Pál apostolnak a galáciabeliekhez írt levele - Magyar Evangélikus ...

ÉLEK PEDIG TÖBBÉ NEM ÉN, HANEM KRISZ- 

TUS EL DIG TÖBBÉ 

A 

- r AJLÁ C ^' 

BÉ NEM ^ / U f t 

^ aeufc^ 

NEM. ÉLL 

\R"V 

KRISZTUS- e Vét 

TÖBBÉ NE 

BENNEM. Él 

HANEM K 

NNEM ELEK PE- 

DICTÖBBÉ NEM ÉN, HANEM KRISZTUS ÉL

PÁL APOSTOLNAK 

A GALÁCIA- 

BELIEKHEZ ÍRT 

LEVELE 

Dr. Cserháti Sándor 

A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ 

SAJTÓOSZTÁLYA 

BUDAPEST, 1982

FELELŐS KIADÓ: 

DR. KÁLDY ZOLTÁN 

ISBN 963 720 34 9 

Engedély száma: Á.E.H. 30.002/1981. sz. — 1000 példány 

A védőborító Dénes Pál munkája 

Egyetemi Nyomda — 82.7746 Budapest, 1982 

Felelős vezető: Sümeghi Zoltán

NÉHÁNY SZÓ A LEVÉL MAGYARÁZATA ELÉ 

Figyelve az újszövetségi szakirodalmat arra a következtetésre 

kell jutnunk, hogy a Galata-levél magyarázata nem tartozik a 

népszerű feladatok közé az exegéták körében. Schlier kommentárjának 

12. átdolgozott kiadása 1962-ben jelent meg. Ezután jelentősebb 

Galata-magyarázat 1973-ban jelent meg a katolikus újszövetségi 

kutató, Mussner tollából. Azóta csak Lührmann jelentkezett 

ilyen igényű munkával 1978-ban. Azt mondhatnánk, hogy 

évtizedenként egy kommentárra futja a magyarázók kedvéből. 

A levél egyes részleteiről ugyan rengeteg szakcikket olvashatunk, 

de az egész levelet átfogó magyarázatra kevesen vállalkoznak, 

míg annak idején Luther három ízben is magyarázta. 

Mi lehet az oka ennek a tartózkodásnak? A kérdésre három felelet 

is kínálkozik, a) A Galata-levél a Római-levél árnyékába 

került. Sokan azt tartják, hogy a Galata-levél nyersebben és kidolgozatlanabbul 

foglalkozik azokkal a problémákkal, amelyekre 

Pál a Római-levélben átgondoltabb és kimerítőbb feleletet ad. 

A Római-levél magyarázata egyébként is mindig inkább felkeltette 

a magyarázók becsvágyát, b) A Galata-levél türelmetlen 

hangja sérti a füleket az ökumené századában. Ma szívesebben 

fordulunk azok felé a bibliai könyvek felé, amelyek közelebb 

hozzák egymáshoz az elszakadt keresztyéneket, és nem szívesen 

nyúlunk azokhoz, amelyek a régi vitákat újra felélesztenék, c) Pál 

felfogását a törvényről, amely pedig a levél lényeges mondanivalói 

közé tartozik, sokan teológiai szőrszálhasogatásnak érzik. Időszerűtlennek 

is tartják, mert a mi időnkben — állítják — nem a 

törvény szigora, hanem éppen a morális törvények lazulása, a 

törvénytelenség jelenti a főgondot az emberiségnek. 

3

Az első két kifogást könnyűszerrel alaptalannak nyilváníthatjuk. 

A Galata-levél a Római-levéllel szemben is sajátos jelleggel 

rendelkezik. Eltérő gyülekezeti helyzetben, más gondolatmenetet 

követve érvel az apostol. Vegyük például a szabadságról írt hatalmas 

fejezetet. Hasonló tartalmú szakaszt a Római-levélben 

nem találhatunk. Továbbá minden látszat ellenére éppen Pál az, 

aki az egyház egységéért küzd, szemben a zsidókeresztyénség 

egyes csoportjainak egyházbontó tevékenységével. Mégpedig az 

„egyetlen evangélium" alapján. 

A harmadik kifogás több figyelmet érdemel, mert a feltételezéssel 

szöges ellentétben éppen ezen a ponton lesz nyilvánvalóvá 

a Galata-levél üzenetének hallatlan időszerűsége. Azt állítják 

egyesek, hogy korunk egyik fő betegsége az erkölcsi eresztékek 

meglazulása. De milyen gyógymódot ajánlanak a jövőért aggódok 

az egyház vagy a társadalom számára? Nem ugyanazt a módszert-e, 

amit Pál ellenfelei Galáciában akartak bevezetni? Fel kell 

hagyni az engedékenységgel, szigorúbb törvényeket kell hozni, és a 

törvények betartását következetesen ellenőrizni kell. Igaz, sem az 

egyház, sem a társadalom nem élhet meg törvények nélkül, de ha 

kizárólag a törvényekre épít, akkor csak a csődöt mondó egyháztagok 

vagy a büntetett előéletűek számát gyarapítja. Az igazi 

változás az emberben mindig belülről indul ki, ha valaki részéről 

\meg nem érdemelt szeretetet, önzetlen szolgálatot tapasztal. 

Ebből él az egyház és az emberiség, nem pedig a drákói szigorból. 

Korunk egyik fő követelménye az igazságosság, nemzetközi téren 

éppen úgy, mint hazai életünkben. Vegyünk egy példát. Gazdasági 

előrehaladásunk egyik fő ösztönző rugója a teljesítmény 

alapján juttatott fizetés, jutalom. Ebben minden valamire való 

törvény alapelve, a „suum cuique" (kinek-kinek az őt megilletőt) 

érvényesül. Nélkülözhetetlen elv, mert hiánya a munka intenzitásának 

és a munkafegyelemnek lazulásához vezet. De veszélytelennek 

sem mondható. A „hulljon a férgese!" felkiáltással jellemezhető 

gondolkodásmódhoz és gyakorlathoz vezethet ugyanis, 

amely végül is pokollá teszi a hátrányos helyzetben levők életét. 

Amellett tehát, hogy csak kevesen fogják fizetésüket teljesítményükhöz 

mértnek elismerni, ez az alapelv már önmagában az 

egymás iránti szolidaritás meglazulásának okozójává válhat. Más 

ösztönzőre is szükség van: a munka szeretetére és az egymásért 

érzett felelősségtudat megerősödésére. 

4

Akik csak az erkölcsi zűrzavart tartják szem előtt, nem veszik 

figyelembe azt a kivédhetetlen és szinte elviselhetetlen igényt, 

amelyet a huszadik század tudományos és technikai forradalma, 

társadalmi mozgásai támasztanak minden ember számára. A mi 

életünk Íratlan törvénye: aki nem tart lépést, menthetetlenül lemarad. 

A Galata-levélből viszont kitűnik, hogy az igény növekedése 

nem feltétlenül hozza magával a teljesítmény növekedését is. 

Ez a harapófogó sok emberi tragédia szülője. De az ember „felülről" 

kapott erővel, megújult szívvel belülről nőhet fel a rendkívüli 

feladatokhoz, sőt még az élen is járhat ezeknek a feladatoknak 

megoldásában. 

Talán nincs is időszerűbb írás a Galata-levélnél, noha ősi emberi 

problémákat feszeget. A magam részéről, bár teljes mellszélességgel 

igyekszem korunkban élni, sok új és eligazító szempontot 

találtam a levélben, miközben keményen meg kellett küzdenem 

üzenetének megfejtésével. 

A magyarázat taglalásánál a korábbi írásmagyarázati munkáimban 

követett módszert alkalmaztam. Egy-egy fejezet elején 

igyekszem megvilágítani a levél összefüggéseit. Azután következik 

az értelmileg összefüggő levélrészlet magyar szövege, saját fordításom 

alapján. Az apróbb betűkkel szedett részben vetem fel 

és próbálom megválaszolni a magyarázati problémákat, az újszövetségi 

kutatás mai szintjén. Az utolsó lépésben kívánom megszólaltatni 

az apostol gondolatait, bizonyságtételét. Azoknak, akik 

nem rendelkeznek teológiai előképzettséggel, elsősorban ennek a 

negyedik ütemnek a tanulmányozását javaslom. 

Isten áldását kérem az olvasóra! 

Szeged, 1981 ádventjén Dr. Cserháti Sándor 

5

a) A szerző és müve 

BEVEZETÉS 

1. A levél keletkezésének körülményei 

A Galata-levél egyike azoknak a páli leveleknek, amelyekkel 

kapcsolatban komoly formában még a legkritikusabb beállítottságú 

kutatók sem gondoltak arra, hogy esetleg nem Pál apostol a 

szerzője. A levél stílusa, hangvétele és érvelési módja teljesen 

egyéni, és minden ízében Pálra vall. 

A levél irodalomkritikai szempontból sem okoz sok gondot. 

Önmagában egész és egységes alkotás benyomását kelti. Nyoma 

sincs annak, hogy a levél utóélete során, az egyes újszövetségi 

iratoknak a gyülekezetek között történt kicserélése közben megsérült 

volna, vagy más levelet csatoltak volna hozzá (vö.: Fii, 

2Kor, Rm levél). Egy rendkívül átgondoltan és következetesen 

megszerkesztett müvei van dolgunk. Schlier ugyan úgy véli, hogy 

„Pál előadásmódjára nem a mondanivaló rendszeres kibontása 

jellemző, hanem egyetlen témának sokrétű, mindig új kiindulópontot 

választó, meditáló kifejtése." (Komm. 118. ο.) Ügy látszik, 

neki még nem tűnt fel a levél jól kivehető váza. Mussner Galatamagyarázatában 

már szinte teljesen az apostol szándéka szerint 

tagolja a levél üzenetét. Egy ponton azonban ő is elárulja, hogy 

a szerkesztés elvét nem ismerte fel. A galatákat tanúul hívó 3,1—5 

szakaszt a következő gondolatsorhoz kapcsolja, pedig az nyilvánvalóan 

a megelőző levélrészlet lezárása. 

Pálnak a Galata-levél írása közben követett szerkesztői elve 

7

akkor világosodik meg el:ttünk, ha azokra a szakaszokra figyelünk, 

amelyekben az apostol közvetlenül a galatákhoz fordul, és 

az ő helyzetükre alkalmazza az imént kifejtett mondanivalót. 

Egy-egy ilyen rész zárókő a nagyobb gondolati egységeken, míg 

utánuk mindig új témába vág az apostol. Ne tévesszen meg minket, 

hogy a soron következő gondolati egység üzenetének egy-egy 

motívuma már előbb is felbukkan. Így például 3,1—5-ben a Lélek 

munkájára emlékezteti Pál az olvasóit, de a Lélek ajándékára 

a következő, Ábrahámhoz kapcsolódó gondolatsorban is hangsúly 

kerül. Ugyanígy megpendíti már korábban is a szabadság 

gondolatát, de önálló témává a 4,21—5,12-ig terjedő levélrészletben 

teszi. Láncszerűen kapcsolja össze az egyes gondolati egységeket, 

hogy így érzékeltesse a különböző témák szoros kapcsolatát, 

belső összetartozását. 

De ugyanezt a szerkesztői gondosságot vehetjük észre az egyes 

szakaszok felépítésénél is. A kiindulópont mindig az Ószövetség 

valamelyik témához illő részének evangéliumi értelmezése. Majd 

annak a kifejtése következik, ami újat a Jézus Krisztus által végbement 

nagy üdvtörténeti fordulat a témával kapcsolatban hozott. 

Végül a témából adódó és az olvasónak szóló következtetések 

zárják a gondolatmenetet. De még a kisebb gondolati egységek 

is szigorú logikát követnek: alaptétel, kifejtés, összefoglalás. Már 

a szerkesztésben is kitapinthatók a páli teológia alapvonásai. 

Ezt a feszesnek tűnő vázat mégis elfedi a tartalom gazdagon 

sarjadó szövete, olyannyira, hogy sokaknak fel sem tűnik. A magyarázat 

során azonban jó szem előtt tartanunk, mert az egyes 

részek értelmezése nagy mértékben attól függ, hogy a szóban 

forgó résznek hol van a helye a gondolatmenet egészében. 

b) A címzettek 

A címzettek kilétére nézve a helyzet már nem olyan egyértelmű, 

mint a szerző esetében. A levél minden kétség nélkül a galatáknak 

íródott. De kiket kell érteni a galatákon? A helyzet 

ugyanis a következő: a Római-birodalom Galácia nevű provinciájába 

tartozott Likaónia is, ahol Ikónium és Lisztra is feküdt. 

Tehát azok a városok, ahol Pál már az ún. első missziói útján gyülekezeteket 

alapított (Csel 13,51—14,23), s ennélfogva a címzetteket 

ezekben a gyülekezetekben is kereshetjük. De az a vidék, 

3

ahol kelta (galata) származású törzsek laktak, Galácia provincia 

északi részén feküdt. A Cselekedetek könyvének híradása szerint 

Pál kétszer is megfordult közöttük. Első íziben akkor, amikor második 

missziói útján áthaladt Frigia és Galácia tájain, és a Lélek 

megakadályozta, hogy Efezus irányában induljon tovább (16,6). 

Másodízben pedig harmadik missziói útjának elején „erősítve az 

ott lakó testvéreket"! (Csel 18,23). Hogy a kelták által lakott Galáciában 

is alapított gyülekezeteket, azt lKor 16,1-ből is tudjuk, 

ahol a galáciai gyülekezeteknek a jeruzsálemi kollektába való 

bekapcsolódásáról tudósít. így az újszövetségi kutatók között a 

címzettek kilétére vonatkozóan kétféle elmélet viaskodik egymással. 

Az egyik az ún. délgaláciai-hipotézis, amely szerint a levél 

címzettjei az első missziói úton alapított gyülekezetek. A másik 

pedig az északgaláciai-hipotézis. Akik emellett döntenek, a 

címzetteket a kelta származású törzsek között élő keresztyén gyülekezetekben 

keresik. Újabban már a Kümmel által ajánlott és 

a dolog lényegét jobban kifejező provincia- illetve terület-hipotézis 

elnevezések vannak forgalomban. 

A provincia-hipotézis mellett szállnak síkra többek között Ramsay, 

Th. Zahn, Burton, s főként Michaelis. A legnyomósabb érveik 

közé számít Barnabás személye, akiről a levélben is több ízben 

mint a gyülekezetek által jól ismert szolgatársról szól az apostol, 

holott Barnabás csak az első missziói útján volt vele, valamint 

az a körülmény, hogy a görögül bizonyára nem igen beszélő keltákkal 

az apostol csak nagy nehézségek árán érintkezhetett. Viszont 

a terület-hipotézis mellett szól többek között, hogy Pál a 

levélben galatáknak szólítja olvasóit (3,1), ami bizonyára szokatlanul 

hatna likaóniai hívek esetében. Ezenkívül a levél pogányokból 

lett keresztyénekhez szól (vö.: 4,8; 5,2; 6,12—13). Az első 

missziói úton alapított likaóniai gyülekezetek viszont egykori zsidókból 

és pogányokból összetevődő gyülekezetek voltak. Az utóbbi 

időben a magyarázók az „észak-galáciai", illetve a „terület-hipotézist" 

részesítik előnyben (Schlier, Oepke, Mussner, Lührmann). 

Magam is azt tartom, hogy ez utóbbi változat mellett nyomósabb 

érvek szólnak. 

A galaták kelta eredetű népesség volt, és a mai Ankara környékét, 

tehát Kisázsia szívét lakták. Nem voltak eredeti őslakosok. 

Viharos események sodorták őket ilyen messzire eredeti lakóhelyükről. 

A Kr. e. harmadik század elején felkerekedtek a Duna 

9

és az Adria között fekvő szálláshelyeikről, és le akarták rohanni 

Macedóniát és Görögországot. De csatát vesztettek, ós menekülni 

voltak kénytelenek. Kisázsiába vették útjukat, és Ankara környékén 

találtak új hazát. A hozzávetőlegesen 10 000 fegyveresből 

álló három törzs, amelyek központjai Ankyra (Ankara), Pessinus 

és Tavium volt, hamarosan megszaporodott, s mivel a vidék szegényes 

volt, a környező országokat fosztogatták, zsoldba szegődtek, 

vagy adófizetésre kényszerítették szomszédaikat. Pergamon 

hadserege azonban kétszer is vereséget mért rájuk, és visszaszorították 

őket eredeti határaik közé, de döntő csapást nem mérhettek 

rájuk, mert a római szenátus pártfogásába vette őket. Végül 

is Kr. e. 25-hen, a hős Amyntas király halála után a rómaiak 

Galáciát a környező területekkel együtt a birodalom provinciájává 

tették. Pál már mint római alattvalókat kereste fel a galatákat. 

Természetesen a kelta őslakosok mellett szép számmal találhatott 

ott beköltözött idegeneket is. 

A vidék lakói főként természetimádó pogányok voltak (vö.: 

4.8—10). Innen eredt Kybelének (a Nagy Földanya) és párjának, 

a meghaló és feltámadó Attisnak (Atya, a fényes csillagok 

Pásztora) meglehetősen drasztikus, öncsonkítással is együttjáró 

kultusza, amely Kr. e. a III. században már Rómában is elterjedt. 

De az is bizonyos, hogy Galáciát is, mint a többi tartományt Kisázsiában, 

átitatta a hellenizmus sok elemet egybeötvöző kultúrája. 

c) A levél keletkezésének ideje és helye 

Miivel a levélben magában sem a keletkezése idejére, sem a 

helyére nem találunk utalást, következtetésekre kell hagyatkoznunk. 

Támpontot nyújthat számunkra a levél tartalmi rokonsága 

a 2. Korinthusi-levél 10—13. fejezeteivel, a Filippi-levél 3. 

fejezetével és a Római-levéllel. Bizonyosra vehetjük, hogy a Római-levél 

a Galata-levélnél később keletkezett. A Galata-levélnek 

ugyanis sok gondolata vetődik fel a Római-levélben is, csak 

részletesebben kifejtve és egy más típusú, zsidó és pogány származású 

tagokból álló vegyes gyülekezetre alkalmazva. A Gal 

2,15—21-ben található ún. „antiokhiai beszéd" a Római-levél első 

nyolc fejezetének akár a vázlata is lehetne. A Római-levelet Pál 

a harmadik missziói útja végén, Jeruzsálembe készülődve (Rm 

15,26), Korinthusban írta, feltehetően Kr. u. 56-ban vagy 57-ben. 

10

A Galata-levélnek tehát mindenképpen az előtt az időpont előtt 

kellett keletkeznie. 

2Kor 10—13. fejezeteiben és a Fii 3. fejezetében ugyanolyan 

típusú tévtanítással és a törvény előírásait a pogány származású 

keresztyénekre is ráerőltetni akaró ellenfelekkel vívja a harcát, 

mint a Galata-levélben. Sok esetben még a tévtanítást megbélyegző 

kifejezések is azonosak (pl. „más evangélium" = Gal 1,6 

és 2Kor 11,4). Ezért nagy a valószínűsége annak, hogy a két levélrészlet 

és a Galata-levél, egy több páli gyülekezetre kiterjedő 

zsidókeresztyén akció következtében, egymástól nem nagyon távoli 

időpontban keletkezhettek. Azt tudjuk, hogy a 2Korinthusilevelet 

Pál valamelyik macedóniai gyülekezetben (2Kor 7,5), talán 

Filippiben írta. A Filippi-levél szóban forgó részét nyilván 

még Efezusban pergamenre vetette. Lehetséges, hogy akkor már 

a Galata-levél készen volt. Több kutató véleménye szerint azonban 

Pálnak ez a levele is Macedóniában keletkezett. Arra hivatkoznak, 

hogy bár Pál szeretne a galaták között lenni (Gal 4,20), 

mégsem vállalkozik az útra, pedig Efezusból ezt könnyen megtehette 

volna. Bizonyára a Macedónia és Kisázsia között levő nagy 

távolság — állítják — akadályozta meg őt a személyes kapcsolat 

felvételében. Ez viszont alig több puszta feltevésnél, hiszen az 

apostol efezusi körülményeiről jóformán semmit sem tudunk. 

Végül is ma már nem tudjuk eldönteni, hogy Pálnak az egyik 

legjelentősebb levele, a Galata-levél efezusi tartózkodása végén, 

vagy Korinthusba utaztában, valahol Macedóniában született 

meg. Az időpont tekintetében nagy eltérést nem jelenthet, hogy 

melyik helyről keltezzük levelét. Ha Pál a levelet Efezusban írta, 

akkor feltehetően az ott-tartózkodása végén, Kr. u. 55/56-ban. 

Efezusból Tróászon keresztül ment Macedóniába (2Kor 2,12), s az 

út nem tartihatott hónapokig. A macedóniai keltezés esetén is 

Kr. u. 56-ra tehetjük a levél megírásának időpontját. 

a) A „más evangélium" 

2. A levél megírásának oka és célja 

Pált a Galata-levél megírására az a hír késztette — a hír forrásáról 

nem tesz említést —, hogy az általa alapított galáciai gyülekezetben 

,,más evangéliumot" hirdetnek (1,6), holott csak „egyet- 

11

len evangélium" van (1,7), mégpedig az, amelyet δ hirdetett közöttük. 

A levélnek még az apostolnál is szokatlan kemény hangjára 

és megalkuvást nem isimerő határozottságára ebben kell keresnünk 

a magyarázatot. Mert nem részletkérdésről van szó, hanem 

magáról az evangéliumról. Akik a gyülekezetekben felléptek, 

tanításuknak olyan színt kölcsönöztek, és olyan ígéretekbe 

burkolták, amely Istentől küldött örömüzenetként hatott a hallgatóikra. 

Istennek azonban nincs kétféle evangéliuma — ismeri 

fel Pál világosan a helyzetet. Mégsem hatalmi szóval küzd az 

általa hirdetett evangélium igazáért, hanem teológiai érvekkel. 

Ezért válhatott levele a későbbi keresztyén generációk számára 

is nélkülözhetetlenné. 

Mit tartalmazott ez a „más evangélium"? Mivel Pál galáciai 

ellenfelei nem hagytak írásos nyomot maguk után, kénytelenek 

vagyunk tanításukat a Galata-levélben található utalások alapján 

összeállítani. Sok kutató azonban kételkedik ennek a módszernek 

megbízhatóságában, mert szerintük Pál elfogult ellenfeleivel 

szemben, és sok olyasmit is tulajdonít nekik, amit ők bizonyára 

nem vállalnának (Mussner, Lührmann stb.). Sőt, egyesek 

(Schmithals, Marxsen) nemcsak rosszhiszeműséggel, hanem tájékozatlansággal 

is megvádolják. Azt tartják ugyanis, hogy az apostol 

nem jól ismerte fel a Galáciában fellépő tévtanítás igazi természetét, 

és ezért az egész levél érvelése is célt téveszt. A levél 

utalásait a tévtanításra tehát tulajdonképpen mindenki aszerint 

értelmezi, ahogyan a tévtanítók kiléte felől dönt. Ennélfogva célszerűbbnek 

látszik tanításuk meghatározása előtt a tévtanítók személyi 

adatait tisztáznunk. Ez a módszer azonban széles kaput 

tárna a magyarázói önkénynek. Ezért inkább hallgassuk meg magát 

az apostolt. Már csak azért is, mert más leveleinek adatai 

alapján is ellenőrizhetjük annak a képnek helyes voltát, amelyet 

a Galata-levélből a tévtanítók felfogásáról kialakíthatunk magunknak. 

Amint megállapítottuk, Pál galáciai ellenfelei tanításukat evangéliumként 

kínálták a gyülekezeteknek. Ebből nyilvánvaló, hogy 

ők is Krisztust hirdették — különben nem nevezné az apostol 

evangéliumnak —, és az üdvösség feltételévé tették tanításuk elfogadását 

és követését. Az üdvösség szempontjából mindenekelőtt 

feltétlenül szükségesnek tartották a pogány származású keresztyének 

esetében is a körülmetélkedést (Gal 2,3; 5,2; 5,11; 6,12—13). 

12

Nagy hangsúlyt helyeztek az ünnepi időpontok és időszakok pontos 

betartására (4,10). Ez a két követelmény önmagában még nem 

bizonyítja, hogy Pálnak Galáciában zsidókeresztyén (judaista) agitációval 

kellett megküzdenie. Hasonló követelésékkel más szinkretista 

(zsidó, keresztyén és hellenista elemeket vegyítő) mozgalmak 

képviselőinél is találkozhatunk (Kol 2,11!). Pál azonban az 

ószövetségi törvény követelményeinek tekinti ezeket. Ez nyilvánvaló 

abból a tényből, hogy levelének tekintélyes részében Krisztus 

és a törvény viszonyával foglalkozik, ö tehát zsidókeresztyén 

ellenfelekkel számol, éppenúgy, mint Fii 3. fejezetében és 2Kor 

10—13 fejezetekben. 

Nehéz viszont eldönteni, hogy ellenfelei milyen mértékben követelték 

meg a Tóra megtartását a pogány származású keresztyénektől. 

A magyarázók többségének véleménye szerint nem kívánták 

meg tőlük az egész törvény megtartását, úgy, ahogy például 

a rabbinizmus elvárta a zsidóságtól. Két levélbeli mondatra 

is hivatkoznak. 5,3-ban ezt írja Pál: „Aki körülmetélkedik, köteles 

az egész törvényt megtartani." 6,13-ban pedig a következőt: 

,,A körülmetélők maguk sem tartják meg a törvényt." Ez a két 

kijelentés mégsem perdöntő bizonyíték az ellenfelek engedékenysége 

mellett. Mert úgy is érthetjük őket, hogy bennük Pálnak az 

a véleménye tükröződik, amely szerint a törvény teljes engedelmességet 

követel (3,10—11), és nincs senki, aki tökéletesen betölthetné 

követeléseit. 2,5-ben viszont így jellemzi a „befurakodott 

áltestvérek" szándékát: az „iga vállalására" akarnak minket rávenni. 

A Jhüpotagé" pedig egyértelműen az egész törvény készséges 

vállalását jelenti. Igen valószínű tehát, hogy a galáciai tévtanítók 

a törvény kérdésében nem álltak meg félúton. 

Miért sikerült a galáciai keresztyéneket olyan hirtelen (1,6) 

megingatni eddigi hitükben? A tévtanítók egészen bizonyosan Isten 

akaratára hivatkoztak, és nyomós érveket tudtak felsorakoztatni 

amellett, hogy ők képviselik jól Isten ügyét. Pál érveléséből 

arra következtethetünk, hogy az Ószövetség, amelynek görög 

fordítását a galáciai keresztyének szorgalmasan olvasták, jelentős 

szerepet kapott fegyvertárukban. Ilyesféle mondatokkal környékezhették 

meg áldozataikat: Az Ábrahámnak adott ígéreteket 

csak az nyerheti el, aki Ábrahámhoz hasonlóan vállalja a szövetség 

jelét, a körülmetélkedést (vö.: lMóz 17,9—14!). Ábrahám 

volt az első prozelita, és ezért atyja mindazoknak, akik a körül- 

13

metélkedés révén csatlakoznak az ő testi leszármazottaihoz. a testi 

Izraelhez, vagyis prozelitává válnak. A törvény, mint Lsten kinyilatkoztatása 

változatlanul érvényben van Krisztus után is. Legfeljebb 

ki kell egészíteni a Messiásnak, Jézusnak Tórájával (vö.: 

Mt 5,20!). Az egyháznak meg kell maradnia Izrael kötelékében, 

mert ez a nép Isten választott népe, és eljövendő országának örököse. 

De gyülekezet-pedagógiai érveik is lehettek. A pogány származású 

keresztyének nem tudtak egy csapásra szakítani múltjukkal. 

Pál leveleiből tudjuk, hogy sokféle bűn és visszásság ütötte 

fel a fejét közöttük (lKor 5,6 fej. 10,14—33 stb.). A pogány környezet 

is erősen hathatott reájuk. Az ilyen kísértések megelőzése 

érdekében ajánlhatták a pogány származású keresztyéneknek Pál 

ellenfelei a törvény szigorát és a zsidóság évszázados elkülönülési 

módszereit. A tévtanítás veszélye éppen abban rejlett, hogy sok 

megejtő féligazságot tartalmazott. 

Gal 5,11 és 6,12 alapján joggal következtethetünk arra is, hogy 

a teológiai meggyőződés mellett „egyházpolitikai" megfontolások 

is meghúzódhattak a páli gyülekezetek ellen indított offenzíva 

hátterében. Mert amennyiben az apostol ellenfeleinek sikerül a 

keresztyénséget megtartani Izrael kebelén belül, csökkenteni tudják 

a zsidóság részéről krisztushitük miatt reájuk nehezedő nyomást. 

Egyúttal a keresztyénség is élvezhetné a zsidóságnak a római 

birodalom által már Julius Caesar óta biztosított vallási szabadságjogokat, 

vagyis szintén „religio licita" (megengedett vallás) 

lehetne, mint a zsidóság. Nem egy magyarázó Pálnak ezt az 

észrevételét rosszhiszeműnek minősíti. Pedig a teológiai meggyőződés 

és a történelmi összefonódása és kölcsönhatása nem ritka 

jelenség, és önmagában nem is kárhoztatható. Pál nem is vitatja, 

hogy ellenfelei vagy a mögöttük álló tekintélyes egyházi vezetők 

az egyház jövője iránti felelősségből igyekeznek megtartani a keresztyénséget 

a régi keretek között. Abban viszont bizonyos, hogy 

elképzelésük megvalósítása annak a gyökeresen újnak a feladását 

jelentené, amit Krisztus hozott a világnak. 

b) A „más evangélium" hirdetői 

Kik voltak ennek a „más evangéliumnak" hirdetői, és milyen 

egyházi háttérből léptek elő? Ez a Galata-levél egyik legvitatottabb, 

s mindmáig nyugvópontra nem jutott kérdése. F. Ch. Baur 

14

a múlt század elején a két Korinthusi-levél alapos elemzése során 

arra a következtetésre jutott, hogy a Pál és gyülekezetei ellen 

megindított akció a zsidókeresztyénség központjából, Jeruzsálemből 

indult ki. Azóta azonban a galáciai tévtanítók kilétéről számtalan 

más elképzelés látott napvilágot. Ezek közül csak a legfontosabbak 

ismertetésére szorítkozom. 

Először hadd szóljunk azokról a hipotézisekről, amelyek kétségbe 

vonják, hogy Pál galáciai ellenfelei zsidókeresztyének, pontosabban: 

a judaista irányzat képviselői voltak. Schmithals a Kolosséban 

tevékenykedő zsidó-gnosztikus hatás alá került keresztyénekhez 

hasonló felfogást valló agitátorokat lát bennük. Állítását 

arra alapozza, hogy mindkét levélben fel kell lépnie Pálnak 

a „világ elemeinek" tisztelete ellen (Gal 4,1—10; Kol 2,8—20). Ha 

Galáciában judaistákról lenne szó — érvel tovább —. akkor hogyan 

vethetnék az apostol szemére éppen azok a judaisták, akik 

a jeruzsálemi „oszlopokkal" vannak kapcsolatban, hogy ő is az 

„oszlopoktól függ" (vö.: Gal 2,9—10)? Schmithals mindkét érve 

azonban hibás exegézisen alapszik. Pál 4,1—10-ben a „világ elemeivel" 

kapcsolatban nem ellenfelei nézeteit fejti ki. hanem a 

törvényeskedés következményeit veszi számba. A jeruzsálemi „oszlopokkal" 

kapcsolatban pedig éppen nem függetlenségét, hanem 

a velük való egységét akarja a galaták tudomására hozni. Ezért 

azután megdől Schmithalsnak az az állítása is, hogy Pál nem ismerte 

fel jól a helyzetet, azaz a törvényeskedőkre célzott, de 

valójában más típusú tévtanítók felé szállt a nyílvesszője. Lényegében 

Marxsen is Schmithals vonalát követi, mert állítása 

szerint Pál hírei a gyülekezetekről pontatlanok voltak, és csak 

a körülmetélkedés követelményéről szóltak. Ö pedig ebből régi 

beidegződés alapján arra gondolt, hogy Galáciában a törvényt 

akarják visszaállítani. Ezzel azonban túllőtt a célon, mivel ott 

valójában egy keresztyén-zsidó szinkretista gnózis ütötte fel a 

fejét. 

