogult.
Amikor összetalálkoztunk, néha rám kacsintott, és ettől új erőre kaptam,
megpróbáltam nem az izzadságtól összeragadt kis tincseit nézni, azt nem
akartam látni. Időnként meggyújtottam neki egy cigit és hagytam égni a
hamutartóban, a tálalóablak szélén. Reméltem, hogy lesz ideje egyet-kettőt
szívni belőle, és akkor rám gondol. Gyanítom, nem mindig így történt.
Körülbelül három hete melóztunk ott, de azt hiszem, sohasem voltak
annyian, mint aznap. Azt sem tudtuk, hová kapjunk, én már egy ideje teljesen
kivoltam, semmit sem éreztem, épp hogy nyitva tartottam a fél szemem,
amikor a borravalót adták. Attól is rosszul voltam, hogy láttam, a bejáratnál
még várakoznak, közeledett az éjfél, a melónak meg csak nem akart vége
lenni, pedig a szardella szagától is kezdtem már undorodni. Éppen kis
ostyákkal tűzdeltem meg egy őszibarackkal díszített vaníliás fagylaltot,

amikor Betty odajött hozzám. A felfordulás és a körülöttünk zúgó zsivaj
ellenére sikerült néhány szót a fülembe súgnia.
– Az istenit – mondta. – Vedd át az ötöst, különben kihajítom a nőt az
ablakon!
– Mi baja?
– Azt hiszem, belém akar kötni – felelte.
Odamentem megtudni, miről van szó. Ketten ültek annál a bizonyos
asztalnál; egy elég öreg, görnyedt pasas, meg egy öreglány negyven és a halál
közt, épp a fodrásztól jött, klasszikus esete azoknak a spinéknek, akiknek
olyan száraz a pinájuk, mint a kétszersült.
– Végre, hogy itt van! – kezdte. – Hogy milyen idióta az a lány... szardellás
pizzát kérek és sonkásat hoz! Azonnal vigye el!!
– Nem szereti a sonkát? – érdeklődtem.
Nem felelt, sötét pillantást vetett rám, miközben cigarettára gyújtott, az
orrán keresztül fújta ki a füstöt. Mosolyogva megfogtam a pizzát, és a konyha
felé indultam. Útközben találkoztam Bettyvel, kedvem lett volna gyöngéden
megölelni és elfelejteni azt a hülyét, de későbbre halasztottam a dolgot.
– Na, láttad milyen? – kérdezte.
– Mi az hogy.
– Azelőtt meg ki kellett cserélnem az étkészletét, mert a villán vízcsepp
maradt.
– Azért csinálta, mert te gyönyörű vagy – válaszoltam.
Sikerült egy kis mosolyt csalnom az arcára és körbementem, hogy bejussak
a konyhába. Mario csípőre tett kézzel fintorgott, a tűzhelyeken étel sistergett
és némi olajos gőz terjengett a helyiségben. Mindent mintha vékony, fényes
felhő borítana.
– Kijöttél friss levegőt szívni? – kérdezte.
– Csak egy kis kiigazításról van szó – válaszoltam.
A sarokban három óriási, fogantyúval ellátott kuka állt, abból az igazi
gusztustalan fajtából. Munkához láttam az egyik fölött, az asztalon. A
mosatlan edények halmokban álltak, az egyikről elvettem egy villát és csontig
kapartam a pizzát, leszedtem a sonkát. Azután összeguberáltam két-három
kallódó paradicsomot, és nekiálltam helyrehozni a pizzát. Könnyen találtam
néhány kisebb darab paradicsomot, az emberek leginkább azt hagyják ott, de
alig bírtam összekaparni négy szardellát, nem is szólva a reszelt sajtból készült
csillogó csipkeszegélyről, amit a csap alá kellett tartanom, mert csupa hamu
volt. Mario kerekre nyílt szemmel nézett, egy olajos tincset igazgatott, ami
folyton a homlokába hullott.

– Kutya legyek, ha értem, mit csinálsz – motyogta. Mindezeket a
hozzávalókat szépen összelapítottám egymáson, aztán odanyújtottam neki a
remekművet.
– Tedd be egy percre a sütőbe! – kértem.
– Hű, az anyját! – mondta fejcsóválva. Kinyitotta a sütő ajtaját, és
hunyorogtunk egy ideig a lángok előtt.
– Vannak, akik megérdemlik, hogy ilyet zabáljanak – világosítottam fel.
– Aha, igazad van. Te, ha tudnád, milyen fáradt vagyok ma este...
– Azt hiszem, még egy órácskát ki kell tartani, öregem.
Fogtam a pizzát, és odavittem a nőnek. Finoman leraktam az asztalra. Meg
lehetett volna esküdni rá, hogy friss, gőzölgő, ropogós meg minden. A nő
észre sem vette, hogy létezem. Megvártam, amíg szájába veszi az első falatot.
A bosszúm beteljesedett.
Még egy óráig tartott az őrült iram, bírtuk, de Eddie-nek is be kellett
segítenie, aztán szép lassan kiürült a terem. Egy kicsit kifújtuk magunkat.
Rágyújthattunk az est ELSŐ cigarettájára.
– A mindenit... de jó! – állapította meg Betty.
A falnak támaszkodott csukott szemmel, kicsit előredöntött fejjel, és
megpróbálta minél tovább visszatartani a füstöt. Egy kis bemélyedésben
álltunk, a teremből senki sem láthatott bennünket. Hirtelen tényleg
kimerültnek tűnt. Néha a fáradtság szomorúvá és fájdalmassá teszi az életet,
ez elkerülhetetlen. Halvány mosollyal néztem a mennyezet felé. Bizonyos
értelemben mégiscsak szép győzelem volt, hogy talpon fejeztük be. Minden
munka számomra azt igazolta, hogy az ember természetfólötti ellenálló erővel
van megáldva, az életnek mindig nehéz dolga van, ha el akarja taposni. Betty
odanyújtotta nekem a cigarettavéget. Nem jó volt, hanem felséges.
Néhány desszertet kellett csak felszolgálni, két-három vackot, lángoló
banánt meg ilyeneket. Aztán vége lesz a mutatványnak, letelepedhetünk a
hátsó ülésre, Eddie pedig a kormány mögé ül. Magam előtt láttam, ahogy
Betty leveszi a cipőjét és a térdemre hajtja a fejét, én pedig az üvegnek
támasztom a homlokom és nézem, hogy tűnik el egyik kihalt utca a másik
után, közben keresem a regényem első mondatát.
Néhány vendég csak nem akart eltűnni, köztük a nő az öreg pasijával. A
pasas nem sokat pusztított, de a nő kettejük helyett is zabált, na meg piáit is,
csillogott a szeme. A harmadik kávéjánál tartott.
Ami ezután következett, az csakis az én hibámból történt. Úgy látszott,
vége a napnak, és nem figyeltem már, hagytam, hogy Betty foglalkozzon a
teremmel és kipucolja onnan a kései vendégeket. Nálam hülyébbet elképzelni
sem lehet. Hideg verejték szaladt végig a hátamon egy századmásodperccel a
vihar kitörése előtt. Aztán kegyetlen csörömpölés hallatszott.

Mire megfordultam, Betty és a nő farkasszemet néztek egymással a
feldöntött asztal fölött. Betty falfehér volt, a másik meg pipacsvörös.
– Az úristenit! – kiáltotta a vörösképű. – Azonnal beszélni akarok az
üzletvezetővel, érti?!
Eddie megjelent fintorogva, nem tudott mit kezdeni a kezével, senki más
nem mozdult a teremben, az a néhány vendég, aki ott maradt, örült az
ingyencirkusznak. Egy főnöknek mindig kínos, ha valamelyik alkalmazottja
összeverekedik a vendégekkel. Eddie is kellemetlenül érezte magát.
– Jól van, nyugalom... Mi a baj? – nyögte ki. A nő remegett a dühtől.
– Az, hogy borzalmas volt a kiszolgálás egész este, és ráadásul ez az ostoba
nőszemély nem hajlandó idehozni a kabátomat. Micsoda helyre keveredtünk!
A pasija búsan másfelé nézett. Betty kővé dermedt. A földre hajítottam a
törlőruhát, és Eddie-hez fordultam.
– Nincs semmi baj – mondtam. – Kifizetem én a számlát, csak tűnjenek el.
Később megmagyarázom...
– Nahát! Megáll az ember esze! – méltatlankodott a nő. – Csak azt
szeretném tudni, ki a főnök ebben a lebujban!
– Na milyen színű a kabátja? – kérdeztem.
– Maga ne avatkozzék bele! Menjen vissza mosogatni! – sipította.
– Nyugalom... – csitítottam.
– Elég volt! Tűnjön el a szemem elől!!
Betty erre fenyegetően, szinte állatiasan felhördült: megállt bennünk az ütő.
Csak annyit láttam, hogy felragad egy villát valamelyik asztalról, a termet
mintha íeny árasztotta volna el, és villámgyorsan a nőre vetette magát.
Vadul a karjába döfte a villát. Az meg felüvöltött. Betty kitépte a villát, és
újra beledöfte, kicsit feljebb. A nő megbotlott egy székben, és hanyatt
vágódott, a karjából dőlt a vér. Úgy tűnt, mindenki megdermedt, vagy túl
gyorsan peregtek az események. Amikor a nő megpillantotta Bettyt újra
előreszegezett villával, még hangosabb üvöltésbe fogott, és megpróbált háton
csúszni.
Elviselhetetlen meleget éreztem ebben a pillanatban. Egy csapásra
felébredtem. Sikerült elkapnom Betty derekát, mielőtt még tényleg valami
marhaságot csinált volna, teljes erőmből hátrahúztam, és egy asztal alá
gurultunk. Pattanásig feszült minden izma, úgy éreztem, hogy egy
bronzszoborral a karomban zuhanok a földre. Amikor a szemünk találkozott,
láttam, nem ismer meg, és szinte ugyanabban a pillanatban a hátamba állt a
villa. A fájdalom a koponyámig hatolt. De sikerült megragadnom a kezét, és
kicsavarnom belőle a villát. A fényes, vérfoltos szerszám akkorát szólt a
kövön, mintha az égből pottyant volna alá.

Körülöttünk az emberek azonnal mozgásba lendültek, főleg lábakat láttam,
de az agyam már semmit sem fogott fel; Betty remegését éreztem magam
alatt, és ettől rosszul voltam.
– Betty – mondtam neki –, vége... nyugodj meg, vége...
Kezét a földre szegezve tartottam, ő pedig nyöszörögve rázta a fejét.
Semmit sem értettem, csak azt fogtam fel, hogy nem engedhetem el.
Szerencsétlennek éreztem magam.
Eddie benézett az asztal alá, és más pofákat is láttam, odatódultak mögé.
Úgy csináltam, hogy senki se láthassa Bettyt, és indulatos pillantást vetettem
Eddie-re.
– Eddie, kérlek... Küldd el ezeket!
– Mi történt? – kérdezte.
– Nyugalomra van szüksége... EDDIE, DOBJÁL KI MINDENKIT, AZ
ÚRISTENIT!!
Felállt, hallottam, amint beszél, a kijárat felé tuszkolja az embereket, derék
Eddie, csodálatos Eddie, tudtam, nem könnyű dolgot kértem tőle. Az emberek
veszett kutyák, amikor el kell engedniük egy csontot. Betty metronóm
módjára rázta a fejét, miközben én a lehető legnagyobb szamárságokat
hebegtem, olyanokat, hogy mi bajod, édesem, hát mi lelt?
Hallottam, ahogy becsukódott az ajtó, aztán odajött Eddie megtudni, mi
történt. Leguggolt az asztal mellé, látszott rajta, hogy tényleg nyugtalan.
– A fenébe is, mi baja van? – kérdezte.
– Semmi... Meg fog nyugodni. Vele maradok.
– Be kellene vizezni az arcát.
– Igen. Jó, majd megcsinálom. Hagyjál.
– Nem akarod, hogy segitsek?
– Nem, elboldogulok. Majd megcsinálom.
– Jó. Akkor megvárlak a kocsiban.
– Nem, ne várj meg. Ne izgulj, majd bezárok. Menj haza! A francba,
Eddie, hagyj már egyedül vele!
Egy pillanatig várt, aztán megérintette a vállamat és felállt.
– A konyhán keresztül megyek ki – szólt. – Bezárok Mario után.
Mielőtt elment, minden lámpát eloltott a teremben, kivéve egyet a bár
mögött, de az sem volt erős. Hallottam, ahogy néhány szót váltanak a
konyhában, aztán becsukódott az udvar felőli ajtó. A csend úgy áradt szét a
vendéglőben, akár az enyv.
Már nem rázta a fejét, de éreztem, hogy még kőkemény a teste, szinte
rémisztő volt, mintha vasúti síneken feküdnék. Szép lassan elengedtem, és
mivel nem történt semmi rossz, melléje csúsztam. Ekkor vettem észre, hogy
úszunk a verejtékben. A kő jéghideg volt, ragadt a kosztól, csikkek borították.

Megérintettem a vállát, a csodálatos kis vállát, de más hatást értem el, mint
amire számítottam. Az igazat megvallva rettenetes következménye lett. A
kezem érintése valamit elindított az agyában: nyöszörögve elfordult, majd
zokogásban tört ki. Mintha leszúrtak volna az asztal alatt.
A hátához simultam és gyöngéden simogattam, de nem volt mit tenni.
Összekuporodva feküdt, a haja szétzilálódva a földön, a koszban, két öklét
meg a szája elé szorította. Sírt, nyögött. A hasa úgy ugrált fel s alá, mintha
valami élő állat lenne bezárva oda. Jó ideig így maradtunk, az utcáról
beszűrődő halvány fényben, amint visszaverődött a kövön. A világ egész
nyomora ez alá az asztal alá gyűlt. Megtörtem, elegem volt. Hiába szóltam
hozzá, mindent megpróbáljam: nem volt varázsereje a hangomnak. Keserű
megállapítás az író számára. Azt sem tudtam, felfogta-e, hogy ott vagyok vele.
Amikor már nem bírtam tovább, felkeltem és először is helyretoltam az
asztalt. Kínkeservesen tudtam csak Bettyt a karomba venni, háromszáz
kilósnak éreztem. Ahogy á pult mögé kerültem, az üvegek ijedtükben táncolni
kezdtek, de nem törődtem vele. Fél fenékkel a rozsdamentes mosogatónak
támaszkodva, megeresztettem a hideg vizet.
Bocsássa meg az Isten, de a kezembe csavartam a haját, valahogy
tiszteltem a haját, és amikor úgy éreztem, hogy jó erősen fogom, a csap alá
nyomtam a fejét.
Lassan számoltam tízig, miközben kézzel-lábbal kapálódzott. Mindenfelé
fröcskölt a víz. Nem voltam oda, hogy ezt kell művelnem, de nem jutott más
eszembe, sőt alig tudtam valamit, a nőkről továbbra sem tudtam semmit,
egyáltalán semmit sem tudtam...
Hagytam egy kicsit fuldokolni, aztán elengedtem. Nagyokat köhögött,
mielőtt rám vetette volna magát.
– Te szemét! – ordította. – Te szemét!!
Eszméletlen pofont kaptam. Sikerült elkerülnöm a hasonlóra méretezett
társát meg a rúgást, ami a lábamat célozta meg. Hátrasimította a haját, rám
nézett, majd a bárpult mellett a földre csúszott és keservesen sírni kezdett.
Most már nem izgattam magam, máskor is láttam olyat, hogy valakinek
felmondják az idegei a szolgálatot. Egy kicsit várni kellett. Kihasználtam az
alkalmat, egy poharat tettem az adagolóval ellátott üvegek egyike alá,
meghuzigáltam a kart, s egyik kis pohár whiskyt a másik után vágtam be.
Közben hátrahajtottam a fejem, és egyre inkább a falnak dőltem csukott
szemmel, már azzal is megelégedtem, hogy sírni hallom, ki akartam fújni
magam.
Kicsit pihentem, de csak addig, amíg a sebemnek nem dőltem, akkor
ugrottam egy nagyot, összeszorított foggal mentem vissza a whiskyadagoló
géphez. Megtöltöttem két poharat, és lecsúsztam Betty mellé a földre.

Átkaroltam a vállát és néztem, hogy csillog a pohár a lámpa fényétől, mielőtt
felhajtottam volna az italt.
Most már inkább szipogott, javult a helyzet. Melléhez szorított lábbal ült, a
homlokát a térdén nyugtatta, a haja eltakarta az arcát. Egy ujjal
félresimítottam, és odakínáltam a poharat. Megrázta a fejét. Nem tudtam mit
kezdeni a pohárral, kinyújtottam a lábam, hogy kényelmesebben üljek. Túl
voltam azon a ponton, amikor az ember fáradt, úgy éreztem, könnyedén
lebegek, örültem, hogy eljutottunk idáig: olyan voltam, mint egy kifacsart
citrom, de túlestem a nehezén. Gyöngéden belecsókoltam a nyakába. Az imént
még jéghideg volt, most élt. Lehajtottam az italt, hogy megünnepeljem,
legalább így.
– Általában a bárpult másik oldalán bukfenceznek le a manuszok –
jegyeztem meg. – Örülök, hogy sikerült máshogy csinálnom.
Aznap éjszaka megújult szenvedéllyel szeretkeztünk. Valami csoda folytán
azonnal találtunk taxit, amint kiléptünk a vendéglőből, s hazafelé végig a
karomban tartottam, marha erősen magamhoz öleltem. Körbementünk, nehogy
találkozzunk Lisával vagy Eddie-vel, de sötétség és csönd volt a házban,
mehettünk egyenesen az ágyba. Alig váltottunk néhány szót, kárpótlásként
többször is a hüvelye mélyére hatoltam.
Csakhogy Betty közvetlenül ezután elaludt, és egyedül maradtam a
félhomályban, tágra nyílt szemmel, és egyáltalán nem volt kedvem aludni.
Holtfáradt voltam, de nem tudtam lehunyni a szemem. Hosszasan
elgondolkoztam a történtekről. Arra a megállapításra jutottam, hogy a spiné
azt kapta, amit megérdemelt, a többi meg lényegtelen. Betty egyszerűen olyan
lány, akit nem szabad felidegesíteni. Aztán péntek esténként mindig ugyanaz
van, döglesztő. Felkeltem, hogy kimenjek pisilni. A fehér kagyló láttán okádni
kezdtem. A mindenit, mondtam magamban, hát ezért nem tudtam elaludni.
Kiöblítettem a szájam és visszabújtam az ágyba. Ali telt bele egy perc,
könnyedén álomba merültem. A dzsungelben jártam. Elvesztem a dzsungel
kellős közepén. És akkora eső esett, amilyent soha nem láttam.

+ 10
Másnap reggel viszonylag korán ébredtem, zajtalanul keltem fel, hogy
Betty tovább alhasson. Lementem. Lisa már elment munkába, de Eddie éppen
reggelizett, kiterített újság feküdt előtte. Vörös kimonót viselt, mindkét
oldalán egy fehér madár, pihentető látvány a szemnek.
– Ja... Te vagy az? Szia – köszöntött.
– Szia – feleltem.
Letelepedtem vele szemben, és töltöttem magamnak egy csésze kávét.
Odajött Bongó és a térdemre helyezte a fejét.
– Nos? – kérdezte. – Mit csinál, alszik?
– Naná, persze hogy alszik. Miért, mit hittél? Fogta az előtte heverő
újságot, nyolcrét hajtotta és a sarokba vágta. Kicsit az asztal fölé hajolt.
– Meg tudod mondani nekem, mi ütött belé tegnap...? Mi a túrótól...
– A fenébe is, mintha te sohase gurultál volna be. Ráadásul most olvastad
az újságot, szerte a világban patakokban folyik a vér, te meg mekkora ügyet
csinálsz belőle, hogy összekapott egy ilyen féleszűvel, akit rögtön az elején
meg kellett volna fojtanom!...
Végighúzta a kezét az arcán, továbbra is mosolygott, de láttam, valami
zavarja. Nyugodtan megittam a kávémat.
– Szó, ami szó, be voltam szarva rendesen – folytatta.
– Teljesen ki volt dögölve, hát olyan nehéz megérteni?
– Szóval éppen őt néztem, amikor feldöntötte az asztalt. Esküszöm, féltem
tőle, ha láttad volna...
– Persze nem az a fajta lány, aki hagyja, hogy szórakozzanak vele. Tudod,
hogy ilyen...
– Szerintem vidd el nyaralni, ha majd kapsz pénzt a könyveidből...
– Ez nem emberi! Ne baszogass már ezzel! Nem írtam KÖNYVEKET,
EGY KÖNYVET írtam, egyetlenegyet életemben, és azt sem tudom, képes
leszek-e rá még egyszer. Ebben a pillanatban talán egy pasas az irodájában
ülve lapozza a kéziratomat, de az még nem jelenti, hogy ki is fogják adni.
Szóval érted, a közvetlen jövőben nem sok pénzre számítok.
– Kár, pedig azt hittem, hogy...
– Tudom, de nem úgy van, ahogy hitted. Az történt, hogy Betty egy nap
véletlenül ráakadt; a fejébe vette, hogy zseni vagyok, és nem enged belőle.
Eddie, jól nézz meg, azóta nem voltam képes egy árva sort írni, egyetlenegy
sort se, érted, Eddie, szóval itt tartunk. Várjuk a válaszokat, és tudom,
reggeltől estig erre gondol. Ettől van kiborulva, érted?
– És miért nem írsz délutánonként? Akkor csak van időd...

– Ne röhögtess már, nem az idő hiányzik nekem.
– Hát akkor mi? Nem élsz itt nyugalomban?
– Nem, nem erről van szó – feleltem.
– Akkor miről?
– Á, gőzöm nincs... Talán azt kell kivárnom, míg megszáll az ihlet, honnan
tudjam?
Jó néhány napba telt, míg elültek az ügy utolsó hullámai. Esténként a
pizzeriában annyit melóztam, amennyit csak bírtam, elhappoltam a vendégek
háromnegyedét, lótottam-futottam. Ha láttam, hogy valami hülye vagy
kukacos alak jön, máris ott termettem, és nem hagytam Bettyt a közelébe
menni. Zárásra általában elfáradtam, Betty meg mondogatta nekem: hülye
vagy, mi történt veled... Még cigizni sem jöttél oda, pedig nekem semmi
dolgom nem volt.
– Á, csak egy kicsit meg akartam hajtani magam, ennyi az egész.
– Szerintem inkább attól félsz, hogy megint keresztben lenyelek egyet...
– Ne hülyéskedj, Betty... Nem erről van szó.
– Mindenesetre én egyáltalán nem vagyok fáradt. Nem akarsz gyalog
hazamenni?
– Dehogynem, remek ötlet!
Intettünk Eddie-nek, és a szép kényelmes autó csendben elindult az
éjszakában, úgy éreztem, valami tévedésnek estem áldozatul. Nem tudom
majd megmozdítani a lábam. Jó hosszú utat kellett megtenni hazáig. Azzal
biztattam magam, hogy a mennybe jutni biztos még nehezebb. Zsebre raktam
a kezem, felhajtottam a galléromat, és nekivágtunk. A zseninek üres volt a feje
és fájt a lába. De azért bírtam a gyűrődést. Csak arra lettem volna kíváncsi,
milyen különbséget lát pincér és vízvezeték-szerelő között. Illetve igazából
nem is izgatott a kérdés. Vele folyton az volt az érzésem, hogy mindent újra
kell tanulni. Más dolgom úgysem volt.
Egy reggel, amikor felébredtem, nem találtam magam mellett. Elmúlt dél,
és én úgy aludhattam, mint a bunda. Megittam egy kávét az ablak mellett
állva, míg az utcát bámultam. Szép idő volt, fehér fény áradt, de éreztem, hogy
kint lehűlt a levegő. Lementem megnézni, mi van, üres volt a lakás, csak
Bongó volt otthon, az ajtó előtt feküdt. Megkérdeztem, hogy van, aztán újra
felmentem. Meghökkentett, hogy ilyen csend van a házban. Letusoltam. Az
asztalon heverő borítékot csak akkor vettem észre, amikor kijöttem a zuhany
alól.
Nyitva volt. Rajta nyomtatott, díszes betűkkel a feladó, vagyis a kiadó
neve. És az enyém jobbra lent, kisebb betűkkel, egyszerűen géppel írva. Na
megjött, gondoltam, íme az első válasz. Gyorsan kiszedtem belőle az
összehajtogatott lapot.

Nem: ez volt a válasz. Sajnáljuk, nem. „Tetszenek a gondolatai –
magyarázta a fickó –, de a stílusa elviselhetetlen. Szándékosan kívül helyezi
magát az irodalmon." Egy ideig csak álltam és próbáltam megérteni, mit akart
ezzel mondani, milyen gondolatokról van szó, de lehetetlen volt kideríteni.
Visszatettem a papírlapot a borítékba, és úgy döntöttem, hogy
megborotválkozom.
Nem tudom, hogy történhetett, de csak akkor jutott eszembe Betty, amikor
megpillantottam magam a tükörben. Kezdtem rosszul érezni magam. Persze, ő
bontotta fel a levelet, könnyen el tudtam képzelni, amint hevesen dobogó
szívvel feltépi a borítékot, libabőrözve a reménységtől, a fickó meg
sajnálkozását fejezi ki, és összeomlik a világ.
– Hu, bassza meg, ez nem lehet igaz! – mondtam magamban.
Lehunyt szemmel a mosdóra támaszkodtam. Szóval most hova tűnt, ezt
mondd meg nekem, megint mi juthatott az eszébe? Láttam magam előtt, amint
rohan az utcán, valahogy mélyen belém gyökeredzett a kép, felrelöki az
embereket, a kocsik pedig csikorogva fékeznek, amikor egyszerre csak ott
terem az út közepén, erre ő újra nekiiramodik, miközben az arcát borzalmas
fintor torzítja el. És én voltam az oka mindennek, én meg a könyvem, én meg
ez az agyamból kiszabadult nevetséges vacak; hány álmatlan éjszakán át
kovácsoltam és élesítettem a pengét, amely most a gyomromba hatolt. Miért
történt így?... Miért törünk mindig önnön vesztünkre?
Nem tudtam mást tenni, rágódtam, teljesen elvesztettem a talajt a lábam
alól, izzó parázson ültem, tíz évet öregedtem, amikor egyszer csak betoppant.
Frissen, csinosan, mint egy királynő, akinek lefagyott az orra hegye.
– Huhu – szólalt meg. – A mindenit, kezd hideg lenni!... Na, mi van veled?
Hogy milyen képet vágsz!
– Nem... Most keltem fel. Nem hallottam, amikor feljöttél a lépcsőn.
– A korral jár. Romlik a hallásod.
– Aha. És az a szomorú benne, hogy tovább fog romlani!
Azért adtam a nagyfiút, mert egy kicsit zavarban voltam. Szentül meg
voltam győződve, hogy sír vagy üvölt, amikor megtudja a hírt, ezért nem
tudtam hova tenni a csipkelődő, könnyed stílusát. Mindenesetre leültem egy
székre, és hátranyúltam a hűtőbe egy sörért. Talán csoda történt, meglehet,
volt esély, egy a milliárdhoz, hogy tréfára vegye a dolgot, és éppen ez jött
volna be? A sör olyan hatást tett rám, mintha egy doboz amfetamint vettem
volna be. Éreztem, a szájam furcsán eltorzul, valahol a mosoly és a vigyorgás
között állapodott meg.
– És ez a kis séta... – kezdtem. – Mondd csak, jót sétáltál?...
– Kiválót. Sprinteltem egy-kétszer, hogy ne fázzak. Nézd csak a fülem,
fogd meg, teljesen megfagyott!

Még egy lehetőség volt: hogy szórakozik velem. A mindenségit,
gondoltam, A FENE EGYE MEG, hisz elolvasta a levelet, akkor minek ez a
játék?! Mire vár? Miért nem fakad sírva és dobja ki a bútorokat az ablakon?...
Végképp nem értettem.
Megérintettem a fülét, de nem tudtam már, miért teszem, érződött Bettyn a
friss levegő, a kintről hozott hideg, én meg csak csüngtem a fiilén.
– Na, látod... Ugye milyen hideg?
Elengedtem. Helyette megfogtam a csípőjét, és a hasára szorítottam a
homlokomat. Egy napsugár hatolt keresztül az ablakon és az arcomra esett.
Megsimogatta a fejemet. Amikor meg akartam csókolni a kezét, észrevettem
valamit: az ujjai cinóbervörösek voltak. Olyan furcsa volt, hogy
visszahőköltem.
– Ez meg mit jelentsen?... – kérdeztem. – Hát ez mi, édesem? A plafonra
meredve ütötte el a kérdést.
– Hm, semmi... Festék, vörös festék.
Egyszerre mintha vészjelző kezdett volna villogni az agyamban. Széles
vigyor. Éreztem, hogy most beindul a gépezet, de nem próbáltam fékezni.
– Hogyhogy festék? Csak nem azért mentél el kora reggel, hogy fessél??
Fény gyűlt a tekintetében, az arcára halvány mosoly ült ki.
– Dehogynem, pingáltam egy kicsit – vetette oda csengő hangon.' –
Hiányzott már a mozgás.
Hallucinálásszerű kép villant át az agyamon. Szinte fulladoztam a
megdöbbenéstől.
– A francba, Betty, csak nem...?
Most már egy az egyben mosolygott, az egésznek mégis keserű íze volt.
– De, megtettem. De még hogy!
Földre szegezett tekintettel megráztam a fejem, a visszaverődő fény tancolt
a szememben.
– Nem, ez nem lehet igaz... – jelentettem ki. – Megáll az eszem!
– Na és, zavar? Nem szereted a vörös színt?
– Mi értelme...?
– Nem tudom, csak úgy. Jót tesz nekem. Felálltam és hadonásztam egy sort
az asztal körül.
– Szóval, ha jól értem, ahány szerkesztő visszautasítja a könyvemet,
annyinak fogod vörösre mázolni a képét...
– Aha, könnyen megeshet. Kár, hogy nem voltál ott és nem láttad, milyen
pofát vágtak a manuszok a szerkesztőségben!
– Hát te tiszta őrült vagy!
Reszkettem a dühtől és a bámulattól. Nevetve rázta meg a fejét.

– Az ember szerezzen magának kellemes pillanatokat az életben. El nem
tudod képzelni, milyen jót tett nekem...
Levette a kabátját meg a tarka kígyóként nyaka köré tekert sálat.
– Szívesen innék egy kis kávét – tette hozzá. – Jaj, kezet kell osnom, láttad,
hogy nézek ki? Odamentem az ablakhoz, egy ujjal felemeltem a függönyt.
– És mondd, senki sem szaladt utánad? Biztos vagy benne, hogy nem
követtek?
– Biztos, a földbe gyökeredzett a lábuk. Egynek sem jutott eszébe
felemelni a fenekét a foteljéből.
– Legközelebb talán egy zászlóaljnyi zsarut vezényelnek ki körbefogni a
házat. Előre látom.
– A csudába, te mindig a legrosszabbra gondolsz! – intett le.
– Naná, biztos bennem van a hiba. Ha így folytatod, a fél várost átfested
vörösre, de azért én ne izguljak!
– Ide figyelj – sóhajtotta. – Valamennyi igazság csak kell hogy legyen,
nem gondolod? Nem tűröm tétlenül, hogy egész életemben kitoljanak velem.
Másnap a történet bent állt az újságban, az utolsó oldalon. A szemtanúk
elmesélték, hogy ott termett „egy fúria, két festékbombával felfegyverkezve",
a pofa meg azzal fejezte be a cikket, hogy a merényletért eddig még senki sem
vállalta a felelősséget. Kitéptem a cikket és a tárcámba csúsztattam, az újságot
meg visszatettem a többire, mikor az árus elfordult, a többi nem érdekelt.
Cigarettát vettem és ragot, aztán kimentem.
Betty szemben várt, egy kávéház teraszán, előtte egy nagy csésze gőzölgő
csokoládé. Szép és hűs volt az idő, lehunyt szemmel élvezte a napot, zsebre
tett kézzel ült felhajtott gallérú kabátjában. Lassítottam, amikor a közelébe
értem, olyan szép volt, szerettem nézni, sohasem untam volna bele,
elmosolyodtam a reggeli fényben, mintha egy köteg pénzt találtam volna.
– Csak nyugodtan – mondtam. – Szólj, ha menni akarsz!
Előrehajolt és szájon csókolt, aztán nekilátott a csokoládéjának. Nem
siettünk. Úgy terveztük, hogy elmegyünk egy kicsit kirakatot nézni, és
veszünk néhány cuccot, amivel fogvacogás nélkül kihúzzuk a telet. Az utcán
már farkasok, vadmacskák és ezüstrókák jártakkeltek; a többségüknek
piroslott az arca, ez arról tanúskodott, hogy csökken a hőmérséklet, na meg
hogy tollasodnak a szőrmekereskedők.
Karöltve sétáltunk egy órácskát, nem találtuk, amit kerestünk, de nem is
tudtuk pontosan, mit keresünk, a kis elárusítónők sóhajtva néztek utánunk,
mielőtt munkához láttak és összehajtogatták a halom cuccot, amit leszedtünk a
polcokról.
Végül bementünk egy nagyáruházba. Úgy éreztem, mintha egy doboz
törökmézbe pottyantunk volna bele, amit kint hagytak a tűző napon,

összeszorítottam a fogam, mert illatos kis zene lebegett a levegőben, és
egyáltalán nem volt kedvem a szájamon keresztül lélegezni, tényleg nem
hiányzott. Nem szóltam semmit, megpróbáltam csökkenteni a hatást két
klorofilos rágóval, és követtem Bettyt a nők részére fenntartott osztályra.
Nem voltak sokan, rajtam kívül egy férfi sem járt arrafelé. Egy ideig a
fehérneműosztály körül lézengtem, nézegettem a modern dolgokat,
ismerkedtem az újfajta árakkal, beillett tanulmányi kirándulásnak, azt
leszámítva, hogy a részleg elárusítónője akár az alvilág kapuját is őrizhette
volna. Ötven felé járhatott, az arca rákvörös, a homloka csupa seb a dauertői,
az a fajta, aki egész elizélt életében kétszer-háromszor kefélt, de mindent
megtesz, hogy elfeledje. Ha benyúltam a bugyik közé vagy meghúzogattam
egyiknek-másiknak a gumiját, megpróbált felnyársalni a tekintetével, de én
csak mosolyogtam tovább, mint akin nem fog a fegyver. Végül elindult felém,
vörösen, mint a Krisztus vére.
– Mondja – szólított meg –, pontosan mit is keres? Talán segíthe-tek...
– Attól függ – feleltem. – Az anyámnak akarok bugyit venni. Olyat, amin
keresztüllátszik a szőr.
Nevetséges volt, ahogy felnyögött, a többit nem láthattam, mert ebben a
pillanatban Betty karon ragadott.
– Mit csinálsz? – fordult hozzám. – Gyere velem, fel akarok próbálni
egy-két dolgot.. Egy csomó színes ruhát hozott. Mialatt a próbafülkék felé
tartottunk, egy pillantást vetettem a halomból lelógó egyik cédulára. Kis híján
elvágódtam, mint egy villám sújtotta fa, amikor megpillantot-im az árát. Aztán
nevetni kezdtem.
– Te, láttad? – kérdeztem. – Biztos valami baki. Ennyit keres az ember két
hét alatt...
– Embere válogatja – felelte.
Úgy rostokoltam a fülke előtt, mintha fedetlen fővel hagyott volna kint a
tűző napon, a lábamat nem tudtam megmozdítani. Elég cikisen éreztem
magam, biztosra vettem, hogy a nálam levő pénzből a felét nem tudjuk
kifizetni annak a töméntelen holminak, amit felnyalábolt.
Szegénykém, nem bírja felfogni, csak tudnám, egy halvány mosolyon kívül
hogy vigasztalom meg. Világosan láttam, hogy a világ egyelőre nem hever a
lábunk előtt. Hallottam, ahogy Betty szuszog és mozog a függöny mögött.
– Na, jó? – szóltam be. – Tudod, nem kell nagyon törnöd a fejed... Az
olyan lányoknak, mint te, a legegyszerűbb cucc is jól áll...
Hirtelen mozdulattal elhúzta a függönyt. Ahogy megláttam, alig kaptam
levegőt, az arcom elé raktam a kezem. Mindent, amit bevitt, felvett magára,
százkilós nőnek látszott, beesett arccal és határozott nézéssel.
– Beszarok... nem, ezt nem... – tiltakoztam.

Gyorsan elhúztam a függönyt és körbenéztem, hogy meglátta-e valaki.
Most már szájon keresztül lélegeztem. A függöny szinte azonnal újra szétnyílt.
– Ne butáskodj! – unszolt. – Fél perc múlva kint vagyunk.
– Betty, kérlek, ehhez én nem értek, nem érzem a pályát. Holtbiztos, hogy
elkapnak!
– Haha! – hangzott a válasz. – Ne viccelj! Még hogy téged meg engem
elkapnak? Izgatott pillantást vetett rám, és karon ragadott.
– Most pedig megyünk! – jelentette ki. – Azért próbálj meg egy kicsit
közömbösebb arcot vágni!
Nekivágtunk. Az volt az érzésem, rizsföldön vágunk át, a fa mögött pedig
vietnamiak leselkednek, kedvem lett volna elordítanom magam: BÚJJATOK
MÁR ELŐ, SZARHÁZIAK, LEGYEN VÉGE!!!, alig tudtam egyik lábam a
másik elé rakni, görcs állt a gyom romba. Ahogy közeledtünk a kijárathoz,
nőtt a feszültség. Bettynek lángolt a füle, az enyém meg sípolt. A fenébe, a
fenébe, mondogattam magamban, még két-három méter és olajra léphetünk...
Szokatlan erővel tódult be az utcáról a fény. Ideges nevetés rázot meg,
amikor Betty az ajtó felé nyúlt. Végül is mámorító érzés volt Szorosan a
nyomában jártam, készen arra, hogy teljes gázzal nekiira modjak, amikor egy
kezet éreztem lecsapni a vállamra. Bejött, meg haltam, milyen hülye dolog,
gondoltam, láttam magam előtt a vére met, amint szétfröcsköl a szélrózsa
minden irányában és megfesti a tisztást.
– NEM MOZDUL! MEGÁLL!! – parancsolt rám a kéz.
Betty egy lökhajtásos repülőgép sebességével hagyta el az áruházat
– Ne állj meg! Rázd le! – tanácsolta.
De én nagy marhán megfordultam, nem tudom, miért. Mindannyiunkban
ott szunnyad a vereségvágy. A fickónak két karja, két lába és egy jelvénye
volt, nyilván azt hitte, végrehajtom Betty tervét. Tévedett, eléggé sokkos
állapotban voltam, letettem a fegyvert, és az járt a fejemben, hogy
emlékeztetem a Genfi Egyezményre. Ez a szemét azonban megelőzött, és
megeresztett egy egyenest a jobb szemembe.
A fejem felrobbant és csapkodtam a karommal, miközben hátraestem. A
lökés erejétől kinyílt az ajtó, összegabalyodott a két lábam, és az utcán értem
földet, a hátamon. Egy pillanatig az eget néztem, aztán a fickó feje rajzolódott
ki fölöttem, akár egy atombomba felhője. Csak a fél szememmel láttam, a film
pedig egyre gyorsabban pergett. A fickó lehajolt és megmarkolta a kabátomat.
– Rajta, felállni! – mondta.
Néhány járókelő megállt a járdán. Ingyencirkusz. A fickó karjába
kapaszkodtam, miközben felhúzott. Arra készültem, hogy becsületből
felveszem a harcot, például találomra egy iszonyút rúgok belé, de nem
bizonyult szükségesnek. Megjelent mögötte egy nagydarab lány, teljes

sebességgel nekilendült és még akkor találta telibe, amikor fölém hajolt.
Hátraestem, a fickó pedig úgy lapult neki egy parkoló kocsi ajtajának, mint
egy sült alma. Elvakított egy napsugár. A kövér csaj felém nyújtotta a kezét.
– Nem vagy az esetem – húztam el a szájamat.
– Ezt majd megbeszéljük – hangzott a válasz. – Most pedig húzzunk!
Felkeltem és utánarohantam. Hosszú, barna haja úgy lobogott a szélben, mint
egy kalózzászló.
– Hé, Betty... te vagy az? – lihegtem. – Te vagy az, Betty?
Elővettem egy sört, és leültem egy székre, miközben Betty a borogatást
készitette, és levetette a magára húzott holmikat. A szemem egy tengeri
rózsához hasonlított. Teli volt a tököm a marhaságaival.
– Teli van a tököm a marhaságaiddal – jelentettem ki. Megjelent egy
borogatással. A térdemre ült, és a szememre tette.
– Tudom, miért vagy ilyen ideges. Mert verekedtél.
– Verekedett a fene, ne mondd már! Az azonban tény, hogy behúz-|tak egy
jókorát a pofámba.
– Jól van, katonadolog. Nem nagyon látszik, tudod... Csak egy kicsit
megdagadt körülötte...
– Aha, egy kicsit megdagadt, jó fej vagy, alig vörös!
Ránéztem a maradék szememmel. Mosolygott, igenis, mosolygott. Az
égvilágon semmit sem tudtam tenni ellene, minden jelentéktelenné vált.
Bettynek egyszerűen nem lehetett szemrehányást tenni. A forma kedvéért
moroghattam egy kicsit, de a méreg már az agyamban hatott, mit ért ez a kis
satnya, halvérű világ hozzá képest, valójában minek volt értelme az ő haján,
az ő tüdején, az ő térdén és a remegésen kívül, hát tehettem volna mást, nem
kaptam-e végre valami óriásit, valami élőt? Bettynek köszönhettem, hogy
időnként nem éreztem magam teljesen fölöslegesnek, és ezért hajlandó voltam
bármekkora árat fizetni. Nem szűkítettem le a világot Bettyre, egyszerűen
fütyültem rá. Betty mosolygott, és az én mérgem úgy párolgott el, mint egy
cipőtalp nedves nyoma a nap égető sugaraitól. Mindig elámultam ezen.
Felvette az egyik elcsórt holmit, fel-alá járkált körülöttem, beállt különböző
pózokba.
– Nos, mi a véleményed? Hogy tetszem? Előbb kiittam a sörömet, utána
útjára eresztettem egy nem éppen szellemes megjegyzést.
– Bárcsak mindkét szememmel látnálak – mondtam halkan.

+ 11
Amikor megkaptam a hatodik kiadótól is az elutasító levelet, megértettem,
hogy a könyvemet sohasem fogják kiadni. Csakhogy Betty nem fogta fel.
Megint két napra elnémult, sötét tekintettel közlekedett, hiába is mondtam
neki bármit, meg sem hallgatott. Mindannyiszor azonnal újracsomagolta a
kéziratomat, és elküldte egy másik címre. Ez így maga a tökély, gondoltam,
mintha bérletet váltottunk volna a szenvedésre, fenékig kiisszuk a mérget.
Persze ezt nem mondtam neki, és egymást érték a csodálatos lebőgések. De
nem ez érdekelt, hanem Betty. Lemondott róla, hogy vörösre fesse az összes
lektort, én meg nyugtalankodtam, hogy nem okád tüzet.
Eddie mindent megtett, hogy ezekben a pillanatokban jó hangulatot
teremtsen. Folyton fütyült, virággal árasztotta el a házat, figyelmes volt, de
hiába. Azt hiszem, ha igazi barátra lett volna szükségem, őt választottam
volna, tökéletes volt, de az ember nem kaphat meg mindent az életben, adni
meg nem sokat tudtam.
Lisa is csodálatosan viselkedett, gyöngéden és megértőén, mindannyian
kitettük a lelkünket, hogy eltereljük a gondolatait. Hiába. Amikor
megpillantottuk a levélszekrénybe gyömöszölt kéziratot, sóhajtva tekintettünk
az égre. Megint kezdődik elölről.
Ráadásul kutya hideg volt kint, istentelenül fújt a szél az utcán. Közeledett
a karácsony. Egy reggel hóviharra ébredtünk. Előző este még sárban
tapicskoltunk. Néha nyomasztott a város. Legszebb álmaimban elhagyatott
helyeken jártam, csöndes és színes pusztaságban, a szemem a látóhatáron
pihentethettem, és nyugodtan gondolkozhattam új regényen, törhettem a fejem
az esti menün, vagy hallgathattam egy éjszakai madár első hívó rikoltásait,
mielőtt elrepült a szürkületben.
Tökéletesen tudtam, mi a baja Bettynek. Ez az átkozott regény bénította
meg, kötötte gúzsba kezét-lábát. Vad lóra hasonlított, aki egy sziklaakadály
átugrásakor megvágta a térdét és most megpróbál felállni. Amit napsütötte
rétnek vélt, azt a szomorú és sötét területet valójában kerítés vette körül. Betty
nem ismerte a mozdulatlanságot, nem arra született. De azért tartotta magát
keményen, makacsul, annak ellenére, hogy minden áldott nap kapott egyet a
fejére. Fájt, hogy ezt kell látnom, ám semmit sem tehettem,
megközelíthetetlen helyre sáncolta el magát, ahol semmi és senki nem tudta
elérni. Ilyenkor akár foghattam egy sört és nekikezdhettem az egész heti
kereszt-rejtvényadagomnak, biztos lehettem benne, hogy nem fog megzavarni.
Azért a közelében maradtam, ha mégis szüksége lenne rám. Várni: ennél

osszabb nem is történhetett vele. Világéletemben nem csináltam nagyobb
marhaságot, mint amikor megírtam azt a könyvet.
Bizonyos értelemben el tudtam képzelni, hogy mit érez, amikor megjön
egy elutasító levél, hogy mit jelent neki, és mivel kezdtem már megismerni,
úgy találtam, elég jól viseli. Nem lehet könnyű összeszorított foggal,
mukkanás nélkül hagyni, hogy az embernek kitépjék a karját, a lábát. Nekem
nem volt okom panaszra, az ilyenek nekem nem osztottak, nem szoroztak,
mintha a Marsról érkeznének hírek, ettől nem dőlt össze a világ, reggelente
éppúgy Betty mellett ébredtem, nem éreztem kapcsolatot a között, amit írtam,
meg a között a könyv között, amit a manuszok rendszeresen a szemétládába
hajigáltak. Úgy éreztem magam, mint aki egy rakás fagyos eszkimóra próbál
rá_sózni fúrdőnadrágokat, ráadásul egy kukkot sem beszél a nyelvükön.
Valójában csak abban reménykedhettem, hogy Betty belefárad a dologba,
lapátra teszi az írót, és ott folytatjuk, ahol kezdtük, a napon sütkérezve
jókedvűen esszük a babgulyást, kimegyünk a verandára, és onnan nézzük az
élet folyását. Bekövetkezhetett volna valami ilyesmi, talán összerohadt volna a
remény, és egy szép napon úgy hullik le, mint egy elszáradt ág, tényleg, így is
alakulhatott volna. De végül az történt, hogy valaki, egy szerencsétlen hülye,
felszította a kedélyeket, és ha belegondolok, azt hiszem, ez a szemét távolról
sem kapta meg, amit megérdemelt.
Szóval hatodszorra is elutasították a könyvemet, és kétnapi depresszió után
Betty ajkán újra halvány mosoly jelent meg. A ház megint lassan életre kelt,
az ejtőernyő mégis kinyílt és szép lassan leszálltunk. A felderülő ég kezdte
eltörölni a bajainkat, és éppen jó erős kávét készítettem, amikor Betty
megjelent a postával. Levelet hozott. Egy ideje tönkretették az életemet ezek a
kurva levelek. Szinte undorral néztem azt is, amit Betty kinyitott és most a
kezében tartott.
– Kész a kávé – szóltam. – Mi újság, szívem?
– Semmi... – felelte.
Odajött hozzám, de közben nem nézett rám, aztán a pulóverem kivágásába
gyűrte a tetves levelet. Meg is veregette, aztán az ablak felé fordult, és az
üvegnek támasztotta a fejét. Egy szó nem sok, annyit nem mondott ezalatt. A
kávé forrni kezdett. Eloltottam alatta a tüzet. Ezután kivettem a levelet.
Fejléces papír volt, rajta egy muksó neve és címe. Ez állt benne:
Tisztelt Uram!
Több mint két évtizede vagyok lektor ennél a kiadónál. Elhiheti, olvastam
jó és kevésbé jó kéziratokat. Ám egyikük sem hasonlítható ahhoz, amit Ön,
fittyet hányva a jó ízlésnek, küldött nekünk.

Gyakran írok új szerzőknek, hogy elmondjam, mennyire csodálom
munkájukat. Az ellenkezője még sohasem esett meg. Ön azonban túlmegy
minden határon.
Írása sok tekintetben a lepra előjeleit idézi fel bennem, ezért mély utálattal
küldöm vissza ezt az undorító virágot, amit regénynek vélt.
Mivel a természet olykor szörnyűségeket teremt, bizonyára egyetért velem
abban, hogy egy tisztességes ember kötelességének érzi az ilyen anomáliák
megszüntetését. Elhiheti, nem fogok hallgatni a szülemé-nyéről. Mindazonáltal
roppantul sajnálom, hogy ez a valami nem térhet vissza oda, ahonnan nem lett
volna szabad kijutnia: az Ön agyának valamely ingoványos vidékére
gondolok.
Aztán olyan idegesféle aláírás következett, majdnem átszakította a papírt.
Összehajtogattam a levelet, és lazán a mosogató alá hajítottam, mintha valami
hülye reklám lenne. A kávéval foglalatoskodtam, de közben a szemem
sarkából Bettyt figyeltem. Nem mozdult, látszólag érdekelték az utca
történései.
– Tudod, ez is a játék része – magyaráztam. – Mindig fennáll a veszély,
hogy az ember egy kretént fog ki. Nem lehet elkerülni...
Bosszús mozdulatot tett, mintha valamit elhessegetne a levegőben.
– Jó, ne is beszéljünk róla többet – válaszolta. – Apropó, elfelej-tettem
mondani.
– Hm?
– Bejelentkeztem a nőgyógyászhoz.
– Valami baj van...?
– Meg kell nézetnem a spirálomat. Nem mozdult-e el.
– Aha.
– Nem akarsz velem jönni? Legalább sétálunk egyet...
– Dehogynem. Majd megvárlak. Ráadásul imádom a több hónapos képes
újságokat lapozgatni. Megnyugtat.
Azt hittem, ezúttal ilyen olcsón megússzuk. Egészen megörültem neki.
Halálra rémített az a marha a levelével.
– És hánykor megyünk? – kérdeztem.
– Épp annyi időnk van, hogy bekenjem az arcomat.
Nem túlzók, ha azt mondom, csodálatos lett.
Kint hideg volt, napsütéses, száraz idő, legalább lélegezhettem egy nagyot.
Nem telt el sok idő, máris a nőgyógyász ajtaja előtt álltunk. Csodálkoztam,
hogy nincs tábla az ajtón, de Betty már tövig nyomta a csengőt, az agyam
pedig biztos csigalassúsággal működött. A férfi, aki ajtót nyitott, háziköntöst
viselt: olyan volt benne, mintha egyenesen az Ezeregyéjszaka egyik meséjéből
csöppent volna ide, a szövet ezüstös tó módjára csillogott. A

Tündérkirályfinak őszült a halántéka és hosszú elefántcsontszínű pipa lógott a
szájában. Felhúzta az egyik szemöldökét, amikor megpillantott bennünket. A
pasas úgy volt nőgyógyász, ahogy én az irodalmi folyóiratok üdvöskéje.
– Tessék... mit parancsolnak? – kérdezte. Betty szó nélkül meresztette rá a
szemét.
– A feleségem bejelentkezett – feleltem.
– Tessék?
Erre Betty szó nélkül kivette a levelet a zsebéből. A fickó orra alá nyomta.
– Maga írta ezt? – szegezte neki a kérdést. Nem ismertem meg a hangját;
ébredő vulkánéhoz hasonlított. Az meg kivette a pipát a szájából és a szívére
szorította.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte.
Azt hittem, mindjárt felébredek, nem nyugtalankodtam. Az azonban
megdöbbentett, hogy az egész jelenet milyen valóságosnak tűnik: a tágas
folyosón néma csönd, a lábam alatt szőnyeg, a pasas harapdál-ja az ajkát, a
levél meg úgy remeg Betty kezében, mint egy sebezhetet-len lidércfény. Tátva
maradt a szám.
– Kérdeztem valamit – folytatta Betty az izgalomtól reszkető hangon. –
Maga írta ezt a szart vagy sem?
A pasas úgy tett, mintha közelebbről megnézné a levelet, aztán egy gyors
pillantást vetve ránk köhintett egyet.
– Nos... tudják, egész nap mást sem csinálok, mint leveleket írok,
megeshet...
Világosan láttam, mit csinál beszéd közben, egy hároméves kisfiú is
észrevette volna a trükköt. Érezhetően hátrált a lakás belseje felé, és az ajtóra
készült vetni magát. Kíváncsi voltam, sikerül-e neki, nem látszott valami
ügyesnek.
Szánalmas fintort vágott, mielőtt kijátszotta az aduját, mi tagadás,
rosszabbul nem is csinálhatta volna, hacsak nem lassított filmben akart
szerepelni. Betty szép nyugodtan meglökte az ajtót a vállával, a bajnok pedig
botladozva hátrált az előszobába. A karját tapogatta.
– Mit csinál? Hisz maga őrült!
Nagy, kék váza állott egy oszlopon. Betty meglódította a táskáját, máris
röpült a vacak. Hallottam, amint ripityára törik a finom porcelán. Erre
felébredtem. Az ütéstől kinyílt Betty táskája, és minden limlom, ami csak egy
lány retiküljében lehet, a földön hevert az összetört váza darabjai között.
– Várj, segítek összeszedni – mondtam neki. Ólomszürke volt Betty arca.
Vad pillantást vetett rám.
– NE EZZEL FOGLALKOZZ, BASZD MEG! MONDD MEG NEKI, MI
A VÉLEMÉNYED A LEVÉLRŐL!!

A manusz rémülten figyelt bennünket. Lehajoltam, hogy felvegyek egy
rúzst, ott csillogott a lábam előtt.
– Nincs mit mondanom neki – jelentettem ki.
A vállamon ötszáz kilós súllyal szedegettem össze a dolgokat.
– Ne hülyéskedj velem! – felelte.
– Nem hülyéskedek, de nem érdekel, mit gondol. Van nekem más gondom
is.
Az a hülye meg nem fogta fel, mekkora lehetőséget tart a kezében. Tényleg
abszolút semmit nem értett. Ahelyett, hogy meghúzta volna magát, ahol volt,
és csöndben hagyja, hogy összevakarjuk a holminkat, nem tudom, mi ütött
belé, talán rájött, hogy nem vetem rá magam, és a veszély hirtelen eltűnése
megmámorosította, közelebb lépett hozzánk.
Biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban Betty már teljesen
megfeledkezett a pasas létezéséről. Egész haragja most ellenem fordult. Éppen
a szőnyegen kotorásztunk, hogy összeállítsuk a táskájából kiömlött összerakós
játékot. Nem tudom, Betty hogy csinálta, mert egy pillanatra le nem vette a
szemét rólam. Nagyon gyorsan lélegzett, a tekintetében pedig düh és
szomorúság váltakozott a fájdalom témájára. A pasas tehát ott termett a hátam
mögött, és egy őrült mozdulatot tett: az ujja hegyével megérintette Betty
vállát.
– Kérem, nem vagyok hozzászokva ezekhez a vásári jelenetekhez –
szavalta. – Csupán egy fegyverhez nyúlhatok, a szellememhez... Betty, még
mindig háttal, behunyta a szemét.
– Hozzám ne érj! – sziszegte.
De a pasas megrészegedett a saját bátorságától. Egy elszabadult tincs
táncolt a homlokán és csillogott a tekintete.
– Elutasítom az önök viselkedését – folytatta. – Nyilvánvaló, hogy nem
jöhet létre dialógus közöttünk, mivel a Szó, csakúgy, mint az írás, bizonyos
minimális választékosságot követel meg, amivel a jelek szerint önök a
legkisebb mértékben sem rendelkeznek...
Rövid, egészen különleges szünet következett ezután. Ilyen vibrálás
választja el a villámot a mennydörgéstől. Betty éppen egy fésűt vett fel,
valami olcsó műanyag vackot, pirosas színűt, nagy fogakkal, és a kezében
tartotta. Egy ugrással felkelt és meg is fordult, a karja körívet írt le a
levegőben. Egy mozdulat, és a fésű felnyitotta a pasi arcát.
Először döbbenten meredt Bettyre, aztán kezét a sebre tette, és hátrébb
lépett. Közben folyt a vér. Elég színpadias volt a jelenet, kivéve azt, hogy
elfelejtette a szövegét, csak a száját mozgatta. A helyzet kezdett cikissé válni.
Betty úgy fújtatott, mint egy kohó, megindult a manusz felé, de a karom
előrelendült és a kezemet rákulcsoltam a csuklójára. Olyan erővel húztam

vissza, mintha gyökerestül ki akarnék tépni egy fát. Láttam, a lába elválik a
földtől.
– Jól van, vége a csikágónak – jelentettem ki.
Betty megpróbált kiszabadulni a fogásomból, de teljes erőmből
szorítottam, fel is szisszent. Igaz, nem játékból csináltam. Ha a karja helyett
majonézestubust markoltam volna, a tartalma elsüvített volna kilométerekre.
A fogamat összeszorítva vonszoltam Bettyt a kijárat felé. Mielőtt kiléptem
volna az ajtón, egy utolsó pillantást vetettem a manuszra. Épp leroskadt egy
fotelba, az arcán bárgyú kifejezés ült. Megpróbáltam elképzelni, amint a
regényemet olvassa.
Négyesével rohantunk le a lépcsőn, szinte legurultunk. Az első emeletnél
lassítottam, hogy Betty visszanyerje az egyensúlyát. Erre üvölteni kezdett.
– A FRANCBA, TE SZEMÉT, MIÉRT HAGYOD MAGAD MINDIG?!
Erre teljesen megálltam. A korláthoz szorítottam, és egyenesen a szemébe
néztem.
– Ez a fickó semmi rosszat nem tett nekem – magyaráztam. – Semmit,
érted?
Nem sok hiányzott hozzá, hogy dühében sírva fakadjon. Éreztem, hogy
kezd elhagyni az erőm, mintha kuráreméreggel bevont nyíl fúródott volna a
bőröm alá.
– AZ ISTEN BASSZA MEG! HÁT TÉGED SEMMI SEM ÉRDEKEL AZ
ÉLETBEN?!
– Tévedsz – válaszoltam.
– MI? NA MI? GYORSAN! KI VELE! Elfordítottam a fejem.
– Itt éjszakázunk? – kérdeztem.

+ 12
Két nappal később elvitték a rendőrök. Nem voltam ott, amikor érte jöttek,
Eddie-vel voltam éppen. Hétfő délután történt. Bejártuk az egész várost
néhány olajbogyóért, szinte minden üzlet bezárt már. Előző este vettük észre,
hogy elfogyott a készlet. Valószínűleg Mario megfeledkezett róla, amikor
leadta a rendelést. Ami a konyhát illeti, érti a dolgát, magyarázta Eddie, de
különben nem szabad túl sokat kívánni tőle. Fújt a szél aznap, a hőmérséklet
kint nemigen emelkedett három-négy fok fölé, hirtelen hidegre fordult az idő.
Nem siettünk, Eddie lassan vezetett, inkább kellemes kis sétát tettünk a
fagyos fényben, a kocsiban jó meleg volt. Minden különösebb ok nélkül
teljesen felszabadultnak éreztem magam. Lehet, hogy az élet nagy pillanatai
közé tartozik, ha az ember keresztül-kasul szeli a várost egy maréknyi
olajbogyót üldözve. Már csak azért is, mert a béke úgy száll le a leiekre,
ahogy a hó vékonyán beteríti a holtakkal borított csatamezőt.
Végül a kínai negyedben találtunk rá arra, amit kerestünk, nem vicc,
ráadásul bekaptunk néhány pohár szakét, így legalább nem fáztunk, amíg
visszamentünk a kocsihoz. Hazafelé menet kicsit hangosabban beszélgettünk.
Eddie-nek vörös volt a füle, kicsit becsípett.
– Tudod, pajtikám, a pizza olajbogyó nélkül szart sem ér.
– Jó, de azért nézz előre! – figyelmeztettem.
A ház előtt parkoltunk le. Alig tettem ki az egyik lábamat a járdára, máris
láttam, hogy Lisa rohan felénk. Az ember szinte megfagy, rajta pedig csak egy
kis pulóver volt. Belém kapaszkodott.
– Esküszöm, nem tudom, mi történt, egyszerűen elvitték – sírta.
– Mi van, mit mondasz? – kaptam fel a fejem.
– Igen, jött két rendőr és bevitte.
Az ajkamba haraptam. Eddie a kocsi teteje fölött nézett bennünket, eltűnt a
mosoly az arcáról. Lisa teljesen ki volt borulva, csattogott a foga a kezdődő
szürkületben.
– Nos, majd bent a házban elmeséled – állítottam le. – Megfagysz, ha kint
maradsz.
Egy órával később, némi magyarázat és néhány telefon után a kezemben
volt a kérdéssel kapcsolatos összes tény. Felhajtottam egy grogot, és felvettem
a kabátomat.
– Elkísérlek – ajánlkozott Eddie.
– Kösz, nem kell.
– Akkor legalább vidd el a kocsit...

– Nem, azt hiszem, jót tesz majd egy kis séta. Nincs semmi baj, ne
nyugtalankodjatok.
Tehát elindultam. Nem volt még nagyon késő, de már sötétedett. Gyors
tempót diktáltam magamnak, ökölbe szorított kezemet a zsebembe dugtam, és
a vállam közé húztam a fejem. Az utcákat egy sor szaros fénynek láttam, de
ismertem az utat, jártam már a szomszédos épületben, egy vízöblítőt
javítottam, és nem nagyon szerettem a rendőrség előtt úgy elmenni, hogy a
vállamon lóg a szerszámosláda. Az volt az érzésem, engem néznek.
Félúton sem járhattam, amikor az oldalam tényleg rettenetesen elkezdett
nyilallni. A fájdalomtól hunyorogni kezdtem, kinyitottam a szájam, azt hittem,
azonnal elvágódok. Megálltam egy kicsit, hogy kifújjam magam. Pont ez
hiányzott, gondoltam, úgyis nyakig vagyok a pácban. Főleg ez a panaszügy
izgatott. A telefonban a hekus világosan megmondta, hogy elég kellemetlen a
dolog. Az út további részét forró agyvelővel és félig kétrét görnyedve tettem
meg. Azon gondolkoztam, mit érthet egy rendőr azon, hogy kellemetlen. A
járókelők és én is, mindannyian kis, fehér párafelhőket eregettünk, ez legalább
bizonyította, hogy élünk.
Majdnem megérkeztem, amikor találtam egy nyitva tartó boltot.
Szerencsém volt, bementem. Kicsit hülye ötletnek találtam, hogy narancsot
vegyek, de gőzöm nem volt, mit kell vinni egy lánynak, aki a rács mögött
csücsül, és nem is tudtam koncentrálni a kérdésre. Másfelől a narancsban
hemzseg a sok vitamin. Végül két doboz gyümölcslé mellett döntöttem. A
címkén egy félig pucér csaj, néptelen tengerpart, kék víz. A manuszok nem
sokat törhették a fejüket.
Egy irodába vezettek, ahol a vonalzójával játszva várt egy fickó. Táncoltak
az idegeim. Mutatta, üljek le, a vonalzóval egy székre bökött. Negyven körül
járhatott, szép válla volt, és egy félmosoly ült a száján. Marhára ideges
voltam.
– Nos, az történt... – kezdtem.
– Hagyja csak – szakított felbe. – Ától zéig ismerem a történetet. Én vettem
föl a panaszt, és elbeszélgettem egy kicsit a barátnőjével...
– Értem – feleltem.
– Igen – folytatta. – Magunk közt legyen mondva, szép lány, de egy kicsit
ideges...
– Attól függ, nem mindig ilyen. Tudja, nem is tudom, hogyan mondjam...
havonta visszatér ez. Számunkra nehéz megérteni, hogy mit jelent ez nekik.
Biztos nem nagy öröm.
– Azért nem kell eltúlozni...
– Nem, persze.

Alaposan végignézett rajtam, aztán elmosolyodott. Továbbra is bizalmatlan
voltam, de kezdtem jobban érezni magam, rendes fickónak látszott, most az
egyszer talán mellém állt a szerencse.
– Szóval regényeket ír? – érdeklődött.
– Igen. Hát igen. És megpróbáltam kiadatni...
Néhány pillanatig csóválta a fejét. Letette a vonalzót az asztalra, felállt,
majd odament megnézni, nincs-e valaki az ajtó mögött. Aztán fogott egy
széket, elém rakta és lovagló helyzetben ráült. Megérintette a vallani.
– Ide figyeljen – fogott bele –, én tudom, miről van szó. Ezekben a
nyavalyás kiadókban csupa szemét alak ül...
– Tényleg?
– De még mennyire! Várjon csak, ne mozduljon, mutatok valamit...
Egy fiókból nagy halom papírt vett ki, és az íróasztalra vágta. Másfél kilóra
saccoltam úgy távolról, gumi tartotta össze.
– Maga szerint ez mi? Szabad a gazda?
– Nem – feleltem. – Kézirat.
Azt hittem, megcsókol, de megelégedett azzal, hogy rávert a combomra és
nagy boldogan rám mosolygott.
– Eltalálta! Kezdem kedvelni magát, öregem.
– Örvendek, hogy sikerült örömöt szereznem. Végighúzta kezét a
papírhalmazon, közben mélyen a szemembe nézett.
– Kapaszkodjon meg – figyelmeztetett. – Huszonhétszer dobták vissza ezt
a könyvet!
– Huszonhétszer?
– Igen. És még hányszor fogják... Szerintem összebeszéltek. A szemetek...
– Az anyját, huszonhétszer... Szent isten!
– Biztos vagyok benne, hogy úgy vinnék, mint a cukrot. Ezt szeretik az
emberek. Öregem, ha belegondolok, tíz év az életemből, annyi fekszik benne,
tíz év nyomozás, csak a legjobbakat hagytam benne, a legszebbeket, egy nagy
halom dinamit! Igaz, nem Al Caponéval meg az őrült Pierrot-val foglalkozom,
de higgye el nekem, nagyon rosszul esik, elhiheti!
– Persze.
– Na, meg tudja mondani nekem, miért nem adják ki a könyvemet, mi
jutott az eszükbe? Ismerek hekusokat, akik milliós példányszámban adták el
az emlékirataikat, akkor meg mi a fene ütött beléjük pont most? Megunták a
rendőrsztorikat?
– Nem ismeri ki magát az ember ezeken.
Hosszasan rázta a fejét. Aztán a narancslés dobozokra sandított.
– Szabad? Nem akar inni egy kicsit? – kérdezte.

Nem voltam olyan helyzetben, hogy bármit is megtagadhattam volna tőle.
Egy fintort elnyomva adtam oda neki az egyik dobozt. Húsz centiméteres
pengét vett elő a zsebéből, hogy felpattintsa a kis kartonnyelvet. Kész
borotvát, de a szemem se rebbent. Azután kitett az íróasztalra két műanyag
poharat, majd feltűnt egy jócskán megkezdett vodkásüveg. Mialatt megtöltötte
a poharakat, azon tűnődtem, hol is vagyok igazából.
– Igyunk a sikerünkre! – emelte fel a poharát. – Nem hagyjuk magunkat
legyőzni!
– Nem ám!
– Szóval érti, nem adhatok igazat a barátnőjének, de nem is hibáztatom.
Azok a tagok szép nyugodtan csücsülnek és rövid úton hazavágják az ember
egyévi melóját. Mert azt mégsem állíthatja, hogy a rendőrsztorik senkit sem
érdekelnek. Ne hülyéskedjünk már!
Újra töltött a poharakba. Kezdtem jól érezni magam. Hatott még az a
néhány pohár szaké, grog is volt bennem, biztonságban éreztem magam ebben
az irodában, tényleg frankón ment a dolog.
– Az anyját! Amikor az a hülye telefonált és elmesélte a történetet, meleget
éreztem a szívem táján. Úgy kellett annak a szemétnek! Lehajtottam néhány
púposra töltött poharat, hogy megünnepeljem. Na végre, gondoltam, ez
legalább megfizet a többi helyett is.
– Á, csak karcolás az egész. Nem kell felfújni...
– Én behúztam volna neki egy isteneset. Mégis kiknek képzelik magukat
ezek? Na, iszunk még egy kortyot?
A vodkától úgy nyilaik a fejem, mintha ezernyi nap tűzött volna rá.
Mosolyogva nyújtottam a poharamat. Az élet néha szép, meglepetéseket
tartogat, időnként olyan kedves, amilyen csak egy nő lehet, ezért mindig
készen kell állni. Ráraktam a kezem a fickó kéziratára, és a szemébe néztem.
Egyforma lehetett a nyomás bennünk, jobban esett ülni.
– Ide figyeljen, az ilyenben nem nagyon szoktam tévedni – jelentettem ki
–, mondok magának valamit, a könyvét ki fogják adni. Érzem. Remélem, küld
majd egy dedikált példányt.
– Komoly, tényleg azt hiszi...
– Bizonyos jelek nem csalnak. A könyve meleg a kezem alatt. Mint egy
repülő, amikor fölszállni készül.
A fickó olyan képet vágott, mintha épp a maratoni futás célvonalán haladna
át. Végighúzta kezét az arcán.
– Ejha! El sem merem hinni... – rebegte.
– Pedig így van. Szóval mi lesz Bettyvel? Ezek után talán fátylat
bonthatunk a dologra, nem?
– Ha belegondolok, hogy talán végre itt hagyhatom ezt a szar irodát...

– Hát persze, persze. Akkor mehetek Bettyért?
Ki kellett várni, amíg magához tér az izgalmak után. Kinéztem az ablakon
a fekete éjszakába, reméltem, hogy hamarosan véget ér a mese. Egyik kezével
megvakarta a fejét, a másikkal pedig elosztotta, ami az üvegben maradt.
Megvárta, amíg az utolsó csepp is hajlandó volt elválni az üvegtől.
– Ami a barátnőjét illeti, kicsit cikis a helyzet – fintorgott. – Itt ez a
nyavalyás panasz, érti... Meg van kötve a kezem.
– A francba, jusson eszébe, hogy az olyan fickókért tette, mint maga meg
én – emlékeztettem. – Feláldozta magát, hogy ezek a hülyék jól
meggondolják, mielőtt hazavágnak egy könyvet. Értünk harcolt. Most pedig
rajtunk a sor, hogy tegyünk érte valamit...
– Persze, tudom, tudom én. De ezzel a panasszal beleköptek a levesembe...
Már nem is a szemembe nézett, hanem a nadrágján vakargatott valami
láthatatlan foltocskát. Annyi vodka után, amennyit megittunk,
belemelegedtem és felemeltem a hangom, mintha elfelejtettem volna, hogy a
rendőrségen vagyunk.
– Mégis ki parancsol itt? – szegeztem neki a kérdést. – Hagyni fogjuk,
hogy azé a seggdugaszé legyen az utolsó szó, és írunk tovább csak azért, hogy
jól kibabrálhassanak velünk?
– Nem érti, a panaszról van szó...
Látszott rajta, hogy kínos neki a dolog, de nem volt benne több erő, mint
egy darab rongyban, béklyóba verve ült. Kezdtem belelen-dülni.
– Ide figyeljen! – fordultam felé –, ne mondja, hogy nincs mit tenni!
Mégiscsak a rendőrségen vagyunk, biztos létezik valami módja, hogy
elintézzük, nem?
– De, csakhogy nem olyan könnyű. Egy panasznak nyoma marad.
– Jól van, na, megértettem.
– Komolyan mondom, öregem, nagyon sajnálom. Persze lenne egy
megoldás...
Farkasszemet néztünk. Azon gondolkodtam, vajon élvezi, hogy
harapófogóval kell kihúzni belőle a szót, és hogy szakmai ártalom-e.
Megvártam, amíg beérett a mondandója.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy elárulja. A lábát lóbálta, és közben a cipőjét
bámulta.
– Nem is olyan nagy dolog – sóhajtotta. – Elég, ha a pasas egyszerűen
visszavonja a panaszát.
Egy pillanatnyi csend következett. Majd felálltam, és megragadtam a
százszázalékos természetes alapanyagokból készült narancsleve-met.
– Beszélhetek vele? – kérdeztem. – Lehetséges?
– Igen, el lehet intézni.

– Drukkolok a könyvéért – mondtam búcsúzóul.
Csak egy másik nő volt vele, egy öregasszony, aki hátul feküdt egy padon.
Nem vitték túlzásba a kivilágítást, tényleg csak a minimum. Borzasztó volt.
Kivéve azt, hogy Betty látszólag jól viselte. Sőt oldottnak találtam. Az ember
hirtelenében nem tudta, melyikünk ül rács mögött. Halvány mosollyal
odaadtam a narancslevet, és a rácsba kapaszkodtam.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Jól. És te? Mi van? Ha látnád, hogy milyen képet vágsz...
– A fenék, az egész az én hibám. De gyorsan kihozlak innen. Tarts ki,
édesem!
Jó vastag rácsok voltak, nem lehetett szétfeszíteni őket, pláne azután,
amennyit ittam, nem volt hozzá erőm. A haja megpróbált valamit tudtomra
adni, kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem.
– Jobban erezném magam, ha egy tincset hazavihetnék – mormogtam.
Nevetve megrázta a haját, s a zárka eltűnt, átalakult Ali baba barlangjává,
egy kicsit becsavarodhattam, de szeretek dilis lenni, megremegni egy hülye
kép láttán és ezt a legkevésbé sem szégyellni, egyfajta szent rettegéssel
nyújtani a kezemet egy lány felé, és a gyomromban egy kis pislákoló lánggal
kerülni ki a bennünket körülvevő őrületes szarból.
Abban a pillanatban olyan hatást tett rám Betty, hogy éreztem,
megtántorodom. Épphogy sikerült megkapaszkodnom, még mindig mosollyal
az ajkamon. Az a fontos, hogy él, gondoltam, a többi nem is létezik.
– A mindenit! Na nézd csak, te alig állsz a lábadon – állapította meg. –
Gyere csak egy kicsit közelebb! Nem mentem oda, sőt hátrébb léptem.
– Te – panaszkodtam –, el nem tudod képzelni, mit álltam ki. Minden
pillanatban csak rád gondoltam.
– Aha, de azért nem emésztetted el magad, úgy tűnik. Nem vesztegetted az
időt!
Úgy éreztem, mozgójárdán állok, ami a kijárat felé visz. A fal mentén
hátráltam, mindenképpen kellemes képpel a fejemben kellett távozzak, hogy
talizmánként őrizhessem.
– Minden rendbejön – biztattam. – Most mennem kell, de ígérem, hogy
nem fogsz itt penészedni, tudod, mindent elintézek. Minden problémát
megoldok!
– Aha, képzelem, főleg, hogy alig állsz a lábadon. Biztos vagyok benne,
hogy jó munkát végzel. Hé... Ne rohanj el!
Pedig azt tettem. Hátráltam még egy-két lépést, és egy folyosón találtam
magam, ahonnan már nem láttam Bettyt.
– Ne felejtsd el, hogy kihozlak innen! – kiáltottam. – Ne félj! Tompa zajt
hallottam, mintha belerúgott volna a rácsba.

– HAHA! – harsogta. – AZT HISZED, HOGY ILYESMITŐL ÉN
MEGIJEDEK?
Lassan hazavánszorogtam, a hátsó ajtón osontam be, hogy ne találkozzak
Eddie-vel és Lisával, villanyt sem gyújtottam, úgy mentem oda az ágyhoz.
Hallottam, ahogy lent beszélgetnek. Elnyúltam, elszívtam egy cigarettát,
egyenletesen lélegeztem, és felidéztem a képét, ahányszor csak akartam, és
annyi ideig képzeltem magam elé, ameddig kedvem tartotta. Utána jobban
éreztem magam, kicsit lemostam az arcomat, és lementem.
Mire a lépcső közepére értem, már mindketten engem bámultak.
– Minden rendben, ne nyugtalankodjatok – mondtam. – Gyakorlatilag el
van rendezve.
– Jé, régóta fenn vagy? – kérdezte Eddie.
– Nem akarlak idegesíteni, de elmondanám, hogy Mariónak egy árva
olajbogyója sincs. Tudod, hány óra?
Beugrottunk a kocsiba, és egész este güriztem, de lélekben máshol jártam.
Alig kaptam borravalót.

+ 13
Másnap, amikor felébredtem, nem kellett sokat töprengenem. Tényleg úgy
keltem fel, hogy semmit sem forgattam a fejemben. Mialatt melegedett a kávé,
a földre vetettem magam, és vagy húsz fekvőtámaszt csináltam. Úgy ment,
mint a karikacsapás. Rendes körülmények között sohasem jut eszembe, de
most nem is csodálkoztam rajta, és amikor felálltam, odamentem az ablakhoz
és egyenesen belenéztem egy napsugárba, ettől mosolyra fakadtam. Ezután
végighúztam a kezemet az öklömön, majd amikor a tüzet el akartam oltani,
elrontottam a tűzhely egyik kapcsolóját. Jó formában éreztem magam, egy fia
segédgondolat nem jutott eszembe, de olyan élénk voltam, mintha ütközésig
felhúztak volna, és olyan engedelmes, mint egy távirányítá-sos gép. Nem
került nagy erőfeszítésembe, hogy élvezzem. Kellemes érzés, ha időről időre
kikapcsol az ember agya. Szinte külső szemlélőként néztem, ahogy
felöltözöm, rendet rakok egy kicsit a szobában, aztán hamar elintézem a
mosogatást. Indulás előtt még elszívtam egy cigarettát, mintegy a halálraítélt
cigarettáját. Azzal a különbséggel, hogy az elítélt nem én voltam, csak én
szívtam el helyette időnyerés céljából.
Amikor az ürge az ajtón keresztül megkérdezte, ki vagyok, azt feleltem, a
tévétől jövök, a szépirodalomról készítünk műsort. Amikor kinyitotta az ajtót,
rögtön észrevettem a kötést az arcán. Tágra nyílt a szeme, mialatt
beakasztottam egy egyenest a gyomrába. Összegörnyedt. Beléptem,
becsuktam magam mögött az ajtót, és még egyet behúztam neki. Erre térdre
rogyott, és hogy így láttam, jojózó szemmel, néma kiáltástól eltorzult szájjal,
megsajnáltam, és a lábammal behengerítettem a nagyszobába.
Egy kerek asztalka alatt állapodott meg, megpróbált felkelni, de máris ott
álltam fölötte. Megmarkoltam a háziköntöse gallérját, és a kezemmel olyan
mozdulatot tettem, mintha fojtogatni készülődnék. Köhögött, köpködött,
elvörösödött. Odavonszoltam egy fotelhez, és leültem. Egy kicsit lazítottam a
fogáson, hadd jusson lélegzethez, de ezzel egy időben a térdemet hirtelen
mozdulattal belevágtam az orrába a kellő pszichológiai nyomás fenntartása
érdekében. Aztán gyorsan elugrottam, nehogy összevérezzen.
– Azt hiszed, azért kapod, mert lehúztad a könyvemet? Akkor tévedsz,
kispajtás – világosítottam fel.
Lassan kezdett újra rendesen lélegezni. Addig törölgette az orrát, amíg az
arcát teljesen összekente vérrel. Jó erősen tartottam.
– Szóval, ha azt hiszed, nagyot tévedsz – ismételtem. – De még mekkorát,
értesz?
A feje tetejére vágtam egyet az öklömmel, följajdult.

– Emiatt nincs harag, mert ez nem a te hibád, elismerem. Ezt a könyvet
nem kifejezetten a te fajtádnak írtam, félreértésről van szó, tudod, tehát bibi
egy szál se, ebben maradunk mi ketten, oké?
Jelezte, hogy egyetért. Megmarkoltam a haját, és rántottam rajta egyet. A
tekintetünk találkozott.
– Persze ebből te még semmit sem értesz – állapítottam meg. Rásóztam
egyet a fűiére, és a térdemre vettem a telefont.
– Röviden ismertetem a helyzetet. Más nem érdekel az életben, mint az a
lány – mondtam. – Szóval fogod a telefont és visszavonod azt a kurva
feljelentést, mielőtt valami bajt csinálok, rendben?
A rokokó stílbútorokkal berendezett szobában úgy hatottak a szitokszavak,
mintha konfettit szórtak volna egy haldokló ágyára. Rögtön bólintott. Ekkor
vettem észre, hogy az ajkára ragadt egy kis vérbuborék. Hurkot kötöttem a
nyakára a telefon zsinórjával, aztán békén hagytam, csak a másik kagylót
tartottam a fülemhez, miközben előadta a mondandóját a rendőröknek.
– Rendben – bólintottam. – Nosza, ismételd csak el még egyszer...
– Hiszen...
– Azt mondtam, ismételd el.
Fáradt hangon megint elmondta a bűvös szavakat, majd intettem, hogy
rendben, lerakhatja. Felálltam, azon gondolkodtam, nem kell-e eltörnöm még
egy-két dolgot távozás előtt, de végül másként döntöttem, kezdtem veszíteni a
lendületből. Csak egy kicsit meghúztam a zsinórt, hadd szorítsa az
ádámcsutkáját.
– Nagy marhaság lenne a részedről, ha nem tennél pontot a dolgok végére
– figyelmeztettem. – Csakis rajtad múlik, találkozunk-e a jövőben. Kettőnk
közül én vagyok az, akinek nincs mit vesztenie...
Rám nézett és a telefonzsinórba kapaszkodva bólintott. Az orra alatt a vér
kezdett megalvadni, hiába, a vér hosszú távon nem hatásos. Kis hiján tűnődni
kezdtem, mit keresek itt, de hozzászoktam az ilyenfajta törésekhez, olyan
könnyedén csúszok át egyik tudatszintről a másikra, ahogy a folyóban úszó
levél, húszméteres zuhatag után nyugodtan folytatja az útját. Ez a pasas
semmit sem jelentett a számomra, hacsak nem túl absztrakt képet, aminek
semmi köze a valósághoz.
Egy szót sem szóltam többet, kimentem és halkan becsuktam az ajtót. Kint
ostorcsapásként vágott rám a fagyos szél.
Szenteste nagy halom pénzt zsebeltünk be a pizzeriában, de nem is
kíméltük magunkat. Eddie nem hitt a szemének. Tényleg apait-anyait
beleadtunk, én pedig előző este kétszer annyi pezsgősládát szereztem be, mint
szoktunk, nem szóltam senkinek. Egy sem maradt, ömlött a pénz. Amikor az
utolsó vendég is elment, majdnem hajnalban, holtfáradtak voltunk. Lisa a

nyakamba kapaszkodott, velünk meló-zott egész éjjel, és igazán jól csinálta,
derékon ragadtam és felültettem a pultra.
– Nos, mivel szolgálhatok? – kérdeztem.
– Szívesen innék valami istenit – válaszolta. Betty sóhajtva roskadt le egy
székre.
– Én is – csatlakozott.
Odamentem hozzá, felemeltem az állat, és egy kicsit színpadiasán
megcsókoltam. Hallottam, a többiek nevettek mögöttem, de nem zavart, nem
siettem el, és úgy találtam, még jobban esik egy ilyen nap után,
szenvedélyesen csókoltam. Utána poharat kerestem. Mario bejött megnézni,
mi a helyzet, de nagyon fáradt volt, nem maradt velünk, csak megcsókolta a
két lányt, aztán lelépett. Mivel öt bőséges adaggal számoltam, ott maradtunk
négy teli pohárral. Az előző pillanatban találtam ki a receptet, kicsit erősre
sikerült.
Mellesleg Eddie azonnal elázott, és ezt mindenki észre is vette, csak ő nem.
Szövegelni kezdett a napról, ahogy felkel a hófödte tájon, kötötte az ebet a
karóhoz, hogy ezt feltétlenül meg kell nézni.
– Hagyj már békén ezzel a szarral! – fintorogtam.
– Te, öregem, ismersz ennél szebb látványt? Mit ér a karácsony, ha nincs
hó...
– Tényleg bagót sem ér.
– Na, akkor elugrunk kocsival. Ne is próbáljátok elrontani az örömömet.
Éreztem, hogy a lányoktól nem várhatok semmit, tökmindegy nekik.
– A fenét, gondoljatok csak bele, milyen hideg van! Elment az eszed,
öregfiú?
– Majd megnézem, milyen képet vágsz akkor, amikor az első napsugártól
megcsillannak a hópelyhek, meglátjuk, akkor mit szólsz!
– Nem arról van szó; biztos nagyon szép, a nap, a hó meg minden ilyesmi,
persze hogy látványos, de nem ez a kérdés. Arra lennék kíváncsi, hova tudsz
elvinni, amilyen állapotban most vagy.
– Egy dolgot tanulj meg, faszikám – magyarázta –, még sohasem voltam
olyan állapotban, hogy ne tudtam volna vezetni!
A szeme úgy csillogott, mint egy repülő csészealj. A gin teszi, gondoltam,
elismerem, nem takarékoskodtam a ginnel, bőven adagoltam.
– Mindannyiunkat kinyírsz! – tiltakoztam.
Mindenki nevetett, csak én nem. Öt perc sem telt belé, az autóban ültünk és
vártuk, hogy Eddie megtalálja a kulcsot. Halkan felsóhajtottam.
– Mi van? – kérdezte. – Nem élvezed? Karácsony van. Ne idegeskedj!
Minden úgy fog menni, mint a karikacsapás. Látod, megvan.

Meglóbálta a kulcscsomót az orrom előtt. Az egyik kék és hideg szikrát
vetett felém. Te marha kulcs, gondoltam, menj a jó édes anyukádba!
Elhelyezkedtem az ülésen.
Keresztülvágtunk a hajnalodó városon. Az utcák elnéptelenedtek, kellemes
volt, így legalább mehettünk lassan az út közepén, és elég messziről megláttuk
a lámpákat a virradat halvány ködleplében. Mialatt a lányok hátul nevetgéltek,
azon tűnődtem, hová tűnt az a sok ember, vajon az éjszaka leple alatt
elnyelte-e őket a járda. A lángoló láthatár irányában hagytuk el a várost, sietni
kellett. Megnyúltak a vonásaink, marhára fáradtak voltunk, de lassan friss
energiával töltődött meg a kocsi, túljutottunk egy bizonyos ponton; ez a szoros
a Kidöglött Ember néven ismert. Tehát a nap felé tartottunk december 24-én,
egymás után gyújtottuk meg a cigiket és apró-cseprő dolgokról beszélgettünk,
miközben új nap készült rá, hogy megéljük.
Mentünk egy ideig, aztán találtunk egy helyet, ahol hó takarta a földet, csak
a távolban emelkedett néhány magas épület, valami gyár vagy mi a franc. De
nem volt időnk jobbat keresni, néhány perc volt hátra, ezért leálltunk az út
szélén. Szép tiszta volt az ég. Az egészből csak az iszonyatos hideget éreztem,
mínusz tíz körül lehetett, egy kis jeges széllel bélelve. Mégis kiszálltunk.
Összevissza csapkodtunk, hogy ne fázzunk.
Nem sok idő kellett hozzá, csöpögött az orrom és könnyeztem. Nem
osztogatták ingyen a helyjegyeket erre a fakó hajnalra, örülhettem, hogy
ezután nem hullott ki a hajam. Az egész napos eszméletlen hajtás után egy
kicsit idétlenül hatott a táj nyugalma. Nem túlzók. Eddie a szemére húzta a
kalapját, és az ég vöröslő alja felé fordulva cigarettázott a motorháztetőn ülve.
– Hé! – szóltam rá. – Hé, Eddie, ne aludj!
– Ne dumálj hülyeségeket! – felelte. – Jobban tennéd, ha figyelnél...
Intett, hogy forduljak meg, és abban a pillanatban a látóhatár mögül
kiemelkedett egy napsugár és végigszaladt a hómezőn. Arany és kék
árnyalatok ragyogtak fel egymás után, de azért nem volt olyan nagy szám.
Sikerült elnyomnom egy ásítást. E világban minden azon múlik, mennyire van
ráhangolva az ember a dolgokra, márpedig én aznap reggel a fogvacogtatás
mellett döntöttem, és egyik lábamról a másikra ugráltam az édes kis
hópelyheken, nem volt kedvem mély érzéseknek átadni magam, csupán
valami meleg helyre vágytam, meg hogy letelepedhessek valahova, ahonnan
nyugodtan hunyorogva szemlélhetem az idő múlását, szóval valami pihentető
dolgot kívántam. Két napja jött ki Betty a rendőrségről, három éjszaka le sem
hunytam a szemem, a napsugár nem tudott különösen izgatni, kevés volt
hozzá, csak a szentléleknek köszönhető, hogy megálltam a két lábamon. Az
egyik éjszakát átbeszélgettük Bettyvel, a másikon a termet díszítettük, azon a
nyomorult karácsony éjszakán pedig egyfolytában az asztalok között cikáztam

sajgó testtel, úgyhogy nem álltam neki mosolyogni, nehogy bemásszon a
pofámba ez a kis fagyos szél és még kitörje a fogamat.
Majd megvesztem a hidegtől, de azért nem indultunk mindjárt vissza. A
lányok meg akarták etetni a madárkákat, most ez jutott eszükbe, szóval az
indulás váratott magára. Az erőm kezdett elhagyni, a nap felkelőben volt, de
meleget nem adott, a halál közeledtét éreztem. Valami csoda folytán a lányok
a kesztyűtartóban felfedeztek egy zacskó ősrégi szárazsüteményt, pirosló
arccal és Télapó-mosollyal visítozták az OH-okat és ÁH-okat és törték szét a
süteményt azoknak a szegény, ártatlan kis madaraknak, majd teli kézzel az
égbe repítették a morzsát.
Beültem a kocsiba, nyitva hagytam az ajtót, a lábamat a havon pihentetve
elszívtam nyugiban egy cigit, de nem tudtam igazán átadni magam az
élvezetnek. Eközben egyre-másra érkeztek a verebek, úgy szálltak le a hóba,
mintha jégeső hullana.
Eddie odament a lányokhoz, néztem, ahogy nevetgélnek és kilószámra
dobálják a kaját szegény szerencsétlenek fejére. Úgy képzeltem, hogy minden
egyes morzsa egy jókora szelet véres bifszteknek felel meg jókora adag
hasábburgonyával, és akár a halálukat is okozhatják ezzel, volt olyan veréb,
amelyik egy szuszra tizenöt-húsz ilyen fogást is bevágott és még kért.
– Kellemes karácsonyt, srácok – kiabálta Eddie. – Gyertek csak közelebb,
kiskomáim!
Az egyik jóval a többiek után jelent meg, láttam, ahogy előbújt az ég
mélyéből, hirtelen ellengőzt adott, és a két lábát előretartotta. A többiektől
bizonyos távolságra szállt le, nem érdekelte különösképpen, mit csinálnak a
társai. Másfelé nézett, miközben a háta mögött egyre-másra zuhant a sok
bifsztek. Biztos ez olyan falubolondja-feleség, gondoltam, kell neki egy kis
idő, míg felfogja, mi történik.
Ehelyett páros lábbal ugrándozva felém indult. A cipőmtől húsz
centiméterre megállt. Néhány másodpercig szemléltük egymást.
– Rendben – mondtam. – Talán nem is vagy olyan buta, amilyennek
látszol...
Úgy éreztem, valami történik a madár között és köztem, elhatároztam,
kézbe veszem a dolgokat. Megkértem a többieket, dobjanak egy süteményt, és
röptében elkaptam. Már nem éreztem olyan csípősnek a hideget. Az élet teli
van szívmelengető apróságokkal, nem kell mindig a lehetetlenre áhítozni. Az
ujjammal összemorzsoltam a süteményt, és lassan előrehajoltam. Kotorászott
a szárnya alatt, mintha elvesztette volna a pénztárcáját. Az orra elé dobtam a
morzsákat, előre mosolyogtam, tudatában voltam, hogy valóságos csodát
művelek, egész kis kajahegyet varázsolok a lába elé. Oldalra döntött fejjel
figyelt rám.

– Bizony – bólogattam. – Nem álmodsz.
Nem tudom, abban a pillanatban min járt az esze annak a kis idiótának, de
ott hevert előtte az a nagy halom kaja, neki meg mintha kiszúrták volna a
szemét, alig tudtam elhinni, szavamra mondom, ledöbbentem, arra gondoltam,
hátha valami baja van a süteménynek. A kis halom úgy ragyogott a
napsütésben, akár egy aranylemezekkel borított templom, hogy lehet hát, hogy
valaki ne vegye észre, hacsak nem szántszándékkal teszi? Mindenesetre nemes
egyszerűséggel tudomást sem vett a zabáról, amit eléje dobtam, másfelé
tekingetett, aztán néhány ugrással olyan helyen termett, ahol senki sem volt,
ennivaló pedig végképp semmi. Úgy festett, mint egy Fekete Péter, aki
egyenesen egy szakadék felé tart.
Kiszálltam a kocsiból, megint megkértem a többieket, küldjenek egy
süteményt, és a nyomába eredtem. Hó ment a cipőmbe. Amikor megállt, én is
megálltam, és amikor elrepült, nem volt mit tennem, mint visszamenni a
kocsihoz, a fölösleges mozdulatok súlyát is magammal vittem szégyenszemre.
Végül is én ettem meg a süteményt, és egyáltalán nem volt rossz, sőt
képzelem, milyen lett volna cseresznyelekvárral.
Azután hazamentünk, én odaszorítottam a lábamat a radiátorhoz, Eddie
előkapta a pezsgősüvegeket, a lányok meg leszedték a celofánt a kagylókról.
– Segíthetek valamit? – kérdeztem.
Nem, nem volt szükségük rám, nem maradt semmi különös teendő. A
lehető legkényelmesebben elhelyezkedtem, és a poharamba kapaszkodva
behunytam a szemem. Ha abban a pillanatban jön egy hülye, és azt súgja a
fülembe, hogy csak egyszer halunk meg, nem köszönte volna meg, amit kap.
Nem sokkal később asztalhoz ültünk. Tíz óra körül járhatott az idő, tegnap
óta semmit sem ettem, de nem voltam éhes. Inkább a pezsgőre spekuláltam,
majd attól erőre kapok, el sem engedtem a poharamat, és végül is jól tettem,
hogy kitartottam, mert elnyertem a kiérdemelt jutalmat. Úgy éreztem,
felemelkedem a székről, és lebegő repülésben ereszkedtem le az általános
jókedvbe, miután már útközben szembetalálkoztam néhány
nevetésfoszlánnyal.
– Hogyhogy semmit sem eszel? – nézett rám Eddie. – Rosszul érzed
magad?
– Nem, ne izgulj, a desszertre tartogatom az erőmet.
Szalvétát kötött a nyakába, és elégedetten hunyorgott. Kedveltem. Nem
mindennap találkozni olyasvalakivel, aki emberileg is értékes, ehhez csoda
kell. Elhatároztam, hogy szivarra gyújtok. Mindannyiuk ajkán mosoly ült, és
azt érezni kell, mikor jött el az ideális pillanat, mikor érdemes rágyújtani, mert
ha az ember érti a dolgát, az élet eltűnik egy kis kék füstfelhőben. Úgy
hintáztam a széken, olyan nyugodtan, könnyedén, mint akinek már nincs mit

kívánnia, és hallgatja, hogy susog a füle mellett sodort szivar. A nap még
erőtlenül sütött, de bírtam a gyűrődést, csak a nyakam merevedett meg egy
kicsit, semmiség, mindenki a helyén marad, közöltem, most kimegyek a
konyhába a fatörzsért, senki se lábatlankodjon ott nekem, én intézem az
egészet.
Fel is álltam, odamentem a hűtőhöz, és épp vettem ki a tortát, amikor
megszólalt a telefon: Eddie vette fel. A tortát karácsonyfával díszítették, olyan
magas lehetett, mint három alma, meg törpékkel, egész kis csapat masírozott,
és amelyik elöl ment, rókafűrészt tartott a kezében, mindegyikük a szegény
fenyőfa felé tartott, nyilván azzal a szándékkal, hogy jól elintézik. És még mit
nem? Azon tanakodtam, hogy az a pasi, aki ezt kiagyalta, vajon minden reggel
vág magának egy fenyőfát rókafűrésszel vagy talán kenyérvágó késsel, mért
ne? A kiskrapekokat egy fricskával eltakarítottam, az utolsó egy retteneteset
ordított, miközben a mélybe hullott, mintha kitéptem volna a karját. Az
üvöltéstől majd megszakadt a dobhártyám.
Felnéztem, és azt vettem észre, hogy Eddie megtántorodik a telefon
mellett, a szája tátva marad, fel van dúlva. Lisa ellökte magát az asztaltól,
feldönlötte a poharát. Nem tudom, miért, de elsőnek az jutott eszembe, hogy
csörgőkígyó mart bele Eddie lábába, egyébként a kagyló furcsán himbálódzott
a zsinór végén, de épp csak eljutott hozzám a kép, mint amikor egy
alacsonyan szálló vadászgéptől megijedve felpattan az ember és megperdül,
akár egy palacsinta, aztán leesik a függőágyról. Az egész egy másodperc
töredéke alatt zajlott le, utána Eddie bárgyú képpel a hajába túrt.
– Az istenit, srácok – nyögte. – Azt a szemét mindenit! Lisa felugrott, de
aztán földbe gyökerezett a lába.
– Na, Eddie, mi van veled? – kérdezte. – Eddie!
Eddie olyan tragikus pillantást vetett ránk, hogy szinte láttam, amint
hanyatt vágódik, s összeborzolt feje koppan a kövön.
– Hisz ez nem lehet igaz – motyogta. – Az anyukám. Jaj, de fáj! Anyukám,
édes kicsi anyukám, ugye nem tettél ilyet velem?!
Letépte a szalvétát a nyakából, és a kezével morzsolgatta. A mellkasában
valami úgy kúszott felfele, mint a gejzír. Vártunk. Eltorzult a szája, és
jobbra-balra ingatta a fejét.
– NEM HÜLYÜLÖK, MEGHALT! – üvöltötte.
Egy pasi haladt el a járdán, a táskarádiója valami mosószerreklámot
bömbölt, ettől tér vissza az ember életkedve. Amikor újra csend lett,
elkezdtünk Eddie-vel foglalkozni, elkaptuk és leültettük egy székre, alig állt
már a lábán. A fáradtság, az ital és anyja halálhíre jóval meghaladta a
megengedhető összterhelést.

Mereven maga elé bámult, a keze az asztalon hevert. Senki sem találta a
megfelelő szavakat, tehetetlenül egymásra pillantgattunk, Lisa a feje búbját
puszilgatta, és lecsókolt a szeméről egy kibuggyanó könnycseppet.
Nem sokat segített, hogy Betty meg én szótlanul ott maradunk, egyik
lábunkról a másikra állva, nem tudtam elképzelni magam, amint
megveregetem a vállát és szegény öreg cimborámnak becézem, nem voltam
ilyenekre képes, a halál mindig elnémított. Éppen inteni készültem Bettynek,
hogy jobb lenne magukra hagyni őket, amikor Eddie hirtelen felállt. Két kezét
ökölbe szorítva az asztalra támasztotta, és lehorgasztotta a fejét.
– Oda kell mennem! – jelentette ki. – Holnap temetik, oda kell mennem!
– Igen, persze – suttogta Lisa. – De előtte egy kicsit pihenned kell, nem
mehetsz így.
Elég volt egy pillantást vetni rá, hogy az ember lássa, Lisa nem tévedett:
száz métert sem tudna megtenni. Mindenekelőtt néhány órányi alvásra volt
szüksége (ráfért mindannyiunkra), ezt minden anya rögtön megértette volna.
Csakhogy Eddie belelendült.
– Átöltözöm... Épp annyi időm maradt, hogy átöltözzem... Szerintem
félrebeszélt, annyi erő sem volt benne, hogy lehúzza egy banán héját.
Megpróbáltam ráébreszteni a valóságra.
– Ide figyelj, Eddie, gondolj csak bele egy kicsit... Pihenj néhány órát,
aztán majd hívok egy taxit. Meglátod, sokkal jobb lesz így.
Üres tekintettel rám nézett, majd ügyetlenül babrálni kezdett az
inggombjaival.
– Mit kezdjek a taxival?
– Hát nem tudom, szerintem mégsem gyalog fogsz menni. Végül is milyen
messze van?
– Ha most rögtön elindulok, azt hiszem, estig odaérek – felelte. Erre én
roskadtam le egy székre. Elképedésemben csak gesztikulálni tudtam. Karon
ragadtam.
– Ne csináld, Eddie, tréfálsz?! El tudod képzelni magad, hogy vezetsz hét
vagy nyolc órát, egyvégtében, amikor a szemedet sem tudod már nyitva
tartani? Azt hiszed, hagyjuk, hogy így indulj el, elment az eszed?!
Úgy nyögött fel, mint egy kisfiú, miközben felém hajolt, és ennél rosszabb
nem is történhetett volna velem, tudtam, mennyit bírok elviselni. De ő még
egy lapáttal rátett.
– Hát nem érted? – eltorzult az arca. – Az anyám... öregem, meghalt az
anyám!
Másfele néztem, az asztalra, a földre, az ablakból rám eső fehér fényre, és
itt meg is állapodtam. Az embert mindig dermesztő rémület fogja el, amikor
rájön, hogy sarokba szorították, mint egy patkányt. Elég undorító érzés.

+ 14
Megálltara az első bisztrónál, amit nyitva találtam az út mentén. A
benzinkút előtt hagytam a kocsit, és szó nélkül kiszálltam.
A pultnál három feketét rakattam az orrom elé. Egy kicsit megégettem az
ajkam, de az már nem is számított, minden porcikám fájt, nem szólva a
duplára dagadt szememről, a legapróbb fényt is szupernóvának véltem.
Körülbelül kilencven órája nem aludtam, és erre kifogok egy hétszáz
kilométeres kiruccanást. Isteni, ugye? Hát nem a huszadik század hősének
születtem? Lehet, de különben pizzákat szolgáltam fel, és nem azért
száguldottam végig az országon, mert én voltam az Alvilág Angyala, hanem
egy öregasszony temetésére siettem. Nem a saját halálom várt az út végén,
nem ám, más idők jártak.
Csak úgy magamtól nevetni kezdtem, az idegességtől, nem tudtam
abbahagyni. A pincér aggódó pillantást vetett rám. Hogy mégnyugtassam, a
sótartóért és egy kemény tojásért nyúltam, és intettem, hogy minden rendben.
Hát persze hogy minden rendben. Nem figyeltem rá, mit csinálok, és túl nagy
erővel ütöttem oda a tojást a pultra, teljesen széjjelnyomódott a kezemben. A
pasas összerezzent. Ott álltam egyik kezemet rázogatva a ráragadt
tojásdarabokkal, a másikkal megtöröltem a szemembe szökött könnyeket. Az
idegeim felmondták a szolgálatot. A fickó pedig odajött, és szó nélkül
eltakarította a tojásmaradékot.
Amikor Betty bejött és leült a szomszéd székre, éppen akkor kezdtem
megnyugodni.
– Úgy látom, formában vagy! – állapította meg.
– Nem panaszkodhatom.
– Eddie most aludt el. Szegény, már teljesen kivolt. Felnevettem. Betty
mosolyogva nézett rám.
– Mi van? Min nevetsz?
– Semmin. Csak fáradt vagyok.
Rendelt egy kávét. Én újabb hármat. Rágyújtott.
– Olyan jó, hogy megint ilyen helyen járok veled – folytatta. – Mintha
felkerekedtünk volna...
Tudom, mit érzett, de már nem hittem ebben. Kacsintottam rá, úgy
hajtottam fel kis kávéimat. Nem voltam olyan állapotban, hogy ellen tudtam
volna állni a kísértésnek.
Úgy indultunk vissza a kocsihoz, egymáshoz simulva, mint amikor két
szardínia lemerül a sziklapad alá.

Bongó vágtatva érkezett hozzánk. Hülye kutya! Majdnem fellökött a hóba!
Mereven jártam, talán egy kisebb szellő is elsodort volna.
Visszaültem a kormány mögé. Eddie a hátsó ülésen aludt, Lisa ölébe
fektetve a fejét. Elképesztő! Ha belegondolok, hogy ez a tökéletlen egyedül
akart útnak indulni! Világosan láttam magam előtt, ahogy a felezővonalon
álomba zuhan, aztán isten veled, kishaver. Hirtelen idegesség fogott el. Jó
ideig nem nyitottam ki a szám.
Néhány óra múlva mindenki aludt. Nem nagyon lehetett csodálkozni rajta.
Elég szép idő volt, s ahogy egyre alacsonyabbra értünk, eltűnt a hó a tájról, az
autóút meglehetősen néptelen volt, gyakran válthattam sávot, hogy megtörjem
az egyhangúságot, próbáltam úgy menni át a szaggatott vonalon, hogy ne
hajtsak rá a festett részre, a kocsi szelíden imbolygóit, nem tudtam eldönteni,
hogy mit figyeljek, az időt vagy a kilométereket, hogy megtudjam, mikor
érünk oda. Egyfolytában ezen tököltem, már-már rögeszmévé vált, pedig nem
volt szabad. Hangosabbra állítottam a rádiót. Egy pasas nagy nyugalommal
éppen Krisztus életéről beszélt, azt hangsúlyozva, hogy ő nem hagyott el
bennünket. Reméltem, hogy igaza van, nem fog mellé, ugyanis az ég továbbra
is reménytelenül üres maradt, egy árva jel sem látszott, arról nem is szólva,
hogy tökéletesen megértettem volna, hogy egyszer s mindenkorra elfordul
tőlünk, bárki más ezt tette volna az ő helyében.
Mindenesetre rámosolyogtam a lelkemből kipattant kis szikrára, és
bekaptam néhány szárazsüteményt, hadd teljen az idő. Szemmel tartottam a
fordulatszámmérőt, hogy a mutató a piros mező határán maradjon.
Csodálkoztam, tényleg csodálkoztam, honnan veszem az erőt, hogy ébren
maradjak. Persze úgy általában eléggé megfeszültem, a nyakam
megmerevedett, fájt az állkapcsom, égett a szemhéjam, de azért ott ültem tágra
nyitott szemmel, dombra föl, dombról le, az idő meg telt, meg-megálltam
kávét inni, és úgy indultam el, hogy a többiek közben ki sem nyitották a
szemüket, ez az utazás olyan volt, mint maga az élet kicsiben, hol fent, hol
lent, a táj időnként változott valami keveset, a nyitott ablakon pedig befújt a
magány gyenge szele. Betty megfordult álmában. Ránéztem. Legalább nem
kellett azon gondolkodnom, hova megyek, mit csinálok vele, eszembe se
jutott, és nem az a fajta voltam, aki eltöpreng rajta, hogy miért nem
foglalkoztatja ez a kérdés. Szerettem őt nézni. Lenyugvóban volt a nap,
amikor megálltam tankolni. A hamutartót kiürítettem egy kis papírzacskóba,
azt meg egy szemétládába hajítottam, mialatt egy fickó megtisztította a
szélvédőt. Megint ok nélkül nevetni kezdtem. Kicsit felemelkedtem az ülésről,
hogy a zsebemből aprót vegyek ki, és felig sírva egy maréknyit adtam a
srácnak. Fintorogva bólintott. Legalább két-három kilométeren keresztül
törülgettem a szememet.

Nem sokkal a megérkezés előtt mindenkit fölébresztettem, megkérdeztem,
jól aludtak-e. Jelentéktelen kisvárost pillantottunk meg, kellemesnek tűnt,
lassan hajtottam keresztül rajta. Eddie előrehajolt az első ülésre, hogy mutassa
az utat, a lányok pedig tükröcskékben nézték magukat.
Leszállt már az éj a széles és tiszta utcákra, kevés volt a kétemeletesnél
magasabb ház, az ember úgy érezte, hogy itt levegőhöz lehet jutni. Eddie
intett, hogy álljak meg. Egy zongoraüzlet előtt voltunk. Megérintette a
vállamat.
– Zongorákat adott el – mondta. Feléje fordultam.
– Becsületszavamra! – tette hozzá.
Egyenesen az emeletre mentünk. Utolsónak értem fel, azok az átkozott
lépcsőfokok csak nem akartak elfogyni, forgott velem a szoba a virágos
tapétájával. Voltak néhányan bent, nem láttam jól a félhomály miatt, csak egy
kis lámpa világított egy sarokban. Felálltak, amikor megpillantották Eddie-t,
megfogták a kezét, megcsókolták, és a válla fölött ránk pislantva halkan
mondtak neki valamit, úgy látszott, tapasztaltak voltak halálügyekben. Eddie
bemutatott minket, de nem is próbáltam megérteni, ki kicsoda, sem pedig,
hogy én ki vagyok, egyszerűen mosolyogtam. Amint a kormány mögül
kiléptem a járdára, éreztem, milyen fáradt vagyok, és most százötven kilós
testtel kellett manővereznem, inkább a karomat sem emeltem, nehogy
könnybe lábadjon a szemem.
Amikor mindenki a halott szobája felé indult, csoszogva követtem őket,
noha semmi okom nem volt rá. Semmit sem láttam –, mert Eddie odasietett az
ágyhoz, ahol a halott feküdi, és mindént eltakart a vállával, kivéve két,
szorosan összetett lábat, ami úgy meredt elő a lepel alól, mint két álló
cseppkő. Eddie újra csendesen sírva fakadt, én önkéntelenül ásitottam egyet,
éppen annyi időm volt, hogy a szájam elé kapjam a kezem. Egy nő
megfordult, lehunytam a szemem.
Szerencsére mindenki előttem állt. Néhány lépést hátráltam, ahol a falnak
támaszkodhattam lehajtott fejjel és keresztbe tett karral. Nem sok hiányzott
hozzá, hogy jól erezzem magam, mivel már nem kellett küzdenem, hogy
egyensúlyban maradjak, elég volt egy kicsit megfeszíteni a lábamat, és
összejött. Csak a többiek lélegzetét hallottam, kis híján csönd volt.
Egy strandon találtam magam az éjszaka kellős közepén, a lábamat víz
mosta.
Éppen hunyorogtam a holdsugarak fényében, amikor egy óriási fekete
hullám tűnt fel, nem tudom, honnan jöhetett, az ég felé meredt, a legtetején
pedig rojtos hab táncolt, mintha seregnyi kígyó ágaskodna a farkán. Egy
pillanatra úgy látszott, mozdulatlanná dermed, aztán jeges süvöltéssel a
fejemre zúdult. Kinyitottam a szemem, az imént elterültem a földön, zuhanás

közben felborítottam egy széket, fájt a könyököm. A többiek összeráncolt
szemöldökkel fordultak felém. Riadtan néztem Eddie-re.
– Nagyon sajnálom – mondtam. – Nem akartam...
Intett, hogy megérti. Felkellem és kimentem, halkan becsuktam az ajtót
magam mögött. Lementem a kocsihoz cigarettáért. Nem volt nagyon hideg
kint, össze sem lehetett hasonlítani azzal, ami hétszáz kilométerrel arrébb volt.
Rágyújtottam és sétáltam egyet Bongóval. Senki sem járt az utcán, nem
láthatták, ahogy kis léptekkel tipegek a néptelen járdán, mint egy mámika, aki
combnyaktöréstől fel.
Elsétáltam a sarokig, ott a cigarettámat nagy ívben áthajítottam a szemközti
járdára, aztán visszaindultam. Most az egyszer el kellett ismernem, hogy
Bettynek igaza volt. Jót tett kimozdulni otthonról. Persze én csak a dolog
kellemes oldalát láttam, hogy magunk mögött hagyunk egy jókora adag
keserűséget, még ha csupán egy-két napra szökünk is el előle... Abban a
pillanatban megdöbbentem, hogy ezt gondolom, tényleg csodálkoztam a
keserűség érzetén, pedig ilyennek láttam életünknek azt a szakaszát, ami a
Betty rendezte tűzijáték óta telt el. Igaz, azelőtt se mindennap nevetgéltünk, de
voltak kellemes pillanatok is, és értelmes ember nem nagyon remélhet ennél
többet. Nem, kétségtelenül a könyvem okozta az életnek ezt a kicsit furcsa,
kesernyés ízét és ezt az enyhén seszínűbe játszó árnyalatát. És ha elég volna az
embernek behúznia az ajtót maga mögött és autóba szállnia, hogy mindent
elölről kezdjen, nem lenne valamivel élvezhetőbb az élet? Nem lenne egy
kicsit könnyebb? Abban a pillanatban majdnem kedvem támadt kipróbálni,
láttam magam, amint vállon ragadom Bettyt, és azt mondom neki, nos,
angyalom, újrakezdjük, de másként, szót nem ejtünk pizzákról és a városról,
és hanyagoljuk el a könyvemet, oké?
Kellemes volt erre gondolni, miközben a széles, csendes utcán haladtam, és
már ezért a néhány pillanatért is megérte annyit utazni, úgy beleéltem magam,
hogy nem is gondoltam a visszatérésre. Ha eszembe jutott volna, ott helyben
kikészültem volna, de az álmodozók őrangyala éberen őrködött fölöttem, és
nem zavart meg semmilyen sötét gondolat. Ellenkezőleg, Betty meg én
letelepedtünk itt, többet szóba se került a kézirat-história, és reggelenként úgy
keltünk fel, hogy nem néztük aggódva a postaládát. Voltak jó és voltak rossz
pillanatok, de semmi több, semmi olyan, ami fölibénk emelkedne, hát ilyesféle
dolgokon mosolyogtam, mint valami zöldfülű, ezt ízlelgettem és hagytam
lassan szétolvadni a szájamban, amikor beléptem a házba.
Újra megmásztam az emeletre vezető lépcsőt, még meredekebbnek
találtam, mint először, jócskán igénybe vettem a korlátot a művelethez. A
nagyobbik szoba üres volt, biztos még a halott mellett időztek abban a kicsi
szobában, nem akartam megzavarni őket. Leültem. Töltöttem magamnak egy

pohárral az asztalon lévő vízből, megdöntöttem a kancsót, nem emeltem fel.
Ha mázlim van, egész éjjel virrasz-tanak mellette, és senkinek sem jut eszébe,
nem vagyok-e álmos egy kicsit. Homályosan úgy éreztem, megfeledkeztek
rólam. Legalább tíz percig néztem hunyorogva egy függönyt, mintha titkot
akarnék kiszedni belőle. Végül felkeltem.
Lépcső rejtőzött mögötte, a boltba vezetett. Aznap éjszaka valami bajom
lehetett, morbid vonzalmat érezhettem azok iránt a kurva lépcsők iránt,
egyfolytában csak fel-le másztam és közben fújtattam, mint egy mozdony.
Most éppen lefelé igyekeztem.
Zongorák között találtam magam. Az utcáról beszűrődő fényben úgy
csillogtak, mint fekete kövek egy vízesés mélyén, de zajt nem lehetett hallani,
csendben maradtak. Találomra kiválasztottam egyet, és leültem eléje,
kinyitottam. Szerencsére oldalt, közvetlenül a billentyűk mellett, volt egy kis
hely, ahova rá lehetett könyökölni, hasznosítottam is, így a tenyeremre
tehettem az államat, hosszú sorban láttam a billentyűket, ásítottam egy
hangyányit.
Nem először ültem zongora előtt, tudtam, hogyan kell használni, és noha
csúcsteljesítményeket nem értem el, ki tudtam csalni belőle egy kis melódiát
három ujjal, ha elég lassú ütemet és minimális világítást választottam. C-vel
kezdtem. Nagyon figyelmesen hallgattam, és követtem a tekintetemmel, hogy
egy szikrányit se veszítsek el belőle. Amikor csend lett, újrakezdtem. Az én
ízlésem szerint átkozottul jó hangszer volt, felfogta, milyen zongorista
vagyok, és mégis egészen átadta magát, saját lényének legjavát nyújtotta, örült
a szívem, hogy olyan zongorára akadtam, amely megtalálta A Módját.
Nagyon egyszerű kis dallammal folytattam, ami még az én szintemen volt,
és ami mellett megmaradhattam a viszonylag kényelmes helyzetemben,
oldalra tehénkedve, fejem a tenyerembe támasztva. Lassan játszottam,
igyekeztem a lehető legjobbat nyújtani, és lassanként semmi másra nem
figyeltem, csak a kezemet néztem és a bőröm alatt megmozduló inakat
egy-egy leütésre. Jó ideig így maradtam, folyton ugyanaz a dallam tért vissza,
mintha nem tudnék már meglenni nélküle, mintha sikerülne minden egyes
alkalommal egy kicsit jobban eljátszani és mintha ez a kis izé képes lenne
valamit adni a lelkemnek. De a fáradtság olyan fokát értem el, hogy a
szentjánosbogarat is az isteni fény tükröződésének vettem volna, kezdtem
elindulni a hallucinálások lejtőjén. Különben innentől fogva rosszabbra
fordultak a dolgok.
Dúdoltam is a kellemes kis melódiát, és rendkívül nagy, szinte
valószínűtlen örömöt jelentett, olyannyira, hogy hallani véltem az összes
kísérő akkordot, mégpedig egyre tisztábban. Tényleg örültem, hogy élek, erőt
adott. Felbátorodtam egy kicsit, elfelejtettem, hol vagyok, és hangosabban

játszottam, énekeltem, olyanokat sikerült megcsinálnom három ujjal, amihez
egy normál embernek két kéz kell. Egyszerűen csodálatos volt. Kezdtem
elámulni. Velem meg egy zongorával soha az életben nem történt ilyen.
Sohasem sikerült ehhez hasonlót kihoznom belőle. Amikor meghallottam,
hogy egy női hang csatlakozott az enyémhez, azt gondoltam, na, itt van, eljött
érted egy angyal, hogy üstökön ragadjon.
Kiegyenesedtem, de közben tovább játszottam, és Bettyt pillantottam meg
a szomszéd zongoránál. Egyik kezét a lába közé szorította, a másikkal
erőteljesen ütötte az akkordokat. Jól énekelt, elragadó volt. Sohasem felejtem
el azt a pillantást, amit vetett rám, de nem az én érdemem, ilyennek születtem,
jó a színmemóriám. Hosszú percekig kedvünkre élveztük, szinte mennyei
boldogságot éreztünk, és nem is sejtettük, mekkora zajt csapunk, végtelen
érzés kerített a hatalmába, egyszerűen határtalan volt. Én teljesen a felhők
között jártam. Azt hittem, sohasem ér véget.
Pedig megjelent egy fickó a lépcső tetején és hadonászni kezdett. Végül
abbahagytuk.
– Hé! Megőrültek? – ripakodott ránk. Csak bámultunk, nem tudtunk mit
válaszolni, még ki voltam fulladva.
– Mit képzelnek, hol vannak? – folytatta. Eddie jelent meg mögötte. Gyors
pillantást vetett ránk, aztán megfogta a fickó vállát, és megfordította.
– Hagyd! – intette le. – Nem baj, hagyd, senkinek sem ártanak. A barátaim.
Eltűntek a függöny mögött, és a csend a fülembe hasitott. Betty felé
fordultam, ahogy a nincstelen koldus átmegy az utca túloldalára, hogy
kihasználja a napsütést.
– Az iskoláját! Ezt meg miért titkoltad előlem? – kérdeztem. Nevetve
emelte fel a haját, szédületes fülbevalót hordott, tíz centi hosszú volt, és úgy
csillogott, mint valami neonreklám.
– Tréfálsz, nem is tudok játszani – felelte. – Egy-két dolgot tudok csak és
kész...
– Egy-két dolgot csak, mi?
– Komolyan mondom. Nem nagy ügy.
– Ne röhögtess. Fura egy lány vagy...
A combjára tettem a kezem, szükségem volt rá, hogy megérintsem. Ha
megtehetem, menten megzabálom.
– Tudod – folytattam –, mindig azt kerestem, ami értelmet adhat az
életemnek. Az, hogy veled élek, talán a legfontosabb, ami valaha is történt
velem.
– Kedves vagy, hogy ezt mondod, de azért látod így, mert fáradt vagy. Azt
se tudod már, fiú vagy-e vagy lány.

– Tényleg nem, ez a színtiszta igazság. Odajött és a térdemre ült.
Átöleltem.
– Ha én írtam volna azt a könyvet – suttogta –, nem gondolkodnék azon,
van-e értelme az életemnek. Nem kellene törnöm a fejem, hogy mi a
legfontosabb. Én semmi sem vagyok, de te ezt nem mondhatod el magadról...
A mondatot azzal fejezte be, hogy a nyakamba csókolt, nem haragudhattam
meg rá.
– Ne cukkolj ezzel! – sóhajtottam –, csak bajunk volt belőle.
– Francot! Nem ez a lényeg.
– Dehogynem!
– Akkor meg megmondanád, miért írtad ezt a könyvet? Kifejezetten az én
dühítésemre?
– Nem éppen.
– Neked semmit sem jelent?
– De. Testemet-lelkemet beleadtam, amikor írtam. Csakhogy nem
kényszeríthetem rá az embereket, hogy szeressék. Nem tehettem többet,
megírtam, mit csináljak, ha itt vége.
– Engem meg hülyének nézel? Azt hiszed, térdre hullok bármilyen könyv
előtt, azt hiszed, csak azért van, mert te írtad?
– Remélem is, hogy ilyen húzást nem csinálnál velem.
– Néha azt szeretném tudni, nem direkt teszed-e.
– Mit?
– Úgy látszik, élvezed tagadni a nyilvánvaló igazságot. Kurva jó író vagy,
ha tetszik, ha nem.
– Jó, akkor arra tudsz felelni, miért nem vagyok már képes egyetlen sort se
írni?
– Persze. Mert te vagy a világ legnagyobb marhája. A melléhez szorítottam
az arcomat. Játszott a hajammal. Nem értékeltem volna, ha jövendő rajongóim
ebben a pillanatban látnak, a gyöngédséget nem lehet továbbadni, az ember
ilyenkor nagy rizikót vállal, mint amikor egy ketrec rácsain dugja át a kezét.
Olyan jó volt, hogy majdnem sikerült a földre kerülnünk, Bettyn nem volt
melltartó és a székemnek nem volt támlája, az utolsó pillanatban sikerült jól
megfeszítenem a hátizmaimat, közben ijedten felkiáltottam. Úgy éreztem, itt a
vég, utolsó erőim úgy szállnak el, mint cseresznyevirágok egy japánkertben, A
háború művészeté-ben is meg vagyon írva, hogy a bátor férfinak ismernie kell
képességei határát. Beleásítottam a pulóverébe.
– Fáradtnak látszol – állapította meg.
– Nem, minden rendben.
Tetszett neki a hajam, jól megvolt vele a keze. És én is örültem, hogy
testének egész súlyát erezhetem a térdemen, kevésbé tűnt álomnak mindez,

valóban úgy éreztem, hogy itt van és nem máshol, felkelhettem volna, hogy
magammal vigyem. De nem vállalkoztam a lehetetlenre, inkább a halál, mint
hogy mozdulni kelljen, fintorogtam, mert a gerincemet ólomsúlyúnak éreztem.
Ezzel szemben a lelkem megdöbbentően könnyű lett, gondtalan és
engedelmes, akár a legkisebb szellőre vagy fuvallatra felemelkedő pihe. Nem
értettem.
– Ráadásul fent nincs hova lefeküdni – jelentette ki. – Nem tudom, hogy
fogjuk csinálni.
Egy ilyen megjegyzés néhány pillanattal azelőtt lesújtott volna, de most
már teljesen magam alatt voltam. Fájt a beszéd, fájt a lélegzés, a gondolkodás
csodának számított, és én mégis minderre képes voltam.
– A kocsiba megyek – nyilatkoztam.
Szerencsére velem jött. Mivel magasabb voltam, könnyen a vállára
rakhattam a kezem. Az üzlet ajtaja zárva volt, ettől féltem, jöhetett az az
istenverte lépcső, először felfele, aztán meg le. A folyosón derekasan
magamra ijesztettem, láttam magam, ahogy egy óriáskígyó megemészt.
Amikor lerogytam a kocsi hátuljába, már majdnem a fogam vacogott....Betty
aggódva pillantott rám.
– Rosszul vagy? Szavamra, olyan, mintha lázad lenne... Intettem a
kezemmel, az ujjaim úgy feszültek, akár egy fehér zászló.
– Nincs, dehogy, semmi bajom.
Utolsó világos pillanatomban takarót húztam a lábamra.
– Betty, hol vagy? Ne hagyj egyedül...
– Hisz itt vagyok! Mi lelt? Kérsz egy cigit? Magától lecsukódott a szemem.
– Nincs semmi baj – motyogtam.
– Te, láttad mennyi csillag van, fantasztikus.
– Ühüm, nagyon szép az idő – mormogtam.
– Hé, alszol?
– Nem, nem, semmi baj.
– Szerinted egész éjszaka itt maradunk?

+ 15
Tizenegy felé már a temetésen voltunk. Szépen sütött a nap, és az ég kéken
ragyogott, hosszú hónapok óta nem fogtunk ki ilyen időt, jó volt beleszagolni
a levegőbe. Klasszul aludtam, ez az előnye a valamennyire előkelő kocsiknak,
hogy az ember gyakorlatilag ki tudja nyújtani a lábát, és kényelmes az ülés,
nem is fáztam. Most meg felig lehunyt szemmel álltam a fényben, a koporsó
leeresztése közben szuszogtak a fickók, én az arcomra eső kis meleg sugárral
foglalkoztam, azt gondoltam, az ember össze van nőve a világegyetemmel,
szóval ilyenetet gondoltam, hogy teljen az idő, és arra voltam kíváncsi,
fogunk-e enni.
De úgy tűnt, ezzel senki sem törődik. Szó nélkül hazamentünk, hátul
ballagtam. Egy ideig még jártunk-keltünk a zongorák fölött, míg valaki
rászánta magát és kinyitotta a hűtőszekrényt. Csakhogy itt egy öregasszony élt
egyedül; a sír szélén, madárétvágya lehetett szegénykének. Meg kellett
elégednünk egy kis karajjal, fél doboz kukoricával, néhány joghurttal, ami
nem volt ízesítve és a szavatossági ideje is lejárt, meg néhány
szárazsüteménnyel. Eddie jobban érezte magát. Nagyon sápadt volt, a
homlokát továbbra is ráncok barázdálták, de megnyugodott és már beszélni is
tudott, sót kért és azt mondta, hogy szép az idő, szerencsére.
A délután egy részét egy fényképekkel teli fiók előtt töltötte, magában
beszélve válogatta a papírokat. Ásítva néztük, aztán bekapcsoltuk a tévét,
folyton felkeltünk csatornát váltani, amíg leszállt az est. Elmentem
bevásárolni Bettyvel, Bongót is vittük.
Nagyszerű hely volt, a járdán fák, az utcán igazán kevés kocsi járt, időtlen
idők óta először fellélegeztem, szinte mosolyogtam útközben. Hazaérve óriási
adag kaját raktam a sütőbe. Addigra Eddie megborotválkozott,
megmosakodott és megfésülködött. Azután bevágtunk három kiló sajtot és egy
almatortát, akkorát, mint egy asztal. Összeszedtem a tányérokat, és kimentem
a konyhába elmosogatni, a lányok meg akartak nézni egy westernfilmet, amit
kismilliószor láttam, de nem zavart, újra formában voltam.
Leültem elszívni egy cigit, amíg Bongó befejezi a vacsoráját. Emellett
puskaropogást is hallottam, de az utca csöndjét figyeltem, majdnem olyan jól
éreztem magam, mint egy nyári éjszakán. Aztán feltűztem az ingem ujját, és
cigarettával a fogam közt habot kavartam a mosogatóban.
Egy világos tányért simogattam, amikor kijött hozzám Eddie.
Rákacsintottam. Mögöttem maradt, pohárral a kezében, a lábát bámulta. Én
meg súrolni kezdtem a lábast.
– Ide figyelj! Akarok egy ajánlatot tenni Bettynek meg neked – kezdte.

Összerezdültem, a kezem a víz alatt maradt. Mereven néztem a csempét
magam előtt, telefröcsköltem magam vízzel.
– Maradjunk itt és vezessük az üzletet – mondtam.
– Hogy találtad ki?
– Nem tudom.
– Jó. Megkérdem Bettyt, mit szól hozzá. Neked megfelel?
– Meg, igen.
A fejét ingatva ment vissza a szobába, én meg folytattam a mosogatást.
Két-három mély lélegzetet vettem, hogy magamhoz térjek és nagy törés-zúzás
nélkül sikerüljön befejezni a mosogatást, nehezen koncentráltam arra, amit
csináltam. Inkább üres tekintettel azt néztem, hogy folyik a víz, és
beleolvadtam ebbe a derűs képbe. Időnként elmostam egy tányért. Nem
akartam képzelődni Eddie ajánlatával kapcsolatban, nem akartam beleélni
magam túlságosan részletes ábrándokba, elhessegettem az ilyen gondolatokat.
Inkább megmaradtam a homályosnál és hagytam, hogy kellemes érzés töltsön
el, semmire nem gondoltam. Kár, hogy ilyen szar a film zenéje, jobbat
érdemeltem volna.
Ahogy számítottam, Betty ugrált örömében. Betty mindenben benne volt,
ami új. örökké azt hitte, hogy valahol vár ránk valami, és amikor vesztemre
finoman céloztam erre, amikor azt mondtam, dehogy, máshol MÁS vár, a
képembe nevetett, lesújtó pillantást vetett rám, mért keresel a kákán is csomót,
kérdezte, mi a különbség? Nem is próbáltam vitatkozni, ilyenkor általában
végignyúltam az ágyon és vártam, hogy vége legyen.
Az est egy részét azzal töltöttük, hogy megbeszéltük a dolgokat,
megpróbáltuk a lehető legjobban leegyszerűsíteni. De nem volt nehéz
megérteni, hogy Eddie úgy döntött, ajándékot ad, még ha másképp állította is
be.
– Különben is, csak ő maradt itt nekem, és a közvetlen jövőben Lisának és
nekem semmire sincs szükségünk. Most nem lehetne jól eladni, akárkit meg
mégsem engedhetek be az anyám házába...
Ráadásul a szeme sarkából figyelt minket, Bettyt meg engem, ahogy apa
fürkészi a gyerekét. Nevetve bontottam fel a sörösüvegeket, mialatt a
zongorák eladásáról magyarázott. Egészében véve nem tűnt olyan
ördöngösnek.
– Különben nem izgulok – jelentette ki.
– Én sem.
– Ha valami nem megy, tudod, hol találsz meg...
– Rendben van, megbízhatsz bennünk.
– Aha, és érezzétek otthon magatokat.

– Te is gyere, amikor csak kedved tartja. Megrázta a fejét, aztán a vállához
szorította Bettyt.
– Na, jól van – dünnyögte. – Tényleg, jókora gondtól szabadítotok meg.
A vak is látta. Eufóriával teli csönd következett, ahogy egy réteg krém
beágyazódik két tésztalap közé.
– Csak egy dolgot szeretnék kérni tőletek – folytatta Eddie.
– Persze...
– Megtennétek, hogy időnként visztek neki néhány szál virágot?
Éjszaka visszaindultak. Mialatt ittam még egy sört, Betty hunyorogva
keringett a szobában. Ettől nevetnem kellett.
– A kanapét inkább abban a szobában tudom elképzelni – jelentette ki. –
Mit szólsz hozzá?
– Jó, mért ne.
– Na, akkor próbáljuk ki. öt perc nem telt el azóta, hogy magunkra
maradtunk a házban. Még hallottam, amint Eddie sok szerencsét kíván, alig
vágódott be a kocsi ajtaja. Azon tűnődtem, nem tréfál-e.
– Most? Azonnal neki akarsz látni?!
Csodálkozva nézett rám, egy hosszú hajtincset a füle mögé simított.
– Mért? Nincs késő.
– Nem, de úgy gondoltam, talán holnap is ráér...
– Á, ne hülyéskedj. Egy perc az egész.
A kanapé az özönvíz előtt készült. A fene tudja, hány tonnát nyomott. Fel
kellett göngyölíteni a szőnyeget, centizve vittük át a szobán, mert nem
forogtak a kerekek, és a szereléshez már késő volt. De az ember duzzogás
nélkül megcsinál bizonyos dolgokat, ha olyan lánnyal él, aki megérdemli. Ezt
gondoltam, miközben arrébb toltam a kredencet, tudniillik arról is kiderült,
hogy rossz helyen áll. A forma kedvéért szívóztam egy kicsit, de
tulajdonképpen jól szórakoztam. Noha nem volt más vágyam, mint hogy
lefeküdjek, az ő kedvéért arrébb tolhattam egy-két bútordarabot, igazság
szerint hegyeket is eltoltam volna érte, ha tudtam volna, hogy kell. Néha
eszembe jutott, eleget teszek-e, néha attól féltem, hogy nem, de a férfinak nem
könnyű mindig a másik kedvére tenni, el kell ismerni, a nők kicsit furcsák,
nem mindennapos, mekkora marhaságot csinálnak, ha egyszer rájuk jön, de
sokszor törtem a fejem, eleget teszek-e érte, főleg estefelé jutott eszembe,
amikor előbb feküdtem le és néztem, ahogy leveszi a krémjeit a
fürdőszobában a polcról. Mindenesetre, ha van esély rá az életben, hogy
megfeleljen az ember, nem az égből pottyan az ölébe, nem szabad hagyni,
hogy maguktól menjenek a dolgok.

Mindketten frankón megizzadtunk. Őszintén szólva nem éreztem valami
sok erőt a lábamban, talán még nem voltam a szokásos formámban. Leültem a
kanapéra, és megjátszott elégedettséggel tekintettem körül.
– Mégiscsak más így – állapítottam meg.
Mellém ült, a lábát az álláig felhúzta, és az ajkát harapdálta.
– Hát, nem is tudom... Ki kéne próbálni más lehetőségeket is.
– Mást nem üzensz? – érdeklődtem. Ásítva fogta meg a kezem.
– Az az igazság, hogy én is dögfáradt vagyok. Csak úgy mondtam.
Nem telt el sok idő, az ágy előtt találtuk magunkat. Épp készültem
felemelni a takarót, de megállított.
– Nem, nem tudok – tiltakozott.
– Miről beszélsz?
Furcsán, mereven nézte az ágyat. Meg kell adni, időnként teljesen kibújt a
bőréből, alig ismertem rá, nyugtalanított a viselkedése. Nem nagyon törtem a
fejem. A lányokon úgy általában mindig is csodálkoztam, hozzászoktam.
Végül beletörődtem, hogy sohasem leszek képes teljesen megérteni őket, így
könyveltem el, és ezért gyakran úgy tettem, mintha észre sem venném, milyen
lehetetlen dolgot művelnek, milyen érthetetlen és vad ötleteik támadnak
hirtelen. Úgy éreztem magam, mint az a pasi, aki megáll egy összedőlt híd
előtt és révetegen kavicsokat hajigál a mélybe, majd sarkon fordul.
Persze nem felelt. Csak rá kellett nézni, s az ember látta, hogy valahol
messze jár. Nem hagytam annyiban.
– Mit nem tudsz? – kérdeztem.
– Ezen aludni... Nem tudok ezen aludni!!
– Ide figyelj, tudom, nem szívderítő, de nincs más ágy ebben a kégliben.
Nevetséges... gondolj csak bele! A fejét rázva hátrált az ajtóig.
– Nem, minden hiába. Az ég szerelmére, ne erősködj!
Nevetve leültem az ágy szélére, ő meg sarkon fordult. Az ablakon keresztül
láttam két-három csillagot, elég tiszta volt az ég. Visszamentem a másik
szobába. A kanapé karfáját cibálta. Egy pillanatra megállt, és rám mosolygott:
– Kinyitjuk ezt az izét, biztos jól.elleszünk rajta.
Egy szót se szóltam, megmarkoltam az egyik karfát és ráztam, mint
Krisztus a vargát, erre a kezemben maradt. Húsz éve nyithatták ki utoljára ezt
a kanapét. Mivel úgy tűnt, hogy nem boldogul, odamentem, hogy segítsek.
– Keress lepedőt! – mondtam. – Ezt megcsinálom én.
Kínlódtam egy sort a karfával, egy szék lábát kellett használnom emelőnek,
hogy leszedjem. Hallottam, ahogy Betty kongó szekrényajtókat nyitogat.
Halvány gőzöm nem volt, hogy működik ez a vacak. Lefeküdtem a földre,
hogy benézzek alája. Egy csomó nagy rugó feszült széltében-hosszában, jó
éles vas, végül is elég veszélyes egy masinának tűnt, az a fajta enyhén

undorító gépezet, ami csak a megfelelő pillanatot lesi, hogy tőből levágja az
ember kezét. Észrevettem oldalt egy nagy pedált. Felálltam, helyet csináltam a
kanapé körül, megmarkoltam a háttámlát és a lábammal lenyomtam a pedált.
Csakhogy semmi sem történt, az a vacak meg sem rezdült. Hiába
ismételtem meg a dolgot, rugdostam összevissza, ugrottam rá egész
súlyommal, nem sikerült elővarázsolnom azt az istenverte ágyat, semmi nem
változott. Kezdtem izzadni, amikor Betty megjelent a lepedőkkel.
– Na, nem megy? – kérdezte.
– Fenét. Lehet, hogy soha életében nem működött. Ha lenne időm, hogy
közelebbről megnézzem, de egy szál szerszámom sincs, most jut eszembe. Ide
figyelj, egy éjszakáról van szó, azt ki lehet bírni, végtére is nem valami fertőző
izében halt meg, hát nem, mit szólsz hozzá?
Mint aki meg sem hallotta. Ártatlan képet vágott, és az állával a konyha
felé mutatott.
– Azt hiszem, láttam szerszámosládát a mosogató alatt – mondta. – Igen,
úgy emlékszem...
Odamentem az asztalhoz, és egyik kezemet csípőre téve kerítettem egy
sörösüveget. Aztán az üveg nyakával Betty felé böktem:
– Tudatában vagy, hogy mire kérsz? Tudod, hány óra? Azt képzeled, hogy
MOST nekifogok megszerelni ezt a szart? Mosolyogva indult felém, és átölelt
a lepedőkkel.
– Tudom, hogy fáradt vagy – suttogta. – Nem kérek mást, mint hogy leülj
valahova és hagyd rám. Majd én elintézem, jó?
Nem hagyott rá időt, hogy elmagyarázzam, okosabb lenne éjszakára
elhanyagolni a kanapét. Ott maradtam a szoba közepén, hónom alatt a
lepedőkkel, ő már a mosogató alatt kotorászott.
Kis idő múlva közbe kellett lépnem. Sóhajtva tápászkodtam föl, felszedtem
a kalapács fekete fejét, ami az imént a fülem mellett három centivel süvített el,
a nyelét pedig kivettem Betty kezéből.
– Jó, most hagyj engem! Még valami bajod esik.
– Mért, nem az én hibám, hogy kijött a nyeléből, nem tehetek róla.
– Egy szóval sem mondtam. De nincs kedvem az éjszaka kellős közepén
ismeretlen helyen kórházat keresni, kocsi nélkül, holtfárad-tan és páni
rémületben, mert egyikünk éppen elvérzik. Jobban tennéd, ha egy kicsit arrébb
mennél.
Azzal kezdtem, hogy a vésővel rávágtam a fontosabbnak tűnő helyekre, de
valójában nem nagyon értettem a szerkentyű finomságait, nem volt világos,
mire valók az egyes rugók. Betty azt javasolta, fordítsuk fel a kanapét.
– Nem! – morogtam.

A kanapé meg folytatta az ellenállást. Az izzadság patakban szaladt végig a
hátamon. Szerettem volna ripityára törni az egész vackot, képes lettem volna
egész éjszaka ütni-verni, hogy ripityára törjön, de Betty figyelt, szó sem
lehetett róla, egy kanapé csak nem fog ki rajtam. Újra megnéztem alul, és az
ujjammal végigkövettem az összes vasru-dat. Egy helyen valami furcsát
éreztem. Fintorogva keltem fel, leszedtem a párnákat, hogy megnézzem, mi a
helyzet.
– Lehet, hogy fel kell ébreszteni a szomszédékat. Vágópisztolyra lesz
szükségem!
– Olyan nehéz így?
– Nem, nem nehéz. Egyszerűen húsz centi hosszan összeforrasztották ezt
az izét.
Végül leraktunk néhány párnát a földre. Ágyfélét rögtönöztünk, mely
különböző szószokkal leöntött óriási fúrdőtáskákra emlékeztetett. Betty titkon
vetett egy-egy pillantást rám, hogy tetszik-e az ötlete. Tudtam, piszok rosszul
fogunk aludni ezen, de ha ezt akarta, ha neki így jó, ám legyen, én benne
voltam, kezdtem egy kicsit otthon érezni magam, sőt muris volt belegondolni,
hogy az első éjszakát a földön töltjük. Hülye egy dolog, de nem nélkülözte azt
a csepp olcsó költőiséget, amit az ember a nagy üzletközpontokban vásárolhat.
A táborozásnál az jutott eszembe, amikor tizenhat évesen a bulik végén
megelégedtem egy párnával és egy fel lánnyal. Világosan láttam, mekkora utat
tettem meg azóta. Most egy csomó párnám volt, és Betty előttem vetkőzött le.
Körülöttünk aludt a város. Nem sajnáltam rá az időt, hogy egy utolsó
cigarettát elszívjak az ablak mellett állva. Néhány kocsi hajtott el csendben.
Az ég nikkelszínű volt.
– Mintha mindegyik most állíttatta volna be a motorját – jegyeztem meg.
– Kiről beszélsz?
– Tetszik ez a hely. Fogadni mernék, hogy holnap szép idő lesz. Te, el sem
hiszed, holtfáradt vagyok.
Másnap reggel Betty előtt ébredtem. Csöndben felkeltem, és lementem
kiflit venni. Olyan szép idő volt, hogy nem hittem a szememnek. Elmentem
még vásárolni egyet s mást. Szépen hazaballagtam egy szatyorral a hónom
alatt, útközben felvettem az üzlet ajtaja alatt becsúsztatott postát, csupa reklám
és pályázat, ahogy lehajoltam, észrevettem, hogy poros a kirakat, az
emlékezetembe véstem.
Egyenesen a konyhába indultam, kiraktam a cuccot az asztalra, és
munkához láttam. Az elektromos kávédaráló ébresztette fel. Odajött, és az
ajtóban ásított egyet.
– A tejárus albínó – mondtam.
– Jé...