A magyarázók többsége azonban elhiszi Pálnak, hogy Galáciában 

a törvény ügye került szőnyegre, mégpedig zsidókeresztyén 

vándorprédikátorok révén. De miféle emberek voltak, és milyen 

megbízás alapján tevékenykedtek? A válaszok színképe ebben 

az esetben is rendkívül széles. Van, aki azt állítja, hogy már Pál 

előtt érkeztek zsidókeresztyén misszionáriusok Galáciába, s ők 

szálltak szembe Pál térítő munkájával (Tyson). Lühnmann szerint 

15

viszont csak akkor érkeztek számunkra ismeretlen irányból oda, 

amikor az apostol már elhagyta a gyülekezeteket. De véletlenül 

akadtak rájuk, és minden rossz szándék nélkül adták át a pogány 

származású galáciai keresztyéneknek zsidókeresztyén meggyőződésüket. 

Mussner kikerüli az állásfoglalást, és meghatározhatatlan 

eredetű judaizáló zsidókeresztyénekről beszél. 

Kümmel, Stählin és Eckart azonban kapcsolatot lát a Galáciában 

fellépő zsidókeresztyén tévtanítók és a jeruzsálemi gyülekezet 

egy bizonyos farizeusi irányzata között, akiket az apostol 

„áltestvéreknek" nevez (2,4), és akikkel már Antiofchiában is töbször 

meggyűlt a baja (2,12). Még náluk is határozottabb kontúrokkal 

rajzolta meg az összefüggést nemrégiben Lindemann (Evang. 

Theologie 1980. 437—455. ο.). Feleleveníti Baur nézetét, és igazolja 

helytálló voltát. Sorra veszi az apostol leveleiből kiszűrhető 

adatokat, és gondosan elemzi őket. Kimutatja, hogy a jeruzsálemi 

gyülekezet a Pál ellenes hangulat kiindulópontja, innen indultak 

egyesek az apostoli gyűlésen Pálnak jutott munkaterületre, hogy 

a jeruzsálemi tekintélyekre hivatkozva rávegyék a pogány származású 

keresztyéneket a zsidósághoz való csatlakozásra. „Mivel 

a Galáciai- és a második Korinthusi-levélből megismert ellenfelek 

ugyanabból a fából vannak faragva — írja —, nem tudunk szabadulni 

attól a benyomástól, hogy a második Korinthusi-levél és 

Galata-levél ugyanarról a tervszerűen megszervezett Pál-ellenes 

frontról tanúskodik." 

Lindemann felfogásának igazát a Galata-levél számos kijelentésével 

alátámaszthatjuk. Pál nem egy ízben tesz megjegyzést az 

emlberi tekintély csekély jelentőségére az evangélium dolgában 

(2,16; 5,10; 6,3). Nyilván az ellenfelei mögött álló tekintélyekre 

céloz. Ilyenekről pedig a kezdeti időkben csak Jeruzsálemben lehetett 

szó. Jeruzsálemet is többször említi. 4,25—26-ban egyenesen 

szembeállítja a földi Jeruzsálemet a mennyeivel, azaz az egyházzal. 

Sok találgatás folyik a néven nem nevezett tekintély kiléte 

körül. Van, aki Péterre gondol. Róla azonban más kép alakul ki 

az Űjszövetség adatai alapján (vö. még: 2,11—14!). Sokkal inkább 

illik ez a szerep Jakabra, aki már Antiokhiába ellenőröket küld 

a zsidókeresztyének életmódjának megfigyelésére. Jakab az ötvenes 

években már a jeruzsálemi gyülekezet első embere. Lindemann 

megjegyzi, hogy az ő keze is benne lehet a jeruzsálemi 

16

kollekta kudarcában. Valóban, a gondosan előkészített adomány 

átadásáról a Cselekedetek könyve nem beszél. 

Galáciában tehát Jeruzsálemből irányított törvényeskedők akarták 

„helyrerakni" Pál „elhibázott" munkáját. Ezért az apostol 

levelének tartalmával nem fog mellé, hanem éppen a kockán forgó 

ügy elevenére tapint. Mi indította ezeket az embereket arra, 

hogy távol fekvő gyülekezeteket is felkeressenek? (Maga a távolság 

nem lehet érv a jeruzsálemi kezdeményezés ellen, hiszen Joszefusz 

közlése szerint egy galileai zsidó rabbi, Eleázár még a 

sokkal távolabb fekvő mezopotámiai Adiabenébe is „elfáradt", 

hogy a zsidósággal rokonszenvező uralkodót a körülmetélkedésre 

rávegye.) A tanításukról már volt szó, de bizonyára más indokaik 

is voltak. Jewettnek igaza lehet, amikor a mozgalom történeti 

hátterét így próbálja feleleveníteni: Joszefusztól tudjuk, hogy a 

zelóták szélsőséges nacionalista csoportja az ötvenes évek elején 

egyre inkább kezébe ragadta a dolgok irányítását Palesztinában, 

és főleg Jeruzsálemben. A zsidókeresztyéneket azzal gyanúsították 

meg, hogy nem igazi izraeliták, különösen Pál miatt, aki szerint 

a körülmetélkedés nem szükséges az üdvösséghez. Ezért az 

a veszély fenyegette őket, hogy Pál miatt üldözni fogják őket 

(6,12!). Végigjárták tehát a páli gyülekezeteket, hogy rávegyék 

őket a körülmetélkedésre és a zsidósághoz való csatlakozásra, és 

ezáltal a galaták „testével dicsekedhessenek" (6,13!), vagyis a 

zelótáknak kedvében járjanak. Nem volt könnyű a helyzetük, de 

azért egészen bizonyosan voltak sokan a jeruzsálemi gyülekezetben 

olyanok is, akik nem értettek egyet ezzel a megoldással, a kegyelem 

igazságának feladásával. 

c) Az „egyetlen evangélium" Pál szerint 

Amint láttuk, Pálnak nem elszigetelt, egyedi esettel volt dolga, 

hanem egy rendkívül kiélezett és a keresztyénség jövőjét döntő 

módon meghatározó teológiai, valamint egyházpolitikai helyzetben 

kellett állást foglalnia. Ez a nagy tét teszi a Galata-levél 

hangnemét minden más páli levélnél élesebbé és határozottabbá. 

Tudjuk, tudott ó rendkívül rugalmas is lenni (vö.: lKor 9,19—23). 

Most viszont felismeri, hogy a rugalmasság az egyház halálát jelentené, 

sőt még ennél is többet: annak az újnak a feladását, amelyet 

Isten Jézus Krisztus által hozott el a világnak. 

17

Pál a súlyos kérdést egészen más síkon közelíti meg, mint ellenfelei. 

Míg ezek emberi hagyományokat, tapasztalatokat, szempontokat 

helyeznek előtérbe, az apostol mindent Istentől kérdez 

meg. Az evangélium Istené, és ezért csak ő dönthet az evangélium 

tartalmáról. Ha emberi meggondolások keverednek az evangéliumba, 

az többé már nem evangélium. Ezért egyedül az a döntő 

számára, amit maga Isten nyilatkoztatott ki Fia, Jézus Krisztus 

által (1,12—16). Következésképpen „nincs más evangélium" (1,7), 

s ha valaki mégis más, üdvösséget szerző evangéliumot kínál, nem 

Isten nevében közeledik a gyülekezetekhez. 

Ellenfelei a múltba tekintenek, és a múlt viszonyait akarják átmenteni 

az egyház jövőjébe. Pál Isten órájára figyel, és felismeri, 

hogy a régihez képest egészen új üdvtörténeti korszak köszöntött 

be. Az apostolnak borotvaélen kell járnia. Mert az Ószövetséget 

és a Tórát, amelyre ellenfelei hivatkoznak, nem tagadhatja 

meg minden további nélkül. A Tóra, amely a zsidó gondolkodás 

szerint Isten legnagyobb ajándéka az embernek, számára is Isten 

kinyilatkoztatása. De csak átmeneti jellegű, mivel Krisztusig van 

érvényben. Krisztus által Isten a vele való kapcsolat új rendjét 

vezette be (3,23—29). Az Ószövetségből pedig azok a részek válnak 

fontossá számára, amelyek Isten újat létrehozó szándékára 

és elhatározására utalnak (3,6—9; 4,21—31; 5,14 stb.). 

Abban is eltér ellenfeleitől, hogy a kinyilatkoztatás egyedül 

hiteles mértékének Krisztus keresztjét, illetve kereszthalálát tekinti. 

A zsidókeresztyének is a megfeszített és feltámadott Krisztust 

vallották Uruknak, de közülük nem mindenki értette meg 

a )rkereszt beszédét". A törvény előtérbe helyezése és az emögött 

meghúzódó optimista emberszemlélet (antropológia) világosan mutatja, 

hogy a Galáciában tevékenykedő tévtanítók a kereszt radikális 

ítéletét nem ismerték fel, és elsősorban ezen múlott, hogy 

nem tudták megértően fogadni Pál szolgálatát. 

Az apostol viszont a damaszkuszi események következtében 

(1,13—16) belátta, hogy Krisztus kereszthalála kivédhetetlen ítéletet 

jelent az ember, a törvény és a világ berendezkedése felett, 

mégpedig mindenekelőtt az embernek Istennel való kapcsolatát 

illetően. Mert Jézus Krisztusban Isten adott találkozót az embernek, 

és ha ez a találkozó úgy végződött, hogy az ember Jézust 

a gyalázat fájára taszította, akkor az embernek reménytelenül 

megromlott, Istennel meghasonlott a természete („testi ember") 

20

(2,16), akkor a törvény sem tud segíteni rajta (2,19), s akkor valami 

nincsen jól abban a világban sem, amelyben mindez megtörténhetett 

(6,14). Az embertől tehát nem vezet út Istenhez — 

figyelmezteti Pál a megingott galatákat. A törvény útja is zsákutcába 

vezet. 

Az apostol nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy mindez a kereszt 

igazságának csupán az egyik oldala. A keresztnél csődöt 

mondó ember, törvény és világ egyedüli kárvallottja ugyanis maga 

a keresztrefeszített. Aimit mi érdemeltünk, azt Isten reá hárította, 

és ő szeretettel el is hordozta (2,20). Így tanúskodik Jézus 

keresztje minden szónál hatalmasabban Isten irgalmáról és kegyelméről 

az ellene lázadó ember és világ iránt. Ennélfogva egyedül 

a kereszt igazságának fényében tisztázódhat Isten és ember 

viszonya. Az Isten előtt megállni képtelen embert Isten minden 

feltétel nélkül, kegyelemből fiává fogadja Jézus Krisztusért, és 

ennek jeléül megajándékozza a „fiúság Lelkével" (4,1—7). Az embernek 

itt nincs mit tennie. Elég, ha mindezt hittel elfogadja Isten 

kezéből. S mindez megtörténik azzal is, aki a kereszt evangéliumának 

meghallásáig történetesen pogány volt, mint a galaták 

is (3,1—5), anélkül, hogy előbb zsidóvá kellene lennie. 

A hit kizárólagos szerepe Isten és ember harmonikus viszonyában 

olyan fontos következményéket von maga után, amelyekről 

ellenfelei nem akarnak tudomást venni. Mert ha egyedül a hit 

számít (5,6), akkor semmi jelentősége sincs annak, hogy valaki 

körül van-e metélve, vagy nincs. Ezért érti félre az apostol szándékát 

az az újszövetségi kutató, aki azt állítja, hogy ő a törvénytől 

szabad keresztyénségért küzd (pl. Lindemann, Hübner). Hübner 

egyenesen következetlenséggel vádolja meg Pált, mert nyilvánvaló 

törvényellenes álláspontja mellett közösséget vállal a 

törvény előírásaihoz ragaszkodó jeruzsálemi keresztyénekkel. Pedig 

Pál alapállása világos: a keresztyén ember szabadon választhat 

a törvény igája alatt folyó vagy törvény nélküli életforma között, 

csak ne higgye, hogy választásának bármi köze is lenne üdvösségéhez. 

Nem érdem az sem Isten előtt, hogy valaki elutasítja 

a hithű zsidó ember törvényeskedését. Pál a levélben nem a törvény 

ellen harcol, hanem az ellen a kényszer ellen, amelyet zsidókeresztyének 

a pogány származású galáciai keresztyének ellen 

alkalmaznak, amikor a törvény igájának a vállalását üdvösség elnyeréséhez 

szükséges lépésnek jelentik ki. Mert az üdvösségünk 

2* 

19

nem azon múlik, amit teszünk, vagy nem teszünk, hanem egyesegyedül 

a hiten. Minden más az üdvösség szempontjából „adiaforon", 

azaz lényegtelen dolog. 

Éppen ezért a Krisztusban hívő emiber szabad minden kényszertől, 

törvényes előírástól, időhöz kötött társadalmi és történelmi 

viszonyoktól. Mivel Krisztus által Istenhez van kötve, minden 

mástól szabad a világon. Pál külön fejezetet szentel levelében a 

keresztyén ember szabadságának, mert félő, hogy olvasói ellenfeleire 

hallgatnak, és lemondanak a keresztyén ember lételeméről, 

a szabadságról, ami nélkül nem lehetnek nyitottak Isten és a felebarát 

számára (4,21—5.12). 

Ugyancsak a törvény cselekedetei helyett a Krisztus keresztje 

alapján, hit által elnyert megigazulás következménye a keresztyének 

egységének, sőt az egész emberiség összetartozásának a felismerése. 

Ha mindenki egyedül a Krisztusba vetett hit által lehet 

Isten gyermekévé, akkor már nem választhatják el vagy állíthatják 

szembe az embereket a közöttük meglevő vallási, társadalmi, 

nembéli különbségek (3,28). A törvény útját választó ember 

elhúzódik a másfajtájútól (2,11—14), a hit alapján élő 

ember viszont vele egy szinten levő társként bánik vele. Ezért 

Isten választott népe többé nem a körülmetélkedés aktusával és 

a Tóra igájának vállalásával a többi néptől elkülönülő „testi" 

Izrael, hanem a minden népből egybegyűjtött „mennyei Jeruzsálem" 

(4,26), „Isten Izraele" (6,16), amely kiábrázolja és szolgálja 

az egész emberiség egységét. 

Az „egyetlen evangélium" igazságából adódó következmények 

felidézése azonban azt a célt szolgálják, hogy megvessék az alapját 

a keresztyén élet titkáról szóló állásfoglalásnak. Mert Pál ellenfeleinek 

fő érve éppen az volt, hogy a bűn miatt a Krisztusban 

hivő embernek is szüksége van a törvény fegyelmére. Az apostol 

felveszi a kesztyűt, és felfedi a keresztyén életfolytatás alapját. 

Az új, Istennek tetsző életet nem a törvény biztosítja. A Krisztustól 

kapott szabadság, amely felülemelkedik a körülmetélkedés 

vagy körülmetéletlenség lényegtelen körülményein, valóban ürügygyé 

válhat a keresztyén ember számára a régi élete folytatására 

(5,13). De ezen csak az segíthet, hogy Isten újjáteremti őt szeretetével 

(6,15). A Krisztus keresztjén tájékozódó hit az ajándékba 

kapott Lélek segítségével fel tudja fogni Isten kimondhatatlan szeretetét. 

Isten szeretete pedig belső kényszerré válik, hogy az em- 

20

er is személyválogatás nélküli szeretettel szeresse embertársát, 

és felebarátja szolgálatára szentelje életét (5,13). A hit megtermi 

a Lélek gyümölcsét, a sokoldalú szeretetet (5,22—23), és így szeretet 

által tevékeny hitté válik (5,6). Ez a keresztyén életfolytatás titka. 

Nem a törvényt kell komolyabban venni, hanem meg kell erősödni 

a hitben, és akkor Isten újjáteremtő erői felülkerekednek 

megromlott természetünk bűnös kívánságain (5,16). 

Ez utóbbi bekezdésben a levél főtémája is megfogalmazást nyert. 

Mert a magyarázók általában vagy a megigazulásban (pl. Conzelmann), 

vagy a Krisztusba vetett hit és a törvény ellentétében 

(Lührmann), vagy pedig a törvény és evangélium feszültségében 

(Dehn, Althaus, Mussner) vélik megtalálni a levél hangsúlyos 

mondanivalóját. Pedig a levél kulcsát maga az apostol adja a kezünkbe 

6,15-ben: „Mert nincs jelentősége sem a körülmetélkedésnek, 

sem a körülmetéletlenségnek, csak egyedül az új teremtésnek." 

Ez az a „zsinórmérték" (6,16), amelyhez a Galáciában felvetődött 

probléma megoldásánál is igazodni kell. Azért elhibázott 

dolog a keresztyéneket a törvény igája alá hajtani, mert a 

keresztyén életfolytatásban is minden Isten újjáteremtő szeretetén 

múlik. Ügy folytatódik a keresztyén élet, ahogy elkezdődött. 

Az alap változatlan marad kezdettől fogva mind a sírig. A Krisztus 

keresztjéről szóló bizonyságtétel, a megigazulás kifejtése, a 

törvény és Krisztus között meglevő különbség felmutatása mind 

ennek az igazságnak szolgálatában áll. Az apostol nézőpontja az 

első betűtől az utolsóig a keresztyén életfolytatás marad. 

21

I. CÍMZÉS ÉS KÖSZÖNTÉS 

1,1-5 

Pál nem az örökkévalóságnak írta leveleit. Keresztyén kortársai, 

az ő helyzetük, kísértéseik és boldogulásuk foglalkoztatják sorainak 

diktálása közben. Ha levelei mégis túlnőnék a századokon, 

akkor az Isten bennük megnyilatkozó igazságának köszönhető. 

A galatákhoz írt levél tehát valóságos levél, és nem a keresztyén 

tanítás levélformába öltöztetett kifejtése. Ezért tartja magát az 

apostol már a levél címzésénél is a kor levélírói szokásaihoz: először 

megnevezi a küldőt (1. v.) majd a címzetteket, (2. v.) azután 

pedig jókívánságait fejezi ki az olvasónak. (3. v.) 

Mégis, összehasonlítva a kor más leveleinek formai elemeivel 

(lásd pl. Csel 15,23—29-et, vagy 23,26—30-at) azonnal szembetűnik, 

hogy az apostol sorai a szokásosnál nagyobb lélegzetvétellel 

indulnak. De nála ez korántsem terjengősség. Keresztyén és teológus 

mivolta feszíti szét a megmerevedett formákat. Így már a 

címzésben szóhoz jutnak a keresztyén hit legfontosabb közös felismerései, 

de jelentkeznek már azok a gondolatok és szempontok 

is, amelyek az apostolt a címzettek helyzetére nézve foglalkoztatják, 

és a későbbiek során majd bővebben szóhoz fognak jutni. 

De érdemes összehasonlítani a Galata-levél címzését Pál más 

leveleinek kezdő soraival is. Minden hasonlóság ellenére is feltűnő, 

hogy a levél címzettjeit meglehetősen kurtán és szárazon szólítja 

meg. Míg Pál más leveleiben az érintett gyülekezeteket — 

emlékeztetve őket a Krisztus által nyert új életükre — „elhívott 

szenteknek" (Rm 1,7; lKor 1,2; 2Kor 1,1; Fii 1,1; Kol 1,2), Isten 

szeretteinek (Rm 1,7), hivő testvéreknek" nevezi, addig a galátia- 

22

eliekre egyetlen körülírás sem telik. Az ok bizonyára a galáciai 

keresztyéni között kialakult helyzetben keresendő. 

A Galata-levél, de az apostol egyetlen más levele sem tekinthető 

magánlevélnek. Benne az Isten által kiválasztott és felhatalmazott 

„küldött" (apostol) szólal meg, akinek joga és kötelessége, hogy 

a gyülekezetet Isten akarata alá hajtsa. Hatalma mégis „lelki" 

hatalom, amely az ige igazságának és a felel06 szeretetnek erejével 

hat. A gyülekezetek nincsenek kiszolgáltatva úgy az apostolnak, 

mint egy római provincia a helytartónak. Nem lehet őket 

kényszeríteni az engedelmességre, viszont ha hajlanak a szóra, önként 

és belső kényszerből fognak engedni. Ebből a sajátos helyzetből 

adódik, hogy az apostoli leveleket nem érezzük „hivatalosaknak". 

Ritkán találkozhatunk bennük rendelkezésekkel (lKor 

7.11; 1,16,1) annál inkább meggyőző érveléssel, személyes hangvétellel. 

Még az egyébként sokszor keményhangú Galata-levélre 

is ez a jelemző, nem pedig, ahogy Schlier gondolja, „az akaratlanul 

is erőteljesebb, tekintélyt követelő hivatalos jelleg." 

A levél a galáciai gyülekezeteknek (1,2b.) azaz több gyülekezetnek 

szól. Pál tehát levelét körlevélnek szánta. Hogy mely gyülekezetekre 

kell gondolnunk, az attól függ, hogy az észak-, vagy 

a dél-galáciai hipotézisnek van igaza. 

1,1—5: (1) Pál, az apostol 1 , nem emberektől, sem ember által 2 , 

hanem Jézus Krisztus és az őt halálából feltámasztó Atya Isten 

által, (2) és a velem levő minden testvér 3 : Galácia gyülekezeteinek. 

(3) Kegyelem néktek és békesség az Atya Istentől és a mi 4 

Urunk Jézus Krisztustól, (4) aki önmagát adta bűneinkért, hogy 

kiragadjon minket 5 a jelen 6 gonosz világából 7 Istennek, a mi 

Atyánknak akarata szerint, (5) akinek legyen dicsőség örökkön 

ölökké, ámen. 

1 Apostol: a szó eredetileg valamilyen megbízatással kiküldött személyt 

jelölt. Így például a gyülekezetek is útnak indíthattak „apostolokat" 

(2Kor 8,23; Fii. 2,25). A szó az újszövetségi és a későbbi egyházi 

szóhasználatban azonban sajátos, jelentős értelmet nyert, és a 

keresztyén szolgálattevőknek egy szűk körét jelölte meg. Hogy kik tartoztak 

az apostolok körébe, és miben állt az apostoli tiszt, mindmáig 

vitatott kérdés. A bizonytalanság abból adódik, hogy az Űsz. korában 

még nem alakult ki egységes álláspont az apostoli tiszt „ismertetőjegyeit" 

illetően. (2Kor 12,12) Perdöntő forrásnak az Üsz. legkorábbi 

iratait, Pál leveleit kell tekintenünk. De éppen ezekben a levelekben 

23

mosódnak el leginkább az apostolság körvonalai. A következőket mégis 

nagy valószínűséggel állíthatjuk: a) Az apostolok körét korlátozott 

létszámúnak kell tekintenünk. Apostolnak azt tekintették, aki Krisztus 

kinyüatkoztatásában részesült (Gal 1; 11,12 és lKor 11,12), maga az 

Űr küldte, hogy tanúskodjék öróla: (Kor 1,17; Rm 15—16: Kol 1,25), 

és akinek apostolságát munkája eredménye is „megpecsételte" (lKor 

9,2; 2Kor 12,12). Úgy tűnik, az apostolok köre nem volt teljesen zárt. 

Bár Pálnak nagy harcot kellett vívnia apostolságának elismertetéséért, 

a gyülekezetek nagy többsége mégis apostolnak tekintette. A Jelenések 

könyve arról tanúskodik (2,2), hogy még az első század végén 

is apostoli tekintély igényével léptek a gyülekezetek elé egyesek. 

Az általánosan elismert apostolok közül is kiemelkedtek némelyek, és 

„fő-fő apostoloknak" (2Kor 11,5; 12, 11) számítottak. Az apostoli kör 

azonosítása a tizenkét tanítvánnyal, úgy tűnik, későbbi fejlődés eredménye 

— (Kor 15,5—7; Mt 10,2 és párh.) Az első keresztyének dinamikus 

élete ebben az esetben is megelőzte a szabályozást, b) Az apostoli 

tiszt megkülönböztetett helyet biztosított viselőjének az egyházban. 

Nem jelentett feltétlenül vezető szerepet, hiszen a jeruzsálemi 

ősgyülekezet élére is Jakab, az Űr testvére került, holott soha nem 

nevezik apostolnak. Hit és élet dolgában azonban az apostoloknak volt 

döntő szavuk, mert a gyülekezetek úgy tekintettek rájuk, mint az élő 

Űr megbízottaira. Pál a karizmák között elsőként említi meg az apostoli 

szolgálatot (lKor 12,28), az efezusi-levél pedig a prófétai tiszttel 

együtt az egyház épülete alapjainak tekinti. Az első század vége után 

már senki sem merészelt ilyen igénnyel a gyülekezetek elé lépni. Ez is 

arra mutat, hogy az apostoli tiszt valamiképpen a keresztyén hagyományok 

képződésének kezdeti szakaszával volt kapcsolatban. (A kérdésről 

lásd még: Cserháti Kolosséi-levél magy. 40. old.) 

2 Nem emberektől, sem ember által: Pál itt szinte körülményesen 

pontos akar lenni, hiszen nem másról van szó, mint az általa hirdetett 

evangélium hiteléről. Amit ó képvisel, az sem eredetére, sem közlésére 

nézve nem másodkézből való, tehát megbízható. Schmithals bizonyítani 

akarván tételét, miszerint Galáciában nem a jeruzsálemi „oszlopokkal" 

(Gal 2,9) kapcsolatban levő judaisták voltak Pál ellenfelei, 

többek között erre a helyre is hivatkozik. Ügy véli ugyanis, hogy Pálnak 

itt azért kell hangsúlyoznia apostoli méltóságát, mert ellenfelei 

nem akarták elismerni. Pedig Pál sem a címzésben, sem az 1.10—3,5-ig 

terjedő szakaszban nem apostolságát védi, hanem az általa hirdetett 

evangéliumot. Apostoli önállóságának hangsúlyozása ezt a célt szolgálja. 

A levélben sehol sincs nyoma annak, hogy a galaták önállótlansággal 

vádolták volna Pált. Nem is kelt olyan hévvel apostoli tekintélyének 

védelmére, mint például lKor 9,1 és 2Kor 11—12 fej.-ben. 

A „nem emberektől" fordulat többesszáma után váratlanul ér minket 

a „nem ember által" egyesszáma. Ennek okát csak találgatni lehet. 

Talán egy bizonyos emberre utalna a sorok között? Krüszosztomosz 

Pétert gyanítja az egyes szám mögött (1,18?). — A Galata-levél sajátosságai 

közé tartozik az is, hogy Pál a címzésben egyetlen munkatársát 

sem említi. Kikre kell gondolnunk a meglehetősen általános 

„a velem levő minden testvér" kifejezés olvasásakor? Semmiképpen 

24

nem lehet szó egy a törvényeskedőkkel szemben kialakuló páli „frakció"-ról. 

Ez nem vallana Pálra. Amit ő képvisel, azt mindig az egész 

egyház ügyének tekinti, nem. pedig egynek a lehetséges felfogások 

közül. A legtöbb írásmagyarázó szerint az apostol név nélkül ugyan, 

de munkatársait említi. Bizonyára őket is ideértette. Mások szerint Pál 

arra a gyülekezetre utal, amelyben tartózkodik. (Efezus?) Pál szándékának 

bizonyára az felel meg leginkább, ha találgatások helyett 

gondolunk mindazokra, akik környezetében vannak, és vele azonos 

módon foglalnak állást a galáciai eseményeket illetően. 

4 A „mi" birtokos névmást a jelentős kéziratok jórésze az „Atya 

Isten"-hez kapcsolja. Mivel az „apostoli áldásban" mindenütt ezen a 

helyen található, nagy a valószínűsége annak, hogy a másolók a szokatlannak 

talált szöveget a többihez igazították. 

5 Pál a címzésben közös keresztyén tradícióra emlékeztető krisztológiai 

fordulatokkal él (vö. lKor 15,3—4). 

6 A „jelen" szó, mint a világ jelzője, majdnem ugyanazt fejezi ki, 

mint az apokaliptikára jellemző szóhasználat: „e világ" (aion houtosz). 

Mégis míg ez utóbbi egy huzamosabb állapotot érzékeltet, az apostol 

által használt „enesztósz" szó inkább a mindig aktuálisra, a mindig 

várhatóra teszi a hangsúlyt. (lKor 7,26) 

7 A „világ": „aion" szó időbeli dimenziójában, és nem térbeli kiterjedésben 

szerepel. Fordíthatnánk a szót „világkorszaknak" is. Az az 

apokaliptikus szemlélet jelentkezik itt, amely szerint a világnak az 

idő síkjára kivetítve is vannak változatlan jellemzői. 

* 

(1) Mi mai keresztyének már nehezen tudjuk elképzelni, mit 

is jelenthetett ez a név: Pál, azok számára, akik előtt a levelet a 

galáciai gyülekezetekben felolvasták. Milyen gazdag tartalmú név 

lehetett ez számukra, és oly sok mindent felidézhetett emlékezetükben. 

A minden valószínűség szerint jelentéktelen külsejű, beteges 

(Gal 4,12—15) „az ékesszólásban iskolázatlan" Pál (Paulus = 

kicsi) életükbe hatalmas fordulatot hozott: Az evangélium és a 

Lélek erejével kiragadta őket a pogányság sötétségéből. S annak, 

aki most nekik ír — bár közülük sokan letértek az általa kijelölt 

útról — bizonyára még mindig nagy hatalma van fölöttük. 

Pál nem a személyes vonzerejére támaszkodik, hanem apostoli 

tekintélyét veti latba. Arra pedig, aki apóstól, azért kell hallgatniuk 

a keresztyéneknek, mert nem önmagát tolta fel apostollá. 

Nem ered tisztsége más embertől sem, sőt nem is valaki közvetítésével 

lett azzá. Ezt a megjegyzést rendkívül hangsúlyossá teszi 

a szórendi kiemelés, hogy annál inkább kitűnjék: küldetését magától 

Jézus Krisztustól kapta. Ezt a tényt 1,10—23-ban több oldal- 

25

ól is alá fogja támasztani. Mivel azonban Jézus Krisztus mindent 

az Atya nevében cselekszik, Pál apostoli tiszte végső soron az Atya 

Isten döntésére vezethető vissza. Így az ő apostolsága is beleilleszkedik 

Istennek világméretű és időket átívelő megváltó tervébe, 

továbbvíve azt a vonalat, amelyről az Ószövetség tanúskodik. 

Isten döntése az apostoli tiszt felől Jézus Krisztusnak a halálból 

való feltámadása által lépett életbe. Meglepő, hogy Pál a két 

eseményt ilyen szoros kapcsolatba hozza. Talán a feltámadott Jézusnak 

a damaszkuszi úton történt megjelenésére, mint apostolságának 

kiinduló pontjára tesz itt rejtett célzást? A dolog alighanem 

fordítva áll. Pál Krisztus feltámasztásában Isten döntő, 

eszkatológiai tettét ismeri fel, amely által Isten eljövendő világa 

betört a mi világunkba, és azóta is jelen van abban. A feltámadott 

Ür szerez nekünk megigazulást (Rm 4,24), ajándékoz meg 

minket Lelkével (2Kor 3,17), építi be az egyes tagokat az egyház 

testének egészébe (lKor 6,14), élteti a benne hívőket (Gal 2,20; 

Kol 3,1—4), tölti el élő reménységgel őket (Rm 8,11; lKor 15,12; 

Fii 3,21). Ennek az új korszaknak első heroldjaivá, követeivé és 

munkásaivá szemelte ki Jézus Krisztus az apostolokat. Ezért állta 

útját Pálnak Damaszkusz előtt és hívta el apostollá, mégpedig a 

körülmetéletlen pogányok apostolává. (Rm 11,13; Gal 2,7; Kol 

1,27) 

Az apostoli tekintély súlyát tehát az üdvösségünkért fáradozó 

Isten adja. Mégis félreértenénk a helyzetet, ha azt hinnénk, hogy 

az apostolságnak van valamiféle külső, mindenki számára kétségbevonhatatlan 

jele. Sőt az apostolókra sokszor éppen az erőtlenség 

és védtelenség jellemző. (2Kor 4,7; 12,9—10; Gal 4,13—14) Az 

apostoli tekintély hitet igényel, mert az apostol küldetése csak hit 

által ismerhető fel. Ezért nem elégszik meg Pál tekintélyelvű rendelkezésekkel, 

hanem az ige eszközével veszi fel a küzdelmet. 