– El tudsz képzelni egy albínót fehér köpenyben, ahogy mindkét kezében
egy üveg tejet tart?
– Megfagy az emberben a vér.
– Pontosan! Rám is így hatott.
Mialatt melegedett a kávéhoz való víz, gyorsan levetkőztem, és először a
fal mellett araszoltunk, aztán a párnákon kötöttünk ki. Ezalatt elpárolgott a
víz, így égettük el az első lábasunkat. Kirohantam a konyhába, ő meg a
fürdőszobába.
Tíz felé elraktuk a csészéket, és eltüntettük a morzsákat az asztalról. A ház
pont délre nézett, nem panaszkodhattunk a fényre. Bettyre pillantottam,
megvakartam a fejem:
– Nos, mivel kezdjük? – kérdeztem.
Késő délután végre leülhettem egy székre. Rettenetes hipószag terjengett a
házban, olyan átható volt, hogy arra gondoltam, talán veszélyes rágyújtani.
Lassan szállt le az est, csodálatos idő volt, de aznap az orrunkat sem dugtuk
ki, a megboldogult szagát üldöztük ki minden zugból, a szekrényekből, a
falakról, a tányérok alól, különös figyelmet szentelve a vécékagylónak,
sohasem képzeltem, hogy ekkora takarítást lehet csapni, semmi sem maradt az
öregasszonyból, hajszál, szőrszál, függönyön akadt tekintet, még a
lélegzetének az árnyéka sem, mindent eltüntettünk. Úgy éreztem, másodszorra
is megöltem.
Hallottam, ahogy Betty a szobában sikál. Egy pillanatra sem hagyta abba,
az egyik kezében szendvicset tartott, a másikkal az ablakot tisztította, az
arckifejezéséről Jane Fonda jutott eszembe, A lovakat lelövik, ugye?, amikor
annak a szarságnak a harmadik napjánál tartott. De ő, mármint Betty, elérte,
amit akart. Legalábbis ez volt az én véleményem. Minden rendben lett volna,
ha a puceválás közben nem záporoznak a gondolatok a fejében. Néha
meghallottam, amint magában beszél, és észrevétlenül közelebb mentem,
hogy halljam. Hátborzongató volt.
A kegyelemdöfést az adta meg, hogy a matracot le kellett vinnem az utcára,
főleg a lépcsőházban szívatott meg, beletelt egy kis időbe, míg észrevettem,
hogy a plafonnál beakadt a lámpába, addig küzdöttem vele egy sort.
Ráfektettem a matracot a kukákra, és visszamentem, már csak néhány
sikálnivaló várt, meg ki kellett csavarni egy-két felmosórongyot. Amikor
ezután leültem, egyáltalán nem szégyelltem, a tököm teli volt ezzel a nappal,
komolyan. Csakhogy Betty azonnal tudni akarta, nem ért rá, mibe kerül neked,
hogy most telefonáljunk, kérdezte, minek várni, nem?
Így hát magam felé fordítottam a telefont, az egész ház ragyogott a
tisztaságtól, és felhívtam Eddie-t.
– Szia! Mi vagyunk. Régen megérkeztetek?

– Aha. Minden rendben van nálatok?
– Javában takarítunk. Sőt új helyre raktunk két-három bútort...
– Jól van, kiváló. Holnap vonatra rakom az összes cuccotokat.
– Koszi, várom. Te... Bettyvel arra gondoltunk, hogy esetleg valamikor
kifestenénk a konyhát...
– Jó, természetesen...
– Hát persze, meg is fogjuk csinálni, igen, nemsokára nekikezdünk. Szóval
jó hallani.
– Tényleg nem zavar.
– Igen, én is így gondoltam. Ja, ha már itt tartunk, arról a tapétáról is szólni
akartam, tudod, a folyosón, az a virágmintás...
– Igen, mi van vele?
– Semmi... De alkalomadtán ki lehetne cserélni valami vidámabbra. Mit
szólnál a kékhez, nem tetszene a kék?
– Nem tudom... Miért, neked hogy tetszene?
– Marhára nyugis lenne.
– Nézd, csináld, ahogy akarod, én nem látom semmi akadályát.
– Jól van, öreg, nem izélgetlek tovább ezzel. De érted, azt akartam, hogy
benne legyél, tudod, mire gondolok.
– Emiatt ne izgulj!
– Jó, jó.
– Akkor...
– Te, várj egy kicsit, majdnem megfeledkeztem valamiről. Azt is meg
akartam kérdezni...
– Hüm?
– Bettyről van szó. Szeretne lebontani egy-két válaszfalat...
– Hallasz? Tudod, milyenek a lányok, amikor a fejükbe vesznek valamit,
szóval az a helyzet, hogy ezek vacak kis falak, nem olyan komoly ügy,
amilyennek gondolnád. Gyerekjáték.
– Aha, gyerekjáték, azért mégsem gyerekjáték. A falbontás már egy fokkal
több, ne vicceljetek...
– Ide figyelj, Eddie, ismersz, nem izélgetnélek ezzel, ha nem lenne fontos,
de tudod, milyen a világ, Eddie, tudod, hogy egy porszem is megingathatja.
Képzeld csak el, hogy ez a fal egy napsütötte réttől választ el minket, hát nem
az élet megcsúfolása lenne, ha hagynánk, hogy ez a nevetséges kis sorompó
megállítson minket? Te nem rezeinél be, hogy elhibázod a célt néhány
szerencsétlen fél tégla miatt? Eddie, nem érted, hogy az élet teli van borzalmas
jelképekkel?
– Jó, rendben van. De ne hűbelebalázs módjára...
– Nyugodt lehetsz, nem estem a fejem lágyára.

Amikor leraktam, Betty Buddha-mosollyal nézett rám. A szemében a
barlanglakó emberek korából származó szikrát véltem felfedezni, abból a
korból, amikor a manusz morogva gürcölt, hogy összehozzon valami hajlékot
az árnyékból rámosolygó asszonytársnak. Bizonyos értelemben örültem, ha
belegondoltam, hogy az idők mélyéről feltörő szükségnek engedelmeskedem.
Az volt az érzésem, helyesen cselekszem, és a magam kis vízcseppjével
duzzasztóm az emberiség nagy folyamát. Arról nem is szólva, hogy egy kis
barkácsolásba még senki sem halt bele, és manapság nagy pech kell, hogy az
ember ne fogjon ki valami árengedményes vackot a fúrógépek és elektromos
fűrészek között. Az ember legalább büszkélkedhet és elegendő polchoz jut.
Titka mindössze annyi van, hogy vigyázni kell, ne vágja ki percenként a
biztosítékot.
– Na, örülsz? – kérdeztem.
– Aha.
– Nem vagy éhes?
Horrorfilmet nézve ettünk, pasasok keltek fel a sírból és ugrabugráltak az
éjszakában borzalmas kiáltások közepette. A vége felé ásítoztam s időnként el
is szundikáltara néhány másodpercre, és amikor újra kinyitottam a szemem,
folytatódott a lidércnyomás, találtak az utcán egy öreg spinét és éppen a lábát
zabálták. Aranyszínű szemmel nézték, amint meghámozok egy banánt.
Megvártuk, míg az egész szemét bandát lángszóróval elintézik, utána
lefeküdtünk.
Bevittük a párnákat a kisebbik szobába, és megfogadtam magamnak, hogy
másnap az lesz az első dolgom, hogy matracot veszek, megesküdtem az
életemre. Némán ágyaztunk meg, kivoltunk, de egy árva porszem sem szállt
fel, miközben a lepedők a szoba levegőjét felkavarva ejtőernyők módjára
ereszkedtek le. Nyugodtan alhattuk az igazak álmát, nem fenyegetett a
veszély, hogy akár egy fél bacit is lenyelünk.
Hajnalban arra lettem figyelmes, hogy dörömbölnek az ajtón. Azt hittem,
álmodok, mert csak a virradat sápadt fénye szivárgott át bátortalanul az
ablakon, és még csillogott az ébresztőóra világító számlapja. Fel kellett
kelnem, nem volt ínyemre, de gyorsan felöltöztem, vigyáztam, nehogy
felébresszem Bettyt, és lementem.
Ajtót nyitottam. A hajnal megborzongatott. Egy ürge állt előttem, sapkát
viselt, mosolyogva nézett rám az öreg, két napja nem borotválkozhatott.
– Remélem, nem zavarom? – kérdezte. – Maga tette azt a matracot a
kukákra?
Észrevettem mögötte a szemeteskocsit, lassan forgott a tartálya, a tetején
pedig időről időre egy sárga lámpa villant fel. Végül sikerült összekapcsolnom
az ürgével.

– Igen, én – feleltem. – Miért, mi baj van?
– Nem foglalkozunk ilyennel.
– Akkor mit csináljak vele? Vágjam kis darabokra és mindennap nyeljek le
egyet, vagy mi?
– Nem tudom. Végül is a maga matraca, nem?
Ezt kivéve az utca csendes és néptelen volt A nap úgy nyújtózkodott, mint
egy fotelről leugró macska, az öreg megragadta az alkalmat és rágyújtott egy
csikkre az aranyszínű fényben.
– Megértem, hogy dühíti a dolog – folytatta. – A helyébe képzelem
magam. Cikis megszabadulni egy matractól. De az után, ami Bobbyval történt,
nem visszük el az ilyen izéket. Arról nem is szólva, hogy pont ilyen volt,
szürke csíkos, látom magam előtt Bobhyt, amint próbálja belegyömöszölni a
matracot a gépbe, és az a következő pillanatban letépte a karját. Szóval érti, mi
az ábra.
Váratlanul ért a dolog. A szememet sem nyitottam még ki teljesen, olyan
álmos voltam. Először is, ki az a Bobby? Ezt készültem megkérdezni, amikor
a szemeteskocsi kormánya mögött ülő fickó átordított az utca túloldaláról.
– Hé, mi van? Valaki szívózik veled?!
– Ő az, Bobby – világosított fel az öreg. Bobby tovább forgolódott a
kocsiban, kidugta a fejét az ablakon és kis párafelhőket eregetett maga körül.
– Tele van a tököm ezzel a palival meg a matracával! – üvöltötte.
– Ne idegeskedj, Bobby! – szólt oda az öreg.
Hirtelen fázni kezdtem. Észrevettem, hogy mezítláb vagyok. Helyenként
még ködfoltok lebegtek a hajnalban. Lassan forgott az agyam. Bobby ezalatt
kinyitotta az ajtót és nyögve leugrott a kocsiról. Megborzongtam. Feltűrt ujjú,
vastag pulóvert viselt, és az egyik karja tükrözte a fényt és nagy fogóban
végződött. Krómozott fémből készült olcsó protézis volt, olyanfajta, aminek a
teljes költségét megtéríti a biztosító, akár lökhárítónak is beillett volna.
Elhűltem, az öreg a cigije végét bámulta keresztbe tett lábbal.
Bobby a szemét forgatva közeledett, szörnyű pofát vágott. Egy pillanatig
azt hittem, újra a tévé előtt ülök, nyakig annak a horrorfilmnek egy
jelenetében, azzal a különbséggel, hogy átmentem három dimenzióba és hogy
Bobby teljesen flúgosnak tűnt. Szerencsére megállt a matrac előtt. Tökéletesen
láttam, véletlenül a feje fölött fénylett egy lámpa, mintha odarakták volna. Az
arcán végigcsorgó könnyek tetovált barázdákra hasonlítottak. Nem hallottam
tisztán, de azt hiszem, vinnyogva a matrachoz intézte a szavait. Az öreg egy
utolsót szívott a cigarettájából és lassan, a levegőbe meredve fújta ki.
– Mindjárt jön – figyelmeztetett a pasas.
Bobby ordítása úgy vágott fültövön, mint egy ököl. Láttam, ahogy egyetlen
igazi kezével felemeli a matracot, mintha nyakon ragadta volna és

farkasszemet nézett vele, mintha azt a palit tartaná a keze között, aki
tönkretette az egész életét. Utána belevágta az öklét a matracba, a fogó áthatolt
rajta és dőlt belőle a törmelék. A forgó lámpát óriási póknak láttam, aki
körénk fonja a hálóját.
Az öreg elnyomta a csikket, mialatt Bobby zokogva tépte ki a protézist a
matracból. Tántorgott ez a szegény Bobby, de megállt a lábán. A nap éppen
akkor kelt fel. Újra üvöltött egyet és most kicsit lejjebb célzott, a has tájékára,
és hajlítható karja golyó módjára hatolt át. A matrac kétrét görnyedt. Bobby
nem várt, hanem kiszabadította a karját, és a fejre célzott. A szövet tropara
ment, olyat süvöltött, amikor kilyukasztotta Bobby, mint a malac, amint éppen
leszúr-ják.
Bobby dühöngött és miszlikre aprította a matracot, ezalatt az öreg másfelé
nézett. A járda néptelen volt, még inkább az éjszakát idézte, mint a nappalt.
Úgy éreztem, várunk valamit.
– Jól van, most már vége – mondta az öreg. – Ugye jön segíteni?
Bobby teljesen kimerült, a haja a homlokára ragadt, mintha egy lavór vízbe
dugta volna a fejét. Nyugodtan tűrte, hogy a kocsihoz kísérjük és a kormány
mögé ültessük. Kért egy bagót, odanyújtottam a dobozt. Gyenge cigaretta volt,
világos dohányból készült. Szidni kezdett azzal a holdkóros képével:
– Ez buziknak való!
– Pontosan..
Világosan láttam, hogy nem emlékszik a történtekre. A biztonság kedvéért
egy pillantást vetettem a matracra, mert az ilyen fickók láttán az ember a
valóságban is kételkedni kezd, amúgy sem piskóta az élet, semmi szükség
még egy lapáttal rátenni. A lábam teljesen megfagyott. Az öreg még bevágott
egy kukát a gépbe, én meg csöndben hazaindultam, hogy cipőt húzzak. Betty
még aludt. Hallottam, amint a kocsi elindul és lassan végighajt az utcán,
közben azon gondolkoztam, miért vettem cipőt, amikor korán van, hét óra, és
semmi különös dolgom, ráadásul elég fáradt is vagyok.

+ 16
Jó két hétig a házon dolgoztunk, és nem győztem álmélkodni Bettyn.
Nagyon örültem, hogy vele csinálom, főleg, hogy felvette az én ritmusomat.
Békén hagyott, amikor nem volt kedvem csevegni, máskor pedig
meg-megálltunk legurítani egy sört, frankó volt, berakta a szögeket a
szájamba, nem csinált hülyeséget, tudta, hogy kell tartani az ecsetet egy kis
ideig anélkül, hogy a könyökéig végigfolyjon a festék. Milliónyi részleten
láttam, hogy intelligensen csinálja, természetes módon megtalálta a megfelelő
mozdulatokat. Vannak olyan lányok, hogy az ember nem tudja, még hány
trükk lapul az ingujjuk-ban. Ilyenkor isteni egy lánnyal együtt dolgozni.
Főleg, ha az embernek van annyi esze, hogy új matracot vegyen, harmincöt
centi vastag lószőrrel tömöttet, és érti a módját, hogyan hívja le azt a lányt a
létráról egyetlen pillantással.
Mivel bevásárolni és ezt-azt intézni mindig gyalog jártunk, és sikerült
összespórolni egy kevés pénzt, nézni kezdtem a használt kocsikat, olvastam az
apróhirdetéseket, Betty ilyenkor a vállam fölött kukucskált. A nagy kocsikat
olcsón adták, mert az ürgék bemajréztak a benzinárak miatt, a nagy kocsik egy
civilizáció utolsó lámpásai voltak, itt az alkalom, csak meg kell ragadni. Na
és, ha száz kilométeren huszonöt vagy harminc litert fogyaszt, épeszű ember
ilyesmivel nem foglalkozik...
Ott találtuk magunkat egy citromsárgára festett, vagy tizenöt éves, 280-as
Mercedesszel. Nem rajongtam a színéért, de az volt az érzésem, jól működik.
Este, lefekvés előtt az ablakból meg-megnéztem, gyakran ráesett egy halvány
holdsugár, messze ez volt a legklasszabb kocsi az egész utcában. Az elülső
sárhányója egy kicsit sérült volt, de nem baj, inkább az zavart, hogy hiányzott
a fényszóró díszkarikája, inkább nem néztem oda. Hátulról és oldalról újnak
látszott, bizony, az életben minden merő illúzió. Reggelenként megnéztem,
megvan-e, aztán egyik napról a másikra leszoktam a dologról, aznap, amikor
az áruházból hazajövet összevesztünk Bettyvel.
Nyugodtan áthajtott a pirosban, és egy hajszálon múlott, hogy F nem
csináltak palacsintát belőlünk. Ezzel kapcsolatban megengedtem magamnak
egy kis megjegyzést:
– Csak így tovább, és mehetünk haza gyalog, kezünkben a kormánnyal,
nem gondolod?
Aznap korán keltünk, a legnagyobb feladat várt ránk. Reggel hét órakor
rámértem az első kalapácsütést a nappali és a háló közti falra és simán
átvittem. Betty a másik oldalon állt, és egymásra néztünk a lyukon keresztül,
mialatt a por leszállt.

– Láttad? – szóltam át.
– Aha. Tudod, ki jut eszembe erről?
– Igen, Stallone a Rocky UI-ból.
– Sokkal jobb. Te, amint a könyvedet írod.
Időnként előjött ilyenekkel. Kezdtem hozzászokni. Tudom, hogy őszintén
mondta, de az is hajtotta, hogy tűt szúrjon belém, kíváncsi volt, hogy reagálok.
Nem örültem neki. Amikor erre gondoltam, úgy éreztem, mintha arra
emlékeztetne, hogy golyó van a hátamban, pedig éneikül is tudtam, és a
fájdalomtól magamban felsóhajtottam, másfelé néztem. De nem ez volt a
legfontosabb dolog a számomra. Az élet néha liánerdőre hasonlít, amint az
egyiket elkapja az ember, a másikat el kell engedni, különben a földön találja
magát törött lábbal. Végül is megdöbbentő egyszerűségről tanúskodott a
helyzet, egy négyéves gyerek is megértette volna. Bettyvel élve több mindent
fedeztem fel, mintha túráztattam volna az agyam egy papír előtt. Amit
érdemes ezen a világon megtanulni, azt meló közben lehet.
Egy ujjal kitoltam egy leesni készülő kis darab téglát.
– Nem látom kristálytisztán a hasonlóságot a falbontás és a könyvírás
között – vallottam be.
– Nem baj, mellesleg nem csodálkozom rajta – válaszolta.
Szó nélkül újra verni kezdtem a falat. Tudtam, hogy megbántom, amikor
ilyeneket mondok, hogy elrontom az örömét, de nem tehettem mást, az volt az
érzésem, magamhoz beszélek. A délelőtt egy részét azzal töltöttük, hogy
lehordtuk az utcára a törmelékkel megtöltött kartonokat, egyszer sem szólalt
meg. Nem cikiztem, sőt időnként mondtam ezt-azt, amire nem vártam választ,
hogy hihetetlenül enyhe januárt fogtunk ki, hogy egy kis porszívózással az
egész koszt el lehet tüntetni, hogy legalább annyit pihenjen, amíg megiszik
egy sört, hogy tökmásképp néz ki a ház, hogy Eddie biztosan seggre ül,
amikor meglátja.
Hogy egy kicsit felvidítsam, krumplis rántottába fogtam, de nem sikerült, a
krumpli úgy odaragadt a serpenyő aljára, mint az enyv, olyan is volt. Nem
ismerek lehangolóbb érzést annál, mint amikor az ember belekapaszkodik egy
ágba és az letörik.
Ezután nehéz volt újra munkához látni, éreztem, jobb, ha kimozdulunk.
Beültünk a kocsiba, irány az áruház, nekem festék kellett, és tudtam, ő is akar
venni egy-két dolgot, ritka, hogy egy lánynak ne kelljen valami krém vagy
hidratálószer, ritka, hogy egy lány ne legyen hajlandó bevásárolni menni. Ha
minden jól alakul, sikerül elhessegetnem a felhőket egy rúzzsal, néhány
bugyival vagy egy tábla mandulás csokoládéval.
Lassan haladtunk végig a sugárúton, az ablak félig le volt húzva, és a déli
nap úgy terült el rajta, mint mogyorókrém a tortán. Fütyö-részve álltam meg a

parkolóban. Ő továbbra is hallgatott, de nem izgattam magam, fél perc múlva
lerakom a kozmetikai cikkek osztálya előtt, és minden oké. Mivel a kezét a
zsebében tartotta és másfelé fordította a fejét, én toltam a bevásárlókocsit. Már
csak húsz másodperc, biztattam magam.
Nem voltak sokan. Kicsit mögötte maradtam, hagytam, csináljon, amit
akar, néztem, ahogy egyik dobozt a másik után hajítja a kocsiba. Azon
gondolkodtam, talán a magam előnyére fordíthatom a dolgot a pénztárnál, arra
hivatkozva, hogy elég horpadt dobozokat árulnak. De nem mondtam semmit,
volt még néhány adum tartalékban.
A kozmetikai cikkek felé indultunk. Nem álltunk meg, elmentünk mellette.
Nem értettem. A hangszórókból slow áradt. Betty talán úgy döntött, hogy ma
estig duzzog, legalábbis jó úton haladt efelé, valami újat kellett bedobni.
Ugyanúgy a fehérneműosztály előtt, még csak le sem lassított. Sebaj, én
gyorsan megálltam egy másik kocsi mellett, rögtön kiválasztottam két bugyit,
aranyszálasat, és Betty nyomába eredtem, hamar utolértem.
– Ide nézz! – szóltam. – 38-ast hoztam neked. Jó, nem?
Meg sem fordult. Oké, fogtam a bugyikat és a mélyhűtött áruk közé
vágtam, éppen amellett mentünk el. Legrosszabb esetben előbb-utóbb csak
eljön az éjszaka, gondoltam, és feloldja az esküje alól.
Felkészültem rá, hogy türelemmel viselem a megpróbáltatást, lassítottam és
boldog mosollyal álltam meg a festékesdobozok előtt. A címkéket
silabizáltam, és ekkor a hátam mögött madárszárnyak csapko-dásához hasonló
zajt hallottam, aztán azt, hogy valami halkan leesett. Felkaptam a fejem. Csak
Betty és én voltunk abban a sorban, valamivel arrébb állt és könyveket
nézegetett. Minden nyugodtnak tűnt. A könyveket öt-hat, libasorban
elhelyezett forgóállványon árulták, a memóriával ellátott tűzhelyek és a
mikrohullámos izék előtt, és hiába járt erre egy szép lány, madarak nem
tolongtak errefele. Pedig meg mertem volna esküdni... Alig vettem le róla a
szememet, hogy egy kanna egy rétegben kenhető festéket vizsgáljak meg,
amikor újra ezeket a bizonyos szárnycsapásokat hallottam. Most ketten voltak,
követték egymást, nem tudom, milyen légibalettet adtak elő, sőt talán
valamilyen titokzatos szerelmi előjátéknak az árnyékát pillanthattam meg,
mielőtt hallottam volna a csattanást a hátsó falon.
Betty felé fordultam. Épp egy könyvet vett fel, jó vaskosát. Belelapozott,
aztán dühösen elhajította a feje fölött. Ez kevesebbet repült, szinte a lábam
előtt esett le, aztán a földön szánkázott tovább. Ennek ellenére úgy döntöttem,
nem foglalkozom a dologgal, megdöntöttem a kannát és nyugodtan olvasni
kezdtem a használati utasítást, mialatt egy csomó könyv röpült szanaszéjjel.
Amikor megelégeltem, felálltam, fogtam a kannát és betettem a kocsiba.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Meleg volt az üzletben, szívesen ittam

volna valamit. Betty energikus mozdulattal megrázta a haját, aztán
megragadta az előtte lévő forgóállványt és teljes erejéből meglódította. Az
meg rettenetes robajjal feldőlt. Egy füst alatt a többit is fellökte, aztán
elszaladt. Egy darabig földbe gyökerezett lábbal álltam. Amikor magamhoz
tértem, megfordítottam a kocsit, és elindultam az ellenkező irányban.
Fehér köpenyes fickó jelent meg futva, felém tartott. Úgy rángott az arca,
hogy azt hittem, maga az ördög üldözi, vörös volt, mint egy gutaütéses pipacs.
A karomra tette a kezét.
– Mondja, mi történt itt?! – kérdezte. Először is lefejtettem a kezét.
– Nem tudom – feleltem. – Ha kíváncsi, menjen és nézze meg! Nem tudta
eldönteni, hagyjon-e futni vagy a kár színhelyére siessen, láttam, hogy
piszkosul vívódik. Tágra nyílt a szeme, az ajkát harapdálta, képtelen volt
dönteni, nem csodálkoztam volna, ha felnyög. Az életben olyan borzalmas
dolgok történnek, hogy időnként az embernek joga van az égbe kiáltania dühét
és tehetetlenségét. Megsajnáltam, mert lehet, hogy itt született, talán itt nőtt fel
az üzletben, itt zajlott le az egész élete, mást nem is ismert a világból. Ha
minden rendben megy, még húsz évet lehúz.
– Nézze – mondtam. – Csillapodjon le, nem tragédia, ami történt. Mindent
láttam, semmi sem tört el. Egy kis öregasszony leejtett néhány könyvet, de
nem mentek tönkre. Szóval az ijedtségen kívül semmi baj nem esett...
Sikerült egy halvány mosolyt küldenie felém.
– Tényleg? Igaz? Rákacsintottam.
– Becsszó. Semmi károd!
Folytattam az utamat a pénztár felé. Egy kikent lánynál fizettem, aki a
körmét rágta. A visszajáró pénzt várva rámosolyogtam. Hatás nuku. Az
ötezredik pasi lehettem, aki így rámosolygott a hét eleje óta, elvettem a
pénzemet és eltűntem. De azért a nap még sütött, amikor kiléptem az utcára.
Szerencsére, mert egy dolgot szívből utálok, ha mindenki ugyanakkor hagy
faképnél.
Betty várt. A motorháztetőn ült, mintha az ötvenes években jártunk volna.
Nem emlékszem, milyen állapotban voltak a motorháztetők abban az időben,
de nincs mit csodálkozni rajta, amilyen hülye pofája volt akkoriban
mindenkinek, személy szerint nem sírtam vissza azokat az éveket, semmi
kedvem nem volt, hogy Betty felkarcolja a lemezt, ez a kocsi akár 2000-ig
kitart, ha egy kicsit vigyázunk rá, semmi kedvem nem volt olyan nadrágot
viselni, amibe három fickó is belefér, meg olyan nadrágtartót, ami vágja a
seggemet.
– Ugye nem várakoztattalak meg nagyon? – kérdeztem.
– Nem, melengettem a fenekemet.

– Vigyázz, amikor leszállsz, ne nagyon karcold fel a festéket! Most
fényezte a szerelő.
Azt mondta, ő akar vezetni. Odaadtam a kulcsot, ő beugrott a kormány
mögé, én meg a kellemes levegőn átrakodtam a csomagtartóba, álmodozva,
egy pillanatra áthatva a dolgok természetfólötti mozdulatlanságától és erejétől,
ahogy megmarkoltam egy doboz spagettit, olyan hangot hallottam, mint
amikor üveg törik össze, de engem nem tévesztett meg, senki sem hallott
olyat, hogy az ihlet egy áruház parkolójában szálljon meg egy fickót, pláne
amikor a lány, akivel van, idegesen dobol a kormányon, és még ötvenhét
doboz ezt-azt kell kiszedni a bevásárlókocsiból, ha a söröket is számítjuk.
Mosolyogva ültem be mellé. Túráztatta egy keveset a motort, mielőtt
elindult. Kinyitottam magam mellett az ablakot, rágyújtottam, felvettem a
szemüvegemet, előrehajoltam, hogy zenét keressek, közben egy hosszú utcán
hajtottunk végig, a nap erősen tűzött a szélvédőn keresztül. Betty
aranyszobornak tűnt, félig lehunyt szemmel, a járdán az emberek megálltak,
miért megyünk negyvennel, semmit sem sejtettek, el voltak tájolva szegények.
Kidugtam egy kicsit a karomat, fütyült a szélben, a levegő szinte langyos volt,
és a rádióban is elfogadható számok mentek. Olyan ritkán történik ilyesmi,
hogy jelet véltem felfedezni benne, az forgott a fejemben, eljött a pillanat,
kibékülünk az autóban, és az út további részét nevetgélve tesszük meg, mert
az elején azt hittem, hogy madarak repültek el mögöttem, nem hülyéske-dek.
Felemeltem az egyik tincset a támláról, és játszani kezdtem vele.
– Nevetséges lenne, ha egész nap duzzognál...
Ezt a jelenetet már láttam a Betolakodók-ban, a volán mögött ülő lánynak
nem volt lelke, teljesen érzéketlen maradt, hiába nyújtottam felé a kezem,
egyetlen izom sem mozdult az arcán. Szeretném, ha egyszer egy lány
elmagyarázná, miért csinálják ezt és hogy könyvelik el az elvesztegetett időt.
Könnyű megoldás a várható élettartamra spekulálni, hogy még ráérünk, erre
bárki képes.
– Nem? – erősködtem. – Szerinted nem?
Semmi válasz. Szóval tévedtem, hagytam, hogy a napsugár és a szelíd
légáramlás becsapjon, mint egy nyavalyás kezdőt, még éreztem, ahogy az
utolsó szavaim kővé vált cukorkák módjára hullottak ki a szájamból. Négy óra
felé járhatott az idő, nem volt előttünk kocsi. Most már egy kicsit kezdtem
berágni, érthető. Az áruházi balhé után olyan nagy dolgot kértem, amikor azt
javasoltam, hogy tartson egy kis szünetet? A távolban jó messze
útkereszteződés látszott, a lámpa zöldet mutatott. Jó ideje zöld volt,
mondhatnám, egy örökkévalóság óta. Amikor áthajtottunk, egyértelműen
élénkvöröset mutatott.

Tehát átment a tiloson, és a szeme pillája se rezzent. Ekkor mondtam neki,
hogy csak így tovább, és mehetünk haza gyalog, szóval itt tartottunk. Ezúttal
elhatároztam, hogy a sarkamra állok. Ehelyett kiszállt a kocsiból, megfogta az
ajtót, és úgy nézett rám, mintha én csináltam volna az összes marhaságot.
– Nem egyhamar fogok újra beülni ebbe a kocsiba! – jelentette ki.
– Na, ne viccelj! – csodálkoztam.
A kormány mögé ültem, és mialatt Betty a járda felé tartott, benyomtam a
kuplungot és elszeleltem. Visszafordultam ugyanazon az utcán.
Kis idő elteltével úgy döntöttem, hogy nem sietős. Tettem egy kis kitérőt,
és a szerviz előtt álltam meg. A manusz keresztbe rakott lábbal ült az
íróasztala meg egy újság mögött, ismertem, ő volt a főnök, ő adta el nekem a
Mercedest. Szép idő volt odakint, érződött a tavasz. Felbontott zacskóban
gumicukorka hevert az asztalán, abból a fajtából, amit kedveltem.
– Jó napot – köszöntem. – Ha van egy perce, nem nézhetnénk meg az
olajszintet?
Éppen a nagybetűs címeket próbáltam elolvasni fejjel lefelé, amikor az
újság hirtelen összegyűrődött, és helyette a fickó nagy fejét pillantottam meg,
a normálisnál sokkal nagyobb feje volt, olyan másfélszer akkora, ha értik, mi
az ábra. Azon tűnődtem, hol a csudába szerzi be a szemüvegét.
– A fenébe... hát MIÉRT???!! – hördült fel.
– Nos, nem lenne jó, ha hiányozna belőle...
– De hát néhány nap leforgása alatt ötödször jön vissza, és mindig
megnéztük azt a szerencsétlen szintet, és nem hiányzott belőle, ugye, nem
hantázok, egy csöpp nem sok, annyi nem hiányzott. Szóval mindennap eljön
bosszantani, hiába mondom, hogy ez a kocsi egy csöpp olajat sem eszik?
– Jó, most utoljára, de szeretnék megbizonyosodni felőle – válaszoltam.
– Nézze, értse meg, attól, hogy eladok egy ilyen árú kocsit, még nem
pihenhetek meg a babérjaimon, kicsit komolyabb dolgokkal is kell
foglalkoznom, ugye érti?
Elhúztam előtte a mézesmadzagot:
– Majd jövök olajcserére kétezer-ötszáz kilométer után – mondtam.
Felsóhajtott a hülyéje, mit tehettem én róla, hogy ilyen a világ, napokig
nem hiányzik belőle, aztán egy szép napon elvérzik a járdán. Odahívott egy
fickót, az okosabbik fajtából, aki locsolókannával a kezében épp arra járt.
– Te... Hagyd azt a kannát, és nézd meg az olajszintet a Merciben!
– Jó, rendben.
– Ne izgulj, jó a szint, csak az ügyfél nyugtalankodik. Tehát nagyon
gondosan ellenőrzöd, megnézed jó világítás mellett, letörlőd, újra
megcsinálod, aztán megmutatod neki, hogy a két rovátka között jelzi a szintet.
Bizonyosodj meg felőle, hogy egyetértetek, mielőtt visszacsuknád az izét!

– Tényleg nyugodtabb az ember utána – jegyeztem meg. – Vehetek egy
gumicukorkát?
Odakísértem az autószerelő-inast a kocsihoz, hogy kinyissam a
motorháztetőt. Megmutattam, hol az olajszintmutató.
– Ilyen kocsiról álmodok! – sóhajtott. – A főnök nem ért hozzá.
– Igazad van – helyeseltem. – Sohasem szabad megbízni valakiben, aki
elmúlt negyvenéves.
Kicsit arrébb megálltam inni egyet. Amikor elővettem a pénztárcámat,
hogy fizessek, rábukkantam arra a kis cikkre, amelyben elmesélik Betty
történetét a festékbombákkal. Szóltam a bárpincérnek, hogy kérek még egyet.
Valamivel távolabb, egy újságárus mellett fékeztem. Minden egyes címlapot
megnéztem, a végére egészen beleszédültem, két dolgot vettem, az egyik a
konyháról szólt, a másik nem.
A kocsikázás közben tényleg eltávolodtam a háztól, ismeretlen helyen
jártam, lassan mentem. Majdnem a város szélén tartottam, amikor
észrevettem, hogy a nap lemenőben van. Lassan hazamentem. Amikor a
zongorákkal egy vonalban megálltam, az éjszaka kezdett leszállni. Nagyon
gyorsan szállt le, fura éj volt, sohasem fogom elfelejteni.
Egyszerűen, amikor megérkeztem, a tévé előtt ült, és cigarettával a kezében
kukoricapelyhet evett egy csészéből. Dohányfüst terjengett. Más szagot is
éreztem, a kénét.
Három, tollba öltözött csajszi volt szolgálatban, meg egy manusz, aki egy
kicsit egzotikus, langyos zagyvalékot harsogott a mikrofonba, szerintem
egyáltalán nem illett a szobában uralkodó feszültséghez, nem néptelen
tengerparton sétáltam a harmadik világban, ahol a szálló teraszát mindkét
oldalról kilométer hosszan finom homok veszi körül és ahol az árnyékban
bárpincér készíti kék küraszólikőrből a különleges koktélomat, nem, csak egy
ház első emeletén voltam egy lánnyal, aki tüzet nyelt, és éjszaka volt. Egy
csapásra szerencsétlen fordulatot vettek a dolgok. Semmi mást nem csináltam,
mint hogy kimentem a konyhába és útközben kicsit lehalkítottam a készüléket.
Ki sem nyitottam a hűtőt, a tévé máris újra ordított.
Azután a szokásos forgatókönyv, semmi eredetiség, volt időm meginni egy
sört és az üveget darabokra törni a szemétláda alján, hogy megadjam az
alaphangot. De ki lehet olyan bolond, hogy azt higgye, együtt lehet élni egy
lánnyal ezek nélkül a kis incidensek nélkül? És ki merné tagadni a
szükségességüket, mi?
Elég jó szintet értünk már el, a szemünk hosszasan lövellte a villámokat és
nyitottuk-csapkodtuk a konyhaajtót, a magam részéről szívesen meg is álltam
volna itt, silányodni kezdtek a válaszaim, és a hangulat is állandósulni látszott.
Beértem volna döntetlennel is, ha ezzel elkerülhetjük a hosszabbításokat.

Nem mindig tudtam megmagyarázni egyes tetteit. Nem is mindig értettem.
Ezért nem tudtam mindig elkerülni őket. így hát elvonultam egy sarokba, hogy
kifújjam magam, a szabadulást jelentő gongütésre várva, amikor a kezét
ökölbe szorítva rám emelte a tekintetét. Ezen elcsodálkoztam, mert valójában
sohasem verekedtünk, de mivel legalább három-négy méter választott el tőle,
nem izgattam magam, olyan voltam, mint.a vadember, aki nem érti, mire jó az
a tárgy, amit a fehér ember ráirányoz. Ez az ököl, amit először a szájához
emelt, mintha meg akarná csókolni, a következő másodpercben átment a
konyhaajtó üvegén, és az első pillanatban azt hittem, hogy az üveg följajdult.
Vér fröccsent, majd végigfolyt a karján, mintha egy maroknyi epret
nyomott volna össze a kezében. Nem szívesen mondom, de begyulladtam.
Jéghideg verejtékpánt szorította a fejemet, akár egy prés. Valami fútyülésfélét
hallottam a fülemben, mielőtt nevetni kezdett volna, olyan grimaszt vágott,
hogy az első pillanatban szinte rá se ismertem, a Sötétség Angyalának véltem.
Úgy vetettem rá magam, mint a világosság angyala, és olyan undórral
ragadtam meg a sebesült karját, mintha csörgőkígyót fognék meg. Torkig
voltam a nevetésével, öklével püfölte a hátamat, de mégis sikerült
megvizsgálnom a sebeit.
– Állati mázlid van! – állapítottam meg.
Behúztam a fürdőszobába, és a víz alá tartottam a karját. Most már kezdett
melegem lenni, kezdtem érezni a záporozó ütéseket, és már nem tudtam, sír-e
vagy nevet, de az tény, hogy nem kímélte a hátamat. Teljes erőmből
markolnom kellett, hogy lemossam a kezét. Amikor a kötszerért nyúltam,
megragadta a hajamat, és hátrarántotta a fejemet. Felkiáltottam. Nekem
nagyon fáj, amikor a hajamat húzzák, nem úgy, mint egyeseknek, főleg
amikor istenigazából nekiesnek. Majdnem könnyet csalt a szemembe. Így hát
hátravágtam a könyökömet, hozzáértem valamihez, és azonnal elengedett.
Amikor megfordultam, láttam, vérzik az orra.
– A fenébe! Ez nem lehet igaz! – morogtam.
Másrészt ez lehűtötte. Majdnem nyugodtan be tudtam kötni, csak a
jódtinktúrás üveget döntöttem fel egyik utolsó kitörésekor. Nem volt időm
elhúzni a lábamat. Előző este kentem be a cipőmet fehér krémmel, és most,
hogy az egyik egyértelműen élénkvörösbe ment át, a másik tündöklőén
fehérnek látszott, megkapó volt a hatás. A kezéből még folyt a vér, de az orra
kezdett helyrejönni. Nyögdécselt. Nem volt kedvem vigasztalni, vissza kellett
tartanom magam, nehogy alaposan megrázzam és kényszerítsem, hogy
bocsánatot kérjen, amiért ezt tette a kezével. Kész lettem volna rá, hogy
hosszú napokig sírni hagyom, ha ennyiben marad a helyzet.
Még egy réteg kötést tettem a kezére, és mielőtt békén hagytam volna, szó
nélkül odaadtam egy zsebkendőt. Majd a konyhába mentem, hogy

összeszedjem az üvegdarabokat. Pontosabban mondva rágyújtottam és
néztem, hogy csillognak a kövön, akár egy csapat repülőhal. Hűvös kis
légáramlat jött be az ablakon, egy idő után megborzongtam. Éppen azon
tűnődtem, hogy tudok megszabadulni a szilánkoktól, érdemes-e elővenni a
porszívót vagy megpróbáljam seprűvel és lapáttal, amikor hirtelen hallottam,
hogy becsapódik a lenti ajtó. Úgyhogy otthagytam csapot-papot, és a
következő pillanatban tajtékzó szájú fickó rontott ki az utcára, akinek az egyik
cipője vörös volt.
Legalább ötven méter előnye volt, de hosszú üvöltésféleséget halláttam,
ami úgy beindított, mint egy turbómotort, és kezdtem ledolgozni a távolságot.
Láttam, ahogy a kis feneke táncol a farmerban és a haja vízszintesen lebeg
utána.
Úgy repültünk át a negyeden, mint két hullócsillag. Centiméterről
centiméterre csökkentettem a lemaradást, csúcsformában volt, bármilyen más
alkalommal kalapot emeltem volna előtte, mozdonyokat megszégyenítően
fújtattunk, az utcán szinte senki sem járt, itt-ott illatos köd szitáit,
vadvirágillatot árasztva, de nem azért indultam, hogy a táj szépségében
gyönyörködjek, hanem dühösen pokoli üldözésbe fogtam, hangszalagaimon a
vágta őrült staccatója. Két-háromszor odakiáltottam neki, de most már inkább
takarékoskodtam a lélegzetemmel, néhány kései járókelő utánunk fordult, és a
szemközti járdáról két lány hülyeségeket kiáltott Bettynek buzdításképpen,
befordultunk az utcasarkon és még hallottam őket, sajnáltam az első védtelen
férfit, aki szembetalálkozik velük.
Amikor már csak három-négy méter választott el tőle, hallottam a
győzelem szellőjét fütyülni a fülembe, tarts ki, mondtam magamban, majdnem
sikerült, a célegyenesben járunk, kisöreg. Ebben a pillanatban akkora öröm
lett úrrá rajtam, hogy egy nagy adag rezgést adhattam le magam körül, és ő
tökéletesen megérezte, nem kellett megfordulnia, nem tudom, hogy csinálta,
de egyszer csak egy szemetesládába botlottam, átszálltam felette, csináltam
valami cigánykerékfélét, és oltári nagyot estem.
Amint tudtam, főltápászkodtam. Legalább harminc méterrel növelte az
előnyét. Égést éreztem, amikor levegőt vettem, de mégis folytattam a
rohanást, ezért indultam, így vagy úgy utol kellett érnem ezt a lányt, és ha
tudta volna, mennyire eltökéltem magamban, azt kiáltotta volna, nem ér a
nevem, egy pillanatra sem képzelte volna, hogy egy kis vacak szemetesládával
megállíthat, szembenézett volna a dolgokkal.
Fájt a térdem, esés közben megütöttem, de Betty is lassult, úgyhogy nem
maradtam le. Közben észrevétlenül jókora távolságot tettünk meg, raktáraknak
fenntartott helyen jártunk, az utca közepén egy pár sín volt. Nem azok közé a
piszkos, rozsdaborította, gazlepte helyek közé tartozott, amelyek a

holdsugarak természetfólötti fényében úsznak, nem elhagyott vidék vad
szépségében vágtáztunk. Ellenkezőleg. Minden épület újnak tűnt, körös-körül
kátrány borította a terepet, nem tudom, ki fizette a környéken a villanyszámlát,
de olyan világos volt, mint fényes nappal.
Egy kék és rózsaszínű, olyan megható rózsaszínű hangár sarkán Betty
befordult, már nem is futott igazán. A térdem úgy feldagadt, mint egy
kisebbfajta tök, összeszorított foggal húztam a lábamat, alig kaptam levegőt,
és az agyamban túltengett az oxigén. Csak az nyugtatott meg, hogy Bettynek
szemmel láthatóan fogytán volt az ereje, és már csak pár méterre lehetett
tőlem, a hangárnak nem is látszott a vége, időnként fél kézzel
nekitámaszkodott vagy ellökte magát. Most kezdtem fázni. Minden cuccom
úszott az izzadságban, hirtelen tetőtől talpig átjárt a téli éjszaka, egy pillantást
vetettem a pulóveremre, de meg se próbáltam összeszedni magam.
Amikor fölnéztem, láttam, hogy megállt. Nem használtam fel az alkalmat,
hogy rávessem magam, rendesen lépkedtem feléje, szinte azt mondhatni,
lassan, hogy abbahagyja a hányást, mire megérkezek. Nincs rettenetesebb,
mint olyankor hányni, amikor az ember nem kap levegőt, fuldoklás lesz
belőle.
Ami engem illetett, a jó öreg farmer úgy dagadozott a térdem körül, akár
egy virsli. Kezdtünk egyre mélyebbre süllyedni a borza-dály múzeumában,
úgy festettünk, mint két nyomorék félnótás, akit most dobtak ki az utolsó
kocsmából. Olyan erős volt a fény, hogy azt hittem, művész- vagy
dokumentumfilmet forgatnak a páros életről. Megvártam az utolsó csuklását,
csak utána szólaltam meg.
– Szörnyű hideg van! – állapítottam meg.
Nem láttam az arcát, a haja egészen belelógott. Komolyan mondtam,
nehezemre esett nem csattogtatni a fogamat, úgy éreztem magam, mint aki
egy utolsót pillant a lebukó napra, aztán elmerül a jégbe.
Mielőtt teljesen átmentem volna lilába, karon ragadtam, de azonnal
ellökött. Csakhogy ez az egész balhé kora reggel kezdődött, és az éjszaka
közepére sem ért véget, és tél volt, és úgy éreztem, jócskán megfizettem már a
napért, többet nem voltam hajlandó adni érte, a veszély már elmúlt, így hát
természetesen nem volt szükségem gondol-kozási időre, hogy a gallérjánál
fogva megragadjam, a karját még nem eresztette le. A hangár falához
szorítottam, s közben szipákol-tam, mert egy csepp készült leesni az orromról.
Elegem volt ebből az éjszakából.
– Akinek van stílusérzéke, nem viszi túlzásba a dolgokat, hanem tudja, hol
kell megállni! – jelentettem ki.
Agyamra ment ez az éjszaka. Betty ahelyett, hogy meghallgatott volna,
kapálódzott, de odaszorítottam a hullámlemezhez, alig éreztem erőt

magamban. Akkor sem tudtam volna elengedni, ha akarom. Valahogy
megérthette. Üvölteni kezdett, és a lemezt rugdosta. A hangár úgy szólt, mint
egy harang a pokol kapujában.
Tényleg kiakasztott, hogy ilyen állapotban kell látnom, úgy meredt rám,
eltorzult szájjal, mintha teljesen ismeretlen lennék számára. Nem tudtam
sokáig elviselni, sem a dühöngését, sem a kiabálását, sem pedig azt, hogy ott
akart hagyni egy felbőszült lánnyal, akire rájött az idegroham. Adtam neki egy
pofont, hogy észre térítsem, nem szívesen tettem, de istenigazából lekevertem
egyet, mintha a démont kellett volna kiűznöm belőle valamiféle misztikus
szenvedéllyel.
Ebben a pillanatban rendőrautó tűnt fel mellettem, akár egy repülő
csészealj. Elengedtem Bettyt, aki guggolásba csúszott, miközben kinyílt a
kocsi ajtaja. Kék villámokat szórt a kocsi, akár egy gyerekjáték. Egyszer csak
egy fiatal zsaru gurulóugrásban kivetődött a földre, két lábon fejezte be a
mutatványt és kinyújtott karral rám szegezett valamit. Egy öreg a másik ajtón
szállt ki, rendesen. Hosszú gumibotot tartott a kezében.
– Nos, mi történik itt? – kérdezte. Kínkeservesen tudtam csak nyelni egyet.
– Rosszul lett – válaszoltam. – Nem vertem, attól feltem, hogy rájön az
idegroham. Tudom, nehéz elhinni... Az öreg a vállamra tette a gumibotját, és
elmosolyodott:
– Miért lenne nehéz elhinni? – kérdezte. Szippantottam egyet. Betty felé
fordítottam a fejem.
– Úgy tűnik, jobban van – sóhajtottam. – Akkor mehetünk is. Átrakta a
botot a másik vállamra. Már szinte megvesztem a hidegtől.
– Fura egy hely az idegrohamhoz, nem gondolja?
– Tudom. De futottunk...
– Aha, hisz fiatalok. A futás jót tesz a szívnek.
A gumibotja súlyától megremegett a kulcscsontom. Tudtam, mi
következik, de nem akartam elhinni, pontosan úgy éreztem magam, mint
amikor nézi az ember, hogy veszélyesen nő a nyomás a kazánban, de azért
reménykedik, hogy majd maguktól elzáródnak a csapok. Megbénultam, át
voltam fagyva, undorított, ami történt. Az öreg Betty fölé hajolt, közben
engem is szemmel tartott, úgy éreztem, hozzám nőtt a bot, lecsúszott a
vállamról, és a hasamra simult.
– És a kis hölgy, hogy érzi magát a kis hölgy? – kérdezte.
Betty nem válaszolt, de félresimította a haját, hogy szemügyre vegye a
rendőrt, és én láttam, hogy jobban van. Némi kárpótlásnak fogtam fel, amiért
mindjárt felrobban a kazán. Hagytam, hogy elárasszon a személytelenség édes
érzése. Egy ilyen nap után képtelen voltam összeszedni magam.
– Szeretnék túllenni rajta – dünnyögtem. – Nem muszáj várakoztatnia...

A rendőr lassú mozdulattal fölállt. A fülem sípolt, máris fájt mindenem,
mialatt az öreg felegyenesedett, a másodpercek úgy nyúltak, mint szabadon
választott figurák egy rágógumiversenyen. Rám nézett. Aztán a fiatal rendőrre
pillantott, aki még mindig ugyanabban a helyzetben volt, egyik szeme
lehunyva, fél millimétert nem rezdült, behajlított lábbal. Az ilyen ürgéknek
biztos edzett acélból öntik a lábát. Az öreg felsóhajtott:
– A mindenit, Richárd, már mondtam neked, hogy ne szögezd rám azt az
izét. Hát nem érted? A másik csak az ajkát működtette:
– Ne izgulj, nem rád célzok, hanem őrá.
– Jó, de sose lehet tudni. Szeretném, ha leeresztenéd azt a vackot. A fiatal
zsaru nem lelkesedett a gondolatért, hogy elrakja a felszerelését.
– Nem vagyok nyugodt az ilyen ütődöttekkel – jegyezte meg. – Láttad,
milyen színű a cipője? Láttad, milyen? Az öreg megcsóválta a fejét:
– Igen, de emlékszel, Richárd, valamelyik nap egy zöld hajú fickóval
találkoztunk az utcán. Bele kell törődni, tudod, manapság ilyen a világ. Nem
lehet leragadni ezeknél a részleteknél.
– Főleg, hogy csak egy nevetséges balesetről van szó – folytattam.
– Aha, na látod... – szólt az öreg.
A másik kelletlenül leeresztette a fegyverét, és a hajába túrt.
– Egy szép napon majd rábaszunk, ha nem vigyázunk jobban. Te keresed a
bajt. Eszedbe jutott, hogy megmotozd a fickót? Dehogy, hát persze hogy nem
jutott eszedbe! Csak az érdekel, hogy elrakjam a stukkeromat, mi?!
– Ide figyelj, Richárd, ne kapd fel a vizet!
– Ne csináld már, az istenit! Mindig ugyanaz az ábra!
Lehajolt és dühösen fbikapta a sapkáját, aztán beszállt a kocsiba, és
hangosan becsapta az ajtót. Úgy tett, mintha másfelé figyelne, és közben a
hüvelykujja körmét rágta. Látszott, az öreg bepipult.
– A fenébe is! – horkant fel. – Elmondanám, hogy negyven éve dolgozom a
szakmában és kezdem tudni, mikor kell vigyázni!
– Jó, intézd el magad, semmi közöm hozzá! Csinálj úgy, mintha itt sem
lennék!
– Hát nézz már rájuk! A lány alig áll a lábán, a fickónak meg kettéhasítom
a koponyáját, mielőtt moccanni tudna.
– Szállj le rólam!
– Ugye tudod, hogy baromi természeted van?
A fiatal rendőr oldalra hajolt, és gyorsan felcsavarta az ablakot. Utána
bekapcsolta a szirénát, és keresztbe rakta a karját. Az öreg elsápadt. A kocsira
vetette magát, de a másik már bezárta az ajtókat.
– NYISD KI!! AZONNAL HAGYD ABBA!! – üvöltötte az öreg.

Betty befogta a fülét, szegény az imént tért magához, biztos nem értette, mi
történik. Pedig kristálytiszta volt, egyszerű rendőri igazoltatás. Az öreg a
motorháztető fölé hajolt, hogy benézzen a szélvédőn, a nyakán kötél
vastagságúra dagadtak az erek.
– RICHÁRD, NEM TRÉFÁLOK!!! KÉT MÁSODPERCET ADOK
NEKED, HOGY LEÁLLÍTSD EZT A VACKOT, ÉRTED??!!
A horror még eltartott néhány másodpercig, aztán Richárd kikapcsolta a
szirénát. Az öreg végighúzta a kezét a homlokán és visszajött hozzám. Az orra
hegyét fogdosta, tekintete a semmibe meredt. Siri csend vett körül.
– Ffff... – sóhajtott föl. – Mostanában szuperkiképzést kapnak a fiatalok. Jó
dolog, de szerintem egy kicsit megviseli az idegeiket...
– Sajnálom, az én hibám – szabadkoztam. A hátam mögött Betty kifújta az
orrát. Az öreg feljebb húzta a nadrágját. A csillagos égre emeltem a szememet.
– Átmenetileg vannak itt? – kérdezte.
– A zongoraüzletben dolgozunk – feleltem. – Jó ismerősünk a tulaj...
– Óóó... Eddie-re gondol?
– Igen, ismeri?
Ragyogó mosolyt küldött felém:
– Mindenkit ismerek itt. A háború óta nem mozdultam el innen.
Megborzongtam.
– Fázik? – kérdezte.
– Hm? Igen, igen, teljesen átfagytam.
– Nos, akkor szálljanak be mindketten. Ha akarják, hazaviszem magukat.
– Nem zavarjuk?
– Nem. Az zavar, ha látom, hogy a hangárok környékén lődörögnek az
emberek. Senkinek semmi keresnivalója errefelé az este leszállta után. öt
perccel később a kapunk előtt raktak le. Mialatt kiszálltunk a járdára, az öreg
kidugta a fejét az ablakon.
– Aztán remélem, hogy ma estére vége a családi jeleneteknek!
– Igen – válaszoltam.
Néztem, ahogy távolodnak, közben Betty kinyitotta az ajtót és felment,
megvártam, amíg eltűnnek az utca végében. Ha nem fáztam volna annyira,
képtelen lettem volna elszakítani a lábamat a járdáról, abban a pillanatban
tényleg üresjáratban voltam, mintha agylebenyirtás után nyitottam volna ki a
szemem. De felhőtlen téli éjszaka volt, és a fagyos levegő harapófogóba fogta
az utcát és engem. Kihasználtam az alkalmat, hogy egyedül voltam és
felnyögtem, aztán sarkon fordultam és elindultam fölfelé a lépcsőn.
Valahogy fölértem a csillag alakú térdemmel és azzal a meggyőződéssel,
hogy ez az eset az életembe kerül, de a lakás langyos melegére
elmosolyodtam, az volt az érzésem, hogy almáspitébe bújok be.

Betty az ágyon feküdt, felöltözve, háttal az ajtónak. A térdemet egyenesen
tartva leültem egy székre, és a karomat a támlára tettem. A francba, gondoltam
legbelsőbb énemben, ahogy a lélegzését figyeltem. Nagy adag mézbe hulló,
csillogó pikkelylemezesőre hasonlított a csend. Még mindig egy szót sem
szóltunk egymáshoz.
Az élet pedig folyt tovább, felálltam, és kimentem a fürdőszobába, hogy
megvizsgáljam a lábamat. Letoltam a nadrágomat. A térdem kerek volt,
majdhogynem fénylett, nem nyújtott valami szép látványt. Amikor felálltam,
megpillantottam magam a tükörben. Az ilyen pofa jól illik az ilyen lábhoz,
gondoltam, ez a kettő párban jár, és míg az egyik könnyet csal ki az ember
szeméből, a másiktól egyszerűen fel kell ordítani. Tréfálkoztam, de másrészt
egyáltalán nem tudtam, mit teszek rá, mármint a térdemre, a gyógyszeres
szekrényben semmi olyan nem volt, ami univerzális balzsamnak tűnt volna.
Végül is a lehető legóvatosabban fölhúztam a nadrágomat, lenyeltem két
aszpirint és visszamentem a szobába a maradék jóddal, borogatással és
kötözőszalaggal.
– Szerintem új kötést kéne tenni – szólaltam meg.
Állva maradtam, mint a pincér, aki arra vár, hogy felírhassa a rendelést.
Meg sem moccant. Ugyanabban a helyzetben feküdt, mint az előbb, talán csak
a térdét húzta fel egy kicsit a melle felé, vagy talán egy hajtincs lesiklott néma
csöndben a válláról, de nem mertem volna megesküdni rá. Jó ideig a tarkómon
tartottam a kezem, mielőtt megnéztem volna, mi a helyzet, ettől úgy tűnt,
gondolkozom, pedig semmire sem gondoltam.
Aludt. Leültem mellé.
– Alszol? – kérdeztem.
Odahajoltam, hogy levegyem a kis cipőjét, olyan teniszcipőféle volt, az
ilyenben pont jól lehet rohanni, az effajta apróságok aztán elgondolkodtatják
az embert a dolgok mély logikája felől, tegnap még tűsarokkal lófrált, s már a
lépcső alján röhögve utolértem volna. Szép nyugodtan az ágy lábához dobtam
a kis fehér topánkáit, lehúztam a kabátja cipzárját. Tovább aludt.
Kimentem papír zsebkendőért, hogy kifújjam az orromat, és biztos, ami
biztos, elszopogattam egy-két torokpasztillát, mialatt alaposan kezet mostam.
Most az éjszaka egy erdőtűzre leszálló viharhoz hasonlított. Kicsit
fellélegezhettem, és néhány pillanatig csukott szemmel folyattam a meleg
vizet a kezemre.
Utána visszamentem hozzá kicserélni a kötést. Olyan óvatosan láttam neki,
mintha egy madár lábára kellett volna sínt raknom. A gézt milliméterről
milliméterre emeltem fel, hogy leválasszam, és nem ébresztettem fel. Nem,
vigyázva nyitottam ki a kezét, hogy megbizonyosodjak felőle, tiszták a sebek,
odaérintettem a fertőtlenítősüveg csövét, és gondosan új kötést tettem, épp

annyira szorítottam meg, amennyire kellett, letisztítottam a körmére ragadt
vért, letöröltem, amit csak tudtam, éreztem, biztosan egy kicsit bele fogok
szeretni a kis hegeibe.
A konyhában legurítottam egy nagy pohár meleg rumot. Nem telt bele sok
idő, máris izzadtam, de hát valahogy kellett gyógyítsam magam. Sietség
nélkül felszedtem az üvegdarabokat az ablak alól, és visszamentem Bettyhez.
Elszívtam egy-két cigit. Azon gondolkodtam, nem a legnehezebb utat
választottam-e, vajon együtt élni egy nővel nem a legrettenetesebb kísérlet-e,
amivel férfi próbálkozhat, vajon ilyenkor az ördögnek adja-e a lelkét az
ember, vagy jóssá kell lennie. Zavaros mélységekben jártam, amíg Betty oda
nem gurult mellém, álmában lassan megfordult, és tiszta légfuvallat járta át a
lelkemet, elűzte a komor gondolatokat, ahogy egy mentolos illatosító a rossz
szagú leheletet.
Le kéne fektetned, gondoltam, így biztos kényelmetlen neki. Felkaptam a
földről egy folyóiratot és szórakozottan belelapoztam. A horoszkópom szerint
nehéz hétre számíthattam munkahelyemen, de kedvező időszakot fogtam ki
ahhoz, hogy fizetésemelést kérjek. Korábban is észrevettem már, hogy szűkül
a világ, semmin sem csodálkoztam. Felkeltem, hogy megegyek egy narancsot,
olyan fényes volt, mint a villám, ráadásul hemzsegett benne a sok C-vitamin,
aztán már pattantam is vissza Bettyhez, mint egy pingponglabda.
Bűvészujjakkal vetkeztettem le, óriási mikádójátszmába fogtam, ahol
minden lépés kimenetele egy hajszálon múlott, kibabrált velem a pulóvere,
főleg hogy a fejét átdugjam a nyakkivágáson, mellesleg abban a pillanatban a
szempillája verdesni kezdett, és izzadságot éreztem gyöngyözni a
homlokomon, tényleg kis híja volt. Ezek után nem is próbáltam levenni a
pólóját, a melltartójával sem akartam szórakozni, csak kikapcsoltam.
A nadrággal nem volt ennyi probléma, a zokni meg magától lejött.
Gyerekjáték volt levenni a bugyiját. Mielőtt leraktam volna, elhúztam az
orrom előtt, ó, te titokzatos virág, ó, te kis csíkos valami, aminek összegyűrt
szirmai egy férfi kezében zárulnak be, egy pillanatra az arcomhoz szorítottalak
éjjeli egy óra táján, kellemes volt. Ezek után az érzések után egyáltalán nem
volt kedvem meghalni. Kimentem a rumosüvegért, hogy gyógyítsam a
hörghurutos tüdőgyulladásomat.
Leültem a földre, háttal az ágynak támaszkodva. Ittam egy kortyot a fájó
lábam miatt. Egyet meg a keze miatt. Egyet pedig a véget érő este miatt. Egyet
az egész világ miatt. Megpróbáltam senkiről sem megfeledkezni. Észrevettem,
hogy ha hátradöntöm a fejem, a koponyám Betty combján nyugszik. Egy ideig
ebben a helyzetben maradtam, tágra nyitott szemmel, a testem úgy lebegett a
tejúton kívüli pusztaságban, akár egy lefejezett baba.

Amikor ütőképesnek éreztem magam, felálltam, a karomba vettem és
felemeltem. Elég magasra emeltem, hogy ha lehajtom a fejem, a hasába
temethessem az arcom, és szép lassan átsugárzott belém a testének melege.
Elhatároztam, hogy a lehető legtovább állva maradok, a karom úgy
megmerevedett, akár egy franciakulcs, de ami a lelkem nyugalmát illette,
elképzelni sem tudtam ennél jobbat, így hát álltam a sarat, finom bőréhez
dörgölődztem, majdnem kitekertem az orromat, halkan dörmögtem, a
hátamból a rum párolgóit kifelé, belőlem meg a méreg.
Egy idő múltán kicsit kinyitotta a fel szemét, úgy remeghettem, akár fán a
levél, a karom le akart szakadni.
– Hé, hé... ó, mit csinálsz?
– Most foglak lefektetni – mormogtam.
Azonnal visszaaludt. Letettem az ágyra és ráhúztam a takarót. Mászkálni
kezdtem a házban. Sajnáltam, hogy már megettem azt a narancsot, fáradt
voltam, de éreztem, nem fogok tudni elaludni. Zuhanyozni mentem.
Gondoltam egyet, és jéghideg vízzel megcéloztam a térdemet. Nem jól sült el,
a térdemben éreztem a szívem dobogását.
Végül a konyhába vonultam vissza. Az ablak mellett állva felfaltam egy
sonkás szendvicset, néztem a házak fényeit és a sötétségből visszatükröződő
sugarakat, melyek a mélytengeri fényeket idézték, majd egy húzásra kiittam
egy sört. A Mercedes lent állt, épp az ablak alatt. Kinyitottam félig az ablakot,
és a fejéhez vágtam egy sörösüveget. Semmit sem éreztem, amikor
meghallottam a zajt. Becsuktam az ablakot. Végtére egy kicsit az ő hibája is,
hogy összerúgtuk a port. Különben ez volt az az eset, amely után nem néztem
ki többet kora reggel az ablakon, hogy ellenőrizzem, ott van-e a kocsi.

+ 17
Aznap, hogy kézbe vettem az ügyeket, eladtuk az első zongoránkat. Kora
reggel kezdődött, először is a kirakatot mostam le alaposan, olyannyira, hogy
a kisebb pöttyöket a körmömmel vakartam le a létrán egyensúlyozva. Betty a
járdáról heccelt, miközben a kávéját itta, a csészéje ezüstös és gőzölgő kis
kráter volt, majd meglátod, te nem értesz hozzá, mondtam neki.
Átugrottam Bob boltjába, az albínó tejárushoz, szóval túlzók, de olyan
szőke volt, amilyet sohasem láttam. Két-három spiné állt az állványok előtt, és
törte a fejét a semmin. Bob tojást rakodott a pénztár mögött.
– Bob, ráérsz egy percre? – kérdeztem.
– Természetesen.
– Bob, nem adnál egy kicsit abból a fehér izéből, amivel a kirakatodra
felírtad, hogy TÚRÓ RENDKÍVÜLI ÁRENGEDMÉNNYEL?
Egy kis dobozzal és ecsettel tértem vissza, és felmásztam a létrára. A
kirakat egész szélességében, felülre, azt írtam, ZONGORÁK BESZERZÉSI
ÁRON!!! Hátrébb mentem egy kicsit megnézni, hogy fest. Szép délelőtt volt,
csillogott-villogott az üzlet, mint a verőfény a patakban. A szemem sarkából
láttam, hogy a járdán lépkedő néhány járókelő lelassít, és a jó oldalra néz. Az
eladás ELSŐ számú szabálya: tudtul adni a létezésünket. A MÁSODIK
számú: jó hangosan kürtölni széjjel.
Odamentem a kirakathoz, és felírtam: EGYEDI ALKALOM!!! Úgy tűnt,
tetszik Bettynek. Szerencsére időnként nem sok kell a lányoknak, bedobta
magát ő is, felírta keresztbe az ajtóra, hogy BIG DISCOUNT.
– Hiába nevetsz – mondtam neki.
Az egész délelőttöt az üzletben töltöttem egy flakon viasszal és egy
ronggyal, és szép lassan végigsikáltam az összes zongorát, tetőtől talpig,
mondhatni megfürdettem őket.
Amikor Betty enni hívott, már befejeztem. Körbepillantottam a boltban,
rendesen csillogott-villogott az összes, éreztem, hogy jó bandát fogtara ki.
Elindultam a lépcsőn és félúton visszafordultam, intettem nekik:
– Számítok rátok, srácok – jelentettem ki. – Ne hagyjátok, hogy zsebre
vágjon bennünket ez a lány.
Megpróbáltam rejtélyesen mosolyogni, miközben tintahalból készült
kroketteket tömtem magamba csípős mártással. A lányok buknak erre.
– Nézd, tényleg túlságosan hihetetlen lenne – jegyezte meg. – Miért éppen
ma?
– Miért? Hát azért, mert elhatároztam, hogy foglalkozom vele! Az asztal
alatt hozzáért a térdemhez.

– Tudod, nem azért mondom, hogy elvegyem a kedved, csak nem akarom,
hogy nagyon csalódott légy.
– Ha! Ha! – nevettem fel. íróként még nem arattam dicsőséget.
Zongorakereskedőként megpróbáltam nem mondani csődöt. Arra számitottam,
hogy az élet nem szegheti mindenben az ember szárnyát.
– Arról nem is szólva, hogy nem űz a tatár – folytatta. – Bőven ki tudunk
tartani még egy hónapig...
– Tudom, de nekem nem a pénz számít ebben. Egy elmélet helyességéről
akarok meggyőződni.
– Ne csináld! Nézd, milyen kék az ég! Inkább sétáljunk egyet!
– Nem – feleltem. – Tudod, öt-hat napja mást sem csinálunk, csak sétálunk,
és kezdem már egy kicsit unni a kocsit. Ma nyitva marad az üzlet, el nem
mozdulok a pénztár mellől.
– Rendben, ahogy akarod. De én nem tudom, lehet, hogy elmegyek járni
egyet, meglátom.
– Persze. Ne aggódj miattam! Csakis neked süt a nap, szépségem.
Cukrot tett a kávémba, mosolyogva megkeverte, és közben nem vette le a
szemét rólam. Időnként hihetetlen mélységet pillantottam meg benne. Bettyvel
időnként egy szempillantás alatt elértem a boldogság csúcspontjára. Az út
végére térden értem, a fény elvakított.
– Kaphatnék esetleg rózsasziromlekvárral töltött minyont? – kérdeztem.
– Mi? Már nem is nézhetlek? – válaszolta nevetve.
– Nézhetsz, de akkor édeset kívánok.
Pontban kettőkor lementem kinyitni az üzletet. Kikukkantottam az utcára,
mindkét irányban, hogy felmérjem a helyzetet. Kedvező volt, én spéciéi, ha
zongorát akartam volna venni, direkt ilyenkor jöttem volna be. Leültem az
üzletben hátul, egy sötét sarokban, és arra a kurva ajtóra szegeztem a
tekintetemet, mozdulatlanul és némán vártam, akár egy kiéhezett madárpók.
Telt az idő. Firkálgattam a megrendelőkönyvbe, aztán kettétörtem a
ceruzát. Kétszer-háromszor kimentem a járdára körülnézni, jön-e már valaki,
de csak az idegeimet rongáltam. Kezdett borzalmassá válni. Megtelt a
hamutál. Hogy mennyi cigarettát el lehet szívni és mennyit lehet tökölődni a
semmiért ebben az életben – gondoltam –, külön cirkuszi számot lehetne
készíteni belőle. Úgy éreztem magam, mint amikor fényes nappal leszúrják az
embert. Talán esztelenség egy zongorakereskedőnek arról álmodoznia, hogy
elad egy zongorát? Túl sokat akartam, a kevélység bűnébe estem azzal, hogy
meg akartam szabadulni az árutól? Végül is zongorakereskedő-e az olyan, aki
nem ad el zongorát? Vagy balek? A világ két emlője a szorongás és az
abszurditás – állapítottam meg hangosan, a hecc kedvéért.
– Mit mondasz?

Megfordultam. Betty volt az, nem hallottam, hogy jön.
– Nos? Sétálni mész? – kérdeztem.
– Á, csak egy kicsit járok. Még szép az idő. Te, mostanában magadban
beszélsz?
– Nem, csak marhultam. Figyelj, nem maradnál itt a boltban öt percig?
Elmegyek cigarettát venni, addig is levegőzök egyet.
– Persze.
Amilyen ramatyul álltak a dolgok, kénytelen voltam egy dupla whiskyvel
megjutalmazni magam, benne kétujjnyi kólával, mialatt a nő a karton cigaretta
után kotorászott a szekrényében. Mire felegyenesedett, a fejébe szállt a vér, és
a kontya is egy kicsit félrecsúszott. Leraktam elé egy százast.
– Nos, hogy megy az üzlet a zongorákkal? – kérdezte. Nem voltam éppen
tréfás kedvemben.
– Hát eléggé kéretik magukat – feleltem.
– Az az igazság, hogy most senkinek sem megy valami fényesen.
– Tényleg? – tettem az érdeklődőt.
– Bizony, mostanában igencsak ránk jár a rúd.
– És még egy lepényt is kérek. Elviszem.
Mialatt a nő tett-vett, elcsakliztam a százast, amit az imént tettem a pultra.
Selyempapirt csavart a lepény köré, majd a csomagot elém rakta.
– Még valamit? – kérdezte.
– Köszönöm, más nem lesz.
Ilyen húzást nem szabad kihagyni. Néha bejön. Amolyan ingyen lottó, ami
újra jókedvre derítheti az embert. A nő a másodperc századrészéig habozott.
Angyali mosoly ült az arcomon.
– Ne adjon vissza túl sok aprót – kértem. – A feleségem megelégelte, hogy
mindig lyukas a nadrágzsebem.
Kicsit idegesen nevetett, kinyitotta a pénztárfiókot, és elém rakta az aprót.
– Néha nem tudom, hol jár az eszem – sóhajtotta.
– Bizony, mindannyian így vagyunk vele – nyugtattam meg.
Sietség nélkül indultam vissza az üzletbe, útközben egy kis sültalma-darab
kibújt a csomagból, és úgy csüngött alá, mint egy könnycsepp. Megálltam a
járda közepén, és beszippantottam, supp! Szerencsére e világon a boldogságot
szinte ingyen mérik, ettől kapják vissza a dolgok a valós léptéküket. Na de
akkor egyáltalán mi emberi léptékű? Biztos nem a tökölődés, hogy túladjak
egy-két zongorán, hisz ez egy vicc, ez nem lehet az élet célja. Más a helyzet
egy jó darab almás lepénnyel, az jólesik, mint a tavaszi reggel. Rájöttem, hogy
túlságosan mellre szívtam a dolgot, belecsavarodtam a zongorákba. De ha nem
vigyáz az ember, nagy pofonokat kap az őrültségtől, egyfolytában résen kell
lenni.

Ezen gondolkoztam, mikor újból útnak eredtem. Megígértem magamnak,
hogy nem veszem a lelkemre, ha ma semmit sem adok el, zen buddhistához
méltóan fogom fel. De azért nem ártana – gondoltam, miközben kinyitottam
az ajtót. Betty mosolyogva ült a pénztár mögött és egy papírlappal legyezte
magát.
– Kóstold csak meg ezt az almás lepényt! – mondtam neki. Úgy
mosolygott, mint hat másik, mintha kivikszelték volna a képét. Az ember azt
hihette volna, hogy az imént kértem feleségül.
– Tudod – magyaráztam –, ne ringassuk magunkat hiú reményekben. Azt
hallottam, hogy manapság mindenkinek nagyon rosszul megy az üzlet. Nem
csodálkoznék, ha ma semmit sem adnék el, a világgazdaság áldozata vagyok.
– Hihi! – nevetett.
– A magam részéről ebben nem látok okot a derültségre. Egyszerűen
szembenézek a tényekkel.
Az tűnt fel nekem, ahogy legyezgette magát azzal a papírlappal, főleg,
hogy tél volt, és a kék ég ellenére sem lehetett túl melegnek ítélni az időt. Úgy
éreztem, süvít a levegő. Hirtelen megfagyott bennem a vér, és úgy elsápadtam,
mint aki szögbe lépett.
– Lehetetlen! – jelentettem ki.
– Nem az.
– A francba, lehetetlen, tíz percre sem hagytalak itt!
– Ó, tudod, nekem ez bőven elég volt. Meg akarod nézni a
megrendelőlapot?
Odanyújtotta nekem a papírlapot, nem tudtam levenni a szemem róla. Le
voltam sújtva. A kezem fejével az utalványra csaptam.
– Az úristenit, miért nem én adtam el ezt az izét? Meg tudod mondani
nekem?! Odajött hozzám, belém karolt és a vállamra hajtotta a fejét.
– De hiszen te adtad el, a te érdemed...
– Aha, persze. Azért mégis...
Körülnéztem, valami gonosz szellem nem röhög-e egy zongora mögött.
Újfent megállapítottam, az élet minden eszközzel azon van, hogy megrendítse
az embert, gratuláltam neki és köszönetet mondtam a lankadatlanul záporozó
övön aluli ütésekért. Beleszagoltam egy kicsit Betty hajába, naná, én is tudok
csalni, nem hagyom magam ilyen könnyen legyőzni. A biztonság kedvéért
beleharaptam az almás lepénybe, és megtörtént a csoda, a vihar dörögve eltűnt
a hátam mögött. Tengernyi lóvé szakadt rám.
– Szerintem ezt meg kell ünnepelni – javasoltam. – Minek örülnél?
– Szívesen ennék kínai vendéglőben.
– Rendben, kínai.

Nem fájt a szívem, hogy becsukom a boltot. Kicsit korán volt még, de nem
akartam ujjat húzni a szerencsével, egy zongorával igazán megelégedhet az
ember. Elindultunk a járda napos oldalán, és miközben mentünk az utcán,
Betty azt mesélte, hogy adta el a zongorát. Úgy tettem, mint akit érdekel.
Valójában idegesített a dolog, nem nagyon figyeltem rá, mit mond, inkább a
rákkal töltött palacsintára gondoltam, amiben nemsokára részem lesz. A
mellettem ficánkoló lány kis fénylő halak rajára emlékeztetett.
Éppen Bob üzlete előtt mentünk el, amikor Bob jelent meg, rohanva,
felfelé szegezett szemekkel.
– Hello, Bob! – szólítottam meg.
Az ádámcsutkája ijesztően nagy bütyökként állt ki. Az embernek szinte
kedve támadt, hogy visszanyomja.
– Az istenit! Archie bezárkózott a fürdőszobába! Nem tud kijönni! Az
istenit, olyan marhát, mint ez a kölyök! Megpróbálok bejutni az ablakon, de a
fenébe is... milyen magas!
– Szóval Archie bezárkózott a fürdőszobába? – kérdeztem.
– Aha, Annié tíz perce beszél hozzá az ajtó mögül, de nem válaszol, bőg.
Ráadásul hallani, hogy ömlik a víz a csapokból. A szentségit, nyugodtan
néztem a tévét, minek csinál az ember gyereket?
Lóhalálában követtem a kertbe, Betty meg közben felment a lakásba. Egy
nagy létra feküdt a fűben, segítettem felemelni és a falnak támasztani. Fénylett
az ég. Egy pillanatnyi habozás után Bob megmarkolta a létra két oldalát,
felment az első két fokon, majd megállt.
– Nem, esküszöm, nem tudok, rosszul vagyok tőle – makogta.
– Mi bajod?
– El sem hiszed. Kurvára szédülős vagyok, nem tehetek róla. Mintha
vérpadra mennék föl.
Habár semmi átlagon felüli akrobatikus képességgel nem bírtam, egy ház
első emeletétől nem ijedtem meg.
– Jó, gyere le – mondtam.
A homlokát törölgette, mialatt fölmásztam az ablakig. Megpillantottam
Archie-t és a vizet ontó csapokat.
– Van más választás? – fordultam Bob felé. Lemondó intéssel válaszolt
lentről.
– Aha, persze. Csak törd be azt a tetű üveget!
Könyékkel benyomtam az üveget, kinyitottam az ablakot és beugrottam.
Meg voltam elégedve magammal, még az utolsó pillanatban sikerült
egyenlítenem. Miközben a csapokat elzártam, Archie-ra kacsintottam, a szája
körül ezüstös takony csillogott vékony szálakban.
– Jót játszottál, ugye? – kérdeztem tőle.

A mosdó be volt dugva, mindenfelé folyt ki a víz belőle. Előbb
elrendeztem a kagylót, csak azután nyitottam ki az ajtót. Ott állt előtte Annié,
karján a csecsemővel. Annié jól nézett ki, csak a szája volt egy kicsit petyhüdt
és a szemében vad fény lobogott, az ilyet jobb elkerülni.
– Szia – köszöntem. – Majd vigyázz az üvegszilánkokra!
– Ó, az ég szerelmére, Archibald, mi ütött beléd? Bob ebben a pillanatban
jelent meg lélekszakadva. A földre nézett, a víztócsákra, majd rám emelte a
tekintetét.
– El nem tudod képzelni, mennyi marhaságot tud csinálni egy hároméves
kölyök. Tegnap például majdnem bezárkózott a hűtőszekrénybe!
A csecsemő sírni kezdett, szörnyen eltorzult a lilás kis arca.
– Hűha, itt az ideje – sóhajtott fel Annié.
Sarkon fordult, közben már gombolta is ki a ruháján a gombokat.
– Na jól van – szólalt meg újra Bob. – És most kinek jut a sikamika?
Nekem. Mást sem csinálok, mint ennek a vásott kölyöknek az ostobaságait
próbálom helyrehozni.
Archie a lábát bámulta, tocsogott a vízben. Semmi sem érdekelte kevésbé,
mint amit az apja mondott. Betty kézen fogta.
– Gyere, te meg én könyvet olvasunk.
Elvitte Archie-t a szobájába. Bob megkért, vegyem elő a poharakat, öt perc
alatt végez. Kimentem a konyhába, ott találtam Annie-t, egy széken ült, melle
hegyét a kettes számú gyerek szájába süllyesztve. Rámosolyogtam, mielőtt a
poharakkal kezdtem volna foglalatoskodni. Az asztalra raktam őket.
Hallatszott, hogy loccsan ki a víz a lavórokból. Mivel nem volt más dolgom,
leültem az asztalhoz. Az orrom előtt lévő mell tényleg impozáns méretű volt,
nem tudtam elfordítani a tekintetemet.
– A mindenit – viccelődtem –, ennek a fele sem tréfa! Annié az ajkába
harapott, mielőtt válaszolt volna.
– Pedig esküszöm, el nem tudod képzelni, milyen kemény. Tudod, már
majdnem hogy fáj.
Anélkül, hogy levette volna a szemét rólam, széjjelnyitotta a ruháját és
kivette a másikat. El kellett ismernem, nem akármilyen. Megcsóváltam a
fejem.
– Fogd meg! – biztatott. – Majd meglátod, fogd csak meg!
Egy pillanatig gondolkoztam, majd átnyúltam az asztalon. Meleg volt és
sima, a bőr alatt kék erek látszottak, az a fajta példány, amit az ember szívesen
tart a kezében. Annié lehunyta a szemét. Elengedtem a mellét, felálltam és
odamentem az aranyhalakhoz.
Aludttejszag terjengett az egész házban. Nem tudom, hogy a földszinti
tejboltbóljött-e vagy az újszülött miatt volt ilyen átható. Kicsit émelyítő az

olyanfajta pasasoknak, mint én, akik ki nem állják a tejfeleket. A böfögtetés
alatt a tökmag fényes szemmel nézett engem, majd egy vékony fehér
tejsugarat köpött a kötényére. Azt hittem, ott halok meg. Szerencsére
megjelent Bob, és elővett egy üveget.
– Mellesleg mindig a délutáni pihenésem alatt űzi az eszét – magyarázta. –
Ödipusz nemcsak megbaszta az anyját, hanem az apját is megölte.
– Bob, le kéne fektetni a kicsit – sóhajtott Annié.
– Bob, nincs valami rágcsálnivalód? – kérdeztem.
– Dehogynem! Menj le a boltba és válassz!
Annié le nem vette a szemét rólam. Jéghideg pillantást vetettem rá, mielőtt
leindultam, utálom, ha könnyű férfinak néznek. Gyakran tapasztaltam az
életben, hogy az ember jobban boldogul, ha kerüli a könnyű megoldásokat.
Sohasem zavart, ha belegondoltam, hogy van lelkem és hogy foglalkoznom
kell vele, sőt ez volt az egyetlen dolog, ami valaha is igazán érdekelt.
Kezdett sötétedni a boltban. Időbe telt, amíg ebben a ködben felfedeztem a
rágcsálnivalókat. Pirított mandula, a gyengém. Mivel az egyik alsó polcon
voltak, leguggoltam és így kezdtem begyűjteni a kellő mennyiséget. Máshol
járhatott az eszem, mert nem hallottam, hogy Annié jött, csak egy kis
fuvallatot éreztem az arcomon. A következő pillanatban Annié tarkón ragadott
és a combja közé nyomta az arcom. Eleresztettem a mandulát, gyorsan
kiszabadítottam magam és felálltam.
Annié valami eszelős önkívületi állapotban lehetett, tetőtől talpig remegett,
és forró tekintettel falt engem. Még mielőtt megfelelő választ találtam volna,
kikapta a mellét a ruhájából és hozzám tapadt.
– Siess! – sürgetett. – Az istenért, siess! Egyik lábát a lábam közé nyomta,
és az izéje a combomra tapadt. Hátraléptem. Úgy fújtatott, mint aki levert egy
kilométeres távot.
A félhomályban még nagyobbnak tűnt a melle, szemérmetlenül fehéren
villogott és a vége rám szegeződött. Felemeltem a kezem.
– Annie... – fogtam bele.
De röptében elkapta a csuklómat és gyors mozdulattal a mellére húzta,
közben újra hozzám dörgölődzött. Most már a polcok közé löktem.
– Sajnálom – mondtam.
Éreztem, a hasából torpedó módjára dühhullám tör ki és lángba borítja az
üzletet. A szeme aranysárgára váltott.
– Mi ütött magába? Mi a baj? – kérdezte éles hangon. Azon tűnődtem,
miért váltott át hirtelen magázásba. Olyan furcsa volt, hogy elfelejtettem
válaszolni.
– Mi bajod? – folytatta. – Ronda vagyok, nem kívánsz?

– Megesik, hogy nem engedek a kívánságaimnak – feleltem. – És akkor
egy kicsit szabadnak érzem magam.
Az ajkába harapott, és közben a kezével végigsimított a hasán.
– Unom – sóhajtott fel gyerekesen.
Mialatt a mandulásdobozokat szedtem föl, Annié elöl felhúzta a ruháját,
hátát a konzerves polcnak döntve. A kis fehér bugyija úgy cikázott az orrom
előtt, mint a lobogó tűz lángja, nem sok hiányzott hozzá, hogy kinyújtsam felé
a kezem, majdnem meggyőztem magam, hogy meghaladja az erőmet. De
végül is azt mondtam magamnak, szarházi alak vagy, ha megteszed, ha a
lelkedet térdre kényszeríted egy kép előtt. Még egyszer jól megnéztem a
képet, mielőtt döntöttem. Az ember semmi. De a semminek a tudata valamivé
teszi. Az ilyenfajta gondolatoktól mindig új erőre kaptam, ezért nem is
hiányoztak az elsősegélyládámból. Kedvesen karon fogtam.
– Ne gondolj többet erre – kértem. – Szeretném, ha visszamennénk, és szép
nyugodtan meginnánk egy pohárkával a többiekkel. Rendben?
Leeresztette a ruháját. Lehajtott fejjel gombolta be a felső gombokat.
– Pedig nem olyan sokat kértem tőled – mormogta. – Csak azt akartam
tudni, létezek-e még...
– Ne emészd magad! – tanácsoltam. – Mindenkivel megesik, hogy muszáj
ordítania, akárhogy is csinálja..
Óvatlanul két ujjal megsimogattam az arcát. De az ügyetlen mozdulatok
akár az izzó széndarabok. Kétségbeesett pillantást vetett rám.
– Több mint egy hónapja nem nyúlt hozzám Bob – siránkozott. – Mióta
hazajöttem a klinikáról, ó istenem, megőrülök, azt hiszed, nem természetes,
hogy kívánom, azt hiszed, az lenne a természetes, hogy csak várjam, míg
rászánja magát?!
– Nem tudom. Biztosan rendbe jön... Sóhajtva túrt a hajába.
– Igen, biztosan rendbe jön. Gondolom, valamelyik este, amikor már
alszom, elhatározza magát. Biztosan egy olyan este lesz, amikor különösen ki
leszek dögölve, és úgy zuhanok ágyba, mint egy kő. Szóval ekkor hátulról be
fogja dugni az izéjét, előre látom, nem törődve azzal, hogy ébren vagyok-e
vagy sem...
Először az ember azt hiszi, csak egy kis hasadásról van szó, de ha
közelebbről megnézi, kiderül, hogy mérhetetlen mélység. Időnként
mérhetetlen az emberi magány. Ezért találták fel a libabőrt, hogy ne kelljen
eljutni a fogvacogásig.
A kezébe nyomtam egy zacskó rósejbnit, és visszaindultunk. Senki sem
volt a konyhában. Míg a többieket vártuk, töltöttünk magunknak. Én ivás előtt
a halakkal koccintottam.

Végül Annié és Bob ott tartottak vacsorára. Erősködtek, összenéztünk
Bettyvel, mondom neki, te dönts, te akartál kínai vendéglőbe menni, és Betty
azt felelte, oké, én benne vagyok.
– Főleg, hogy alusznak a kölykök, nyugalom lesz – tette hozzá Bob.
Visszamentem az üzletbe Bobbal bevásárolni. Tényleg praktikus,
állapítottam meg, és háború esetén sokkal megnyugtatóbb, mint a zongorák.
Fokhagymás kenyérkocka is volt, amit lehetőleg az elkövetkezendő öt évben
el kell fogyasztani. Ideális dehidrált hallevesbe.
– A bort én fizetem – jelentettem ki.
Beütötte az árát a pénztárgépbe, visszaadott, és fölmentünk a lakásba.
Hagytuk, hogy a lányok készítsék el a vacsorát, csináljanak valamit ők is.
Odaadtunk néhány olajbogyót. Mialatt sült az étel, Bob bevitt a szobájába,
hogy megmutassa a krimigyűjteményét. Egy teljes falat beborított. Megállt és
csípőre tette a kezét.
– Ha mindennap elolvasol egyet, akkor is legalább öt év kell, míg a végére
érsz! – magyarázta.
– Semmi mást nem olvasol? – kérdeztem.
– Van néhány sci-fi az alsó polcokon...
– Tudod – tűnődtem –, úgy átvertek bennünket, mint annak a rendje.
Odavetettek néhány morzsát, nehogy a lényeghez nyúljunk. Nemcsak a
könyvekre gondolok, úgy intézték, hogy ne zavarjuk a köreiket...
– Mi? Ha akarod, kölcsönadhatok néhányat, de vigyázz rájuk, tényleg,
főleg a papírkötésűekre.
A véletlen ágyra pillantottam. Nagy valószínűséggel az ember csak
vesztegeti az idejét, amikor megpróbál kilábalni a bajból. A nyugtalanság
pedig bizonyára abból fakad, hogy a játszma sohasem tekinthető teljesen
vesztettnek sem.
– Finom illat jön a konyhából – szippantottam bele a levegőbe. – Jobban
tennénk, ha megnéznénk...
– Aha, de ismerd el, hogy tátva maradt a szád!
Vacsora után hagytuk, hogy rávegyenek egy kis békés pókerezésre, az
asztalon maradtak a borospoharak, és mindenkinek megvolt a maga hamutálja.
A helyemről az ablakon keresztül láttam a holdat. Amúgy nem tűnik nagy
dolognak, de örültem, hogy Betty megtalált, s ha már műsor kell, hát legyen, a
nagyok is mind bejárták ezt az utat. A játék nem volt valami érdekfeszítő.
Amikor nem a holddal foglalkoztam, a többieket néztem, és a rejtély továbbra
is megoldatlan maradt, a gyökerek összegubancolódtak, és halványultak annak
az esélyei, hogy valaha is sikerül felemelni a lepel sarkát. Eközben egy kis
vacak felhő szinte teljesen eltakarta a holdat. Észre sem vettem, hogy kellemes
tompultságba süllyedtem, ahogy az emberrel gyakran megesik.

A csecsemő sírása riasztott fel. Bob káromkodva vágta az asztalra a
kártyáit. Annié felállt. Alig maradt zseton előttem, nem értettem, hogy
történhetett. Azután Archie is felébredt, és ő is elkezdett sírni. Mit sírni,
ordítani, mint a fába szorult féreg.
Annié és Bob újra feltűnt a konyhában karjukon a két üvöltő izével. Három
másodpercet adtam magamnak, hogy olajra lépjek.
– Nem zavarunk tovább – pattantam föl. – Na jól van, aludjatok jól
mindketten!
Bettyt ügyesen toltam magam előtt és eltűntünk. Már a lépcső alján
tartottunk, amikor Bob hangját hallottam.
– Hé, örülünk, hogy itt voltatok nálunk! – kiáltotta.
– Mi is, koszi mindent, Bob! – szóltam vissza.
A kinti friss levegő jót tett nekem. Javasoltam Bettynek, hogy sétáljunk
egyet, mielőtt hazamennénk. A fejét csóválva karolt belém. Már lengedezett
néhány kis levél a fákon, suhogtak a szélben, és érezni lehetett, amint a fiatal
hajtások egyre erősödő illata elárasztja az utcát.
Szótlanul mentünk végig az utcán. Vannak olyan pillanatok, amikor a
csönd két ember között olyan tiszta, akár a gyémánt, és most ilyen volt. Mást
nem tudok mondani erről. Ilyenkor persze az utca nem teljesen utca, a fények
olyan törékenyek, akár az álomban, a járdák ragyognak a tisztaságtól, a levegő
csípi az arcot, megnevezhetetlen öröm járja át az embert, és az a
megdöbbentő, hogy sikerül nyugodtnak maradnia és meggyújtani a másiknak
egy cigarettát, háttal a szélnek, anélkül, hogy akár a legkisebb kézremegés
elárulná.
Az a fajta séta volt, ami betölthet egy életet, ami semmivé teszi az ember
bármely ambícióját. Talán mágikus sétának nevezném, amely képes rábírni az
embert, hogy bevallja, szereti az életét. Engem azonban nem kellett rábírni.
Jókedvvel haladtam, csúcsformában. Egy hullócsillagot is felfedeztem, de
nem tudtam mit kívánni, illetve dehogynem, a mindenit, Uram, tedd, hogy a
paradicsom elérhető legyen és ehhez hasonlítson. Jólesett formában érezni
magam és ilyen jókedvűnek lenni, a tizenhat éves korom jutott eszembe róla,
amikor randi-ra menet vígan rugdostam a konzervesdobozokat. Tizenhat éves
koromban még sohasem gondoltam a halálra. Vidám fickó voltam.
Az egyik utcasarkon megálltunk egy szemetesláda előtt, amiből egy fikusz
lógott ki. Habár kidobták, még nagyon szép volt, teli levéllel, és más baja nem
volt, mint hogy vizet kívánt, és fellobbant valami bennem a fikusz iránt. Akár
egy szegény kókuszpálma, ami piszoktengerben agonizál.
– Hát érted, miért dobnak ki ilyet az emberek? – kérdeztem.
– Hé, oda nézz, ott új levele nő!
– ... és miért hasogatja a szívemet ez az öreg fikusz?

– Odatehetnénk a zongorákhoz.
Kiszedtem a szerencsétlent és a hónom alá vettem. Hazamentünk.
A levelek úgy zörögtek, akár az amulettek. És úgy fenylettek, mint a
csillám. És úgy táncoltak, mintha karácsony este lett volna. Hálás volt a
fikusz, amiért még egy lehetőséget adtam neki.
Miután lerogytam az ágyra, mosolyogva néztem a mennyezetet.
– Milyen csodálatos nap! – állapítottam meg.
– Aha.
– Mit szólsz hozzá? A nyitás napján te meg én eladtunk egy zongorát. Nem
jel ez?
– Ne túlozz!
– Nem túlzók.
– Úgy mondod, mintha valami történt volna velünk... Éreztem, hogy
csúszós úton kezdek haladni. Rögtön le is tértem róla.
– Miért, szerinted nem jó dolog eladni egy zongorát? Betty a pulóvere ujját
húzkodta.
– De, jó – sóhajtotta halkan.

+ 18
– Igen, Eddie, tudom, hogy nem valami hangosan beszélek, de itt van a
közelben, éppen zuhanyozik.
– Na jó, szóval mit csináljak? Küldjem el neked? Egy kicsit elhúzódtam a
kagylótól, hogy füleljek, hallatszik-e csobogás a fürdőszobából.
– Nem – suttogtam –, eszedbe ne jusson! Ha nem bánod, Eddie, a
telefonkönyvben bejelöltem címeket, egyszerűen küldd el a következőre...
– A fenébe, micsoda pech...
– Ühüm, talán úgy döntöttek, hogy megvárják, amíg ötvenéves leszek.
– És a zongorákkal mi a helyzet?
– Minden rendben, tegnap reggel adtuk el a harmadikat.
Elköszöntünk és leraktam a kagylót. Mégiscsak hihetetlen, hogy egy olyan
napon utasítsák vissza újfent a könyvemet, mint amilyen a mai. Nehezen
vertem ki a fejemből ezt a nyomasztó egybeesést, meg kellett ráznom a fejem.
Szerencsére már közeledett a tavasz, és az eget nem fedte felhő. Szerencsére
Betty semmiről sem tudott. Megnéztem, mit csinál, már fél tíz múlt tíz
perccel.
Valami fehér krémmel kente a fenekét. Ismertem Bettyt, tudtam, órákba
telik, míg a bőr beissza, ráadásul mindig az volt a vége, hogy ha
beleavatkoztam, a végén kezet kellett mosnom. De olyan lányt még nem
ismertem, aki tud sietni, azt sem tudom, létezik-e ilyen.
– Ide figyelj – mondtam –, csináld, ahogy akarod, de én egy perc múlva
indulok.
Gyorsított az iramon!
– Jó, rendben. De miért nem mondod meg, hogy miről van szó? Mi ütött
beléd?
Kínzással sem lehetett volna egy szót kihúzni belőlem. Még egyszer
elmondtam neki ugyanazt a szöveget.
– Ide figyelj – sóhajtottam –, te meg én együtt élünk, ugye, megpróbálunk
mindent megosztani. Ezért elég kellene legyen, ha azt mondom, meg
szeretnék mutatni neked valamit, hogy egy kicsit csip-kedd magad.
– Jó, jó, na, sietek...
– A mindenit, megvárlak a kocsiban.
Fogtam a kabátomat és lementem. Szellő, szép, kéklő ég, verőfényes
napsütés, a tervem szerint alakult minden, egy atomóra pontosságával.
Sejtettem, hogy Betty várat magára, de ezt is figyelembe vettem, amikor
mindent hajszálpontosan kiszámítottam. A manusz megesküdött, hogy a

sütemény legalább két órát kibír, miután kivettem a hűtőből. Az órámra
pillantottam. Háromnegyed óránk maradt. A dudába nyomtam az öklömet.
Pontban tíz órakor Betty a járdára szökött és elindultunk. Mesterien
vezettem a játékot. Előző nap lemosattam a kocsit, kiporszívóztam az
üléseket, és kiürítettem a hamutálakat. Minden hozzávalót összeszedtem ehhez
a naphoz, semmit sem bíztam a véletlenre. Ha azt akartam volna, hogy abban
a pillanatban szálljon le az éj, vagy csíkok jelenjenek meg az égen, minden
probléma nélkül sikerült volna, azt csináltam, amit akartam.
Szemüveget tettem, hogy ne lássa, mennyire csillog a szemem, és
kihajtottunk a városból. Kicsit kietlen, sivatagszerű vidék volt, de szerettem az
ilyet, szép színe volt a földnek, az a hely jutott eszembe róla, ahol
megismerkedtünk, a faház-korszak. Úgy éreztem, ezer év választ el tőle.
Éreztem, Betty nem leli a helyét mellettem. Haha, szegényke! Cigarettára
gyújtott, félig mosolyogva, félig idegesen.
– A mindenit, messze megyünk... De mégis hova?
– Türelem – csitítottam. – Bízd csak rám!
Egy kis időbe telt, de végül Betty hagyta, hogy elringassa a táj
egyhangúsága, a fejét oldalt fordítva, az ülés támlájára hajtotta. Halk zenét
kapcsoltam be, senki sem volt az úton, kilencvennel-százzal mentem.
Végül egy kis dombra hajtottunk fel, fák nőttek rajta, pedig ezen a vidéken
ritkaságszámba ment a fa, az ember azon tűnődött, mit keresnek itt. De én nem
törtem a fejem, csak azt láttam, csodaszép a hely, nem zavart, hogy olyan,
mintha a semmiből nőne ki. Szerpentin vezetett fel. Jobbra letértem egy kis
földútra. Betty tágra nyílt szemekkel hirtelen felült.
– A csodába, mit csinálsz? – mormolta.
Szótlanul mosolyogtam. Az utolsó száz méteren az autó zötyögve haladt,
majd megálltam egy fa alatt. A megvilágitás tökéletes volt. Vártam, míg
visszatér a csend.
– Nos, most kiszállhatsz – szóltam.
– Itt fogsz megfojtani és megerőszakolni?
– Ühüm, könnyen meglehet. Kinyitotta az ajtót.
– Ha nem bánod, szívesebben venném, ha a megerőszakolással kezdenéd.
– Jó, még gondolkodom rajta.
Egy lejtő alján álltunk, semmi sem zavarta a kilátást, a talaj kész színskála
volt, a halványsárgától a sötétvörösig terjedt, hatásos látványt nyújtott,
utoljára, amikor kint voltam, egyszerűen leültem, hogy közelebbről lássam.
Mellettem Betty Rittyentett egyet.
– Na, látod, milyen szép? ízlelgettem a győzelmemet. A Mercedes egyik
szárnyára támaszkodva megvakartam az orrom hegyét.
– Gyere csak ide egy kicsit! – hívtam. Átöleltem a nyakát.

– Mondd csak, látod azt a vén fát, baloldalt, aminek letört egy ága?
– Igen, igen.
– És ott látod jobboldalt azt a nagy sziklát, ugye olyan, mint egy lapuló
ember?
Éreztem, hogy kezd izgalomba jönni, mintha lángra lobbantottam volna az
agyában egy kanócot.
– Persze hogy látom. Naná!
– És a házikót ott középen, azt is láttad? Nem muris?
Úgy ugráltattam, mint egy maréknyi pattogatott kukoricát, jól begyújtottam
körülötte. A fejét oldalt billentette, a körmeit a karomba mélyesztette.
– Nem értem, hová akarsz kilyukadni.
– Imádom ezt a helyet. Te nem?
Kezével végigsimított a haján, és a karkötői úgy csörögtek, mint valami
pénzzuhatag. Néztem, ahogy a haja az aranyszínű perzsagallérjára omlik.
Elmosolyodott.
– De... Az az ember benyomása, hogy minden a helyén van, semmi sem
hiányzik. Nem tudom, hogy ez-e, amit meg akartál mutatni, de egyetértek,
csodálatos hely.
Az órámra pillantottam. Eljött a pillanat.
– Nos, a tiéd – böktem ki.
Betty nem felelt. Kivettem az iratokat a zsebemből, és odanyújtottam.
– A birtokod nagyjából a vén fától a fekvő emberhez hasonlító szikláig
terjed, és egész eddig tart. A házikó ajtaját kulcsra lehet zárni.
Amikor végre kapcsolt, hogy úgy mondjam, boldogan felnyögött. A
karomba akarta vetni magát, de egy ujjal visszatartottam.
– Még egy pillanat – intettem.
Odamentem a kocsihoz, és kinyitottam a csomagtartót. Ha a fickó nem
lódított, időben voltam. Kicsomagoltam a málnás süteményt, és belenyomtam
az ujjamat. Csodás, pont mostanra lett jó. Odavittem Bettyhez, aki teljesen
elpirult.
– Boldog születésnapot! – mondtam mosolyogva. – Azonnal meg kell enni.
Éljen a harmincéves Betty!
Nem vártam, hogy ne habozhasson. A süteményt a motorháztetőre raktam,
és karon ragadtam Bettyt.
– Most pedig nézd meg, mi van a csomagtartóban! – húztam oda. Már
előző este elkezdtem az előkészületet, az üzletközpontban vásároltam be,
sikerült kicserélnem néhány luxuscikk árcéduláját.
– Mindenről három napra gondoskodtam – magyaráztam. – Ha jónak látsz
meghívni magadhoz...

Betty a kocsinak támaszkodott, és magához vont. Legalább öt percig
tartott, és csak azért nem tovább, mert elhúzódtam, ugyanis az eszemnél
maradtam.
– Csak nem hagyunk elolvadni egy málnás habos süteményt... Kár lenne
érte...
Kétszer kellett fordulni, hogy az egész cókmókot kivigyük a házba. A talaj
tényleg lejtett, és már forrón sütött a nap. Betty fel-alá szaladgált, hol
felszedett egy furcsa kavicsot, hol megállt, és a szeme fölé tartott kézzel nézte
a látóhatárt, a fenébe, el sem merem hinni, ismételgette.
Ami engem illetett, tudtam, hogy nem tévesztettem célt. Telitalálatot értem
el. Még a ház is tetszett neki, pedig csak egy kis vacak faház volt, az ajkát
harapdálva húzta végig az ujját az ablakok szélén, sürgött-forgott, és nem volt
szabad a földre hamuznom. Nemsokára – gondoltam – babavacsorát játszunk
a babaházban. Így is történt, bejött, azzal a különbséggel, hogy pezsgőt
töltöttem a papírpoharakba.
– Ha belegondolok... – mormolta. – Ha belegondolok, hogy harmincéves
koromig kellett várnom, míg ilyen ajándékot kaptam!
Rákacsintottam. Meg voltam elégedve magammal. A pasas olcsón adta el
ezt a darab sivatagot, és én nevetséges áron vettem egy kis paradicsomot, egy
hete indítottam be az ügyet, mindent előkészítettem. Bobnak köszönhettem a
fülest, egy reggel elugrottunk autóval, és azonnal döntöttem, azt mondtam,
látod, Bob, először valami zöld növényt akartam, de rájöttem, túl kicsi
Bettynek, inkább hegyoldalt vagy tengerszorost kellene vennem, te, nem tudsz
valami ilyesmit?
Visszatettem a pezsgőt a hűsre, a jégszekrénybe, és kimentünk sétálni
egyet. Amikor visszaértünk, épp eléggé lehűlt. Mialatt Betty a dunyhákat
rendezte el, visszamentem a kocsihoz a rádióért és a köteg képes újságért, amit
az ülés alá rejtettem. Akit már egyszer megcsapott a civilizáció szele, nem tud
teljesen elszakadni tőle. A zsebemet megtömtem cigarettásdobozzal, és egy
fűszálat szopogatva elindultam a ház felé.
Kis időbe beletelt, míg berendezkedtünk, aztán kint, egy kis sziklán ittuk
meg az időközben langyossá vált aperitifet. A nap éppen hanyatlóban volt,
félig lehunytam a szemem, és a tiszta levegőt whis-kyvel meg a kezem
ügyében lévő jókora adag olajbogyóval kevertem. Az a fajta olajbogyó volt,
amit szerettem, aminek a magja könnyen leválik a húsról, és csend ült
körülöttünk. A könyökömre támaszkodtam, és ekkor azt vettem észre, hogy a
fűben kis izék csillognak. A szinte vízszintes napsugaraktól a föld úgy
ragyogott, akár egy hercegnői ruha. Az istenit, ez nem lehet igaz, meg kell
veszni, gondoltam ásítva.

Betty klasszikusabb helyzetben ült, lótuszban, egyenes háttal és befelé
fordított tekintettel. Mindjárt elszakad a farmerja, gondoltam, nem tudtam,
hoztam-e neki másikat. Néztük, hogy száll egy kis madár a fejünk fölött. Én a
whiskymbe merültem. De ki merné a szememre vetni, hogy Betty harmincadik
születésnapján egy kicsit berúgtam?
– Muris, hogy az ember meg tud venni ilyesmit – morfondírozott. –
Elképzelhetetlennek tűnik.
– Minden rendben van az iratokkal. Ne izgulj!
– Nem, arra gondoltam, hogy megvenni az egész helyet, a földdel, az
illatokkal, a neszekkel, a fénnyel, szóval mindezzel! Lassan nekiláttam egy
füstölt csirkecombnak.
– Aha, pedig így történt – feleltem. – Minden, ami itt van, a tiéd.
– Szerinted a fáimba akadt naplemente is az enyém?
– A leghalványabb kétség sem fér hozzá.
– Szóval az én tulajdonom a csend meg a domboldalon leereszkedő szellő?
– Ühüm, kulcsra készen adták – bizonygattam.
– Te, őrült lehetett, aki ezt eladta neked!
Nem válaszoltam. A majonézzel egy vonást húztam a csirkecombomon.
Olyan emberek is vannak, akik szerint az az őrült, aki megvesz egy ilyen
vackot. Teli foggal beleharaptam a comb közepébe, s ettől olyan volt, mintha
tragikusan kettéhasadt volna a világ.
Vacsora végeztével Betty úgy döntött, tüzet rak. Szerettem volna segíteni,
de rá kellett jönnöm, hogy meg se tudok moccanni. Bocsánatot kértem, azt
mondtam, jobb, ha nem cselekszem meggondolatlanul, mert ha megbotlok a
sötétben, a völgyben talál meg. Mosolyogva kelt föl.
– Tudod, nemcsak a pasik tudnak tüzet rakni...
– Nem, de általában csak ők tudják eloltani.
Az éj már majdnem leszállt, alig-alig láttam. Végigfeküdtem a földön,
arcommal a sziklán. Hallottam, ahogy a homályban kis ágak töredeznek,
pihentető volt. A szúnyogokat is hallottam. Amikor meggyújtotta a tüzet, új
erőre kaptam, nem tudom, miért. Sikerült feláll-nom. Kiszáradt a szám.
– Hova mész? – kérdezte.
– A kocsiban felejtettem... – válaszoltam.
A szemem előtt még ott ugrált a tűz fénye. Látni semmit sem láttam, de
arra emlékeztem, hogy a terep nehéz. Eszembe jutott, hogyan járnak a
harcosok, s jó magasra emelgettem a lábam. Egyszer-kétszer kis híján
eltaknyoltam, de úgy egészében elég jól boldogultam.
Félúton megálltam ízlelgetni azt az örömöt, hogy részeg vagyok, de két
lábamon állok. Éreztem, veríték folyik a hátamon. Amikor indulás előtt
elhatároztam, hogy felkelek, őrültnek neveztem magam, egyik énem

megpróbált földhöz vágni, de megszabadultam tőle. Most pedig
tapasztalhattam, milyen jól tettem, mennyire igazam volt, hogy lábra álltam.
Az ember sohasem bánja meg, ha megpróbálja felülmúlni magát, mindig jót
tesz a morálnak.
Halkan szippantottam egyet, majd előretartott kézzel és gondtala-nul
folytattam a sétát. Szerintem egy kis kerek kavicson nyaltam el, különben
miért röpült volna előre a lábam, mint egy nyíl, és miért egy felhasított
golyószsák képe rajzolódott volna ki egyszeriben az agyamban? Egy
rettenetes pillanatra megvilágosodott az elmém, mi-előtt kapcsolatba kerültem
volna a földdel, majd lángra lobbant a testem, és teljes sebességgel
megindultam lefelé a domboldalon, tudat-hasadásos állapotban, szinte
önkívületben.
Az utazás pont a kocsi kerekénél fejeződött be. A fejem bevertem a
kerékgumiba. Sehol sem fájt, de egy ideig ott maradtam háton fekve a földön,
és azon gondolkoztam, mi történt velem. Hatvanéves korban az ilyen esés nem
ismer kegyelmet, de harmincöt évesen semmiség. Habár éjszaka volt, láttam,
hogy csillog az ajtó kilincse a fejem fölött. Megragadtam és fölálltam. Óriási
erőfeszítést kellett tennem, hogy eszembe jusson, miért is jöttem, mintha egy
köcsög madárlép ömlött volna ki a fejemben. Valami a szúnyogokkal
kapcsolatban, ja igen, valami dögpusztító készítményért jöttem, tudtam, hogy
abszolút mindenre gondoltam.
Kivettem a spray-t a kesztyűtartóból. Úgy tettem, mintha nem láttam volna
meg magam a visszapillantóban, csak végigsimítottam a hajamon. Egy kicsit
leültem az ülésre, a lábamat kint hagytam és néztem, hogy ég a tűz odafónt,
hogy táncol mögötte a ház, akár a világ tetején. Megpróbáltam elhessegetni a
gondolatot, mi vár rám. Legalább nem tudtam eltévedni. Egyszerűen a fény
felé kellett haladnom, leszámítva azt, hogy a Himalája lábánál éreztem
magam.
Másnap dél körül ébredtünk. Felkeltem kávét főzni, és amíg melegedett a
víz, aszpirint kerestem Betty táskájában. Gyógyszeres dobozokat találtam
benne.
– Mire valók ezek a dobozok? – kérdeztem.
Fölemelte a fejét, majd hagyta lehanyatlani.
– Á, semmi. Ha nem tudok aludni.
– Hogyhogy, ha nem tudsz aludni?
– Mondom, hogy semmi. Nem veszek be gyakran.
Zavartak a dobozok, de nem akartam többször szóba hozni a dolgot. Nem
kislány volt már, és amit el tudtam volna mondani neki, azt mind tudta.
Egyenként elengedtem őket, visszahulltak a táskába, én meg bevettem a

magam két aszpirinjét. Zenét kerestem a rádióban, nem akadékoskodtam. A
karomon karcolások, a fejem búbján egy púp... nem szólhattam semmit.
Délután Betty mozgott egyet, fellazította egy kicsit a talajt a ház előtt. Azt
hiszem, az járt a fejében, hogy legközelebb, amikor kijövünk, ültet valamit, és
gyomot irtott egy ócska vasdarabbal, amit séta közben talált. Vagonszámra
verte fel a port. Ezt látva félrevonultam és olvasgattam. Jó idő volt, a kövön
ülve küzdenem kellett az álmossággal, de manapság kilencven százalék az
esély, hogy szar könyvet fog ki az ember. Egy másodperc alatt elszégyelltem
magam, hogy csak ülök és malmozok, miközben ezek a vadbarmok csak
írnak, írnak. Csodálkoztam is rajta, mennyire felrázött a dolog. Fölkeltem,
sörért indultam. Útközben letöröltem a verítéket Betty homlokáról.
– Nos, tubicám, megy? – kérdeztem.
– Hé, én is kérek!
Két sört vettem ki, és azt kellett tapasztalnom, hogy a készlet vészesen
fogy. De jól vettem a dolgot, régóta tudtam, hogy ezen a világon semmi sem
tökéletes, az ember legföljebb annyit tehet, hogy erőt vesz magán és beosztóan
él. Ezt akkor érti meg az ember, amikor a tükörbe néz.
Azt mondtam, egészségedre, és mindketten fölemeltük a sörösüvegünket.
A por már elült. Majdnem egy éve voltunk együtt, és világosan láttam, hogy
jókor ragadtam meg a szerencsémet. Nem szerettem volna üres kézzel érni
meg a harmincöt évet és azon filózni, mitől éri meg ez az egész. Nem örültem
volna neki, biztosan letört volna. Egész éjjel az utcákat róttam volna.
– Eszembe jutott valami, hogy ne kelljen túl sok szemetet kihordani! –
kiáltottam fel.
Az üres sörösüveget elhajítottam a lejtő irányában, és követtük a
tekintetünkkel. Szinte a kocsi kerekéig repült.
– Mit szólsz hozzá? – fordultam Betty felé.
– Nem rossz. De egy idő után zavarja a tájképet.
– Nyugtáztam, rózsaszálam.
Hogy hasznossá tegyem magam, a két térdem közt egy kannát tartva
elmosogattam a déli edényt, és mielőtt lement volna a nap, felmentünk a domb
tetejére, hogy egy kicsit mozogjunk is. Fent szellő fújdogált.
– Ma éjjel azt álmodtam, hogy kiadják a könyvedet – mondta.
– Ne kezdd már megint!
Szó nélkül megfogta a karomat, és csöndben néztük a tájat, hosszú
percekig, egy kocsi hajtott el az úton, lent, égett a lámpája, azt néztem. Egy
idő után a fény hirtelen eltűnt. Vártam még egy-két másodpercet, mielőtt
megszólaltam volna.
– Mit szólnál egy kis vacsorához? – javasoltam.

Visszafelé egy borzra bukkantunk, a szemetünkben turkált. Sohasem láttam
ekkora példányt. Alig harminc méterre lehettünk tőle. Elővettem a késemet.
– Ne mozdulj! – szóltam.
– Vigyázz!
A fejem fölé emeltem a pengét, és hosszú ordítás kíséretében levágtattam a
lejtőn. Próbáltam felidézni, hogyan szokták elvágni a medvék torkát, de a borz
jóval azelőtt eltűnt az éjszakában, hogy én leértem volna. Mellesleg az
ellenkezője kellemetlen meglepetést okozott volna, legrosszabb esetben
megállók és odahajítok egy követ, hadd lássam, mit csinál.
Ez a kis közjáték, meghozta az étvágyamat, farkaséhes voltam. Tejszínes
süteményt készítettem. Rájöttem, hogy kifárasztott ez a nap. Pedig semmi oka
nem volt. Nincs abban semmi, ha valaki ok nélkül fáradtnak érzi magát,
amikor nap mint nap emberek ugranak ki az ablakon. Sőt teljesen természetes.
Nem is izgultam emiatt.
Vacsora után elszívtam egy cigarettát és elaludtam, mialatt Betty nekilátott
a fésülködésnek. Tényleg úgy éreztem, hátraesem. Javában éjszaka volt, mire
kinyitottam a szemem. A borz az ablak mögött állt. Farkasszemet néztünk.
Fekete gyöngyként csillogott a szeme. Behunytam az enyémet.
Amikor felébredtünk, az égen felhők úszkáltak, és ez csak rosszabbodott a
délután során. A felhők sokasodtak, ellepték az eget. Fintorogtunk, ez volt az
utolsó napunk. A telek mintha minden oldalról összezsugorodott volna,
semmit sem hallottunk, úgy tűnt, a madarak és a fűben sürgő-forgó minden kis
izé elpárolgott. A szél megerősödött, messziről mennydörgést hallottunk.
Amint leesett az első néhány csepp, visszavonultunk a házba. Betty teát
főzött. Néztem, ahogy kint gőzölög a föld és egyre feketedik az ég. Szép kis
vihar volt, alig egy kilométerre lehetett a központja. Hosszú villámok jelentek
meg az égen, és Betty egy kicsit megijedt.
– Akarsz scrabble-ozni? – kérdeztem.
– Nem, nincs kedvem.
Ahányszor mennydörgést hallottunk, Betty kővé dermedt és behúzta a
fejét. A víz tölcsérekben zúdult a tetőre. Hangosan kellett beszélni.
– Nem is olyan kellemetlen, hogy esik, ha az embernek van hol meghúznia
magát és gőzölög a tea – jelentettem ki.
– Egy francot! Ez neked eső? Kész vízözön!
Nem is tudta, mennyire igaza van. Veszélyesen közel került hozzánk a
vihar. Ebben a pillanatban már tudtam, hogy bennünket keres. Egyenesen
felénk tartott. Leültünk egy sarokba, a dunyhákra. Úgy éreztem, valami őslény
próbálja kifordítani a házat a sarkából, összevissza püföli. Időnként az ablakon
keresztül láttuk a szeme villanását. Betty fölhúzta a melléhez a térdét és
befogta a fülét. Tökéletes.

Éppen a hátát simogattam, amikor egy jókora csepp esett a kezemre.
Fölnéztem és azt láttam, hogy a mennyezetről úgy kezd csöpögni a víz, mint
egy szivacsból. Közelebbi vizsgálat azt mutatta, hogy a falak is izzadnak, az
ablakok alatt patakok képződtek, az ajtó alatt pedig sártenger próbált
becsúszni. A faház most a pokol szívében volt, körös-körül villámok cikáztak,
frankón dörgött. ösztönösen lehajtottam a fejem, úgy éreztem, a legkisebb
mozdulat is felesleges. Nem a legalkalmasabb pillanat volt arra a gondolatra,
hogy az ember egyenrangú Istennel. Megbántam mindent, amit valaha is
gondoltam erről.
Amikor egy csepp a fejére esett, Betty fölpattant. Olyan rémülten nézett a
mennyezetre, mint aki az ördögöt pillantotta meg. A térdére húzta a dunyhát.
– Ne! – pityergett. – Jaj ne, ne...
A vihar néhány száz méterrel arrébb vonult, de egyre jobban esett. Pokoli
lárma volt odakint. Betty sírva fakadt.
A tető felől semmilyen reményt sem lehetett már táplálni. Sebtében vagy
hatvanra saccoltam a szivárgások számát, és világosan láttam, hogy alakulnak
a dolgok, a padló kezdett már úgy csillogni, mint egy tó. Bettyre néztem és
fölkeltem. Tudtam, csak az időmet vesztegetem, ha nyugtatni próbálom, egyet
lehetett tenni, mielőbb eltűnni, szárazon vagy akár bőrig ázva. Egy táskába
összeszedtem a legfontosabb holmikat, nyakig begomboltam a kabátomat,
majd Bettyvel kezdtem foglalkozni. Habozás nélkül fbiállítottam, nem feltem,
hogy összetöröm, az álla alá nyúltam, hogy fölemeljem a fejét.
– Biztosan megázunk egy kicsit – mondtam –, de abba még senki sem halt
bele.
Betonhasogató szemet meresztettem rá.
– Nem igaz? – fejeztem be.
A fejére igazítottam a dunyhát, és az ajtó felé tuszkoltam. Az utolsó
pillanatban vettem észre, hogy majdnem ottfelejtettem a táskarádiómat.
Begyömöszöltem egy áruházi műanyag zacskóba, aminek az alját
kilyukasztottam, hogy a fogantyúja kiálljon. Betty egy tapodtat sem moccant.
Kinyitottam az ajtót.
Épphogy látni lehetett az autót lent, az esőfüggöny mögött. Szinte
lehetetlennek tűnt a vállalkozás, az egyik mennydörgés a másikat érte, akár a
hullámok, látni sem lehetett az eget. Fülsiketítő volt az égihá-ború.
– ROHANJ A KOCSIHOZ! – ordítottam feléje fordulva.
Arra nem számíthattam, hogy úgy indul el, mint egy rakéta. Felemeltem és
leraktam kint. Mialatt visszafordultam, hogy kulcsra zárjam a házat, az út jó
egynegyedét megtette.
Úgy éreztem, két, ütközésig kinyitott csap alatt tusolok. Zsebre vágtam a
kulcsot, és nagy lélegzetet vettem, mielőtt nekivágtam volna. Szerettem volna

elkerülni, hogy másodszor is háton csúszva tegyem meg az utat, és minden
túlzás nélkül tényleg síkos volt a talaj.
Mivel már sem egy árva hajszálam, sem a testem bármely része nem
maradt szárazon, vigyáztam, nehogy összekeverjem a sebességet a sietséggel,
és úgy indultam neki, hogy jól megnéztem, hová lépek. Habár a sarkamban
csaholt a pokol összes kutyája.
Betty jókora előnnyel futotta a távot. Ezüstös dunyhája úgy cikázott a kocsi
felé, mint valami alumíniumfólia. Még egy pillanat, és megmenekül,
gondoltam. Ebben a pillanatban megcsúsztam. De hátravágtam a bal kezem,
és oldalt kitámasztottam magam. Ezzel már majdnem biztonságban tudhattam
magam. Aztán kitettem a jobb kezem is, és ezzel elkerültem az esést,
csakhogy a rádióm eközben nagy ívben elröpült és egy kövön széttört.
A közepén nagy lyuk éktelenkedett, és néhány színes drót lógott ki belőle.
Kiáltottam, üvöltöttem, de a mennydörgés teljesen elnyomta a hangomat.
Olyan messzi hajítottam, amilyen messzi csak tudtam, tajtékoztam tehetetlen
dühömben. Undorodtam. Az út hátralevő részét sietség nélkül tettem meg.
Semmi sem bánthatott már.
A kormány mögé ültem. Bekapcsoltam az ablaktörlőt. Betty szipogott, de
látszott, jobban van, törülközővel szárította a fejét.
– Nem sok ilyen vihart láttam – jelentettem ki.
Ez igaz is volt, és nagy árat kellett fizetnem érte. De nem felejtettem szem
elől, hogy sikerült bizonyos korlátok közt tartani a károkat, és hogy ez mit
jelent, azt nagyon is jól tudtam. Válasz helyett Betty mereven kibámult az
ablakon. Előredőltem egy kicsit, hadd lássam, milyen a helyzet. Odafönt
homályosan ki lehetett venni a ház körvonalait, a sár patakokban folyt le a
lejtőn. Annyi a finom színskálának és a gyémántporként csillogó talajnak,
slussz-passz. A most látható együttes inkább csatornanyílásra emlékeztetett,
ahonnan hosszan folyik ki a szar. Csöndben maradtam, indítottam.
Az éj leszálltakor érkeztünk meg a városba. Az eső alábbhagyott. Az egyik
lámpánál Betty tüsszentett.
– Mért nem lehet soha mázlink? – kérdezte.
– Mert szegény szerencsétlenek vagyunk – feleltem mosolyogva.

+ 19
Néhány nappal később szabad délelőttöt engedélyeztem magamnak, és
kimentem kátránypapírt erősíteni a tetőre. Nyugodtan, csöndben dolgoztam,
majd éppoly békésen visszaindultam, a kocsiban egy helyi adóra állítottam be
a rádiót. A zeneszámoknál kicsit sercegett. Amikor hazaértem, Betty éppen
tologatta a bútorokat.
– Tudod a legfrissebb hírt? – kérdezte. – Archie kórházban van. Egy székre
dobtam a kabátomat.
– A fenébe. Mi történt? Segítettem arrébb tolni a kanapét.
– Képzeld, a térdére öntött egy fazék forró tejet! Átvittük az asztalt a másik
oldalra.
– Bob rögtön azután telefonált, hogy elmentél. A kórházból beszélt.
Megkért, hogy nyissuk ki a boltját délután. Egy másik sarokba terítettük ki a
szőnyeget.
– A mindenit, ő aztán nem veszti el a fejét – állapítottam meg.
– Nem, nem erről van szó. Attól tart, hogy a spinek összegyűlnek a járdán
és ribilliót csapnak.
Hátrébb lépett, és egy pillantást vetett az együttesre.
– Mit szólsz hozzá, tetszik így?
– Igen – hagytam rá.
– Olyan más így, nem?
Délután keféltünk egy kicsit, utána egyfajta levertség lett úrrá rajtam, és
cigaretta és könyv társaságában ágyban maradtam, mialatt Betty ablakot
mosott. A zongoraeladásban az a jó, hogy soha sincs hajrá. Két üzlet között az
ember akár az Ulysses-í is elolvashatja, be sem kell hajtani a lapok sarkát. De
azért meg tudtunk élni belőle, kifizettük a folyószámlákat és tankolhattunk,
amikor akartunk. Ed-die nem kért pénzt tőlünk, csak azt akarta, hogy
működjön az üzlet és újítsuk meg a készletet, amikor túladtunk egy zongorán.
Így is tettünk. A szállítást is én intéztem, ez a pénz is az én zsebembe
vándorolt, nem akartam bonyolítani az üzleti könyvet.
A csúcs az volt, hogy sikerült felretenni egy kis pénzt, annyit, amennyiből
gyakorlatilag egy hónapig ki lehetett húzni. Ez ügyben teljesen nyugodt
voltara. Sajnos ismertem már azt a helyzetet, araikor az ember meló nélkül
találja magát, a zsebében pedig vagy két kajálás-ra való pénz csörög. Egy
hónapra elég pénzzel úgy éreztem magam, mintha atombiztos óvóhelyet
szereztem volna. Ennél többet aligha remélhettem. Nyugdíjas éveimre még
nem gondoltam.

Szóval nem vesztettem el a fejem. Bettyt néztem, amint az ablaknál
manikűröz és vakító vörös lakkal keni be a körmeit, miközben az árnyéka
lassan felkúszik a falon. Pompás volt. Nyújtózkodtam az ágyon.
– Sok idő kell, míg megszárad? – kérdeztem.
– Nem, dehogy, de a helyedben vetnék egy pillantást az órára. Csak annyi
időm maradt, hogy nadrágba pattanjak és útközben egy csókot nyomjak a
nyakába.
– Biztos, hogy elboldogulsz egyedül? – kérdezte.
– Biztos – feleltem.
Már várakozott négy-öt nő a járdán. Az üzlet ajtaján keresztül próbáltak
bekukucskálni, mi történik, és hangosan beszélgettek. A kulcsot megtaláltam a
kertben, és felmentem a lakásba, a negyedikre. A konyhában, a kövön
megpillantottam a tejet, a kis tócsában maci fürdött. Fölvettem és az asztalra
tettem. A tej már kihűlt.
Lent puskaporos volt a hangulat. Lementem, felgyújtottam a villanyt. A
fejüket csóválták rosszallóan, a legrandább felém fordította a karóráját.
Kinyitottam az ajtót.
– Csak nyugi, nyugi – fordultam hozzájuk.
A sarokba kellett húzódnom, hogy el ne sodorjanak. Amikor az utolsó is
bejött, odaállhattam a pénztár mögé, és Archie-ra gondoltam meg a
konyhaasztalon lassan száradó macira, aki mintha a vérét hullajtaná, úgy
csepegett belőle a tej.
– Tudna adni egy szelet disznósajtot?
– Természetesen – válaszoltam.
– És a tulaj? Nincs itt?
– Nemsokára visszajön.
– HÉ, CSAK NEM AKARJA KÉZZEL MEGFOGNI A
DISZNÓSAJTOMAT??!!
– A mindenit – mondtam. – Elnézést kérek.
– Adjon inkább két szelet sonkát helyette! De a kerekből, mert a
négyszögletest nem szeretem.
A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy mindenfele izét szeleteltem, és
az ajkamat harapdálva úgy rohangáltam a bolt egyik végéből a másikba,
mintha tiz karom és tíz lábam lenne. Bizonyos értelemben megértettem Bobot.
Rájöttem, hogy ha ezt a melót csináltam volna, képtelen lettem volna nőhöz
közeledni, és este inkább tévéztem volna. Na jó, ez túlzás, de azért időnként
borzalmas az élet, és bárhová néz az ember, dühöngés, őrület néz vissza rá.
Baromi jó, ezt kell végigélni, míg eljön a halál, az öregség, a betegség,
egyenesen a vihar felé halad az ember, mindig egy-egy lépést tesz az éj felé.

Egy utolsó kiló paradicsom eladása után becsuktam a boltot, padlón
voltam. Az ilyenfajta elmélkedést észrevétlenül végtelen zuhanás követi, és a
rémület markolássza a szívét, mert nem tud megálljt parancsolni neki. Sarkon
fordultam, és egymás után három banánt elpusztítottam. Utána felemás
állapotba kerültem, felmentem meginni egy sört. Mivel nem siettem,
föltöröltem a tejet a földről, és lemostam a macit. A fülénél fogva
felakasztottam a fürdőszobában a kád fölé. Valószerűtlen mosoly ült az arcán,
épp illett a nap hangulatához. Vele maradtam egy kicsit, amíg befejeztem a
sörömet. De aztán eltűztem, tele volt a tököm a nappal.
Hazaérve Bettyt a kanapén fekve találtam, a lábánál egy méter magas
elefánt hevert. Piros volt a szőre, fehér a füle, átlátszó műanyag zacskóba
csomagolva. Betty felkönyökölt.
– Úgy gondoltam, örülne, ha meglátogatnánk. Nézd, mit vettem!
Bolti tevékenységem után úgy találtam, elég kellemes a légkör a házban,
szerettem volna belemártózni. De minden próbálkozás hiábavaló lett volna,
hisz ott ült az elefánt a nappali közepén, mindenhova követett volna a
tekintetével.
– Oké, megyünk – válaszoltam. Vigaszdíjként egy kacsintást kaptam.
– Nem akarsz gyorsan enni valamit előtte? Nem vagy éhes?
– Nem, egyáltalán nem.
Hagytam, hogy Betty vezessen. A térdemre fektettem az állatot. Valamiféle
émelyítő ízt éreztem a számban. Azt gondoltam, ha az ember a kétségbeesés
poharát emeli az ajkához, ne csodálkozzék, ha másnapos. Elmondhatatlan
kegyetlenséggel világítottak az utca fényei. Beálltunk a kórház parkolójába,
majd a bejárat felé indultunk.
Abban a pillanatban történt, amikor beléptünk az ajtón, nem tudom, mi lelt.
Pedig nem először jártam kórházban, ismertem a szagot és a pizsamában
lófráló embereket, még a halál furcsa jelenlétét is, igen, azt is ismertem, és
soha, de soha nem hatott így rám. Mikor a fülem zúgni kezdett, a legjobban én
csodálkoztam rajta. Éreztem, a lábam egyszerre megmerevedik és elernyed,
izzadni kezdtem. Az elefánt a földre esett.
Azt láttam, hogy Betty gesztikulál, fölém hajol és a szája mozog, de
semmit sem hallottam, csak az ereimben zubogó vért. A falnak támaszkodtam.
Frankón rosszul voltam. Jeges sorompó ereszkedett le a fejemben, képtelen
voltam megtartani az egyensúlyomat. Lecsúsztam, a sarkamra ültem.
Néhány másodperc múlva a hang szép lassan visszajött. Aztán minden
helyre került. Betty zsebkendővel törölgette az arcomat. Mélyet lélegeztem.
Az emberek közömbösen jártak-keltek, nem törődtek velünk.
– Nahát, hihetetlen, mi történt veled? Úgy rám ijesztettél!
– Biztos nem emésztettem meg valamit – magyaráztam. – Tán a banánokat.

Mikor Betty elment érdeklődni, odamentem egy üdítős automatához és
lehajtottam egy jeges kólát. Semmit sem értettem. Nem tudtam, a banán volt-e
vagy túlvilági jel.
Felmentünk a kórterembe. Nem mondhatni, hogy fényárban úszott volna.
Archie aludt. Bob és Annié az ágya két oldalán ültek. A csecsemő is aludt.
Leraktam az elefántot egy sarokba, Bob meg felkelt, elmondta, hogy Archie az
imént aludt el és hogy szegény sokat szenvedett.
– Örülhetünk, hogy ennyivel megúszta – ingatta a fejét.
Egy ideig csöndben ültünk, néztük, ahogy Archie álmában egy kicsit
forgolódik. A haja a halántékára tapadt. Sajnáltam, de ezenkívül valami
meghatározhatatlan szorongást éreztem, aminek semmi köze sem volt a
gyerekhez. Minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült szabadulnom attól a
gondolattól, hogy üzenetet kaptam, amit nem sikerül megfejtenem. Ettől
ideges lettem. Mindig kellemetlen érzés, ha az ember ok nélkül rosszul lesz. A
szájam belsejét harapdáltam.
Mivel láttam, hogy a helyzet nem javul, intettem Bettynek, és
megkérdeztem Bobtól, hogy nem segíthetünk-e valamiben, nyugodtan szólj,
ha van valami, dehogy, dehogy, megköszönte, és én úghátráltam az ajtó felé,
mintha kígyók záporoznának a plafonról. Végigsöpörtem a folyosón, Betty
alig tudott követni.
– Hé, mi ütött beléd? Ne rohanj már!
Végigvágtáztunk az előcsarnokon. Majdnem fellöktem egy kis öreget, aki
jobboldalt egy tolókocsiban tűnt fel. Az öreg megperdült, de nem is hallottam,
mit magyaráz, csakhamar kijutottam a kapun.
A friss esti levegőtől felüdültem, azonnal jobban éreztem magam. Mintha
kísértet járta házból léptem volna ki. Betty csípőre tette a kezét, és nyugtalan
mosollyal tekintett fel rám.
– Na, mi van? – kérdezte. – Hát bántott téged ez az istenverte kórház?
– Biztos az éhségtől. Olyan gyengének éreztem magam...
– Az előbb még a banánban kerested a hibát.
– Nem is tudom. Azt hiszem, szívesen ennék valamit. Ühüm...
Lementünk a kaput a járdától elválasztó néhány lépcsőfokon, és mikor
leértünk, visszafordultam, Betty nem várt meg. Alaposan szemügyre vettem az
épületet, látszólag minden rendben volt, nem értettem, mi olyan rémisztő
benne. Elég tiszta volt, jól megvilágítva, pálmafák és frissen vágott sövény
övezték. Fel nem tudtam fogni, mi ütött belém. Végül is lehet, hogy mérgezett
banánnal tömtem meg magam, bűvös banánnal, amely ok nélkül félelmet ültet
el az ember gyomrában. Tegyünk hozzá egy megégett kisgyereket, aki egy
félhomályos szobában ingatja a fejét, és akkor minden kérdésre megvan a
válasz. Ilyen egyszerű.

Ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen elmúlt a rosszullét. De
éppen csak hogy éreztem, nem főtt a fejem emiatt.
A várostól északra ismertem egy helyet, ahol elfogadhatóan csinálták a
bifszteket, és fény is annyi volt, amennyit csak akart az ember. A tulaj ismert
bennünket, eladtam egy zongorát a feleségének. Három poharat vett elő,
mialatt elhelyezkedtünk a pult mögött.
– Nos, alakul? – kérdeztem.
– Aha, a skálázástól idegbeteg vagyok – mesélte.
Volt egynéhány vendég a teremben, pasik egyedül, párok és húszhuszonöt
éves sörtehajú srácok, akiknek a homlokán egy ránc sem volt. Betty vidám
volt. A bifsztek minősége előtt még egy vegetáriánus is térdet hajtott volna, a
rósejbnim ketchupben úszott, a kórházi esetről tehát teljesen megfeledkeztem.
Jókedvem volt. Nem sok választott el attól, hogy az egész világot
nagyszerűnek találjam. Betty mosolyogva nézett, én meg nem fogytam ki a
tréfából. Azután rendeltünk egy Óriás Fagylaltkelyhet Különleges Körítéssel.
Csak a tejszínhab lehetett vagy fél kiló.
Ezután felhajtottam két nagy pohár vizet, és persze rohanhattam a vécére.
A falra indiánvörös piszoárokat erősítettek. A középsőt választottam.
Akárhányszor egy ilyen izé előtt találtam magam, arra a százkilencven centi
magas szőkeségre kellett gondolnom, akit egy nap lovagló helyzetben
pillantottam meg egy kagyló fölött, rám mosolygott és azt mondta, várjon egy
kicsit, azonnal átadom. Sohasem fogom elfelejteni azt a lányt, ez azokban az
időkben történt, amikor sokat beszéltek a nők emancipációjáról, teledumálták
vele a fejünket, de a legnagyobb hatást ez a lány tette rám. El kellett
ismernem, hogy valami megváltozott.
Szóval éppen rá gondoltam, miközben fél kézzel kigomboltam a sliccem,
amikor megjelent az egyik sörtehajú srác. Mellém állt és mereven nézte az
öblítést szabályozó nagy ezüstgombot.
A magam részéről nem ment a dolog, de neki sem. Halotti csöndben
vártunk. Időnként rám pislantott, mit csinálok, és megköszörülte a torkát.
Nagyon bő szárú nadrágot és színes inget viselt, én meg szűk farmert és fehér
pólót. Ő tizennyolc lehetett, én harmincöt. Összeszorítottam a fogam, és
összehúztam a hasizmaimat. Éreztem, ő is ezt teszi. Koncentráltam.
Jellegzetes sistergés törte meg a csöndet. Elmosolyodtam.
– Hohó! – mondtam.
– Á, nekem nem is kellett – morogta.
Amikor olyan idős voltam, mint ő, azt tanultam Kerouactól, hogy az ember
legyen szerelmes az életbe. Természetes is volt, hogy gyorsabban pisiljek. De
nem akartam ilyen megsemmisítő győzelemmel zárni.
– Kihasználom az alkalmat – magyaráztam. – Talán már nem tart soká...

Megvakarta a fejét. Mialatt kezet mostam, a tükör előtt grimaszolt.
– Most jut eszembe – kezdte –, van valami, ami talán érdekel... Hátat
fordítottam neki, hogy kezet töröljek, kihúztam a szabályszerű húsz centi
törülközőt a tartóból. Jókedvem volt.
– Nos? – kérdeztem.
Közelebb lépett, és az orrom alatt kibontott egy kis darab papírt.
– Bőven megvan egy gramm – suttogta.
– És jó?
– Biztos, de ezt ne tőlem kérdezd, én sohasem próbáltam. Azért csinálom,
hogy legyen miből nyaralnom. Szörfözni akarok.
Te jóságos ég, milyen meglepetéseket tartogat ez az ifjúság, gondoltam.
Arról nem is beszélve, hogy még kezet se mosott. Elég sok kristály volt benne,
megkóstoltam, megkérdeztem, mennyibe kerül, megmondta. Olyan régen nem
vettem, hogy időközben kétszeresére nőtt az ára, tátva maradt a szám.
– Biztos nem tévedsz? – kérdeztem.
– Vagy kell, vagy nem. Pénzt vettem elő a zsebemből.
– Tudsz adni ennyiért?
A srácnak nem nagyon fűlt hozzá a foga.
– Ebből vehetsz magadnak egy bermudagatyát – nógattam.
Elnevette magát. Bezárkóztunk a ferfivécébe, és a tartály tetején
elkészítette nekem. Alaposan kifújtam az orrom, mielőtt beszippantottam.
Utána egy újabb napra elegendő erőt éreztem magamban, és mivel amúgy is
vibráltam, megfogtam a karját, amikor indult volna.
– Egyet azonban el ne felejts! – mondtam búcsúzóul. – Nem találsz olyan
helyet, ahol csak homok van meg hullámok, ilyen nem létezik. Mindenhol vér
folyik.
Olyan szemeket meresztett rám, mintha a kör négyszögesítésének a titkát
árultam volna el.
– Miért mondod ezt nekem? – kérdezte.
– Tréfálok – feleltem. – Harmincöt évesen az ember kíváncsi rá, tud-e még
hülyéskedni.
Tényleg úgy éreztem, hogy a világ évről évre egyre sötétebb lesz, de ettől a
megállapítástól nem lettem okosabb. Úgy döntöttem, állom a sarat, és nem
hagyom, hogy az életem szemétládává váljék. Szóval erre jutottam, ennél jobb
megoldást nem tudtam. És még ez sem volt valami könnyű. Azt hiszem, egész
életemben csak arra ügyeltem, hogy megpróbáljak tiszta ember maradni.
Ennél többet ne is kérjen tőlem senki, nincs annyi erőm. Szippantgatva
indultam vissza Betty felé. A karomba szorítottam. Majdnem lerántottam a
székről. Néhányan felénk pillantottak.
– Te – súgta a fülembe –, nem akarlak bántani, de nem vagyunk egyedül.