Mert az apostoli igény egyedüli igazolása az apostoli tiszt betöltése 

lehet. 

(2) Az apostol egyedül Istennek, küldőjének felelős küldetése 

betöltéséért. Mégsem magányos hős, hanem az egyháznak, Krisztus 

testének tagja. Nem. nélkülözheti a többiek szolgálatát. Amikor 

Pál levelei elején megemlíti munkatársait, s mintegy társszerzővé 

avatja őket, ez a felismerés vezeti őt. A galatákhoz írt 

levélben neveket nem említ, viszont éppen azáltal, hogy név nél- 

26

kül minden vele lévő keresztyént maga mögé sorakoztat fel, világossá 

teszi, hogy az elbizonytalanodó galáciai keresztyének nem 

Pállal, nem is csak az apostollal, hanem magával Krisztus egyházával 

kerültek szembe. A sorra kerülő intelmekben is ennek az 

egyháznak hangja szól hozzájuk. 

A címzettek minden körülírást mellőző megnevezéséből néhány 

írásmagyarázó az apostol részéről a galatákkal szemben megnyilvánuló 

ellenérzést, (Krüszosztomosz) vagy tudatos távolságtartást 

(Schlier) olvas ki. (Lásd: a fordítás előtti bevezetést!) Ezzel szemben 

inkább neheztelésről, sőt haragos indulatról kell beszélnünk. 

(3,1; 5,12). Mindez azonban az érettük aggódó szeretet megnyilvánulása, 

amely tud kemény is lenni a másik érdekében, nem 

pedig a tőlük való elidegenedés jele. Még ebben az indulattól 

fűtött levélben is nem egyszer testvéreiként szólítja meg, sőt egy 

ízben „gyermekeimnek" is nevezi őket (4,19). Pál a maga részéről 

még nem vágta el az összekötő szálakat. A körülírás mellőzése 

tehát elsősorban arról tanúskodik, hogy valami nincs rendjén a 

galáciai keresztyének között. 

(3) Az apostoli köszöntés és jókívánság a galatáknak szóló levél 

címzéséből sem marad el. Nem átkot szór tehát rájuk az apostol, 

hanem minden vágya, hogy ismét jóra forduljanak a dolgok náluk. 

Pál egybeötvözi — nyilván hitbeli, tartalmi okokból — a hellenisztikus 

és a keleti köszöntési formát: a „khairein"-t, („légy 

jó egészségben") összekapcsolja az „eiréné"-vel, azaz a békességgel. 

Egyúttal azonban új tartalommal is tölti meg őket. A „khaireinből" 

„kharis" kegyelem lesz. Ez a kegyelem válik azután a 

békesség alapjává. 

így formálja át még a sablonos levélírói gesztust is a Krisztus 

által nekünk ajándékozott és hitben felismert új valóság. A zavartalan 

testi és lelki harmóniánál sokkal több múlik ugyanis 

azon. hogy Isten egész létünk alapja és hordozója atyai indulattal 

és békességes szándékkal fordul-e felénk. 

Istennek a gyülékezet felé forduló jóakarata a kegyelemnek 

csupán egyik oldala. Irgalmas szeretetéből segítségünkre is siet sokféle 

ajándékával. Ezért mondja Pál kegyelemnek apostoli megbízatását 

(Km 5,12—13), munkája eredményességét (lKor 15,10), a 

karizmákat (Em 12,6; lKor 12,4), sőt az adakozás lehetőségét is 

(2Kor 8,1.4.6). Amint a békesség sem merül ki Isten békességes 

szándékában, hanem életünk belső és külső rendező erejévé válik 

27

(2Kor 5,20; Gal 3,28 és p.). Mindezt pedig nem jámbor, mit sem 

érő óhajként írja az apostol olvasóinak. Meg van győződve arról, 

hogy Jézus ígérete alapján (Mt 10,12—13 és p.) az ige ereje által 

óhajtása meg is valósul a gyülekezet életében. 

De az apostol szükségesnek látja a kegyelem és békesség forrásaként 

az atyai szeretet mellett a mi Urunk Jézus Krisztust is 

megemlíteni. Ebben az a meggyőződés jut kifejezésre, hogy az 

Atya Jézus Krisztusban, a gyülekezetet éltető és vezérlő Úrban 

árasztja ránk kegyelmét, és őáltala szerez békességet köztünk. Isten 

teremtő és gondviselő jósága érvényre jut ott is, ahol Jézus 

Krisztusban nem hisznek. Az új teremtés (Gal 6,15) mindent felülmúló 

ajándékában azonban csak Krisztus által részesülhetünk. 

így lesz ő az Atya ajándékainak katalizátorává. Általa válik minden 

javunkra, vele együtt kapunk meg mindent (Rm 8,32). Ennélfogva 

őt kell tartanunk az atyai szeretet legnagyobb és legbeszédesebb 

megnyilvánulásának. 

(4) Pál szükségesnek látja az apostoli köszöntésnek a liturgikus 

használatban lekerekített és kicsiszolódott mondatait ínég egy 

mellékmondattal kibővíteni (vö. 1. v.!), hogy rámutasson arra az 

útra és módra, amelyet vállalva Jézus Isten legnagyobb ajándékává 

lett a gyülekezet számára. Sokszor hallottak már tőle a keresztyén 

hit alapjairól, de úgy látszik nem elégszer. Az apostoli 

köszöntés kibővítésére Pált minden bizonnyal a galáciai helyzet 

indítja, és ezért mondanivalóját is csak akkor érthetjük meg jól, 

ha ki nem mondott szándékát szeim előtt tartjuk. 

Jézus azáltal lett — szögezi le — Isten legnagyobb ajándékává, 

a kegyelem és békesség közvetítőjévé, az új teremtés kezdetévé 

és megvalósítójává, hogy önmagát adta bűneinkért (vö. 2,20). 

összehasonlítva ezt a kijelentést más Krisztus művét summázó 

igehelyekkel, meglepően szűkszavúnak találjuk. Nem szól arról, 

hogy Jézust Isten adta az emberek kezébe (Mt 17,23 és p.), hogy 

Jézus a halált vállalta bűneinkért (Rm 4,25; lKor 15,3), és hogy 

ez a halál engesztelő áldozat volt (Rm 3,25). Sőt még arról sem, 

hogy Jézus önátadása a mi váltságunkat szolgálta (Mt 20,28; és 

p.; lTim 2,6 és Tit 2,14). A közös keresztyén bizonyságtételből csupán 

két mozzanatot ragad ki: Jézus önkéntes odaszánását, és azt, 

hogy ez az áldozatvállalás a bűneink miatt vált szükségessé. Nem 

mintha nem tartaná fontosnak mindazt, amit az apostol másutt 

28

maga is elmond Jézus megváltó művének körülményeiről, de most 

— úgy tűnik — másra kívánja tenni a hangsúlyt. 

Pál a többi keresztyén bizonyságtevővel összhangban az emberi 

élet kulcsproblémájának a bűn létét és hatalmát tartja. Mert a 

bűn az, ami megrontja Isten és az ember, ember és az ember kapcsolatát. 

Ezt az emberi életre nehezedő terhet csak egy még hatalmasabb 

erő gördítheti le rólunk, s ez az erő csak a minden 

áldozatra képes odaadó szeretet lehet. A bűn problémája, mégpedig 

a fejét a keresztyén életben is felütő bűn problémája foglalkoztatja 

Pál galáciai ellenfeleit is. ök abban a tévhitben élnek, 

hogy a bűnnek legmegfelelőbb ellenszere a törvény szigorának 

alkalmazása és vállalása. Ezzel szemben vallja Pál: A bűnt helyéből 

kimozdítani egyedül Krisztus szeretete tudja. Mégpedig 

az δ egész művét a testet öltéstől kezdve a visszajöveteléig átitató, 

minket fontosnak tartó és értünk minden áldozatra kész szeretete. 

Ahogyan erről a Filippi-levél az önmagát a keresztig megalázó 

és ezért mindenek urává tett Krisztust dicsőítő himnusz 

is szól (2,6—11). 

Jézus Krisztus önmagát odaáldozó szeretetének egy másik következménye 

is van. A bűn legyőzésével kiragad minket a jelen 

gonosz világából. A fogalmazás mintha a következő jelenetet 

sugallaná: az ár sodrában vergődő fölé hajlik valaki, megragadja 

a szerencsétlent és egy hirtelen erős mozdulattal a partra rántja. 

Valahogy így ragad ki minket Krisztus a jelen gonosz világából. 

Mert Pál tud arról, hogy a bűn nem maradt az ember magánügye, 

hanem beleivódott a világ életébe, struktúráiba is. Nem a világ 

anyagi valóságába, hanem a benne lejátszódó, időben végbemenő 

folyamatokba. A bűn tehát fölébe nőtt az egyes embernek. 

Azt, hogy mit jelent a gonosz világ sodrában élni, az apostol 

a törvény alá vetett ember sorsában fogja bemutatni. Pedig minden 

zsidó szentül hitte, hogy a törvény az üdvösség egyetlen ígéretes 

útja, de a nem zsidó is meg volt győződve arról, hogy a törvény 

a bűn hatékony ellenszere. Pál viszont a törvényt is a gonosz 

világ rontó hatalmai közé sorolja. Mert a törvény ahelyett, 

hogy felemelné az embert, még mélyebben taszítja bűnébe. Bizalmatlanná 

tesz Isten iránt, és szembeállítja az embert embertársával. 

A gonosz világról szóló beszéd nála nem valamiféle képmutató 

kegyes botránkozás, hanem az összefüggések Isten igazságának 

fényében nyert mély és igaz ismerete. A „jelen gonosz 

29

világa" fordulat ezenkívül félreérthetetlen utalást rejt magában 

Isten „eljövendő világára", amikor majd Krisztus kiragad minket 

e jelen gonosz világából, s abba a „világ"-ba emel minket. 

Félreértjük az apostolt, ha erőteljes szavaiból világ iránti gyűlöletet, 

a világtól való elfordulásra, vagy éppen vele szembefordulásra 

ösztönző szándékot olvasunk ki. Nem azt mondja ugyanis, 

hogy Krisztus a gonosz világtól szabadít meg minket, mintegy 

leválasztva rólunk a világot. Ellenkezőleg: minket ragad ki belőle, 

mégpedig úgy, hogy odaadó szeretetével legyőzi a bűneinket 

és így új és egészséges viszonyt hoz létre köztünk és a világ között. 

Az, aki eddig rabszolgája volt bűnei következtében a világnak, 

most már Isten akarata szerint szolgálja a világot (lásd még 

6,14 magy.). 

Amikor Jézus odaadta az életét a bűneinkért, és ezáltal kiragad 

minket a jelen gonosz világból, Istennek atyai szeretetéből 

fakadó akarata válik valóra. Tehát mindaz, amit Jézus tesz és 

tett szabadításunkért nem egyéni, elszigetelt vállalkozás, hanem 

magának Istennek ügye, szeretetben fogant tervének megvalósítása. 

Csakis így lehet mindaz, amit Jézus tett és ami vele történt, 

történelmi epizód helyett a legdöntőbb eseménnyé minden 

ember számára. Hiszen annak akarata fejeződik ki benne, akinek 

színe előtt él minden ember. Azért olyan fáradhatatlanok az Újszövetség 

szerzői Jézusnak különféle címekkel történő felruházásában 

(Emberfia, Isten Fia, Űr stb.), hogy ez a mindent eldöntő 

összefüggés nyilvánvalóvá legyen zsidónak és görögnek egyaránt. 

Az sem véletlen, hogy Pál a Galata-levélben olyan sokszor villantja 

fel a Krisztusban felkínált szabadulás ószövetségi hátterét. 

(5) Pál nem fél kiejteni Istennek a mi Atyánknak nevét, nem 

írja körül „az Úr", „a Szent", „a Magasságos" és más hasonló formulákkal, 

mint zsidó kortársai, de ugyanúgy Isten dicsőítésében 

tör ki, mint ők, amikor megérinti lelkét a Szentnek és Hatalmasnak 

közelsége: Neki legyen dicsőség örökkön örökké. Amen. 

Ne higgyük, hogy ez Pál ajkáról csupán liturgikus megszokásból 

hangzik el. Az Isten kikutathatatlan elhatározásaira és útjaira vetett 

pillantást, s ez váltja ki belőle az Ő dicsőítését. 

Isten dicsőítése, dicsőségének szolgálata, és Isten dicsőségének 

és annak végső kiteljesedésének óhajtása csak egy olyan — így 

kell mondanunk, — istenközpontú szemléletben lesz magától ér- 

30

tetődővé, amelyben mindennek mértéke Isten és mindennek végcélja 

az, hogy „Isten legyen minden mindenekben". (lKor 15,28) 

Az éremnek másik oldala viszont, hogy Isten nem mindenekfelettvalóságának 

és mindent bíró hatalmának érvényesítése útján szerez 

magának dicsőséget. Isten legfőbb törekvése, hogy teremtményei 

iránti szeretete végső célját elérje. De erről az embert meghaladó 

titokról nem szabad „értekezni". Legfeljebb Pállal együtt 

Istent dicsőíteni. 

31

II. NINCS MÁS EVANGÉLIUM ! 

1,6-10 

Annak, aki otthon van Pál leveleiben, a címzést követő sorokat 

olvasva hiányérzete támad. Nem találja azt a minden más páli levélben 

e helyen beiktatott imádságot, amelyben az apostol hálát 

ad a gyülekezetben tapasztalható jókért, és könyörög hitük, szeretetük 

és reménységük erősödéséért és növekedéséért. Az imádság 

elmaradásának okát csak találgathatjuk. Fel sem tételezhetjük 

az apostolról, hogy azért nem imádkozik a galáciai gyülekezetekért, 

mert elfordultak tőle, és így érdemtelenné váltak az imádságára. 

Schlier szerint olyan előzmények után, mint amik Galáciában 

voltak, a hálaadásnak el kell maradnia a levélből. De akkor 

a könyörgésnek annál inkább helye van. Még a legvalószínűbb 

magyarázat a következő: Pált annyira betöltötte a Galatákat 

fenyegető veszély tudata, annyira sürgetőnek ítélte az ügy 

orvoslását, hogy a címzés után önkéntelenül is azonnal a tárgyra 

tért. 

De a tárgyra térve sem köntörfalaz. Egyenesen — mi így mondanánk— 

az üstökénél ragadja meg az egész galáciai problémát. 

Felismeri, hogy nem részletkérdésekben mutatkozik eltérés a korábbi 

állapothoz képest, hanem magát az evangéliumot érinti a 

változás. Az evangélium tekintetében pedig nem ismer megalkuvást. 

Ezért ebben a részben minden szót és mondatot úgy formál 

meg, hogy kiderüljön: az evangélium és a Galáciában fejét felütő 

tévtanítás között kibékíthetetlen ellentét van. 

Ez ad magyarázatot arra a szenvedélyes hangvételre, amely 

nemcsak erős indulati tartalmat hordozó szavak kiválasztásában, 

32

hanem az egymásnak feszülő mondatokban, a mondanivaló fokozásában 

és az egész lüktető mondatfűzésben is kifejezésre jut. 

Mégis túlzásnak tartom, amikor egyik vagy másik exegéta Pált 

itt „merevséggel", vagy „ridegséggel" vádolja. Schlier még azt 

a kijelentést is megkockáztatja, hogy „még a pogány hatóságok 

hivatalos levelei is megnyerőbb hangon szólnak". Véleményem 

szerint az apostol a Galáciai-levélben általában, de a most soron 

következő szakaszban különösen is olyan hangot használ, mint az 

az a szülő, aki távolról látja, hogy gyermeke figyelmetlenül a robogó 

autó elé akar lépni. 

Vitatott a 10. vers hovatartozása. A legújabb kiadású Nestle— 

Aland-féle görög szövegben a 9. és 10. vers között szokatlanul 

nagy hézag van, és ez arra mutat, hogy a szöveg gondozói a 10. 

verset egyértelműen a 11.-hez tartozónak ítélik. Több írásmagyarázó 

is ezen a véleményen van. Én Schlier álláspontját tartom helyesnek, 

aki a 9. vershez kapcsolja. Tartalmi meggondolások is 

ezt javallják. Mert a 10. versben indokolja meg Pál az előző versekben 

tanúsított hajthatatlanságát. A 11. versben pedig már egy 

más szempontot követő új gondolatsor kezdődik. 

1,6—10: (6) Csodálkozom, hogy ilyen hirtelen 1 eltántorodtatok 2 

attól, aki titeket a Krisztus kegyelmében 3 elhívott, egy másik 4 

evangéliumhoz, (7) pedig nincsen más, csupán akadnak egyesek 5 , 

akik megzavarnak titeket, és visszájára akarják fordítani a Krisztus 

evangéliumát. 6 (8) De még akkor is, 7 ha mi, vagy egy mennyből 

jövő angyal 8 hirdetne néktek evangéliumot azonkívül, amit 

mi hirdettünk néktek, legyen átkozott! 9 (9) Amint annak idején 10 

kimondtuk, 11 és most megismétlem: Ha valaki evangéliumot hirdet 

néktek azon kívül, amit elfogadtatok, 12 legyen átkozott. (10) 

Most hát embereket próbálok rászedni, vagy talán Istent? 13 

Vagy emberek kedvét keresem? Ha még mindig emberek kedvében 

akarnék járni, 1 ' 1 nem volnék Krisztus szolgája. 

1 Hirtelen: az apostol a Galáciában történtek váratlanságát és gyors 

lefolyását akarja érzékeltetni. Szemrehányás is van a szóban: az előzmények 

után nagyobb ellenállást is tanúsíthattak volna. Tehát nem 

arra akar utalni Pál, hogy röviddel a megtérésük után máris eltértek 

az evangéliumtól. 2 Eltántorodtatok: az eredeti szöveg értelmét 

nehéz visszaadni. A szó sokkal passzívabb jelentésű annál, hogy tudatos 

döntést feltételező elpártolással fordíthatnánk. (Űj ford.!) Ami Galáciában 

történt, Pál „némelyek" (7. v.) tevékenységére vezeti vissza. 

3 33

3 Kegyelemhez: a magyar fordítás ismét nehéz feladat elé állít minket. 

Az „en" elöljárót az újszövetségi görög nyelv sokféleképpen alkalmazza. 

Szerepelhet helyhatározói, állapothatározói, eszközhatározói 

és célhatározói értelemben („eisz" helyett) is. Így egyaránt jogunk 

van az „elhívást" Krisztus „kegyelméből", „kegyelme által" vagy 

„kegyelméhez" történő elhívásnak tekintenünk. Mégis a harmadik 

változat látszik a legvalószínűbbnek. A „kaiéin" (elhív) „en"-nel Pálnál 

több ízben is valamilyen célt szem előtt tartó megszólítást fejez 

ki. (lKor 7,15; IThessz 4,7) A mellékmondat értelme tehát ezek szerint: 

Azért hangzott el Isten hívó szava, hogy a galáciaiak Krisztus 

kegyelméhez téFjenek, és belőle éljenek. Ezt a változatot támasztja 

alá Gal 5,4 is, ahol Pál éppen arról beszél, hogy a törvény hatalma 

alá adott élet kiesik a Krisztus kegyelme alatt folyó életből. 

4 Másik (ev.): Pál nem ugyanazt a névmást használja itt, mint a 7. v. 

elején. A görög „heterosz" jelentése elsősorban: egyik a kettő közül. 

Az „allosz" (1. v.) pedig olyan valami „mást" jelent, ami tetszőleges 

számú lehet. A 6. versben tehát az apostol még az általa hirdetett 

evangéliummal szemben alternatívát kínáló tévtanításra céloz. 

5 Egyesek: Pál a levélben seholsem nevezi meg ellenfeleit. Lehet, hogy 

nem ismerte őket, vagy nem hallott róluk név szerint. Vagy talán 

nem akarja kipellengérezni őket? Inkább arról lehet szó, hogy az 

apostol nem egyes személyekre akarja irányítani a gyülekezet figyelmét, 

hanem arra a tanításra, amelyet képviselnek. Legyen az bárki. 

— A fogalmazás azt is érzékelteti, hogy Pál ellenfelei nem lehettek 

valami sokan. De befolyásuk a gyülekezetre azért komoly veszélyt 

jelentett, (vö. Gal 5,7—8) 11 Krisztus evangéliuma: A birtokos esetben 

álló „Krisztus" egyaránt érthető genitivusz obiektivusznak és szubiektivusznak. 

Jelölheti tehát az evangélium tartalmát (obi), de azt 

is, aki az evangélium által munkálkodik (subi). A kérdésben nem 

szükséges döntenünk, mert a kettő együtt vall az evangélium titkáról. 

— Ezt az evangéliumot Pál ellenfelei nemcsak „elferdítik" (Űj 

ford.!), hanem ki is forgatják igazi valójából. Ez az értelmezés felel 

meg a gondolatmenetnek, és az apostol kemény ítéletének. (6. v. és 

8. v.!) 7 A mondanivaló ellentétes kötőszóval való fokozása az eredeti 

szövegben rendkívül nyomatékos. 8 Mennyből jövő angyal. Az 

exegéták találgatják, hogy Pál miért gondol az angyalok által hirdetett 

evangélium lehetőségére. Célzás volna talán arra, hogy a törvény 

volt az, amely angyalok közvetítésével adatott? (3,20) (A. 

Schweitzer) Vagy talán arra gondol, hogy a galáciabeliek első ottlétekor 

őt is „Isten angyala"-ként fogadták, s most ugyanazzal a 

szent áhítattal hallgatnak másra? (4,14) Ez utóbbi könnyen elképzelhető. 

Bizonyosnak csak annyi mondható, hogy a Biblia embere 

számolt olyan mennyei lényekkel, akiket Isten üzenetközvetítőinek 

tartott. Azt viszont még a rabbinizmus sem tartotta lehetségesnek, 

hogy valaki egy angyal szavának engedjen, ha az ellentétben áll a 

Tórával. (Str—Β III. 535) 9 Legyen átkozott: pontosabban: legyen 

átokká! A fordítás alapjául szolgáló görög szó ismerősen cseng az 

egyháztörténetben járatosak fülében: „anathema". Szomorú nevezetességre 

tett szert ez a szó a gyakori és sokszor kölcsönös egyházi 

34

kiátkozások révén. Maga a fogalom és a körülötte kialakult gyakorlat 

a zsidóság vallásos életéből ered. Az „anathema" a Septuaginta révén 

került az Újszövetség szóhasználatába. A Septuagianta pedig a 

héber „kherem" szót fordítja „anathema"-val. „Kherem" volt mindenekelőtt 

az, amit az Ürnak adtak át. („Anatithenai" = átadni, például 

az elsőszülötteket (3Móz 27,28). Viszont, ha egy ellenséges város 

felett mondták ki a „kherem"-et, azaz átadták Istennek, akkor azt 

mindenestül ki kellett irtani, el kellett pusztítani, anélkül, hogy valamit 

is zsákmányolhattak volna belőle (4Móz 21,3; Józs. 6,17). Ha 

valaki bármit is eltulajdonított abból, ami „kherem" alatt volt, Izrael 

népe került átok alá: nem tudott megállni ellenségei előtt (Józs 

7,1.12). „Anathema" továbbá minden, ami bálványimádással kapcsolatos. 

Szent borzadállyal kell az ilyesmitől elfordulni, mert különben 

az Isten haragja alá kerül és kiirtandó „anathema"-vá lesz még 

az is, aki csupán egy bálványról származó ékszert visz házába (5Móz 

7,26; 13—18). A „kherem"-nek ez a súlyos értelme nem veszett ki a 

zsidóság tudatából Pál korára sem. Mutatja ezt annak a több mint 

negyven zsidó férfinak az esete, akik átok alá átkozták magukat, 

vagyis mindenből, még az evésből és ivásból is kirekesztve magukat, 

pusztulásnak tették ki önmagukat mindaddig, míg Pált meg nem 

tudják ölni (Csel 23,12—13). Ebből az áttekintésből két dolog világos: 

a) van egy szent határ, amelyen átlépve az ember Isten kizárólagos 

szférájába jut. b) Ennek a lépésnek vészterhes, fenyegető jellege egyre 

inkább előtérbe kerül. Aki „anathema"-vá lesz, a szent Isten haragja 

alá kerül és pusztulásra van ítélve. Mi maradt meg az „anathema" jelentéséből 

Pálnál? (Csak nála találkozunk ezzel a szóval, — kivéve a 

már említett Csel 23,12-t.) Úgyszólván minden. Ugyanúgy eltaszítja és 

pusztulásra ítéli, amire .,anathema"-t mond mint az Ószövetség embere, 

csak nem maga hajtja végre az ítéletet, hanem Istenre bízza. 

(Rm 9,2; lKor 12,3; 16—22!) ,0 Már annak idején: Az időhatározó a 

görög szövegben a „mond" igének igekötője. Eszerint így is fordíthatnánk: 

„előre megmond valamit" vagy „már előbb is mondta". Schlier 

szerint s vele együtt sok írásmagyarázó is így érti, és úgy gondolja, 

hogy tulajdonképpen Pál a levélben előbb tett kijelentésére utal. Igaz, 

Schlier lehetségesnek tartja azt is, hogy Pál a második galáciai tartózkodása 

(Csel 18,23) idején mondottakra akar emlékeztetni (Komm. 40. 

old.). De nemcsak lehetséges, hanem így is van. Mert az ige („kimondtuk") 

többes szám első személye a Galáciában korábban tevékenykedő 

Pált és munkatársait foglalja össze. Tehát nem írói (fejedelmi) többes 

szám. Mert ha így volna, akkor miért vált Pál át a következő mondatban 

egyes számra? 11 Kimondtuk: Az eredeti szövegben az ige perfektumban 

áll, s ezzel az apostol azt kívánja érzékeltetni, hogy amit akkor 

mondott, egyszer s mindenkorra érvényes. (Lásd még a 10. számú 

jegyzetet.) 12 Amit elfogadtatok: Itt olyan szóval él Pál, amely a hagyományozás 

passzív mozzanatát, az átvételt fejezi ki. 

13 A mondat igazi „crux interpretum". Nehézséget okoz először is a 

görög „peithein" ige, mert kifejezhet jószándékú és rosszindulatú rábeszélést 

is. Azután az sem dönthető el egykönnyen, hogy Pál ezzel a 

szónoki kérdéssel az elé a választás elé akar-e állítani minket: ember- 

3· 35

el, vagy Istennel gyözködőnek tartjuk-e őt, vagy pedig arra kíván feleletet 

kapni tőlünk, hogy olyan embernek ismerjük-e őt, aki embert és 

Istent egyaránt szekerébe akar fogni, azaz a saját álláspontját akarja 

rájuk kényszeríteni. A kettős problémából adódó végtelen sok fordítási 

lehetőség közül csak az elfogadhatóbbakat vizsgáljuk meg: Ha azt kérdezné 

Pál az olvasótól, hogy embereket akar-e meggyőzni, akkor olyasmit 

tenne kérdésessé, ami magától értetődő. Hiszen a levelében is erre 

törekszik. A kérdés első tagjában tehát a „rábeszélni" ige pozitív értelemben 

nem alkalmazható. De nem akarja-e Pál valamiféle értelemben 

Istent meggyőzni? Schlier erre igennel felel. Azzal érvel, hogy 

az apostol a továbbiakban csak a kérdés első felét tagadja, s ezért az 

Istenre vonatkozó kérdésére hallgatólagosan is igent vár az olvasótól. 

Amikor azonban arra kell felelnie, hogy Pál miről is akarja az Istent 

meggyőzni, nehéz helyzetbe kerül. Abból a feltételezésből indul ki, 

hogy Pált ellenfelei az emberek rászedésével vádolják. Ti. ráveszi 

őket arra, hogy a törvény előírásait figyelmen kívül hagyják. Erre a 

vádra felelne Pál azzal, hogy ő nem embereket akar rászedni valamire, 

hanem Istent akarja a maga igaza mellé állítani. Ha ugyanis azt olvasnák 

Pál fejére, — folytatja Schlier —, hogy ő Istennel akarja szentesíti 

etni az általa kimondott „anathema"-t, akkor erre csak igennel lehet 

válaszolni. Körmönfont magyarázat ez, és nem is helytálló, mert 

Pál szónoki kérdését megelőző gondolatmenetének csupán egy mellékszálát 

veszi figyelembe. Az új magyar protestáns fordítás a problémákat 

kikerüli azzal, hogy a „peithein" igét „kedvében járni" értelemben 

veszi, bizonyára a 10. vers második felére való tekintettel. De a 

„peithein" jelentéstartalmába nem fér bele a „kedvében járni", mert 

a „peithein"-nek aktív, tranzitív jellege van. Szerintem Pál kérdését 

akkor fordítjuk helyesen, a szótári jelentésnek és a mondanivaló logikájának 

egyaránt megfelelően, ha a „peithein" igének pejoratív (rossz 

szándékú) értelmét kapcsoljuk úgy az emberekhez, mint Istenhez. 

(Lásd: fordításomat!) Az apostol által provokált, ki nem mondott felelet 

pedig: ő sem az embereket, sem az Istent nem akarja a saját elképzeléséhez 

igazítani, mert erről nem is lehet szó. Éppen azt akarja 

megértetni az egész szakaszban olvasóival, hogy az egyetlen evangélium 

Istené, és ezért ő Istent szolgálja, amikor azt nem engedi megrontani. 

Ha magának Pálnak kellene válaszolnia a kérdésre, bizonyára azt 

mondaná, amit 2Kor 5,11-ben és Thess 2,4-ben. Csak annyit fűzök még 

a vers fordítása körüli vitához, hogy az eset fényesen igazolja a régi 

igazságot: minden fordítás szükségképpen exegézis is. 

14 Az eredeti szövegben a „kedvében járni" ige folyamatos múlt időben 

van, s emiatt Pál állítását keresztyén életének egész időszakára 

kell értenünk. 

• 

Még az is, aki elfogulatlanul olvassa a Galata-levél szóbanforgó szakaszát 

alig tud magához térni a megrökönyödésből. Milyen türelmetlen 

hang, és milyen türelmetlen álláspont ez? — kérdezi megütközve, 

és Pálban az inkvizítorok szellemi ősét véli felfedezni. Mintha nyoma 

sem maradt volna benne a krisztusi szelídségnek. Talán elragadtatta 

36

magát — próbálják mentegetni a másik énjét is ismerők. — Akik viszont 

mindig is idegenkedtek tőle, kapva az alkalmon, azt bizonygatják, 

hogy igen, ez az igazi énje. Most lepattogzott róla a vékony 

keresztyén máz, és előbújt belőle az a szőrszálhasogató, a másként 

gondolkodókat pokolra küldő rabbi, aki azelőtt volt. Nem időszerűtlen 

dolog reá hallgatni az ökumenikus közeledés századában? Bármenynyire 

jogosnak is tűnhet megütközésünk, azért azt tanácsolom: hallgassuk 

meg figyelmesen őt! Mi se legyünk türelmetlenek és elfogultak 

irányában. Egészen bizonyosan meg fogjuk érteni, és talán igazat is 

fogunk neki adni. 