– Le vannak szarva! – intéztem el.
Ha felkaptam volna egy széket, biztos ketté tudom hajlítani.
Hazafelé úgy éreztem, páncélozott járművet vezetek, amit semmi a világon
nem képes megállítani. Betty bort ivott, aznap este az egész világ bort ivott, én
voltam az egyetlen többé-kevésbé tiszta fejű pasi az arénában, görcsösen
kapaszkodtam a kormányba, miközben a sok marha egyre-másra
fénykürtözött. Betty égő cigarettát dugott a számba.
– Nem gondolod, hogy jobban látnál, ha bekapcsolnád a világítást?
Annyi időm sem volt, hogy feléje forduljak, Betty máris a műszerfalhoz
hajolt, és bekapcsolta a tompított fényszórót. Jobb volt, de nem az igazi.
– Akár hiszed, akár nem – állapítottam meg –, úgy láttam, mint fényes
nappal.
– Aha, persze.
– Azért, mert leszáll az éj, még nem vakul meg az ember, értesz, ugye?
– Tökéletesen értelek.
– Komoly, baszd meg!
Valami rendkívülit akartam véghezvinni, de csakhamar a városba értünk,
és utcáról utcára kellett hajtanom, kerülgetni a gyalogosokat, megállni a
pirosnál, mint egy utolsó hülye, pedig dinamit folyt az ereimben.
A ház előtt megálltam. Lágy, nyugodt, csendes volt az éj, a hold nagyon
finom ecsetvonással festette meg, az összkép mégis hihetetlen vadra sikerült,
kék és hamvasszürke árnyalatokkal. A friss levegőt szimatolva vágtam át az
utcán, egyáltalán nem volt kedvem aludni. Az út végét Betty már ásítozva tette
meg, nem akartam hinni a szememnek.
Amikor felértünk és láttam, hogy előretartott karral fejest ugrik az ágyba,
megpróbáltam felrázni.
– Hé, ezt nem teheted velem! – ordítottam. – Nem vagy szomjas, nem
akarod, hogy hozzak valamit inni?
Egy kicsit még küzdött. Mosolygott, de a szeme közben lecsukódott, pedig
én végig tudtam volna dumálni az egész éjszakát, a fenébe, A FENÉBE!
Segítettem neki levetkőzni és közben azt magyaráztam, hogy számomra a
dolgok teljesen világosak. A szája elé tartotta a kezét, nehogy megbántson.
Miközben a takaró alá bújt, rápaskoltam a fenekére. A mellbimbója olyan
puha volt, mint a viasz. Fölösleges lett volna a combja közt kutakodnom, mert
aludt.
Fogtam a rádiót, és a konyhában telepedtem le egy sör társaságában. Éppen
híreket mondtak, de semmi érdekes nem történt. Mindenki már többé-kevésbé
élettelen volt. Elzártam, mielőtt belefogtak volna a nap sporteredményeibe.
Majdnem telihold volt, a hold egyszerűen ott feküdt az asztalon, nem kellett
hogy lámpát gyújtsak. Nyugalom töltött el. Egyszerre az jutott eszembe, hogy

fürdővizet eresztek magamnak. A fejem olyan tiszta volt, mint egy napsütötte
téli égbolt, és a tárgyakat a szememmel is meg tudtam érinteni. Százméteres
távolságból is meghallottam volna, ha kettétörik egy szalmaszál. Végül pedig
a sör egy hegyi patak vadságával iramodott neki a torkomnak. Azt el kellett
ismernem, hogy jó szert kaptam, de ha csak eszembe jutott az ára,
beleborzongtam.
Egy óra múlva még ott ültem a széken, egy kicsit előrehajolva, és a lábam
közt azt néztem, megvan-e a tököm. A torkomra tettem a kést. Kicsit
gyorsabban vettem a levegőt, mikor szórakozott mosollyal felkeltem.
Összeszedtem mindent, ami kellett, és visszaültem az asztalhoz.
Nem telt el sok idő, máris három oldalt összefirkáltam. Abbahagytam.
Csak azt akartam tudni, képes vagyok-e még egy oldalt írni, nem tárcaregényt
akartam. A mennyezetet bámulva elszívtam egy cigarettát. Elég jól ment, szó
se róla, a legjobban én csodálkoztam rajta. Lassan újraolvastam az oldalakat.
Hiába, egyik meglepetés a másikat érte, nem emlékeztem rá, hogy
csúcsformán kívül valaha is ilyet írtam volna. Bizonyos értelemben
megnyugtatott, olyan volt, mint amikor az ember húsz év után újra biciklire ül,
és azt tapasztalja, hogy az első mozdulata nem a porban ér véget. Adott egy
kis lökést. Kinyújtottam a kezemet, remeg-e. Mintha arra várnék, hogy
bilincsbe tegyék.
Mivel nem hiányzott a noszogatás és a faggatás, gondosan elégettem a kis
lapokat, de semmi lelkifurdalást nem éreztem. Ha valamit leírok, azt többet
nem felejtem el. Erről lehet megismerni a hallással rendelkező írókat.
Hajnali kettő körül macskanyávogást hallottam az ablak alatt. Beengedtem
az állatot, és feldobtam egy doboz paradicsomos szardíniát. Az tuti, hogy csak
mi ketten voltunk ébren az egész utcában. Fiatal kandúrt láttam vendégül.
Megsimogattam, dorombolt. Aztán a térdemre feküdt. Elhatároztam, hagyom
egy kicsit emészteni, mielőtt felkelek, úgy éreztem, már semmi mozgást nem
várhatok az éjszakától. Nagyon óvatosan hátrahajoltam, hogy az ujjam
hegyével elkapjam a rósejbnis zacskót. Alig hiányzott belőle. Kiborítottam
egy keveset az asztalra, azzal is telik az idő.
Amikor kivégeztem a zacskót, eszembe jutott, hogy tán azt képzeli, az
egész éjszakát rajtam töltheti. Leraktam. A lábamhoz dörgölőzött. Adtam neki
egy csésze tejet. Az egész nap, nem túlzás, a tej jegyében zajlott le, a tejében,
ami egyszerre édes és forró, rejtélyes, kiszámíthatatlan és kiismerhetetlenül
fehér, macikkal, elefántokkal, cicákkal, orrvérzésig. Hiába utálom szívből a
tejet, literszámra részem volt benne, egy alkalmat sem hagytam ki. Számolni
kell ezzel az elfojtha-tatlan erővel, ami arra kényszeríti az embert, hogy
fenékig ürítse a keserű poharat. Lassan töltöttem a tejet, amikor újra adtam a

macskának, a szemem se rezdült. Úgy tűnt, ez a nap utolsó megpróbáltatása,
az ilyen dolgokban nem szokott csalni az előérzetem.
Visszaraktam a macskát az ablakpárkányra, és becsuktam mögötte az
ablakot, miközben a muskátlik közt nyújtózkodott. Bekapcsoltam egy kis
zenét. Lefekvés előtt kibontottam még egy sört. Rég kedvem lett volna
valamit csinálni, de semmi sem volt igazán ínyemre. Hogy mozogjak egy
kicsit, összeszedtem Betty holmiját és gondosan összehajtogattam.
Kiürítettem a hamutálakat.
Üldözőbe vettem egy szúnyogot.
Egyik műsorról a másikra állítottam a tévét, keresgéltem, de semmi nem
volt, amit ép ésszel egy percnél tovább lehetett volna nézni.
Hajat mostam.
Az ágy lábánál ülve elolvastam egy cikket, ami az atomtámadás esetén
teendő elemi óvintézkedésekről szólt, különösképpen az ablakoktól kell
eltávolodni.
Lereszeltem egy egyenetlenre sikerült körmöt, és, ha már benne voltam, a
többinek is nekiláttam.
Számításaim szerint még száznyolcvan darab cukor volt a dobozban az
asztalon. Nem fűlt a fogam a lefekvéshez. A macska nyávogott az ablakban.
Fölkeltem és megnéztem a hőmérőt, tizennyolc fok volt. Elég szép.
Fogtam a Ji King-et és A fény elsötétedésé-nél ütöttem fel. Ez is elég jó
volt. Betty nyögdécselve megfordult.
A falon észrevettem egy megszáradt kis festékcseppet.
Az idő telt, fejest ugrottam a mélyére és égő aggyal, cigarettát szíva jöttem
fel. Az a szép ebben a nemzedékben, hogy alaposan kitapasztalta a magányt és
a dolgok mélységes értelmetlenségét. Még szerencse, hogy az élet szép. A
csend ólomból páncélt vont körém, mikor végigfeküdtem az ágyon.
Elengedtem magam, hogy lecsillapítsam azt az ostoba energiát, ami
elektromos áramként keringett bennem. A frissen festett plafon nyugalma és
szépsége felé fordultam. Betty a térdével a csípőmbe rúgott.
Nem zártam ki annak eshetőségét, hogy másnap babgulyást főzök.
Körülbelül tizenháromezer napja éltem, nem láttam se az elejét, se a végét.
Reméltem, hogy a kátránypapír azért kitart egy jó darabig. A kislámpában
csak huszonöt wattos körte égett, de ráborítottam az ingemet.
Betty táskájából kivettem egy bontatlan csomag rágógumit, abból meg egy
táblát és összehajtogattam, mint egy réteslapot. Hiába törtem a fejem, nem
értettem, hogy miért pont TIZENEGY ragot raktak egy csomagba. Mintha
komplikálni kellene az örömöt nyújtó dolgokat. Fogtam a párnámat és hasra
feküdtem. Addig forgolódtam, amíg végül elaludtam, és a tizenegyediket,
mintegy a szenvedéseim forrását, a nyelvemmel beljebb toltam és lenyeltem.

+ 20
Néhány napja idegesek voltak a zsaruk. Reggeltől estig járőröztek a
környéken, a verőfényes napsütésben egyfolytában az utakon cirkáltak. Egy
kisváros fő bankjának a kirablása, az mindig nagyon bekavar. Alagutat kellett
volna ásnia annak, aki tíz kilométeres körzetben nem akart ellenőrzést kifogni.
Egy nővel kellett találkoznom, aki azon spekulált, hogy befér-e az ablakán egy
rövid zongora. Szép nyugodtan hajtottam egy néptelen úton, amikor
megelőzött egy rendőrkocsi és a pasas megálljt intett. A múltkori fiatal volt, az
az erős combú. Nem álltam valami fényesen idő dolgában, de engedelmesen
fékeztem az útszegélyen. Az árokparton néhány virágzásnak indult
rekettyebokor. A fickó előbb szállt ki, mint én. Nem tudtam kiolvasni a
szeméből, megismert-e.
– Szia, megint a gáton? – tréfálkoztam.
– A kocsi iratait – felelte.
– Nem ismer meg?
A kezét kinyújtva tartva, unott képpel körbenézett. Elővettem az iratokat.
– Szerintem nem idevalósi palik csinálták a balhét – folytattam. – Én,
ahogy látja, épp dolgozom.
Úgy éreztem, piszkosul untatom. Bebop ritmusban zongorázott a
motorháztetőn. A stukkertartója fekete párduc módjára csillogott a fényben.
– Látni akarom a csomagtartót – szólt.
Tudtam, hogy tudja, semmi közöm a kurva bankjához. Tudta, hogy tudom.
A vak is láthatta, nem tetszem a fickónak, de hogy miért, lila gőzöm nem volt
róla. Kivettem az indítókulcsot, az orrom elé emeltem és ott lógattam.
Egyszerűen kitépte a kezemből. Éreztem, hogy elkésem.
Néhány másodpercig babrált a záron, majd összevissza rángatni kezdte a
gombot. Kiszálltam és becsaptam az ajtót.
– Rendben – mondtam. – Várjon, kinyitom. Talán buta dolognak tűnik, de
nem szeretném tönkretenni ezt a kocsit. Munkaeszközöm.
Kinyitottam a csomagtartót és arrébb álltam, hogy bele tudjon nézni. Csak
egy régi gyufásdoboz hányódott a végében. Megfelelő ideig vártam, mielőtt
lecsuktam.
– Kiváló alkalom, hogy egy kicsit szellőzzön – jelentettem ki.
Visszaszálltam a kocsiba. Éppen indulni készültem, amikor megragadta az
ajtót és odahajolt.
– Hé! Várjon csak egy kicsit! – szólt rám. – Ehhez mit szól?! Kihajoltam.
A kerékabroncsomat simogatta.

– Leginkább a banánhéjhoz hasonlít – jelentette ki. – Nekem arra se
kellene, hogy az ablakom alá virágcserepet csináljak belőle... Azonnal
megszelídültem, megéreztem a veszélyt.
– Igen, tudom – feleltem. – Láttam, amikor ma reggel elindultam, úgy
gondoltam, egykettőre elintézem.
– Felállt, közben a szemét le nem vette rólam. Próbáltam szerelmes
üzeneteket küldeni felé.
– Nem hagyhatom, hogy így induljon útnak – ingatta a fejét. – Egyszerűen
közveszélyes.
– Nem megyek olyan messze. Egészen lassan fogok vezetni. Amint
hazaérek, kicserélem ezt a kereket, nyugodt lehet. Nem tudom, hogy
történhetett.
Unott képet vágva ellépett a kocsi mellől.
– Jól van... Fátylat borítok rá. Addig is lásson neki, és tegye fel a
pótkereket.
Éreztem, feláll a szőr a lábamon és a karomon. A pótkerék nem úgy festett,
mint amit meg lehet mutatni egy rendőrnek. Lehetett benne vagy ötvenezer
kilométer. Mellette szinte újnak tűnt az, amit ki akart cseréltetni velem.
Egyszerre berekedtem. Odanyújtottam egy doboz cigarettát.
– Kh, kh – reszeltem meg a torkom. – Dohányzik? Kh, kh... Hát, kemény
dió lehet ez a bankügy. Kh... Nem szeretnék ezeknek a telüknek a helyében
lenni, kh, kh...
– Aha, de kezdjen neki, vegye elő a kereket, van más dolgom is.
Most, hogy mindennek lőttek, elővettem egy cigarettát, meggyújtottam, és
a szélvédő mögött futó utat bámultam. A fickó összeráncol-ta a homlokát.
– Talán segítsek? – kérdezte.
– Nem – sóhajtottam –, nem kell. Csak az időnket vesztegetnénk. Nem
valami szép. Azt is kicseréltetem.
Két kézzel megragadta az ajtót. Egy elszabadult hajtincs a homlokára
hullott, de rá sem hederített.
– Most le kellene állítanom a járművét – jelentette ki. – Azt is
megtehetném, hogy csak gyalog engedem tovább. Szóval most
visszafordulunk, megáll egy autójavító előtt és kicserélteti. Szorosan maga
mögött jövök.
Ez azt jelentette, hogy legalább egy óra késéssel érkezem meg a nőhöz,
pedig rövid zongorát nem mindennap ad el az ember. Majdnem megmondtam
neki, hogy a hó végén nem fog jutalmat kapni csak azért, mert az embereket
akadályozza a munkájukban. De a napfény glóriát vont a feje fölé.
– Ide figyeljen – magyaráztam –, innen két lépésre kell találkoznom
valakivel. Nem korzózok, hanem zongorát adok el, és tudja, manapság egy

vállalat nem engedheti meg magának, hogy akár a legkisebb üzletet is
elszalassza. Mostanában mindenki borotvaélen táncol... A szavamat adom,
hogy amint hazaérek, kicserélem a kereket. Esküszöm.
– Nem. Most azonnal! – mondta fogcsikorgatva.
Megragadtam a kormányt és erőt vettem magamon, nehogy az öklömbe
szorítsam, pedig a karom már olyan merev volt, mint egy fatuskó.
– Rendben – válaszoltam –, mivel mindenáron bírságot akar rám sózni, hát
rajta. Legalább tudom, miért dolgozom ma. Azt hiszem, nincs választásom...
– Nem bírságról beszéltem. Azt mondtam, AZONNAL ki kell cserélni ezt a
kereket!
– Igen, megértettem. De ha emiatt elpuskáznék egy adásvételt, akkor
inkább kifizetem a bírságot.
Vagy tíz másodpercig némán rám meredt, majd egy lépést tett hátrafelé és
lassú mozdulattal elővette a fegyverét. Kilométeres körzetben senkit sem
láttam.
– Vagy azt csináljuk, amit mondtam – morogta a foga között –, vagy
bemelegítésképpen beleeresztek egy golyót ebbe a kurva kerékbe!
Egy másodpercig sem kételkedtem benne, hogy képes megtenni ilyesmit,
és a következő percben a két autó már a város felé tartott. A délelőttre már
keresztet vethettem.
Valami roncs állt a bejárat előtt. Megálltam, bekapcsoltam az indexet és
bementem az udvarra. Egy kenőolajtól fekete kutya ugatott a lánc végén. Egy
fickó csavarokat válogatott a színben és bennünket nézett. Szép, tavaszi,
majdnemhogy meleg nap volt, a levegő meg sem moccant. Körös-körül
autóroncsok hevertek egymás hegyen-hátán. Végigmentem az udvaron,
nyomomban az ifjú zsaruval. Az autóbontó belerúgott a kutyába, miközben a
kezét törölgette.
– Jé, Richárd! Mi szél hozott? – kérdezte az ifjú zsarura mosolyogva.
– A meló, öreg, mindig a meló...
– Engem meg a kerekek – mondtam.
A pasas megvakarta a fejét, majd kijelentette, hogy van vagy három-négy
Mercedes a halomban, csak nem lesz könnyű megtalálni.
– Ne izguljon, úgysincs más dolgom – vigyorogtam.
Sarkon fordultak és elindultak a szín felé legurítani egy sört, én meg
eltűntem a roncsok között. Már majdnem fél órát késtem. Ahogy a roncsokra
tettem a kezem, éreztem, melegek. A hatalom az ellenség kezében volt.
Kétszer-háromszor fel kellett másznom autók motorháztetejére, míg
megpillantottam egy Mercedest.
A bal első kerék jó volt, csakhogy elfelejtettem magammal vinni az emelőt.
Vissza kellett mennem érte. A levegőt fáradt olaj illatosította. Kivettem a

szerszámokat a kocsiból. Ők ketten egy ládán ültek és beszélgettek. Fogtam
magam, és levettem a pulóveremet. Amikor elmentem előttük, intettem nekik.
A véletlen úgy hozta, hogy az engem érdeklő Mercedes tetején egy kis
teherautó pihent. Nem akarok túlozni, de jól elszórakoztam az emelővel, és
amikor sikerült lerángatnom azt az átkozott kereket, úsztam a verítékben és a
pólóm színe is megváltozott. A nap majdnem függőlegesen tűzött. Most
ugyanaz várt rám néhány méterrel odébb. Mintha valami kősziklát kellene
görgetnem.
A színben jó volt a hangulat, a zsaru mesélt valamit, és a bontó nagyokat
csapkodott a combjára. Körömheggyel kihalásztam egy cigarettát, mielőtt újra
munkához láttam. A csavarok egy kicsit szorultak, az alkarommal
megtöröltem a homlokomat. Füleltem, néha hívtak, igyák egy kicsit, de tűkön
álltam. Hallottam, hogy nevettek, amikor erőmet megfeszítve megmutattam
nekik a kereket.
Végül odamentem fizetni a fickónak. A pénz eltűnt a zsebében. Az ifjú
zsaru elégedetten szemlélt.
– Ha valami szívességre van szüksége – fordultam felé –, egy percig se
habozzon.
– Nem is fogok – felelte.
Ezután szó nélkül visszaindultam a kocsihoz. A duma vaktöltény.
Előregurultam egy kicsit, azután félkörben hátra, majd újra előre. Az egészhez
három másodperc sem kellett, és már az úton voltam. Közben arra is rájöttem,
hogy a szar szarral jár.
A kezem fekete volt, a pólóról nem is szólva, a homlokom pedig csupa
olaj. Az ösztönöm azt súgta, hogy egy zongorakereskedőnek az effajta
dolgokra nagyon kell vigyáznia. Már egy órát késtem. Mégis haza kellett
ugranom, nem volt más megoldás. A dolgok odáig fajultak, hogy mindkét
kezemben papír zsebkendőt tartva kellett vezetnem.
Felrohantam a lépcsőn, letéptem magamról a pólómat, aztán
bevi-harzottam a fürdőszobába. Betty bugyiban volt, oldalról nézegette magát
a tükörben.
– A mindenit, jól rám ijesztettél! – rezzent össze.
– Ajajaj, el sem tudod képzelni, mekkorát kések!
Míg levettem a nadrágomat, röviden elmondtam a történetet, és máris
ugrottam a zuhany alá. A nagyját zománcsúrolószerrel vakartam le. A gőz
kezdte betölteni a helyiséget. Betty egyre csak nézegette magát.
– Te, szerinted nem híztam egy kicsit? – kérdezte.
– Viccelsz? Maga a tökély vagy.
– Mintha pocakosodnék...
– Hogy neked mik jutnak eszedbe! Kidugtam a fejem a függöny mögül.

– Kérlek, hívd fel a nőcit, mondd meg, hogy csak most indulok, mesélj
neki valamit.
Betty erre odajött és a függönyhöz simult. Én a csapig hátráltam.
– Nem, ne hülyéskedj – szóltam. – Most nem lehet. Kinyújtotta a nyelvét
és kiment a fürdőszobából. Huszadszorra is beszappanoztam a kezem és
hallottam, amint Betty felveszi a telefont.
Na, gondoltam, ha nem jön össze az adásvétel, akkor ma minden fronton
veszítek.
Éppen a kagylót rakta vissza, amikor a háta mögött beléptem vizes, de
teljesen tiszta hajjal és makulátlanul fehér pólóban. Bocsánatkérésként
megfogtam a mellét és a nyakába csókoltam.
– Nos, mit mondott? – kérdeztem.
– Rendben, vár – felelte.
– Egy óra múlva itt vagyok, vagy ha minden kötél szakad, két óra múlva.
Sietek.
Hátranyúlt és megfogott. Nevetett.
– Jó, hogy hazajöttél – suttogta –, mutatok valamit. Olyan gyorsan mentél
el ma reggel...
– Ide figyelj, kapsz rá fél percet, de nem többet. Sarkon fordult, és a
kezében kis üvegcsével tért vissza. Könnyed modorra váltott.
– Rossz érzés volt, hogy egész nap magamban kell tartanom. Most már
jobb lesz.
Úgy emelte az orrom elé az üvegcsét, mintha halál elleni gyógyírt
tartalmazna. Azt hittem, valami olyan marhaság, amit az ember a mosóporos
dobozokban talál, főleg, hogy Betty mosolygott. A szeme kivételével az egész
arca mosolygott.
– Hadd találjam ki – mondtam. – Por az Atlantiszról.
– Nem. Ez az izé azt mutatja, terhes vagyok-e. A vérnyomásom azon
nyomban lezuhant.
– És mit mutat? – kérdeztem egy szuszra.
– Hogy az vagyok.
– Na és az a kurva spirál?
– Megvan, de állítólag időnként történik ilyen.
Nem tudom, hány percen keresztül álltam egy helyben, egyik lábamról a
másikra, legalább addig, amíg az agyam újra beindult. Levegőtlennek találtam
a szobát, gyorsabban vettem a lélegzetet. Betty szeme az enyémbe fúródott, ez
egy kicsit segített. Fokozatosan engedtem a fogam szorításán. Aztán, mivel
Betty is mosolyogni kezdett, én is elmosolyodtam, habár nem tudtam
pontosan, miért, mert az első benyomásom szerint ez volt maga a Legnagyobb
Marhaság. De talán igaza volt, talán nem volt mást mit tenni. Hadd tátsa a

száját a sok vén hülye. Jót nevettünk, már szinte fájt. De amikor Bettyvel
nevettem, egy lábasra való mérget is lenyelethettek volna velem. A vállára
tettem a kezem, az ujjam a bőrével játszott.
– Ide figyelj – mondtam. – Hadd szabaduljak meg ettől a vevőtől és máris
jövök vissza, hogy veled foglalkozzak. Rendben?
– Aha, de különben is egy csomó ruhát ki kell mosnom, biztosan nem
fogok unatkozni.
Beugrottam hát az autóba, és kihajtottam a városból. A járdán huszonöt nőt
számoltam össze, aki mélykocsit tolt. A torkom kiszáradt, és nem egészen
értettem, mi történik, erről még sohasem gondolkodtam el komolyan. A képek
rakéta gyorsaságával váltották egymást az agyamban.
Hogy megnyugodjak, a Mercedes vezetésére összpontosítottam. Az út szép
volt. Észre sem vettem, hogy százhatvannal suhantam el a rendőrkocsi előtt.
Nemsokára megállásra kényszerített. Már megint Richárd volt az. Kivillantak
szép, egészséges, szabályosan nőtt fogai. A zsebéből jegyzőkönyvet és tollat
vett elő.
– Most már akárhányszor látom ezt a kocsit, tudom, hogy munka vár rám –
jegyezte meg morcosán.
Nem is sejtettem, mi a baja velem, azt sem tudtam, mit keresek ezen az
úton. Tétován rámosolyogtam. Talán hajnal óta itt áll a tűző napon?
– Ha nem tévedek – kezdte –, úgy gondolta, hogy elég kicserélni egy
kereket és máris téphet, mint az őrült...
A hüvelyk- és mutatóujjamat a szemem sarkába nyomtam. Egy kicsit
megráztam a fejem.
– Teringettét, egészen máshol járt az eszem – sóhajtottam.
– Ne izguljon. Ha találok két-három gramm alkoholt a vérében, akkor
észretérítem.
– Ha csak erről lenne szó... – feleltem. – Most tudtam meg, hogy apa
vagyok!
Úgy látszott, egy pillanatig habozik, aztán becsukta a jegyzőkönyvet,
közepében a tollal, és visszarakta az ingzsebébe. Odahajolt hozzám.
– Nincs véletlenül egy szál cigarettája? – kérdezte.
Adtam neki, ő meg békésen, az ajtómra támaszkodva szívta és közben
mesélt nekem a nyolc hónapos fiáról, aki négykézláb kel át a nappalin, és a
különböző tejpormárkákról, és az apaság ezernyi kis öröméről, meg még sok
minden másról. Előre láttam, hogy a cuclik taglalása közben el fogok aludni.
Amikor egy kis idő múlva rám kacsintva azt mondta, szemet huny és mehetek,
elmentem.

Az utolsó kilométereken megpróbáltam egy nő helyébe képzelni magam,
és azon gondolkodtam, akarnék-e gyereket, nagyon szükségét érezném-e. De
nem sikerült nő helyébe képzelnem magam.
Szép ház volt. Megálltam a bejárat előtt, és kezemben a kis fekete
diplomatatáskámmal kiszálltam. Üres volt, de észrevettem, hogy megnyugtatja
az embereket, néhány adásvételt már elpasszoltam azért, mert zsebre vágott
kézzel jelentem meg. Egy kicsit bolond nőt pillantottam meg a lépcső tetején.
Kézmozdulattal üdvözöltem.
– Az öné vagyok, kedves hölgyem...
Követtem a házba. Ha Betty tényleg ezt akarja, morfondíroztam, nincs
jogom megtagadni tőle, talán ez a dolgok rendje, s talán nem is hetedhét
országra szóló csoda. Arról nem is szólva, hogy ami jó Bettynek, az
valószínűleg nekem is az. Mégis a rémület szele lengte be az egész dolgot. Az
ilyen helyzet mindig ijesztő egy kicsit. Amikor a nappaliba értünk, kinéztem
az ablakon és láttam, hogy a zongora simán befér. Nyomtam a sódert.
Csakhogy a gondolataim összegabalyodtak, és öt perc múlva elvesztettem
az uralmat a helyzet felett.
– Kell-e egy nőnek gyereket csinálnia ahhoz, hogy megvalósítsa önmagát?
– szegeztem neki a kérdést.
A spinének fennakadt a szeme. Menten rátértem az eladási feltételekre, és
összekuszálandó a szálakat, részletesen ismertettem a szállítás körülményeit.
Szívesen ültem volna egy kihalt helyen, hogy nyugodtan gondolkozhassam az
egészen. A fele sem tréfa. Ha jól megnézem a világot, nem nagyon látom
értelmét közreműködni abban, hogy ezt a gyerek is lássa. És ez még csak
egyike volt a számos fogas kérdésnek. A nő körözni kezdett a szobában, hogy
megtalálja a megfelelő helyet.
– Ön szerint fordítsam pontosan dél felé? – tudakolta.
– Attól függ, hogy bluest akar-e játszani rajta – szellemeskedtem.
Hogy milyen szemét voltam! Éreztem. De szemét-e az, akinek hiányzik a
bátorsága? Véletlenül vettem észre a bárszekrényt. Szomorú pillantást
vetettem rá, akárcsak Haddock kapitány. A fenébe, gondoltam, az a kurva
spirál tropára megy, én meg semmit sem érzek.
Szorongás fogott el. Egyszerűen eszköz vagyok, és végső soron csak egy
nő kiteljesedéséről van szó, én nem is szerepelek a számításban? Valójában
nem tudtam, a pasiknak van-e egyáltalán esélyük ebben a játszmában. A
roham nyomtalanul eltűnt, amikor a nő poharakat vett elő.
– Csak egy keveset – mondtam. – Nem szoktam délután inni...
Nem álltam meg, hogy egyszerre fel ne hajtsam az egész pohárral, túl sokat
vártam rá. Eszembe jutott, ahogy Betty a fürdőszobában a tükör előtt állt. Én
pedig törtem a fejem, pedig nem volt más dolgom, mint hogy feladatom

magaslatán álljak. Azt is tudtam, hogy az emberre mindig vár jó is, ha
eltökélte, hogy végigcsinálja. Ittam még egy ujjnyi maraschinót.
Hazafelé megpróbáltam minden gondolatot elhessegetni. Jó fiú módjára
vezettem, szorosan a jobb oldalon, más veszély nem fenyegetett, mint hogy a
forgalom akadályozása címén megbírságolnak. De nem volt kocsi ezen az
úton, egyedül mentem, szinte elszakadva a világtól, porszemnek éreztem
magam, amely csúszik a végtelen kicsiség felé.
Megálltam a városban, hogy vegyek egy üveg italt és gyümölcsfagylaltot.
Meg két-három újonnan megjelent kazettát. Mintha beteghez mennék
látogatóba. Az az igazság, hogy nem álltam olyan rosszul pénz dolgában.
Amikor megérkeztem, Bettyből sugárzott a jókedv. Ment a tévé.
– Mindjárt Stan és Pan jön – magyarázta.
Éppen ezt akartam nézni, álmodni sem tudtam volna jobbat. Letelepedtünk
a kanapéra a fagylalttal és poharakkal, és a délután hátralévő részét hagytuk
mosolyogva lágyan tovafolyni, nem említettük a témát. Úgy látszott, Betty
formában van, teljesen felszabadult volt, mintha ez a nap se különbözne a
többitől, kivéve talán a nyalánkságot és a jó tévéműsort. Nem sok hiányzott,
hogy azt higgyem, bolhából elefántot csináltam.
Az elején hálás voltam neki, hogy nem töri meg a csöndet. Féltem tőle,
hogy rátérünk a részletekre, pedig időre volt szükségem, hogy hozzászokjak a
gondolathoz. Aztán fokozatosan, az este előrehaladtával rájöttem, hogy én
nem bírom tovább. A vacsora végén, miközben Betty szórakozottan egy
joghurtot kanalazott, végigropogtattam az összes ujjam.
Amikor lefeküdtünk, nem bírtam tovább cérnával. Gyengéden
megsimogattam a combját.
– Nos, mondd csak, mit szólsz hozzá, hogy terhes lettél?
– Hát... ilyen gyorsan nem tudom megmondani. Különben is, el kell
mennem vizsgálatra, addig nem biztos. Szétnyitotta a lábát és hozzám simult.
– Aha, de mondjuk, hogy biztos, akkor örülnél? – faggattam. Éreztem a
szőrét az ujjam alatt, de nem folytattam. Hiába vonag-lott meg egy kicsit, én
pontos választ vártam. Megértette.
– Tudod, inkább nem gondolok rá – magyarázta. – De elsőre úgy
gondolom, nem is olyan rossz.
Ezt akartam tudni. A helyzet világos volt. Határozottan szédülés fogott el,
miközben Betty hasára ereszkedtem. Mialatt szeretkeztünk,' a spirálját úgy
képzeltem el, mint egy tropára ment ajtót, melyet kedvére lenget a szél.
Másnap Betty vizsgálatra ment. Én életemben először megálltam egy
szaküzlet előtt, és tüzetesen végignéztem az összes cuccot a kirakatban. Elég
félelmetes volt, de úgy gondoltam, előbb-utóbb idejutunk. Hogy szerezzek egy
kis gyakorlatot, bementem és vettem két rugdalózót, egy pirosat meg egy

feketét. Az eladónő biztosított róla, hogy tökéletesen meg leszek elégedve,
egyáltalán nem nyúlik és nem megy össze a mosásban.
A nap többi részét azzal töltöttem, hogy Bettyt néztem. Tíz centivel a föld
fölött lebegett. Miközben ő almás süteményt készített, én diszkréten leittam
magam. A görög tragédiák atmoszférája környékezett, mikor a szemetet
levittem.
A boltból kilépve a káprázatosán vörös színű égre néztem, amelyet az
utolsó napsugarak púderszerű fátyollal vontak be. A karomat kétszer olyan
barnának, a szőrömet meg majdnem szőkének láttam. Ez idő tájt az emberek
vacsorához készülődnek, senki sem járt az utcán, senki sem nézte a látványt.
Azaz én igen. Leguggoltam az üzlet kirakata előtt, és rágyújtottam egy édes,
finom cigarettára. A távolból néhány elfojtott nesz hallatszott, de csönd honolt
az utcában. Gondosan a két lábam közé hamuztam. Az élet nem tűnt
abszurdan egyszerűnek, rettenetesen bonyolultnak éreztem. De néha fárasztó
is. Úgy fintorogtam a fényben, mint akinek húsz centit feldugnak hátulról.
Addig néztem, amíg elkönnyesedett a szemem, majd elment egy kocsi és
felkeltem. Különben sem volt már más látnivaló. Csak egy fickó, aki
hazamegy, miután estefelé levitte a maga kis szemetét.
Két-három nap múlva hozzászoktam. Az agyam visszatért a szokásos
működéséhez. Szerintem különös nyugalom ült a házban, nem ismertem ezt a
hangulatot. Kellemes volt. Úgy éreztem, Betty egy kicsit lélegzethez jut,
mintha egy hosszú futás lenne a háta mögött, és szemlátomást felengedett a
benne lakozó állandó feszültség.
Alig néhány órája is történt valami, ami ezt példázta. Olyan tetű vevővel
kellett foglalkoznom, amilyen csak egy vagy kettő akad egy zongorakereskedő
életében. Kortalan csaj, büdös lehelet, helyből kilencven kiló. Egyik
zongorától a másikhoz ment, háromszor megkérdezte az árát, másfelé nézett,
felemelte a tetejét, lenyomta a pedálokat, és fél óra múlva is helyben
topogtunk, az üzletben izzadságszag terjengett, és elképzeltem, milyen lenne
megfojtani. Mivel egy kicsit hangosabban beszéltem, Betty lejött megnézni,
mi történt.
– Azt nem értem – erősködött a csaj –, mi a különbség e között meg e
között...
– Az egyiknek kerek a lába, a másiknak négyszögletes – sóhajtottam. A
fene egye meg, mindjárt záróra.
– Az a helyzet, hogy nem döntöttem el, zongorát veszek vagy szaxofont –
folytatta.
– Ha vár még néhány napot, kapunk pánsípot – mondtam dühösen.
De a nő nem figyelt, belebújt egy zongorába és nézte, mi van a hasában.
Egy kézmozdulattal Betty tudtára adtam, hogy teli a hócipőm.

– Inkább lelépek – súgtam oda neki. – Mondd meg, hogy zárunk.
Vissza sem fordultam, úgy mentem fel a lakásba. Megittam egy nagy pohár
hideg vizet. Hirtelen lelkifurdalásom támadt. Tapasztalatból tudtam, hogy öt
percen belül Betty garantáltan a kirakaton keresztül rakja ki annak a
randaságnak a szűrét. Már majdnem indultam volna lefelé, de meggondoltam
magam. Semmi sem hallatszott, sem törött üveg, sem egy árva sikoltás. Nem
győztem álmélkodni. A legelképzelhetetlenebb az volt az egészben, amikor
háromnegyed óra múlva Betty feljött, nyugodt arcán mosoly ült.
– Nem viselkedtél valami udvariasan azzal a lánnyal – jegyezte meg. –
Kicsit nyugodtabban kellene reagálnod.
Este scrabble-oztunk, és ki tudtam volna rakni a MAGZAT szót olyan
helyre, ahol háromszoros pontszám jár érte, de összekevertem a betűket és
másként használtam fel.
Általában, amikor szállítottam, korán keltem fel. így ott volt a délután,
hogy kipihenjem a fáradalmakat. Kidolgoztam egy módszert két fickóval, aki
két-három utcával arrébb gépkocsivezetőként és szállítóként dolgozott egy
bútorüzletben. Akkor támadt ez az ötletem, amikor láttam őket a szemben lévő
házba ebédlőszekrényt szállítani. Úgy csináltuk, hogy előző este telefonáltam
nekik, és hajnalban találkoztunk a sarkon, felraktuk a zongorát a bérelt
teherautómra, és ők követtek az övékkel. Aztán átadtuk a zongorát, és eljövet
kiosztottam a dohányt. Ekkor mindig ugyanolyan mosoly ült az arcukon.
Csakhogy aznap reggel, amikor a nagy zongorát kellett szállítanunk, közelről
sem így történtek a dolgok.
Hétkor kellett találkoznunk, és én ott szobroztam hajnalban, számban az
első cigarettával, fel-alá sétáltam a járdán. Az ég szürke volt, napközben
biztosan esni fog. Nem ébresztettem föl Bettyt, lusta kígyó módjára siklottam
ki az ágyból.
Tíz perccel később láttam, ahogy lassan kifordulnak a sarkon és a járdát
súrolva közelednek felém. Tényleg lassan jöttek, el nem tudtam képzelni, mi a
csodát csinálnak. Amikor odaértek hozzám, meg sem álltak. A sofőr a
kormány mögül integetett és grimaszolt, a másik pedig egy kartonlapot lóbált,
majd az üveghez szorította. Az volt ráírva: SARKUNKBAN A GÓRE!
Azonnal átláttam a problémát. Úgy tettem, mintha a cipőfűzőmet kötném. Öt
másodperccel később lassan elhajtott mellettem egy sötét színű kocsi, és
tényleg ott ült benne egy kis szemüveges pacák, összeszorított fogakkal.
Mit mondjak, nem tartottam valami jó mulatságnak a dolgot. Ha én egyszer
megmondom, hogy mikorra szállítom a zongorát, akkor állom a szavam.
Gondolkodtam, majd levágtam egy sprintet Bob üzletéig. Fent égett a villany.
Kavicsot szedtem fel, és megdobáltam az ablakait. Megjelent Bob.
– A fenébe, ugye nem ébresztelek fel?

– Nem, nem – felelte. – Öt óra óta fenn vagyok. Fel kellett kelnem, hogy
egy kicsit elringassam... szóval tudod, kit.
– Bob, ide figyelj, szarban vagyok. A nyakamba szakadt egy zongora, itt
állok tökegyedül, nem tudnád szabaddá tenni magad?
– Szabaddá nem tudom tenni magam, de segíteni tudok.
– Oké. Egy óra múlva jövök érted, Bob.
Tudtam, hogy hárman be tudtuk volna emelni a zongorát az ablakon át. A
sofőr egyedül is fel tudott vinni egy szekrényt a hatodik emeletre. De ha ketten
vagyunk, Bob meg én, erről le kell tenni. Visszamentem a teherautóhoz, és
irány a kölcsönző. Olyan fickót fogtam ki, aki csíkos nyakkendőt viselt és a
nadrágéle a kés pengéjével vetekedett.
– Nos – kezdtem –, visszahoztam a teherautót. Valami komolyabbra lenne
szükségem, amin van emelőmű. A fickó tréfára vette a dolgot.
– Éppen jókor jön. Van egy huszonöt tonnás gépünk, amit most hoztak
vissza. Csuklós emelőkarral.
– Pont ilyen kell.
– Csakhogy kell tudni vezetni – vigyorgott.
– Probléma egy szál se. Egytengelyes-pótkocsis teherautóval szabályosan
farolok.
Kiderült, ronda egy dolog kezelni, és először került ilyen a kezem közé. De
baj nélkül átjutottam a városon, végül is nem olyan ördön-gös dolog; abból
kell kiindulni, hogy a többiek dolga engem kikerülni. A nap csak nem akart
felkelni, a felhők egymásra torlódtak. Elmentem Bobért, vittem kiflit.
Leültünk a konyhaasztalhoz, és velük kávéztam. Égett náluk a lámpa, olyan
sötét volt kinn. Kicsit kellemetlen fényt adott. Annié és Bob úgy néztek ki,
mintha hetek óta nem aludtak volna. Míg a kifliket faltuk, a csecsemő előadta
a maga kis hisztijelenetét. Archie végigön-tötte az asztalon az egész csésze
tejes zabpelyhet. Bob egy kicsit meg-tántorodott, amikor felállt.
– Öt perc, csak hogy felöltözzek, máris indulunk – mondta.
Archie éppen a kezét mosta az asztalról lecsordogáló tejben, a másik
csemete pedig továbbra is ordított, mint a fába szorult féreg. Miért kellett
tanúja legyek ilyen borzalmas dolgoknak? Annié cumis-üveget vett ki egy
lábosból, és egy kicsit beszélgethettünk.
– Na, jobban vagytok már Bobbal? – kérdeztem.
– Hát... mondjuk EGY KICSIT jobban, de még nem az igazi. Miért, valami
jár az eszedben?
– Nem – feleltem. – Mostanában minden erőmmel azon vagyok, hogy
semmi se járjon az eszemben.
A szomszédomra néztem, aki két kézzel gyúrta, formálta pogácsává a
zabpelyhét.

– Furcsa egy muksi vagy – jelentette ki.
– Á, dehogy.
Amikor kiértünk az utcára, Bob fintorogva nézett fel az égre.
– Tudom – bólogattam. – Ne vesztegessük az időt!
Kivittük a zongorát a járdára és hevederekkel átkötöztük. Aztán a
kesztyűtartóból elővettem a használati utasítást, és odaléptem a csuklós
karhoz. Egy csomó fogantyúval lehetett működtetni, jobbra, balra mozgatni,
feljebb, lejjebb vinni, rövidíteni, hosszabbítani, a láncdobot működtetni.
Csupán össze kellett hangolni az egészet. Beindítottam.
Az első kísérletre kis híján lefejeztem Bobot, aki halvány mosollyal a
túloldalról nézte, mit csinálok. A vezérlőmű piszkosul érzékeny volt, vagy tíz
percig kellett gyakorolnom, míg nagyjából megfelelően tudtam irányítani a
gépet. A legnehezebbnek a rázkódások elkerülése ígérkezett.
Nem tudnám megmondani hogyan, de felraktam a zongorát. Úsztam a
verejtékben. Vaktában odakötöztük, aztán elindultunk.
Olyan ideges voltam, mintha nitroglicerint szállítanánk. Fejünk fölött
lógott a vihar, és erkölcsileg nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egy
csepp eső is érje a Bösendorfert, ilyet nem tehettem. Sajnos a teherautó
hetvennel vánszorgott, az ég pedig egyre lejjebb ereszkedett.
– Bob, egy hajszál választ el attól, hogy tönkretegyem az üzletet –
állapítottam meg.
– Csak azt nem értem, miért nem tettük fel a ponyvát.
– Miért, te láttál ponyvát? Láttál valamit, ami ponyvához hasonlít?! Az
istenit, gyújts meg nekem egy cigit!
Előrehajolt és benyomta a cigarettagyújtót. Ránézett a műszerfalra.
– Te, mire való ez a sok gomb?
– Á, a felét nem tudom.
A lábam a földet taposta. A hátamon hideg verejték szaladt végig. Még egy
rövidke negyedóra, gondoltam, az már szinte semmi, és megmenekültünk.
Emésztett a várakozás. Éppen a szájam szélét ha-rapdáltam, mikor néhány
csepp eső hullott a szélvédőre. Olyan fájdalmat okozott, hogy dühömben
ordítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon.
– Jé, megtaláltam az ablaktörlőt! – örvendezett Bob.
Amikor megérkeztünk, megkerültem a házat, majd az ablak alá álltam,
miután a virágágyak közt szlalomoztam egyet. A nő a hetedik
mennyországban járt, zsebkendőt szorongatva keringett a teherautó körül.
– Személyesen akartam elhozni – magyaráztam. – Minden emberem az
utolsó percben itt hagyott.
– Igen, tudom, hogy van ez – affektált. – Manapság az ember már nem
számíthat a személyzetre...

– Majd meglátja – toldottam meg. – Egy szép napon a saját ágyunkban
fognak megfojtani.
– Hihihi! – nevetgélt. Leugrottam a teherautóról.
– Indul a menet! – szóltam.
– Intézkedem, hogy nyissák ki az ablakot – jelentette ki a nő.
Időnként hűvös és nedves széllökéseket éreztem. Tudtam, meg vannak
számlálva a másodpercek. A zongora úgy csillogott, mint egy tó. Magamban
toporzékoltam a türelmetlenségtől. A hangulat a katasztrófafilmeket idézte,
amikor már nem hallatszik más, mint a bomba ketyegése.
A magasba ragadtam a zongorát. Súlyosan himbálódzott, a mennybolt már
majdnem megnyílt, az agyam erejével tartottam össze. Amint kinyitották az
ablakot, gondosan céloztam és, beirányítottam a zongorát. Töfött üveg zaját
hallottam, és a kezemre hullott az első csepp eső. Diadalmas arccal néztem fel
az égre. Most, hogy a zongorát száraz helyen tudtam, szépnek láttam minden
kis esőcseppet, és megkönnyebbülten állítottam le a gépet. Bementem
megnézni, mit is törtem el.
Megkértem az ügyfelet, küldje el az üveges számláját, és intettem
Bobnak, hogy ideje nekilátni a hevedereknek. Bob kötötte a csomókat.
Kézbe vettem az egyiket, megnéztem, és tapintatosan megmutattam Bobnak.
– Látod, Bob – szóltam neki halkan –, az ilyen csomót nem is érdemes
megpróbálni kioldani, ez mindörökre meg van húzva. Gondolom, az összes
többit is így kötötted.
A szemén láttam, hogy igen. Kivettem a zsebemből a westernbolt-ban
vásárolt S.522-esemet, és sóhajtva elvágtam az összes hevedert.
– Téged az ördög küldött – morogtam.
De a zongora a helyére került, egy karcolás nem sok, annyi sem érte, volt
hát okom örülni. Kint úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna.
Szinte állatias örömmel szemléltem, ahogy elárasztja a vidéket és tajtékzik a
dühtől, hogy megmenekültem előle. Megvártam, míg a nő rászánja magát,
hogy hozza a pénzt, addig nem tekintettem befejezettnek a melót.
Hazavittem Bobot, aztán a kölcsönzőbe indultam a teherautóval. Busszal
mentem haza. Az eső elállt, helyenként kék foltok látszottak az égen.
Kimeritett a délelőtti feszültség, de zsebemben egy halom dohánnyal tértem
haza, márpedig ez kárpótolt mindenért. Annál is inkább, mert találtam egy
ülőhelyet a vezető mögött, közvetlenül az ablak mellett, és senki nem zavart,
mialatt az utcákat bámultam, ahogy egyik a másik után eltűnik.
Üres volt a ház. Nem emlékeztem, Betty mondta-e, hogy megy valahova,
úgy éreztem, fényévnyire járunk a tegnapi naptól. Egyenesen a
hűtőszekrényhez mentem, és kiraktam néhány dolgot az asztalra. A sör és a

kemény tojás megfagyott, zuhanyozni mentem, amíg a világ újra emberi
hőmérsékletet vesz fel.
Amikor visszamentem a konyhába, belerúgtam egy összegyűrt
papírcsomóba. Az ilyesmi meglehetősen gyakran megesett velem, de sebaj.
Mindig van valami, ami a földön hányódik. Felvettem, kibontottam, leültem,
elolvastam. A laboratóriumi vizsgálatok eredményét találtam meg. Negatívak
voltak. Igen, NEGATÍVAK!
Elvágtam az ujjamat, ahogy kibontottam a sört, de nem is vettem észre
azonnal. Egy húzásra kiittam. Biztosan meg volt írva valahol, hogy minden
szerencsétlenség a postán keresztül talál rám. Kegyetlenül durvának,
banálisnak éreztem, a Pokol kacsintásának. Kellett egy kis idő, míg reagáltam,
és Betty távolléte egyre fájdalmasabban nehezedett rám. Ha nem mozdulok
meg, totál kész leszek –, gondoltam. A szék támlájába kapaszkodva felálltam,
az ujjamból vér csörgött. Víz alá dugom, határoztam el, talán ezért fáj
mindenhol. A mosogató felé indultam, és abban a pillanatban valami pirosat
pillantottam meg a szemetesvödörben. Tudtam, mi az, de fél kézzel kivettem.
Egy fekete foltot is láttam, a rugdalózók voltak, lehet, hogy jól bírják a
mosást, azt már sose tudom meg, de egy biztos, a saját szememmel
tapasztalhattam, hogy az olló nem tesz jót nekik. Ettől az apróságtól teljesen a
béka segge alatt éreztem magam. El tudtam képzelni, hogy fogadta Betty a
dolgot. Úgy látszott, a vér csak az ujjam begyén gyöngyözik, pedig valójában
a hír belehasított minden porcikámba. Az az igazság, hogy a Föld megingott a
tengelyén.
Uralkodtam magamon, gondolkodnom kellett. Vizet eresztettem az ujjamra
és ragtapaszt csavartam köréje. A baj az volt, hogy kettőnk helyett
szenvedtem, pontosan átéreztem, min mehetett keresztül Betty, belebénult a
fél agyam, korgott tőle a gyomrom. Tudtam, a keresésére kell indulnom, de
egy darabig azt hittem, hogy ez meghaladja az erőmet. Kis híján az ágyra
roskadtam valami vad hófúvásra várva, ami elzsibbaszt és kisöpri fejemből a
gondolatokat. Csak álltam a szoba közepén, sebes ujjal, zsebemben egy csomó
pénzzel. Aztán becsuktam az ajtót, és kimentem az utcára.
Egész délután hiába kerestem. Kétszer-háromszor végigmehettem a város
utcáin, a járdára szegezett tekintettel, rohantam a rá hasonlító lányok után,
lassítottam a kávéházak teraszai előtt, átkutattam a forgalmasabb helyeket,
lépésben gurultam a néptelen utcákon, míg lassan esteledni kezdett.
Tankoltam. Fizetéskor elő kellett vennem a köteg pénzt. A fickó Esso feliratú
sapkát viselt, az ellenzőn zsírfoltok látszottak. Gyanakvó pillantást vetett rám.
– Kiraboltam a perselyt a templomban – magyaráztam.
Amennyi idő eltelt, Betty akár már ötszáz kilométerre is járhatott, és a séta
más eredményt nem hozott, mint egy borzalmas fejfájást. Már csak egy helyen

lelhettem rá, a házban, ám nem tudtam rászánni magam a hazatérésre. Azt
gondoltam, hogy ha nem találom ott, soha többé nem találom meg. Haboztam
elsütni az utolsó töltényemet. Millióhoz egy volt az esély, hogy közben
hazament, másban pedig nem reménykedhettem. Még egy kicsit jártam-keltem
a neonok fényében, aztán hazaindultam zseblámpáért és kabátért.
Az első emeleten égett a villany. De az is könnyen megeshetett volna, hogy
a tűzön felejtek valamit vagy tövig nyitva hagyom a csapokat, ezen sem
csodálkoztam volna. Ezzel az erővel a liliputiak nyilának vettem volna, ha a
házat lángokban pillantom meg. Felmentem.
Betty a konyhaasztalnál ült. Baromian ki volt festve, a haját pedig
összevissza nyirbálta. Egymásra néztünk. Bizonyos értelemben fellélegeztem,
másrészt azonban fulladoztam, vagy valami ilyesmi. Eszembe se jutott
megszólalni. Mire hazaértem, Betty megtérített. Szó nélkül fölállt, és odahozta
nekem a tálat. Húsgombócot főzött paradicsomszósszal. Leültünk egymással
szemben. Nem bírtam sokáig nézni, mennyire tönkretette Betty a képét. Ha
abban a pillanatban kinyitom a szám, nyögni kezdek. Három-négy centis
tincsei maradtak csak, az arcát mindenféle szempillafesték és rúzs rondította
el. Rám meredt, és ez a tekintet mindennél rosszabb volt. Éreztem, valami
mindjárt felmondja a szolgálatot bennem.
Előrehajoltam, és továbbra is a szemébe nézve mindkét kezemet bedugtam
a húsgombóccal teli tálba. Meleg volt. Kivettem egy maréknyi húsgombócot,
az ujjam között folyt a paradicsomszósz, és az egészet az arcomba nyomtam, a
szememre, az orromra, a hajamra, megégettem magam, de mindenhova
kentem, a darabok csúszkáltak és a térdemre estek.
A kezem fejével letöröltem valami paradicsomszószos könnyet. Még
mindig némán, ültünk. Egy ideig így is maradtunk.

+ 21
– A kurva életbe! – rivalltam rá. – Ha nem ülsz nyugton, akkor sose fog
sikerülni...!
Arról nem is szólva, hogy a sarkig kitárt konyhaablak előtt telepedtünk le,
és éppen a szemembe sütött a nap. A haja annyira csillogott, hogy alig tudtam
megfogni.
– Hajolj egy kicsit előre!
Nyisz, nyisz, menet közben még két tincset megigazítottam. El kellett
teljen három nap, míg hagyta, hogy rendbe tegyem a haját. Az volt a helyzet,
hogy délutánra vártuk Eddie-t és Lisát; főleg ez bírta rá. Három nap kellett,
hogy erőt vegyen magán. Mármint ő, nem én.
Mellesleg jól állt a rövid haj az én zöld szemű, barna hajú barátnőmnek,
kész szerencse. Az ujjam közé fogtam a tincseket, és úgy nyestem, mint az
érett, barna búzakévét. Betty persze nem nyújtott valami fényes látványt, de
biztos voltam benne, hogy egy kis arcfestékkel sikerül megtéveszteni őket.
Nekem kellett a puncsot elkészíteni. Mondtam Bettynek, ne izgassa magát,
mert a városból érkezők mindig halálsápadtak.
Igazam lett, főleg hogy Eddie kicserélte az autóját. Kinyitható tetejű,
lazacrózsaszínű kocsival érkeztek, jókora adag port nyelhettek, ránézésből
olyan hatvanévesnek saccolta őket az ember. Lisa kiugrott az autóból.
– Ó, drágám, levágattad a hajad? Csodálatosan nézel ki így!
Beszélgetés közben lassan a puncs felé indultunk. Nem akarok dicsekedni,
de bivalyerősre sikerült. Lisa le akart tusolni, a lányok pohárral a kezükben
eltűntek a fürdőszobában.
– Örülök, hogy látlak, öregfiú! – csapott a térdemre Eddie.
– Ühüm – feleltem.
A fejét csóválva újra körülnézett.
– Le a kalappal előttetek – mondta.
Kinyitottam egy konzervet Bongónak. Eddie és Lisa jelenléte egy kis
pihenést engedélyezett nekem. Igencsak rászorultam. Az utóbbi három nap
alatt nemegyszer elgondolkoztam rajta, kimászunk-e valaha ebből, sikerül-e
lelket öntenem Bettybe, a fény felé fordítanom. Minden erőmet latba vetettem,
azaz mindent, ami a fejemben meg a hasamban volt. Úgy küzdöttem, mint egy
őrült, láthattam, milyen mélyre zuhant Betty, pedig ezt nehéz elképzelni, nem
is tudom, milyen csoda folytán sikerült kikecmeregnünk ebből, sem pedig,
milyen mesés ár sodort el a partra. Kivoltam. Ilyen gyűrődés után éppen olyan
fárasztónak tűnt kinyitni egy kutyaeledel-konzervet, mint megfúrni egy

páncélszekrényt. Két pohár punccsal később a felkelő nap irányába haladtam.
Hallottam, ahogy a két lány a fürdőszobában nevetgél, szinte túl szépnek tűnt.
Amikor a találkozás kitörő örömének tüze parázzsá lett, Eddie-vel akcióba
léptünk. A lányok inkább otthon akarták tölteni az estét, be kellett hát
vásárolni, meg át kellett ugrani Bobhoz egy kölcsönmatra-cért meg egy
kínainak mondott paravánért. A puncsot már betermeltük, és esteledni kezdett,
amikor kiléptünk a házból. Könnyű szél fújt. Szinte jól éreztem volna magam,
ha el tudom hessegetni rögeszmés gondolataimat. Tudtam, nem változtathatok
rajta, a férfi és a nő közötti csekély különbségek közé tartozik, de folyton azt
ismételgettem magamban, hogy ebben a történetben a fájdalom egyenlőtlenül
oszlott meg. Elég absztrakt maradt számomra. Úgy éreztem, légzsák van a
torkomban és nem sikerül lenyelnem.
Elmentünk hát Bobhoz a matracért és a paravánért, amit aztán a járdán
húzva vittünk haza, sűrű káromkodás és rugónyikorgás közepette; az volt a
baj, hogy ezt a vackot nem volt szabad a járdán húzni, gyakorlatilag karban
kellett vinni. Ehhez képest a paraván pihenek tűnt.
Lihegve értünk fel. A lányok ugrattak. Miközben lélegzethez próbáltam
jutni, éreztem, az alkohol hatása megsokszorozódik, és a vérem csak úgy
sistereg az ereimben. Kellemes volt, harmadik napja először ébredtem újra
tudatára, hogy testem is van. A lányok összeírták a vásárolnivalót,
futólépésben indultunk le.
Amint a városba értünk, egy pillanat alatt elintéztünk mindent. Megtelt a
kinyitható tetejű kocsi csomagtartója, végezetül mindkettőnk kezében egy kis
csomag süteménnyel léptünk ki a cukrászdából, amikor Eddie egy férfiba
botlott, s az a karjába szorította. Rémlett nekem, hogy a temetés napján láttam.
Kezet szorított velem, alacsony, elég öreg pali volt, de kemény maradt a
marka. Egy kicsit ielrehúzód-tam, hadd beszélgessenek, a csillagos eget
nézegetve elszívtam egy cigarettát. Hébe-hóba belehallgattam a beszélgetésbe.
Annyit megértettem belőle, hogy a fickó nem akar csak úgy elengedni,
Eddie-nek el kell mennie megnézni az új edzőtermét, itt van egy köpésre,
nehogy már elhitessük vele, hogy nincs öt szabad percünk.
– Mit csináljunk? – kérdezte Eddie.
– Semmi tanakodás, mindenki utánam – mondta nevetve az ürge.
A süteményeket beraktuk a csomagtartóba. Nem mondhatok nemet,
magyarázta Eddie, legalább húsz éve ismerem, annak idején én segítettem
neki megszervezni a környék összes kis bokszmeccsét, jól éreztük magunkat
együtt, akkor még nem volt fehér a haja. Azt válaszoltam, teljesen megértem,
és különben sincs nagyon késő, egyáltalán nem zavar, tényleg. Becsuktuk a
csomagtartót, és elindultunk a fickóval, befordultunk az utcasarkon.

A kicsi helyiségben bőr- és izzadságszag érződött. Két fickó edzett egy
szorítóban. Hallani lehetett, ahogy a kesztyűk csattannak a bőrön és a víz
folyik a tusolóban. Az öreg egy pultféleség mögé vezetett minket. Három
limonádét vett elő. A szeme ragyogott.
– Nos, Eddie, mit szólsz ehhez? – kérdezte. Eddie egy lassított, kis ütéssel
megérintette az állat.
– Aha, úgy látom, jól vezeted a boltodat.
– A zöld sortos Joe Attila – folytatta. – A legújabb szerzeményem. Egy
szép napon még fogsz hallani róla. Nincs híján az akaratnak, tudod, van neki...
És egy színlelt horgot irányított Eddie hasa felé. Lassan elvesztettem a
beszélgetés fonalát. Ittam a limonádémat, és közben azt néztem, hogy
csiszolja a technikáját Joe Attila a partnerén, egy piros melegí-tős idősebb
fickón. Joe Attila csépelte az öreget, az meg a kesztyűjébe bújva morogta: jól
van, Joe, ez az, csak így tovább, nagyon jó, ez az, Joe, és Joe annyit húzott be
neki, amennyit akart. Nem tudom, miért, de teljesen megigézett a látvány,
tűzbe jöttem. Odaléptem a szorító-hoz. Semmit sem értettem a bokszhoz,
életemben ha egy vagy két meccset láttam, de nem ragadott magával, főleg
akkor nem, amikor egy adag vér fröccsent a térdemre. Mégis néztem, hogy
záporoznak az ütések az öregre, a nyelvemet kidugtam, mint egy narkós, csak
annyit láttam, hogy a kesztyű csillog és szélsebesen elhúz. Semmi másra nem
gondoltam.
Eddie és a haverja abban a pillanatban jött oda hozzám, amikor Joe
befejezte a műsort. Kivert a verejték. Megragadtam Eddie zakójának a
hajtókáját.
– Eddie, jól nézz meg, ez életem legfőbb álma! Kesztyűvel a ringben, ha
csak egy percre is, és úgy tenni, mintha megküzdenék egy profival!
Mindenki nevetett, Joe még hangosabban, mint a többiek. De én
megmakacsoltam magam, kijelentettem, haverok közt vagyunk, az egész csak
játék, nem szeretnék úgy meghalni, hogy legalább egyszer ki ne próbáljam.
Eddie megvakarta a tarkóját.
– Te, ez komoly? Nem hülyéskedsz? Bólogatva beleharaptam az ajkamba.
– Hát, nem tudom, szerinted meg lehet oldani? – fordult Eddie a
haverjához.
– És te, Joe, mit szólsz hozzá, fiú? – kérdezte az Joe-tól. – Ki tudsz még
tartani egy percig?
Joe nevetése egy hegyről legördülő fatörzsre emlékeztetett, de olyan
izgatott voltam, hogy nem nagyon foglalkoztam a képpel. Kicsit elvakított a
sok fény, gyorsabban vettem a levegőt.
– Rendben, semmi kifogásom – felelte Joe, rám kacsintva, a kötélbe
kapaszkodva. – Megejthetünk játékból egy kis menetet...

Pontosan ebben a pillanatban nagyon megijedtem, azt hiszem, egész
testemben megremegtem, de az volt a legfurcsább, hogy vetkőzni kezdtem,
ugyanazaz erő hajtott, ami az embert a mélység felé taszítja. Az agyam
megpróbálta kijátszani az utolsó kártyáit, rémületében teljesen félrebeszélt,
azzal próbált megtörni, hogy millióból csak egy, de megesik, talán a halál vár
ezen a dobogón, talán Joe letépi a fejed. Hála az alkoholnak, elindultam a
morbid fantáziaképek útján, borzalmas fejes egy ismerős, sötét és jéghideg
tóba, mindig ugyanabba, s közben gyötört az összes szorongásom, a félelem,
az éj, az őrület, a halál, szóval minden, ami csak kell, kifogtam az időnként
visszatérő rettenetes pillanatok egyikét. De ez nem volt újdonság nekem, és
végül megtaláltam az ellenszerét. Valahogy erőt vettem magamon, lehajoltam
a cipőfűzőmhöz, és azt ismételgettem magamban: szeresd a halálod, szeresd a
halálod, SZERESD A HALÁLOD!!!
Nálam be szokott válni ez a módszer. Visszatértem a felszínre, a többiek
dumáltak, nem érdekelték őket a problémáim. A pirosmelegí-tős segített
felvennem a mezt, fehér sortban találtam magam, az agyam pedig letett a
további küzdelemről. Felmásztam a dobogóra.
– Értesz hozzá egy kicsit? – kérdezte Joe Attila kedvesen mosolyogva.
– Nem – válaszoltam –, először veszek fel kesztyűt.
– Jó, ne félj, finoman csinálom. Játék az egész, nem?
Nem feleltem; forró és jeges hullámok jártak át. Joe-val egyforma magasak
voltunk, minden másban különböztünk. Szebb volt a képem, mint az övé, az ő
válla meg szélesebb, mint az enyém, a karja pedig olyan vastag, mint az én
combom. Szökdécselni kezdett.
– Kész vagy? – kérdezte.
Úgy éreztem, elszállok. Az utóbbi időben felgyülemlett minden dühöm és
tehetetlenségem a jobb öklömbe szállt, és egy halk nyögés kíséretében életem
csúcs lengőütésével dobtam meg Joe-t. A kesztyűjébe ütöttem. A szemöldökét
ráncolva hátrált.
– Hé, finoman csináljuk, vagy mi a franc!
Harminckilenc-negyven körüljárhatott a lázam. Újrakezdte a lábjátékát,
nekem meg vasból volt a lábam. Ballal ütést színlelt, és egy kis jobb
egyenessel úgy érintette meg az államat, hogy attól egy légy szörnyethal.
Hallottam, ahogy mögöttem röhögnek, Joe pedig úgy j járt körbe-körbe, mint
egy pillangó, és időnként a kesztyűje csücske-1 vei hozzám ért. Egyszer a
többiek felé fordult és odakacsintott. Rásóztam egy egyenest a szájára. Nem
ám tréfából.
Az eredmény nem maradt el. A képemmel fogtam fel két egymást követő
ütést. A kötél alá csúszva értem földet. Eddie arcát pillantottam meg a
magamétól három centiméterre.

– Hé, megőrültél?! Mi ütött beléd?
– Ezzel ne törődj! – válaszoltam. – Mondd, vérzek? Semmit sem éreztem,
alig voltam eszemnél, az ő hangja és az enyém mintha valami álomból
hallatszana. Nehezen kaptam levegőt.
– Az istenit – dünnyögtem –, van valahol vér rajtam?
– Nem, de ha így folytatod, hamar lesz! Na, vedd le ezt a kesztyűt!
A kötélbe kapaszkodva felkeltem. Minden rendben volt, kivéve, hogy
kétszáz kiló körül járhatott a súlyom és az arcom égett. Joe a ring közepén
várt. A lábjátékával olyan volt, mint egy megfoghatatlan hegy. Már nem
mosolygott.
– Ha szórakozás, akkor az legyen, és ne más! – figyelmeztetett. – Ilyet
többet ne csinálj!
Se szó, se beszéd teljes erőből megeresztettem egyet. Könnyedén kitért
előle.
– Hagyd abba, fiú! – szólt.
Ugyanazt még egyszer előadtam, a levegőnek. Azt szerettem volna, ha nem
izeg-mozog. Nehezen emeltem a karomat, hogy fedezzem magam, de
rárontottam és utolsó erőimet beleadtam egy jobbegyenesbe, meg voltam
győződve róla, hogy ezzel egy ökröt is agyoncsaphattam volna.
Nem tudom, mi történt, semmit sem láttam, de kettőnk feje közül az enyém
robbant fel, mintha belerohantam volna egy üvegajtóba. Egy kis időt a
levegőben töltöttem, mielőtt földet értem.
Nem ájultam el. Eddie feje ott lebegett mellettem, kicsit nyugtalanul, kicsit
elgyötört vonásokkal.
– Eddie, öregem... látsz vért rajtam?
– A szentségit – válaszolta –, olyan, mintha csapot szereltek volna az orrod
alá.
Lehunytam a szemem, tudtam levegőt venni. Nemcsak hogy nem haltam
meg, hanem a torkomban lófráló légzsák is eltűnt. Kellemes érzés volt egy
kicsit feküdni.
Nem volt fogalmam róla, mi történik körülöttem, nem tudtam, hol vagyok,
sem pedig azt, hogy mikor, miért, magamra akartam húzni egy takarót, de nem
mozdult a karom. Aztán foglalkozni kezdett velem a melegítős öreg, vizet
locsolt az arcomra és vattát dugott az orromba.
– Jól van, el sem tört – állapította meg. – Joe nem volt szemét, sokkal
erősebbet is üthetett volna...
Eddie segítségével a tusolóba vonszoltam magam, közben elmondott
mindennek. A langyos víz jót tett, a jeges pedig lehűtötte egy kicsit a fejem.
Megtörülköztem, felöltöztem, megnéztem magam a tükörben, egy kortizonnal
kezelt manuszt pillantottam meg. Nagyjából normális léptekkel csatlakoztam a

többiekhez, teljesen kijózanod-va. Joe öltönyt viselt, kis sporttáskáját átvetette
a vállán, mosolyogva nézte, hogy jövök.
– Nos – vetette oda nekem , jó érzés megvalósítani egy régi álmot?
– Jó – feleltem. – Megnyugodtam.
A legjobb az volt, amikor a kinyitható tetejű kocsiban végigmentünk a
főutcán, szellő simogatta az arcomat, és gyenge cigarettát tartottam az ujjam
között. Eddie lopva rám pillantgatott.
– Persze egy szót sem az egészről a lányoknak – figyelmeztettem.
Majdnem megfulladt, felém fordította a visszapillantó tükröt.
– Na ne mondd! És mit mesélünk nekik? Hogy megcsípett egy szúnyog?
– Nem, hogy fejjel nekimentem egy üvegajtónak.
Egyik reggel négykor megszólalt az ébresztő. Rávetettem magam, aztán zaj
nélkül fölkeltem. Eddie már a konyhában tevékenykedett, kikészítette a táskáit
és a kávéját itta.
– Kérsz? – kacsintott rám. – Éppen meleg...
Ásítottam egyet. Szívesen. Kint még éjszaka volt. Eddie vizet locsolt a
hajára, úgy fésülködött meg. Látszott, formában van. Fölkelt és leöblítette a
csészéjét.
– Siess! – szólt. – Jó egyórás út vár ránk.
Öt perccel késpőbb már lent voltunk. Nem mindig könnyű ilyen hajnalok
hajnalán kelni, de az ember sohasem bánja meg. Az éjszaka utolsó órái a
legkülönösebbek, és semmi sem vetekszik a nap első fénysugarainak
reszketésével. Eddie átadta a kormányt, és mivel szép volt az idő, nyitva
hagytuk a tetőt, csak a kabátomat gomboltam be nyakig. Fürge kis kocsi volt.
Eddie úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, mutatta az utat, amit szinte
lépésről lépésre gyermekkori emlékei szegélyeztek, elég volt egy tábla vagy
áthajtani egy alvó falun, és egymásba kapcsolódó történetek jöttek elő majd
foszlottak szét az éjszakában.
Az utazást egy földúton fejeztük be; a végén leállítottuk az autót és
elrejtettük a fák alatt. Az éj lassan tovatűnt. Kivettük a felszerelést a
csomagtartóból, majd elindultunk egy gyors sodrású, csobogó, csörgedező
patak mellett. Eddie ment elöl, hangosan beszélt magában arról az időről,
amikor tizennyolc éves volt.
Egy csendes részen álltunk meg, ahol a kis patak kiszélesedett, néhány
szikla emelkedett ki belőle, körös-körben fák, fű, levelek, rügyek, szitakötők
és minden ilyesmi. Letelepedtünk.
Alig hajnalodott, amikor Eddie felhúzta a csizmáját, a szeme ragyogott.
Öröm volt nézni, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Mindig
így hat rám a víz közelsége. Ellenőrizte a felszerelését, majd elindult egyik
szikláról a másikra ugrálva, mintha a vízen járna.

– Majd meglátod – magyarázta –, nincs benne semmi ördöngös. Jól figyelj
rám!
Igazság szerint főleg azért kísértem el, hogy örömöt szerezzek neki. Nem
rajongtam a horgászásért, vittem is magammal egy japán verseskötetet arra az
esetre, ha túlságosan unatkoznék.
– Hé, ha nem figyelsz, semmit se fogsz érteni, tudod?
– Csak csináld, le nem veszem a szemem rólad.
– Ide süss, öregfiú, minden a csuklón múlik.
A feje fölött megforgatta a zsineget, majd elhajította, s az elszállt a
levegőben, miközben az orsó teljes sebességgel pörgött. Hallottam, hogy
valami kis izé a vízbe pottyan.
– Hé, láttad, érted?
– Aha – feleltem –, de ne törődj velem, figyellek.
Egy kis idő elteltével napsugár lopakodott a falevelek közé. Minden sietség
nélkül kicsomagoltam a szendvicseket, hadd lássa hasznomat Eddie. Nem
akartam egy helyben elaludni. Eddie hátat fordított nekem, majdnem tíz perce
állt némán, úgy látszott, elmerült a nejlonzsinegének a szemlélésébe. Nem
fordult meg, de hirtelen megszólalt.
– Nem értem, mi a bajotok – mondta. – Nem értem, mi nincs rendben
kettőtök között...
Sonkás szendvicsek voltak. Nincs szomorúbb látvány, mint amikor a
sonkás szendvicsről szánalmasan csüng a kis hájszegély. Visszacsomagoltam,
arról nem is beszélve, hogy kicsit megpuhultak. Mivel nem válaszoltam,
Eddie folytatta a menetet.
– A mindenit, nem azért mondom, hogy maceráljalak, de láttad, milyen
Betty? Falfehér, és általában a semmibe meredő tekintettel rágcsálja az ajkát.
A fene egyen meg, sohasem szólsz egy árva szót, honnan tudjam, tehetünk-e
valamit értetek?
Néztem, ahogy a patakban lassan eltávolodik a horog, majd az út végén
megfeszült a zsineg és feldobott néhány vízcseppet.
– Azt hitte, terhes – magyaráztam. – De tévedtünk.
Hal ficánkolt a horgon. Az első fogás, de nem szóltunk semmit, halála
gyakorlatilag észrevétlen maradt. Eddie a hóna alá szorította a botot, amíg
levette a halat.
– Ne röhögtessétek magatokat, nem mindig jön össze, legközelebb sikerül.
– Nem, nem lesz legközelebb – vágtam rá. – Hallani sem akar róla, én meg
nem vagyok olyan ügyes, hogy keresztüljussak a spirálon. Felém fordult,
borzas hajában a napsugarak játszadoztak.