(6) Pál a címzés után azonnal rátér levelének egyetlen és 

tulajdonképpeni tárgyára, a galáciai gyülekezetekben kialakult 

helyzet megítélésére és orvoslására. Mégpedig igen erős érzelmi 

töltéssel. Csodálkozását, — alighanem inkább megdöbbenését — 

fejezi ki afelett, hogy a galáciai keresztyének hitéletében ilyen 

hirtelen fordulat állhatott be. A levél elejtett megjegyzéseiből az a 

benyomásunk (pl. 5,7; 12-ből), hogy ez a fordulat gyors lezajlása 

mellett a gyülekezetek nagy részét érintő, tömeges megmozdulás 

is lehetett. Az sem kevésbé különös, hogy Galáciában körülmetéletlen 

pogányokból lett keresztyének tódultak a törvény igája alá. 

Ügy tűnik, mintha kapva-kaptak volna az alkalmon, hogy a Pál 

hirdette útról letérhessenek. Miért csodálkozik ezen Pál? Hát nem 

tudja, hogy a megromlott emberi természet nem szívesen tartózkodik 

az evangélium magaslati levegőjén, és mintha valami nehézkedési 

erő húzná le az olcsóbb megoldások síkjára? Bizonyára 

ő is tudatában van ennek, de mivel más szemszögből, Isten felől 

nézi ezt a folyamatot, nem tud belenyugodni. Mert nem lehet 

természetesnek tekinteni azt, hogy „valaki elhagyja a folyóvíz 

forrását, hogy repedezett falú cisztenát vájjon magának, amely 

nem tartja a vizet" (Jer 2,13). 

Nem a galáciabeliek voltak a kezdeményezők. Ök csak engedtek 

a csábító szónak, és eltántorodtak — nem Páltól, sem a keresztyénségtől, 

vagy annak egyik megjelenési formájától, — hanem 

magától Istentől. Ez a súlyos megállapítás bizonyosan heves 

tiltakozást váltott ki a levelet olvasó galáciaiakban, hiszen arról 

szó sincs, hogy ők istentagadókká lettek volna, sőt most, amikor 

a törvény fegyelmét akarják vállalni, veszik igazán komolyan Istent. 

Pált azonban nem téveszti meg a kegyes látszat. Nem hagy 

kétséget afelől, hogy Istentől tántorodtak el. Mert arról a kegye- 

37

lemről mondtak le, amelyhez maga Isten hívta el a galáciabelieket, 

amikor a hit által Krisztushoz kapcsolta őket. (vő. Gal 5,8) 

Az apostol itt olyan pontosan és tömören nyújtja a keresztyén 

élet titkát, hogy érdemes szálanként felfejtenünk: A kiinduló 

pont Isten döntése. Döntése az apostoli ige hívó szava által jut el 

az emberhez. Ezért használja Pál olyan szívesen az „elhívás" 

szót, amely mindkét mozzanatot kifejezésre juttatja (pl. Rm 4,17; 

8,30; Gal 4,13; Kol 3,15; IThess 5,24). Az az ige, amely által Isten 

hívása elérkezik hozzánk, Krisztust hirdeti nekünk. Benne lett 

ugyanis nyilvánvalóvá Isten kegyelmes döntése felőlünk. De amire 

elhív minket, az is Krisztussal függ össze. Krisztus szolgálata 

révén árasztja kegyelmét mindenkire, aki — tekintet nélkül érdemére, 

vagy érdemtelenségére — azt hittel fogadja. Az a kegyelem. 

amelyről Pál most beszél, nem szűkíthető le a bűnbocsánat 

területére. Ennél sokkal többet magába ölel: nem kevesebbet 

nyújt nekünk, mint a bűnbocsánat alapján az új teremtés ajándékát 

(Gal 6,15). Ha valaki ezt megveti, nem tántorodott-e el minden 

istenes látszat ellenére is Istentől? 

Már az eddigiekből is kitűnt, hogy a galáciai keresztyének nem 

valamiféle bűn csábításának, vagy éppen közömbösségnek, hanem 

egy másik tanítás igézetének (Gal 3,1) engedve tántorodtak el 

Istentől. Ezt a tanítást Pál másik evangéliumnak nevezi, (vö. 2Kor 

11,4.) A fogalmazás rendkívül pontos. Egyrészt, mert kifejezésre 

juttatja, hogy amit a galáciai ellenfelek hirdetnek, nem a páli 

evangéliumnak egy helyesbített változata. Más alapokra épül, más 

utat kínál s ezért a kettő szöges ellentétben van egymással. Másrészt 

azt is elárulja, hogy a Galáciában buzgólkodók tanításukat 

evangéliumként, örömüzenetként kínálják fel. Vagyis elgondolásaikkal 

az üdvösség ígéretét csillantják fel hallgatóik előtt, abban 

a hiszemben, hogy járható utat mutatnak nekik. 

Mi lehetett ennek az evangéliumnak a tartalma? Erre csak 

azokból az érvekből következtethetünk, amelyekkel Pál a tanításukat 

támadja. Bizonyára Isten ígéreteinek elnyeréséhez elengedhetetlennek 

tartották a testi Izraelhez való csatlakozást (3,29). 

Ezért kívánták meg a körülmetélést még a nem zsidó eredetű keresztyénektől 

is (5,2). Nagy szerepet játszhatott tanításukban a 

törvény, úgy, ahogy azt a zsidóság abban a korban értette és gyakorolta 

(4,21; 4,10—11). A törvényt olyan kötelezettségnek tekintették, 

amelyet Krisztus követőinek is vállalniuk kell, hogy töké- 

38

letesen betöltsék Isten akaratát (5,18). Nem tudunk sokat arról 

sem, hogy Jézusnak milyen szerepet tulajdonítottak tanításukban. 

Valamit feltétlenül tanítaniuk kellett róla, hiszen a galáciai ellenfelek 

is keresztyének voltak. A rabbinizmus hagyományainak 

(Talmud) ismeretében valószínűnek látszik, hogy Jézusban azt a 

Messiást látták, aki a mózesi törvényt igazán tanítja és a benne 

hivők életében meg is valósítja (Str-B III. 577). 

A Galata-levél egy megjegyzéséből (2,4) és a Cselekedetek 

könyvének hasonló tartalmú tudósításából (15,1.24) kiindulva feltételezhetjük, 

hogy a „másik" „evangélium" hirdetői szoros kapcsolatban 

állottak a jeruzsálemi ősgyülekezet egy szélsőséges, farizeusi 

(ultrajakobinusi — Jakabon is túltevő) ágával. Ennek a 

csoportnak küldöttei, vagy képviselői lehettek. Mindenesetre ők 

jelenthették a tévtanítók szellemi hátterét. 

(7> A galáciai tévtanítók tanításukat ugyan evangéliumnak 

állítják be, de valójában mégsem az. Nem is lehet, mert nincs más 

evangélium, csak az, amit Pál és munkatársai hirdettek közöttük 

(8—9 v.). Tehát nemcsak a Galáciában hirdetett „másik evangélium" 

képtelenség, hanem sehol és semmikor nem lehet szó valamiféle 

más tartalmú evangéliumról. Ezért, ha valaki ki is gondolna 

ilyet, és mégha az üdvösség ígéretét fűzné is hozzá, egészen 

bizonyosra vehetjük, hogy nem evangéliumot hirdet, hanem tévútra 

csábít (Csel 4,12!). Mit mond itt ki Pál? Azt állítja talán, 

hogy ő az igazság egyetlen letéteményese? Nem, egészen más nyomon 

jár érvelése. Az evangéliumban Isten hívó szava szólal meg 

( 6. v.). Az evangélium tehát Istené. Istentől pedig nem jöhet kétféle, 

vagy akár többféle szó. Pál a következő, meglehetősen hoszszú 

levélszakaszban fogja bebizonyítani, hogy nem alaptalanul 

állítja: az általa hirdetett evangélium az egyetlen Istentől jövő 

szó. 

Ezek szerint az egyházban, sőt az egész világon csak neki lehet 

igaza? A dolog nem ilyen egyszerű. Pál lehetségesnek tart véleményeltéréseket, 

különböző színezetű irányzatokat az Isten népe 

között. Ezt világítja meg a 7. vershez legjobban illő párhuzamos 

helyen lKor 3,11—13-ban: „Más alapot pedig senki sem vethet 

a meglévőn kívül, amely a Jézus Krisztus. Erre az alapra viszont 

építhet valaki aranyat, ezüstöt, értékes köveket, fát, szénát, szalmát. 

Hogy ki mit művelt, majd kiderül. Ama nap ugyanis meg 

fogja mutatni, mert tűzben fog megjelenni". Lehet tehát különb- 

39

ség a „felépítmény"-ben, de az alap csak egy lehet: Jézus Krisztus. 

Mert úgy tetszett Istennek, hogy egyedül benne legyenek 

meg az új teremtés feltételei, és egyedül általa teremtse újjá az 

embert. Itt nincs helye semmiféle bizonytalanságnak. A gyógyszert 

is pontosan kell felírni, pontosan kell összeállítani és az előírásnak 

megfelelően kell szedni, különben halálos méreggé válhat. 

A Pál által hirdetett evangélium tehát Isten szabadító szeretetének 

egyetlen útja az emberhez. Mindenki más csak a maga 

nevében beszélhet és ígérhet. Isten nem fogja igazolni őt. Ha 

szűkkeblűnek találjuk Pált, a magyarázatot ebben kell keresnünk. 

Mindent a végső cél felől ítél meg. Sok minden szép, igaz és fontos 

lehet még a világban, de ehhez a célhoz csak az evangélium 

— az egyetlen! — vihet közelebb. Ebből a szempontból minden 

más, bármilyen újszerűnek tűnik is, csak a réginek valamiféle 

változata lehet. 

A ,,nincs más evangélium" igazsága alapján elképzelhetetlen, 

hogy a keresztyén tanítás egysége közmegegyezés útján jöjjön létre. 

Azáltal, hogy az eltérő nézetekből mindegyik fél enged valamit, 

összeállhat ugyan valamiféle közös alap, de egyáltalán nem 

bizonyos, hogy ez az alap azonos azzal, amit Isten rakott le Jézus 

Krisztusban. Ha nem azonos — és ez a valószínű — akkor a cél 

felől nézve Isten újat teremtő munkája szempontjából teljesen 

érdektelen, sőt talán káros is. Ezért nem egyezkedik Pál a Galata-levélben, 

hanem újra és igen határozottan kifejti az evangéliumot 

az ott élő gyülekezeteknek. Mert jól tudja: az egységből 

még nem lesz evangélium, de Krisztus evangéliuma megteremtheti 

az egységet is. 

Az apostol tehát félreérthetetlenül leszögezi: más evangéliumról 

nem lehet szó. Ha a galáciabeliek mégis azt hiszik, hogy van 

más, és az elfogadható, akkor csak az történhetett, hogy némelyek 

megzavarták őket, és már nem látnak tisztán. Nem hiszem, 

hogy a galáciabeliek is zavarosnak érezték volna helyzetüket, 

vagy hogy azok a bizonyos „némelyek" maguk is felforgatónak 

tekintették volna magukat. Pál ismét az evangélium szempontjából 

ítéli meg a helyzetet. 

Különben nem is a galáciai gyülekezetek felbolydulása nyugtalanítja 

őt elsősorban. A gyülekezetek zavartalan békéjét nem tartja 

mindenáron megőrzendő értéknek. Ha így volna, akkor nem 

írná meg levelét. Mert joggal vethetnék az ő szemére is, hogy 

40

levelével megzavarja a már kialakult helyzetet. Az egyetlen evangélium 

is okozhat zavart. A thessalonikai népgyűlésen meg is vádolják 

Pált és munkatársát azzal, hogy „az egész világot felforgatták" 

(Csel 17,6). Viszont a nyugalom sem mindig üdvös nyugalom. 

Lehet a lelki halál békéje is. 

A baj Galáciában éppen az, hogy egyesek a Krisztus evangéliumát 

visszájára akarják fordítani, és ezzel zavarják meg a gyülekezeteket 

hitükben. Ezek az emberek azért válhattak igazán veszélyesekké, 

mert meggyőződésüket nem tartották meg maguknak. 

Amint a galáciai gyülekezetek hirtelen és tömeges eltántorodásából 

is kitűnik, rendkívüli missziói buzgalom jellemezte őket. 

De nem szabad, hogy ez bárkit is megtévesszen. Az ember sokszor 

tanúsít nagyobb buzgóságot a rossz ügyekben, mint a jókban. 

Tevékenykedésüket nem elég az „evangélium elferdítésének" 

nevezni. Az eredeti szöveg sokkal súlyosabb kártevésről beszél. 

Ha csak elferdítették volna az evangéliumot, maradt volna belőle 

valami. De azok, akik a „másik evangéliumot" hirdetik, az ellenkezőjét 

vallják mindannak, amit Pál hirdetett közöttük. Pál a 

Krisztus evangéliumával ment közéjük, s miközben elmondta, 

mit tett értük Krisztus (3,1!), maga az élő Űr új teremtményekké 

formálta őket. De Galáciában most — a Krisztus evangéliuma 

felől nézve, — bár Krisztus evangéliumáról beszélnek, eltorlaszolják 

Jézus útját, aki pedig szolgálni szeretne nekik javaival. 

Mert ahelyett, amit Krisztus tett, az lett fontossá, amit nekik kell 

tenniük. Ahelyett, hogy elfogadnák hittel Isten kegyelmét, ki 

akarják küzdeni maguknak. A súlypont Istenről az emberre helyeződött 

át. Nem mintha még csupán kísérletről volna szó, hiszen 

a gyülekezeteket már megzavarták. Pál azonban tudja, hogy 

az evangéliumot nem lehet megrontani. Ha visszájára fordítják, 

már nem evangélium többé. 

(8) A galáciai gyülekezetek tagjai nem tekinthetik magukat 

pusztán mások megtévesztő munkája áldozatainak. Azért, mert 

valaki jóhiszeműen és missziói buzgalommal közeledik feléjük, 

még nem adhatnak hitelt szavának. Nekik maguknak is el kell 

tudni választaniuk a búzát a konkolytól, az evangéliumot a viszszájára 

fordított evangéliumtól. Hiszen ismerniük kellene azt, 

ami kiragadta őket pogányságukból és új emberré teremtette 

őket. 

Olyan finom érzékkel, önvédelmi reflexszel kellene rendelkez- 

41

niük — mondja Pál —, hogy ments Isten! — esetleg még reá 

vagy munkatársaira sem volna szabad hallgatniuk, ha mondanivalójuk 

nem igazodik az általuk már korábban hirdetett evangéliumhoz. 

Hitüket nem köthetik emberhez, még lelki szülőatyjukhoz 

sem, csak egyedül az evangéliumhoz. Ezen a ponton lesz nyilvánvalóvá, 

hogy helytelen dolog Pál evangéliumáról beszélni. 

Nem mintha ő egy percig is kételkedne a maga igazában. De azért 

harcol érte az utolsó lehelletéig mert tudja: a rábízott evangélium 

Istentől ered. S ha olykor ezt az evangéliumot sajátjának is nevezi 

(Rm 2,16; 16,25) ezt csak abban a tudatban engedi meg magának, 

hogy ami az övé, egyúttal az Istené is. 

De nem adhat hitelt a keresztyén ember még mennyből jövő 

angyal szavának sem, ha az nem egyezik a Krisztus evangéliumával. 

Pál nem stilisztikai fogásként említi a túlvilági beavatkozás 

lehetőségét, mintha egy képtelen feltételezéssel akarná rávenni 

olvasóit: senkire se hallgassatok! ö valóban számít túlvilági 

közvetítő lényekkel (Rm 8,38; lKor 11,10 stb.). De számol az ember 

fogékonyságával is ilyen jelenések iránt, és főleg számol 

szent révületben fogant, nem emberi logikához igazodó kinyilatkoztatásokkal 

(lKor 13,1). Leginkább pedig azzal, hogy az újszerű 

tanítások apostolai minden időben szívesen hivatkoznak mennyei 

jelenésekre, látomásokra. Senkinek sem szabad az ilyesmitől megilletődnie, 

hanem az effajta dolgokat az evangélium mértékével 

kell megvizsgálnia. „Nem tudjátok-e, hogy angyalok felett is ítélünk?" 

— kérdezi Pál a korinthusiaktól (lKor 6,3). 

Bárki is az, aki az egyetlen evangélium helyébe más evangéliumot 

akar csempészni — legyen átkozott, mondja ki Pál a súlyos 

ítéletet. Essék ki az ilyen az Isten kegyelméből, és kerüljön megsemmisítő 

haragja alá. Bár átkából az Ótestamentum szigorú lehelete 

csap felénk, ne higgyük, hogy Pál elfeledkezett a krisztusi 

szeretet parancsáról. Olyanokat helyez itt átok alá, akik nemcsak 

a maguk bőrét viszik vásárra, hanem másokat is megfosztanak 

Krisztus újjáteremtő szeretetétől. Egyébként se nevez meg név 

szerint senkit. Tehát nem a középkori egyházban kialakult gyakorlat 

szerint cselekszik. Így mindenkinek magának kell eldöntenie, 

hogy megteszi-e a kockázatos lépést az átok földjére, vagy 

sem. A jól hirdetett evangélium mindig is döntés elé állítja az 

embert. Vagy azt mondja az ige hallgatója: „anathema Iészousz", 

azaz nincs közöm Jézushoz, pusztítsa el őt az Isten, mert nem tő- 

42

le való! Vagy pedig: „Űr a Jézus"!. Tehát tőle várok mindent, és 

néki szolgálok teljes életemmel (lKor 12,3). Pálnak nincs kétsége 

afelől, hogy aki elveti Jézust, kitépi gyökereit Istenből s így önmaga 

pusztulásának lesz okozója. De galáciai ellenfelei még abban 

a hiszemben élnek, hogy Krisztus szolgálatában állnak, és 

minden rendjén van. Ezért félreérthetetlenül meg kell mondani 

nekik: aki Krisztus evangéliumát a visszájára fordítja, kiközösíti 

magát Isten áldásából. 

(9) Ezután újra a gyülekezetekhez fordul intő szavával, mert 

eltántorodásukért az őket elhívó Istentől, nem háríthatják át a 

felelősséget a megtévesztőkre. Az apostol és munkatársai, amikor 

náluk jártak, megmondták előre: Ha valaki evangéliumot hirdet 

nektek azon kívül, amit elfogadtatok, átoknak kell lennie! Pálék 

tehát felkészítették a galáciai keresztyéneket arra az eshetőségre, 

hogy jöhetnek hozzájuk olyanok, akik Krisztus evangéliumaként 

hirdetik ugyan tanításukat, de az mégsem az egyetlen evangélium. 

Az apostolnak bizonyára voltak már rossz tapasztalatai 

ezen a téren. Az ilyen kísérletekre felkészített keresztyéneknek 

el kellett volna utasítaniuk a „másféle evangélium" hirdetőit és 

fel kellett volna ismerniük, hogy tanításuk visszája mindannak, 

ami Pálék szolgálata által hitre vezette őket. 

Itt valami nagyon fontos, és az egyház története során gyakran 

figyelmen kívül hagyott szempontra világít rá az apostol: ami a 

keresztyén tanításban a hit megszületése és Isten újjáteremtő 

munkája számára nélkülözhetetlen, nem fokról fokra alakul ki, 

mint — mondjuk — az idő és a kutatómunka során egyre több 

és helyesebb ismerettel rendelkező természettudomány. A keresztyén 

hit kutatójának visszafelé kell tapogatnia, és a hagyomány 

fonalán az eredet felé kell közelítenie. A galáciabeli keresztyéneknek 

emlékezniük kell arra az evangéliumra, amely hitre indította 

őket, és féltve kell őrizniük azt. Amit azonban az apostol 

nekik átadott, ő is úgy vette át, mégpedig magától Krisztustól 

(1,12) és más keresztyén bizonyságtevőktől (lKor 15,3—7). 

Nem véletlen, hogy a keresztyén hit kutatójának ilyen utat kell 

végigjárnia. Mert a hit igazsága nem tanfejlődés eredménye. Nem 

olyan, mint az a ház, amelynek régi szárnyához minden nemzedék 

— a kor szükségleteinek és ízlésének megfelelően — hozzátold 

valamit. Nem a zsidóság, az iráni vallás, vagy a hellenizmus 

vallásos nézeteiből és szokásaiból, „felismeréseiből" összerakosga- 

43

tott mozaik. A hit abba fogódzik, amit Isten tett értünk Jézus 

Krisztus által, és mindezt úgy fogadja el, ahogy maga Isten világította 

meg számunkra Jézus Krisztus által. Események dolgában 

pedig mindig az a legilletékesebb, aki legközelebb áll ahhoz, 

ami történt, és a magyarázatot is attól kapja, aki az eseményeket 

előidézte. A reformáció megértette Pál törekvését, és ezért mondta 

ki az „ad fontes" elvét: az egyházi hagyományok évszázadokon 

át lerakódott és felgyülemlett törmelékén keresztül utat kell törni 

magához a forráshoz, hogy tiszta vízhez juthasson a szomjazó. 

Vajon azt jelenti mindez, hogy az egyházban monoton egyhangúsággal 

csak a régi, újszövetségi, vagy éppen páli formába öntött 

evangéliumot lehet ismételgetni, és minden újat — ismét egy 

„jó" keresztyén szokás szerint — gyanakvással kell fogadni? Korántsem! 

Maga Pál a legszabadabb e tekintetben: „A zsidóknak 

zsidóvá lettem, a törvény alatt élőknek törvény alatt élővé ... a 

törvénynélkülinek törvénynélkülivé... az erőtleneknek erőtlenné 

... mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen 

megmentsek némelyeket." (lKor 9,20—22) Mi így egészíthetnénk 

ki: a huszadik századi embernek huszadik századivá kell lennünk. 

Pál rugalmas magatartását azzal indokolja, hogy mindezt 

az evangéliumért teszi (lKor 9,23). Mert az evangélium csak akkor 

örömhír, ha az embert saját helyzetében és korában szólítja meg. 

De minden újnak az egyházban egyetlen mértéke van: amit Isten 

tett értünk a Jézus Krisztus által. Az egyház népének — akarvaakaratlanul 

— tovább kell mennie történelmi vándorútján. Egy 

valamit azonban soha nem hagyhat hátra, még ha olykor tehernek 

is érzi: az evangéliumot. Hiszen ez az iránytűje, mindennapi 

kenyere. Furcsa szerzet a keresztyén ember. A galaták esete mutatja, 

hogy milyen kapva-kap minden újon, ami szembefordítja 

őt az evangéliummal, de rendkívül gyanakvó, amikor az evangélium 

valami újat akar neki mondani. 

A kezdetben elfogadott evangélium hűtlen elhagyása miatt elhangzó, 

megrovó szavakat ismét átokmondás követi. Jellemző, 

hogy még most sem a galáciai keresztyének fejére mondja ki a 

legyen átkozott formulát, pedig igazán rászolgáltak erre. Most is 

arról beszél, amit egykor a lelkükre kötött, és amit tenniök kellett 

volna: szent borzadállyal kellett volna elutasítaniuk és átok alá 

helyezniük azokat, akik „egy másik evangéliummal" közeledtek 

feléjük. 

44

(10) Egy kérdés azonban még függőben maradt és válaszra vár. 

Mi a biztosíték arra nézve, hogy az egész vitás ügyben Pálnak és 

munkatársainak van igaza? Mindkét fél azt állítja a maga tanításáról, 

hogy az evangélium. Elegendő Pálnak arra hivatkoznia, 

hogy ő hirdette először az evangéliumot Galáciában? Vagy talán 

egyedül ő lehet olyan bizalmas kapcsolatban Istennel, hogy ilyen 

bátran kimondhatja: ami az enyém, az az Istené? Sejtjük, hogy 

minden, amit az egyetlen evangéliumról és az egyetlen evangélium 

mindent megítélő mértékéről mondott, a kérdésre adott válaszon 

áll, vagy bukik. 

Ebben a nehéz helyzetben nem tud mást tenni: magára hivatkozik. 

Semmi kétségbevonhatatlan külső jel vagy bizonyíték nem 

áll rendelkezésére, csak a maga igazának tudata és vállalása. De 

ez nem hitének fogyatékossága. Az ügy ilyen, amelynek szolgálatába 

szegődött. Isten mindig védtelenül hagyja a hátát. Aki nem 

akar hinni benne, és nem azt az arcát keresi, amelyet Jézusban 

felfedett, talál elég sebezhető felületet rajta. Pál a kétkedő kérdésekre 

visszakérdez: Talán azt gondoljátok, hogy én most embereket 

akarok rászedni, vagy talán Istent? Vagy másként: Azt hiszitek, 

én a magam álláspontját, vallásos hóbortjaimat akarom 

rákényszeríteni emberekre éppen úgy, mint Istenre? A választ az 

olvasóra bízza. Mindenkinek magában kell eldöntenie, mit válaszol. 

Pál sem felel nyíltan. De abból amit válaszol, kihallhatjuk 

a „nem"-et. Ö nem akar rászedni sem Istent, sem embert. Neki 

egyedül az a fontos, amit Isten akar, és amit az Ö nevében kell 

vinnie az emberekhez. Mert ő nem az emberek kedvét keresi. Lehetséges, 

hogy galáciai ellenfelei azzal vádolták, hogy az emberek 

kedvét keresi, amikor a törvény terhét le akarja venni a vállukról. 

Pedig ha Pál emberek kedvét keresné, akkor alkalmazkodna 

a Galáciában uralkodó hangulathoz, és nem írná meg levelét. 

Az apostol kijelentése könnyen félreérthető. Hát nem az az Isten 

akarata, hogy az övéi minden ember javát szolgálják? Nem kíván-e 

meg a szeretet rengeteg alkalmazkodást? Dehogyisnem! 

De az apostol most egészen másról beszél: az evangélium hirdetője 

nem szabhatja a rábízott üzenetet hallgatói ízléséhez. Nem 

lehet a gyülekezet gyarló emberi vágyainak a kiszolgálója. Nem 

neki kell a gyülekezet után mennie. A gyülekezetnek kell reá 

hallgatnia. Mert csak így szolgálhatja javukat. 

Ha Pál még mindig emberek kedvében akarna járni, nem volna 

45

Krisztus szolgája. Az Ótestamentum nagyjai a földi embernek kijutó 

legnagyobb tisztességnek tartották, ha Isten szolgái lehettek. 

Ha nagy az Űr, nagyra becsült a szolga is. Pál is büszkén 

emlegeti nem egyszer „a Krisztus szolgája" kitüntető címet (Rm 

1,1; Fii 1,1). De most inkább arra gondol hogy „nem lehet a szolga 

feljebb való az ő uránál" (Mát 10,24). Neki kell urához igazodnia, 

és nem fordítva. Pál Krisztus szolgájának vallja magát, 

aki nem parancsolni akar Krisztusnak, hanem engedelmeskedni. 

Még pedig azért, hogy Krisztus újjáteremtő szeretetével szolgálhasson 

azoknak, akiknek Pál szolgál. Nem mintha nem állt volna 

szoros kapcsolatban sok emberrel és nem szorult volna mások 

segítségére. Mégis éppen a reábízottakért függetleníti magát minden 

emberi tekintettől, s őrzi önállóságát körömszakadtig minden 

más befolyástól. Népszerűséget könnyen szerezhetne magának, 

ha az emberek kedvében akarna járni, de akkor bűneikben 

hagyná őket, és nem mutatná meg nekik a szabadulás egyetlen 

útját. 

Végére értünk Pál apostol egyik leghatározottabb, legszókimondóbb, 

az evangélium mértékét a legkövetkezetesebben alkalmazó 

bizonyságtételének. A végeredmény mégis ez: hogy hihessünk 

neki, azt is el kell hinnünk, hogy ő valóban Krisztus szolgája. 

Mintha újra bizonytalanná vált volna minden. Ám helyzetünk 

mégsem egészen reménytelen. Az evangélium, amelyet Pál képvisel, 

nemcsak hitet vár, hanem hitet is teremt. Krisztus által újjáteremtett 

szemeket és füleket ad, amelyek látván látnak, és 

hallván hallanak. Akiken segített Jézus evangéliumával, azok már 

nem kételkednek Pál igazában. Ők is boldogan vallják vele 

együtt: Nincsen más evangélium. 

46

III. AZ EGYETLEN EVANGÉLIUM 

ISTENTŐL SZÁRMAZIK 

1,11-3,5 

A galáciai helyzetnek az előzőekben (1,6—10) megismert elemzéséből 

és Pálnak a helyzetről kialakított egyértelmű állásfoglalásából 

logikusan következik a most sorra kerülő terjedelmesebb 

szakasz. Ott leszögezte ugyanis, hogy az általa és munkatársai által 

Galáciában hirdetett evangélium Istentől származik, az ö 

egyetlen és kizárólagos elhívó szava az emberhez, s ezért nem is 

lehet szó valamiféle „másik evangéliumról". Ezt az állítását azonban 

alá kell támasztania. Hivatkozott ugyan már a Krisztushoz 

fűződő őszinte, alárendelt kapcsolatára (1,10), ám ezen kívül még 

bőven van mit felhoznia. 

Megtörtént dolgokra hivatkozik, hiszen állítása csak így bizonyítható. 

Mert a bibliai gondolkodás számára nem a tartalom 

kérdése az elsődleges, mint például a görög szellemiség talaján. 

Az apostol, de a galáciabeliek számára is elsősorban az a fontos, 

hogy az, amit hirdetnek és hallanak, Istentől ered-e, vagy sem. 

Ha igen, akkor az üzenet tartalmára akkor is oda kell figyelnünk, 

ha az nem egyezik meg teljesen az igazságnak magunk vagy mások 

által kialakított tartalmával. így érthető, hogy a kérdés történeti 

kérdés lesz: Rá kell mutatni a történelem zajló folyamában 

arra a pontra, ahol megnyílt az Isten világát eltakaró függöny, 

és maga Isten nyilatkoztatta ki szándékát. Pál számára annál is 

inkább fontos volt ez, mert galáciai ellenfelei a Sinai hegyre mutattak, 

ahol Isten látványos körülmények között nyilatkoztatta 

ki törvénybe foglalt akaratát. 

47

Pál lépésről lépésre oldja meg feladatát. A soron levő rész is 

bizonyítja, hogy kevés nála tudatosabban, átgondoltabban és célratörőbben 

fogalmazó íróval találkozunk. („Pál összeszedetten 

író, jól érvelő és gondolatmenetében állhatatos szerző.": John 

Locke angol filozófus (1632—1704), id. J. C. O'Neill 1. o.) Először 

kimondja az alaptételt: Evangéliuma Krisztus kinyilatkoztatásából 

származik (1,11—12). Majd sorra veszi a történeti tényeket: a) 

Öt maga a feltámadott Úr fordította meg élete útján (1,13—17). b) 

Ezután sem került szoros kapcsolatba keresztyénekkel (1,18—24). 

c) A jeruzsálemi ősgyülekezet vezetői a „pogányok evangéliumát" 

az egyház közös kincsének ismerték el (2,1—10). d) Antiókhiában 

rendreutasította Pétert az evangéliumi szabadság tekintetében 

tanúsított következetlenségéért és bizonyságot tett az evangélium 

életújító erejéről (2,11—21). e) Végül a galatákhoz fordul, és 

megkérdezi tőlük, hogy ezek után mit gondolnak: ők kinek köszönhetik 

az életüket megújító Lélek ajándékát (3,1—5)? 

Már a galáciaiaknak adandó felelet kifejtésének első szakaszában 

előtűnik az a váz, az a szerkezet, amelyre Pál felépítette levelét. 

Az exegéták arról panaszkodnak, hogy Pál ebben a levélben 

nem követ világosan kivehető gondolatmenetet. Ám ha arra 

figyelünk, hogy hol szólítja meg személy szerint a galatákat, világosan 

és áttekinthető tagolódást figyelhetünk meg. Ezek a személyes 

hangvételű részek mindig egy nagyobb egységet zárnak 

le, és a mondottak tanulságait szűrik le a galaták számára. (Lásd: 

Bev. o.) 

Végig, az egész terjedelmes szakaszon keresztül egyetlen szempont 

vezeti az apostolt. Az, amit 1,11—12-ben tűz maga elé. 

Evangéliuma nem emberi eredetű, és ezt nemcsak ő, hanem a galaták 

is igazolhatják. A Galata-levéllel foglalkozó írásmagyarázók 

szinte kivétel nélkül feltételezik, hogy Galáciában Pál személyét 

és apostoli tekintélyét is megtámadták, ezért kell neki olyan görcsösen 

bizonyítania evangéliumának isteni eredetét. Véleményem 

szerint ez a feltételezés nem helytálló, s elfogadása téves irányba 

viszi a magyarázatot. Lehetséges, hogy galáciai ellenfelei Pált magát 

is támadták, de Pál maga — s ez nyilvánvaló — az egész akciót 

nem a maga személye és apostoli tekintélye, hanem az evangélium 

elleni támadásnak értékelte. Ezért nincs egyetlen olyan 

szó sem a levélben, amellyel apostoli tekintélyét védené, pedig 

ezt más leveleiben nem egyszer megteszi (lKor 9,1; 2Kor 11,5). 

48

Annál inkább síkra száll az evangéliumért, amelyről nem győzi 

elégszer bizonyítani, hogy az nem az övé. 

Mivel nem akarom leterhelni a tulajdonképpeni magyarázatot, 

itt szólok arról a kérdésről, amelyet semmiképpen nem lehet 

kikerülni. Egy könyvtárra való tanulmány próbál eligazodni 

ugyanis a különböző újszövetségi források Pál apostol életére 

vonatkozó adatai között. A legtöbb közlés ebben a tárgyban a 

Cselekedetek könyvében található. De leveleiben Pál maga is 

elhint néhány visszaemlékezést mozgalmas életének egyik-másik 

fordulatáról. Így például az 1. és 2. Korinthusi levélben summázza 

apostoli szolgálatának viszontagságait (lKor 1,16,5—8; 

2Kor 1,8—10; 11,21—12,10), a Filippi levélben pedig megtéréséről 

ír pár mondatot (Fii 3,1—8). Legtöbb adatot életéről mégis a 

Galata-levélnek soron következő szakaszában közöl. 

A fő gondot a Cselekedetek könyve értesüléseinek és Pál személyes 

közléseinek egyeztetése jelenti. Különösen is nehéz azoknak 

az adatoknak összehangolása, amelyeket a Cselekedetek 

könyve három helyen is hoz Pál megtérésének körülményeiről, 

(9., 23. és 26. fejezetekben) mindazzal, amit a Galata-levélben 

Pál maga ír erről. Ez a két forrás például nem egyféleképp számol 

be Pál életének a damaszkuszi fordulat utáni alakulásáról. A 

Cselekedetek könyve Pálnak több jeruzsálemi tartózkodásáról 

tud, mint amennyiről az apostol a Galata-levélben beszámol. Továbbá 

másként alakulnak a jeruzsálemi „apostoli zsinat" eseményei 

a Cselekedetek könyvében (15. fej.), és másként a Galatalevél 

híradása szerint. 

Melyik tudósításnak van igaza? A kutatók általában Pál közléseit 

tartják megbízhatóbbnak, mert — amint állítják — a Cselekedetek 

könyvének szerzője, Lukács csak másod- vagy harmadkézből 

tudott ezekről az eseményekről. Pál viszont a maga viszszaemlékezéseit 

adja közre. Én megkérdőjelezem ezt az álláspontot, 

mert íróasztalszagúnak ér/em. Mindenki tudhatja magáról, 

hogy visszaemlékezései mennyire egyoldalúak, elfogultak, és az 

emlékezet nem mindig a leglényegesebbet őrzi meg a legpontosabban. 

Ennél is többet nyom a latban azonban az a tény, hogy mindkét 

szerző, Lukács és Pál is, egy bizonyos szempontból, és egy 

bizonyos célt követve sorakoztatja fel az eseményeket. Tehát 

tendenciózusak az elbeszélések — és melyik beszámoló vagy el- 

4 

49

eszélés nem az ezen a kerek világon?! Amennyire én Lukácsot 

meg tudom ítélni, a feltámadott Úrnak szolgái által végigjárt diadalútját 

akarja bemutatni, Jeruzsálemtől Rómáig. Pál viszont, 

amint már előbb is láttuk, azt a kijelentését igyekszik életének 

eseményeivel igazolni, hogy ő az „egyetlen" evangéliumot magától 

Krisztustól kapta. Természetesnek kell tartanunk, hogy az írói 

érdeknek engedve egyik vagy másik esemény, amely a mondanivaló 

szempontjából nem olyan fontos, kihull vagy az egyik vagy 

a másik szerző rostáján, vagy esetleg egyik vagy másik felhasznált 

adat eltérő megvilágításba kerül. 

A lényeget illetően azonban Lukács és Pál összhangban vannak. 

Mindketten a damaszkuszi úton történt eseményekben látják a 

döntő életfordulatot. Mindketten az evangéliumnak a pogányok 

között történő hirdetésében jelölik meg a páli küldetés főirányát, 

és mindketten az őskeresztyénség két főáramlatának megegyezésében, 

az egyház egységének megőrzésében összegezik az „apostoli 

konvent" végeredményét. És éppen ezek azok a mozzanatok, amelyek 

a Galata-levélben perdöntő jelentőségűek. (Akit a kérdés 

közelebbről érdekel, bőséges anyagot és irodalomjegyzéket találhat 

Schlier Galata-kommentárjának 105—117. oldalain.) 

1. Az evangélium nem emberi eredetű 

1,11—12 

1,11—12: (11) Most pedig meg fogom értetni 1 veletek, testvéreim, 

azt, hogy az az evangélium, 2 amelyet hirdetnem kell, 3 nem 

emberi eredetű/* (12) Mert én azt nem embertől vettem át, 5 nem 

is úgy tanultam 6 , hanem a Jézus Krisztus kinyilatkoztatása révén 

jutottam hozzá 7 . 

' Meg fogom értetni: az eredeti szövegben szereplő szó, „gnóridzein", 

alakja (folyamatos jelen idő!) és jelentése szerint túlmutat a 11. versen, 

és az egész szakaszra vonatkozik. Tehát az egész következő rész 

azt fogja bizonyítani, hogy Pál evangéliuma nem emberi eredetű. 2 Az 

az evangélium: a hangsúlyos szórendi elhelyezés világosan mutatja, 

hogy itt Pál szembeállítja az „ő evangéliumát" a galáciai ellenfelek 

„másik evangéliumával". 3 Hirdetnem kell: az ige a görög szövegben 

passzívumban áll, s ezért a megbízóra, Istenre utal. A „hirdettetnie 

kéli általam" fordítás volna a legmegfelelőbb, ha a magyarban nem 

volna műveltető értelme is. 4 Nem emberi eredetű: ismét nehéz hely- 

50

zetben van a fordító. Mert a „kata", amely az „anthropon" előtt áll, 

nem annyira az eredet, mint inkább a minőség irányában módosítja 

a hozzá tartozó szót. Fordíthattam volna így is: „emberi minőségű'', 

vagy egyszerűen: „emberi". De mindkét fordítási lehetőség más, ide 

nem illő felhangokkal rendelkezik a magyar nyelvben. Luther a Galata-levelet 

magyarázva erről az igehelyről a következőt mondja: „Az 

emberek szerint való evangélium nem volna evangélium, hanem hazugság, 

mert minden ember hazug." Érzékeli, hogy mire akar célozni 

Pál, de túllő a célon. Mert az apostol nem akarja leszólni az embert. 

Csupán az isteni dolgokban való illetékességét és megbízhatóságát 

vonja kétségbe. 5 Vettem át: a zsidóság és a hellenisztikus misztériumvallások 

gyakorlatában széles körben használt szakkifejezés a szent 

hagyományok továbbadásának egyik mozzanatára. (Lásd: 1,9-nél a 

jegyzetet!) 6 Tanultam: nem valószínű, hogy az apostol itt a mai értelemben 

vett hittantanításra gondol, vagyis az egész keresztyén tanítás 

átvételére. A tanulás bizonyára a Jézus tanítására és történeteire, valamint 

egyes hitvallásokra vonatkozó, a szóbeli hagyományozás útján 

lassan állandó formát öltő hagyományanyag elsajátítását jelentette. 

A gyülekezetekben voltak olyan emberek, akiknek az ilyen értelemben 

vett tanítás volt a feladatuk (Rm 12,7; lKor 12,28; Ef 4,11). ' A Jézus 

Krisztus kinyilatkoztatása révén jutottam hozzá. Az eredeti szövegben 

nem különálló mondat. Csak mi vagyunk kénytelenek valamilyen ideülő 

igét hozzáfordítani. Tulajdonképpen a két előző tagadó értelmű 

mondat igéjét kell ideértenünk: Jézus Krisztus kinyilatkoztatása által 

kaptam és tanultam ti. az evangéliumot. — A Jézus Krisztus kinyilatkoztatása 

megint lehet gen. obi. és gen. subi., vagyis Jézus Krisztust 

egyaránt érthetjük a kinyilatkoztatás adójának és tárgyának is. (Lásd: 

1,7-ben 6. jegyzetet!) 

(11) Galáciai ellenfeleinek evangéliumként, tehát Istentől jövő 

örömüzenetként reklámozott elképzeléseivel szembeállítja Pál az 

általa hirdetett evangéliumot, és habozás nélkül kijelenti: az ő 

evangéliuma az egyetlen, és nem is lehet más (1,6). Mert minden 

más örömüzenet a végső cél felől, Isten újjáteremtő munkája 

felől nézve hamis illúzió. De ezt a hallatlan igényt igazolni 

is kell. 

Az evangélium természete miatt nem kezdheti azzal a bizonyítást, 

hogy az ő evangéliuma igazabb, teljesebb és életrevalóbb 

annál, mint amivel ellenfelei előhozakodnak. Két ok miatt sem 

teheti ezt. Isten rólunk hozott döntéseiről — mert erről szól az 

evangélium — csak maga Isten illetékes szólni, hiszen az ő döntéseiről 

van szó. Továbbá Isten Jézus Krisztus által és a vele történtekben 

hozta nyilvánosságra döntéseit. Ennélfogva az evangéliumnak 

magától Istentől kell származnia, és kapcsolatban kell 

4· 

51

lennie mindazzal, ami Jézus Krisztussal történt. Csak az az evangélium 

hiteles és elfogadható, amely ennek a két feltételnek megfelel. 

Ε tekintetben Pál és ellenfelei azonos nyelvet beszélnek, ők 

is csak az Istentől jövő kinyilatkoztatást tekintik érvényesnek, 

ők is Krisztus-hivő emberek, és benne látják Isten testett öltött akaratát, 

ha másképpen vonják is le a következményeket, mint az 

apostol. 

Ezért határozza el Pál, hogy meg fogja értetni a galáciabeli 

keresztyénekkel: az az evangéium, amelyet neki kell hirdetnie 

az igaz és egyetlen evangélium. Mégpedig úgy, hogy olyan eseményeket 

és helyzeteket fog elősorolni, amelyek egyrészt azt bizonyítják. 

hogy evangéliuma nem eredhet embertől, másrészt pedig 

azt, hogy végső soron maga Isten bízta rá az evangéliumot. 

A 11. versben ígéretének még csak az első felét fogalmazza 

meg: meg fogja értetni olvasóival, hogy a reá bízott evangélium 

nem emberi eredetű. Éles határt fog tehát húzni az isteni eredetű 

és emberi eredetű dolgok között, és ha evangéliuma emberi 

eredetűnek bizonyulna, már nem volna joga evangéliumként előhozakodnia 

vele. Előbb arról volt szó, hogy az evangélium eredetét 

azért kell tisztázni, mert Isten szándékairól egyedül maga 

Isten nyilatkozhat hitelesen. De Pál még egy másik szempontot 

is nélkülözhetetlennek tart. Az evangéliumnak ember közbejötte 

nélkül, elsőkézből kell Istentől származnia, hogy megbízhatónak 

tekinthessük. Az emberi gondolkodás és vallásosság története 

ugyanis jól ismeri a belső megvilágosodásnak azt a jelenségét, 

amelynek előszeretettel tulajdonítanak isteni eredetet (isteni szikra!) 

a „megvilágosodás kegyelmében" részesülök. 

Pál már eleve gyanakvással tekint mindarra, amihez az embernek 

valamiféle köze van. Szemléletmódjában az eredet egyúttal 

a minőséget, a megbízhatóságot is meghatározza. Gondoljunk 

csak arra, amit a „test szerint" (kata szarka) és a „Lélek szerint" 

való „járásról", életfolytatásról mond Rm 8,4-ben: Ha „testi", azaz 

Istennel szembefordult emberek vagyunk, akkor minden megnyilvánulásunkra 

ez lesz a jellemző. Ha viszont Isten Lelkének 

hatalma alatt vagyunk, akkor az életünk minősége is a Lélek bélyegét 

fogja magán viselni. Vagy vegyük azt az apostolnál sokszor 

fellelhető kiszólást: „emberi módon beszélek" (Rm 3,5; Gal 

3,15 stb.). Mindig olyankor él vele, amikor a maga véleményét 

mondja el, és nem Isten nevében szól. Ilyen esetben nem is igény- 

52

Ii, hogy szava döntő súllyal essék a latba. Mert ami embertől 

származik az csak emberi, kétes értékű lehet. 

S most ismét fel kell tennünk a kérdést (vö. 1,7 magy.): nem 

valami embert lealázó, antihumánus álláspontot képvisel itt az 

apostol? A „nil humánum alienum esse puto" („semmi sem idegen 

tőlem, ami emberi") humanista hitvallásával szembeállítja 

az így is megfogalmazható rideg kijelentést: minden idegen tőlem, 

ami emberi (1,11c!)? Lesöpör az asztalról minden igaz, nemes 

és nagy emberi megnyilatkozást és alkotást, mint haszontalan 

kárt és szemetet (Fii 3,7—8)? Tudjuk, hogy ez az embert megvető, 

antihumánus szemlélet és az ebből következő gyakorlat sokszor 

megkísértette, és még most is megkísérti a Szentíráson tájékozódó 

keresztyéneket. 

De teljesen félreérti az apostol álláspontját, aki figyelmen kívül 

hagyja, — és most ismét csak ezt mondhatom — hogy ő a 

végső cél felől, mégpedig az új teremtés felől (6,15!) alakítja ki 

véleményét az emberről. Ez az, amire az ember a maga erejéből 

eljutni képtelen. Sok nagyszerű dolog telt ki és fog még kitelni 

az embertől, de a Bábel tornyát soha nem tudja befejezni. Újjáteremteni 

csak Teremtője tudja az „egyetlen" evangélium erejével. 

A Jézus Krisztus evangéliumával, amelyben nekünk ajándékozza 

szeretetének legnagyobb ajándékát, magát az értünk meghalt 

és feltámadott Krisztust, „hogy többé ne mi éljünk, hanem 

Krisztus éljen bennünk" (Gal 2,20). Röviden: hogy „emberi minőségű" 

emberek helyett „Krisztus-minőségű" emberek legyünk. 

Az embernek ez az új teremtés felől megközelítő megítélése 

kihat az apostol egész emberszemléletére. Nem úgy gondolja tehát, 

hogy az ember egy bizonyos szempontból tökéletlen, más 

szempontból azonban tökéletes. Az ember megbízhatatlansága 

természetesen elsősorban az Isten dolgaiban mutatkozik meg. 

Olyanok vagyunk, mint a megrepedt, megvakult tükör, amely 

nagyon tökéletlenül veri vissza Isten dicsőségének sugarát (lásd 

lKor 13,12). De az Isten dicsőségének hiánya (Rm 3,22) kihat az 

emberi élet egész területére is, és homályba borítja, felemássá teszi 

vallásosságát, ítélőképességét, törekvéseit és emberi kapcsolatait. 

Embertelen szemlélet ez? Távolról sem! Isten nagyon szereti 

az embert, olyannyira, hogy az egyetlen Igazat is odaadta, mégpedig 

a keresztre adta érte. Krisztust követve maga az apostol is 

53

képes volt mindent megtenni és mindent vállalni az emberért 

(2Kor 11,23—31!). Éppen azért, mert az embernek szüksége van 

erre a szeretetre. De az újjáteremtő evangélium nem telik tőle. 

Ha pedig ezzel kelleti magát, az nem evangélium (1,6—9!). Végső 

soron ez a keresztyén humánum és emberszemlélet indítja arra 

Pált, hogy élete konkrét esetein mutassa meg: a reá bízott evangélium 

nem emberi eredetű. 

,.Hier scheiden sich die Geister" — idézhetnénk a német szólást: 

Itt van a látásmódok nagy vízválasztója! A keresztyénségen 

belül is! Mert Pál ítélete szerint a keresztyén üzenet és a keresztyén 

hit nem épülhet emberi előfeltételekre. Nem lehet alapja 

a természetes emberi értelem, mint a tomistáknál, vagy a lelki 

átélés, mint a misztikusoknál. Nem fogható fel az objektív 

vagy szubjektív szellem kiteljesedésének, mint azt idealista filozófusok 

hitték, s nem tekinthető a szeretet legmagasabbrendű 

vallásának a liberalizmus értelmezése szerint. A keresztyén hit és 

tanítás csak az evangéliumból születhet, élhet és újulhat meg. Abból 

az evangéliumból, amely nem az ember alkotó képzeletének 

terméke, s nem egy nézet vagy vélemény a sokféle emberi gondolat 

között, hanem Istentől eredő, az ő döntéseit tudtul adó 

örömüzenet. Mert „amit szem nem látott, fül nem hallott, amit 

az ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt 

szeretőknek" (lKor 2,9). Ezért nem pótolható a legkiválóbb filozófiával, 

a leghaladottabb szociológiával vagy a lélek legelrejtettebb 

zugait is feltáró pszichológiával sem. 

Az evangéliumból táplálkozó humánum tehát nem antihumánum. 

Nem minden humánum tagadása, hanem másféle humánum. 

Más, mint az antik vagy a modern humánum. S egy olyan korban, 

amikor sokakban újból megrendült az emberbe vetett hit, jó tudni, 

hogy az ember olyan lény, aki felé az evangéliumban kinyílt 

egy ajtó, s ezen az ajtón kiárad rá Isten szeretete, hogy újjáteremtse 

és megszentelje az emberi lényeget. 

(12) Az apostol az előbb egyértelműen és határozottan elutasította 

azt a feltételezést, hogy az általa hirdetett evangélium emberi 

eredetű. Ha az lenne, már nem evangélium volna, éppen úgy, 

mint ahogy nem evangélium az sem, amit ellenfelei evangéliumnak 

reklámoznak. De átfut az agyán még egy másik lehetőség 

gondolata is. Kétségbe vonhatják a rábízott evangélium hitelét 

olyan megfontolásból is, hogy ő csak emberek közvetítésével ju- 

54

tett az evangéliumhoz. Pál komolyan veszi ezt az érvet, és kijelenti: 

ő az evangéliumot nem embertől vette át, és nem is úgy 

tanulta. 

Itt csak keresztyén emberek jöhetnek szóba, hiszen csak tőlük 

vehette és tanulhatta volna az evangéliumot. Hogyan? Pál az 

evangélium hitelét rontó tényezőnek tartja, ha az evangélium keresztyének 

kezén fordul meg? Talán a keresztyén embereket is 

az Isten dolgaiban megbízhatatlan emberek közé sorolja (11. v.)? 

S ha így van, akkor azok, akik nem közvetlenül az Űrtől, hanem 

emberek közvetítésével hallották meg az örömhírt, nem lehetnek 

bizonyosak az evangélium tisztaságában? 

Akárhogy szépítjük is a dolgot, be kell látnunk: Pál ezekre a 

keresztyén hitet mélyen érintő kérdésekre igent mond: az ember 

közvetítő szerepe árthat az evangéliumnak. Nemcsak azért tiltakozik 

az ellen, hogy ő közvetítők révén jutott az evangéliumhoz, 

mert ellenfelei ezt is felhozzák ellene. (Egyáltalán nem bizonyos, 

hogy vádolták ilyesmivel!) Evangéliumból fakadó emberszemlélete 

követeli meg, hogy az evangélium mentes legyen még a keresztyén 

ember befolyásától is. Mert bár a benne hivőt munkába 

vette Krisztus újjáteremtő szeretete, mégis majd csak a végcélnál 

mondhatja el: íme, minden újjá lett! Addig viszont osztozik minden 

embertársa sorsában. Megmarad repedt és megvakult tükörnek, 

amelyen ugyan fel-felcsillan valami Isten dicsőségéből, de 

míg tart a földi lét, sohasem tudja teljes fényében visszatükrözni 

azt. Sanyarú is a sorsa annak, aki emberi közvetítőkhöz köti az 

ő hitét! 

Ezért nem akar Pál hallani arról, hogy ő a rábízott evangéliumot 

másod- vagy harmadkézből kapta, vagy hogy valakinek meg 

kellett tanítania rá. Ö magától az Űrtól kapta. Másképpen: a 

Jézus Krisztus kinyilatkoztatása révén jutott hozzá. 

Azt a görög szót, amellyel megnevezi, amiben Jézus Krisztus 

által része lett, meg kell tanulnunk. Rendkívül nagy horderejű 

szó az Újszövetség világában. A görög szó így hangzik: apokaliipszisz. 

A magyar mozinézők már ismerhetik ezt a szót, hiszen nem 

is olyan régen ezzel a címmel játszottak egy amerikai filmet a 

vietnami háború borzalmairól. Az apokalipszis mint „drámai és 

katasztrofális esemény" azonban a szónak csak mellékjelentése. 

A szó igei alakjának eredeti jelentése: leleplezni, napvilágra hozni 

azt, ami az emberi szem előtt még rejtve van. Fontos motívum 

55

a szó jelentésében, hogy az általa jelölt eseményben valami már 

meglévőnek a feltárulkozásáról van szó. 

így lett az „apokalüpszisz" a láthatatlan Isten önmagát feltáró 

tevékenységét és a megfoghatatlan isteni döntések és tervek kibontakozását 

egyaránt kifejező szóvá. Nagy jelentőségre tett 

szert a Jézust megelőző korban, de még az ő korában is gomba 

módra növő, kiterjedt ún. apokaliptikus irodalomban, amelynek 

szerzői hatalmas és megrázó víziókban festik le Isten uralmának 

katasztrófák sorain át vezető, szinte menetrendszerű kiteljesedését. 

Az első ilyen jellegű iratnak a Dániel próféta könyvét tartják, 

de találunk egyet belőlük az Újszövetségben is: a Jelenések 

könyvét. 

Az apokaliptika gondolatvilága mély nyomot hagyott az Újszövetségben 

is. Ezért akad olyan Újszövetséggel foglalkozó tudós, 

aki szerint a keresztyénség nem más, mint az apokaliptika nagy 

folyamának egyik mellékága. Éppen olyan túlzás ez, mint más 

hasonló feltételezés: a keresztyénség a zsidóságból kiszakadt 

szekta, vagy: egyike a hellenisztikus misztérium-vallásoknak stb. 

Az Újszövetség szerzői valóban sok motívumot felhasználtak koruk 

szellemi környezetéből, de még többet elutasítottak, mert 

nem voltak alkalmasak a nagy örömhír továbbadására. 

így volt ez az apokaliptikával is. Sok mindent átvettek belőle, 

annál is inkább, mert az apokaliptika az Ószövetség talajából nőtt 

ki, s Isten ószövetségi kinyilatkoztatására és ígéreteire támaszkodott. 

Mindez számukra is hitüket meghatározó tényezővé lett. Ök 

is tudtak arról, hogy Isten önmagát kijelentő, szabadító, hűséges 

Úr, aki az „utolsó időkben" (az „eszkhatonban") majd minden ígéretét 

beváltja (Rm 16,25; lKor 1,7). De az apokaliptikus felfogással 

szemben örömmel vallották, hogy ez az „utolsó idő" máris bekövetkezett. 

Isten a halálból életre hívott Jézus Krisztusban felkínálta 

szabadító szeretetét és hatalmát, s hit által már most részesülhetünk 

belőle, noha a végső kiteljesedés még számunkra is 

hátra van (Rm 3,21.26; 2Kor 6,2 stb.). 

Mindezt tudnunk kell, hogy jól értsük az apostolt, amikor azt 

vallja, hogy az egyetlen evangéliumhoz Jézus Krisztus kinyilatkoztatása 

révén jutott. Kinyilatkoztatásról beszél, és ez az apokaliptika 

nyelvén soha nem jelenthet valami szubjektív lelki élményt, 

megvilágosodást, vagy zaklatott idegrendszerből fakadó 

56

vizionálást. Lehetetlen felsorolni a fantáziának azokat a vadhajtásait, 

amelyekkel a történelem során a „pálfordulást" magyarázni 

próbálták. Ha valaki a damaszkuszi úton történt esetnek — 

1,13—16-ból nyilvánvaló, hogy Pál erre hivatkozik a galáciaiak 

előtt — a Cselekedetek könyvében olvasható leírásaiból esetleg 

ilyesmire következtet, most Páltól személyesen hallhatja: amit átélt, 

kinyilatkoztatás volt. Apokalüpszisz. Egy tőle függetlenül, 

már korábban is létező Valakiről hullott le az a láthatatlan lepel, 

amely őt a testi szem és az emberi tapasztalás elől elrejti. 

Ha nem feledkezünk el az „apokalüpszisz" szó biblikus értelméről, 

az is nyilvánvaló lesz előttünk, hogy Pál itt nemcsak a 

Názáreti Jézus megjelenéséről és a vele történt találkozásról beszél. 

Ennél jóval többről van itt szó. Kinyilatkoztatásban részesült. 

Tehát Jézus megjelenésével Isten igazi lénye és szándékai 

tárultak fel előtte. Hogy milyen módon? A Cselekedetek könyve 

szóbeli kijelentésről is tud, amely mindhárom változat szerint 

(9., 22., 26. fej.) a „Jelenés" kilétét fedte fel — „én vagyok a Názáreti 

Jézus, akit te üldözöl!" — és ezenkívül utasításokat is kapott 

a továbbiakra nézve. Csel. 9. fej. és 22. fej. szerint a damaszkuszi 

Ananiáshoz kell mennie, míg a 26. fej.-ben a pogányok körében 

végzendő szolgálatra kap megbízást. 

Minden szónál több és nagyobb kinyilatkoztatást jelenthetett 

azonban Pálnak maga az a tény, hogy Jézus éppen neki jelent 

meg, és az a mód, ahogyan Jézus bánt vele. Egyszerre a napnál 

is világosabb lett előtte, hogy Jézus valóban az, akinek mondta 

magát, és akinek a tanítványai állítják. Valóban csak ő lehet az 

Istentől küldött Messiás, hiszen él és megjelent neki, aki őt világcsalónak 

és népe félrevezetőjének tartotta. Nyilvánvalóvá lett 

egyszer s mindenkorra számára az is, hogy Isten érdemre való 

tekintet és személyválogatás nélkül bárkit visszafogad kegyelmébe. 

Mert ha az Istentől jött Messiás őt, az üldözőjét nem tiporta le, 

hanem magához emelte, kinek lehet reménytelen a helyzete Isten 

előtt? S ki lenne alkalmasabb a pogányok között végzendő szolgálatra, 

ha nem az, akinek farizeusi múltja, öntudata, vallásos 

fanatizmusa egy pillanat alatt kárnak és szemétnek bizonyult? 

Pál nem is felejtette el soha a damaszkuszi úton kapott kinyilatkoztatást. 

Levelei a bizonyságai annak, hogy hányszor tért ide 

vissza világosságot meríteni. Különösen akkor, amikor a keresztyénséget 

újra a törvény igája alá hajlítani szándékozókkal vívta 

57

harcát az evangéliumért (lKor 9,1; 15,9—10; Fii 3,4—8 és Gal 

1,11—16). 

így amikor az apostol Jézus Krisztus kinyilatkoztatásáról ír a 

galatáknak, a kifejezésnek mind a két értelmét hangsúlyossá 

akarja tenni. Mert akkor Damaszkusz előtt valóban a Krisztus 

adta a kinyilatkoztatást neki. De ez a kinyilatkoztatás ugyanakkor 

Krisztus elől is elvonta a leplet, úgyhogy attól fogva tudta 

már: mit adott Isten Őbenne neki és minden embernek (lKor 

9,1!), 

Jézusnak ez a közvetlen kinyilatkoztatása tehát az egyetlen 

tiszta forrása az evangéliumnak, és ez jogosítja fel Pált arra, 

hogy a magáét tartsa az egyetlen hiteles evangéliumnak, a galáciában 

lábrakapott evangéliumot pedig megfossza evangélium mivoltától 

(1,7). De nem mond-e ellen Pál saját magának, amikor 

egyedüli forrásként hivatkozik a damaszkuszi úton nyert kinyilatkoztatásra? 

Hiszen lKor 15,3—7-ben olyan Jézus-hagyományról 

ír, amelyet ő is úgy vett át másoktól, és adott tovább a korinthusiaknak. 

De leveleiben ezen kívül is még sok helyen fedezhetünk 

fel ilyen „átvett" hagyományt vagy hagyománytöredéket 

(Fii 2,6—11; Kol 1,15—18; Rm 3,25 stb.). A hagyományokhoz fűződő 

viszonya mégsem ingathatja meg a galatáknak szánt érvelését. Először 

is azért, mert az a hagyomány, amelyet másoktól átvett, 

ugyanarról a Jézusról szól, aki neki is megjelent. Másodszor: 

mert a Damaszkusz előtt kapott kinyilatkoztatás azért mindent 

nem árult el neki Jézusról. Szüksége volt tehát keresztyén testvérei 

kiegészítő tanúságtételére. Harmadszor pedig: mert számára 

továbbra is a közvetlenül kapott kinyilatkoztatás maradt a döntő, 

amelyhez mért minden más hagyományt. 

Láttuk, Pál csak az emberi közvetítés nélkül nyert kinyilatkoztatáson 

alapuló evangéliumot tekinti hiteles, megbízható, valóban 

Isten döntését kijelentő evangéliumnak. De akkor mi, későbbi korok 

keresztyénei nem juthatunk hozzá a hiteles evangéliumhoz? 

— kap hangot a bennünk maradt kérdés. Pál azt feleli: nem! 

Amint a bűnös ember keze hozzáér, már törést szenved, már nem 

az az evangélium, ami Krisztustól elindult. És ez nem a kérdés 

túlfeszítése, mert ami itt Pál emberszemléletéből következik, ahhoz 

bőségesen szolgál szemléltető anyaggal az újszövetségi tudomány, 

amikor kimutatja, hogy már a kezdet kezdetén milyen 

sokrétű és olykor egymásnak ellent is mondó volt a Jézus-hagyo- 

58

mány. Hát még azóta! Ki meri ma kimondani Isten színe előtt, 

hogy ő őrzi az egyetlen és hamisítatlan evangéliumot? 

Mit lehet akkor tenni? Pál első tanácsa gyakorlati jellegű. Menjünk 

minél közelebb a forráshoz, hogy minél kevesebb emberi 

fogyatékosság szennyezze az italunkat. Pál azt írja a galáciaiaknak: 

figyeljetek rám, mert én első kézből kaptam az evangéliumot. 

Ma ez azt jelenti számunkra, hogy az Írás bizonyságtételét 

vegyük alapul, mert szerzői közelebb vannak a forráshoz, mint 

azóta bárki az egyházban. De elmélyedő írásmagyarázati munkával 

még ebben a bizonyságtételben is keressük meg, ami közelebb 

áll az eredethez. Az újszövetségi tudomány nyelvén: keressük 

a kánont a kánonban! 

Második tanácsa már bátor hitet igényel: hallgassuk a ma hirdetett 

evangéliumot. Mert amint láttuk, a „Krisztus kinyilatkoztatása" 

kifejezésnek kettős értelme van. Egyrészt Krisztusról szól, 

s ezért kell visszamennünk a tiszta forráshoz. Másrészt Krisztus 

szól hozzánk, s ez nem történhet másként, csak a ma hirdetett 

evangélium által (lKor 1,21!). Bármennyire függ is az evangélium 

az eredeti kinyilatkoztatástól, az mégsem konzerv-evangélium, 

vagyis nem egyszerűen a réginek a felmelegítése. Az evangélium 

„viva vox", élő ige, amelyben ugyanaz az élő Ür, aki egykor 

szólt a régiekhez, szól hozzánk a mi korunkban, mai problémákkal 

viaskodó emberekhez. S így velünk is megtörténhet, ami 

megtörtént Pállal a damaszkuszi úton: közvetlen kinyilatkoztatást 

kapunk, első kézből, magától az élő Űrtől. De az igehirdetés 

által csak akkor tudunk meggyőződni arról, hogy „az Űr van 

ott!" (Jn 21,7), ha valamiben segíthet nekünk, amint Pálnak segített 

egykor a helyes utat és az élet igazi értelmét megtalálni. 