– Tudod, Eddie – folytattam –, olyan után szalad, ami nem is létezik. Mint
egy sebzett állat, érted, és mindig lejjebb merül. Azt hiszem, túl kicsi számára
a világ, Eddie, azt hiszem, minden baj ebből fakad...
A horgot minden addiginál messzebb hajította, valami fintorfele ült ki az
ajkára.
– Csak lehet tenni valamit... – mormogta.
– Aha, persze, meg kellene hogy értse, nem létezik Boldogság, nem létezik
Paradicsom, semmit sem lehet nyerni sem veszíteni, és lényegében semmin
sem lehet változtatni. És ha azt hiszed, hogy ezután nem marad más, mint az
elkeseredés, jókorát tévedsz, mert az elkeseredés is merő illúzió. Mást nem
tehetsz, mint hogy este lefekszel és reggel felkelsz, lehetőleg mosollyal az
ajkadon, és gondolhatsz bármit, attól semmi sem változik, csak komplikálja a
dolgokat.
Eddie az égre tekintett és megrázta a fejét. – Azt kérdem tőle, hogy lehet
kihúzni Bettyt a slamasztikából, és csak annyit válaszol, hogy jobb lenne, ha
golyót röpítene a fejébe!!!
– Á, dehogy, azt akarom mondani, hogy az élet nem vásári bódé, ahol egy
halom szar nyereményt lehet happolni, és ha az ember olyan hülye, hogy tesz,
gyorsan rájön: a kerék egyfolytában csak forog. És itt kezd el az ember
szenvedni. Aki célokat tűz ki az életben, láncot csavar maga köré.
Újabb hal került ki a vízből.
– Kölyökkoromban itt több hal volt, mint víz – jegyezte meg halk
sóhajtással.
– Kölyökkoromban azt hittem, napfényes úton járok majd – feleltem.
Dél körül léptünk le, így is terveztük. A dologhoz hozzátartozik, hogy ki
sem próbáltam a pecázást, nem nagyon vonzott, és három nyamvadt hallal
jelentünk meg Bobnál. A lányok a kertben voltak, vajas pirítósok díszítésével
foglalatoskodtak, Bob meg nézte és szóval tartotta őket. Átugrottam a
kerítésen.
– Egy kis baj van – jelentettem be. – Hacsak csoda nem történik, nem
tudom, hogyan lakik jól harminc-negyven ember három hallal.
– Nahát, mi történt veletek?
– Nem is tudom. Idén rosszul megy...
Ha nem is volt hal a folyókban, szerencsére maradt néhány tehén a réteken
vagy talán máshol, mit tudom én, szóval nyársakat lehetett készíteni, korai lett
volna drámaian fogni fel a helyzetet. Bobbal munkához láttunk.
Végül is annyi kis hülyeséget kellett megoldani, hogy észre sem vettem,
eltelt a délután. Nehezen tudtam azzal foglalkozni, ami éppen történt,
átlagosan kétszer-háromszor kellett elismételni a dolgokat. A legszívesebben a
pirítóst vajaztam, az nem kötött le szellemileg. Az Eddie-vel folytatott

eszélgetés után egyáltalán nem tudott izgatni a közeledő esti program. Az
igazat megvallva tudtam, minél kevesebb emberrel találkozom, annál jobban
érzem majd magam. De a dolgok súlya nem engedte, hogy olajra lépjek.
Amikor az ember választhat a cselekvés és az elszenvedés között, mindig
azonnal az elsőt kell választani, különben nagyon fárasztó. Kicsit buta módon
volt szép idő, a nap még csak nem is vakított. Csupán akkor éreztem valami
meleget, amikor Bettyhez léptem és rövid hajába túrtam. Különben magamban
sóhajtoztam, és kenyérszeleteket hajigáltam Bongónak.
Már esteledett, mikor megjöttek a vendégek. Látásból ismertem
egynéhányat, azok pedig, akiket először láttam, a maguk szemében
tökugyanolyanok voltak, mint akiket már ismertem. Vagy jó hatvanan gyűltek
össze, Bob úgy ugrált egyik csoporttól a másikhoz, mint egy repülőhal. A
kezét dörzsölve jött oda hozzám.
– Ami azt illeti, úgy látom, jól indul – mondta.
Mielőtt továbbment volna, fölhajtotta a poharamat, én még hozzá sem
nyúltam. Ott álltam hát a többiektől egy bizonyos távolságra, üres pohárral, de
nem mozdultam. Nem voltam szomjas, semmi sem hiányzott. Úgy látszott,
Betty jól érzi magát, Lisa, Eddie, Bob, Annié és mindenki más szintén, szóval
szórakoztak, azaz én voltam az egyetlen, aki félrevonult, megpróbáltam az
ajkam sarkára erőltetni az alkalomhoz illő mosolyt, egészen görcsbe állt a
szám. Jó, rendben, talán én voltam az egyetlen fapofa azon a bulin, de nem
láttam mást az arcokon, csak őrületet, nyugtalanságot, szorongást, csak
szenvedést és félelmet, lemondást, csak unalmat, csak magányt, csak dühöt és
tehetetlenséget, a francba, mit láttam, ami lelket öntött volna belém? Igazán
nem volt röhögni való kép. Láttam egy-két szép lányt, de rondának találtam
őket, a pasasokat pedig bunkónak, szóval egyszerűsítek, de nem volt kedvem
részletekbe bocsátkozni, szívesen háttérben maradtam, szomorú és fagyos
világot akartam, reménytelen, feneketlen, fénytelen világot, az ám, bele
akartam merülni, teljesen le voltam törve, időnként az ember azt kívánja,
tűnjön el ez az egész miskulancia és omoljon az ég az ember fejére. Szóval
ilyen lelkiállapotban voltam, és még mindig nem ittam semmit.
Mivel nem állt szándékomban feltűnést kelteni, elkezdtem fel-alá járkálni,
mint aki marhára elfoglalt. Egy kis idő múlva Betty a vál-lamra csapott.
Összerezzentem.
– Mit csinálsz? – kérdezte. – Jó ideje nézlek...
– Csak tudni akartam, érdekellek-e még – tréfálkoztam. – A lányok egy
kicsit elhanyagolnak a lilába játszó szemem miatt.
Rám mosolygott; én a Pokol kapujában toporogtam, ő meg rám
mosolygott. Egek Ura, ó, Egek Ura, mindenható Isten, Jézusom!
– Ne túlozz! – válaszolta. – Alig látszik már.

– Fogd meg a kezem – kértem –, és vezess el valahova, ahol megtöltik a
poharam.
Alig teljesült a vágyam, máris felbukkant köztünk Bob, lehajtotta az egész
poharamat, és karonfogva eltűnt Bettyvel.
– Bob, te tényleg egy szarházi alak vagy – állapítottam meg. – Nemcsak...
De már messze járt, és a füle mint valami fényvisszaverő világított. Megint
egyedül maradtam. Hála Bettynek, egy kicsit kevésbé voltam levert,
megajándékoztam magam a betegségből felépülők kis mosolyával, és a bár
felé fordultam; reméltem, megtölthetem a poharam anélkül, hogy
agyontaposnának. Nem volt könnyű dolog, mert nagyjából mindenki
hangosabban beszélt, mint én, sőt karokat is láttam átnyúlni a fejem fölött.
Kénytelen voltam körbemenni és kiszolgálni magam. A hangulat emelkedni
kezdett. Valaki két-három fokkal erősebbre állította a zenét. Egy
kempingszéket magam mögött vonszolva elindultam egy fa irányában; amikor
odaértem, elhelyezkedtem, akár egy öregasszony, csak a kötés hiányzott a
kezemből, és még hosszú út állt előttem, míg az évek pépjében tocsogok.
Mégis fáradtnak éreztem a telkemet, az érzelmi görbém lejjebb már nem is
konyulhatott volna. Körülöttem sürgölődtek, beszélgettek az emberek, de alig
történt valami, úgy tűnt, a kor problémája kimerül az öltözködésben és a
hajviseletben, és hiába is keresnénk belül azt, ami a kirakatból hiányzik, ó,
szegény nemzedékem, még semmit sem hoztál a világra, nem ismerted meg
sem a fáradozást, sem a lázadást, belülről emészted magad és egyetlen kiutat
sem találsz. Úgy határoztam, iszom az egészségére. Amikor leültem, a fűbe
rejtettem a poharamat. Abban a pillanatban, amikor megfogtam volna, Bob
felrúgta.
– Mit csinálsz? – kérdezte. – Máris ülsz?
– Mondd, Bob, semmit sem ereztél, amikor ideértél? Nem vetted észre,
hogy belerúgtál valamibe?
Hátrább tántorodott, és én, akinek ereiben egy csepp alkohol nem
csörgedezett, azonnal fölmértem a kettőnk közti szakadékot. Fölösleges lett
volna azzal vesztegetnem az időt, hogy bármit is magyarázzak neki. A kezébe
nyomtam a poharat, megragadtam a karját és a kellő irányba fordítottam.
– Menj hát, nem gyűlöllek! – mondtam búcsúzóul, és meglódítottam.
A nemzedékem éppen öngyilkosságot követett el, én meg ezt az ökröt
kellett várjam, hogy visszahozza a poharamat. Kétség nem fér hozzá, semmi
kíméletre sem számíthatunk, gondoltam. Szerencsére az éjszaka enyhe volt és
a nyársak leosztásakor jó helyen ültem. Kicsit jobban éreztem magam. Bob
persze nem jött vissza, de sikerült egy poharat találnom. Marokra fogtam. A
táncolok felé indultam és észrevettem egy lányt, aki nem volt túl szép, de
csodás testet tekergetett valami szaxofondallamra. Testhez simuló nadrágot

viselt, és láthatóan pucér volt alatta, derékon felül úgyszintén, a pólója alatt
csak úgy ágaskodott a melle, az ember jó ideig nézhette, hogyan táncol, és
nem unt bele. Forgott, mint a szél. Hunyorogva ittam meg az első kortyot. De
csak egyet ihattam, mert a szaxofonos belemelegedett és a lány minden hangra
reagált, összevissza hányta a karját, lábát, én persze nem ötven méterrel álltam
mögötte, naná, hogy nem, hanem a karja mozgáspályáján, tehát a poharamat a
képembe vágta, éreztem, ahogy a fogamhoz ütődik.
– Istenem! – morogtam.
Éreztem, ahogy a folyadék végigcsúszik a mellemen és lecsepeg a
hajamról. Az üres poharat az egyik kezemben szorongatva, a másikkal
megtöröltem az arcom. A lány a szája elé kapta a kezét.
– Jesszusom, ezt én csináltam?
– Dehogy – válaszoltam –, én magam vágtam a képembe a poharat, hadd
dühöngjek.
Kedves lány volt, leültetett egy sarokba, és elrohant szalvétáért, hogy
megszárítson. A sors eme utolsó kegyetlen kis szúrása megint szíven talált.
Lehajtott fejjel vártam a lányt, de a férfifájdalomnak is megvannak a maga
határai, már alig éreztem valamit. Senki sem törődött velem.
Virágos mintájú szalvétával jelent meg, hagytam ügyködni. Mialatt a
hajamat törölte, előttem állt, és az egész látószögemet a nadrágja töltötte be.
Hacsak be nem hunyom a szemem, aligha láthatok mást, mint a lába közét, a
domborulatokat, a szövet behajtásokkal is vagy egy milli vastag lehetett, csak
egy gyümölcs jutott eszembe róla, ami kinyílt a nap melegétől, vagy
legfeljebb két gerezd grapefruit, amit egy ujjal szét tudok nyitni.
Meglehetősen őrjítő látvány volt, de én nem vesztettem el a fejem. Az
ajkamba haraptam, pedig majdhogynem éreztem az izéjét ott, ahol voltam. De
még nem őrültem meg teljesen, egy lány bőven elég volt nekem, és nem is
tudom, hogyan lett volna erőm, ha belegondolok, hány megkettyinthető lány
akad. Érd be azzal, hogy nézed a táncukat, mondtam magamban sóhajtva,
miközben felálltam. Ne állj meg az olyan kirakat előtt, ahol már sor
várakozik!
Otthagytam a lányt, és bementem a házba. Azt gondoltam, egy kis
szerencsével találok egy nyugodt sarkot, valahol a fal tövében leülhetek és
háborítatlanul megihatok egy pohárral. Az alkohol nem hoz megoldást, ahogy
különben semmi sem, de az ember egy kicsit kifújhatja magát, legalább nem
ég ki minden biztosíték. Mellesleg az élet őrjíti meg az embert, nem az
alkohol. Mámmá mia, annyian voltak odafent, hogy majdnem visszarohantam,
de minek? Egy egész falka ült a tévé előtt, azon veszekedtek, mit nézzenek,
teniszdöntőt vagy az Atlanti-óceánt átszelő vitorlás érkezését. Araikor
eldöntötték, hogy szavazni fognak, észrevettem egy üveget. Nagy ártatlanul

odamentem és másfele nézve nyakon csiptem. Mindkét oldalon öt szavazat
lett az eredmény, egyeseknek tátva maradt a szájuk. A viszonylagos csönd egy
múlékony pillanatában töltöttem magamnak. Felállt egy pasi, akinek a haja
belelógott a szemébe, de oldalra semmi sem jutott, és túlságosan széles
mosollyal felém indult. A hátam mögé tettem a poharamat. Átölelte a nyakam,
mintha régi ismerősök lennénk. Nem szeretem, ha hozzám érnek,
megmerevedtem.
– Hé, öregem – kezdte –, mint látod, egy kis zűr van, és azt hiszem,
mindenki egyetért abban, hogy te fogsz dönteni.
Lehajtottam a fejemet, hogy kiszabaduljak a karjából. Megigazította a
rendetlen tincset.
– Nos, halljuk, öregfiú! – nógatott.
Úgy csüngtek mind az ajkamon, mintha az emberiséget megváltó igét
hoztam volna el. Nem volt szívem soká váratni őket.
– Én azt a filmet akarom nézni, amiben James Cagney szerepel – böktem
ki.
Még a reakciók beindulása előtt eltűntem a poharammal. Az ember ne
erősködjön, ha érzi, hogy mindenki egyformán elutasítja, hanem nézzen előre
és folytassa egyedül az útját. A konyhában találtam magam. Egy csomóan
még az asztal körül beszélgettek, köztük Betty. Amikor megpillantott, rám
mutatott.
– íme! – mondta. – Ő az, akit írónak nevezek. Mára talán egy maroknyian
maradtak.
Gyorsan, akár a villám, ravaszul, akár a róka, megfoghatatlanul, akár az
angolna vagy az olajbogyóval illatosított szappan, elillantam.
– Ne mozduljatok, azonnal jövök! – mondtam búcsúzóul.
Kirohantam a kertbe, mielőtt felálltak volna megéljenezni. Óvakodtam a
lámpák lényétől, az ablakok közelségétől. Útközben kilötyköltem a poharam
kilencven százalékát, annyi maradt benne, hogy a megmenekült író belemártsa
az ajka szélét. Kicsit gyengének találtam. Azt gondoltam, eljött az idő,
bedobhatom a törülközőt. Késő éjszaka lett; mintha olyan pályaudvaron
ácsorognék, ahol minden pénztár zárva.
Mivel senki sem figyelt, észrevétlenül a hajó orra felé hátráltam, átmásztam
a mellvéden, és csendben a csónak aljára ereszkedtem. Fél kézzel elvágtam a
kötelet. És mielőtt a házban villámgyorsan elterjedt volna a hír, felszívódtam
az éjszakában.
Amikor hazaértem és magamra maradtam, főleg a csendet értékeltem.
Leültem a konyhában, és nem gyújtottam villanyt. Csak egy kékes sugár hatolt
be az ablakon. Egy rúgással kinyitottam a hűtőt, ettől fénynégyzet ömlött a
lábamra. Egy ideig ez elszórakoztatott, aztán sört töltöttem magamnak. De ha

nem teszem, honnan tudhattam volna meg, milyen különösen szép látvány
lehet egy sörösüveg, ha valaki éppen azon töri a fejét, hogy minek van
egyáltalán értelme? Addig nem feküdtem le, amíg két-három megnyugtató
választ nem találtam e kérdésre. Amikor becsuktam a hűtőt, tüsszentettem.

+ 22
A drótkötélpálya úgy nyikorgott, mintha menten cserbenhagyná az ereje, a
kabint enyhén meg-meghimbálták a széllökések, kétszáz méter magasban
utazhattunk. Csak egy öreg házaspár jött, szóval bőven volt hely, de Betty
hozzám tapadt.
– Jaj, hogy az istenfáját, úgy majrézok! – ismételgette.
Én sem voltam teljesen felszabadult, de azt válaszoltam, ne hülyéskedj, ez
a kurva kábel nem pont MA fog elszakadni, miután milliókat vitt fel és
minden rendben ment, talán csak tíz év múlva mondja fel a szolgálatot, vagy
akár öt év múlva, szóval még ha egy hét múlva is, akkor sem azt jelenti, hogy
MOST AZONNAL! Végül is győzött a józan ész, Bettyre kacsintottam.
– Ne aggódj! – nyugtattam. – Sokkal kevésbé veszélyes, mint kocsiba
ülni...
Az öreg ránk nézett és elmosolyodott.
– Való igaz – rázta meg a fejét. – A második világháború vége óta nem
történt itt baleset.
– Na ez az – vágta rá Betty –, szerintem egy kicsit túl sok idő telt el azóta.
– NA, NE MONDD! – morogtam. – Miért nem tudod te is a tájat nézni,
mint mindenki más?
Csi-i-csi-i-i.
Elővettem a C-vitaminos tablettáimat és beadtam neki egyet. Fin-torgott,
de a dobozon az állt, napi nyolc tabletta, felkerekítettem tizenkettőre, szóval
óránként egyet kellett bevennie, nem volt rossz, narancsízű, nem hagytam
ledumálni magam.
– Hé, már a fülemen jön ki – zsörtölődött –, két napja más ízt sem érzek a
számban!
Nem engedtem, az ajka közé tettem egy kis sárga pasztillát. Kiszámoltam,
hogy aznap este, lefekvéskor fogja bevenni az utolsó tablettát. A használati
utasítás szerint ez a szabályos kúra. Ehhez hozzászámítottam a hegyekben
eltöltött néhány napot és a kiegyensúlyozott táplálkozást, és bíztam benne,
hogy jó színben fog hazatérni, megesküdtem rá Lisának az elutazásuk napján,
amikor éppen búcsúzkod-tunk és miután azt mondta, vigyázz rá, nehogy
megbetegedjen, tudod, eléggé aggódom érte.
Csi-i-csi-c... Szerintem direkt nem olajozták ezt az izét. De amikor az
embernek az a dolga, hogy felküldje és visszahozza, aztán megint felküldje és
megint visszahozza, aztán megint és megint, nap nap után, éveken keresztül,
beleun a drótkötélpályába. Talán a karbantartók azzal szórakoztak, hogy
kicsavarták a csavarokat, épp csak egy negyed fordulat havonta egyszer és egy

egész fordulat azokon a napokon, amikor az élet túl szarnak tűnik? Jó, a halált
el kell fogadni, de azért nem kell hülyéskedni.
– Ezeket a fickókat kéthetente váltani kéne – magyaráztam. – Az egyikük
pedig mindig utazzon a kabinban.
– Kiről beszélsz? – kérdezte Betty.
– Azokról a fickókról, akik kezükben tartják a világot.
– Jé, nézd mennyi kis birka van odalenn...
– Nahát, hol?
– Hogyhogy? Te nem látod azokat az apró fehér pontokat?
– TE JÓSZAGÚ ISTEN!
Egy sapkás muki várt az érkezésnél, a zsebéből összehajtott újság kandikált
ki. Kinyitotta az ajtót. Az együgyű ábrázata ellenére úgy találtam,
gyilkospofája van. Néhányan vártak, hogy lefelé mehessenek, nem fiatalok,
akikben dühöng az élni vágyás, hanem kalapos hatvanasok, akik nagy kocsikat
hagytak lent. Ettől hervadt virág illatát árasztotta a hely. Mindegy, nem
szórakozni jöttünk.
Egy pillantást vetettem a menetrendre. A koporsó egy óra múlva jön vissza.
Tökéletes, addig egy nagyot szippanthatunk a friss levegőből, mielőtt
elkezdenénk halálosan unatkozni. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem a
panorámát, tényleg nagyon szép volt, szó se róla, füttyentettem egyet. Nem
emlékszem már, miért különleges ez a hely, de az biztos, hogy nem vonzott
tömegeket. A drótkötélpálya egyenruhás, szadista alkalmazottján kívül csak a
két öreg meg mi voltunk fenn. Leraktam a táskát valami beton asztalféleségre,
amin a szélrózsát is látni lehetett, és kinyitottam a cipzárat. Odahívtam Bettyt,
hogy megigya a paradicsomlé-adagját.
– És neked? – kérdezte.
– Ide figyelj, Betty, nevetséges...
Úgy tett, mintha visszatenné a poharát, kénytelen voltam magamnak is
tölteni. Kemény próbát kellett kiállnom, ugyanis utáltam, az volt az érzésem,
sűrű vérrel teli kupát kell kiürítenem. Csakhogy Betty ehhez a feltételhez
kötötte, hogy megigya a magáét, és hiába tartottam olcsó zsarolásnak, inkább
fizettem. Valamit valamiért.
Fáradozásom szerencsére nem volt hiábavaló. Az arca egy kis színt kapott,
és sokkal kevésbé látszott beesettnek. Három napja csodálatos volt az idő, és
gyalog keresztül-kasul bejártuk a környéket, tiszta levegőt szívtunk, és
egyhuzamban tizenkét órát aludtunk. Szinte láttuk már az alagút végét. Biztos
vagyok benne, hogy ha Lisa éppen ekkor látja, ragyogó szépségében, amint
verőfényes napsütésben lehajtja a paradicsomlevet, csodát emlegetett volna. A
magam részéről meg kellett hogy elégedjek ennyivel. Amikor figyelmesebben
néztem, mindig elég kellemetlen érzés kerített hatalmába. Úgy tűnt,

elvesztettem valami fontosat, és ráadásul biztos voltam benne, hogy soha
többé nem találom meg. De nem tudtam, mit. Azt sem tudtam, nem
képzelő-dés-e az egész.
– Hű, a mindenit! Hé, gyere, jaj, gyere gyorsan, nézd meg!
Valami talapzaton álló távcsőhöz hajolt, az ilyen izékbe a géppuska
gyorsaságával kellett ontani az érméket. Egy szomszédos csúcsra irányult.
Odamentem.
– Hihetetlen! – lelkendezett. – Sasokat látok! Hű, kettőt látok, a fészkük
szélén!
– Aha, a papajneg a mama.
– Beszarok, ez szuper!
– Tényleg?
Átadta nekem a helyét. Éppen abban a pillanatban, amikor lehajoltam, a
gép leállt. Minden elsötétült. Azonnal kotorászni kezdtünk a zsebünkben, de
semmi aprónk nem maradt. Kivettem a kis körömreszelőmet. Benyúltam vele
a nyílásba, de minden eredmény nélkül. Meleg volt, idegeskedni kezdtem.
Amikor ilyen közel jártam a mennyhez, nem tudtam elhinni, hogy egy szar
gép képes megfúrni.
A kis öreglány gyengén megveregette a vállam. Romos volt az arca, de a
szeme eleven maradt, látszott, meg tudta őrizni a lényeget. Kinyitotta előttem
a kezét, három darab aprópénz volt benne.
– Csak ennyit találtam – mondta. – Vegye el...
– Csak egyet – válaszoltam. – A többit tartsa meg magának. A nevetése
akár egy mohacsipkén átsiető csermely.
– Á, nem, mi hasznom lenne belőle – felelte. – A látásom már nem olyan
éles, mint a magáé.
Vártam egy kicsit, aztán elvettem az aprót. Megnéztem a sasokat.
Elmondtam neki, mit látok, aztán visszaengedtem Bettyt. Gondoltam, jobban
el tudja mesélni neki, mint én. Nem volt hó, de az én fejemben a hegy egyben
lavinát is jelentett, és mindig vittem magammal egy kis üveg rumot.
Visszamentem a táskához, hogy igyák egy-két kortyot. Az öregember ott ült
az asztal mellett, a fényben mosolyogva tisztogatta a cipőtalpát. A nyakán kis
fehér szőrszálak remegtek. Odanyújtottam az üveget, de nem kért. Az álla
hegyével a feleségére mutatott.
– Amikor megismerkedtünk, megesküdtem neki, hogy többé sohasem
nyúlok a pohárhoz, ha tíz évnél többet élünk együtt.
– Fogadni mernék, hogy a feleségének eszébe is jutott az ígéret –
jegyeztem meg. Megrázta a fejét.
– Tudja, talán bután hangzik, de ötven éve élek az asszonnyal, és ha újra
kellene kezdeni, örömmel kezdeném újra vele...

– Nem, egyáltalán nem találom buta dolognak. Én is egy kicsit régimódi
vagyok. Szeretném, ha én is képes volnék erre.
– Igen, ritkán sikerül egyedül...
– Egyáltalán, ritkán sikerül – vágtam rá.
Egy egész családnak is elég lett volna, ami a táskámban volt, csupa
finomság, mandulacukor, mályvacukor, száraz sárgabarack, energiapótló
keksz, pirított szézámfűmagból készült ropogós keksz és egy fürt bio-banán.
Kitettem mindent az asztalra, és meghívtam az öregeket, osszák meg velünk
az uzsonnánkat. Szép idő volt, tűzött a nap. Néztem, ahogy az öreg egy kis
kekszet rágott. Ettől optimista lettem, talán ilyen leszek ötven év múlva,
gondoltam. Ne túlozzunk, harmincöt év múlva. Kevésbé tűnt távolinak, mint
gondoltam.
Békésen beszélgettünk a kabin visszatértére várva. Nyögve meg is érkezett.
Kicsit előrehajoltam és megnéztem, milyen szédítő völgymenetnek indul a
kábel. Megbántam, hogy kíváncsi voltam. A torkomba nyomtam az ujjamat,
hogy véget vessek a nyilalló szorongásnak. Két nő jött ki a kabinból, egy
csoport gyereket kísértek. Egyikükön látszott, majd meghal a frásztól, a
pupillái teljesen kitágultak. Amikor elhaladt előttem, találkozott a tekintetünk.
– Ha egy óra múlva nem látja ezt a csodálatos tákolmányt visszatérni –
szóltam oda neki –, akkor tudni fogja, hogy a szerencse ön mellé szegődött és
nem mellém.
A felfelé megtett út számos tekintetben megviselt, a lefelé vezetőről
azonban számos tekintetben az bizonyosodott be, hogy maga a borzalom. A
fékek bármelyik pillanatban felmondhatták a szolgálatot, nagyon is tisztán
hallottam, hogy kínlódnak. Biztos voltam benne, fent már füstölög. A súrlódás
hatására a fékpofák egykettőre átmennek vörösbe, ha még meg nem tették. A
kabin bizonyára túlsúlyos. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy minden
fölösleges tárgyat kivágok az ablakon, sőt az üléseket is lecsavarozom vagy
legalábbis letépem a kárpitot. Egy tonnára becsültem a kabin súlyát. Ha a fék
csütörtököt mond, a csúcssebesség akár az 1500 km/h-t is elérheti.
Közvetlenül az érkezési vonal mögött óriási vasbeton ütközőbak
éktelenkedett, melynek hála, jó néhány napba telik majd, míg összeszedik a
holttesteket.
Úgy kancsítottam a vészfékre, mint a tiltott gyümölcsre. Betty nevetve
csípett a karomba.
– Hé! Nem vagy ép. Maradj már nyugodtan!
– Az nem bűn, ha az ember minden eshetőségre felkészül – magyaráztam.
Egy éjszaka a szállodában fölriadtam álmomból, semmi oka nem volt,
aznap tényleg kifárasztottam magam, tettünk egy húsz kilométeres gyalogsétát
a nap során, csak annyi időre álltunk meg hébe-hóba, hogy megigyuk a

paradicsomlevet. Hajnali három óra volt. Üres volt az ágy mellettem, de a
fürdőszoba ajtaja alól fényt láttam átszűrődni. Gyakran megesik, hogy egy
lány kora reggel felkel pisilni, ezt elég sokszor tapasztaltam, de hajnali
háromkor meglehetősen ritkán. Na jó, ásítottam. Fekve maradtam a sötétben,
míg Betty visszajön vagy magával ragad az álom, de egyik sem következett
be. Semmit sem hallottam. Egy kis idő elteltével megdörzsöltem a szemem és
fölkeltem.
Benyitottam a fürdőszobába. Betty a kád szélén ült, a mennyezet felé
fordított arccal, a tarkója mögött összekulcsolt kézzel és a levegőbe meredő
könyökkel. Semmi érdekes nem volt a plafonon; abszolút semmi, teljesen
fehér volt. Nem nézett rám. Enyhén előre-hátra himbálózott. Nem tetszett a
dolog.
– Tudod, édesem, ha holnap el akarunk jutni addig a bizonyos gleccserig,
jobban tennénk, ha most aludnánk...
Felém forditotta a szemét, de nem látott meg azonnal. Volt időm
megállapítani, hogy hiába törtem magam, borzalmasan sápadt volt, az ajka
pedig szürke, maradt időm bambusznádforgácsot szúrni a körmöm alá, mielőtt
a nyakamba csimpaszkodott.
– Ó, ez nem lehet igaz! – siránkozott. – HANGOKAT HALLOK! A
vállamhoz szorítottam a fejét, simogattam, és füleltem. Tényleg valami halk
zaj hallatszott. Fellélegeztem.
– Tudom, mit – feleltem. – A rádiót. A híreket fogtad ki. Egy szállóban
mindig van egy ütődött, akinek hajnali háromkor is tudnia kell, mi történik a
nagyvilágban.
Betty zokogásban tört ki. Éreztem, ahogy a teste megkeményedik a
karomban. Elképzelni sem tudtam ennél szörnyűbb fájdalmat.
– De nem, az istenit, a fejemben hallom! A FEJEMBEN!!! Hirtelen
megfagyott a levegő a helyiségben, egy csapásra természetellenesen lehűlt.
Bután megreszeltem a torkomat.
– Na nyugodj meg – susogtam. – Gyere, meséld el nekem!
Felemeltem és bevittem az ágyra. Meggyújtottam egy tompa fényű lámpát.
Az ellenkező irányba fordult, összekuporodott és a szájába gyömöszölte az
öklét. Kisiettem egy nedves mosdókesztyűért, hihetetlen hatékonysággal
működtem, és kétrét hajtva a homlokára helyeztem.
Mellétérdeltem, megcsókoltam, elvettem az öklét az ajkától és a magam
szájához tettem.
– És most még hallod? Nemet intett a fejével.
– Ne félj, minden rendben lesz – nyugtattam.
De honnan tudtam én, szegény hülye, hisz mi más voltam, értettem valamit
hozzá, ígérhettem-e bármit? Vajon az én fejemben hallatszottak azok a kurva

hangok? Az ajkamba haraptam, különben még képes vagyok bölcsődalt
énekelni vagy pipacsvirágteát ajánlok neki. Szóval mellette maradtam,
feszülten, némán; hasznosságom egy hűtőszekrényével vetekedett az északi
sarkvidék táján, és jóval az elalvása után eloltottam a lámpát, és ott maradtam
tágra nyitott szemmel a sötétben, arra várva, hogy üvöltő démonok serege
törjön elő a sötétből. Biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna mit tenni.
Két nappal később hazamentünk, és előjegyeztettem magam az orvosnál.
Fáradtságot éreztem és a nyelvemet hólyagocskák lepték el. A lába közé
ültetett. Cselgáncsozó öltözetben volt, és villanyégő ragyogott a homlokán.
Felkészültem a legrosszabbra, és kinyitottam a szám. Három másodpercig
tartott.
– Vitamin-túladagolás! – mondta.
Mialatt kitöltötte a papírokat, finoman a tenyerembe köhögtem.
– Ja, doktor úr, van még valami... van egy kis probléma, ami nyugtalanít...
– Hm?
– Időnként hangokat hallok...
– Sebaj – felelte.
– Biztos?
Áthajolt az íróasztalon, úgy nyújtotta oda a receptet. A szeme két apró
fekete réssé szűkült, valami mosolyféle torzította el a száját.
– Ide figyeljen, fiatalember – mosolyodott el gúnyosan. – Maga szerint
nem mindegy, hogy valaki hangokat hall, vagy negyven éven keresztül
blokkolja a kártyáját, vagy egy zászló mögött vonul, vagy a tőzsdei
árfolyamokat figyeli, vagy kvarclámpa előtt csücsül? Nem, elhiheti nekem,
semmi oka nyugtalankodni, mindannyiunknak megvan a maga kis problémája.
Néhány nap elteltével eltűntek a hólyagocskák. Az időjárás megbolondult.
Igaz, még nem volt nyár, de napközben jócskán felmelegedett az idő, és
reggeltől estig fehér fény borította az utcákat. Ilyen időben zongorát szállítani
véres könnyek hullajtásával ért fel, de a dolgok újra a megszokott mederben
folytak. Mellesleg néha kezdtem unni ezeket a zongorákat, úgy éreztem,
mintha koporsóval kereskednék.
Természetesen vigyáztam, nehogy hangosan is tegyek ilyen megjegyzést,
vagy legalábbis nehogy Betty meghallja. Érdekemben állt, hogy ne forgassam
meg a kést a sebben, inkább úgy próbáltam úszni, hogy az ő fejét is a víz
színén tartsam. Magamra vállaltam az összes kis hétköznapi gondot, és egy
szót sem szóltam róluk. Egy kis különös szikrát tartogattam a szememben
azok számára, akik túl sokat mace-ráltak. Az emberek rögtön megértik, ha
valaki képes megölni őket.
Olyan tisztogatást végeztem Betty körül, hogy végül elég jól alakultak a
dolgok. Azt nem szerettem, ha ültében a szeme a semmibe meredt, és

kétszer-háromszor meg kellett szólítsam, vagy oda kellett mennem és
megráznom. Főleg hogy ez problémákat is okozott, odaégtek fazekak, a teli
kádból kifolyt a viz, és a mosógép üresen járt. Mindent összevéve nem volt
nagy baj, már korábban megtanultam, hogy az ember nem élhet felhőtlen
boldogságban, és általában beletörődtem ebbe. Senkivel sem cseréltem volna.
Útközben rájöttem, hogy valami furcsa megy végbe bennem. Nem váltam
az álmai írójává, nem terítettem a világot a lába elé, mint ahogy megtehettem
volna, ha óriás vagyok, kár volt erre akár csak gondolni is, de azt oda tudtam
adni neki, ami bennem volt, és oda is akartam adni. Ez persze nem ment
egykönnyen, mindennap kitermeltem magamból a magam kis mézgolyóját, és
nem tudtam mit kezdeni vele. Gyűltek-gyűltek a mézgolyók, a hasamban
valami kő növekedett, egy kisebbfajta szikla. Úgy éreztem magam, mint aki
egyedül találja magát a kezében egy nagy ajándékkal, mintha fölösleges
izmom nőtt volna vagy a marslakókhoz egy halom aranyrúddal érkeztem
volna meg. És hiába cipeltem roskadásig zongorákat, melóztam a házban,
rohangáltam fel-alá, csak annyit értem el, hogy elfáradtam és sajgott a karom.
De a belém rekedt tiszta energiából egy grammot sem sikerült
elfogyasztanom, sőt majdnem az ellenkezője történt, a testem fáradtsága csak
növelte. Bár Betty nem használta, nem nyúlhattam olyasmihez, amit
nekiadtam. Kezdtem megérteni, mit érez egy hadvezér, kezében egy csomó
bombával, a háborúra várva, amely csak nem akar kitörni.
Vigyáznom is kellett, nagyon figyelnem arra, mit teszek. E kincs őrzésétől
ideges lettem. Így történt, hogy egy délelőtt, amikor Bobbal voltam, majdnem
megfeledkeztem magamról. Segítettem neki leltározni a boltjában, ott
térdeltünk a konzervesdobozok között, a nőkről beszéltünk, képtelen vagyok
megmondani, hogyan jutottunk ehhez a témához. Azaz főleg ő beszélt, mert ez
valahogy nem tartozott a kedvenc társalgási témáim közé. Úgy tűnt, nincs
teljesen megelégedve a nőkkel.
– Nem is kell messze menni példáért – magyarázta sóhajtva. – Az
enyémnek folyton viszket, a tiéd félig bolond...
Gondolkodás nélkül megragadtam a gallérját, a falhoz szorítottam a
krumplipüré pehely és a tubusos majonéz közé. Kis híján megfojtottam.
– Nehogy még egyszer azt merészeld mondani, hogy Betty félig bolond! –
ordítottam rá.
Amikor elengedtem, még remegtem a dühtől, ő meg köhögött. Szó nélkül
leléptem. Mire hazaértem, megnyugodtam, megbántam, ami történt.
Kihasználtam az alkalmat, hogy Betty a konyhában tevékenykedett, és
bevittem a telefont az ágyhoz. Leültem.
– Bob – szóltam –, én vagyok...

– Elfelejtettél valamit? – kérdezte. – Vagy arra vagy kíváncsi, hogy még
állok-e a lábamon?
– Nem vonom vissza, amit mondtam, Bob, de nem tudom, mi történt, nem
akartam ezt tenni. Kérlek, ne jusson többé eszedbe!
– Úgy érzem, mintha tűzzel égették volna meg a nyakamat.
– Tudom. Nagyon sajnálom.
– A mindenségit, baszd meg, szerinted nem lőttél túl egy kicsit a célon?
– Attól függ. Csak a Szerelembe meg a Gyűlöletbe tud az ember beleadni
anyait, apait.
– Tényleg? Akkor magyarázd meg, hogy tudtad megírni a könyvedet!
– Hát, tudod, Bob, szerettem. Igazán SZERETTEM!
Bob azon néhány kiváltságos közé tartozott, aki olvasta a kéziratomat.
Hosszas rábeszélés után beadtam a derekamat. Előkotortam az egyetlen
példányt, amit egy zsák mélyére rejtettem, és a legnagyobb titokban
kiosontam, miközben Betty a tus alatt dudorászott. Tetszik, ahogy írsz,
állapította meg végül, de miért nincs benne történet?
– Azt hiszem, nem értelek, Bob. Hogyhogy nincs benne történet?
– Szóval érted, mire gondolok...
– Hát őszintén, Bobby, nem olvasol elég történetet minden reggel, amikor
kinyitod az újságot? Nem unod, hogy csak krimiket, képregényeket, sci-fit
olvasol, nincs TELI A TÖKÖD ezzel a szarral, nem akarsz egy kicsit
fellélegezni, öregfiú?
– Á, semmi más nem érdekel. Az utóbbi tíz évben megjelent regényekből
nem tudok elolvasni húsz oldalnál többet.
– Naná, hogy nem. Akik manapság írnak, azoknak a többsége elvesztette a
hitét. Egy könyvben kell érezni az erőt és a hitet, az írás olyan kellene hogy
legyen, mintha kétszáz kilót szakítanál. Az az igazi, amikor látod, hogy
dagadnak a pali erei.
Ez a beszélgetés körülbelül egy hónappal ez előtt az eset előtt zajlott le, és
a verekedés rádöbbentett: túl kevés olvasóval büszkélkedhetek ahhoz, hogy
akár egyet is megfojtsak. Főleg hogy erre az egyre a tetőm befejezéséhez is
szükségem volt. Egyes műveleteket nem tudtam egyedül elvégezni. Az ötlet
Bettytől származott, nekem csupán meg kellett valósítanom.
Vagy hat négyzetmétert le kellett szedni a tetőzetből és üveggel
helyettesíteni.
– Szerinted meg lehet csinálni? – kérdezte Betty.
– Hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám.
– Hűha, akkor miért nem csináljuk meg?
– Ide figyelj, ha azt mondod, hogy igazán akarod, szívesen megpróbálom.

A karjába szorított. Aztán felmásztam a padlásra szemügyre venni, mi is
vár rám. Láttam, frankón megszívom. Lejöttem és a karomba szorítottam.
– Azt hiszem, bőven kiérdemelek egy második kört is – suttogtam.
Mostanra már majdnem befejeztem a melót. Csak a szigetelés volt hátra
meg az üveg berakása. Délutánra vártam Bobot, hogy segítsen felvinni az
üveget, de a reggeli kis incidens miatt féltem, esetleg meg talál feledkezni
róla. De tévedtem.
Borzalmas meleg volt, amikor felmásztunk mindketten a tetőre. Betty
feladott sörösüvegeket. Teljesen izgalomba jött a gondolattól, hogy elérkezett
az első éjszaka, amit a csillagos ég alatt töltünk, időnként felnevetett. Ó, isten
bizony, akár sajttá változtattam volna a házat, ha azt kéri tőlem.
A lefekvő nap utolsó sugarainál raktuk el a szerszámokat. Betty feljött
utánunk dobozos Carlsberg sörrel, és fent pihentünk egy kicsit, beszélgettünk
és a fény felé fordulva hunyorogtunk. Tökéletesen világos volt minden.
Miután Bob elment, helyet csináltunk a padláson és kisöpörtünk. Utána
felvittük a matracot és valami rágcsálnivalót is, cigarettát meg annyi innivalót,
hogy épp ne haljunk szomján. A matracot pontosan a beüvegezett rész alá
tettük, Betty meg tarkóra tett kézzel hanyatt vágta magát rajta. Leszállt az éj és
balra fent megpillantottunk két csillagot. Egyheti munkába került, de ez az ára
az égnek. Azon gondolkoztam, együnk-e valamit vagy előbb keféljünk.
– Te, szerinted a holdat is látjuk majd? – kérdezte Betty.
– Nem tudom... lehet – válaszoltam a nadrágomat kigombolva.
Az én ízlésem jóval egyszerűbb volt. Nem az égen kerestem azt, ami a
kezem ügyében volt. Annyira összebarátkoztam a bugyijával, hogy nyugodtan
simogathattam, nem kellett félnem tőle, hogy megharap. Nem zavart, amikor a
szoknyája alá pillantva azt láttam, hogy csak három ujjam maradt.
– Szavamra, hullócsillagokat fogok látni! – lelkendezett.
– Tisztában vagyok a magam pontos értékével – feleltem. – Nem kell
túloznod.
– Ne, én az IGAZIAKRA gondoltam!
Azonnal megértettem, vagy az ég, vagy én, de nem adtam fel,
elhatároztam, elkeseredetten harcolok. Először is a fejemet a lába közé dugtam
és felfaltam a bugyiját. Hova tűntek a problémák, hová tűnt az utóbbi időben
felgyülemlett szar? Hova lett a Paradicsom, hova lett a Pokol és hova lett a
bennünket megtörő ördögi gépezet? Szétnyitottam a szeméremajkát és
odaraktam az arcomat. A tengerparton vagy, apafej, mondtam magamban,
néptelen tengerparton, végignyúltál a nedves homokon és a hullámok
gyöngéden szopogatják az ajkadat, naná, öreg, megérteni, hogy nincs kedved
fölkelni...

Amikor újra kiegyenesedtem, úgy ragyogtam, mint egy csillag, az egyik
szemem teljesen összeragadt.
– Kicsit zavaró, nem látom a domborzati viszonyokat – jegyeztem meg.
Elmosolyodott. Magához húzott, és a kérdéses szememet a nyelve hegyével
kezdte tisztogatni. Kihasználtam az alkalmat, és bedugtam. És jó ideig egy
szót sem hallottam az égről, csak annyit éreztem homályosan, hogy csillagok
suhannak fölöttem.
Aznap este Betty különösen rá volt hangolva, nem kellett felülmúlnom
magam, hogy összejöjjön, örültem, hogy élvezi, kicsit lassítottam is az
ütemen, hogy tovább tartson és jóval előbb öntötte el a veríték, mint engem.
Amikor éreztem, hogy közeledik az idő, a nagy ősrobbanás elméletére
gondoltam. Jó tíz percig egymáshoz tapadva maradtunk, aztán nekiláttunk a
csirkének. Gondoltam rá, hogy felvigyek egy üveg bort is. A vacsora
végeztére Betty arca kicsit rózsaszínű lett és a szeme csillogott. Egyre
ritkábban láttam, hogy ilyen nyugodt, elengedi magát, és hogy is mondjam,
szinte boldog, igen, ez az, szinte boldog. Ettől elfelejtettem cukrot tenni a
joghurtomba.
– Mondd csak, miért nem vagy gyakrabban ilyen? – kérdeztem.
Olyan pillantást vetett rám, hogy elment a kedvem még egyszer
megkérdezni tőle. Már legalább százszor beszéltünk erről, miért izéigetem?
Miért hozom szóba újra meg újra? Talán hiszek még a szavak mágikus
erejében? Pontosan emlékeztem az erről folytatott utolsó beszélgetésünkre,
nem is olyan régen, és úgy éreztem, kívülről megtanultam. A fenébe, mondta
Betty megborzongva, nem érted, hogy az élet ellenem fordul, ha akarok
valamit, máris rá kell jönnöm, hogy semmihez sincs jogom, hogy még egy
gyereket sem vagyok képes összehozni?
És szavamra, amikor ezt mondta, láttam egy csomó ajtót, amint hirtelen
becsapódik az orra előtt, és semmit sem tehettem, hogy megfogjam, semmi
értelme, hogy a marha gondolataimmal BEBIZONYÍTSAM neki, hogy téved,
vagy hogy a dolgok rendbe jönnek. Mindig akad egy hülye, aki egy pohár
vízzel igyekszik egy harmadfokú égési sérültet gyógyítani. Mint például én.

+ 23
Újonnan épült kis ház volt, majdnem a város szélén, elég elhagyatott
környéken, és láttam, amint az első emeleti iroda ablaka alatt, épp a garázs
fölött emberek sétálnak. A nyár elején jártunk, árnyékban harminc fokot
mutatott a hőmérő. Két óra tájban átmentem az utca túloldalára, megálltam a
garázs ajtaja mellett és úgy tettem, mintha a cipőfűzőmmel foglalatoskodnék.
Egy perc sem telt bele, megállt előttem két nadrágszár. Lassan felemeltem
a fejem. Férfi létemre sem tudtam elviselni az ilyenfajta fickókat, a kissé
vérmes, puha hasú, buja pillantással megáldott típust, amilyen mindenhol
előfordul.
– Hogy milyen gonoszak tudnak lenni ezek a cipőfűzők! – sutyorogta.
Gyorsan felegyenesedtem, előrántottam a zsebemből a késemet, és
diszkréten kinyitottam az orra előtt.
– Tűnés, te hülye! – mordultam rá.
Az a kis szaros elsápadt és kerekre nyílt szemmel hátraugrott. Az ajka akár
egy elrohadt virág szirmai. Úgy tettem, mintha felé indulnék, erre elrohant. Az
utcasarkon megállt, lekurvázott, majd eltűnt.
Újra lehajoltam a cipőfűzőmhöz. Két óra elmúlt, de ahogy már
tapasztaltam, nem volt erős oldaluk a pontosság. Nem tehettem mást, mint
türelmesen várakoztam és imádkoztam, hogy ne hozzon össze a sors több
szexmániással. Ennek ellenére nyugodtnak éreztem magam, túlságosan
valószerűtlennek tűnt az egész ahhoz, hogy teljes mértékben hinni tudjak
benne. Amikor láttam, hogy a páncélozott ajtó kinyílik, a falhoz simultam.
Hallottam, ahogy bent beindul a teherautó motorja. A mellemre szorítottam a
táskámat, és megállt a lélegzetem. A nap megremegett, senki a láthatáron, az
ajkamba haraptam. Rossz ízt éreztem a számban, mintha vegyszeré lenne.
A teherautó lassan elindult. Az egyetlen veszély az volt, hogy a manusz a
visszapillantó tükörben észrevesz, gondoltam rá, de mertem remélni, hogy egy
garázsból az utcára kihajtva ELŐRE néz. Szóval erre számítottam. Amint a
teherautó kiállt, benn termettem a garázsban. A sötétbe menekültem, míg
lecsukódott az ajtó. Olyan könnyedén nyeltem le a nyálamat, mint a
mogyoróvajat.
Öt percig mozdulatlanul álltam, de semmi sem történt. Kifújtam magam.
Fogtam a mellemet és helyre raktam, mert időközben lecsúszott. A
mellbőségem bizonyára meghaladta a száztízet, a pólóm hegyesebb már nem
is lehetett. Melegem volt. Hogy ne keltsek túl nagy feltűnést, kabátot vettem,
de nem tudtam becsukni. A szőrt a kezemen kis fehér kesztyűvel, a lábamon
pedig nadrággal takartam el. Rövid, szőke parókát választottam, az én ízlésem

szerint egy kicsit túl divatos volt, de vagy ez, vagy egy negyven centi magas
konty, egy héten belül semmilyen más árut nem várnak. Levettem a sötét
szemüvegemet, és a táskámból kis tükröt vettem elő, hogy megnézzem, nem
esett-e baja a sminkemnek.
Nem, ezen a téren is minden rendben volt, minden szükségeset megtettem.
Egymás után háromszor megborotválkoztam, aztán arckrém jött, majd vastag
alapozás és végül élénkvörös rúzs. Egészében véve eléggé tetszettem
magamnak ezzel a tüzes testtel és jéghideg arccal, éppen az ilyen lányok
izgattak. Visszatettem a szemüvegemet az orrom negyére, nem volt szabad
elfelejtenem, hogy a szememet nem festettem ki. Vártam egy kicsit, majd
amikor igazán nyugodtnak éreztem magam, belevágtam.
Oldalt egy nyitott ajtóból egy kevés fény jött, mögötte pedig egy kis
semmitmondó folyosó kezdődött. Balra a kijárat, rudak és zárak
elképzelhetetlen egyvelege, jobbra pedig egy, még jellegtelenebb lépcső
vezetett fel az irodákhoz. Meglepett ez a nagy egyszerűség, a sors biztatását
véltem felfedezni benne. Kivettem a táskámból a Barracu-dát. Másolat volt, de
tökéletes másolat, még én is megijedtem tőle. Úgy siettem fel a lépcsőn, akár
egy kiéhezett párduc.
Az első emeletre érkezve megleltem az emberemet. Egy íróasztal mögött
ült, háttal nekem, huszonöt év körüli srác lehetett, pattanásos nyakkal, most
vágott neki az életnek. Szemével egy képes újságot falt abból a fajtából, amely
az ember kedvenc színészeinek a nemi életéről regél. A Barracuda csövét egy
jó centire beledugtam a jobb fülébe. A bal füle az íróasztalra lapult.
Elborzadva nézett rám, aztán felüvöl-tött. Erre még egy kicsit jobban
belenyomtam a fiilébe a fegyver csövét, az ujjamat meg keresztbe raktam a
számon. Megértette, nem is volt olyan hülye, mint amilyennek látszott.
Továbbra is a fülét macerálva, a háta mögé tettem a kezét, és elővettem egy
tekercs ragasztószalagot a táskámból. Különlegesen erős és tartós fajtát, jó öt
centi vastag volt. Amikor az ember ilyenbe polyázott csomagot kap, megőrül
tőle. A fogammal letekertem egy darabot, és fel kézzel ötmé-ternyit a
csuklójára csavartam. Idő kellett hozzá, de ott volt az egész délután. Azután
elvettem a fülétől a fegyvert, és a székhez ragasztottam a srácot.
– Csak azt szeretném mondani, hogy nem fogok megkísérelni ellenállni! –
jelentette ki. – Nincs kedvem megsebesülni ebben az akcióban. Szóval ne
izguljon...
Lehajoltam, hogy összekötözzem a lábát. Rajta kaptam, hogy a mellemet
stírolja. Felegyenesedtem. Ez olyan volt, mintha hozzám ért volna, vissza
kellett tartanom magam, nehogy lekenjek egy pofont. A francba,
meggondoltam magam, és mégis megkapta a nyaklevesét. Felkiáltott. Újra a
szájamra raktam az ujjam.

Most pedig várni kellett. Egy kicsit gondolkodni és várni. Egy pillantást
vetettem az ajtók vezérlőrendszerére. Mindent tökéletesen megmagyaráztak.
Felültem az íróasztal sarkára, és keresztbe tett lábbal elszívtam egy cigit. Az a
szűz fiú majd felfalt a szemével.
– Nahát... nahát... El sem tudja képzelni, mennyire csodálom! – makogta. –
Mekkora merészség kell ehhez!
Tévedett. Ennek semmi köze nem volt a bátorsághoz. Láttam, ahogy Betty
napról napra egyre mélyebbre süllyedt; ehhez képest felrobbantani a fél
földgolyót vagy kirabolni egy bankot tényleg semmiségnek tűnt. Valójában
nem is bank volt, hanem pénz őrzésével és szállításával foglalkozó cég,
mindennap összegyűjtötte a nagyáruházak és egy autópálya-szakasz bevételét.
Egy álló napig követtem őket, és gyorsan rájöttem, nevetséges lenne bármivel
is próbálkozni a rakodási műveletek közben. A manuszok olyan idegesek
voltak, hogy az embert egy tüsszentéséért is könnyen szitává lyuggatták volna.
Ezért döntöttem úgy, hogy nyugodtabb légkör biztosítása érdekében a saját
pályájukon várom őket.
– Ha kér kávét, ott a termoszom az alsó fiókban – ajánlotta a csodálom.
A szó szoros értelmében megzabált a szemével. Úgy tettem, mint aki nem
veszi észre, és töltöttem magamnak kávét.
– Hogy hívják? – kérdezte. – Szeretném, ha legalább a keresztnevére
emlékezhetnék, esküszöm, hogy nem árulom el senkinek...
Bosszantott, de a magatartásában volt valami jó is. Később majd
elmesélheti, milyen csodás lány vagyok, és számítottam erre, hogy
összekuszálja a nyomokat. A megfelelő benyomás érdekében egy kicsit
megmasszíroztam a mellemet és megvártam, amíg az arca színt vált.
– A mindenit, nem lehetne kinyitni az ablakot? – kérdezte.
Időnként felálltam, kinéztem. Az utca békésebb nem is lehetett volna,
elképzelni sem tudtam, hogy ilyen jól megy a dolog, madarak éneke
hallatszott a fákról. Még egyszer sem szólalt meg a telefon és senki sem
csöngetett a lenti kapunál, az egész leginkább burleszkre hasonlított.
Ásítottam egy-kettőt. Meleg volt. Mióta a fiú egyszer látta, hogy a nyelvem
hegyével megnyalom az ajkamat, izgalmában félrebeszélt.
– Kötözzön ki! – kérlelt. – Hasznára válhatok, sakkban tarthatnám ezeket a
szemeteket. Különben is utálom ezt a szakmát, magával mennék,
letarolhatnánk az egész országot... Miért nem válaszol, miért nem bízik meg
bennem?
Megadtam neki a kegyelemdöfést, végigsimítottam a haját. Zsíros volt,
szerencsére a kesztyűn keresztül nem éreztem. Felém nyújtott nyakkal halkan
felnyögött.

– Jaj, kérem – siránkozott –, nagyon vigyázzon a három közül a
legkövérebbre, legyen résen, gondolkodás nélkül magára fog lőni, már
többször megesett, hogy járókelőket sebesített meg, jaj, az a szemét Henri,
hadd intézzem el én, nem engedem, hogy önnek akár egy haja szála
meggörbüljön!
Azt leszámítva, hogy unatkoztam, nagyon nyugodt voltam. Különben is
egy ideje semmihez nem volt közöm. Bettyt kivéve fütyültem a világra. Szinte
örültem, hogy van valami pontos tennivalóm, így megpihenhetett a lelkem.
Arról nem is szólva, hogy ha rosszul sülne el a dolog, úgy gondoltam, nem
vesznek olyan komolyan egy szerelmi okból elkövetett bankrablást. Hogy
végre nyugtom legyen, a srác mögé ültem és a fegyverét kezdtem babrálni. Ez
már igazi volt, nem tudom miért, de a tapintásán is érződött. Elképzeltem,
milyen lenne golyót röpíteni a számba, elmosolyodtam, tényleg képtelen
lettem volna megtenni. Ahogy képtelen voltam megmondani, miért éri meg
élni, mert mondjuk tapintásra azért tudtam. A srác jobbra-balra tekergette a
fejét, hogy lásson.
– Miért ült mögém – siránkozott –, mivel bántottam meg? Hadd nézzem!
A vécé a földszinten volt. Lementem pisálni, és egyben felemeltem
parókámat és meglegyeztem magamat vele. Nem szabtam magamnak túl
pontos tervet, nem szaladgáltam kronométerrel vagy könnygázbombával a
zsebemben. Érzés után mentem, ahogy mondani szokás. Az az igazság, hogy
volt más bajom is, mással is kellett törődnöm, szívesen lemondtam a részletek
megtervezéséről. Megértem, hogy valaki alaposan fölkészül egy bankrablásra,
ha minden bajának a pénz a forrása, de nálam más volt az ábra, egy vagyon
pénz sem tudott volna bármit is változtatni a dolgokon. Ahogy a helyzet állt,
bármit megpróbálhattam. Még ha semmi értelme sem volt. Hát nem azért
voltam a hapsija, hogy minden lehetőt megtegyek?
Amikor visszamentem, a srác majdhogynem örömkönnyeket ontott.
– Istenem! – kiáltott fel. – Már feltem, hogy elment! Teljesen
belebetegedtem.
Csókot leheltem kesztyűs ujjaim hegyére, és odafújtam neki. Csukott
szemmel felsóhajtott. Rápillantottam a falon lógó ingaórára. Talán most már
nem kell sokat várni a többiekre. Elkaptam Rómeóm székét, a támlájánál
fogva hátradöntöttem és két lábon egy sarokba húztam, hogy a kinyíló ajtó
elrejtse. Útközben megpróbálta megcsókolni a kezem, de én voltam a
gyorsabb. Töltöttem magamnak kávét, és az ablaktól tisztes távolságra állva az
utcát figyeltem.
Negyven éve tán, hogy a manusz elindulhatott egy úton, de azóta jócskán
változtak a dolgok. A jó öreg út nem tűnt már valami vonzónak. Amilyennek
most láttam az életet, nem kívántam belevetni magam, inkább csak érinteni

akartam. Meg aztán harmincöt éves korában az ember már nem igazán
értékeli, ha macerálják, márpedig ehhez dohány kell. A világgal való
érintőleges kapcsolat borzalmas pénzeket emészt, minden távoli vidékért
arannyal kell fizetni. De szívesen felajánlottam neki, hogy utazzunk, ha
legalább erre az időre rendbe jönnek a dolgok. Tehát bizonyos értelemben
csomagoltam.
– Most jut az eszembe – lelkendezett –, hogy túszul szedhetne. Pajzsként
használhatna...
Eszembe juttatta, hogy valamiről megfeledkeztem. Odamentem hozzá és
ragasztószalaggal háromszor körbetekertem a fejét, lezártam a száját. Hirtelen
előrehajolt és a mellemhez dörgölte a homlokát. Hátraugrottam.
– Ó, istenem! – ezt lehetett leolvasni a szeméről. öt perccel később
megérkezett a másik három. A szememmel követtem az utcán végighajtó
teherautót. Amikor megállt a garázsajtó előtt, megnyomtam a GAR.KINY.
feliratú gombot, majd számoltam tízig és megnyomtam a GAR.BECS.
feliratút. Tudtam, hogy most másodszorra is elvetettem a kockát, de nem
izgatott.
Az ajtó mögé bújtam, és már nem a Barracudát fogtam a kezemben, hanem
az igazit. Ajtócsapódást hallottam, a fickók halkan dumáltak. Teljesen tisztán
hallottam a hangjukat.
– Ide figyelj, öregem – magyarázta az egyik –, ha a feleséged azzal jön,
hogy fáj a feje éppen aznap este, amikor meg akarod kefélni, mondd azt, hogy
ne izguljon, a fejét békén hagyod!
– Marha szellemes vagy, tudod? Azt hiszed, ilyen könnyen megy? Ismered
Mariát...
– Na és... Mária sem más, mint a többi. Valamelyik nap mindegyiknek
megfájdul a feje. De amikor hónap végén lerakod a dohányt az asztalra, nem
vetted észre, hogy sohasem kérnek aszpirint?
Hallottam, hogy elindulnak a lépcsőn.
– Á, Henri, csak hülyéskedsz...
– Azt teszel, amit akarsz, baszd meg. Ha ahhoz van kedved, hogy egész
életedben hiába törd magad és ezzel csak a nőknek tegyél szívességet, te
tudod.
Egymás után mind a hárman beléptek. Jutavászonból készült kis zsák volt a
kezükben. Előbb a legkövérebbet vettem szemügyre, a Henri nevezetű muksit.
Zokni nélkül viselte a szandálját. A másik kettő valami csoda folytán
menekülhetett meg a nyugdíjtól. Mielőtt megszólalhattak volna, a lábammal
bevágtam az ajtót. Felém fordultak. Egy ezredmásodpercig farkasszemet
néztünk Henrivel. Nem hagytam időt az agyának, hogy reagáljon, a lábára
pillantottam, és beléeresztettem egy golyót a nagylábujjába. Üvöltve roskadt

össze. A másik kettő elengedte a zsákokat, és fölemelte a kezét. Éreztem, ura
vagyok a helyzetnek.
Mialatt Henri a földön vonaglott, odadobtam nekik a
ragasztószalag-tekercset, és intettem nekik, kössék meg a társukat. Nem
késlekedtek. Habár kapálódzott, három másodperc alatt megkötözték, s
közben unszolták, ne csináljon hülyeséget. Utána, hogy időt nyerjek, értésükre
adtam, hogy kössék gúzsba a lábukat. Ez a két krapek borzalmas raktáros lett
volna, elég volt valamivel a szemük előtt hadonászni. A girhesebbre néztem,
és a fehér kesztyűm hegyével intettem neki, ami azt jelentette, kösd össze a
társad lábát, te vén marha. Amikor befejezte, rámutattam.
– Ide figyeljen, kisasszony, egyedül nem tudom... – felelte szomorú
mosollyal.
A pisztoly csövét bedugtam az egyik orrlyukába.
– Ne, ne – sipította –, ne, ne, ne, ne, várjon, megpróbálom!
Csinálta, ahogy tudta, besegített a homlokával, a fogával, a térdével, de
összejött. Most, hogy mindhárman meg voltak kötözve, megszabadítottam
őket a fegyverüktől. Amikor felálltam, a székére kötözött szerelmesemre
pillantottam. A boldogságtól karikás volt a szeme.
Henri nyögött, dörmögött, káromkodott, vékony nyálfonál kötötte össze a
linóleummal. Mivel csendet akartam, fogtam a ragasztószalagot és letérdeltem
mellé. A lábából még mindig csörgött a vér. A szandáljának kampec, örültem,
hogy jó vastag tekercset vittem, maradt még legalább tíz méter. Ennél jobbat
el sem képzelhet az, aki, mint én, nem akart kötelet hurcolni magával és
csomót sem tudott kötni. Amikor rám emelte a szemét, teljesen elvörösödött.
– Te kis piszkos kurva! – mondta nekem. – Amikor megtalállak, azzal
kezdem, hogy leszopatom veled magam!
A pisztoly csövét^ szájába nyomva kitörtem a két metszőfogát. Kis felénk,
piszkos kurva voltam. Azoknak a lányoknak a nevében is tettem, akiknek fáj a
fejük, a Mariák és az összes többi lány nevében, a nyomorúságban osztozó
minden nővérem nevében, minden megerőszakolt nevében, mindazok
nevében, akiket a metróban macerálnak, mindazokéban, akiknek útjukba akadt
valami Henri-fele, esküszöm, ha kéznél lett volna a tamponom, egy egész
dobozzal megetettem volna vele. Amikor meglátok egyes pasasokat, hálaimát
tudnék rebeg-ni a földkerekség minden nőjének, nem tudom, mi tart vissza
tőle. Köpött egy kis vért. A dühtől a szemében elpattantak a kis erek. Ki
kellett vennem a fegyveremet a szájából, hogy megkötözzem. Ezalatt még volt
ideje egy utolsót szólni.
– A halálos ítéleted írtad alá! – morogta.
A csend érdekében nem takarékoskodtam az irodaszerrel, egy-két
fölösleges kört is tettem a szemén. Kezdett hasonlítani a Láthatatlan Emberre,

de kissé gyűröttebb és fényesebb változatban. A másik kettő nyugton maradt,
csak jelképes darabkákat ragasztottam a csúf szájukra. Felkeltem, és az jutott
eszembe, hogy a nehezén túl vagyok. Erre a gondolatra önkéntelenül
elmosolyodtam, de nem akartam túllőni a célon, úgy tettem, mintha nem
tudnám, hogy a legnehezebb mindig az ember ELŐTT áll.
Habár halálosan nyugodt voltam, nem akartam késlekedni. Felvettem a
zsákokat, leszedtem a plombát, a tartalmukat kiöntöttem egy íróasztalra, a hat
zsák teli volt bankjeggyel, az alján pedig tekercsekben aprópénz. A papírpénzt
átraktam a táskámba, az aprót meg otthagytam, nehogy túl nehéz legyen.
Indulni készültem, amikor a fiatal srác hörögni kezdett, hogy felhívja magára
a figyelmemet. Az álla hegyével a falba épített, lepecsételt páncélszekrényre
mutatott. Rendes volt a srác, következetesen gondolkodott, de már jókora
köteg bankjegyet szedtem össze, nem kívántam a vagyonomból élni az
elkövetkezendő évtizedekben. Intettem neki, hogy ennyi tényleg elég.
Éreztem, majdnem sír. Kihasználva a helyzetet, hogy a többiek nem látnak
oda, elvettem egy golyóstollat az íróasztalról, és a fiú felé indultam, a háta
mögé kerültem. Kinyitottam az egyik kezét és beleírtam, hogy JOSÉPHINE.
Olyan óvatosan csukta össze a kezét, mintha törött lábú pillangót fogott volna.
Mielőtt kiugrottam a hátsó ablakon, láttam, hogy hatalmas könnycsepp gördül
végig csillogva az arcán.
A kertben senki. Szedtem a lábam a magasra nőtt fűben, és halálforgással
perdültem át a hátsó kerítés fölött. A torkom kiszáradt, valószínűleg azért,
mert sikerült kibírnom, hogy egész délután egy szót se szóljak. A mellemet
megragadva jobbra fordultam, futólépésben elhaladtam két-három kert előtt,
de senkit sem láttam, majd átvágtam egy nagy elhagyatott telken, amely a
vasútvonal mellett terült el. Anélkül, hogy lassítottam volna az iramot,
felrohantam a töltésen, átvágtam a síneken és leindultam a másik oldalon.
Égett a tüdőm, szerencsére már a szupermarket parkolójának a közvetlen
közelében jártam. Ez volt az egyetlen hely, ahol senki sem szúrhatta ki a
kocsimat, nagy CITROMSÁRGA kocsimat.
Senki sem figyelt oda, amikor beosontam az autók közé. Soha senki sem
figyel semmire egy szupermarket parkolójában, az ilyen helyen szinte
meghibbannak az emberek. Patakokban ömlött rólam a verejték. Magam mellé
raktam a táskát és miközben kifújtam magam, körbenéztem, mi a helyzet.
Nem messze egy kövér nő vasalódeszkát próbált bepréselni egy 500-as Fiatba.
Néhány másodpercig egymást figyeltük. Megvártam, amíg az egyik ajtót
nyitva hagyva elindul. Most már senki sem zavart. Kinyitottam a
kesztyűtartót, kikaptam a papír zsebkendőket és az allergiamegelőzőnek
nevezett arclemosó tejet. Az áru húsz százaléka ingyen volt. A többit azonban
nem ingyen mérték.

A környéket szemmel tartva kinyitottam egy zsebkendőt, a térdemre
helyeztem és meglocsoltam a tejjel. Mivel senki sem járt a közelben, nagy
levegőt vettem és beledugtam a fejem. A délután folyamán most először
éreztem magam izgatottnak. A koszos papírdarabokat egymás után vágtam ki
a kocsiból. A műanyag flakon obszcén hangokat hallatott, miközben fehér tej
spriccelt ki belőle, úgy dörzsöltem az arcomat, mintha le akarnám vakarni róla
a bőrt. Azután letéptem a szemüvegemet, letéptem a parókámat és a fehér
kesztyűt, letéptem a műcicimet és mindezt a szatyorba gyömöszöltem. Alig
kaptam levegőt, amikor végre megnéztem magam a visszapillantó tükörben,
de már csak egy kis sötét folt maradt a homlokomon, azt is gyorsan
letöröltem. Egy papír zsebkendő csücskére került Joséphine utolsó darabkája
is. Galacsinná gyűrtem, és az indulás pillanatában az elülső kerék alá
fricskáztam.
Lassan hajtottam vissza a házhoz. Éppen időben értem haza, hogy eloltsam
a tüzet egy fazék alatt és megnézzem, mi az a fekete izé, ami az alján tekereg
és serceg. Kinyitottam az ablakot, és felmentem a padlásra. Betty a matracon
cigarettázva marokkózott. Aranyos fénysugarat tükrözött a tető, látszott,
hogyan vibrálnak a porszemek. Odamentem és az ágyra dobtam a táskát. Betty
felugrott.
– A csudába, elmozdítottad! – zsörtölődött. Melléfeküdtem.
– Az istenit, cicám, teljesen kivagyok! – állapítottam meg. Megsimogattam
a haját. Elmosolyodott.
– Nos, minden rendben ment a vevővel? – kérdezte. – Nem vagy éhes?
Lent melegítettem raviolit.
– Nem, kösz, nem kérek, ne törődj vele!
Ittam egy üveg sört; érződött, hogy jó ideje állt ott.
– Nézd csak, mit találtam útközben – szóltam. Betty felkönyökölt.
– Az áldóját, mi ez a rakás pénz, hú, ez nem semmi!
– Aha, tényleg nem.
– Mit csináljunk vele?
– Hát... te tudod.
Meglepetésében felkiáltott, amikor a műmell a kezébe akadt. Egy füst alatt
az egész álruhámat kivette a táskából. Úgy tűnt, sokkal jobban érdekli, mint a
bankjegygyűjteményem, a szeme úgy csillogott, akár karácsony estéjén.
– Hűű, hűű! Mi ez!
Úgy döntöttem, hogy nem részletezem. Vállat vontam.
– Mit tudom én! – feleltem.
Az egyik vállpántnál fogva felemelte a melltartót. A cicik lassan
himbálózni kezdtek a bennünket körülvevő végtelenül lágy fényben. Bettyt
valósággal hipnotizálta a látvány.

– Szűz Mária! Ezt feltétlenül fel kell venned. Hiszen ez hihetetlen! Nem,
semmi kedvem nem volt újra bohóckodni. Nem látszott ugyan rajtam, de ki
voltam dögölve.
– Ne hülyéskedj! – próbáltam elhárítani.
– Na, siess már! – unszolt.
Felemeltem a pólómat, és felvettem a melltartót. Betty térden állva tapsolt.
Bemutattam néhány szempillaverdesést. Ahogy az várható volt, egykettőre a
fejemre került a paróka, kezemre a kesztyű, habár egyáltalán nem volt
ínyemre a játék. De hát csoda volt, hogy mulatni látom.
– Te, tudod, mi hiányzik neked? – kérdezte.
– Aha, szőrtelenített puncit rendeltem magamnak.
– Egy kis arcfestés.
– Jaj ne! – kértem sírós hangon. Talpra ugrott. Nagyon izgatott volt.
– Ne mozdulj! Megyek a készletemért.
– Ühüm – sóhajtottam. – De nehogy pofára ess a lépcsőházban,
madárfiókám!
Hajnali egy óra fele láttam, hogy elalszik a karomban.
– Ja, az jutott eszembe – suttogtam még végezetül a fűiébe –, hogy az
ember sohasem tudhatja. Ha egyszer valaki megkérdezné tőled, mit csináltam
ma, ne feledd, hogy együtt töltöttük a napot.
– Sőt, megkeféltem egy szőke szépséget.
– Nem, azt már nem kell elmesélni. Nem jobb, ha erről nem szólsz.
Megvártam, míg teljesen elalszik, majd felkeltem. Lezuhanyoztam,
lemostam az arcfestéket, és ettem valamit a konyhában. Bármi történjen is,
gondoltam, nem telt hasztalanul a mai nap. Mégiscsak megtaláltam a módját,
hogy elhozzam a táskámban, ami kell, aminek Betty valamennyire örül, amitől
mosolyog. Igaz, nem a dohánnyal értem el ezt, hiszen úgyszólván tudomást
sem vett róla, de végül is elértem, amit akartam. De még hogy, százszorosán
megtérült az erőfeszítésem, és nem sok hiányzott hozzá, hogy örömkönnyeket
sírjak a konyhában, nem vödörszámra, csak két-három harmatcseppet, amit
diszkréten a lábam alá rejthetek.
Hozzátartozik a dologhoz, hogy két nappal korábban a szoba egyik
sarkában találtam rá, magába roskadva, pucéran és olyan mereven, mint egy
fadarab, és ez nem először történt vele, még mindig hallotta azokat a bizonyos
hangokat, továbbra is minden kifolyt meg odaégett a házban, szóval el lehet
képzelni, hogy mentek a dolgok, nem kell rajzot mellékelnem.
Találtam egy szelet sonkát. Összegöngyöltem, mint egy palacsintát, és
beleharaptam. Semmi ízt nem éreztem. Még éltem. Tökéletes.