„Christum cognoscere, beneficia eius cognoscere" — mondta Melanchthon. 

És valóban ez a kinyilatkoztatásban részesülés útja: 

Krisztust megismerni csak jótéteményein keresztül lehet. Amint 

Pál mondanivalója sem merül ki a közvetlen kinyilatkoztatásra 

való hivatkozásban. Levele nagy részében majd Jézus „jótéteményeire" 

fogja emlékeztetni a galatákat. 

Pál azzal, hogy az általa hirdetett evangélium hitelét egyedül 

Jézus Krisztus kinyilatkoztatásával támasztja alá, kivesz minden 

emberi támaszt az evangélium igazsága alól. Ha evangéliuma nem 

emberi eredetű, akkor nincs emberileg meggyőző bizonyítéka sem 

igaza felől, hiszen túl van mindazon (transcendens!), amit az em- 

59

eri tapasztalás és kritikus értelem még elérhet. Sem az Írás verbális 

inspirációja, sem az egyházi tanítói hivatal tekintélye, sem 

az egyház tömege, sem erkölcsi súlya, sem semmi más nem tudja 

garantálni, hogy nem tévedünk, ha a Pál által is hirdetett evangéliumra 

hallgatunk. Ezért igyekszünk felmutatni valami érthetetlent, 

titokzatosat, felfedezni valami hézagot a tudományon, valami 

fekélyt a társadalom életén, hogy rámutathassunk: igen, van 

alapja, helye és jogosultsága az evangélium igazságának. De az 

evangéliumnak csak egy nyomatéka van: a benne magát kinyilatkoztató 

Krisztus. Minden más érv erőtlennek fog bizonyulni. 

Igyekszünk bizonygatni, hogy az evangélium több és jobb minden 

más emberi megoldásnál. Pedig az evangélium nem több 

és jobb minden emberinél, hanem más. Általa az élő Űr segít az 

emberen Isten nevében. 

Ismét bezárult a kör. Oda jutottunk, ahova az 1,10-ben elhangzó 

vallomás után: az evangélium védtelen. Ott azért láttuk védtelennek, 

mert Isten emberek kezébe tette le az evangéliumot. 

Most azért látjuk védtelennek, mert nem emberi alapokra épült, 

hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatására. De már tudjuk, hogy 

ez az ereje is. 

2. Mit bizonyít az apostol megtérése és az azt követő időszak? 

(1,13—24) 

1,13—24. (13) Mert hallottátok 1 , hogyan viselkedtem amikor 

még a zsidó életformát 2 éltem: féktelenül üldöztem az Isten egyházát, 

és pusztítottam azt. (14) És a zsidó életforma vállalása 3 

terén felülmúltam sok kortársamat népem körében, náluk buzgóbb 

rajongója 3 lévén az atyák hagyományainak. 5 

(15) De amikor úgy tetszett 6 Istennek, aki anyám méhétől fogva 

kiválasztott 7 és elhívott kegyelmével, (16) hogy kinyilatkoztassa 8 

az ő Fiát 0 érettem, 10 hogy hirdessem a róla szóló evangéliumot a 

pogányok között, 11 azon nyomban mellőztem minden földi halandó 

tanácsát, 12 (17) Jeruzsálembe sem mentem fel 13 azokhoz, akik előttem 

lettek apostolokká, 14 hanem elmentem Arábiába, 15 majd viszszatértem 

ismét Damaszkuszba. 16 

(18) Azután három év múlva 17 felmentem Jeruzsálembe, hogy 

tájékoztassam Kéfást, 18 és nála maradtam tizenöt napig. (19) Mást 

60

az apostolok közül nem láttam, kivéve Jakabot, az Űr testvérét. 19 

(20) Mindarról, amit írok, íme, az Isten színe előtt állítom, 20 hogy 

nem hazudom. 

(21) Azután elmentem Szíria és Cilicia vidékére. 21 (22) A Krisztusban 

hivő júdeai gyülekezetek pedig nem ismertek személyesen, 

(23) csak hallották, hogy „aki minket üldözött egykor, most 22 hirdeti 

annak a hitnek 23 evangéliumát, amelyet korábban irtott," 

(24) és dicsőítették értem az Istent. 

1 Hallottátok: Mikor hallhattak a galaták Pál zsidó múltjának viselt 

dolgairól? (Csak az erről szóló értesüléseikre hivatkozik. A 15. verstől 

már személyes vallomást tesz.) Néhány exegéta (pl. Bammel) feltételezi, 

hogy ellenfelei terjesztik róla ezeket a híreket. Azaz befeketíteni 

igyekeznek. Ez azonban nem valószínű, mert így csak az apostol malmára 

hajtották volna a vizet. Pál minden bizonnyal maga is beszélt 

nekik minderről galáciai tartózkodása alatt. Ezt viszont szokása szerint 

valamiképpen jelezné levelében („Tudjátok", „elmondtuk nektek" stb.). 

Ezért tartom valószínűnek, hogy már Pál érkezése előtt eljuthatott 

Galáciába viselt dolgainak híre, esetleg a zsidó zsinagógák révén. 

2 Zsidó életformát: Az eredetiben a szó: ..Ioudaiszmosz", pontos fordításban: 

zsidóság. De nem a zsidóságnak, mint népnek megjelölésére 

szolgált, hanem a zsidó életforma belső és külső jegyeinek összességét 

jelentette. Elsősorban magát a zsidó vallást (2Makk 2,21; 8,1; 14,38), 

később a rabbinizmusban pedig a Tórát, a törvényt. Mivel azonban a 

zsidó nép életét a legapróbb életmegnyilvánulásig megszabta vallása, 

a „zsidóság" egy sajátos életformát is jelentett, belülről és kívülről 

nézve egyaránt. Nemzeti önállósága nem lévén, ebből a minden mástól 

elütő életformából merítette a zsidóság az együvé tartozás tudatát, 

vö. Str.—Β. III. 536 ο) 3 Ugyanaz, mint a 2. jegyzetben, de itt feladatként 

jelentkezik. 4 Rajongója: az eredeti szövegben „dzélótész" áll. 

Ugyanígy nevezték a zsidóság szélsőséges nacionalista szárnyához tartozókat. 

De ez nem jelenti azt, hogy Pál is ehhez az irányzathoz tartozott. 

5 Atyák hagyományainak: Ez a megjegyzés elárulja, hogy Pál 

a zsidóságnak a farizeusi irányzatához tartozott. Erről egyébként Fii 

3,5-ben nyíltan is beszél. Az „atyai hagyományok" ugyanis elsősorban 

a farizeusok előtt álltak nagy becsben. Ök kötelező erejűnek tekintették 

a Tórának az írástudók által nemzedékeken keresztül kifejtett, 

összegyűjtött és továbbadott magyarázatát, az „atyai hagyományokat", 

amelyek mintegy kerítésül szolgáltak a kegyes számára, hogy még 

véletlenül se lépje át a törvényben megszabott határt. (Str.—Β. III. 

693.) Szemben a szadduceusokkal, akik csak a Tórát fogadták el kötelező 

érvényűnek. Jeruzsálem pusztulása után (Kr. u. 70-ben) a zsidóság 

a farizeusok és írástudók irányítása alatt élte tovább életét, és az 

„atyai hagyományok" is egyre nagyobb jelentőségre tettek szert. Hamarosan 

össze is gyűjtötték ezeket az ún. Talmudban. Hogy a fejlődés 

útja merre vezetett, arról álljon itt egy idézet a Talmudból: „Raba 

61

abbi nyilvánosan ezt mondta Préd 12,12-ről: Fiam, jobban ügyelj az 

írástudó szavaira, mint a Tóra szavaira." (Str.—Β. I. 691. ο.) 6 Tetszett: 

a LXX-ból átvett szó, amely Istennek megindokolhatatlan, szuverén 

elhatározására utal. 'Kiválasztott: Az eredetiben ugyanabból a szótőből 

származó szó, mint a farizeus elnevezés. De nem valószínű, hogy 

Pál itt szójátékot űz. 8 Kinyilatkoztassa: Lásd 1,11 magyarázatát! 9 Az 

ő Fiát: Jézus Krisztusnak az Atyával való kapcsolatát érintő elnevezése. 

Elsősorban a hellenisztikus kultúrkörben élő pogányokból alakult 

keresztyén gyülekezetekben volt elterjedt. A galáciai gyülekezetek is 

ilyenek voltak! lü Érettem: Ismét az „en" prepozícióval gyűlik meg a 

fordító baja (Lásd 1,6-nál 3. jegyzetet!), mert sokféleképp módosíthatja 

az utána következő szót, ez pedig az egész mondat értelmét. Ha az 

„en emoi"-t „énbennem"-mel fordítjuk, akkor azt hihetnénk, hogy Pál 

itt az ő belső lelkivilágában lejátszódó kinyilatkoztatásról beszél. Az 

„énbennem" változat még egy másik értelmezést is lehetővé tesz: abban 

a tényben, hogy az egyházüldözőt befogadta Krisztus, nyilatkoztatta 

ki Isten kegyelmét. A kinyilatkoztatás szó azonban ennél többet jelent: 

Jézus magát fedte fel Pál előtt. Fordíthatjuk „általam" változatban is, 

és akkor a mondat értelme: Isten általa nyilatkoztatta ki Fiát (ti. a 

pogányoknak). De ez az értelmezés sem látszik elfogadhatónak, tekintve, 

hogy pár verssel előbb neki szóló kinyilatkoztatásról beszélt 

(1.12). Érthetjük részeshatározónak is („nekem"), s így a fordítás valóban 

simább lenne, de nem érzékeltetné a kinyilatkoztatás célját, pedig 

a célhatározói mondat ezt megkívánná. Végül is az „érettem" lehetőséget 

választottam gondolva az „en emoi"-nak hasonló szerepére 1.24ben. 

Ugyanakkor elfogadható értelmet ad is a mondatnak, mert véleményem 

szerint Pál itt a következőt kívánja mondani: Istennek ez a 

külön kinyilatkoztatása velem volt kapcsolatban, nekem szólt, hogy a? 

„üldöző" a pogányok apostola legyen. 11 Pogányok között: Ott, ahol 

pogányok élnek elsősorban. Pál tehát nem mond ellent a Cselekedetek 

könyvében megrajzolt képnek, amely szerint az apostol mindenütt 

először a zsidó zsinagógát kereste fel. (vö.: 2,7) 12 Földi halandó: az 

eredeti szövegben „test és vér" áll. Az Ótestamentum nyelvén ez a szóösszetétel 

a halandó embert jelentette, szemben az Örökkévaló Istennel 

(Mt 16,17; lKor 15,50). — Ezen a helyen ellentét mutatkozik a Cselekedetek 

könyvének tudósítása és Pál elbeszélése között. Az előbbi 

forrás szerint ugyanis az apostol közvetlenül megtérése után mégis elment 

valakihez, mégpedig Anániáshoz (Csel 9,10—19; 22,12). Pál a levélben 

is sejteti, hogy a fordulat után közvetlenül járt Damaszkuszban, 

mert l,17c-ben Damaszkuszba történt „visszatértéről" beszél. Az is 

lehet, hogy a levélben azért nem említi Anániást, mert nem számította 

azok közé az emberek közé, akiktől az evangélium dolgában tanácsot 

kaphatott volna. )3 Felmentem: Jeruzsálembe úgy mentek „fel" 

Izrael fiai, mint ahogy a vidéki ember nálunk „felutazik Pestre". De 

abban a korban Jeruzsálem a zsidó nép számára elsősorban nem politikai 

központ volt, hanem a világ lelki középpontja, hiszen ott volt a 

templom. 14 Előttem lettek apostolokká: A fogalmazás akaratlanul is 

kifejezésre juttatja, hogy Pál magát is az apostolok közé sorolja (lKor 

15.8—10). 15 Elmentem Arábiába: Pál Arábiának Szíriához közel fekvő 

62

észeit kereshette fel. Arábia akkor sűrűbben lakott terület volt. Az 

elsivatagosodás még nem volt olyan nagy mértékű, mint ma. A rómaiak 

Felix Arabia-nak, azaz Boldog Arábiának mondták. Pál Arábiában 

missziói munkát végzett — ez vehető ki a missziói küldetést követő 

„azon nyomban" időhatározó szóból — és nem a magányt kereste. 

Hogy mennyi időt tölthetett Arábiában, nem tudjuk pontosan megmondani. 

A következő sorokban ugyan három évről ír (lásd: ott!), de 

közben még visszatért Damaszkuszba, és az ott-tartózkodásának időtartamáról 

nem ír (Csel 9,24k; 2Kor 11,32). 10 Lásd: 12. és 15. jegyzetet! 

17 Három év múlva: Akkoriban minden megkezdett és még be nem 

fejezett évet is egész évnek számoltak. Így az apostol által megadott 

időtartam két évtől három évig terjedhetett. 18 Tájékoztassam Kéfást: 

Kéfás arámul Pétert, azaz Kősziklát jelent. Egyes magyarázók arra 

gondolnak, hogy Pál azért kereste fel éppen Pétert, mert őt tekintette 

az egyház vezetőjének. Ez a feltételezés nem helyes. Pál tudatosan valaszt 

olyan szót a Kéfással való találkozás tartalmának megjelölésére 

(hisztorészai = elbeszélni, tudatni), amelynek nincs számadásra, jelentéstételre 

utaló értelme. Még a látszatát is kerülni akarja annak, hogy 

ő Pétertől függő igehirdető volna. Valószínű, hogy Péterrel, mint a 

misszióért leginkább felelősséget érző apostollal kereste a találkozást 

(2,7!). 19 Jakab, az Űr testvére: Jézus feltámadása után lett Krisztus 

követőjévé, és a jeruzsálemi gyülekezetben egyre nagyobb tekintélyre 

tett szert. Nem valószínű, hogy a rokonság jogán (kalifátus?). Bár Jakab 

a jeruzsálemi gyülekezetnek a törvényhez jobban ragaszkodó csoportjának 

képviselője volt (Gal 2,12), az „apostoli konventen" mégsem 

kívánta, hogy a nem zsidó eredetű keresztyéneket a törvény igája alá 

hajtsák. Kérdéses, hogy δ állt-e azok mögött a judaisták mögött, akik 

a páli alapítású gyülekezetekben a zsidó törvényes előírások betartását 

követelték. Nekem az a benyomásom Jakabról, hogy a nagy kérdésben 

— a választott nép keretei között éljen-e a keresztyénség, vagy 

önálló egyház legyen-e — az igen élére állított jeruzsálemi helyzetben 

nem tudott, vagy nem mert dönteni. De meggondolandó, amit Josephus 

ír Jakab haláláról: „Ananiás főpap — kihasználva, hogy az új római 

helytartó, Albinus nem érkezett még meg Palesztinába — bíróság elé 

idézte az úgynevezett Messiás testvérét, Jakabot és néhány más embert, 

vádat emelt ellenük törvényszegés (!) miatt, s azután megköveztette 

őket". 20 Isten színe előtt állítom: esküformula. 21 Cilicia vidékére: 

Római tartomány a mai Kisázsia déli partvidékén. Legfontosabb városa 

Tarsus, az apostol szülővárosa volt. 22 Most: a szó elárulja, hogy 

Pál itt a jeruzsálemi keresztyéneket idézi, mert a „most" ebben az 

összefüggésben nem vonatkozhat a levél megírásának idejére. Vagy 

esetleg mégis ő adja a szájukba a szót, s akkor a „hit evangéliumának 

hirdetése" Pál kifejezése? 23 A hitnek: a „hitüldözés" (új prot. ford) 

mint keresztyénüldözés szokatlanul hat a jeruzsálemi keresztyének szájából. 

Inkább Pál fogalmazásáról lehet itt szó, aki a „hit evangéliuma 

hirdetéséről" beszél, s maga minősíti így szolgálatát. A „hit", mint a 

Krisztus által hozott új korszak valósága fontos szerepet kap majd a 

levélben (Gal 3,20. 25). 

* 

63

(13—24) Most Pálnak már a saját korában, de azóta is nagy feltűnést 

keltő, közmondásossá lett „pálfordulása", majd pedig az 

azt követő időszak kerül sorra, magának az apostolnak beszámolója 

alapján. Leveleiben többször is visszatér életének erre a nagy 

fordulatára, de seholsem a szenzációéhes kíváncsiság kielégítése 

kedvéért, hanem a reábízott üzenet egy-egy oldalának vagy vonásának 

aláhúzása és szemléltetése érdekében. Ezért hallgat „pálfordulásának" 

minden külsőséges mozzanatáról, és állítja előtérbe 

magát a tényt és annak jelentését, mondanivalóját az evangélium 

szempontjából. 

Érdemes röviden számbavenni, hogy azokban a leveleiben, ahol 

erről az eseményről említést tesz, mit is kíván kiemelni „pálfordulása" 

lényegéből. Sorra véve ezeket a helyeket, fel fog tűnni, 

hogy bár mindenütt — tekintettel a felmerült kérdésekre — mást 

és mást hangsúlyoz, egy közös vonása mégis van vallomásainak: 

élesen szembeállítja azt, ami a fordulat előtt volt, mindazzal, ami 

utána következett. Nyilván az olvasó tudatába akarja vésni, hogy 

a vele történtekre nincs emberi magyarázat. 

lKor 15,9—11-ben a fordulat körülményeinek említésével — 

egyházüldöző voltam! — az apostoli tisztre méltatlan voltát kívánja 

hangsúlyozni, hogy szembeállíthassa ezzel Isten kegyelmét, 

amelynek erejével nagyobb apostoli munkát végezhetett bárki 

másnál. így emlékezteti Isten korlátlan hatalmára a feltámadás 

kérdésében elbizonytalanodott korinthusiakat. Fii 3,4—libben 

minden emberi érdem hiábavalóságát szemlélteti múltjának és jelenének 

összehasonlításával. Ami egykor büszkesége volt, hozzá 

sem mérhető „Jézus Krisztus ismeretének mindent felülmúló" voltához. 

Itt tehát a megigazulás kérdésében igazának nyomatékául 

idézi életének nagy tanulságát. 

Most már a Galata-levélben olvasható visszaemlékezésre fordítva 

a szót, vajon ebben milyen szándék kormányozza mondanivalóját? 

Első pillanatra úgy tűnik, mintha a Filippi levél szempontját 

követné, hiszen itt is nagy hangsúly kerül „érdemdús" előéletére. 

Közelebbről megvizsgálva azoniban kiderül, hogy Pál következetesen 

követi a 11—12. versekben megadott szempontjait: 

bizonyítani kívánja, hogy evangéliuma Istentől származik, és nem 

emberi eredetű vagy emberi közvetítők révén elnyert üzenet. 

„Pálfordulása" és az azt követő időszak ezt igazolja. 

Igazuk lenne tehát azoknak a magyarázóknak, akik ebből arra 

64

következtetnek, hogy Galáciában a következőkkel vádolták Pált: 

nem önálló apostol, a jeruzsálemi tekintélyek („oszlopok" 2,9) uszályában 

él, és ezért evangéliuma másodrendű, nem kötelező érvényű. 

Pál pedig ez ellen a vád ellen tiltakozna megtérése körülményeinek 

elbeszélésével. Ha ez valóban így van, joggal feltételezi 

Schmithals, hogy Pálnak Galáciában nem judaista ellenfelekkel 

kellett szembenéznie. Judaista ellenfelek nem vádolták volna Pált 

előttük is tekintélynek számító emberek követésével. Tehát másféle 

irányzattal kell számolnunk — vonja le a végkövetkeztetést 

Schmithals. 

Az ilyesféle elképzelések azonban az apostol szándékának teljes 

félreértésén alapulnak. Érveinek élével nem a jeruzsálemi gyülekezet 

vezetői ellen fordul — és erről nem volna szabad elfeledkezniük 

az írásmagyarázóknak! — hiszen akkor nem szólna a 

velük kötött egyességről (Gal 2,9—10). Nyilvánvaló, hogy levelének 

ebben a szakaszában a reá bízott és egyetlen evangélium igaza 

mellett (1,11—12) sorakoztatja fel érveit az ellenfelei által hirdetett 

„másik evangéliummal" szemben. Az „övé" az egyetlen 

evangélium, mert Istentől ered és nem embertől (1,11—12). Ha 

valamire hivatkozhattak Galáciában, az csak a Tóra, a Törvény 

lehetett. „Igen, ez isteni eredetű — hajtogathatták a galatáknak 

— de a Pál evangéliuma csak valamiféle gyanús körülmények 

között született (vö.: 2Kor 4,3—11!) vagy emberektől felszedett 

(Gal 1,12) kitalálás lehet". Eközben természetesen a maguk igazának 

alátámasztására előhozakodhattak tekintélynek számító keresztyén 

emberek véleményével is. 

Ilyenfajta érvekkel szemben hozza fel Pál megtérésének körülményeit, 

mert ezekből világosan kitűnik evangéliumának isteni 

eredete, de egyúttal az is, hogy nem bábáskodott körülötte semmiféle 

emberi tekintély. Ennélfogva felette áll minden tekintélynek. 

Erre a világosan nyomon követhető két szálra fűzi fel elbeszélését 

megtéréséről és az azt követő időszakról, úgy azonban, 

hogy közben egy-egy megjegyzés révén fény hull az általa képviselt 

evangéliumra is. Ezek a szempontok adják kezünkbe a szakasz 

magyarázatának kulcsát. 

(13—14) Pál olyan esemény említésével kezdi az evangéliuma 

mellett szóló történeti érvek sorát, amiről a galatáknak is tudomásuk 

van. Pál viselt dolgait nem lehetett véka alá rejteni. Híre 

messze földre eljutott (Gal 1,23!). Fogadtatása bizonyára nem volt 

5 65

egyértelmű. A hithű zsidó megbotránkozva emlegethette a hitehagyót, 

míg Krisztus követői bizonyára Uruk hatalmának és szeretetének 

bizonyítékát látták benne. A galaták is hallottak az 

esetről, s éppen attól az embertől vehették át (1,9) az evangélium 

örömhírét, aki egy ilyen gyökeres, száznyolcvanfokos fordulat 

révén lett apostollá. Erről nem lett volna szabad elfeledkezniük. 

Pál emlékezteti olvasóit arra az állapotra, amelyből kiemelte az ő 

Ura. Az ószövetségi hit, és mindenekelőtt a Törvény előírásai által 

megszabott életformát élte hithű zsidóhoz illően. Vallási és erkölcsi 

szempontból nem találhattak kivetnivalót életében. Sőt sok 

kortársát felülmúlta népe körében a zsidó életforma követelményeinek 

vállalásában és teljesítésében. (Fii 3,6!) Zsidó kortársainak 

átlaga fölé emelte őt az a körülmény, hogy a farizeusi irányzathoz 

tartozott, és a Cselekedetek könyve szerint ezek között is 

azoknak az írástudóknak — törvényértelmezőknek — köréhez, 

akik a neves törvénytudó, Gamáliel „lábainál" tanultak (Csel 22,3). 

A farizeusok Izrael Istenéért rajongó, a választott néphez tartozásukra 

büszke zsidók voltak, akik életük értelmét elsősorban a 

Tóra legmesszebbre menő betartásában látták. Ezért a többieknél 

buzgóbban ragaszkodtak az atyák hagyományaihoz. A Tóra megírása 

óta ugyanis sok évszázad telt el, és a változó idők szükségessé 

tették a törvény időszerű kifejtését. Ezt a munkát végezték 

el a törvényt kutató írástudók, akik a maguk törvényértelmezését 

az utókorra hagyományozták. Idővel ez a hagyományanyag 

is a Tóra mellé került, s vele egyenrangú tekintéllyel rendelkezett. 

Az írástudói hagyomány a Törvényt kiegészítette és 

megszigorította 613 paranccsal, mondván: szolgáljon kerítésül a 

Törvénynek, s aki ezeket betartja, bizonyosan nem vét a Törvény 

ellen. Tehát Pál is azok közé a buzgó zsidók közé tartozott, akik 

a Törvénynek ezt a szigorúbb értelmezését vállalták és teljesítették. 

Anélkül, hogy fantáziánkat szabadon engednénk, az apostol vallomásaira 

támaszkodva (Fii 3,4—6; Gal 1,13—14,23) megállapíthatjuk: 

Pál megtérése előtt is olyan ember volt, aki kész a vállalt 

ügyre az életét is feltenni. A Filippi-levélben ennek az odaadásnak 

tulajdonítja a tettlegességig fajuló ellenszenvét Krisztus 

követőivel szemben. Ha nem is ennyire világosan, de ez az öszszefüggés 

a Galata-levélből is kiolvasható. Egyházüldöző és pusztító 

tevékenységéről Pál csak magát a tényt közli, de hogy ez mi- 

66

en öltött testet, arról nem szól. Azoknak az igéknek, amelyekkel 

tevékenységét jellemzi (üldöz-pusztít), folyamatos időbe tétele 

(az eredeti szövegben) annyit azért mégis elárul, hogy ez nem 

volt alkalmi jellegű, hanem szívósan és alapos munkát végezve 

folytatott eljárást a keresztyének ellen. 

A Cselekedetek könyve nem tud arról, hogy Pál nyomában keresztyén 

vér is folyt volna. Csak zaklatásról és bebörtönzésről tudósít 

(8,3). De nem kell az apostolnak mentséget keresnünk. Neki 

ugyanis nem erkölcsi halálból hozott feltámadást a damaszkuszi 

fordulat. Esete nem a tipikusnak vélt megtérés jegyeit viseli magán. 

(Mintha volna tipikus megtérés!) Amit tett, teljesen jóhiszeműen, 

a zsidó életforma követelményeit a végsőkig elmenően vállalva, 

népét a tévelygés mételyétől féltve tette, mint aki istenszolgálatot 

végez. Ebből az emberi megítélés szerint tiszteletreméltó 

előéletből ragadta ki őt Jézus Krisztus kinyilatkoztatása 

(1,12). 

Ezért nem foglalkozik sehol sem magával a megtérésével, megtérési 

élményeivel, megtérésének állomásaival. Mindenkit más 

életkörülmények közül, más úton-módon hív el az önmagát kinyilatkoztató 

Űr. őt egyedül megtérésének az evangéliumot érintő 

tanulságai érdeklik: ha még neki, a kortársak szemében feddhetetlennek 

is szüksége volt Krisztus újjáteremtő szeretetére, akkor 

nincsen olyan igaz, vallásos és Istenért mindenre kész ember, 

akinek ne volna szüksége rá (Rm 3,22—23; Fii 3,7—9). Ha pedig 

még őt is újjáteremtette szeretetével, akkor nincsen olyan reménytelenül 

elveszett ember, akivel ezt ne tehetné meg. (Rm 3,24; 

29—30) 

Az a nyomorúság, amelyből Pált kinyilatkoztatásával kiemelte 

Krisztus: a hitbeli vakság volt. Ilyen értelemben kell őt elvakultnak 

tekinteni. Természetesen ezt a vakságot csak akkor vette észre, 

amikor Krisztus más „látással" ajándékozta meg. Korábbi életének 

vakságáról így tanúskodik az apostol: féktelenül üldöztem 

az Isten egyházát. A kijelentés súlyát csak az Ótestamentum világában 

otthonosan mozgó ember tudja megérteni. 

Az eredeti szövegben az „egyház" szó helyén az „ekklészia" áll 

(egyes számban!). Jelenthet egy bizonyos helyen élő keresztyén 

gyülekezetet is (1,2!). De ha Pál csak annyit akarna mondani, 

hogy üldözte a keresztyénséget, akkor többesszámot kellene használnia, 

hiszen több gyülekezetet is zaklatott. Ennél azonban sok- 

5* 67

kai többet fejez ki különös fogalmazása. Amikor itt az apostol egy 

gyülekezetről (egyházról) beszél, akkor a „káhál"-ra gondol, Isten 

ótestamentumi gyülekezetére, az egész választott népre. Ennek 

a népnek szólnak a hatalmas ézsaiási ígéretek (51,9—24; 54. és 

60. fej.; 66,22—24) Isten újjáteremtő akaratáról. Vallomása szerint 

tehát nem egy-egy másképpen hivőt, vagy újhitűekből öszszeverődött 

zsinagógát üldözött ő, hanem az ígéretek újjáteremtett 

népét. Mert vakságában nem vette észre, hogy Jézus Krisztus által 

új korszak kezdődött Isten népe történetében. Vakságának nyomorúsága 

szinte fel sem mérhető, hiszen jóhiszeműen, Istenért 

lángoló buzgalmában lett Istennek és megvalósult ígéreteinek ellensége. 

„Üldöztem Isten egyházát!" Mintha ez a pánszavas vallomás 

egészen váratlanul sűrű függönyt vonna el, hogy feltáruljon 

ámuló tekintetünk előtt: hogyan is értették az első keresztyének 

helyzetüket, milyen hatalmas események részeseinek hitték magukat. 

Mert egy új korszak hajnalát látták felvirradni, amely 

minden eddigit új alapokra fektet, mindent újjáépít. Mégcsak 

nem is a történelem egy új korszaka köszöntött rájuk, hanem 

Istennek minden földi eseményen túli, eljövendő, de a Jézus 

Krisztus evangéliuma által (1,12!) mégis jelenvaló, mindent megújító 

uralma. Űj viszony lépett a régi helyébe Isten és ember 

között, ember és ember között, s ennek nyomában új közösség 

jöhetett létre: Isten minden népből való, minden nép között élő 

új népe, az egyház. Ez a nép a Lélek erejével új szolgálatra készen, 

megújult élő reménységgel indul tovább történelmi vándorútján 

a beteljesedés felé. A régi szövetség oltalma alatt indult el 

ugyan, de az új szövetség népe már nem fér el a régi népi keretek 

között. Mennyi zavar és tanácstalanság forrása volt ez az új 

helyzet! De még ez sem takarta el előlük a lényeget: íme újjá lett 

minden. Nem érti meg a Galata-levél szenvedélyes hangját, nem 

fogja fel mondanivalója súlyát, aki nem ennek az önkéntelen vallomásnak 

fényénél olvassa. Mert Galáciában ez az új volt a tét! 

Amíg Jézus Krisztus ki nem nyilatkoztatta magát neki, Pál 

mindebből nem fogott fel semmit. Lehet így is élni a már itt 

levő új kellős közepén. De egyházüldözésig elmenő hitetlen vaksága 

most érvvé lesz számára. Ez is azt bizonyítja, hogy nem ember 

révén jutott az evangéliumhoz. „Hogy is tanulhattam volna 

keresztyén emberektől az evangéliumot, amikor tudatlanságom- 

68

an üldöztem őket" — fogalmazza meg Pál rejtett gondolatát 

Luther. 

(15—17) Az előbbi gondolat nyomán vezeti Pál tovább mondanivalója 

fonalát. Az egész terjedelmes mondat egy irányba lejt, 

egy állítás kiemelését szolgálja. Mégpedig: azon nyomban mellőztem 

minden földi halandó tanácsát, (vö.: 1,11—12!) De amíg eddig 

a kijelentésig eljut, hatalmas dolgokat mond el. Azért nem 

szorult ember tanácsára, mert volt, aki feltárjon számára minden 

szükségeset. Maga Isten, aki kinyilatkoztatásában részesítette őt. 

A kezdetétől fogva akarja elmondani, hogyan is történt mindez. 

De hol a kezdet? A damaszkuszi úton? Az nem lehet. Ami ott 

történt, olyan váratlanul, minden indok nélkül és mégis határozott 

céllal történt, hogy az nem lehetett a kezdet. A kiindulópontot 

nem földi eseményekben, evilági okok és okozatok bonyolult 

szövedékében kell keresnie, hanem az Örökkévalónál. Az Ö „tetszése", 

azaz kifürkészhetetlen, megfoghatatlan és csak önmagával 

megtanácskozott döntése az indoka annak, hogy ott és akkor Pál 

életfordító kinyilatkoztatást kapott. 

De Istennek ez a „tetszése" rejtőzik a fordulat előtti életszakasza 

hátterében, a múlton át egészen az örökkévalóságba veszően. 

Ez a kifürkészhetetlen döntés hívta elő a nemlétből a létbe, 

pontosan körülhatárolt rendeltetéssel. Anyám méhétől fogva kiválasztott 

engem Isten — fogalmazza meg Pál a lélegzetállító felismerést. 

Ügy tett Isten velem, mint ahogy az Isten szolgálatára 

szánt szent edényekkel szokás, amelyeket egy meghatározott feladatra 

elkülönítenek (aphoridzein!), és úgy esett rám a választása 

amikor még nem voltam, mint az Ószövetség nagy prófétáira, 

Jeremiásra (1,5) és a titokzatos ézsaiási Szolgára; akit pogányok 

világosságának (!) szán. 

Szédítő és egyben nyugtalanító mélységekbe vész a tekintetünk. 

Már születésünk előtt eldőlt minden felőlünk? Betervezi szándékaiba 

Isten talán a tévutakat is, mint ahogy be kellett terveznie 

Pálét is? S akit Isten meghatározott rendeltetéssel a világra küldött, 

nem húzhatja keresztül az ő számítását, töhkretéve a felszentelt 

edényt? Egy seregnyi kérdést felhozhatnánk még, de minden 

kérdést kielégítő feleletet e földi létben úgysem kaphatunk. 

Pálnál minden értelmi kételynél nagyobb súllyal esik latba az, 

ami történt: Isten megelőzte őt. Nem ő fordult meg, hanem Isten 

fordult felé, és fordította meg ezáltal őt. S ha már azt a kérdést 

69

vetjük fel, mi volt előbb, akkor nem tehetünk mást, végig kell 

járnunk az utat egészen Isten megmagyarázhatatlan „tetszéséig". 

Nemcsak Pálnak, hanem mindenkinek, akit Isten érthetetlen szeretete 

megállított „elvakultan" járt életútján. S ha végig mertünk 

menni visszafelé a múltba, nem a vaksorsot találjuk ott, 

hanem a kölcsönös szeretet kapcsolatába invitáló Atyát. 

Pál ezt így fogalmazza meg: elhívott kegyelmével. Isten jótetszésén 

alapuló döntése tehát az ő hívásán keresztül érkezett el 

hozzá életének azon a nevezetes óráján. A galáciabelieknek szólt 

már korábban is Isten elhívásáról, hiszen az ő keresztyén életüket 

is Isten hívó szava indította útnak (1,6). Azt mondhatjuk tehát, 

hogy az elhívás jellemző Isten bánásmódjára. Tudtul adja 

döntését, hogy mi önként engedjünk hívásának. Pálra sem ellenállhatatlan 

kényszerként nehezedett Isten nagy horderejű döntése, 

aminek akarva-akaratlanul engedelmeskednie kellett volna. 

Pál önként mondott igent (Csel 26,19) Isten választást engedő szavának. 

Isten hívó szavának ereje a benne megnyilvánuló kegyelem. 

Ez a kegyelem tudja legyőzni ellenállásunkat, és kimondatni velünk 

az önkéntes igent. Pál sohasem tudta megérteni, hogy Isten 

miért éppen őt, az egyházüldözőt hívta el. Mint ahogy minden 

elhívás ilyen méltatlanokat érő érthetetlen csoda. Csak Isten irgalmas 

szeretete lehet rá az egyetlen magyarázat. De ha Pál arra 

gondol, hogy Isten már akkor döntött felőle, amikor ő még 

meg sem született, akkor azt kell mondania: Isten kegyelme mindent 

megelőzött. így hívta el őt kegyelem által kegyelemmel. 

Isten megfoghatatlan, mindent eldöntő elhatározása és önkéntes 

döntést váró kegyelmes hívása, így együtt, ellentmondásosan és 

mégis felbonthatatlan egységben, végül is elérte célját: Isten kinyilatkoztatta 

az ő Fiát az apostolnak. Isten szándéka és vele 

együtt Pál beszámolója most jut el a csúcspontra. Mert ebből a 

kinyilatkoztatásból ered a reá bízott egyetlen evangélium, ez támasztja 

alá apostoli küldetésének hitelét és ennek birtokában érzi 

magát felelősnek az evangélium sorsáért. Az osztályrészéül jutott 

kinyilatkoztatás tényét olyan fontosnak tartja, hogy 1,12-ben, még 

az események elsorolása előtt szólt róla, nehogy valaki is félreértse 

mondanivalójának valódi szándékát. 

1,12 magyarázatában már volt szó a kinyilatkoztatás mibenlétéről. 

Ott megértettük, hogy Pál csak ezzel a kifejezéssel tudja ér- 

70

zékeltetni azt, amiben része volt. Mert nem valami villámfényként 

beléhasító megvilágosodása vagy látomása volt, de nem is csupán 

a feltámadott Názáreti Jézussal volt találkozása, hanem kinyilatkoztatást 

kapott. Tehát maga Isten vonta el a világát rejtő leplet 

Pál tekintete elől, hogy feltárja igazi lényét, és visszavonhatatlan 

kegyelmes döntéseit az ő számára. 

De most, hogy elbeszélése során újra megemlíti a kapott kinyilatkoztatást, 

más hangsúlyokkal és más megvilágításban szól róla. 

Míg 1,12-ben Jézus Krisztus állt előtérben, most a kinyilatkoztatás 

értelmét Isten felől közelíti meg. Isten ugyanis a damaszkuszi 

úton a Názáreti Jézust az ő Fiaként nyilatkoztatta ki Pálnaik. 

Az „Isten Fia" név eredete az egyik legtöbbet vitatott kérdés 

az újszövetségi tudományban. De az ok, amely miatt az első 

keresztyének a Názáreti Jézust ezzel a névvel illették, nem kérdéses. 

így akarták kifejezésre juttatni egyrészt azt az egyedülálló 

kapcsolatot, amely Jézust az Atyához fűzte, másrészt pedig azt a 

teljes engedelmességet, amellyel Jézus az Atya akaratát végbevitte. 

(Lásd: csak a legjellemzőbbeket: Mt 16,16; Mk 15,39; Jn 

14,1—11; Rm 1,4; lKor 15,28; Zsid 5,4—8.) Meggyőződésem azonban, 

hogy itt Pál közvetve a név eredetét is elárulja. Mert ahogy 

emlékezése során eddig is tette, most is az Ószöveséget hívja segítségül. 

Azaz az őskeresztyénség meggyőződésével összhangban 

a 2. és 110. zsoltár ígéreteit alkalmazza Jézusra, (vö.: lKor 15,25 

—28!) 

Amikor tehát az apostol Isten kinyilatkoztatása révén felismerte 

Jézusban az Isten Fiát, villámcsapásként érte őt a felismerés: 

a csalónak és megtévesztőnek hitt Názáreti mögött az Isten áll, 

akit ő teljes szívéből szolgálni akart, s akivel lelki vaksága miatt 

mégis ellentétbe került. Felismerte, hogy a Názáretiben maga az 

Isten lépett akcióba, s így benne és általa valósul meg Istennek 

régtől fogva megígért és várva várt, mindent újjáteremtő uralma. 

Belátta, hogy a Názáretinek a gyalázat fájára vezető életútja 

Isten akaratából vállalt sors volt, mert Isten különös, minden emberi 

elképzelést meghaladó, sőt megbotránkoztató módon (lKor 

1,18—25!) így akarta újjáteremtő munkáját végbevinni. 

Az apostol szavaiból kitetszik, hogy az Isten Fiának ez a kinyilatkoztatása, 

különleges, rendkívüli és személyesen neki szóló 

lKor 15,8!) kinyilatkoztatás volt: érette történt. Az Isten Fiának 

kinyilatkoztatása neki személy szerint is az új élet meg nem ér- 

71

demelt és Isten kegyelméről tanúskodó ajándékát jelentette (Fii 

3,7—11). De ehhez elegendő lett volna egy keresztyén igehirdető 

szolgálata. Azért kapott Pál rendkívüli kinyilatkoztatást, mert 

Isten egyedülálló szolgálatra szemelte ki őt. (Lásd: „aphoriszasz 

me" = elkülönített engem. 1,15 v.): Ez a feladat az általa gyakran 

emlegetett „nekem adatott kegyelem" (Gal 2,9! Rm 1,5; 12,3; 

15,15; lKor 1,4; 3,10!; Fii 1,7; Kol 1,23 stb.): hirdetnie kell az 

Isten Fiáról szóló evangéliumot a pogányok között. 

Mindebből világosan kifejezésre jut, hogy itt egy Pál személyéhez 

kötött nagy jelentőségű lépésről van szó. Bátran kimondhatjuk 

— mert Pál is így gondolja: üdvtörténeti fordulatról. Szolgálata 

révén kell teljesülniük a régi ígéreteknek (Ézs 42,6: 49,6; 

Lk 2,32). Neki kell a csodálatos „örömhír (evangélium!) vivőjének" 

(Ézs 52,5) lennie: Isten Fia, a Názáreti Jézus a pogányok világossága! 

Pálnak jutott tehát az a nagy feladat Isten üdvösségszerző 

tervében, hogy a Jézus Krisztus által hozott új korszak áttörje 

a zsidó nép kereteit, és Isten megújító szeretete mindenkihez eljuthasson, 

egyetemessé váljék. Teljes joggal állíthatja tehát a neki 

adott rendkívüli kinyilatkoztatást az új korszak nyitányát bejelentő 

húsvéti kinyilatkoztatások sorába. Sőt ez az utolsó Krisztus-kinyilatkoztatás! 

Most már teljes az evangélium, és elegendő 

Jézus Krisztus eljövendő, végső kinyilatkoztatásáig (lKor 15,8; 

2Thessz 1,7 és vö.: 2Kor 12,4!). 

Ezek után Pál valóban mellőzhette minden ember tanácsát. 

Jeruzsálembe, az anyagyülekezetbe sem ment fel azokhoz, akik 

előtte lettek apostolokká. Nemcsak azért állítja ezt, mert az evangéliumát 

ért gyanúsításokkal szemben így akarja beállítani a 

dolgokat (1,19). Azért mellőzte őket, mert annál lényegesebbet és 

fontosabbat, mint amit a damaszkuszi úton kapott kinyilatkoztatásból 

megtudott, ember nem mondhat neki. Elsiklik annak az 

írásmagyarázónak a tekintete Pál szavainak gazdag tartalma felett 

— és szinte kivétel nélkül mindegyikkel ez történik — aki a 

„pálfordulásról" tett vallomásából nem hall ki mást, mint evangéliuma 

minden emberi befolyástól mentes isteni eredetének igazolását. 

Pedig ezzel együtt azt a feledhetetlen és nagy tanulságot 

adja át olvasóinak rövid pár mondatba sűrítve, amely nélkül nem 

érthetjük meg az általa hirdetett örömüzenetet, de azt a határozottságot 

sem, amellyel kiáll emellett az evangélium mellett. 

Stíluseszköze a kontraszthatás: ami a damaszkuszi útja előtt 

72

történt, szöges ellentétben van azzal, ami utána következett. Jézus 

kinyilatkoztatásának hatására az elvakult keresztyénüldöző 

a pogányok apostola lett. De mi volt az a nagy tanulság, amit a 

kinyilatkoztatásból merített, és mi volt, ami ezt a fordulatot kikényszerítette 

belőle? Ezt adja tudtunkra az elbeszélésbe tudatosan 

beleszőtt ótestamentumi fordulatokkal. Így akarja megértetni 

a galatákkal, hogy éppen ő, aki az ószövetségi Tóra és a szent 

hagyományok rajongója volt, mennyire nem értette meg az Ószövetség 

Istenét, őt, aki újat ígért, és Krisztusban el is hozta az újat. 

De a kapott kinyilatkoztatásából azután megértette: ami történt, 

Izrael népe múltjából indult el ugyan, de most már túlnőtt azon. 

Isten továbblépett, és ő vakságában öt akarta visszafordítani. S 

most Galáciában ugyanezt akarják megkísérelni! 

Nem olvasunk ki többet szavaiból, mint amennyit ő valóban 

mondani akart? Hogy mennyire nem, bizonyítja majd a levélnek 

az evangélium üzenetét kifejtő része, amelyben pontosan ezeket 

a lépéseket fogja megtenni. Isten ószövetségi döntéseiből kiindulva 

érkezik el a Krisztusban nekünk ajándékozott „új"-hoz, hogy 

megmutathassa a galatáknak, mit akarnak ők eldobni maguktól. 

Pál tehát megismerte a kegyelem új korszakának evangéliumát, 

megkapta a küldetést és a feladatot is. Semmi nem gátolhatta abban, 

hogy azon nyomban el is menjen vinni az evangélium világosságát 

a pogányoknak. Oda, ahol a legközelebb fekvő érintetlen 

missziói terület feküdt: Arábiába. Pálnak erről az útjáról a Cselekedetek 

könyve nem tesz említést, de ez nem csökkenti az apostol 

közlésének hitelét. A Cselekedetek könyvének szerzőjének, Lukácsnak 

írói szándéka nem is az, hogy Pál missziói tevékenységéről 

teljes képet adjon. (Pál három évig tartó efezusi tartózkodásáról 

például alig közöl valamit.) 

Arábiából azután az apostol visszatért ismét Damaszkuszba. 

Visszatérésének okáról nem 'beszél, de mivel az előbbiekben küldetésének 

ihabozás nélküli /vállalását hangsúlyozta, bizonyosra 

vehetjük, hogy visszatérése Damaszkuszba ugyancsak missziói 

célból történt. Miért csak most választja Damaszkuszt misszió 

területül ahelyett, hogy azonnal ott kezdte volna működését? 

Csak találgathatunk. Talán meg akarta várni, míg tisztázódik 

helyzete, és egyértelművé válik megváltozott álláspontja a damaszkuszi 

keresztyének előtt. Ennek a damaszkuszi missziói mun- 

73

kának vethetett véget az a „kaland", amelyről mind a Cselekedetek 

könyve (9,23—25), mind Pál beszámol (2Kor 11,32—33). Menekülni 

volt kénytelen ugyanis a városból, s mivel a kapuk be 

voltak zárva, a falon át kosárban eresztették le, s így végül is elmenekülhetett. 

(18—20) Pál semmiképpen nem akar olyan benyomást kelteni 

a galáciai keresztyénekben, mintha ő elhatárolná magát a jeruzsálemi 

gyülekezettől és vezetőitől, önállóságát nem tekinthetik különállásnak. 

A többi apostolt ugyanúgy Krisztus küldöttének tekinti, 

mint önmagát. Már az előbb is úgy említette őket, mint 

akik „előtte lettek apostolokká" (1,17). Apostoli mivoltukat ő, 

Pál elismeri. Szó sincs tehát egy ún. „páli egyházról". Istennek 

csak egy „egyháza" van (1,13), az új választott nép, a beköszöntött 

új korszak Izraele (Gal 6,16). Amit Pál a galatáknak hangsúlyozni 

akar, nem több és nem is kevesebb annál, hogy evangéliumát 

nem lehet emberek számlájára írni. Egyedül Krisztus kinyilatkoztatása 

révén jutott hozzá. Abba beleszólni, hogy ő mit hirdessen, 

másnak alkalma sem volt. 

Pál, aki Isten egyetlen egyháza részesének és apostolának tartotta 

magát, talált is alkalmat arra, hogy felmenjen Jeruzsálembe, 

az anyagyülekezethez, hogy kifejezésre juttassa összetartozásukat. 

Amikor felkereste őket, már három évi missziói munka aranyfedezetét 

vitte magával. Ütjának célja nem is az volt, hogy oktatást 

nyerjen tőlük az evangélium dolgában. Tizenöt nap nem lett volna 

erre elegendő. Elsősorban Kéfást kereste fel, aki szintén sokat 

tett már az evangélium örömhírének terjedéséért. Tájékoztatta őt 

mindarról, ami az ő szolgálata nyomán történt. A tájékoztatás 

és tapasztalatátadás bizonyára kölcsönös volt. Más apostolt még 

csak nem is látott. Csak Jakabot, az Ür testvérét látta Péteren kívül, 

aki már akkor nagy tiszteletben állt a jeruzsálemi keresztyének 

előtt (2,9), és a törvény (a Tóra) előírásainak megtartása tekintetében 

a szigorúbb felfogást képviselte. De csak „látta" Jakabot, 

dolga nem volt vele. 

Az események elbeszélésében Pál láthatóan arra törekszik, hogy 

éreztesse a galáciai keresztyénekkel: az érintkezési felület a jeruzsálemi 

vezetők és közötte nem volt számottevő. Lukács a Cselekedetek 

könyvében Pál Jeruzsálemben tett látogatását illetően 

több nehézségről és bonyodalomról ír (9,26—30). Valószínűleg 

nem is zajlott le olyan simán ez a látogatás, mint ahogy arról Pál 

74

a galatáknak beszámol. Múltjából és jelenéből ez magától értetődő. 

De a lényeget tekintve igazat kell adnunk neki: az evangélium 

dolgában nem jelentett neki többletet a jeruzsálemi tartózkodás. 

Külön érdekessége a beszámolónak Jakab említése. A magyarázók 

sokat töprengtek azon, mi is lehetett Pál célja ezzel. Talán 

a galáciai helyzetre van tekintettel? Jakab állhatott ellenfelei háta 

mögött, vagy őrá hivatkoztak, s most Pál így akarja tudomásukra 

hozni, hogy akkor Jakabnak semmi kifogása nem volt ellene? 

Vagy talán éppen Jakabbal való kapcsolatát vetik szemére, 

és Pál ezért írja, hogy éppen csak látta őt. De ezek a feltételezések 

alig többek találgatásnál. Mert azt a kérdést is fel lehetne 

tenni, hogy mi célja volt Pálnak Jakab említésével. Elégedjünk 

meg ennyivel: Pál Jakab említésével az igazságnak tartozik. Azt 

viszont mindenesetre érzékelteti, hogy akkor nem került közelebbi 

kapcsolatba vele, és nem rendelte alá magát az ő tekintélyének. 

Hogy ilyenfajta híresztelések keringhettek Pálról a korabeli keresztyén 

köztudatban, mutatja az a közbevetett mondat, mellyel 

elbeszélése hitelét igyekszik alátámasztani: Mindarról amit írok, 

íme, az Isten színe előtt állítom, hogy nem hazudom. Talán az a 

forrás is, amelyből Lukács Pál jeruzsálemi tartózkodására vonatkozó 

értesüléseit merítette, ilyen híresztelésből táplálkozott 

(9,26—30). Az apostolnak nincs más ellenszere ezek ellen a kósza 

és sokszor rosszindulatú híresztelések ellen, mint Isten színe elé 

állva, mintegy esküvel erősíteni (vö.: IThessz 2,5; 2Kor 11,31 — 

mindkét esetben hasonló helyzetben van Pál!), hogy neki van igaza. 

Mindenesetre az a tény, hogy így kényszerül védeni az igazát, 

éles fényt vet az új és a régi között tanácstalankodó korabeli keresztyénségben 

dúló áldatlan és gyakran a személyeskedésig fajuló 

ellentétekre. 

(21—24) Ügy látszik, még egy róla elterjedt hiedelmet kell eloszlatnia 

az apostolnak. Nem maradt Jeruzsálemben vagy a környékén 

élő gyülekezetekben, és nem ők formáltak belőle apostolt. 

Rövid jeruzsálemi tartózkodása után ugyanis elment Szíriába és 

szülőföldjére, Ciliciába. Ott kívánta folytatni missziói munkáját. 

Így tudja ezt a Cselekedetek könyve is (9,30). Tehát a Krisztusban 

hivő júdeai gyülekezetek, beleértve a jeruzsálemi gyülekezet 

szélesebb rétegeit is, nem ismerték őt személyesen. 

75

Missziói munkájának híre azonban eljutott hozzájuk: „Aki minket 

üldözött egykor, most hirdeti annak a hitnek evangéliumát, 

amelyet korábban irtott." Ezt a lecsiszolt — sokszor elmondhatták! 

— szállóigeszerű híresztelést örömmel idézi és adja tovább 

Pál. Mert sok mindent bizonyít. Alátámasztja mindazt, amit szolgálata 

önállóságáról és függetlenségéről írt a galatáknak. Hiszen 

a júdeai keresztyének őt még nem látták, s őt és szolgálatát csak 

a róla szóló hírekből ismerik. Kiderül továbbá e híresztelésből, 

hogy Pál missziói munkáját a júdeai gyülekezetek a saját ügyüknek 

tekintik. Ugyanannak az Űrnak munkáját ünneplik benne, 

akinek ők is szolgálnak. Egyúttal azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy 

Pál evangéliuma nem kitalált vagy elfajzott evangélium, hiszen 

Pál azt hirdeti, amiben ők is hisznek. Pálnak különösen is kedvérevaló 

evangéliuma tartalmának ez a megfogalmazása. Ugyanis 

a lényeget érinti, úgy, ahogy majd levele során ki fogja fejteni a 

galáciabelieknek (3,23—25). 

De főként azért örül az apostol ennek a róla terjedő hírnek, 

mert a júdeai keresztyének dicsérik érte Istent. Jó tudni a galatáknak, 

hogy nemcsak a pogányok, hanem maga az első hajtás a 

keresztyénség fáján, a sokak által egyetlen hiteles mértéknek tekintett 

júdeai keresztyénség is felfogta élete nagy fordulatának 

igazi értelmét. Elbeszélése így visszakanyarodik a kiindulóponthoz 

Isten kegyelmének csodáját látták és magasztalták benne. 

Kell-e ennél nyomósabb érv evangéliuma igaza és egyetemessége 

mellett? De örömének legfőbb oka mégis az, hogy nem az ő neve 

lett fényesebb —hogy is lehetne az az elvakult egyházüldözőé — 

hanem Istené. Mert az emberi élet végső értelme, hogy benne 

minden Isten dicsőségét, hatalmának és szeretetének csodálatos 

voltát hirdesse (2Kor 4,4—17). 

3. Mit bizonyítanak a jeruzsálemi tanácskozás eredményei? 

2,1—10 

2,1—10: (1) Azután tizennégy év múlva 1 ismét felmentem Jeruzsálembe 

Barnabással-, magammal vive Tituszt 3 is. (2) Amikor 

felmentem, kinyilatkoztatásnak 4 engedtem; és eléjük tártam az 

evangéliumot, amelyet a pogányok 5 között hirdetek — csak a tekintélyesek 

elé 6 — nehogy valamiképpen hiábavaló legyen pálya- 

76

futásom 7 , vagy az eddigi bizonyuljon annak. (3) De a velem levő 

görög származású Tituszt sem kényszerítették körülmetélkedésre 8 . 

(4) A befurakodott áltestvérek miatt 9 pedig 10 , akik behatoltak közénk 

kikémlelni 11 a mi szabadságunkat, amelyhez Krisztus Jézus 

révén jutottunk, hogy szolgaság jármába igázhassanak 12 minket, 

(5) nekik egy pillanatra sem engedtünk az iga vállalásának dolgában, 

13 hogy az evangélium igazsága megmaradjon számotokra. 

(6) De azok közül, akik tekintélyeseknek számítanak — hogy 

mifélék voltak azelőtt, nekem semmit sem számít; Isten az ember 

személyét nem veszi tekintetbe 14 — engem 15 ezek a tekintélyesek 

ugyanis semmire nem köteleztek. (7) Sőt, ellenkezőleg: belátva, 

hogy megbízatást kaptam az evangélium hirdetésére a körülmetéletleneknek, 

amint Péter 16 kapott a körülmetéltek 17 számára, (8) 

mert aki erőt adott Péternek a körülmetéltek apostoli tisztének 

betöltésére, nekem is erőt adott a pogányokéhoz, (9) és felismerve 

a nekem adott kegyelmet 18 , Jakab, Kéfás és János 19 , akiket „oszlopoknak" 

20 tekintenek, kezet adtak nekem és Barnabásnak a közös 

feladat rendezése 21 jeléül: hogy mienk a pogányok között, 

övék pedig a körülmetéltek között végzendő; (10) Csupán a szegényekről 

22 emlékezzünk meg, amit igyekeztem is éppen ezért megtenni. 

'Tizennégy év múlva: Élete eseményeinek időrendjére vonatkozóan 

Pál fontos adatokat közöl a Galata-levélben (lásd még: 1,18). Csak azt 

nehéz eldönteni, hogy mihez méri a közölt időszakokat Az 1,18-ban 

jelzett három évet számíthatja a Damaszkuszba való visszatérésétől, 

amelyről közvetlenül előtte tesz említést. De számíthatja „pálfordulása" 

időpontjától is. Ez utóbbi lehetőség látszik valószínűbbnek, mert levelének 

ebben a szakaszában azt akarja bizonyítani, hogy megtérése 

pillanatától fogva senki nem volt befolyással az evangéliumára. — 

Nehezebb a helyzet a 2,l-ben megadott időpont értelmezése tekintetében. 

Mihez viszonyítja Pál a tizennégy évet? Kijelentése alapján 

arra gondolhatnánk, hogy az első jeruzsálemi tartózkodásától számítja, 

Schlier és még sokan mások ezen a véleményen vannak. De az sem 

lehetetlen, hogy Pál ebben az esetben is a megtérése idejét tekinti annak 

az abszolút időpontnak, melyhez az eltelt időt viszonyítja, mint 

1,18-ban is. Én ez utóbbi értelmezés felé hajlok, mert ha nem így számolunk, 

Pál megtérése nagyon korai időpontra esnék. A Gal 2,1—10ben 

említett apostoli tanácskozás Kr. u. 48—49-ben volt. (Pál életének 

más adataihoz mérve nem lehetett későbben.) Az első feltételezes szerint 

legalább tizenhat évet kell visszaszámlálnunk a megtérés időpontjáig. 

Tehát már 32-ben meg kellett történnie. Még ha Jézus előbb is 

halt meg, mint azt a hagyomány tartja, kevésnek kell tartanunk a ren- 

77

delkezésre álló időt. Pál megtérése előtt már nagyobb, vidékre is kiterjedő 

keresztyénséget kell feltételeznünk. Az apostoli konventtől 

tizennégy évet visszaszámlálva elfogadhatóbbnak tűnő időpontot kapunk 

Pál megtérése idejéül: Kr. u. 34—35. Csel 15,2 szerint is Pál és 

Barnabás Antiókhiából „mennek fel" Jeruzsálembe a gyűlésre. Nincs 

semmi nyomós ok arra, hogy ezt a gyűlést ne a Galata-levélben említettnek 

vegyük, amint nem egy kutató teszi. 2 Barnabás: Bizonyosan 

jelentősebb személyisége volt az őskeresztyénségnek, mint amennyire 

az újszövetségi adatok alapján gondolhatnánk. Valódi neve József volt. 

Az apostoloktól kapta a Barnabás (Vigasztalás Fia?) melléknevet. Ciprusi 

származású levita volt. Amikor csatlakozott a jeruzsálemi keresztyén 

gyülekezethez, eladta földjét, és árát a gyülekezet javára fordította 

(Csel 4,35—37). Pált megtérése után védelmébe vette (Csel 9,27), 

s később is nagy szerepet játszott életében. Amikor a jeruzsálemi gyülekezet 

megbízásából az antiókhiai gyülekezet gondját magára vette, 

elment Tarsusba Pálért, és Antiochiába hozta (Csel 11,25—26). Ettől 

kezdve jó ideig együtt álltak az evangélium szolgálatában. Együtt 

mentek az apostoli gyűlésre, és együtt vállalták a felelősséget az evangéliumnak 

a pogányok között történő hirdetéséért (Gal 2,1—10). A második 

missziói út előtt azonban elváltak egymástól. A nézeteltérés valószínűleg 

nemcsak Márk, Barnabás unokaöccse miatt támadt közöttük, 

ahogyan erről Lukács tudósít minket (Csel 15,37—40). A valódi ok 

Barnabásnak a törvény kérdésében tanúsított következetlenebb magatartása 

lehetett (Gal 2,13). De azért Pál továbbra is teljes jogú apostolnak 

tekinti őt (lKor 9,6). 3 Titusz: Az apostol munkatársai közé tartozott, 

de 2Tim 4,10-ből, valamint abból, hogy nem szerepel a levelek 

címzésében említett munkatársak között, arra következtethetünk: bizonyos 

fokú önállóság is jellemezte missziói munkáját. Pál szolgálatán 

keresztül lett keresztyénné (az „én igaz fiam" Tit 1,4), és az első nem 

zsidó származású szolgatárssá. Bizonyára ez teszi jelentőssé megjelenését 

Jeruzsálemben az apostol szolgálatának egyik legkritikusabb pillanatában. 

Titusz igen nagy segítségére volt Pálnak a korinthusi gyülekezettel 

támadt konfliktusában, és a jeruzsálemi kollekta kényes ügyének 

lebonyolításában is (2Kor 2,13; 7,6, 13—14; 8,6, 16, 23; 12,18). 4 Kinyilatkoztatás: 

Pál ugyanazt a szót használja itt, mint 1,12-ben és 1.16ban. 

Viszont nem mondja Jézus Krisztus, illetve Isten kinyilatkoztatásának. 

Tehát jelentős, de nem döntő, nem az evangélium lényegét 

érintő kinyilatkoztatásról van szó. Mivel a küldetésben Barnabás is 

érdekelve volt, elképzelhetőnek tartom, hogy mint az első missziói útjukra 

való kibocsátásuk esetében is (Csel 13,1—3), most is próféták 

közreműködésével, közösen kapták Isten útmutatását, és nem egyedül 

Pál részesült a kinyilatkoztatásban. Lukács szerint az antiókhiai gyülekezet 

vezetőinek rendelkezésére ment fel Pál és Barnabás Jeruzsálembe 

(Csel 15,2). 5 Pogányok: a szó eredeti jelentése: népek, akik csupán 

a zsidóság nézőpontjából számítottak többistenhivő pogánynak. 

Nem árt, ha a fordításba belehalljuk a „népek" szó univerzálisabb tartalmát 

is. Mert az ígéret is így szól: „Világosságodhoz népek jönnek!" 

(Ézs 60,3). 6 Tekintélyesek: Pál közléseiből nehéz pontos képet alkotni 

a jeruzsálemi gyülekezet belső viszonyairól, valódi irányítóiról. A „te- 

78

kintélyesek" a gyülekezet hangadóinak egy szélesebb köre lehetett. Az 

apostolok és a vének — ahogy Lukács mondja (Csel 15,4). A „vének" 

pedig a zsidó közösségi élet mintájára a gyülekezet elöljáróinak tanácsát 

alkothatták. Ebben a szélesebb körű tanácsban volt döntő szavuk 

az „oszlopoknak", Jakabnak, Péternek és Jánosnak. — Akad olyan 

magyarázó is (pl. E. Käsemann), aki a „tekintélyesek" nevezetből gúnyos 

felhangot hall ki. (vö.: 2Kor 11,5!) Ezt a feltételezést alátámasztani 

látszik a 6. versben található közbevetett megjegyzés is. Mégsem 

tartom valószínűnek, hogy Pál azoknak a tekintélyét igyekszik lejáratni, 

akikre a galáciai ellenfeleivel szemben támaszkodik. 7 Pályafutásom: 

Igyekeztem megtartani a fordításban az apostol hasonlatát, 

mert gyakran él vele, sőt olykor alaposabban és részletesebben is kiaknázza 

a benne rejlő lehetőségeket (lKor 9,24—27; Fii 3,12—15 stb.). 

A hasonlattal érzékelteti, hogy Jeruzsálemben nagyon sok forog a kockán. 