+ 24
Egy vasárnap nem volt kedvünk röhögni, pedig tényleg nagyon szépnek
ígérkezett a nap. Nem keltünk későn, mert pontosan kilenckor egy manusz
állhatatosán kopogott a lenti ajtón. Alsónadrágot húztam, és lementem
megnézni, ki az. Öltönyös, jól fésült férfit pillantottam meg gondosan
kifényesített kis fekete aktatáskával és SZÉLES MOSOLLYAL.
– Jó napot kívánok, uram. Hisz-e Istenben?
– Nem – feleltem.
– Nos, szeretnék erről beszélgetni önnel.
– Várjon csak – mondtam –, az előbb tréfáltam. Persze hogy hiszek! Széles
mosoly. NAGYON SZÉLES MOSOLY.
– Kiadunk egy kis füzetet...
– Mennyi?
– Az ebből származó jövedelem egészét egyenesen átutaljuk a...
– Természetesen – vágtam közbe. – Mennyi?
– Öt doboz cigaretta áráért ön...
Pénzt vettem elő a zsebemből, odaadtam, majd becsuktam az ajtót. Bum,
bum. Újra ajtót nyitottam.
– Megfeledkezett a kis füzetről – folytatta.
– Nem – válaszoltam. – Nincs szükségem rá. Úgy látom, sikerült
megvennem magának egy kis csücsköt a Paradicsomból, vagy nem?
Ahogy becsuktam az ajtót, éppen szemen talált egy napsugár. Ha a
szájamat érte volna, azt mondom: „Ahogy becsuktam az ajtót, savanyú
cukorka csúszott az ajkam közé." Magától adódott a tenger és a hullámok
képe. Visszarohantam a szobába, és szanaszét dobáltam az ágyneműt.
– A csodába, látni akarom a tengert! – kiáltottam. – Te nem?
– Kicsit hosszú az út, de ahogy akarod.
– Két óra múlva a tengerparton süttetheted magad a napon.
– Akkor már kész is vagyok – felelte.
Néztem, ahogy meztelenül felül az ágyban, mintha egy csíkos kagylóból
kelne ki, de későbbre hagytam a dolgot. A nap nem vár meg.
Nagyon előkelő, nagyon divatos fürdőhelyre mentünk, de ugyanannyi
hülye volt, mint mindenhol másutt, ráadásul egész évben, úgyhogy az
éttermek és a boltok a holtszezonban is nyitva tartottak. Ha az ember valami
nem túl koszos partrészt akart kifogni, fizetni kellett. Fizettünk hát. Alig
voltak. Fürödtünk, majd újra és újra megmártóztunk, aztán megéheztünk. Még
a tusolásért is fizetni kellett. Meg a parkolás is pénzbe került. Plusz még ez,
plusz még az. A végén egy csomó aprót szorongattam a kezemben, hogy

csípőből lőjem a pénzt. Az egész hely egy óriási játékautomatára hasonlított,
de egy szál ingyenjátszmát sem láttam még.
Egy teraszon ettünk, műszalma napernyő alatt. A szemközti járdán vagy
húsz nő álldogált, mindegyik három-négy éves szőke gyerekkel, akinek az
apukája üzletember, még fiatal és szép anyukája pedig azzal tölti az időt, hogy
otthon vagy máshol kurvára unatkozik. A pincér elmagyarázta, hogy drága
csemetéik próbafelvételre várnak. Arról volt szó, hogy a kis taknyosoknak
kellett könnyt facsarni az emberek szeméből egy hirdetés által, amit egy
biztosítótársaság forgatott a következő témában: AZ Ő JÖVŐJÜKET
ÉPÍTJÜK. Furcsálltam, mert ezeket a kölyköket látva, akikből áradt a jókedv,
az egészség és a pénz, az ember nem nagyon izgult a jövőjükért, legalábbis
egy bizonyos értelemben.
Jó órája ácsorogtak a napon, amikor nekiláttunk az őszibarackkal díszített
vaníliás fagylaltunknak. A spinek idegeskedni kezdtek, a kölykök fel-alá
rohangáltak. Időnként az anyák magukhoz intették őket, hogy megigazítsanak
egy hajtincset vagy elhessegessenek egy láthatatlan porszemet. A nap
amfetaminesővé változott, 220 V zuhogott lefelé.
– A fenébe, mennyire vágynak egyesek arra a szerencsétlen csekkre –
jegyezte meg Betty.
A szemüvegem fölött egy pillantást vetettem ezekre a nőkre, miközben a
szájamba lapátoltam egy adag tejszínhabot, amit kis színes izék díszítettek.
– Nemcsak a csekkről van szó. Emlékművet próbálnak építeni a
szépségüknek.
– Nem ép, aki egy gyereket kint hagy a tűző napon...
Időnként a nők ékszerei vakítóan felszikráztak. Hallottuk, ahogy viselőik
panaszkodnak, sóhajtoznak, pedig az utca túlsó oldalán álltak, és nem
hegyeztük külön a fülünket. Lefelé fordítottam a tekintetemet és az
őszibarackos vaníliafagylaltra összpontosítottam, mert ebben a világban szinte
általános az elmebaj, egyetlen nap nem telik el úgy, hogy az ember szeme elé
ne tárulna az emberiség nyomorúsága, és nem kell hozzá sok, elég valami
apróság, a sarki fűszeresnél valakinek a tekintete találkozik a tiéddel, vagy ha
beszállsz a kocsiba, vagy újságot veszel a kezedbe, vagy egy délután behunyt
szemmel hallgatod az utca zaját, vagy TIZENEGY darab rágógumit találsz
egy dobozban, szóval egy semmiség kell csak, hogy a világ rád vigyorogjon.
Kivertem ezeket a nőket a fejemből, mert tudtam, nem ez hiányzik, hogy
példákat lássak. Azt gondoltam, nem maradunk soká, biztosan nem, ők tovább
hevülhetnek a járdán, ha úgy tartja kedvük, de mi visszamegyünk a strandra,
ne legyen más, mint a tenger és a láthatár, óriási napernyővel és a jégkocka
megnyugtató koccanásával a pohár falán, így hát dobtam a szemközti járdát,
és gyanútlanul a vécé felé indultam. Valamivel később beigazolódott, hogy

sohasem szabad lebecsülni az ellenfelet. Ez igaz, de ki tud egyszerre
mindenhova figyelni?
Jó ideig maradtam távol, mert aprót kellett tenni a zárba és nem volt elég
nálam, vissza kellett menjek a pénztárhoz váltani. Időnként magától öblített,
meg újra pénzt kellett bedobnom, szóval összességében nem ment valami
könnyen, időbe telt. Mire visszamentem az asztalhoz, Bettyt nem találtam ott.
Kicsit nyugtalan voltam, amikor leültem, azon gondolkoztam, nem lett-e
hirtelen melegebb. Észrevettem, hogy Betty nem fejezte be a desszertjét, és
egy egész gombócnyi hideg vaníliafagylalt lassan összeroskad. A látvány
hipnotizált.
Sikerült felemelni a fejem, mert a nők túloldalt ordibálni kezdtek. Először
nem figyeltem, csak egy csapat sirály topog a napon és zajong ok nélkül.
Azután láttam, hogy tényleg sürgölődni kezdenek és felém tekingetnek. Az
egyik különösen rémültnek tűnt.
– Ó, Tommy, kicsi Tommykám! – visítozott.
Azt hittem, a kicsi Tommykám hőgutát kapott vagy elolvadt, akár egy
darab hó. Csakhogy ettől még nem tudtam meg, hol van Betty.
Éppen készültem odakiáltani nekik, hogy nem vagyok orvos, amikor egy
tucatnyi nő átvágott az utcán, szóval hogy nem vagyok orvos és nem tudok
segíteni, de valami visszatartott. Átugráltak a teraszt a járdától elválasztó kis
falon, és körbefogtak. Megpróbáltam rájuk mosolyogni. Tommy mamája
szemlátomást teljesen bezsongott, úgy kancsalított rám, mintha én lennék
Quasimodo, a társai sem tűntek jobbnak, gonosz rezgéseket küldtek felém.
Nem volt időm tanakodni, mi történik. A spiné üvöltve rám vetette magát,
hogy adjam vissza a gyerekét. Hanyatt estem a székről. Semmit sem értettem.
Bevertem a könyökömet, felálltam. Az agyamon gondolatok villantak át a
fény sebességével, de egyetlenegyet sem sikerült megállítanom. Az meg
zokogásban tört ki, sipítozott, hogy máglyára kéne az ilyeneket vetni. A
néniberek körívben álltak körülöttem, átlagban nem voltak rossz bőrök, én
viszont azt hiszem, nem voltam az ő zsánerűk, főleg abban a pillanatban, és
tudtam, a következő negyed másodpercben mindegyik rám veti magát. Azt is
tudtam, megfizetek a borzalmas hőségért, a várakozásért, az unalomért és egy
sor olyan dologért, amiért nem voltam felelős, undorodtam, a számat sem
tudtam kinyitni. Az egyikük égszínkék körmétől rendes körülmények között is
hányinger jött volna rám.
– Az a lány, aki magával volt! – sziszegte. – Láttam, hogy ezzel a kisfiúval
indult el!
– Milyen lány? – kérdeztem.
A kérdésem alig jutott el a fülükig, már átugrottam három asztalon és
bevágtattam a vendéglőbe. Gyakorlatilag állva hagytam az egész szemét

andát. Aztán eljött a pillanat, amikor meghallottam a bömbölésüket a hátam
mögött, de annyi időm maradt, hogy becsukjam magam mögött a vécé ajtaját.
Kulcs nuku. Megragadtam az ajtót, és ideges pillantást" vetettem körbe. A
pisilést éppen befejező pincér intett nekem a fejével. A zsebemből elővettem
egy marék papírpénzt, és hajlandó volt fogni az ajtót helyettem. Hallatszott,
ahogy a csajok üvöltenek, és püfölik a vékony falemezből készült ajtót, amit
lyukacsos papírlemez borított, ha az ember belerúg, azt hiszi, áttetsző
rizslevélen megy keresztül a lelke, ezért még két bankjegyet csúsztattam a srác
zsebébe. Utána elhúztam a csíkot az ablakon keresztül.
Egy kis udvaron találtam magam, ahova a konyhák nyílnak. Szemétládák
álltak csordultig és folydogáltak a napon. Egy szakács jött ki letörölni a
nyakában folyó izzadságot. Kezdtem már érteni, mi a teendőm. Mielőtt a
manusz megszólalhatott volna, elővettem egy bankjegyet és mosolyogva az
ingzsebébe dugtam. Ő is elmosolyodott. Úgy éreztem, varázspálcával sétálok,
talán egy kis edzéssel galambokat tudok eregetni a levegőbe. Addig is
elindultam a hátsó ajtó felé, és egy kis utcában találtam magam.
Természetesen nyakamba vettem a lábam, végigrohantam az utcákon, a
kereszteződéseknél elfordultam, olyan trükköket vettem elő, amit az ember
harmincöt évesen még tud, ha megőrizte a formáját, például átugrottam egy
kocsit, ami a zebrán parkolt, megdöntöttem saját rekordomat négyszáz
méteren, s közben még figyeltem is, mi történik a hátam mögött. Egy idő után
úgy gondoltam, hogy már leráztam őket. Megálltam, hogy kifújjam magam.
Mivel egy széket találtam, leültem. Aztán azt éreztem, hogy valaki a
csizmámat fényesí-ti. Lenéztem, és hallottam, füttyent.
– Hűha! Ez igazi Tony Láma!
– Aha – válaszoltam. – A kocsiban hagytam a strandpapucsomat.
– Nem meleg egy kicsit ilyen időben?
– Nem, mintha balettcipőt viselnék.
Fiatal fickó volt, vagy húszéves, elég okos tekintettel, emberi lényhez
hasonlított.
– Majd meglátod – magyaráztam –, nem mindig könnyű elkerülni, hogy az
ember olyan marha legyen, mint a többiek. Nem lehetünk tökéletesek. Az
nagyon fárasztó.
– Ühüm, értem.
– Jó. De azért vigyázz, hogy ne tegyél túl sok cipőkrémet a kis csillagokra,
jó, csak finoman.
Kihasználtam a művelethez szükséges két-három percet, hogy
megpróbáljam világosan látni és nyugodtan végiggondolni a helyzetet. De ha
eszembe jutott Betty, dühödt sárkány okádta a tüzet az agyamban, és minden
erőfeszítésemet megsemmisítette. Felálltam, mást nem tudtam tenni. Úgy

gondoltam, a többi majd jön magától. A falak mellett suhanva visszamentem a
strandra, miután egy bankjegyet nyomtam a srác kezébe. Gyenge, meleg
szellő kerekedett. Amikor kiértem a tengerparttal párhuzamos sugarúira, úgy
éreztem, steril vattát szopogatok. Észrevettem a távolban parkoló autómat, és
az első gondolatom az volt, cirkálok vele a városban. Aztán azt gondoltam,
hogy jó, egy hülye anya kölykével mászkálsz, aki két órát töltött a tűző napon
és három méterre lóg ki a nyelve, na de mit csinálsz vele?
Nem az a fajta lány vagy, aki keres egy sötét sarkot, és miszlikbe szabdalja
a kölyköt, hát akkor mit csinálsz?
Valamivel arrébb egy mozgó fagylaltárus álldogált egy fa árnyékában.
Körbenéztem, majd átmentem. Amint megpillantott a pasas, fölemelte a
fagylaltgép tetejét.
– Hány gombóc lesz? Egy? Kettő? Három? – fordult felém.
– Köszönöm, nem kérek. Nem látott véletlenül egy szép, barna hajú lányt
egy három-négy éves kisfiúval? Nem vettek magánál fagyit?
– De. De a lány nem volt olyan szép.
Gyakran találkoztam a szépségre teljesen érzéketlen pasikkal, és sohasem
tudtam megérteni, mi nem stimmel náluk. De mindig sajnáltam őket.
– Szegény öregem! – sóhajtottam. – És nem látta, merre indultak?
– Dehogynem.
Vártam néhány másodpercet, majd elővettem a pénzköteget a zsebemből,
és legyezni kezdtem magam vele. A helyi szokások már nem mulattattak,
kedvem lett volna az egészet a szájába tömni. A fagylaltgép kis gőzfelhőt
eregetett. Másfele nézve két bankjegyet nyújtottam feléje. Éreztem, ahogy a
pénz kicsúszik a kezemből.
– Nos, utána bementek abba a játéküzletbe. A kisfiúnak kék szeme volt,
egy méter magas lehetett, kétgombócos epret kért, a nyakában kis érmet viselt.
Három óra körül járhatott az idő. A lány pedig...
– Oké – vágtam közbe. – Ha túl sokat mondasz, ingyen dolgozol.
Az üzlet három szinten terült el. Egy kis sápadt eladónő indult felém,
szemében azzal a szikrával, amiből az ember felismeri a minimálbér élvezőit.
Könnyen megszabadultam tőle. Nem volt sok ember. Átfésültem a földszintet,
majd felmentem az első emeletre. Néma csend. Fülelni kezdtem. Nem
felejtettem el, miféle banda eredt a nyomunkba, és tudtam, egyhamar
végigjárják a várost. De kezdtem már ismerni ezt a fajta légkört, egy ideje
észrevettem, hogy Bettyvel egyre mélyebben belemászunk. Á, gondoltam,
mindenkinek van rossz időszaka. Az élet során az ember tudjon türelmes
lenni. Végigjártam az osztályokat, de nem találtam Bettyt. Pedig éreztem,
hogy egyre közelebb vagyok, meleg, meleg, mondogattam magamban. Ügy
indultam fel az utolsó emeletre, mint a Szent Hegyre.

Egy mosolygó férfit pillantottam meg, egy pult mögött állt, karját egy rakás
ajándékdobozon nyugtatta. Igazgatóféle mosoly az arcán és kétsorgombos
lemberdzsek a vállán, kicsit feltűnő díszzsebkendővel, pedig már nem volt
olyan fiatal, a szeme alatt ráncosodott a bőr. A díszzsebkendő egy kis
tűzijátékra hasonlított. Amint megpillantott, felém sietett fintorogva, azaz
mosolyogva, nem tudom, melyik, aztán úgy tett, mint aki szappanozza a kezét.
– Elnézést kérek, kedves uram, de zárva az emelet..
– Zárva? – kérdeztem vissza.
A szememmel végigpásztáztam az egész emeletet. Üresnek látszott.
Gyerekfegyverek, nyilas pisztolyok, íjak, robotok, pedálos autók, szóval csupa
olyasmi, amihez nem kell nagy fantázia. Fellélegeztem, mert éreztem, itt van
Betty.
– Talán ha lenne olyan szíves estefelé visszafáradni... – javasolta a muksi.
– Ide figyeljen, csak egy rakétakilövő lézerpuskára van szükségem, és nem
kérek díszcsomagolást. Egy perc az egész.
– Sajnos lehetetlen. Az egész emeletet kiadtuk egy hölgyvásárlónak.
– BETTY! – kiáltottam.
A manusz hiába próbált megakadályozni, felmentem. Hallottam, hogy ott
tipeg és szitkozódik mögöttem, míg végigmentem az osztályokon, de nem
tudott a közelembe férkőzni, mert a testem mindenfele hőt árasztott.
Elérkeztem az üzlet végébe, és még mindig nem találtam meg Bettyt. Hirtelen
megálltam, a pasas majdnem belém ütközött.
– Hol van? – szegeztem neki a kérdést. Mivel nem válaszolt, fojtogatni
kezdtem.
– Az úristenit! A feleségemről van szó! Tudni akarom, hol van! Egy
dobogóra mutatott, amelyre indián falvat állítottak.
– A Nagyfőnök sátrában vannak, de a hölgy meghagyta, ne zavarják –
hebegte.
– Melyik az?
– Az az árengedményes sátor. Nagyon szép áru.
Elengedtem a lemberdzsekjét, beléptem az indián táborba, és egyenesen a
Nagyfőnök sátra felé siettem. Fölemeltem a vászonból készült ajtóféleséget.
Betty békepipát szívott.
– Jöjj és ülj le közénk! – hívott.
Tommy fején tolldísz virított, úgy látszott, jól érzi magát.
– Te, Betty, ki ez? – kérdezte.
– Az életem párja – tréfálkozott Betty. A sátorba kapaszkodtam.
– Gyűrhetetlen! – szólalt meg az a hülye a hátam mögött. Fejcsóválva
Bettyre néztem.

– Mondd csak, tudod, hogy az anyja tűvé teszi érte a várost? Tudod, hogy
jobban tennénk, ha szélsebesen lelépnénk?
– Jó, adj még öt percet! – sóhajtott fel Betty bosszús arcot vágva.
– Nem, nem lehet! – döntöttem azonnal.
Azon nyomban lehajoltam és a hunom alá kaptam Tommyt. Majdnem
kaptam egyet a tomahawkjával a fülem szélére, röptében állítottam le.
– Ne bonyolítsd a dolgokat, Tommykám! – mondtam fintorogva. Az
áruház igazgatója felé indultam. Olyan mereven állt, mint egy ólomkatona.
– Itt hagyjuk a gyereket – mondtam. – Az anyja öt perc múlva jön érte.
Mondja meg neki, hogy nem tudtuk megvárni.
Olyan kerekre nyitotta a szemét, mintha az adóellenőrök érkeztét
jelentettem volna be.
– Hogyhogy? – makogta.
A kezébe nyomtam Tommyt, azután azt éreztem, hogy Betty keze a
vállamra csúszik.
– Várj csak egy kicsit – szólt. – Szeretném, ha minden ajándékát
kifizetnénk.
A leggyorsabb utat kellett választani, a zátonyok között lavírozni, és
minden kockázatot kiszámítani. Amikor elővettem a pénzt, enyhe melegséget
éreztem a fejemben, talán hallucináltam, talán tényleg hallottam, mindenesetre
kiabálás hallatszott lentről.
– Nos, mennyi lesz? – kérdeztem.
Az öreg playboy elengedte a gyereket, hogy figyelmét a rövid
fejszámolásra összpontosítsa. Lehunyta a szemét. Rémálmomban fékevesztett
vágtától rengett a lépcső. Tommy az egyik polcról íjakat és nyilakat kapott föl.
– Ezt is akarom! – jelentette ki Bettyre nézve.
– Csend legyen! Maradj nyugton! – reccsentem rá. Az igazgató kinyitotta a
szemét. Úgy mosolygott, mint aki valami kellemes álomból ébred.
– Nem tudom, hogy hozzászámoljam-e az íjat..
– Ne, szó sincs róla! – jelentettem ki.
Tommy ordítani kezdett. Kivettem a kezéből az íjat, és olyan messzire
hajítottam, amilyen messzire csak tudtam.
– Kezd elegem lenni belőled – mondtam neki.
Most már tényleg éreztem, hogy dübörög a föld a lábam alatt. A
játékkereskedő felé akartam fordulni, hogy felrázzam és kihúzzak belőle egy
számot, amikor üvöltés söpört végig az emeleten, mint valami heves és baljós
szél. A túlsó végen némbereket pillantottam meg, és akár hiszik, akár nem,
villámokat szórt a szemük. Kis szikranyalábok pattogtak már a földön és
robbantak a polcokon.
– Menekülj, baby, menekülj! – fintorogtam szomorkásán Bettyre.

Reméltem, egy kicsit feltartóztatom őket, amíg Betty eljut a vészkijáratig,
de ahelyett, hogy nekiiramodott volna, nem talált más elfoglaltságot magának,
mint hogy földbe gyökerezett lábbal fölsóhajtson.
– A, semmi értelme – suttogta. – Fáradt vagyok.
A csajok nagy ordibálás közepette megtették az út felét, tajtékzó
hullámként süvítettek a sorok között. A levegőbe hajítottam a pénzköteget. Az
öreg szépfiú a mennyezet felé tartott karral ugrott a pénzeső alá. Ebben a
pillanatban ötödik sebességre kapcsoltam, hallatlan gyorsasággal cselekedtem.
Négy másodpercbe sem telt, hogy az egyik lábamon megperdüljek, a karomba
kapjam Bettyt, a vészkijárathoz rohanjak és kiérjünk a világosságra.
Nem néztem, vajon rácsapom-e valaki ujjara a vasajtót, amikor bevágtam a
hátam mögött. Egy kis utca fölött voltunk egy fémpallón, az onnan induló
lépcső a föld fölött két méterrel véget ért. Letettem Bettyt és újra
megmarkoltam az ajtót. Újfent azzal a problémával szembesültem, mint
nemrég, csakhogy most rám mosolygott a szerencse, senkit sem kellett
megvásárolnom, hogy kimásszak a slamasztiká-ból. A fal egy sarkában régi,
levált korlátrúd állt, abban a pillanatban vettem észre, amikor az ajtó
túloldalára az első ütéseket mérték. Merem állítani, hogy legalábbis angyal
volt, aki megfelelő hosszúra vágta ezt a bizonyos rudat, néhány rúgás árán ki
tudtam vele támasztani a kilincset. Most aztán bömbölhetnek a spinek.
Megtöröltem a homlokom, és halk füttyentéssel nyugtáztam a körülöttünk
remegő vakító fényt. Betty mosolyogva nyújtózkodott. Ettől majd
megőrültem. Borzalmas zajt csapva lerohantam egy emelettel lejjebb, aztán
lábujjhegyen visszamentem. Hallottam, hogy egy kicsit alábbhagy a tolongás
az ajtó mögött. Betty majdnem elröhögte magát. Intettem, fogja be a száját.
– Nem lefele indulunk, hanem a tetőre! – suttogtam.
A tető valójában egy nagy terasz volt, mint valami napfénnyel teli
medence. Amikor átléptünk a korláton, akkor hangzott el az utolsó csattanás
az ajtón, utána újra visszatért a csönd az emeletre. Azonnal egy többé-kevésbé
árnyékos rész felé indultam. Leültem, csak a lábam mártózott a napfényben.
Betty felé nyújtottam a kezem, hogy mellém üljön. Úgy tűnt, csodálkozik,
hogy került ide.
A tervem nem volt zseniális, sőt kockázatosnak is nevezhetném. Ettől
ideges lettem. Ha csak az egyik csajba is szorult valami ész, zsákutcába
szorítanak, és gyors úton végeznek velünk. De tényleg nem volt más
választásom, ahhoz olyan lány kellett volna, aki csakugyan félti a bőrét, és
akkor levághattunk volna egy sprintet a kocsiig.
De nem így állt a helyzet. Az én csajomnak ólommá változott a lába.
Vártam egy kicsit, majd felkeltem, és rendkívül óvatosan kipillantottam a
főutcára. Az egész banda rohant a járdán, az élboly már be is fordult a sarkon.

Az ég kékebb nem is lehetett volna. A tenger csendes volt és zöld. Semmi sem
látszott a láthatáron, ami érdekelt volna, még egy sör se. Átvágtam a teraszon,
hogy megnézzem, mi történik a lépcső felőli oldalon. Útközben a kezembe
fogtam Betty állat, és a helyzetet összefoglalandó megcsókoltam.
– Haza szeretnék menni – mondta halkan.
– Rendben – feleltem. – Öt perc múlva indulunk.
Kilestem a rejtekhelyemről, láttam, hogy jönnek vissza a spinek. Szerintem
valami beteges düh fűtötte őket, mintha faji kérdést akarnának megoldani.
Nagyon kellett vigyázni, nehogy észrevegyenek. Úgy összelapultam a kis fal
mögött, mint egy palacsinta, és visszatartottam magam, nehogy rágyújtsak.
Hallottam, ahogy lent vitatkoznak. Majd rohanás zaja hallatszott, aztán csak
azt láttam, hogy nyargalnak végig az utcán testhez szorított könyökkel, és ki
tudja? talán habzott is a szájuk, és fröcsögött belőlük a sok gennyes
protektoruk.
Visszamentem Bettyhez, és leültem mellé, közben arra gondoltam, hogy
végül is jók az esélyeink, kimászhatunk a slamasztikából. Kezét az enyémbe
fogtam, és játszadoztam vele. Éreztem, rosszkedvű. Pedig a nap kezdett
megnyugodni, abbahagyta a hisztériás rohamát, már nem üldözte az
árnyékokat, szabadon járhattak, az éles fény is vesztett az erejéből, a lapos
tetőt kátránypapír borította, szinte kellemes téglalap alakú sziget volt,
komolyan, jártam már rosszabb helyeken, jobb nem is kellett.
– Láttad, ott a tenger – mutattam.
– Ühüm...
– ODA NÉZZ, EGY MANUSZ FÉL LÁBON VÍZISÍEL!
Betty fel sem nézett. Égő cigarettát csúsztattam az ajka közé. Behajlítottam
a lábam, és a láthatár egy pontját bámultam, semmi különös nem volt benne,
de tetszett.
– Nem tudom, miért tetted ezt – mondtam. – Nem is akarom tudni, és
beszélni sem akarok róla. Tehát felejtsük el!
Rám sem nézett, csak egy kicsit megingatta a fejét, és én megelégedtem a
válasszal. Egyébként egy szemrebbenés is megtette volna, vagy egy gyenge
ujjszorítás. Sohasem értettem tökéletesen, amit az emberek meséltek nekem,
de az ő csöndjében otthonosan jártam-keltem, egy pillanatra sem kellett
tartanom tőle, hogy eltévedek, mintha ismerős, mosolygó arcok kísérnének
végig egy utcán teljesen meghitt környezetben. A legjobban a világon Bettyt
ismertem, talán nyolcvanszázalé-kosan, bár az ember sohasem lehet biztos a
dolgában, de körülbelül így éreztem. Ezért nem is voltam mindig bizonyos
benne, hogy megszólalt-e egyáltalán, ha úgy hallottam, hogy mondott nekem
valamit. El kell ismerni, hogy néha az élet mindent megtesz, hogy

elkápráztassa az embert, és nem kell a szomszédba mennie ötletért. A
magamfajta fickókkal nincs nehéz dolga.
Egy ideig néma csöndben ültünk és meglehetősen furcsa módon csodálatos
formába kerültem, lassan elmosolyodtam, mert a világot a szememmel meg
tudtam volna hajlítani, de nem tettem, hagytam, hogy elolvadjon a napon, akár
a cukorka, nem ragacsoztam össze a kezem. Csakhogy éreztem, itt vagyok, itt
és nem máshol, és nemcsak úgy félig-meddig, és ha kell, nem haboznék,
hanem szó nélkül a kormányrúdhoz kötözném magam. Még soha nem éreztem
magam ilyen jól egy tetőn, minden erőmet teljesnek tudtam, úgy örültem a
magam kis kátránypapírjának, mint a zarándok, amikor belép Jeruzsálem
kapuján. Nem sok hiányzott hozzá, hogy rögtönözzek egy édeskés versecskét,
de ez nem volt megfelelő pillanat komoly dolgokhoz, előbb ki kellett fundálni,
hogy lépjünk meg.
– Na, úgy érzed, képes vagy rohanni? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta.
– De a rohanás, az tényleg ROHANÁST jelent, érted, szélsebesen spurizni
és nem fordulni hátra. Nem úgy, mint az imént...
– Ühüm. Rohanni. Igen, tudom, mit jelent. Nem vagyok hülye.
– Tökéletes. Látom, jobban vagy. Nos, hamarosan kiderül, képes vagy-e rá.
Ha nem, várj meg itt. Elvágtatok az autóért és érted jövök. Kis fintorral talpra
ugrott.
– Majd akkor csinálunk ilyen tervet, amikor nyolcvanéves leszek.
– Tartok tőle, már nem lesz hozzá erőm – dörmögtem.
Figyelmesen szemügyre vettem az utcát, mielőtt átléptem a korláton, de
nem láttam a többieket. Betty is átmászott, aztán megindultunk lefelé,
húszéves lendülettel, nem vacakoltunk. Az utolsó lépcsőfokba kapaszkodva
leugrottunk a járdára, majd futásnak eredtünk.
Az összes lány közül, akit ismertem, Betty futott a leggyorsabban.
Egyszerűen imádtam mellette futni, de inkább a nyugodt környékeket
kedveltem, és most nem néztem oldalra, hogy lássam, hogyan táncol a melle,
milyen tiszta rózsaszín árad szét az arcán, egyikre sem tudtam figyelni, nem
volt idő bámészkodni, rohantam, ahogy csak bírtam a kocsihoz.
Becsaptuk az ajtókat. Indítottam, kilőttünk. Amikor kikanyarodtunk a
parkoló kocsik közül, már-már röhögni kezdtem, éreztem, hogy készülődik a
hasamban. Ehelyett oldalt megpillantottam az egyik lányt a bandából, és
ugyanabban a pillanatban már robbant is a szélvédőm, és esőként hullott az
ölünkbe. Egy üvegszilánk a szájamba repült, ösztönösen kiköptem, és a
gázpedálra taposva kimentettem a Mercedest. Káromkodva cikcakkoltam a
sugárúton. Mögöttem többen is dudáltak.
– Az ördög vigye el! Hajolj le! – figyelmeztettem.

– Kilyukadt egy kerék?
– Nem. De mesterlövészt fogadhattak fel! Betty lehajolt, és a lába mellől
felemelt valamit.
– Lassíthatsz – jegyezte meg. – Ide nézz, csak egy sörösüveget vágott
hozzánk.
– Teli? – kérdeztem.
Vagy ötven kilométert úgy tettünk meg, hogy a szél borzolta a hajunkat.
Kicsit könnyeztünk, de szép idő volt, a nap lassan nyugovóra tért.
Beszélgettünk erről, arról. Az első autó feltalálója isteni sugallattal áldott,
magányos zseni lehetett. Betty a kesztyűtartóra rakta a lábát. Megálltunk egy
szerviz előtt, ahol AZONNALI SZÉLVÉDŐ-BESZERELÉST hirdettek, és
nem szálltunk ki a kocsiból, amíg a manuszok dolgoztak. Talán zavartuk őket
egy kicsit, nem tudom. Fütyülök rá.

+ 25
Nem sokkal ezután újra írni kezdtem. Nem kellett kényszeríteni magamat,
magától jött. Teljes titokban csináltam, nem akartam, hogy Betty megtudja,
általában éjszaka fogtam neki, és amikor éreztem, hogy Betty megmoccan
mellettem, az egészet a matrac alá rejtettem. Nem akartam alaptalan örömöt
okozni neki, főleg hogy nem úgy írtam, mint ötven évvel ezelőtt szoktak volt,
és bármilyen meglepő, ez inkább hátrányt jelentett, mint előnyt. Személy
szerint nem tehettem róla, hogy megváltozott a világ, és nem azért írtam így,
hogy dühítsem az embereket, ellenkezőleg, érzékeny vagyok és ők dühítenek.
Ahogy telt a nyár, ritkultak a zongoraeladások. Meg kell vallanom, nem
izgattam magam emiatt. Korán becsuktam a boltot, és amikor megfelelő
hangulatban voltam, gondolkozhattam, mit írok este, vagy pedig elmentünk
sétálni. Még egy csomó pénzünk maradt, de mivel Bettyt már egyáltalán nem
érdekelte az utazás, mivel erre is éppúgy fütyült, mint minden másra, nos, nem
sok hasznát láttuk, legföljebb ebből fizettük a folyó számlákat, és a
megélhetésünk nem ííiggött a zongoráktól. Haha! A megélhetésünk! A pénz
sohasem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
Mivel nem szakadtam meg a munkában, megengedhettem magamnak,
hogy akkor vegyem elő a füzetemet, amikor éjfélt vagy hajnali egyet ütött az
óra és virradatig írjak, nem készültem ki. Aludtam egy kicsit délelőtt és néha
egy keveset délután is, és szép lassan haladtam. Úgy éreztem magam, mint
egy túltöltött elem. Hajnalban eltüntettem az átvirrasztott órák utolsó nyomait,
a szemétláda mélyére süllyesztettem a sörösüvegeket, és elszívtam még egy,
szemet csípő cigarettát. Lefekvés előtt mindig megnéztem Bettyt és azon
tűnődtem, megfelelő szintet ütöttem-e meg azzal a néhány telefirkáit oldallal.
Szívesen tettem fel magamnak a kérdést. Arra kényszerített, hogy íróként
magasra helyezzem a mércét. Alázatra is tanított.
Ebben az időszakban az volt az érzésem, hogy napi huszonnégy órán át
működik az agyam. Tudtam, gyorsan kell cselekednem. NAGYON
GYORSAN, pedig borzalmasan hosszú időre van szükség, hogy az ember
megírjon egy könyvet, és amikor erre gondoltam, őrült szorongás fojtogatott.
Átkoztam magam, amiért nem korábban kezdtem újra, amiért ennyit vártam,
míg nekiduráltam magam a kis kék spirálfüzetnek. A spirálfüzetnek. Te,
megnéztelek volna téged, válaszoltam magamnak, azt hiszed, gyerekjáték, azt
hiszed, elég leülni egy asztal mögé, máris jön, miután hosszú hónapokig
nyitott szemmel forgolódtam az ágyban, néma és szürke sivatagon haladva át,
egy árva szikrát nem pillantottam meg, a Kiszikkadt Ember Nagy Sivatagában
kóvályogtam, azt hiszed, olyan szórakoztató volt nekem?

Nem, igaz, tényleg nem tehettem másképp. De elég bolond voltam ahhoz,
hogy az ellenkezőjét képzeljem, és haragudtam az Égre, hogy nem érintett
meg korábban. Az a lesújtó érzésem volt, hogy túl későn jön, és ez csak még
egy teher, amit cipelni kell. Szerencsére kitartottam, és talán egy volt az
esélyem a millióból, de minden éjszaka úgy raktam egymásra a lapokat, mint
téglákat, próbáltam megépíteni valamit, hogy azzal oltalmazzam őt. Szóval
úgy nézett ki a helyzet, hogy én szögelem a spalettákat, miközben a közeledő
orkán már tombol a láthatáron. Nem lehetett tudni, hogy a rossz rajt után
megelőzi-e végül az író a sok kriplit, van-e annyi benne, hogy megfordítsa a
helyzetet.
Egy egész héten keresztül borzalmas meleg volt, nem emlékeztem rá, hogy
ehhez hasonlót átéltem volna, több kilométeres körzetben nem lehetett látni
zöld fűszálat. Kábulat nehezedett a városra, az idegesebbek máris nyugtalanul
kémlelték az eget. Este hét óra felé lehetett. A nap lemenőben volt, de
továbbra is égtek az utcák, a járdák, a tetők és a házfalak, és mindenki izzadt.
Bevásárlásból jöttem. Gondoltam, megkímélem Bettyt ettől a strapától, és
lassan hazafelé tartottam dugig tömött hátsó csomagtartóval és a hónom alatt
nagy izzadságkarikákkal. Közvetlenül mielőtt megérkeztem volna, egy
mentőautó jött szembe, teljes erejéből szirénázott és villogott.
Egy kicsit felegyenesedtem az ülésen és megelőztem két lófráló kocsit.
Gyorsabban vettem a levegőt. Amikor leálltam a ház előtt, úgy reszkettem,
mintha kötelet hurkoltak volna a nyakam köré. Nem tudom megmondani,
melyik pillanatban értettem meg a helyzetet, de nem is ez az érdekes. A
gyomromban tűk forogtak, amikor a lépcsőházba vetettem magam. Amint
fbiértem, Bobba botlottam, aki négykézláb állt a földön, átestem rajta és
székeket borogatva elterültem. Langyos folyadékot éreztem a fejem alatt.
– BOB! – üvöltöttem. Rám vetette magát.
– Ne menj be! – kiáltotta.
Ellöktem, az asztal alá gurítottam. Alig tudtam megszólalni.
Felkönyököltem és ekkor azt láttam, hogy kiöntötték egy lavórt. Víz érte a
hajamat, kicsit habos víz. Lélegezni is alig tudtam. Egyszerre keltünk fel. A
szememmel Bettyt kutattam, de csak Bobot láttam a szobában, nem tudom, mi
a francot keresett itt, de itt volt, rám meredt.
– Hol van? – kérdeztem, és eltorzult az arcom.
– Ülj le! – válaszolt.
Kirohantam a konyhába. Semmi. Visszafordultam. Bob felém nyújtott
kézzel állt az ajtóban. A vállammal a falhoz szegeztem, mint egy szűk utcában
vágtató sebzett bika. A fiilem furcsán sipolt. A szó szoros értelmében
repültem a fürdőszobába, alig ismertem meg a lakást. Feltéptem az ajtót.

Üres volt a kis helyiség. Égett a kis neonlámpa. Vér borította a kis mosdót.
A földre fröcskölt foltokról nem is szólva. Lándzsa fúródott a hátam
közepébe, kis híján térdre hullottam tőle. Elállt a lélegzetem. Olyan zajt
hallottam, mintha a fejemben valami üveg, talán kristály tört volna össze.
Minden erőmet latba kellett vetnem, hogy becsukjam az ajtót, egy sereg
undorító kis démon húzta a túloldalról.
Megjelent Bob, a vállát dörzsölte. Biztos Bob volt az. Annyira elfoglalt a
lélegzés, hogy nem tudtam beszélni.
– A fenébe, mindenütt ki akartam takarítani – mondta –, de nem hagytál
elég időt.
Egy kicsit széttártam a lábam, hogy könnyítsék a testtartásomon. Jéghideg
verejték futkározott rajtam. A karomra tette a kezét, de semmit sem éreztem,
csak láttam, hogy ezt teszi.
– Látványos, de nem súlyos – folytatta. – Még szerencse, hogy erre jártam,
a habverőgépet hoztam vissza... A cipőjére pillantott.
– Az előszobában töröltem fel éppen a vért...
Ebben a pillanatban előrelendült a karom és dühösen megragadtam.
– MI TÖRTÉNT?! – üvöltöttem.
– Kitépte a fél szemét – válaszolta. – Ühüm. A kezével. Lecsúsztam az ajtó
mellett, a sarkamra. Most már kaptam levegőt, de égetett. Elém guggolt.
– Jó, jó, nem olyan súlyos – nyugtatott. – Egy szem nem olyan nagy dolog,
megússza. Hé, hallod, mit mondok?
Megragadott egy üveget a szekrényben és hosszan meghúzta. Én nem
kértem. Inkább felálltam és kibámultam az ablakon. Én mozdulatlanul álltam,
ő meg visszahozta a fazekat és eltűnt a fürdőszobában. Hallottam, folyatja a
vizet. Semmi sem zavarta az utca nyugalmát.
Amikor kijött, már jobban éreztem magam. Képtelen voltam gondolkodni,
de végre kaptam levegőt. Kimentem a konyhába egy sörért, eközben
tapasztaltam, hogy nem állok biztosan a lábamon.
– Bob, vigyél el a kórházba! – kértem. – Nem tudok vezetni.
– Semmi értelme. Most nem engednek be hozzá. Várj egy kicsit! Az
asztalra csaptam a sörösüveg alját. Összetört.
– BOB, VIGYÉL EL ENGEM ABBA A KURVA KÓRHÁZBA!
Felsóhajtott. Odaadtam a Mercedes kulcsát és leindultunk. Közben teljesen
leszállt az éj.
A kórházba menet egész úton egy szót sem szóltam. Bob beszélt, de nem
értettem, mit mond, csak ültem keresztbe tett karral, kicsit előrehajolva. Él,
ismételgettem magamban, semmi baj, él, és éreztem, hogy lassan kiszabadul a
testem a vaskapcsok szorításából, és végre le tudtam nyelni a nyálamat. Azt
hiszem, fölébredtem, mintha a kocsi hármat bukfencezett volna.

A kórház kapuján belépve megértettem, miért lettem rosszul, amikor
meglátogattuk Archie-t, miért volt fojtogató érzésem, és hogy mit jelent
mindez. Majdnem másodszorra is letaglózott ez a hely, kis híján meglógtam,
amikor megéreztem az arcomra lehelt förtelmes bűzt, majdnem letettem a
fegyvert és hagytam, hogy utolsó erőm is elhagyjon. Mégis úrrá lettem
magamon, de ez nem az én érdemem, ő segített, a falakon átvitt volna, ha kell,
csak a nevét kellett ismételgetnem, mint egy mantrát, megjegyzem, hálát adhat
az égnek, aki ismeri ezt az érzést, az ember nyugodtan eldicsekedhet azzal,
hogy valami sikerült.
Ezért csupán megborzongtam és a hallban találtam magam, az elátkozott
bolygón.
Bob a vállamra tette a kezét.
– Ülj le! – intett. – Majd megérdeklődöm, hol van. Na, ülj le!
A közelben üres pad állt. Engedelmeskedtem. Ha azt mondta volna,
hasaljak le, azt is megteszem. Hol lángra lobbantott a tettvágy, mint egy
száraz fűcsomot, hol bénaság áradt szét az ereimben, akár egy maroknyi kék
jégdarab. Átmenet nélkül kerültem egyik állapotból a másikba. Amikor
leültem, éppen a jeges stádiumnál tartottam. Az agyam puha, élettelen massza
volt. A falnak támasztottam a fejem és vártam. A konyha közelében lehettem,
mert hagymaleves szaga érződött.
– Minden rendben – jelentette ki. – Éppen alszik.
– Látni akarom.
– Természetesen. Mindent elintéztem. Csak néhány papírt kell ki-töltened.
Éreztem, újra meleg árad szét a testemben. Felálltam, félreállítottam Bobot
az utamból, és megint működni kezdett az agyam.
– Aha, az majd megvár – legyintettem. – Melyik szoba?
Egy kis üvegkalitkában láttam egy nőt, aki felém nézegetett és a kezében
papírcsomót tartott. Képesnek látszott kirontani a helyéről és bárkit üldözőbe
venni az emeleteken.
– Ide figyelj – sóhajtott Bob –, meg kell tenned. Nem érdemes
bonyolítanod a dolgokat, főleg, amúgy is alszik, szánhatsz öt percet a
papírokra. Minden rendben, én mondom neked, semmi okod nyugtalankodni.
Igaza volt, de bennem szűnni nem akaró tűz égett. A nő intett a papírokkal,
hogy menjek oda. Hirtelen az az érzés kerített hatalmába, hogy tele van a
kórház korlátolt és izmos ápolókkal, éppen egy vörös hajú, szőrös alsókarú,
négyszögletes állkapcsú fickó haladt el előttem. Hiába voltam élő fáklya,
megértik, ezzel mégiscsak számot kellett vetnem. Odamentem a nőhöz, hogy
megtudjam, mit akar. Kapituláltam a Pokoli Gépezet előtt, nem kívántam,
hogy pozdorjává törjön.

Adatokat kért. Leültem eléje, de a beszélgetés alatt végig azon
gondolkoztam, nem nőnek öltözött férfival van-e dolgom.
– Ön a férj?
– Nem – feleltem.
– Családtag?
– Nem, én vagyok az összes többi.
Fölhúzta a szemöldökét. Biztosan az egész intézmény kvintesszen-ciájának
képzelte magát, nem az a fajta volt, aki sebtében tölti ki az űrlapjait. Úgy
nézett rám, mint egy közönséges gazemberre. Meghu-nyászkodásra
kényszerítettem magam, remélve, hogy ezzel nyerek néhány másodpercet.
– Együtt élünk – tettem hozzá. – Biztosan meg tudom mondani a szükséges
adatokat.
Rózsaszín nyelvét elégedetten húzta végig a rúzsán.
– Nos, akkor kezdhetjük. Neve? Megmondtam.
– Keresztnév?
– Betty.
– Elisabeth?
– Nem. Betty.
– Az nem keresztnév, hogy Betty.
A lehető legdiszkrétebb módon megropogtattam az ujjamat és
előrehajoltam.
– Mért, maga szerint mi? Új fogkrémmárka?
Villámot pillantottam meg a szemében, és ezután jó tíz percig kínzott a
székemen, semmit nem tehettem ellene. Ha az ölébe borítom az asztalt, a
Bettyhez vezető utak közül a legnehezebbiket választom. Egy idő után csukott
szemmel válaszolgattam. A végén meg kellett ígérnem, hogy visszajövök az
összes szükséges okmánnyal, teljesen elvéreztem az ilyen meg olyan
számokon, nem is szólva bizonyos részletekről, amelyeknek addig még a
létezéséről sem volt fogalmam. A spiné kihasználta az alkalmat, hogy
megforgassa a tollat a szájában, majd alattomosan megjegyezze, hát, ami azt
illeti, nem tűnik úgy, mintha nagyon ismerné azt a nőt, akivel él!
Csakugyan, Betty, tudnom kellett volna a vércsoportodat, annak a kis
falunak a nevét, ahol születtél, az összes gyermekkori betegségedet, az anyád
nevét és azt, hogyan reagálsz az antibiotikumokra? Igaza volt? Tényleg olyan
rosszul ismertelek? A tréfa kedvéért feltettem magamnak a kérdést. Ezek után
fölálltam, a hajlongásoktól két-rét görnyedve kihátráltam és elnézést kértem az
esetleges okvetetlenkedésemért. Amikor az ajtó becsukásánál tartottam, még
sikerült rámosolyognom.
– És melyik szobában van?
– Első emelet, hetes szoba.

A hallban találkoztam Bobbal. Megköszönteni, hogy elkísért, ha-zaküldtem
a Mercedesszel, azt mondtam, most már magam is elboldogulok, ne fájjon a
feje miattam. Megvártam, amíg látom kimenni az ajtón, aztán a vécé felé
indultam, hogy lemossam az arcomat. Jót tett. Kezdtem hozzászokni a
gondolathoz, hogy kitépte a íél szemét. Emlékeztem, hogy kettő van neki. Egy
kis rét voltam, amely vihar után a kék ég alatt nyalogatja a hajladozó fiivet.
Amikor a hetes elé értem, éppen egy ápolónő lépett ki onnan. Kedvesen
mosolygott a lapos fenekű, szőke lány. Azonnal megértette, ki vagyok.
– Minden rendben – mondta azonnal. – Pihennie kell.
Félreállt, hogy beengedjen. Zsebre dugtam a kezem, és a földre szegezett
tekintettel beléptem. Az ágy lábánál álltam meg. Halvány fény áradt a
szobában, Betty szemén keresztben széles kötés volt. Aludt. Három
másodpercig néztem, majd újra lefele fordítottam a szemem. Az ápolónő még
mindig a hátam mögött állt. Mivel nem tudtam, mit csináljak, szippantottam.
Utána a mennyezetre meredtem.
– Szeretnék egy percre egyedül maradni vele – kértem.
– Jó, de nem többre.
Megráztam a fejem, nem fordultam hátra. Hallottam, ahogy becsu-kódik az
ajtó. Az éjjeliszekrényen néhány virág állt, odamentem, megtapogattam. A
szemem sarkából láttam, hogy Betty lélegzik, igen, semmi kétség nem fért
hozzá. Nem voltam benne biztos, hogy igazán hasznosat teszek, de elővettem
a bicskámat, és levágtam a virágok szárából, hogy tovább tartsanak. Az ágy
szélére ültem, a térdemre támasztottam a könyökömet és a kezembe fogtam a
fejem. Ezzel egy kicsit ellazítottam a nyakszirtemet, és elég bátorságot
gyűjtöttem, hogy megérintsem a kézfejét. Milyen csodálatos ez a kéz, milyen
csodálatos, teljes szívemből reméltem, hogy a másikkal végezte a piszkos
munkát, még nem emésztettem meg végképp.
Felálltam és kitekintettem az ablakon. Éjszaka volt, de kint minden mintha
sínen ment volna. El kell ismerni, akármit is csinálunk, idelenn a földön
előbb-utóbb ránk kerül a sor. Vegyük a nappalt és az éjszakát, az örömöt és a
fájdalmat, rázzuk fel teljes erőnkből, és minden reggel igyunk belőle egy nagy
pohárral. És tessék, máris kész az ember. Alászolgája, örvendek a
találkozásnak. Majd meglátja, milyen páratlanul szomorú és gyönyörű az élet.
Izzadságcseppet töröltem le az arcomról, amikor egy ujjat éreztem
kopogtatni a vállamon.
– Jöjjön, most már hagyjuk pihenni. Nem ébred föl holnap délig,
nyugtatókat adtunk neki.
A hátam mögött suttogó ápolónő felé fordultam. Nem emlékeztem rá, mit
is csinálhattam napközben, de mostanra teljesen kimerültem. Intettem, hogy
követem. Összességében úgy éreztem, hogy a testem lassú lávafolyón siklik.

Becsukta mögöttünk az ajtót, én meg ott álltam a folyosón, és nem tudtam,
hogyan folytassam az akciót. Karon fogott, és a kijárat felé vonszolt.
– Holnap visszajöhet – magyarázta. – Hé! Vigyázzon, lépcső jön!
Arra ocsúdtam föl, hogy az utcán vagyok. Pedig lágy volt a levegő és forró,
igazi egyenlítői éjszakát fogtam ki. Két kilométerre lehettem otthonról.
Átmentem az utcán, a sarkon vettem egy pizzát, egy kis boltban sorba álltam
két üveg sörért, és vásároltam jó néhány doboz cigarettát. Majdnem kellemes
volt, hogy ilyen egyszerű dolgokat csinálhatok, megpróbáltam mindent
elfeledni. Utána buszra szálltam, és hazamentem. A pizza kezdte felvenni a
térdem formáját.
Hazaérve bekapcsoltam a tévét. Az asztal sarkára hajítottam a pizzát és
állva lehajtottam egy sört. Zuhanyozni támadt kedvem, de azonnal dobtam az
ötletet, szó sem lehetett róla, hogy betegyem a lábam oda, legalábbis nem a
közvetlen jövőben. Megpróbáltam a tévére figyelni. Egy rakás hullaszagú pali
a legutóbb megjelent könyvét mutatta be. Fogtam a pizzát, és letelepedtem
egy karosszékbe. A palik szeme fehérjébe néztem. A szemük csillogott az
elégedettségtől, ahogy egy narancslé körül affektáltak. Ezek a manuszok
megfeleltek a modern idők ízlésének. Való igaz, hogy minden kornak olyan
írói vannak, amilyeneket megérdemel. Épületes látvány tárult elém. A pizza
épphogy langyos volt, ellenben jó olajos. Talán aznap este a leghülyébbeket
szerepeltették, nehogy bárkiben egy szemernyi kétely maradjon. Talán az volt
a műsor címe: hogyan lehet háromszázezer példányban megjelenni, ha az
embernek semmi mondanivalója, se lelke, se tehetsége, nem tud szeretni, nem
tud szenvedni, egy árva szót sem tud a másik mellé irni úgy, hogy ásítás ne
fogná el az embert. A többi csatorna sem bizonyult jobbnak. Lekapcsoltam a
hangot, és csak a képeket bámultam.
Egy idő után azon vettem észre magam, hogy körben forgók, de nem volt
kedvem lefeküdni, és főleg nem itt, ebben az eszelős csapdában. Fogtam egy
üveget, és Bobhoz indultam. Amikor megérkeztem, Annié éppen
edényzúzással foglalatoskodott. Amikor meglátott, a feje fölött megállt a
salátástál, a földön már halomban hevertek a cserepek. Bob egy sarokban
húzta meg magát.
– Majd később visszajövök – mondtam.
– Nem, maradj! – tiltakoztak. – És Betty?
Beléptem a törött edények között, és az üveget az asztal közepére tettem.
– – Jól van – feleltem –, nem súlyos. De nem akarok beszélni róla. Nem
volt kedvem egyedül maradni.
Annié karon fogott és leültetett egy székre. Pongyolában volt, az arca még
piroslott a dühtől.
– Persze – mondta. – Megértjük. Bob poharakat vett elő.

– Te, nem zavarok? – kérdeztem.
– Ne hülyéskedj! – intett le.
Annié mellém ült és fél kézzel hátrasimított egy hajtincset a szeme elől.
– Hol vannak a kölykök? – kérdeztem.
– Ennek a szemétnek az anyjánál – válaszolta.
– Ide figyeljetek, ne foglalkozzatok velem! – tanácsoltam. – Tegyetek úgy,
mintha itt sem lennék. Bob megtöltötte a poharakat.
– Á, csak veszekedtünk egy kicsit, de nem komoly.
– Persze hogy nem komoly. Ez a szemét állat megcsal, de nem komoly!
– Úristen, te nem vagy magadnál! – sóhajtott Bob. Félreállt a salátástál
útjából, az meg ripityára tört a falon. Utána fölemeltük a poharunkat.
– Egészségetekre! – mondtam.
Mialatt ittunk, rövid időre csend lett, aztán újult erővel folytatták az
arénázast. Nekem tökéletes volt a hangulat. Kinyújtottam a lábam az asztal
alatt és keresztbe tettem a kezem a hasamon. Az igazat megvallva nem nagyon
izgatott, mi történik, éreztem, folyik az élet körülöttem, kiabálást hallottam és
a földön törtek össze az edények, de éreztem, a szomorúságom enyhül és úgy
maliik szét, mint a szárazsütemény. Most az egyszer áldani tudtam volna azt,
amit a világon a legjobban utáltam, a fény, az emberi jelenlét, a melegség és a
lárma egyvelegét. Miután gondosan megtöltöttem a poharamat, összehúztam
magam a székemen. A világ minden részén férfiak és nők verekedtek,
szerették és gyötörték egymást, emberek izzadtak szerelemtelen, garantáltan
őrületmentes, lagymatag s ráadásul stílustalan regényeket, ezek a szemetek a
szakadék mélyére próbáltak taszítani bennünket. Itt tartottam irodalmi
elmélkedésemben, amikor az ablakon keresztül megpillantottam a holdat. Telt
volt, fenséges, vörös és hogy, hogy nem, eszembe jutott a kismadár, aki egy
mimózaszállal megsértette a szemét, alig vettem észre, hogy sűrű rendben
röpködnek a helyiségben a színes csészék.
Ebben a pillanatban valamiféle belső béke szállt meg, belekapaszkodtam.
Nem kis dolog ennyi borús óra után, üdvözült mosolyt csalt az ajkamra. A
hangulat meleg volt. Bob eddig elég jól tért ki a lövedékek elől, de ekkor
Annie-nak egyszerre két tárgy akadt a kezébe, úgy tett, mintha a
mustárosüveget hajítaná, de a cukortartó repült. Sejtettem. Bobot koponyája
szélén érte az ütés és a földre ros-kadt. Segítettem neki fölkelni.
– Te, ne haragudj – mentegetőzött –, de megyek lefeküdni.
– Ne izgulj miattam! – mondtam. – Már jobban érzem magam. A szobájába
vezettem, utána visszamentem a konyhába és leültem. Annie-t néztem,
nekifogott felsöpörni.
– Jól van, tudom, mit gondolsz – törte meg a csöndet. – De ha én nem
csinálom meg, akkor ki fogja? így hát én is szedegetni kezdtem a nagyobb

darabokat, és szó nélkül jártunk-keltünk a szemetesládához és vissza, míg
cigarettára nem gyújtottunk. Tüzet adtam neki.
– Annié, nagyon úgy tűnik, hogy nem a legjobb pillanatot választottam, de
meg akartam kérdezni, hogy itt aludhatok-e. Rossz érzés egyedül lenni otthon.
A levegőbe fújt egy füstkarikát.
– Menj a fenébe, az ilyeneket nem kell megkérdezned! – felelte. –
Különben Bobbal nem szeretjük eléggé egymást ahhoz, hogy igazán
veszekedjünk. Amit láttál, az nem nagyon komoly...
– Csak ma éjszakáról van szó – tettem hozzá.
Befejeztük a takaritást, közben beszélgettünk mindenféléről, például a
borzalmas melegről, amely úgy zúdult a városra, mint egy fazék bodzaszörp.
Kis híján megizzadtunk ettől a kevéske munkától. Én egy székre ültem, ő meg
fél fenékkel az asztal sarkára.
– Majd Archie ágyában alszol – fordult felém. – Adjak egy könyvet? Vagy
mást?
– Nem, köszönöm, semmit – válaszoltam.
Szélesre tárta a pongyolája szárnyát a combján. Megállapítottam, hogy
semmit sem visel alatta. Talán arra számított, hogy teszek valami
megjegyzést, de nem szóltam. Ezért biztosan azt képzelte, annyi nem elég, és
teljesen kinyitotta a pongyoláját, széttárta a combját és a lábát egy székre tette.
Megtermett luka volt, és a melle is valamivel meghaladta az átlagos méretet.
Természetesen egy szempillantás alatt észrevettem mindezt, de nem döntöttem
fel ügyetlenül a poharamat, hanem kiittam, és átmentem a szomszéd szobába.
Fogtam néhány képes újságot, és eltűntem egy fotel mélyén.
Éppen az Észak-Dél konfliktus alakulásáról olvastam, amikor begombolt
pongyolával belépett Annié.
– Az a véleményem, hogy marha hülyén viselkedsz – kezdte. – Mégis, mit
képzelsz? Szerintem felfújod a dolgot, a bolhából elefántot csinálsz.
– Ha nem is elefántot, de mondjuk jávorszarvast.
– A kurva életbe – káromkodott –, a kurva életbe!
Felkeltem és megnéztem, mi látszik az ablakból. Csak az éjszaka és egy
faág, amelynek levelei elernyedtek a melegtől. A combomra csaptam az
újsággal.
– Mondd csak – kérdeztem –, mit nyerünk vele, ha kefélünk egyet? Valami
érdekeset ajánlasz, ami különbözik a megszokottól? Háttal álltam neki. Sajgott
a tarkóm.
– Ide figyelj – folytattam –, soha semmi jó nem származott abból, hogy
jobbra-balra keféltem, soha semmi. Jól tudom, hogy mindenki ezt teszi, de
sohasem érdekes mindenki példáját követni. Legalábbis én utálom. Aztán jó
érzés, ha az ember élete valamennyire megfelel az elveinek, nem árulja el

önmagát, nem dobja be a törülközőt az utolsó percben, arra hivatkozva, hogy
szép a lány segge, vagy hogy őrületes csekket lobogtatnak meg az orra előtt,
vagy hogy kéznyújtásnyira van a legkönnyebb út. Jó dolog nem engedni, jót
tesz a lelkiállapotnak. Megfordultam, ránéztem, és odadobtam a Nagy Titkot.
– A Szétszórás helyett a Koncentrálást választom – jelentettem ki. – Csak
egy életem van, és semmi más nem érdekel, mint hogy az sikerüljön.
Elgondolkozva megcsípte az orra hegyét.
– Jól van, értem az ábrát – mondta sóhajtva. – Ha kérsz aszpirint elalvás
előtt, van néhány dobozzal a fürdőszobában. És ha akarod, hozok pizsamát,
hacsak nem alszol pucéran.
– Kösz nem, hagyd csak! Különben mindig alsógatyában alszom és a
kezem takaró fölött tartom.
– Istenem, miért nem tudtam kifogni Henry Millert...? – motyogta.
E szavakra sarkon fordult, és egyedül maradtam. Nem kell sok hely,
amikor az ember maga van és nem vár senkit, Archie ágya tökéletesen
megtette. Amikor végignyúltam az ágyon, gumilepedő nyávogta el magát
alattam. Meggyújtottam egy katicabogár alakú kis lámpát és hallgattam,
hogyan terül szét a láthatatlan, zsibbasztó, krémszerű éjszaka. Te jóságos
Isten!

+ 26
Először azt magyarázták nekem, hogy minden rendben, és tényleg semmi
problémát nem okoz nekik a sebe, de amikor azt tudakoltam, miért alva tölti a
nap nagy részét, mindig akadt valaki, aki biztosított róla, hogy értik a
dolgukat.
Meg kell mondanom, ahányszor beléptem a szörnyűséges kórház kapuján,
rögvest más embernek éreztem magam. Tompa, mellbevágó szorongás fogott
el, minden erőmre szükség volt, hogy megküzdjek vele. Néha egy-egy
ápolónő karon fogott és végigvezetett a folyosókon, de az ápolók soha a
kisujjukat sem mozdították, mintha csak megérezték volna, hogy kapcsolatunk
viharos véget fog érni. Az agyam lassú ütemben működött, mintha diát
vetítenének és szöveg nélkül kellene megemésztenem a képeket a mélyebb
jelentésük megértése nélkül.
Amikor ilyen állapotban voltam, nem esett nehezemre széket húzni az ágya
mellé és mozdulatlanul, szótlanul ülni mellette, nem véve észre az órák
múlását, ivás, cigarettázás, evés nélkül, mint akit kiraktak a nyílt tengeren, és
nincs más választása, mint hogy a hátán lebegjen, mert semmi sincs a
láthatáron. A lapos fenekű csaj mézzel kenegette a sebeimet.
– Amikor alszik„ legalább erőt gyűjt – magyarázta.
Ezt ismételgettem magamnak. Kezdtem belehülyülni. Különben is, amikor
kinyitotta a szemét, akkor sem ugráltam az örömtől, nem is volt mitől. Inkább
acélrudat éreztem a hasamba fúródni, és vigyáznom kellett, le ne essek a
székről. Megpróbáltam belemerülni az árván maradt szemébe, de
mindahányszor úgy fejeztem be a kutatást, hogy nem leltem meg a kis szikrát,
vagy csak én beszéltem, vagy merev rúdként hullott vissza a keze, vagy pedig
nézett, de nem látott, és a hasam úgy korgott, hogy szinte zavart. És minden
alkalommal, amikor visszajöttem a látogatási időben, azt reméltem, hogy ő is
ott lesz a találkán, de szerencsétlenségemre senkit sem láttam jönni, csak a
Nagy Fehér Sivatagot. Én meg, mint valami néma szellem jártam körbe a
sivatag kellős közepén, igen, ez voltam én.
– Tudja, bennünket az elmeállapota nyugtalanít – bökte ki végre a jó öreg
doki.
Szerintem jobban tette volna, ha az enyémmel foglalkozik, igy
megspórolhatott volna egy műfogsort, ahogy azt a később bekövetkezett
események igazolták. Kopaszságát alig enyhítette az oldalt megmaradt néhány
hajcsomó, az a fajta pasas, aki vállveregetve kitessékeli az embert, hisz az
ember tudatlan, hisz az ember alig áll a lábán, hisz úgyis olyan hülyének
látszik.

Valójában eltartott néhány napig, amíg a buborékok kilőtték a dugót.
Mindig megkönnyebbültem, amint kijutottam a szabad levegőre. Igazából
nem éreztem úgy, mintha Bettyt hagynám a kórházban, nem is nagyon tudtam
felfogni, inkább olyan volt, mintha egy reggel elment volna és nem hagyott
volna címet. Megpróbáltam rendben tartani a házat. Szerencsére az írók nem
sokat piszkítanak, elég volt időnként porszívózni az asztal körül, kiüríteni a
hamutálakat és levinni a sörösüvegeket. A hőség már megölt két-három
embert a városban, hullott a férgese.
Nem nyitottam ki többet az üzletet. Gyorsan rájöttem, hogy csakis akkor
tudom kiverni a fejemből, mi a helyzet, amikor a füzeteim előtt ülök, és ott is
töltöttem a napjaim nagy részét. Pedig harmincöt fok volt a házban, csukott
spaletták mellett is. Már csak itt éreztem magam élőnek. Különben olyan
tompult voltam, mint az álomkóros. Mivel jómagam is parazsak közt éltem,
nem vettem észre, hogy valahol tűz lappang. A legkisebb huzat is felszította,
és lángok csaptak fel. Csak idő kérdése volt az egész.
Aznap reggel rosszul kezdődtek a dolgok. Éppen azzal voltam elfoglalva,
hogy lélekhasogató sóhajok közepette fenekestül felforgattam a konyhát egy
zacskó kávé után kutatva, amikor megjelent Bob.
– Mondd csak – kezdte –, tudod, hogy éppen az én házam előtt áll a
kocsid?
– Aha, lehet – feleltem.
– Nos, egyesek azon spekulálnak, nem hullát vagy valami ilyesmit tartasz-e
a csomagtartóban.
Eszembe jutott, mennyi kaja volt nálam, amikor szembetalálkoztam a
Bettyt kórházba szállító mentőautóval. Teljesen megfeledkeztem az
élelmiszerekről, és ilyen napsütésben a csomagtartó belső hőmérséklete aligha
csökkent ötven alá. Azt hittem, elég bajom van, nos nem, még ez is a
nyakamba szakadt, minden okom megvolt, hogy felforduljon a gyomrom.
Azon gondolkodtam, ne üljek-e le egy kicsit és egy ideig ne keljek föl.
Ehelyett lehajtottam egy nagy pohár vizet, és követtem Bobot az utcára.
Ahogy becsaptam az ajtót, hallottam, megcsörren a telefon. Hagytam, hadd
csörögjön.
Nem kocsival jártam Bettyhez. Mindennap gyalog tettem meg az utat, és ez
a kis mozgás jót tett. Lassan ráébredtem, hogy nem állt meg az élet. A lányok
ruhái sziromesőhöz hasonlítottak, kényszerítettem magam, hogy nézzem,
elkerülve az öregeket és a rondákat, habár legjobban a lélek rútságát utálom.
Ezek alatt a séták alatt hosszú légzőgyakorlatokat végeztem. Eszembe sem
jutott a kocsi. Márpedig a dolgok, ha megfeledkeznek róluk, szörnyű bosszút
tudnak állni.

El kell ismernem, tényleg borzalmas bűz volt. Bob szerette volna
megnézni, milyen belülről, de elmagyaráztam neki, hogy nem érdemes, eszem
ágában sem volt megnézni.
– Inkább azt mondd meg, hogy jutok el a leggyorsabban a
szemét-lerakodó-helyhez – hárítottam el a kérést.
Kinyitottam minden ablakot, és végighajtottam a városon a pokoli
rakománnyal. Helyenként a kátrány megolvadt, az úttesten hosszú, fekete
csíkok fényléttek. Talán ez volt az alvilág kapuja, semmin sem csodálkoztam
már. Bekapcsoltam a rádiót, nehogy belemerüljek az ilyen gondolatokba. Ó
BABY Ó HUUU, KICSI VADVIRÁGOM, BABY HUUU HUUU, BABY,
ADJ MÉG EGY ÉDES CSÓKOT!!!
A szeméttelep közepén álltam meg. Hallani legyeket lehetett, de amit az
ember belélegzett, az egy atombombára sem hozott volna szégyent. Alig
szálltam ki a kocsiból, máris megjelent a helybéli guberáló, vállán egy
csákány nyéllel. Kellett néhány pillanat, amíg rájöttem, hol a szája.
– Keres valamit? – kérdezte.
– Nem – feleltem.
A szeme fehérjében volt valami természetfölötti, a mosóporreklá-mok
fehér színéhez hasonlított.
– Csak úgy sétál?
– Nem, dolgom van, de gyorsan elintézem. Ki kell raknom valamit a
csomagtartóból.
– Ja, akkor nem is szóltam – válaszolta. Előrehajoltam és kivettem a
slusszkulcsot.
– Ha nem viszel semmit, akkor nem is szóltam – folytatta. – És főleg nem
rezet. Az egyik nap alig fordítottam hátat, egy pók elhappolt előlem egy
mosógépmotort!
– Aha, de én nem foglalkozom ilyesmivel – nyugtattam meg.
Utána kinyitottam a csomagtartót. Úgy láttam, mintha a kaja a kétszeresére
dagadt volna. A hús a szivárvány legkülönbözőbb színeiben tarkállott, a
joghurtos dobozok felpuífadtak, a sajt hömpölygőit, a több tábla vajból meg
nem maradt más, csak az aranyszínű papír. Úgy általában minden megerjedt,
kifolyt, átütött és az egész, elég tömör tömb szétválaszthatatlanul ráragadt a
csomagtartó alját borító anyagra.
Fintorogtam, a manusz meg nagy szemeket meresztett. Mindig ugyanaz a
sztori.
– És az egészet ki akarja dobni? – kérdezte.
– Aha, nincs időm elmagyarázni. Rossz passzban vagyok. Nyomorultul
érzem magam.
A földre köpött, és közben megvakarta hátul a fejét.

– Hát, mindenki azt csinál, amit akar – jelentette ki, – Te, haver, ha nem
bánod, tegyük le az egészet vigyázva a földre! Válogatnék benne egy cseppet.
Két végénél megfogtuk a szőnyeget és kivettük az egész masszát a
csomagtartóból. Valamivel arrébb leraktuk egy szemeteszsákokból épült fal
tövében. A kék és aranysárga legyek egy pillanat alatt úgy beborították, mint
vasreszelék a mágnest.
A fickó mosolyogva nézett rám. Szemmel láthatóan arra várt, hogy
lelépjek. Én sem tettem volna mást a helyében. Szó nélkül visszamentem a
kocsihoz. Indulás előtt belenéztem a visszapillantóba. Mosollyal az arcán még
mindig ott állt a tűző napon a halom kaja mellett, meg sem moccant. Mintha
valami frankó piknik emlékére készülő fényképhez állt volna be. Hazafelé
megálltam egy bárban, és letelepedtem egy pohár mentalikőr elé. Ha mást
nem is, de legalább az olajat, a kávét, a cukrot és a nagy doboz csokoládéport
ki tudja guberálni. Meg a forgatható fejű borotvákat. Meg a szúnyogriasztó
párologtatólapokat. Meg a mosóport.
Dél felé járhatott az idő, amikor hazaérkeztem. A napsugarak úgy szúrtak,
karmoltak, mint egy macska tövig kieresztett karmai. Megcsörrent a telefon.
– Halló, tessék – vettem fel.
A vonal túlsó végéről recsegést hallottam, mást alig.
– Ide figyeljen, rakja le és hívjon megint! – szóltam bele. – Semmit se
hallani!
A cipőmet egy sarokba rúgtam. Alig vettem ki a fejem a zuhany alól és
gyújtottam rá, újra megszólalt a távrecsegő.
A manusz odalök egy nevet és megkérdi, így hívnak-e.
– Igen – feleltem.
Aztán odalök egy másik nevet, hogy őt úgy hívják.
– Rendben – válaszoltam.
– Itt van nálam a kézirata. A következő postával küldöm a szerződést.
Fél fenékkel az asztal szélére ültem.
– Oké, tizenkét százalékot akarok – vágtam rá.
– Tíz százalék.
– Rendben.
– Nagyon tetszett a könyve. Nemsokára nyomdába kerül.
– Jó, csak gyorsan csinálják! – dünnyögtem..
– Örülök, hogy. hallom a hangját. Remélem, hamarosan találkozunk.
– Aha, de attól tartok, az elkövetkezendő napokban eléggé el leszek
foglalva...
– Semmi baj. Nem sürget az idő. Minden költségét megtérítjük. Most már
sínen van az ügy.
– Nagyon örülök.

– Akkor elbúcsúzom. Új könyvön dolgozik mostanában?
– Igen, halad.
– Remek, Jó munkát!
Már majdnem lerakta, de az utolsó pillanatban megszólaltam.
– Hé, mondja csak, ne haragudjon – nyögtem –, hogy is hívják?
Újra elismételte a nevét. Még szerencse, mert a beszélgetés alatt teljesen
kiment a fejemből.
Kivettem egy csomag virslit a hűtőből, hogy kiengedjen. Feltettem a tűzre
egy fazék vizet. Leültem egy sör elé. Ahogy várható is volt, akkorát röhögtem,
mint még soha életemben. Idegesen.
Korábban érkeztem a kórházba, még nem kezdődött meg a látogatási idő.
Fogalmam se volt, hogy túl korán indultam vagy rohantam, de az bizonyos
volt, hogy nem bírok várni. Végre azt hoztam, amire annyira vágyott, ettől
biztos talpra ugrik, ettől biztos rám kacsint a megmaradt szemével! Egyenesen
a vécébe rohantam, mintha hasmenésem lenne, onnan figyeltem a portást. Úgy
látszott, szendereg. A lépcsőn egy lélek se járt, főisurrantam.
Amikor beléptem a szobába, kis híján elestem, meg kellett kapaszkodnom
az ágy fejében. Nem akartam hinni a szememnek, csak ráztam a fejemet,
remélve, hogy szertefoszlik a rémálom. De nem. Betty mozdulatlanul feküdt
az ágyon, a mennyezetre meredt, és persze egy milliméternyit nem tudott
moccanni, mert az ágyára szíjazták, legalább öt centiméter széles szíjakkal,
azokat meg alumíniumzárak kapcsolták össze.
– Betty, mi történt? – rebegtem.
Mindig magamnál hordtam a Western S.522-esemet, éppen elfért a
zsebemben. A behúzott függönyökön keresztül enyhe fény szűrődött be a
szobába. Semmilyen zaj nem hallatszott. Egykettőre elvágtam a szíjakat,
rendszeresen élesíttettem a késem. Mi ketten jó haverok vagyunk.
Vállon ragadtam Bettyt. Egy kicsit megráztam. Semmi. Újra izzadtam, de
most már megszoktam, szinte időm sem maradt megszáradni. Csakhogy ez
más, rosszfajta verejték volt, nem olyan, mint a másik, fagyos, áttetsző
verejték. Fölpolcoltam a párnáit, és felültettem az ágyban. Most is olyan
szépnek láttam. Amint elengedtem, oldalra csúszott. Újra fbiültettem. A
látványtól egyik felem üvöltve az ágy lábához roskadt. A másik felem
megfogta a kezét.
– Ide figyelj – szóltam hozzá –, elismerem, sok időbe telt. De most már
vége a viszontagságoknak. Te vadbarom, nem most kell találós kérdésekkel
szórakozni, gondoltam. Tudjuk, hogy halálosan majrézol, de elég egy egészen
rövid mondatot kiejtened, levegőt sem kell venned hozzá.
– Betty, kiadják a könyvemet – böktem ki.

Akár hozzá is tehettem volna: NEM LÁTOD AZT A KIS FEHÉR
VITORLÁT A LÁTHATÁRON?! Nem is tudom, hogyan mondjam, de
mintha üvegharangba zárták volna, és csak az ujjlenyomataimat hagytam
volna ott. A legcsekélyebb változást sem sikerült felfedeznem az arcán.
Gyönge fuvallatként próbáltam borzolni a jégborította tó felszínét. Én, a kis
semmi fuvallat.
– Nem hülyéskedek. Sőt azt is elárulhatom, hogy egy új könyvön
dolgozom!
Felfedtem az összes lapomat. A baj csak az volt, hogy egyedül játszottam.
Ki tudta volna elviselni, hogy egész éjszaka egyfolytában csak vezet, aztán
hajnalban, amikor mindenki elment, újra oszt és royal flusht talál a kezében?
Ki tudta volna megállni, hogy ne vágja ki az egészet az ablakon és ne
szabdalja szét konyhakéssel a tapétát?
Szavamra, nem látott, nem értett, nem hallott engem, nem tudta már, mit
jelent beszélni, sírni, mosolyogni, alaposan dühbe gurulni, vagy az ajkát
nyalogatva félredobni a takarókat. Mert a takarók nem mozdultak, semmi sem
mozdult, a legkisebb jelzést nem észleltem, még egy mikroszkopikus kis izét
sem. Az, hogy a könyvemet ki fogják adni, körülbelül akkora hatást tett rá,
mintha egy zacskó sült krumplival jelentem volna meg. Az a bizonyos csokor,
amit a kezemben szorongattam, nem volt más, mint egy köteg hervadt virág
meg száraz fű. Egy negyed másodperc alatt megéreztem a bennünket
elválasztó végtelen távolságot, és azóta boldog-boldogtalannak elmesélem,
hogy egyszer már meghaltam harmincöt éves koromban, egy kórházi
szobában, egy nyári délutánon, és nem teszem magam, tényleg hallottam a
Nagy Kasza suhogását a levegőben. Megfagyott tőle az ujjam begye. Egy
pillanatra pánik fogott el, de éppen akkor egy ápolónő lépett be a szobába.
Moccanni sem tudtam.
Egy pohár vizet és egy maréknyi tarkabarka gyógyszert hozott tálcán. Nem
az volt, akit ismertem, hanem egy másik, kövér, sárga hajú nő. Amikor
megpillantott, szigorú pillantást vetett az órájára.
– Ami azt illeti – dörmögte –, nincs éppen látogatási idő! Aztán egyszer
csak Bettyre nézett, és puha, öreg álla leesett.
– Szűzanyám, ki oldotta ki?!
Vad tekintetet vetett rám, és hátrálni kezdett az ajtó felé. Csakhogy én
olyan gyorsan felugrottam, mint egy tigris, és fél kézzel megragadtam az ajtót.
Felsikoltott, szánalmasan vinnyogott. Felkaptam a tálcán táncoló pirulákat és
az orra alá toltam.
– Mi ez a sok szar? – kérdeztem.
Nem ismertem rá a hangomra, egy oktávval lejjebb szólalt meg, teljesen
rekedten. Türtőztettem magam, nehogy torkon ragadjam a spinét.

– Nem vagyok orvos! – rikácsolta. – Engedjen ki! Minden erőmmel a
szemébe süllyesztettem a tekintetemet. Az ajkába harapott.
– Nem. Te maradsz itt vele, én pedig lelépek – morogtam.
Mielőtt kimentem volna, Bettyre pillantottam. Időközben oldalra csúszott.
Úgy röpültem végig a folyosón, mint egy rakéta, és kopogtatás nélkül
berontottam az irodába. Háttal állt nekem, a nap fényénél nézegetett egy
röntgenképet. Amint meghallotta az ajtó csapódását, felém fordult a
forgószékén. Fölhúzta a szemöldökét, én meg gúnyosan elvigyorodtam.
Odamentem az íróasztalhoz, és odahajítottam eléje a maréknyi gyógyszert.
– Ez mi? – szegeztem neki a kérdést. – Mit adnak neki?
Nem tudtam, tetőtől talpig remegek-e vagy csak egy szar érzés kerített
hatalmába. A manusz pedig megpróbált ravaszkodni. Fogta az asztalon
hányódó nagy papírvágó kést és úgy tett, mint aki játszik vele.
– Á, jó napot, fiatalember! – üdvözölt. – Éppen beszélni akartam önnel.
Foglaljon helyet!
Őrült düh fojtogatott.
Számomra ez a fickó testesítette meg minden bajom forrását, a világ
minden szenvedésének okát, most lelepleztem ezt a szemetet, sarokba
szorítottam a saját barlangjában, az ilyennek nincs más célja, mint hogy
elvegye az ember kedvét az élettől, ez nem doki, hanem a földkerekség összes
tetűládája egy személyben. Az ember egyik szeme sír, a másik meg nevet,
amikor ilyenre bukkan. De én uralkodtam magamon, mert meg akartam
hallgatni, milyen mondanivalót tartogat nekem, és különben sem volt semmi
esélye, hogy meglógjon, így hát leültem. Nehezen tudtam behajlítani a
térdemet. Csak a kezemre kellett pislantanom, hogy lássam, holtfehér vagyok.
De nem nyújthattam valami rémisztő látványt. A fickó megpróbált fölém
kerekedni.
– Beszéljünk nyíltan! – kezdte. – Ön nem férj, se családtag, tehát nem
vagyok köteles bármit is elmondani. Mégis megteszem, mert így látom jónak.
Ugye, eddig egyetértünk?
Egy hajszál választ el a céltól, tarts ki, parancsoltam magamnak, az utolsó
ostorcsapást kapod. Biccentettem.
– Nos, akkor rendben – jelentette ki.
Kinyitotta az íróasztal egyik fiókját, és mosolyogva beleejtette a papírvágó
kést. Ez a hülye tényleg teljesen sebezhetetlennek hitte magát, vagy pedig az
én oldalamon állt az Isten. Keresztbe tette a kezét maga előtt, majd jó tíz
másodpercig nem csinált mást, csak ingatta a fejét, mielőtt nekifogott volna.
– Nem kívánom eltitkolni ön elől, hogy az eset komoly aggodalomra ad
okot – kezdte. – Ma éjszaka meg is kellett kötözzük. Borzalmas rohama volt...
Valóban.

Elképzeltem egy bandát, amint ráveti magát és az ágyára szegezi, mialatt
mások megszorítják a hevedereket. Az iszonyat kategóriában első osztályú
helyezés, én pedig egyedül voltam a szobában. Egy kicsit lehajtottam a fejem,
és a combom alá raktam a kezem. Újra beszélni kezdett, de valaki elvágta a
hangot. Megállapítottam, hogy az aláme-rülés folytatódik.
– ... és nem merném állítani, hogy valaha is visszanyeri a teljes értelmét,
nem, ezt nem is nagyon remélhetjük.
Ezt a mondatot azonban teljesen világosan hallottam. Különös színezete
volt, talán aranyfényű barna színűnek nevezhetném. Csörgőkígyó módjára
tekergett. Végül a bőröm alá kúszott.
– De mi vigyázunk rá – folytatta. – Tudja, a kémia nagy lépést tett előre, és
elég jó eredmények érhetők el az elektrosokkal is. Nem kell bedőlni a
mendemondának, teljesen veszélytelen.
Kicsit előrehajoltam, hogy az egész súlyommal a kezemre támaszkodjam,
és a lábam közt a földön egy pontra meredtem.
– Elviszem – jelentettem ki. – Fogom és elviszem. Nevetést hallottam.
– Na ne vicceljen, fiatalember! – duruzsolta. – Azt hiszem, felreért. Az
előbb azt magyaráztam, hogy ez a lány bolond, öregem. Kötözni való bolond.
Azonnal pattantam, mint egy rugó, és páros lábbal az íróasztalra ugrottam.
Moccanni sem maradt ideje, máris dühödten rúgtam a képébe. Ekkor vettem
észre, hogy műfogsora van, mert úgy ugrott ki a szájából, mint egy repülőhal.
Köszönöm, Istenem, gondoltam. A doki székestül feldőlt, közben vékony
sugárban vért köpött. Éktelen csörömpölés hallatszott, mindkét lábával
belemászott a könyvszekrény üvegébe. Mivel üvölteni kezdett, ráugrottam és
őrülten meghúztam a nyakkendőjét. Felállítottam. Szutemival vagy valami
ilyesmivel nyitottam, végül hátravágódtam, a lábamon egyensúlyozva a
nyolcvan kilóját, és éppen abban a pillanatban eresztettem el, amikor
lendületbe jött. Beleremegett a fal.
Éppen talpra ugrottam, amikor három ápoló lépett be libasorban. Az első a
képébe kapta a könyökömet, a második elgáncsolt, a harmadik pedig rám ült.
És ő volt a legkövérebb. Elállt a lélegzetem, megmarkolta a hajamat.
Vonítottam a dühtől. Láttam, hogy a doktor a falba kapaszkodva
föltápászkodik. Az első ápoló lehajolt, és a fü-lembe bokszolt. Tűzláva öntött
el. Kivert a meleg.
– Kihívom a zsarukat! – fintorgott. – Elvitetjük! Az orvos, a száján
zsebkendővel, leült egy székre. Többek között az egyik cipője is hiányzott.
– Nem – vágta rá –, a rendőrséget ne! Rossz benyomást keltene. Vágják ki,
és nehogy még egyszer megpróbálja betenni a lábát ebbe a kórházba!
Felemeltek. Az, aki a zsarukat akarta kihívni, pofon vágott.
– Hallottad? – kérdezte.

Spiccel tökön rúgtam. Mindenki elámult, amikor hathatós segítségemmel a
levegőbe emelkedett. A tétovázás eme rövid pillanatát kihasználva
kiszabadítottam magam. Újra az orvosra vetettem magam, meg akartam
fojtani, el akartam pusztítani. Lebukfencezett a székéről, és én is vele estem.
Férfiak zuhantak rám, ápolónők kiáltását hallottam, és még mielőtt a
hüvelykujjamat a torkába mélyeszthettem volna, kezek erdeje emelt föl és
lökött ki az irodából. A folyosón sokszor megütöttek, de semmi igazán
komoly nem történt, annyian voltak, hogy már zavarták egymást, és
gondolom, végül is nem akartak megölni.
Futólépésben vágtunk át a földszinti nagy előcsarnokon, az egyik fickó
karkulccsal vezetett, egy másik pedig egyszerre markolta a fülemet és a
hajamat, még ez fájt a leginkább. Utána kinyitották az ajtókat, és lelöktek a
lépcsőn.
– Nem ajánlom, hogy még egyszer meglássunk ezen a tájon! –
figyelmeztetett az egyik.
Ezek a buzeránsok majdnem megrikattak. Egy csepp le is hullott a lépcsőre
és olyan füstölgésbe fogott, mint egy csepp sósav.
Szóval kudarcot vallottam. Sőt mi több, kitiltottak a kórházból. Az
elkövetkezendő néhány nap életem legszarabb pillanatait tartogatta. Nem
látogathattam meg többé, és elviselhetetlen volt a róla őrzött képem. Hiába
hajtogattam magamnak az összes zen ízét, amit ismertem, úrrá lett rajtam a
reménytelenség, és halálosan szenvedtem. Nyilván ebben az időszakban írtam
a legszebb oldalakat, és hiába kenték rám később „A stilus megrontója" nevet,
nem tehettem róla, hogy jól írok, és ezt tudom is magamról. Ez alatt az idő
alatt teleírtam egy fel füzetet.
Biztosan többet is tudtam volna írni, de napközben nem találtam a
helyemet. Több ezerszer lezuhanyoztam, megittam néhány sört,
kilométerszám ettem a virslit, és sok százezerszer tettem meg az utat oda és
vissza a padlószőnyegen. Amikor már nem bírtam tovább, kimentem sétálni,
és gyakran a kórház környékén találtam magam. Tudtam, hogy nem szabad túl
közel mennem, mert egyszer több mint ötven méterről egy sörösüveget
hajítottak felém. Tényleg figyeltek. Ezért az utca túlsó felén maradtam, és
csak néztem az ablakát. Időnként láttam, hogy meg-megmozdul a függöny.
Amint leszállt az este, rendszerint átmentem Bobhoz egy pohár italra. A
napnyugta, a szürkületbe való hosszú átmenet ebben a hőségben, ez volt a
legborzalmasabb időszak. Mármint egy olyan fickónak, akitől elszakították a
kedvesét és aki nem nagyon tudja, hogy tud-e még egyáltalán élni. Körülbelül
egy órát töltöttem velük. Bob úgy tett, mintha mi sem történt volna, Annié
mindig megtalálta a módját, hogy megmutassa a punciját, addig is telt az idő.
Amikor teljesen leszállt az éj, haza tudtam menni, és meggyújtottam a

villanyt. Főleg éjjel írtam, és néha szinte jól éreztem magam, mintha még vele
lennék. Betty értette meg velem, hogy élek. Az írás meg ugyanaz volt
pepitában.
Egy reggel fogtam a kocsit, és egész nap cél nélkül hajtottam az ajtóra
könyökölve és hunyorogva a szélben. Estefelé a tengerpart mellett álltam meg,
fogalmam sem volt, hova értem, és egész úton nem láttam mást, mint a
benzinkutasok pofáját. A sarki büfében vettem magamnak két szendvicset, és
kimentem a tengerpartra.
Senki sem járt arra. A nap lenyugodott a láthatár mögött. Olyan szép volt,
hogy a homokba ejtettem egy uborkát. Évmilliók óta nem változott a hullámok
zaja, pihentetőnek találtam, megnyugtatónak, andalítónak. Ó, te kék bolygóm,
kis kék bolygóm, a fenébe is, az isten áldjon meg!
Egy ideig ültem, próbáltam újra megbarátkozni a magánnyal, és a
fájdalmon elmélkedtem. Amikor felkeltem, a hold is követte a példámat.
Lehúztam a csukámat, és elindultam a part mentén, nem is gondolkoztam, mit
csinálok. A homok még egy kicsit meleg volt, a hőmérséklete éppen megfelelt
az ideális almás süteményének.
Útközben találtam egy partra vetődött nagy halat. Már csak a csontvázát
láttam, részben összeroncsolva, de elég maradt meg ahhoz, hogy az ember
elképzelje, milyen csodás lehetett valaha. Gyöngyszínű hasa ezüstösen
csillogott, mint valami mozgó gyémánt. Azzal a különbséggel, hogy mindez
már a múlté volt, és a Szépség jókora pofont kapott. Már csak néhány kis
pikkely reszketett a hold fényében, két-három reménytelen szikra, így találni
rád, a homokon rohadva, pedig majdhogynem vetekedtél a csillagokkal, nem
ez volt a legborzalmasabb dolog, ami megeshet veled, nem süllyedtél volna
alá szívesebben a sötétségbe, a mélybe, miután egy utolsó fricskát küldtél a
napnak? Ha én lettem volna a helyedben, nem haboztam volna.
Kihasználtam, hogy más nem jár arra, és eltemettem a halat. Lyukat
kapartam a kezemmel. Kicsit nevetségesnek éreztem magam. De ha nem
teszem meg, utolsó gazembernek tartottam volna magam. Márpedig az éppen
akkor úgy hiányzott, mint púp a hátamra.
Nem magától jött. Egyfolytában csak gondolkoztam és gondolkoztam.
Egész éjszaka körbeforogtam és próbáltam kiverni a fejemből, és hajnalban
megértettem, hogy nem tehetek mást. Jó, rendben, gondoltam. Vasárnap volt.
De vasárnap túl sokan járnak, így hát másnapra halasztottam. Egész nap
ténferegtem. Ráadásul vihar közel-gett. írni pedig nem lehetett, viccnek is
rossz lett volna. Egyáltalán semmit sem lehetett csinálni. Az ilyen napok a
szarnál is rosszabbak.
Másnap elég későn ébredtem, talán dél körül. Az alatt a néhány nap alatt
észrevétlenül kegyetlen kupit csináltam a lakásban. Azzal kezdtem a napot,

hogy mindent elraktam, és egy füst alatt istenigazából kitakarítottam, nem
tudom, mi lelt, még a függönyökről is lekeféltem a port. Utána zuhanyozni
mentem, megborotválkoztam és ettem. A mosogatás alatt fehér villámokat
láttam, és dörgött az ég. De az idő olyan száraz maradt, mint a tejpor, és a
felhők csak gyűltek, gyülekeztek a forró levegőben.
A délután hátralevő részét a tévé előtt ülve töltöttem, a lábamat a kanapéra
raktam és a kezemben egy üveg vizet tartottam. Elengedtem magam. A ház
úgy ragyogott a tisztaságtól, hogy öröm volt nézni. Az élet során időnként jó
érzés megbizonyosodni afelől, hogy minden a helyén van.
Öt óra felé elkezdtem kifesteni magam, és egy órával később
José-phine-nek öltözve végigsöpörtem az utcán. Az előző nap óta esedékes
vihar még mindig nem tört ki, az ég visszafojtotta a lélegzetét. A szemüvegen
keresztül még sötétebbnek láttam, valósággal apokaliptikusnak. Szedtem a
lábam. Az elővigyázatosság azt követelte volna, hogy kocsival menjek, de a
parancsát elengedtem a fülem mellett és hagytam pityeregni a hátam mögött.
Hogy eleget tegyek a részleteknek is, magammal vittem Betty egy táskáját, és
szorongattam. Legalább tartotta a cicimet, nem csúszott le. Járdára szegezett
tekintettel mentem, nem figyeltem az ugratásokra, amit a hülyék nem bírnak
kihagyni, amikor egy magányos csajjal találkoznak, különben sohasem értem
volna a végére. Megpróbáltam semmire sem gondolni, Ábrahám bőrébe
képzelni magam.
Amikor a kórház elé értem, egy fa mögé bújtam, és két-három olyan mély
lélegzetet vettem, mintha szél süvítene az ágak között. Utána a táskával a
hónom alatt a bejárat felé indultam, habozás nélkül, felemelt fejjel, mint egy
birodalom irányításához szokott pipi. Semmit sem éreztem, amikor beléptem a
kapun, egy szemernyi nyugtalanságot se. Most az egyszer nem terült árammal
töltött háló a vállamra, nem kaptam vérmérgezést, nem estem
bányalégrobbanás áldozatául és a végtagjaim sem bénultak meg. Kis híján
hátrapillantottam, mi történik, de már a lépcsőn tartottam.
Az első emeletre érve egy csoport ápolóval találkoztam szembe.
Műgonddal dolgoztam ki a sminkemet, de a mellemet stírolták. Túl nagyra
sikerült, tudtam, és most ez az egész férfibanda követett a tekintetével. Hogy
békén hagyjanak, befordultam az első szobába, ami az utamba került.
Egy férfi feküdt az ágyon, a karjából és az orrából egy-egy cső lógott ki.
Nem úgy nézett ki, mint aki kicsattan az egészségtől. Mégis, amikor beléptem,
kinyitotta a szemét. Néztük egymást, amíg arra vártam, hogy a többiek
eltűnjenek. Persze semmi mondanivalónk nem volt egymásnak, de azért
néztük egymást. A másodperc töredék részéig kedvem támadt, hogy kihúzzam
a csöveket. A manusz a fejével integetni kezdett, hogy NE, NE, pedig meg

sem moccantam. Lemondtam a tervemről. Azután felig kinyitottam az ajtót, és
meggyőződtem róla, hogy szabad az út.
Betty. Hetes szoba. Betty. Zajtalanul besurrantam, és a hátam mögött
becsuktam az ajtót. Sötét volt benn, nem lehetett tudni, hogy a felhők miatt
vagy mert közeledett az este. Az ágy fölött kis lámpa égett, de olyan sápadt
fényt adott, hogy az ember tetőtől talpig megfagyott. Amikor nincs teljes
sötétség, olyan az éjjeli lámpa, mint egy gyerek, akinek levágták a két karját.
Egy székkel kitámasztottam az ajtót. Letéptem a parókámat, és levettem a
szemüvegemet. Az ágy szélére ültem. Nem aludt.
– Kérsz egy ragot? – kérdeztem.
Hiába próbáltam felidézni, nem emlékeztem, hogy mikor hallottam utoljára
a hangját. Sem pedig arra, mit mondtunk utoljára egymásnak. Talán valami
ilyesmit:
– Te, képtelenség megtalálni ezt a kurva cukrot!
– Megnézted az alsó fiókban?
Elraktam a ragot, nekem se kellett. Ellenben felkaptam az éjjeliszekrényről
a vizeskancsót, és lehajtottam a felét.
– Kérsz? – kérdeztem.
Nem kötözték meg, a hevederek úgy csüngtek a földre, mint megannyi, a
napon felejtett karamellrúd. Úgy tettem, mintha nem távozott volna el, mintha
még mindig itt lenne. Beszélnem kellett.
– A legnehezebb az lesz, hogy felöltöztesselek – mondtam. – Főleg, ha
nem segítesz.
Levettem a kesztyűmet, és a hálóinge alatt megsimogattam a mellét. Mit ér
az elefánt emlékezőtehetsége az enyém mellett? A bőrének minden
négyzetmilliméterére emlékeztem. Ha szétszedve ideadták volna, össze
tudtam volna rakni. Megtapogattam a hasát, a karját, a lábát, és végül a
szőrcsomóján csuktam össze a kezem, semmi sem változott. Pontosan ebben a
pillanatban erőteljes örömet éreztem, nagyon egyszerű, szinte állatias örömet.
Azután visszavettem a kesztyűmet. Persze ezerszer boldogabb lettem volna,
ha csak egy parányit is reagál. De hol is láttam határtalan boldogságot
játszani? Valami reklámfilmben? Vagy a Télapó puttonyának a legaljában?
Bábel tornyának utolsó emeletén?
– Na, kezdjük! Sietnünk kell.
Fogtam az állat, és az ajkamat az övére illesztettem. Nem nyitotta ki a
száját, de mégis csodálatosnak találtam. Sikerült egy kis nyálat elcsórnom az
alsó ajkáról. Gyöngéden felfaltam a száját. A tarkója mögé tettem a kezem és
magamhoz szorítottam, a hajába dugtam az orromat. Ha ez így megy tovább,
én fogok megőrülni, gondoltam. Én fogok oldalra csúszni. Egy kis papír

zsebkendőt vettem elő, hogy letöröljem az ajkáról a rúzst, amit alaposan
rákentem.
– Jókora út vár még ránk – sóhajtottam.
Engedelmes, néma bábu volt. Telitömték a képét gyógyszerrel, ráhajították
az első néhány lapát földet. Az lett volna az alapos munka, ha a hátuk mögött
termek és mindegyiknek elvágom a torkát, az orvosoknak, az ápolóknak, a
patikusoknak és az egész bagázsnak. Nem is szólva azokról, akik ide juttatták,
akik robotoltatják az embert, akik a földbe tapossák a fejét, akik bántják, akik
hazudnak neki, akik ki akarják használni, akik fütyülnek egyedüli,
megismételhetetlen voltára, akik úgy ragyognak a hülyeségtől, mint a mécses,
akik belefulladnak a szemétségükbe, akiket koloncként kell vonszolni
magunkkal. És akkor még nem is végeztem volna a melóval. Hamarosan
patakokban folyt volna a vér, és végül is nem tartottunk volna előrébb. Ha
akarom, ha nem, a baj megesett, ahogy mondani szokták, és habár nem esem
könnyen kétségbe, megértettem, hogy a világ borzalmas rakás szarnak tűnhet.
Attól függ, honnan nézzük a dolgot. De ha felakasztanak se tudok mást
mondani, hogy sohasem láttam még olyan sötétséget, ocsmányságot, mint
abban a szobában, az ágy sarkán, ahol fél fenékkel ültem, és életem
leghosszabb percét töltöttem. Erre föl kitört a vihar. Összeszedtem magam.
– Még egy utolsó erőfeszítést kérek tőled – szóltam hozzá.
Az első cseppek úgy koppantak az üvegen, mint a szélvédőn szétplaccsanó
rovarok. Gyöngéden föléje hajoltam, és megfogtam az egyik szíjat. Az
alumíniumcsatba illesztettem a végét, és meghúztam. Ez a lábát fogta. Betty
nem mozdult.
– Rendben? Nem fáj? – kérdeztem.
Kint az esőből felhőszakadás lett, az ember a Nautilus-ban hitte magát.
Fogtam egy másik hevedert, és áttettem a mellén, azaz éppen a melle alatt.
Odatettem a karját, és ezt is megszorítottam. A szemével a plafonra bámult.
Egyáltalán nem érdekelte, mit csinálok. Elérkezett a pillanat, amikor minden
erőmet össze kellett szednem.
– Meg kell mondjak neked valamit... – kezdtem.
Elvettem mogulé egy kékcsíkos párnát. Nem remegtem. Bármit meg
tudtam tenni érte remegés nélkül, már kipróbáltam. Kicsit melegem lett,
semmi más nem történt.
– ... te meg én elválaszthatatlanok vagyunk – folytattam. – És ez nem fog
egyhamar megváltozni.
Ebben a műfajban kitalálhattam volna valami okosabbat, vagy, ami még
jobb lett volna, hallgathattam volna, de abban a pillanatban nem törtem a
fejem, hadd kísérje el néhány ártatlan szó. Nem örült volna a nehéz

mondanivalónak. Inkább amolyan kencével írt valami volt, mint gránitba
vésett felirat. Könnyű, súlytalan.
Hétszázötvenig számoltam, aztán fölkeltem. Elvettem a párnát az arcáról.
Jó hangosan zuhogott az eső. Nem tudom, miért, de szúrt az oldalam. Nem
néztem Bettyre. Levettem a szíjakat. A helyére dobtam a párnát.
A fal felé fordultam, és azt gondoltam, valami történni fog velem. De
semmi sem történt. Szakadatlanul esett, nem aludt ki a fény, a falak még
mindig a helyükön álltak, én meg fehér kesztyűben és álmellel vártam a halál
üzenetét, de csak nem jött. Lehetséges, hogy megúszom egy oldalnyilallással?
Visszaraktam a parókámat. Mielőtt kiléptem a szobából, még egy utolsó
pillantást vetettem Bettyre. Borzalmas látványt vártam, de valójában úgy
nézett ki, mint aki alszik. Szerintem ezt is azért találta ki, hogy örömet
szerezzen nekem. Frankón képes volt rá. Félig nyitva volt a szája. Az
éjjeliszekrényen megpillantottam egy csomag papír zsebkendőt. Kis időbe telt,
míg megértettem, és akkor könnyezni kezdtem. Még mindig vigyáz rám,
megtalálta a módját, hogy megmutassa a helyes utat, pedig már eltávozott
erről a világról, ezt az utolsó jelet küldte, és ez tűzfolyamként ömlött rám.
Gyorsan visszamentem az ágyhoz, és megcsókoltam a haját. Azután
fogtam a csomag papír zsebkendőt, és a szájába gyömöszöltem belőle,
amennyit csak bírtam, egészen a torkáig. A művelet alatt egyszer görcsöt
kaptam és majdnem rókáztam. De elmúlt. Azt akarom, hogy büszke lehessek
rád, szokta volt mondani.
Amikor elindultam kifelé, mindannyian a büfében tolonghattak A folyosón
senki sem járt, és az előcsarnokban is alig lézengtek. Nem figyeltek fel rám.
Teljes sötétség szállt a városra, és az épület egyik oldalán, az eresz teljes
hosszában ömlött a víz. Kellemetlen szag terjengett, mint amikor a száraz fű
benedvesedik. Az eső villanydrótból barkácsolt világító borona volt.
Felhajtottam a galléromat, a fejemre raktam a táskámat, és belevetettem
magam a vízbe.
Futásnak eredtem. Úgy éreztem, valaki tűzifecskendővel követ. Le kellett
vegyem a szemüvegemet, hogy lássak, de nem lassítottam az iramot. Ahogy
várható is volt, senkivel sem találkoztam a járdán, ezért nem izgultam az
arcfestékem miatt, micsoda mázli, hogy nem kentem magamra
szempillafestéket! Amikor mégpróbáltam letörölni a képemet, csak
összekentem az ujjamat, mert alaposan kimázoltam magam indulás előtt.
Szerencsére három méterre sem lehetett ellátni.
Úgy rohantam, mint egy gyöngyfúggönybe gabalyodott őrült. Nem
lassítottam a kereszteződéseknél. Csikkicsikkicsikkicsikk, hallottam az eső
zaját, flok, flok, flok, flok, ez voltam én, badabraum, dörgött az ég. Az eső
egyenesen hullott, mégis belecsapott az arcomba. Egyes csöppeket egyenesen

lenyeltem. Az út felét úgy tettem meg, mint a szélvész. Az egész testem
gőzölgőit, komolyan, a zihálásom betöltötte az egész utcát és elnyomott
minden zajt. Amikor elrohantam egy lámpaoszlop alatt, teljesen kék lett a
leheletem.
Az egyik kereszteződésnél egy kocsi fényszóróját pillantottam meg.
Nekem volt előnyöm, de hagytam elmenni. Kihasználtam a várakozást, és
letéptem a fejemről a parókát, aztán újra nekiiramodtam. Az egész lehullott
eső sem lett volna elég, hogy eloltsa a tüdőmben gyulladt nagy tüzet. Mindent
beleadtam, de kényszerítettem magam, hogy még gyorsabban vágtassak.
Annyira túlhajtottam magam, hogy időnként ordítottam egyet. Nem azért
futottam, mert megöltem Bettyt, hanem azért futottam, mert futni volt
kedvem, azért futottam, mert nem akartam mást csinálni. Másrészt szerintem
ez teljesen természetes reflex volt. Ennyit megérdemeltem, vagy mi a fene?

+ 27
A zsarukat nem érdekelte az eset, a színüket sem láttam. Nyilvánvalóan
fütyültek rá, hogy egy őrült csaj, aki kitépte a szemét, valamivel később egy
teli zacskó papír zsebkendőt lenyelve végez magával. Amikor felmarkoltam a
dohányt, akkor persze nagydobra verték, és újra rendőrkordonok jelentek meg
a környéken. De megölni akár ötszáz-szőr is újra megölhettem volna, és ki
nem teszik a lábukat az irodájukból.
Ami engem illet, nekem tökéletesen megfelelt a dolog. Különben is, ki
hallott már olyan igazi szerelmi történetről, ami a rendőrségen ér véget? Egy
igazi szerelmi történet sohasem ér véget. Nem olyan egyszerű, mint azok az
émelyítő limonádék. Az ember számíthat rá, hogy pehelykönnyű aggyal kicsit
magasabban szárnyal. Mindenesetre senki sem szőrözött velem. Senki sem
macerált. Nyugodtan kínlódhattam.
A legnehezebbtől úgy szabadultam meg, hogy kifizettem egy csinos kis
összeget a temetkezési vállalatnak, a cégnél minden alkalmazottnak rémisztő
pofája volt, de nem panaszkodhattam, minden részletet elintéztek a kórházzal,
és még mit tudom én mit, alig akadt dolgom, és végül elhamvasztottak. Még
mindig nálam vannak a hamvai, és nem tudom, mit kezdjek velük, de ez már
más tészta.
Amint találtam rá időt, hosszú levelet írtam Eddie-nek és Lisának. Leírtam,
mi történt, de nem tértem ki rá, milyen döntő szerepet játszottam benne.
Bocsánatot kértem, hogy nem értesítettem őket korábban, de értsék meg, nem
tudtam volna elviselni. A viszontlátásra, csókollak mindkettőtöket. Szeretettel.
Ui.: Egyelőre nem veszem fel a telefont. Üdv. Amikor elmentem feladni a
levelet, észrevettem, hogy tartósan szépre fordult az idő. Véget ért a nedves,
fullasztó meleg. Az idő szép lett és száraz. Fagylalttal a kezemben tértem
haza. Mármint eggyel, persze.
Butaságnak tűnhet, de megesett, hogy két bifszteket sütöttem magamnak,
vagy vizet hagytam neki a fürdőkádban, Vagy terítéskor azt vettem észre,
hogy két tányért tartok a kezemben, vagy hangosan kérdeztem valamit, és
ráadásul elalvás előtt nem oltottam el a villanyt. Ez a sok kis apróság maga
volt a pokol, ez a sok kis izé, ami fennakadt az ágakon, mint a köd, mint egy
csipkeruha foszlányai. Amikor ilyesmin kaptam magam, kővé dermedtem és
időbe telt, míg megemésztettem. Amikor szerencsétlenségemre ki kellett
nyitnom a szekrényt és megpillantottam a ruháit, fulladoztam. Minden
alkalommal megpróbáltam visszaemlékezni, hogy kevésbé fáj-e, mint az előző
alkalommal. Nehéz volt eldönteni.

Mégsem emésztettem el magam. Egy reggel ráugrottam a mérlegre, és
láttam, hogy csak három kilót fogytam. Kész röhej. Attól nem sorvad el az
ember, hogy olykor elhagyja magát és búsul. Sőt kis híján jól néztem ki. Van,
aki úgy megy el, hogy szinte mindent magával visz, nos Betty az ellenkezőjét
tette, mindent otthagyott nekem. MINDENT. Nem csoda, hogy időnként úgy
éreztem, mellettem van. Manapság, ha egy csaj könyvet ír, általában azt akarja
elmesélni, hogyan kényszerít térdre egy manuszt. Szerencsére itt vagyok én,
hogy megakadályozzam a háborút és szétkürtöljem, hogy nem minden csaj
ilyen hülye, hogy ez csak múló divat. Én bizony dobra verem, hogy mindent
egy lánynak köszönhetek, és gőzöm sincs, mit csináltam volna nélküle.
Egyáltalán nem szégyellem ezt megmondani. Sőt el is ismétlem, hogy mindent
egy lánynak köszönhetek. Madárcsiripelés jut eszembe erről, egy gyermekdal
első sora, és nem pironkodom emiatt. Sajnos, úgy tűnik, kinőttem már abból a
korból.
Néhány napig senkivel sem találkoztam. Elmagyaráztam a dolgot Bobnak
és Annie-nak, és megkértem őket, ne zavarjanak. Bob át akart jönni egy üveg
piával. Azt feleltem, hogy nem nyitok ajtót neki. Gyorsan ki akartam heverni a
dolgot. De ahhoz az kellett, hogy békén hagyjanak. Telefon ki, tévé be. Aztán
egy reggel megkaptam a könyvem levonatát korrektúrában, ez kiszellőztette a
fejemet. Mert hisz valamennyire Betty könyve is volt ez, jó ideig piszmogtam
vele, talán ettől álltam végleg talpra, mármint lelkileg. Amikor megint leültem
a füzeteim elé és sikerült összeszednem két-három épkézláb mondatot, amikor
beleszagoltam különleges szépségük illatába, amikor láttam, hogy olyanok,
mint a napsütésben játszadozó gyerekek, megértettem, hogy íróként rosszul
állok, de különben kimászok a dologból. Máris mintha túljutottam volna rajta.
Másnap valóban más emberként ébredtem. Úgy kezdődött, hogy
nyújtózkodtam az ágyban, és amikor felkeltem, azonnal formában éreztem
magam. Jókedvű mosollyal néztem körbe a kégliben. A konyhában leültem,
hogy megigyam a kávét, pedig ezt jó ideje nem tettem, azelőtt a sarokban
állva vagy a mosogatóra támaszkodva ittam meg. Kinyitottam az ablakokat.
Olyan jól éreztem magam, hogy leszaladtam kifliért. Ráadásul szépnek
ígérkezett az idő.
A séta kedvéért a városba indultam enni. Beléptem egy dugig tömött
önkiszolgálóba. A pincérlányok hóna alá nagy félkört rajzolt az izzadság.
Bettyvel már csináltuk ezt a melót, tudtam, milyen. Leültem egy asztalhoz a
csirkével, pürével és almás süteménnyel. Azzal töltöttem az időt, hogy néztem
az embereket. Az élet rohanó hegyi patak. Nincs szándékomban feltépni a
sebet, de ezt a képet őriztem Bettyről, rohanó patak, de azt is hozzáteszem,
hogy csillogó. Ha választhattam volna, azt szerettem volna, hogy éljen még,
naná, nyilván, de el kell ismernem, hogy valójában nem járt messze ettől. Az

embernek ne legyenek túlzottan nagy igényei. Felálltam, mert úgy gondoltam,
hogy az ülőhelyeknek meg kell maradniuk a tényleges szenvedők számára.
Jártam egyet, és hazaérve egy csinibabát pillantottam meg az üzlet előtt,
nézte, mi van benn. A két kezét a szeme elé tartva próbált védekezni a fény
ellen, a hóna alatt szőke szőr csillogott. A zárba illesztettem a kulcsot.
– Ja, azt hittem, zárva – mondta felegyenesedve.
– Nem – feleltem –, miért lenne zárva? Csak mindig elfelejtem, hogy hány
óra van.
Nevetve nézett rám. Hülyén éreztem magam, mert már nem is tudtam,
hogy ilyen is van, teljesen elfelejtettem.
– Akkor elég problémája akadhat – tréfálkozott.
– Aha, de most változtatok a dolgon, már elhatároztam. Szeretne megnézni
valamit?
– Hát, már nem nagyon van időm. Majd benézek.
– Ahogy gondolja. Mindennap itt vagyok.
Természetesen soha többé nem láttam a csajt, csak azt akartam elmondani,
milyen jónak láttam mindent aznap. Aznap kapcsoltam vissza a telefont.
Aznap dugtam bele mosolyogva az orromat a polcon heverő pólóiba. Aznap
tudtam reszketés nélkül szembenézni egy csomag papír zsebkendővel. Aznap
értettem meg, hogy a tanítási óra sohasem fejeződik be, a lépcső sohasem ér
véget. Miért, mit hittél, mi más van, kérdeztem magamtól, amikor közvetlenül
ágyba bújás előtt fölszeleteltem egy sárgadinnyét. A hátam mögül mintha halk
nevetést hallottam volna. A dinnyemagok irányából.
Betty halála után körülbelül egy hónappal jelent meg a könyvem. A
kiadóm gyorsan dolgozott, egy szavam sem lehet. De akkoriban még szerény
kiadó volt, és olyan időszakot foghattam ki, amikor nem akadt más dolga.
Szóval az lett a vége, hogy egy szép napon az ölemben hevert a könyv,
forgattam kedvemre, kinyitottam, hogy megszagoljam a nyomdafestéket, és a
combomra csaptam.
– Ó, bébi, látod, hogy végül sikerült? – suttogtam.
Bob elhatározta, hogy ezt megünnepeljük, és Annie-val csaptunk egy kis
murit, a nagymama vigyázott a kölykökre. Hajnalban hazavittek. Nem tudtuk,
hogy sírsz-e vagy nevetsz, mondták utólag. Honnan tudnám, válaszoltam.
Nehéz dolog megállapítani, hogy az ember temetésen vagy születésen vesz
részt. És ezzel az írók is úgy vannak, mint a többiek, nem kell azt hinni, hogy
agytúltengésben szenvednek. Bármi is lett belőlem, én is ugyanolyan vagyok,
mint akárki más, és igenis gyakran megesik velem, hogy még csak nem is
kapiskálom a helyzetet. Biztos létezik valami Szent Kristóf-féle, aki a kicsit
meglágyult agyvelejű írókra vigyáz.

Mindezek ellenére valaki azt írta egy kis vidéki lapban, hogy tehetséges
vagyok. A kiadó küldte el a cikket. A többit nem küldöm, tette hozzá.
Rosszak. Egy porfészekben éljeneztek, mindenhol máshol kifütyültek, közben
csöndesen telt a nyár és újra megtaláltam a ritmust, jól boldogultam. Nyitva
tartottam az üzletet. Felszereltem egy csengőt az emeleten, hogy szóljon, ha
nyílik az ajtó. Nem sokszor zavartak. Végül is lemondtam róla, hogy
elköltözzek, habár jó néhányszor fontolóra vettem. Talán majd később, nem
zárkóztam el a gondolat elől, talán a tél folyamán, ha befejeztem a könyvemet.
De most inkább nem mozdulok. Napközben csodálatos fény árasztotta el a
házat, mindenhol nagy világos foltok és árnyékos részek váltogatták egymást.
Olyan hangulatos volt, hogy sokaknak tátva maradt volna a szája. Egy írónak
ez volt a hangulatok Rolls-Royce-a.
Amikor leszállt az est, sétáltam egyet, és ha úgy tartotta a kedvem, leültem
egy kávéház teraszára és a semmibe révedve átadtam magam a tétlenségnek,
legalább levegőztem, hallottam az emberek beszélgetését, és aprókat
kortyoltam a poharamból, ötvenszer kiittam az utolsó cseppet, míg rábírtam
magam, hogy hazamenjek. Semmi sem sürgetett. Semmi sem tartott vissza
igazán.
Mióta visszadugtam a telefont, Eddie rendszeresen hívott.
– Te, most belegebedünk a melóba. Nem tudunk lemenni hozzád. Ezt
minden alkalommal elismételte. Azután Lisa kérte a kagylót és puszit küldött.
– Puszillak – mondta.
– Igen, Lisa, igen, én is.
– Továbbra is gondoskodj róla! – folytatta. – Ó, sose felejtsd el!
– Nem, ne izgulj! Utána visszaadta Eddie-t.
– Megint én vagyok. Ugye tudod, hogy ha bármi történik, máris ott
vagyunk. Ugye tudod? Tudod, hogy nem vagy egyedül, öregfiú, tudod?
– Persze hogy nem, persze hogy tudom.
– Talán két hét múlva meg tudunk látogatni.
– Aha, annak örülnék, Eddie.
– Na, addig is csókollak.
– Oké, öreg, én is.
– Aha, és Lisa is int, hogy ő is.
– Igen, csókold meg helyettem is.
– Ugye megmondanád nekem? Biztos, hogy jól vagy...
– Persze, túl vagyok a nehezén.
– Ühüm, gyakran gondolunk rád. Na, majd még hívlak.
– Jó, számítok rá, Eddie.
Az ilyen telefonbeszélgetések elszomorítónak, mintha a világ túlsó feléről
kapnék egy képeslapot, amin az áll: SZERETLEK, értik az ábrát? Ha valami

tűrhető ment a tévében, nem volt más választásom, mint leülni a képernyő elé,
a térdemen egy doboz törökmézzel. És a lefekvés is kicsit nehezebben ment,
mint általában. Ne felejtsd el, mondta Lisa. Eddie meg azt kérdezte: biztos,
hogy jól vagy? Túl vagyok a nehezén, feleltem. Az ilyen szavak változtattak
egy nagy ágyat kétszemélyes ággyá, és úgy nyúltam végig rajta, mintha
parázsból lenne. Később sokan megkérdezték, mit csináltam ekkoriban,
amikor szeretkezni támadt kedvem, én meg azt válaszoltam, csak ne
nyugtalankodjatok, kedvesek vagytok, de miért meséljek az apró-cseprő
bajaimról, más nem érdekel titeket? Az emberek szeretik tudni, hogyan
csinálják a közismert személyiségek, különben álmatlan éjszakáik vannak.
Meg kell veszni.
Szóval elég annyi, hogy visszatértem a normális kerékvágásba, a szokásos
életet éltem hullámvölgyekkel és – hegyekkel, az egyik énem hitt a
mennyekben, a másik nem. írtam, kifizettem a folyószámlákat, hetente
egyszer ágyneműt cseréltem, körben forogtam, sétáltam, id-dogáltam Bobbal,
meg-megnéztem Annie izéjét, számon tartottam az eladott zongorákat,
rendszeresen cseréltettem az olajat a kocsiban, nem válaszoltam a
csodálóimnak, a többieknek se, és a nyugodt pillanatokat kihasználva, rá
gondoltam, gyakran a karomban találtam. Ilyen körülmények között
egyáltalán nem számitottam arra, hogy történjen velem valami. Főleg nem
ilyesmi. Pedig sohasem szabad csodálkozni, ha valamiért újra benyújtják a
számlát, az ember sose higgye, hogy minden tartozását kiegyenlítette.
Ez a nap sem különbözött a többitől, legfeljebb abban, hogy nem sajnáltam
a fáradságot, és jókora adag babgulyást készítettem magamnak. Délután
többször is fölkeltem az asztaltól, és kimentem megkóstolni. Mosolyogtam
rajta, hogy nem jöttem ki a gyakorlatból. Megnéztem, hogy nem ragadt-e a
lábas aljára. Ha ment az írás, mindig jókedvű voltam. És az ördögbe is, amikor
ráadásul babgulyás készül, akkor a hetedik mennyországban járok. Ha
babgulyás van, hallom a nevetését a hátam mögül.
Amikor láttam, hogy leszáll az est, becsuktam a füzetemet. Felkeltem és
töltöttem magamnak kétujjnyi gint, és megfelelő mennyiségű jégkockát tettem
bele. Azután pohárral a kezemben megterítettem. Az eget még vörösessé
festette a lenyugvó nap, de engem a babgulyás színe érdekelt, és az csodálatos
is volt.
Jól megpakoltam a tányéromat. Még forró volt az étel. Ezért szép lassan
leültem a poharammal, és zenét kapcsoltam be, nem is akármit, hanem a This
Must Be the Place-t hallgattam, nagyon szeretem, le is hunytam a szemem, és
klasszul éreztem magam. Próbáltam olyan hangokat kicsalni a jégkockákból,
mintha harangocskák lennének.

Annyira belemerültem, hogy nem hallottam meg a lépteiket. Teljesen
elengedtem magam, az egész házban babgulyás illata terjengett. Az ütés
megbénította a karomat. A fájdalomtól lefordultam a székről. Megpróbáltam
az asztalba kapaszkodni, de csak annyit értem el, hogy félig kidöntöttem a
tányéromat, és mégis lecsúsztam a kőre. Azt hittem, vasdoronggal húztak rám.
Felüvöltöttem. Egy hasba rúgástól elállt a lélegzetem. A hátamra fordultam,
folyt a nyálam. A köd ellenére is láttam őket. Ketten voltak, egy kövér meg
egy sovány. Nem ismertem meg őket azonnal, mert nem egyenruhát viseltek
és már teljesen kiment a fejemből az eset.
– Ha még egyszer ordítasz, most azonnal szétváglak! – figyelmeztetett a
kövérebbik.
Próbáltam levegőhöz jutni, úgy éreztem, mintha lelocsoltak volna
benzinnel. A kövérebbik kivette az elülső fogait, és a kezébe fogta.
– Gondolom moft már megifmerf? – mondta fipolva.
Még jobban összegömbölyödtem a kövön. Ezt nem akarom megérni, jaj,
nem, micsoda borzalom! A kövérebbik Henri, az, akinek kilőttem az egyik
lábujját, a másik meg a hódolóm, akit magamba bolondítottam, és aki velem
akart jönni. Egy másodpercig láttam magam, amint hónom alatt a pénzzel teli
táskával lélekszakadva vágtatok, csakhogy most alkonyodott, és mintha egy
nagy, befagyott tó partján lennénk. Henri valami vinnyogó hang kíséretében
visszatette a fogait, vörös volt a feje, rám vetette magát és pofán rúgott. Húsz
évvel korábban, amikor az ilyenek nagy cipőt hordtak, biztosan a kórházban
találtam volna magam. Ám mostanában bő nadrágban és teniszcipőben
grasszáltak. Fehér-zöld csíkos, PVC-talpú cipőt viselt, ugyanilyet láttam
leértékelve a szupermarketban, egy kiló cukornál is olcsóbban kínálták. Csak
az ajkam széle repedt meg tőle. Nagyon izgatottnak látszott.
– Az istenit, nem szabad dühbe jönnöm! – mondta fintorogva. – Nem
szabad elsietnem!
Elvette az asztalról az üveg bort, és a fiatal srác felé fordult, aki mereven
nézett engem.
– Gyere csak ide, iszunk valamit! Mit bámulsz, mint borjú az új kapura?
Ugye megmondtam neked, hogy nem nő?
Mialatt töltöttek maguknak, valamelyest felegyenesedtem. Majdnem
rendesen kaptam levegőt, de még mindig nem tudtam használni a karomat, és
folyt a vér a tiszta pólómra. Henri kiürítette a poharát.
– Örülök, hogy újra erőre kapsz – jegyezte meg, mosollyal a szeme
sarkában. – Elbeszélgethetünk.
Ebben a pillanatban észrevettem az övébe dugott stukkert, és többé nem
tudtam levenni róla a tekintetemet. A hangtompítóval együtt már jókora
fegyvernek látszott. Biztos voltam benne, ezzel vágott rám akkorát, hogy majd

elegebedtem. Hogy istentelenül szenvedtem. Hogy a legszívesebben
láthatatlanná váltam volna. A fiatal srác úgy állt, mint akinek földbe
gyökerezett a lába, alig tudott belenyalni a poharába. Henri újból töltött
magának. A bőre úgy ragyogott, mintha egy fulladt, elektromossággal teli est
folyamán bevágott volna három kolbászos szendvicset és féltucatnyi doboz
sört. Elém állt.
– Nos, nem csodálkozol, hogy újra találkozunk? – kérdezte. – Nem
kellemes meglepetés?
Inkább a földre szegeztem a tekintetem, de a hajamba markolt.
– Emlékszel, megmondtam, hogy a halálos ítéletedet írod alá. Azt hitted,
tréfálok? Sohasem tréfálok.
A falba verte a fejem. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elájuljak.
– Persze – folytatta – most azt gondolod, hogy sok időbe telt, míg
megtaláltalak, de volt más dolgom is, csak a hétvégeken foglalkoztam ezzel.
Megfordult és töltött magának. Egyúttal belemártotta az ujját a
babgulyásba.
– Mmm! Felséges! – állapította meg.
A másik még mindig nem moccant. Csak engem tudott bámulni, semmi
másra nem volt képes. Henri egy kicsit megrázta.
– Na, mi a fenét csinálsz? Mire vársz, ahelyett hogy átkutatnád a házat?
De az szemmel láthatóan nem érezte jól magát a bőrében. Visszatette az
asztalra a félig teli poharat.
– Szent isten! Biztos vagy benne, hogy ő az? – fordult Henrihez. Henri
összébb vonta a szemöldökét.
– Ide figyelj, ne őrjíts, hanem csináld, amit mondok! Oké, kicsinyem?
A srác megrázta a fejét, és sóhajtva kiment a konyhából. Csak neki volt
kedve sóhajtozni. Henri odahúzott egy széket mellém. Ráült. Mániákusán
szerethetett hajat markolni. A velem való kapcsolatában nem zavartatta magát,
az ember azt hihette, hogy ki akarja tépni.
Nem csodálkoztam volna, ha a fele a kezében marad. Felém hajolt. Már
nem babgulyás érződött a házban, hanem méregital.
– Te, nem vetted észre, hogy egy kicsit sántítok, nem vetted észre? Azért,
mert nincs már nagyujj a lábamon, és ettől elvesztem az egyensúlyomat.
Orrba vágott a könyökével. Megeredt az orrom vére. Nőtt a lista, mert a
karom sem működött, az ajkam is felrepedt, nagy púp égetett hátul a
nyakamon, és még nem volt vége, nem úgy nézett ki, mint aki nyugovóra
óhajt térni. Letöröltem az államra folyt vért. Nem hagyott rá időt, hogy
összeszedjem magam. Nem szenvedtem olyan mérhetetlenül, de egyszerre
mindenhol fájt. Mintha egy kicsit túl meleg vízbe dobtak volna. Nem tudtam

higgadtan elemezni a helyzetet. A gondolataim összekuszálódtak. Semmire
sem jutottam.
– Várj csak, vázolom – folytatta. – Elmagyarázom, hogy csináltam. Peched
van, hogy engem fogtál ki, tíz évig zsaru voltam.
Elengedte a hajamat, és rágyújtott. Ezt meg a fülemben fogja eloltani,
gondoltam. Felém fújt néhány kék füstkarikát. Úgy festett, mint aki most nyert
a lottón, egy ideig a levegőt nézte.
– Először is azon gondolkoztam el – fogott neki –, miért hátul mentél ki és
miért nem hallottunk kocsit indulni. Igen, ez tényleg izgatott. Azt gondoltam,
ez a kurva nem gyalog jött, biztos állati messze állt meg, és ennek az lehet az
oka, nem akarta, hogy felfigyeljenek rá. Tudod követni a magasröptű
gondolatmenetet?
Megráztam a fejem. Nem akartam hergelni, szerettem volna, ha
megfeledkezik a cigarettaügyről. Keservesen bántam, hogy úgy elintéztem a
lábát. Sajnáltam, hogy olyan estén történik mindez, amikor egy tányér
babgulyás fölé készültem hajolni, olyan estén, amikor szinte édesnek tűnt az
élet. Ezt a fickót pedig nem olyan fából faragták, hogy megkérhetném, hadd
fejezzem be a regényemet.
– Tehát sétáltam egy kicsit hátul – folytatta –, és gondolkodás közben
felmásztam a sínekhez. Na és mit láttam, pajtikám, na mit? A
SZUPERMARKET PARKOLÓJÁT! Aha, pontosan azt, és mondok valamit,
elismerem, hogy jól adtad elő. Levettem a kalapomat előtted, úgy mentem a
parkolóba. Nem mondom, fájt a lábam, de a parkolótrükk, le a kalappal!
A cigarettacsikket kihajította a nyitott ablakon keresztül, azután felém
hajolt, és arcán borzalmas, majdhogynem buja vigyor terült el.
Nem ilyen undorító képű halált érdemeltem. Én a Szépséget kereső író
vagyok. Henri egy kicsit megrázta a fejét.
– El nem tudom mondani, milyen érzés volt, mikor megtaláltam a kis papír
zsebkendőidet. Fényes kis kupacban álltak, mintha fel akarnák hívni a
figyelmemet. Felszedtem, de addigra már mindent megértettem. Tudtam, hogy
nő létedre szép nagy pöcsöd van.
Azt szerettem volna, ha másról beszél, ne törődjön az enyémmel, az ember
sohasem tudhatja, mi jut eszébe az ilyeneknek. Hallottam, hogy a társa a
fiókokat üríti. Időbe telt, amíg sikerült újra felépítenem ezt a darab életet, és
most rám szabadítják ezt a két manuszt, hogy emlékeztessenek a dolgok
múlandóságára. Miért, úgy nézek ki, mint aki megfeledkezett róla?
Henri megtörölte a homlokát, közben nem vette le a szemét rólam. Szinte
azonnal újra csillogni kezdett a homloka, mint egy holdsugár megvilágította
kvarcmező.

– És tudod, mit csináltam azután? Nos, megint peched volt, mert a
szupermarket igazgatója a feleségem unokatestvére, és tudom, hogy kell bánni
a fiúval, semmit sem tagad meg tőlem. Szóval összegyűjtöttem mindenkinek a
címét, aki azon a délutánon csekkel fizetett, és mindegyikhez elmentem,
egyikhez a másik után, és megkérdeztem tőlük, hogy nem láttak-e valami
furcsát a parkolóban. Te kis szarházi, itt tényleg elveszthettem volna a
nyomot. Akkor egyenlő eséllyel játszottunk, mi? Marhára izgatott a dolog!
Hátrafordult és elvette a borosüveget az asztalról. Nem tudom, mit nem
adtam volna egy pohár vízért és egy marék altatóért. Nem érdekelt túlságosan,
hogyan talált meg, nem lelkesedek a detektívsztori-kért. De hallgatnom kellett,
nem tehettem mást. A szájamon keresztül vettem a levegőt, az orrom eldugult
a vértől. Végzett az utolsó csepp borral, majd felkelt és a kezével a hajamba
túrt.
– Gyere csak ide! – mondta. – Nem látlak elég jól.
Odavonszolt az asztalhoz, és leültetett egy székre, éppen a lámpa alá.
Három csepp vért ejtettem a babgulyással megrakott tányéromra. Megkerült,
letelepedett velem szemben, és elővette a fegyverét. A fejemnek szegezte, két
könyökét az asztalra támasztva. Az ujját összekulcsolta a tuson. A két
mutatóujját azonban a ravasz oldalának támasztotta. Nem sok hely jutott
nekik, szó sem lehetett róla, hogy valaki eltüsszentse magát. Csoda volt
minden másodperc, ami életben talált. Ő meg mosolygott.
– Nos, hogy befejezzem a történetet – folytatta –, találtam egy nőt, aki
vasalódeszkát vett csekkel, és azt mondja nekem: „Hogyne, uram, láttam egy
szőke nőt, aki egy citromsárga autóban várakozott, sőt ennek a citromsárga
Mercedesnek helyi rendszáma volt, és a nő fekete szemüveget viselt!" Ha
tudni akarod, vasárnap délután volt, nem nagyon későn, leültem egy kávéház
teraszán és nagyon erősen rád gondoltam, majdnem köszönetet mondtam
neked. El kell ismernem, hogy megkönnyítetted a dolgomat. Olyan kocsi, mint
a tied, nem sok grasszál a környéken, csak egy van.
Nevetséges próbálkozást tettem, a „Belerúgunk a Kínai Nagy Falba"
kategóriából. Adtam az ártatlant, megráztam a fejem.
– Egy szót sem értek a történetből – nyögtem ki. – Már hússzor elcsórták a
kocsimat.
Henri elröhögte magát. A pólómnál fogva az asztalra húzott. A torkomba
állt a hangtompító vége. Azt csinált velem, amit akart. Talán az változtatott
volna a dolgon, ha védekezni próbálok, mit tudom én. Öregebb volt nálam,
kezdett beszivni, és ha bedühödök, talán megfordíthatom a helyzetet, nem
kizárt. De nem voltam képes rá. Nem tudtam beindítani a motort. Nem tudtam
dühbe gurulni, egyszerűen nem ment. Olyan fáradtságot éreztem, mint még
soha. Szívesen leültem volna az út szélére. Ami a fényt illeti, beértem volna

egy szerény, épp csak langyos naplementével. Azonkívül két-három fűszál, és
kész.
Henri mondani, akart valamit, de a srác éppen akkor lépett be. Olyan erővel
lökött vissza a székemre, hogy hanyatt vágódtam és elterültem a kövön.
Ügyetlenné tett a használhatatlan karom, eléggé nagyot estem, mintha
tizenötödszörre csinálnám. Elhatároztam, hogy nem kelek fel többet. Sehol
sincs megírva, hogy fel kell kelnem és könnyű szívvel indulnom a szenvedés
felé. Tehát nem mozdultam, még a felfelé meredő lábamat is úgy hagytam.
Sarkam beakadt a feldőlt szék lábába.
Azon tűnődtem, hogy a mennyezetről lelógó körte nem kétszáz wattos-e.
Vajon ezért hunyorogtam-e, vagy a táska miatt, amit a srác a kezében
szorongatott? Elég sápadt volt, lassan emelte fel, pedig nem nyomott sokat, de
kellett egy kis idő hozzá, amíg végül lerakta az asztal sarkára. Henri meg én
nem értettük, mi a fenét művel.
– Ezt találtam – jelentette be suttogva.
Egy pillanat erejéig megsajnáltam, úgy festett, mint aki már semmiben sem
tud hinni. Nagyon boldogtalannak látszott. Henri nem próbálta
megvigasztalni. Felkapta a pénzeszsákot és tágra nyitotta.
– Hű... azannyát! – álmélkodott.
Beledugta a kezét. Hallottam, hogy néhány bankjegyet gyűröget. Ám amit
kihúzott a zsákból, az nem más volt, mint a műmellem és a parókám. Úgy
forgatta a fényben, mint valami gyémánt nyakláncot.
– Te jószagú isten! – sziszegte.
Nem tudom, miért tartottam meg ezeket a vackokat, sem azt, hogy miért
tettem vissza a zsákba. Remélem, nemcsak én szoktam olyat csinálni, amit
nem értek. Megesik, hogy a dolgok maguktól szerveződnek és felhasználják
az embert a saját céjuk elérésére, elkábítják az embert, a kezénél fogva
rángatják, és még isten tudja, mit művelnek. Ha be tudtam volna mászni a
konyhába a kőpadló alá, biztosan megteszem.
– Tényleg Joséphine – sóhajtotta a szerencsétlen.
– Na végre felfogtad, te marha! – recsegte Henri.
A konyha hirtelen színt váltott. Teljesen fehér lett. A fülemben éktelen
sípolás hallatszott, és még mielőtt el tudtam volna húzni a lábamat, Henri a
nagylábujjamra célzott és lőtt. A vállam tetejéig nyilallt a fájdalom, és láttam,
a vászoncipőmből mérgezett forrás módjára folyik a vér. Furcsa módon ekkor
költözött újra élet a karomba. Két kézzel megragadtam a lábamat, és a kőre
szorítottam a homlokomat. Henri rám vetette magát és megfordított. Gyorsan
lélegzett, és a szemöldökéről hulló verejtékcseppek az arcomon terültek szét.
A szeme akár két, nyitott csőrű keselyűfióka. Megmarkolta a pólómat.

– Gyere csak, gyönyörűségem, gyere csak, kiscsibém! Még nem
végeztünk.
Fölemelt és egy székre lökött. Egyszerre vigyorgott és grimaszolt, szemmel
láthatólag marhára élvezte. Gyorsan lenyalta az ajkát, mielőtt a sráchoz fordult
volna.
– Na, most elvisszük kocsikázni. Keress valamit, amivel összekötjük!
De a srác a hátsó zsebébe dugta a kezét, és olyan képet vágott, mint a
megvert kutya.
– Ide figyelj, Henri, most már tényleg elég. Hívjuk a rendőröket, és vége.
Henri trágár hangot hallatott a szájával. Én a Vezúv kitörését néztem a
lábam végén.
– Szegény kölyök, te tényleg hülye vagy – jelentette ki az ajkát
biggyesztve. – Nem ismersz engem...
– De Henri...
– Ide figyelj, baszd meg, azt akartad, hogy elhozzalak, hát most csináld,
amit mondok! Nem adom oda a zsaruknak, hogy aztán három hónap múlva
elengedjék, ezt elhiheted nekem! A fenébe, azután, amit tett velem, a fenébe,
ne marhulj!
– Igen, Henri, de nincs jogunk ilyet tenni...
Henri éktelen dühbe gurult, azt hittem, nekiesik. Veszekedtek, de nem
hallottam, mit mondanak egymásnak, mert a cipőm nyugati oldalán egy kis
lávapatak folydogálására lettem figyelmes. Úgy égett, hogy a kezem nem
tudtam egy méternél közelebbre tenni. Amikor újra fölemeltem a fejem, nem
tudtam, mit akar Henri, de éppen a műmel-let kapcsolta rám. Egy kicsit
felizgatta magát a csat miatt. A srác előttem állt. Egymás szemébe néztünk.
Néma üzenetet küldtem neki. Tegyél valamit értem, könyörögtem neki,
elátkozott író vagyok. Henri a fejemre vágta a parókát.
– Na, most már megismered?! – ordította. – Látod ezt a kis ringyót? Miatta
remegsz, miatta?!
A srác az ajkába harapott. Én meg mozdulatlanul ültem, tény, hogy semmi
sem tudott kihozni a sodromból, nem tudtam, magamhoz térek-e valaha.
Egyelőre egyenesen a hullámok felé tartottam, belemerültem az óceánba.
Henri lángoló olajkútra hasonlított. A dühtől sárgásvörös lett a képe. Egyetlen
reményemet karon ragadta, és a mellembe nyomta a fejét. Mindkettőnket rázni
kezdett.
– A kurva életbe! – üvöltötte. – EZT akarod? Ez jár a fejedben, te kis
hülye?!
A fiatal srác szabadulni próbált. A haján olcsó parfüm érződött. Fojtott
zokogás, vinnyogás hallatszott. Féltem, hogy rátapos a sebesült lábamra.
Akkor Henri hátrahúzta és nekivágta az asztalnak. Majdnem a tál babgulyás

ánta. A kis srác a sírás szélén állt, vörös foltok jelentek meg az arcán. Henri
csípőre rakta a kezét, az arcára borzalmas mosoly ült ki, szaga betöltötte a
helyiséget.
– Na, te seggfej – mondta a srácnak –, most már mész azért a kötélért?
Henri a szeme elé emelte az egyik karját. De a golyó röhögve átmegy egy
karon, áthatol a fejen, és ha nincs mögötte más, mint egy nyitott ablak, akkor
sivítva elszáll a háztetők fölött és eltűnik az éjszakában, csak a golyók
temetőjében pihen meg. Henri lecsúszott a földre. A srác az asztalra rakta a
fegyvert, és egy székre roskadt. Többet az életben a hírét sem hallottam olyan
kékes csöndnek, mint amilyen akkor ránk szakadt.
Egy könyök volt az asztalon, a föld felé nézett. Levettem a parókámat és
sarokba hajítottam. Utána kikapcsoltam a melltartót. A térdemre esett. Ki
voltam merülve. Várnom kellett, amíg kifújom magam. A konyha az űrbe
fellőtt és ott vég nélkül keringő, áttetsző gyantatömb volt. Nem tudtam, hogy
ennyire szeretem az életet, és erre gondoltam, miközben fölrepedt ajkamat
simogattam óvatosan az ujjam hegyével. Egy kicsit fájt. Tényleg szeretni kell,
különben az ember nem folytatná az utat ennyi szenvedés közepette, nem
lenne bátorsága gyenge kezével Arnica 5 CH tablettáért nyúlni.
Volt egy üveggel a hűtőn. Mindig tartok a közelben Arnicát, ez arra vall,
hogy kezdem ismerni az életet. A nyelvem alá tettem három kicsi fehér
tablettát.
– Kérsz? – kínáltam.
Megrázta a fejét, nem nézett föl. Tudtam, mire gondol. Nem erőltettem a
dolgot. Mély levegőt vettem, és a cipőm fölé hajoltam. Egészében úgy
éreztem magam, mint aki a tábortűzben felejtette a lábát, a hajnali parázsban.
Megfogtam a vászoncipőmet, és olyan óvatosan húztam le, mintha egy alvó
szitakötőt vetkőztetnék. Megállapítottam, hogy valósággal csoda történt,
hogyan nevezzem másként, ha egy golyó két lábujj között megy át, mennyei
ajándéknak nevezem, csak egy kis darab bőr szakadt le. Felálltam, átléptem
Henri holttestén, semmit sem éreztem, és lehajtottam egy nagy pohár vizet.
– Segítek neked levinni – mondtam. – Olyan messze dobd ki, amilyen
messze csak tudod!
Nem mozdult. Odaléptem mögé és segítettem neki fölkelni. Nem tengett
túl benne az erő. Némán az asztalba kapaszkodott.
– Tudod mit, mindketten felejtsük el az egész sztorit! – javasoltam.
Fogtam néhány maroknyi pénzt, és a zsákból az ingébe dugtam. Összesen
ha két vagy három szőrszál nőtt a mellén. Nem ellenkezett.
– Meg kell tudnod ragadni a szerencsét – magyaráztam. – Fogd meg a
lábát!

Kivonszoltuk. Mintha egy döglött bálnát cibáltunk volna le a lépcsőn. Kint
senki, alig világitott a hold, gyenge szellő lengedezett. A kocsijuk éppen a ház
előtt állt. Betuszkoltuk Henrit a csomagtartóba. Amilyen gyorsan csak tudtam,
visszamentem, a pólóm aljával fölvettem a stukkert az asztalról, és
visszasántikáltam. A srác már a kormány mögött ült. Megkocogtattam az
üveget.
– Húzd le! – szóltam. Gyorsan beadtam neki a fegyvert.
– Aztán ásd el ezt az Északi-sarkon! – kötöttem a lelkére. Mereven maga
elé nézve igent intett a fejével.
– Ne vezess úgy, mint egy őrült! Ne hivd fel magadra a figyelmet!
– Igen – felelte suttogva.
A kezemet a kocsi tetejére tettem, szippantottam egyet, és néztem a felfelé
futó utcát.
– Ne feledd, mit mondott Kerouac! – mondtam sóhajtva. – A kincs, a
tényleges középpont, az a szem a szemben.
Amikor elindult, ráütöttem a kocsira. Visszamentem a házba.
Elláttam a sebeimet, takarítottam egy kicsit, ahol a legsürgősebb volt.
Valójában nem jártam messze tőle, hogy azt képzeljem, semmi sem történt.
Visszaraktam a babgulyást lassú tűzre egy fazékban. Megint bekapcsoltam a
zenét. A macska bejött az ablakon, nyugodt volt az éjszaka.
– Világosságot láttam – szólt. – Éppen írtál?
– Nem – feleltem. – Gondolkoztam.

Philippe Djian
37,2 O le matin
(C) Éditions Bemard-Barrault, 1985.
Hungarian translation (C) Barta Péter, 1991
Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató
Szedte a Fényszedő Központ Kft. (910618/10)
Nyomta a Dürer Nyomda Kft., Gyula
Felelős vezető Székely András
Készült 1991-ben
A nyomdai rendelés törzsszáma: 883 Felelős szerkesztő Vargyas Zoltán
A fedélterv és a tipográfia Kállay Judit munkája
Műszaki vezető Miklósi Imre
Készült 16,74 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 07 5313 8