8 Nem kényszerítették körülmetélkedésre: A jeruzsálemi tanácskozás 

egyik igen fontos tétjét emeli ki itt az apostol. Nyilván azért, 

mert Galáciában is a körülmetélkedés az első számú követelmény Pál 

ellenfeleinek „evangéliumában" (5,2). Mert a körülmetélkedés nem 

pusztán külső aktus, hanem a „törvény igájának" vállalása annak 

megfelelően, ahogy a korabeli zsidóság a Tóra követelményeit értelmezte. 

9 Befurakodott áltestvérek: Pál szavainak a jelentéstartalma 

az eredeti szöveg szerint is elítélő. Azokat a zsidó származású keresztyéneket 

jellemezheti velük, akik a Cselekedetek könyve szerint Júdeából 

Antiokhiába mentek, és a körülmetélkedést az üdvösség feltételéül 

szabták (15,1). Ez a valószínűen egykori farizeusokból verbuválódó 

csoport sokáig és erősen tarthatta állásait a jeruzsálemi gyülekezetben, 

mert még egy évtized múlva is keményen szembehelyezkednek 

az apostollal, legfájóbb pontként emlegetve, hogy lebeszéli a zsidószármazású 

keresztyéneket gyermekeik körülmetéléséről (Csel 21,20— 

21). — Valljuk meg őszintén, nem lehetett könnyű megemésztenie egy 

zsidó származású embernek az új korszakot nyitó evangéliumot! — Pál 

szavaiból nem derül ki, hogy ezekkel az „áltestvérekkel" jeruzsálemi 

tartózkodása alatt is szembekerült-e, vagy csak Antiokhiában. Képviselőik 

azonban valószínűleg ott voltak a „tekintélyesek" között is. 

10 Pedig: továbbvivő és nem ellentétes értelemben értendő. Űj mondatot 

indít, amely jóval később ér el a csattanóhoz (5. ν.). A mondat tehát 

nem Pálnak Titusszal kapcsolatos szándékát tárja fel (vö.: Űj prot. 

ford.). 11 Kikémlelni: a görög szó nem utal megbízás alapján folytatott 

ellenőrzésre. Tehát a maguk szakállára gyűjtöttek „terhelő anyagot" 

Pálék ellen álláspontjuk alátámasztására. 12 Szolgaság jármába igáz · 

hassanak: Az eredeti szövegben valóban ilyen súlyos tartalmú szó áll. 

A „szabadság"-gal ellentétes állapot nem könnyű szolgaság! 13 Az iga 

vállalásának dolgában: A görög szövegben olyan szót találunk, amelyet 

a magyarázók általában az „engedni" ige jellegtelen kiegészítésének, 

magyarán szószaporításnak tartanak. Pálról azonban nem szabad 

henye fogalmazást feltételezni! Tulajdonképpen itt mondja ki azt 

a szót, ami körül az ellentétek kiéleződtek. Mert a „hüpotagé" (önmagunknak 

a törvény alá vetése) az, amiben az apostol egy jottányit sem 

engedhet! Galáciában is ezt akarják Pál ellenfelei elérni (4,21). 14 Ne- 

79

héz megállapítani, hogy Pál milyen céllal veti közbe ezt a mondatot. 

Miért kell kijelentenie, hogy nem számít, ki, miféle volt, mielőtt keresztyénné 

lett? Bizonyára a galáciai helyzet egy előttünk ismeretlen 

mozzanatában rejlik a kérdés kulcsa. Talán valakit a származása miatt 

tartanak a törvény kérdésében mértékadó tekintélynek? Esetleg Jakabot, 

az Űr testvérét? 15 Engem: Hangsúlyos személynévmás! Talán 

azért emeli ki a maga személyét, mert így akar egy bizonyos látszatot 

elhárítani, vagy valamiféle híresztelést helyreigazítani. Az is lehetséges, 

hogy az „apostoli dekrétumra" (Csel 15,23—29) gondol, amely több 

kötelezettséget ró a pogányokból lett keresztyénekre, mint amennyit 

Pál levelében elismer (2,10). Ebben az esetben személyének kihangsúlyozásával 

(„engem ezek a tekintélyesek semmire sem köteleztek") 

azt kívánja a galatákkal megértetni, hogy ő erről a határozatról vagy 

nem tudott, vagy nem értett egyet vele. 10 Péter: Különös, hogy míg 

Péter a levélben mindenütt Kéfás (Arámul: kő, kőszikla — Mt 16,18!) 

néven szerepel, addig ezen a helyen a görög nevén (ami magyarul 

ugyancsak kősziklát jelent) említi Pál. Mi lehet ennek a váratlan névváltásnak 

az oka? Egy későbbi másoló átjavította a szöveget (K. Holl)? 

De akkor 1,18; 2,9—11 versekben miért nem javította át? Talán mind 

a két vers (7. és 8.) olyan időkből származó betoldás, amikor az egyházi 

köztudatban már Péter és Pál neve összekapcsolódott (E. Barnikol)? 

Ha így van, milyen szándék húzódik meg a betoldás mögött? Vagy 

esetleg E. Dinklernek van igaza, aki szerint Pál itt a jeruzsálemi határozat 

szövegéből idéz? Minden kétséget kizáró magyarázatot a névváltásra 

ma már alig találhatunk. 17 Körülmetéletlenek — körülmetéltek: 

A szószerinti fordítás: „körülmetéltség" és „körülmetéletlenség" 

magyarul elviselhetetlen hangzású főnevek alkalmazását kívánná meg. 

összetartozó, közös jelleggel bíró csoportjai ugyanis az emberiségnek. 

Jellemző esete annak, amikor egy részjelenség az egészet képviseli 

(pars pro toto). 18 Kegyelmet: Vö.: 1,16 magyarázatával. Pál a pogányok 

apostolságára kapott különleges megbízást fogalmazza meg a 

„kegyelem" szónak ezzel a sajátos alkalmazásával, (lásd: Rm 1,5; 12,3; 

15,15 stb) 19 János: az egyik Zebedeusfi, Jakab testvére. Egy később 

keletkezett egyházi hagyomány szerint Kr. u. 44-ben testvérével együtt 

kivégezték. A levélből az a benyomásunk támad, hogy nemcsak 48-ban. 

az apostoli gyűlés évében, hanem még a levél megírásakor is él. Pál 

ugyanis az „oszlopok" intézményét a levél megírásának idején is meglévőnek 

tekinti. 20 „Oszlopok": A hit szempontjából különleges jelentőségű 

embereknek zsidó hagyományokból eredő elnevezése. A Talmud 

Ábrahámot és Mózest nevezi „oszlopnak" (Str.—Β. III. 537. ο.) A Kr. u. 

80 körül elhunyt Johanan ben Zakkai rabbit is „igaz oszlop" megszólítással 

— talán 2Krón 3,17-re gondolva — tisztelik meg tanítványai. 

Valószínűleg Isten új Izraelének az előbbiekhez mérhető „oszlopait" 

láthatta a jeruzsálemi gyülekezet Jakabban és Jánosban. — A mondat 

jelenidejű fogalmazása alapján arra következtethetünk, hogy még a 

Galata-levél megírásának idején is ők hárman számítanak a jeruzsálemi 

gyülekezet legtekintélyesebb tagjainak. A nevek sorrendje is sok 

találgatásra ad alkalmat. Cullmann szerint Jakab első helyen történő 

említése bizonyítja, hogy már a gyűlés idején övé volt a vezető sze- 

80

ep. Haenchen ezt nem tartja valószínűnek, mert ha így lenne, akkor 

nem Péter, hanem Jakab kerülne az elbeszélés előterébe. Jakab kiemelésére 

legvalószínűbb magyarázatot a galáciai helyzet adja. Jakab 

kézfogása igen fontos érv Pál számára a Jakabra hivatkozó galáciai 

ellenfelekkel szemben (Schlier). 21 Közös feladat rendezése: Ha kissé 

bonyolultan is, de a fordítás során valamiképpen át kellett menteni a 

magyar nyelvbe a „koinonia" szót, mert fontos szerepe van az apostol 

mondanivalójában. A „megállapodás" (új prot. ford.) szó nem fejezi 

ki, hogy itt az egységes Egyház kétirányú szolgálatáról van szó. 22 Szegények: 

A megállapodásnak ez a része kétségkívül a jeruzsálemi gyülekezet 

tagjaival kapcsolatos. Azt viszont nehéz eldönteni, hogy valóban 

szegények voltak-e, vagy csak egy sajátos elnevezésről van szó. 

Tudjuk, szívesen nevezte így magát a jeruzsálemi keresztyénség. (A 

szó arámul + ebionim. Ezen a néven élt még sokáig egy zsidókeresztyén 

felekezet.) A „szegény" a zsidó kegyesség szótárában a Messiást 

csendes engedelmességgel váró (Simeon és Hanna Lk 2,25—38!) 

kegyesek megtisztelő címe volt (vö.: Mt 5,3). A kérdés eldöntése az ún. 

„jeruzsálemi kollekta" — mert erről ír Pál — megítélése szempontjából 

fontos. Ha ugyanis valóban ínségbe jutott emberekről van szó, 

akkor a gyűjtés szeretetszolgálatnak tekinthető. Ha viszont a „szegény" 

csupán megtisztelő név, akkor a kollekta a zsidók templomadójával 

hozható párhuzamba, s így egyet jelent a jeruzsálemi anyagyülekezet 

vezető szerepének elismerésével. A Galata-levélből nem világlik ki 

egyértelműen, hogy kinek a javaslata volt a kollekta. — A kollektával 

kapcsolatban lásd még: Gal 6,6—10 magyarázatát. 

* 

(1—10) Űj szakasz kezdődik az apostol elbeszélésében. Megváltozik 

a szempont is, amely eddig megszabta mondanivalójának 

irányát. Az előzőekben arról igyekezett meggyőzni a galáciai keresztyéneket, 

hogy a jeruzsálemi keresztyénekkel való kapcsolata 

jelentéktelen időtartamra és elhanyagolható érintkezési felületre 

korlátozódott. Az általa hirdetett evangéliumhoz tehát semmiképpen 

nem juthatott az ő segítségükkel. Azt maga Isten bízta rá 

(1,16). Ezért nem is vonhatja kétségbe senki a hitelét. A következőkben 

mégis éppen a jeruzsálemi anyagyülekezettel való kapcsolatát 

állítja előtérbe. Nemcsak az igazságnak tartozik ezzel. 

Szeretné megértetni a galáciai keresztyénekkel, hogy az általa 

hirdetett evangélium, amelybe nem engedett földi halandónak 

beleszólni (1,16c), nem más, mint amit az iránytszabó jeruzsálemi 

vezetők is hirdetnek. Csupán a kapott feladat iránya eltérő. A jeruzsálemi 

tekintélyek tehát Pál és nem galáciai ellenfelei oldalán 

állnak. Az apostol dolga egyáltalán nem könnyű: igazolnia kell 

β 81

evangéliuma sajátos hangsúlyait emberi tekintélytől független 

voltával, ugyanakkor azt is világossá kell tennie, hogy evangéliuma 

az egyház közös kincse, és nem áll ellentétben a legfőbb keresztyén 

tekintélyek álláspontjával. 

Mondanivalójából egy másik törekvés is világosan kivehető. 

Tudtára akarja adni a galatáknak, hogy amennyire egyetértésre 

talált a jeruzsálemi gyülekezet vezető köreivel, olyannyira élesen 

szembefordult a gyülekezet egy szélsőséges, a Tóra előírásait a pogányokból 

lett keresztyénekre is rákényszeríteni akaró csoportjával. 

Ezeknek egy tapodtat sem engedett. 

Mi késztethette Pált ennek a kétfrontos harcnak a felidézésére? 

Bizonyosra vehetjük, hogy a galáciai helyzet. Ellenfelei tanításuk 

alátámasztására feltehetően jeruzsálemi tekintélyekre, mindenekelőtt 

Jakabra hivatkoztak. Talán azt terjesztették Pálról, 

hogy Jeruzsálemben nem tekintik helytállónak, amit hirdet, és 

ott a jézusi evangélium megrontóját látják benne. Az apostolok 

jeruzsálemi tanácskozásáról és annak eredményéről egymásnak 

ellentmondó vagy egyoldalúan beállított hírek kaphattak lábra. 

Pálnak tehát feltétlenül szólnia kellett az apostolok gyűléséről és 

az azon létrejött egyezségről. 

Ugyancsak a galáciai helyzetben kell keresnünk az okát annak 

is, hogy az apostol a jeruzsálemi események elbeszélésében olyan 

nagy nyomatékkal emeli ki azt a határozottságot, amellyel szembeszállt 

a törvényeskedőkkel. Ebből érteniük kell azoknak a galatáknak 

is, akik engedékenységet és elnéző magatartást várnak 

tőle a jelenlegi helyzetben. A galaták előtt tehát minden ez irányú 

kételyt lehetetlenné téve világossá kell tennie: ő, az apostoluk 

a reá bízott evangéliumból egy szemernyit sem adott fel. 

a) A tanácskozás tétje 

(1—2) Evangéliumhirdetői pályafutásának egy jelentős szakaszával, 

tizennégy év munkájával és eredményével a háta mögött 

— mi tudjuk, hogy pályája deléhez érkezett — megy fel ismét 

Pál Jeruzsálembe. Eddig nem szorult rá, hogy földi halandóval 

tanácskozza meg az evangélium dolgát, legyen az illető akár a keresztyénség 

tartópillére („oszlopa" 2,9) a jeruzsálemi anyagyülekezetben. 

De — tegyük hozzá — a jeruzsálemi „tekintélyesek" 

82

sem tartották szükségesnek az eltelt tizennégy év alatt, hogy Pált 

maguk elé idézzék vagy munkáját ellenőrizzék. 

Az első jeruzsálemi tartózkodásának (1,18—19) célja nem volt 

más, mint a kapcsolatfelvétel és a kölcsönös tájékoztatás az evangélium 

ügyének állásáról. Most azonban megváltozott a helyzet. 

Az evangélium sorsa megköveteli, hogy az érte felelősek megoldást 

keressenek. Még akkor is kiérezni Pál szavaiból a helyzet 

aggasztó voltát, amikor több év távlatából visszatekintve számol 

be a galatáknak az események lefolyásáról. 

Mi történt Jeruzsálemben? Az erről szóló beszámolót Pál a maga 

nézőpontjából mondja el, mintha az ő ügye körül forgott,volna 

minden. Ez azonban ne tévesszen meg minket. Pál azért állítja 

magát az események előterébe, mert akiknek levelét írja, egyedül 

vele van dolguk. Valójában az antiokhiai gyülekezet ügyében 

kell Jeruzsálembe menniük. Ott fordult válságossá a helyzet, és az 

ott élő keresztyének keresték a válságosra fordult helyzetben a 

megoldást. Ezért van a küldöttség tagjai között Pálon kívül Barnabás, 

az antiokhiai gyülekezet legtekintélyesebb és a jeruzsálemiek 

által is nagyrabecsült munkása. 

De az is nyilvánvaló, hogy a küldöttség nem csupán az antiokhiai 

gyülekezetnek valamiféle belső, vitás ügyének rendezésében 

akar segítséget kérni Jeruzsálemben. Az antiokhiai gyülekezet, 

a fiatal keresztyénségnek ez a másik nagy jelentőségű támaszpontja 

(Csel 11,19—30) vállalta magára a nem zsidó származásúak 

között végzendő evangéliumhirdetés gondját. Ez a gyülekezet 

küldi ki Pált és Barnabást első közös missziói útjukra, immár 

távolabbi vidékekre, Kisázsiába, Európa előszobájába (Csel 

13,1—3). De a szép eredményeket termő munka egyúttal súlyos 

helyzetbe is sodorta és nehéz választás elé állította a fiatal keresztyénséget. 

A pogányoknak az egyházba történő tömeges beáramlása 

elodázhatatlanná tette a döntést abban a kérdésben, 

hogy milyen életformát válasszon a keresztyénség. Meg kell-e maradnia 

a választott nép keretei között, rákényszerítve az egykor 

pogány módra élt keresztyéneket a zsidó életformával együtt járó 

előírások vállalására, vagy pedig egy egészen új életformát kell 

kialakítaniuk. Természetesen nemcsak olyan gyakorlati kérdéseket 

kellett tisztázniuk, mint például a pogány származású keresztyének 

körülmetélése, hanem elevenbe vágó, alapvető teológiai 

kérdéseket is: hozott-e Jézus az emberiségnek olyan új lehetősé- 

β· 83

get, amely túlmegy Istennek az Ótestamentumban adott kinyilatkoztatásán 

és az életnek ezen az isteni akaraton felépülő rendjén, 

a Tórán? 

A jeruzsálemiek hajlottak afelé, hogy a keresztyénséget a zsidóság 

által kitaposott ösvényén vezessék tovább. Bizonyára közöttük 

sem volt teljes az egyetértés etekintetben. Volt azonban 

közöttük egy a farizeusi irányzat hatása alatt álló, a törvény megtartásáról 

szigorú felfogást valló és igen aktív csoport, amely, 

úgy látszik, dűlőre akarta vinni a dolgot. Megbízottakat küldtek 

ki Antiokhiába, hogy gyűjtsenek adatokat az ottani keresztyének 

életmódjáról (Gal 2,4), és igyekezzenek rávenni a nem zsidó származású 

keresztyéneket a körülmetélkedésre, és ezzel együtt a zsidó 

életforma vállalására. Többet kívántak tehát, mint amennyit 

elvárt a zsidóság a hozzá húzó pogánytól, az ún. „istenfélőtől". 

Pál és Barnabás élesen szembefordult ezekkel a törekvésekkel, de 

a kérdés egyre nagyobb vihart támasztott (Csel 15,1—3). Az antiokhiai 

gyülekezetnek valami megoldást kellett találnia. 

A helyzetet maga az egyház Ura is így ítéli meg. Kiviláglik 

ez abból, hogy szükségesnek látja kinyilatkoztatással bátorítani 

az antiokhiai gyülekezetet a helyzet megoldását jelentő lépés 

megtételére. Mert válságos korszakok bekövetkezhetnek ugyan 

az egyház életében, de az egyház Ura „nem, ejti porba drágán 

szerzett egyházát". Viszont szolgáin keresztül érkező útmutatására 

Pálnak és Barnabásnak figyelnie és azt engedelmesen követnie 

kell. Egyúttal a galáciaiaknak is tudomásul kell venniük, hogy 

a jeruzsálemi tanácskozás mögött az arra indítást adó Űr áll, s 

így kell határozatait is megítélniük. 

Az egyház Urának kinyilatkoztatása parancsot adhatott az 

antiokhiai gyülekezetnek a válság megoldására, de a rendezéshez 

szükséges teendők elintézése reájuk várt. A helyzet kulcsa Jeruzsálemben 

van. Onnan érkeznek azok az „áltestvérek", akik a 

váltságot kiélezték. De Jeruzsálemben vannak a fiatal keresztyénségnek 

iránytszabó szellemi tekintélyek is. Ök ismerték Jézust 

földi életében, ők akaratának hiteles tolmácsai, s nekik jelent 

meg az Űr feltámadása után. Ennélfogva döntésük nélkül a vitás 

kérdés nem rendeződhet. 

Az antiokhiai keresztyének Jeruzsálembe küldik tehát Pált és 

Barnabást. Magukkal viszik Tituszt is, aki majd próbaköve lesz a 

jeruzsálemiek állásfoglalásának. Mert Titusz, aki görög szárma- 

84

zású, tehát körülmetéletlen, ugyanakkor azonban Krisztus ügyében 

eredményeket felmutató igehirdető, már személyében élesen 

exponálja mindazt, amiről szó van. Az, amit tőle elvárnak, 

vagy amit neki megengednek a jeruzsálemi tekintélyek, iránymutató 

lesz minden nem zsidó származású keresztyén számára is. 

Bár túlzás volna azt állítani, hogy Titusz szerepeltetésével Pálék 

tudatosan ki akarták élezni a helyzetet (Oepke), az eleve feltett 

szándék mégis letagadhatatlan. „Azt tervezte ugyanis Pál, hogy 

nyilvánvalóvá teszi: a kegyelem elégséges mind a pogányoknak, 

mind a zsidóknak, akár körül vannak metélve, akár nem" —mondja 

Luther e hely magyarázatánál. 

A jeruzsálemi út nemcsak taktikai szempontból elengedhetetlen. 

Elképzelhettek volna egy olyan megoldást is, amely az őskeresztyénség 

két főirányának szétválasztásával próbálja a feszültségeket 

feloldani. Az őskeresztyénség történetének kutatói 

közül sokan úgy is vélik, hogy Pálnak a Galata-levélben közölt 

adatai a jeruzsálemi tanácskozásról az utak szétválását sejtetik. 

De Pál és Barnabás szándéka nem ez volt, és amint a tanácskozás 

eredménye mutatja: nem is így történt. 

Amikor ők kinyilatkoztatás alapján felmennek Jeruzsálembe, 

az egyház egységének tudatában teszik ezt. Sőt az útra ők vállalkoznak, 

s nem várják el, hogy a jeruzsálemi tekintélyek menjenek 

el hozzájuk, mert az „anyagyülekezetet" és annak vezetőit 

tartják Jézus evangéliuma tekintetében a legilletékesebb fórumnak. 

Tekintélyük mellett szól az a tény, hogy ők részesültek elsőként 

Krisztus kinyilatkoztatásában, s tőlük indult az evangélium 

diadalútjára. Ha ők, Pál és Barnabás, s velük együtt az antiokhiai 

gyülekezet azt vallják, hogy „nincs más evangélium", tehát az 

evangélium egy és oszthatatlan, akkor az nemcsak az övék, hanem 

mindazoké is, akik ugyanannak az Űr Krisztusnak kinyilatkoztatását 

kapták (lásd lKor 15,11). Isten új választott népét sem 

emberek hozták létre. Az az egy Űr munkájának eredménye. S 

ha ez így van, akkor képtelenség ezt a népet szétszakítani. Az 

evangélium és az egyház egyetemességéről vallott felfogás készteti 

arra Pálékat, hogy vállalják a zökkenőmentesnek egyáltalán 

nem ígérkező, sőt sok kockázatot magában rejtő jeruzsálemi utat. 

Ennek megfelelően a jeruzsálemi találkozón nem a részletkérdések 

megvitatását tartják a legfontosabbnak. Az első dolguk, 

hogy az egyház sorsának alakulása szempontjából mérvadó kör, a 

85

gyülekezetet vezető tekintélyesek elé tárja Pál — most már a 

maga nevében megfogalmazva — azt az evangéliumot, amelyet a 

pogányok között hirdet. Mert nem valamiféle kompromisszumos 

megegyezést kell elérnie, amelyben mindkét fél engedve a maga 

álláspontjából közös nevezőre juthat. Az evangélium Krisztustól 

származik, s ennélfogva nem lehet emberi alku tárgya (1,10—12). 

Az evangéliumot éppen azért tárja a jeruzsálemiek elé (1,12), 

hogy az evangélium alapján jussanak egyezségre, és ennek az 

evangéliumnak az útmutatása szerint keressék a megoldást. A 

részletkérdések rendezéséhez csak így foghatnak hozzá. 

Pál tehát azért megy fel Jeruzsálembe, hogy ott a keresztyén 

vezetők elé tárja az általa hirdetett evangéliumot. A kényes helyzethez 

illően nagyon pontosan fogalmaz. Még burkoltan sem céloz 

arra, hogy a „tekintélyesek" esetleg nem látnak tisztán az 

evangélium dolgában. De olyan színben sem akar föltűnni a levél 

olvasója előtt, mintha evangéliuma a jeruzsálemiek megerősítésére, 

vagy éppen bírálatára szorulna. Ö csupán „eléjük tárja" 

evangéliumát. De akkor miért volt szükség erre a beszámolóra? 

Nem férhet hozzá kétség: Pál tudatában van annak, hogy nagyon 

sok függ a jeruzsálemi gyülekezet vezetőinek állásfoglalásától. 

Meg kell tehát győznie őket evangéliumai igazáról. Nehogy valamiképpen 

hiábavaló legyen pályafutása, vagy az eddigi bizonyuljon 

annak. 

Ezek a szavak mélységes aggodalmat tükröznek. Mi az, aminek 

meghiúsulásától, tönkremenetelétől vagy kudarcától tart? Attól 

fél, hogy evangéliumával vall szégyent? Gyülekezeteinek feldúlását 

szeretné elkerülni? Vagy talán a fiatal keresztyénség egységéért 

aggódik? A kérdésre a magyarázók eltérő válaszokat adnak. 

F. Mussner pl. elképzelhetetlennek tartja, hogy evangéliumának 

megbízhatósága felől merült volna fel kétely Pálban. Ebben 

igaza van. Ugyanakkor azonban azt is kétségbe vonja, hogy 

az apostolt szolgálatának már eddig elért és még ezután remélt 

eredményeinek féltése készteti evangéliumának bemutatására az 

apostolok gyűlésén. Csupán azt akarja elkerülni — állítja Mussner 

— hogy evangéliumát a „tekintélyesek" „üresjáratnak" minősítsék. 

Pedig a két szempont nem mond ellent egymásnak. Mert 

az evangélium megváltoztatása ugyan nincs senki emberfia hatalmában, 

mivel az Istené, de a hitelét alááshatja és hatását kiolt- 

86

hatja tekintélyes keresztyének ellenvéleménye. Pál tudja, hogy 

nem elég hinnie evangéliuma igazában. El is kell fogadtatnia azt. 

A kulcsot a mondat értelméhez éppen az adja kezünkbe, amit 

Mussner elhanyagolhatónak vél: a versenyfutásnak Pál leveleiben 

gyakran előforduló képe (lKor 9,26; Fii 2,16; 3,12—14. Mert ez 

bizonyítja, hogy az apostol aggodalma valamiképpen mégiscsak 

munkája eredményével van kapcsolatban. Mert rendszerint akkor 

idézi olvasói emlékezetébe a cél felé nagy erőbedobással futó 

képét, amikor apostoli szolgálatát akarja jellemezni. Küldetése 

ugyanis már csak távolságban mérve is olyan nagyigényű, hogy 

kényelmes tempóban lehetetlen betöltenie. De nem elégedhet meg 

az evangélium magvának elhintésével. Gondoskodnia kell kikeléséről 

és megerősödéséről is. Mindezt — és ezen van a hangsúly 

— abban a tudatban végzi, hogy üdvössége múlik küldetése sikerén 

(Fii 2,16). Ez a körülmény feltétlenül hozzájárul aggodalmához. 

Szabad-e csak azért ragaszkodnia igazához, mert különben értelmét 

veszti eddigi munkája? Nem kicsinyes, egyéni szempont 

Pál részéről az üdvösségét félteni akkor, amikor az egész keresztyénség 

jövendő sorsáról kell dönteni? Ezek a kérdések abban a 

pillanatban értelmüket vesztik, mihelyt belátjuk, hogy Pál egyéni 

sorsa nem választható el az evangélium sorsától. 1,13—17-ben 

már mindenki számára felfedte élete nagy titkát. Amikor Isten 

kinyilatkoztatta számára Fiát és terveiben különleges szerepet 

szánt neki. A minden népnek szóló evangélium letéteményesévé 

tette. Az evangélium pedig azért szólhat mindenkinek, mert nincs 

kötve semmiféle feltételhez. Ezért az evangéliumért tudja felelősnek 

magát megbízója előtt. Ha engedi, hogy megrontsák, nem 

állhat meg előtte. Ezért amikor a saját üdvösségéért aggódik, tulajdonképpen 

az evangélium ügye nehezedik szívére. 

Mert megtörténhet, hogy a jeruzsálemi gyülekezet vezetői Pállal 

szemben foglalnak állást. Ennek a döntésnek önmagában még 

nem kellene feltétlenül Pál életművének megsemmisüléséhez vezetnie. 

Lennének bizonyára szép számmal olyanok is a páli gyülekezetekben, 

akik nem térnének vissza a pogányságba, hanem vállalnák 

a törvény igáját, a zsidó életformát. De még talán az egyház 

egysége sem kerülne veszélybe, pedig sok írásmagyarázó ezzel 

indokolja meg Pál aggodalmát. Legfeljebb létrejönne az az 

egység, amelyért az apostol ellenfelei dolgoznak: a testi Izraelnek 

87

eljegyzettek egysége. Kockán csupán az ingyen kegyelemnek minden 

emberhez címzett evangéliuma forogna. Végül is ez az a 

nagy tét, amelynek terhe az apostolra nehezedik, és amelyért eltökélten 

síkraszáll az apostolok jeruzsálemi tanácskozásán. 

(3> Erre utal az a mondat is, amelyben az evangéliumáról nyújtott 

beszámoló eredményét összegezi. Nem szól egy árva szót sem 

arról, hogy a „tekintélyesek" miként foglaltak állást: egyetértettek-e 

vele az evangéliumban, vagy pedig kifogást emeltek egyik 

vagy másik pontja ellen. Minden szónál többet mond viszont az a 

tény, hogy az egybegyűltek nem kényszerítették a Pállal levő, 

görög származású Tituszt a körülmetélkedésre. 

A kijelentés súlyát csak az érzékelheti, aki tudja, hogy a körülmetélkedés 

nemcsak egy zsidó törvényes előírás a sok közül, hanem 

mindent eldöntő aktus. Aki körülmetélkedik, „kötelezi magát 

az egész törvény megtartására" (5,3). Amikor tehát a jeruzsálemi 

vezetők nem formáltak igényt a görög származású Titusz 

körülmetélkedésére, ezzel közvetve elismerték Pál minden törvényes 

előírástól mentes evangéliumának jogosultságát. Mert Tituszt 

semmiképpen sem tarthatták Pál és Barnabás kíséretéhez 

tartozó jelentéktelen személynek. Titusz a Krisztusban hivő. de 

körülmetéletlen pogányok képviseletében jött Jeruzsálembe, s 

ilyen értelemben „volt Pállal". Vagyis mint a minden emberi feltételtől 

mentes kegyelem evangéliumának eleven bizonyítéka, és 

a jeruzsálemi vezetők álláspontjának kikerülhetetlen próbaköve. 

A vele szemben tanúsított magatartás sem csupán őt érinti. Személyében 

minden pogányból lett keresztyén ott állt Pál mellett 

a „tekintélyesek" körében, és ami áll Tituszra, az érvényes minden 

nem zsidó származású keresztyénre is. Nyilvánvaló: a galatákra 

is! 

A Tituszt érintő állásfoglalásban Pál a legfontosabb mozzanatnak 

azt tekinti, hogy a jeruzsálemi tekintélyek nem kényszerítették 

őt a körülmetélkedésre. Egyes magyarázók véleménye szerint 

Pál itt burkolt célzást tesz Titusz minden kényszer nélkül, 

önként vállalt körülmetélkedésére. Pedig a kényszer szempontja 

egészen más okból kerül előtérbe. A levél következő soraiból, de 

a Péter antiokhiai magatartását elítélő szavakból is (2,14) világosan 

kitűnik, hogy az apostol nem magát a körülmetélkedést ítéli 

el, hanem azt a kényszert, amellyel valakit rá akarnak szorítani 

az aktus vállalására. Természetesen nem fizikai kényszerről van 

88

szó. Kényszert jelenthet az is, ha a körülmetélkedést vagy bármi 

mást az Istennel való kapcsolat feltételévé tesszük. A keresztyén 

ember körülmetélkedhet, de el is utasíthatja magától a körülmetélést. 

Hite szempontjából ez „adiaphoron", lényegtelen kérdés 

(5,6; 6,15!). Pál maga is szorgalmazta egy másik szolgatárs, Timotheus 

körülmetélkedését, amikor a szolgálat érdeke úgy kívánta 

(Csel 16,3). A jeruzsálemi találkozón azonban másról volt szó. 

Ott Pál ellenfelei a körülmetélkedésből minden keresztyénre kötelező 

érvényű, üdvösséget érintő előírást akartak kovácsolni az 

evangéliumi szabadság sérelmére. Ezért abból a körülményből, 

hogy Tituszt nem kényszerítette senki a körülmetélkedésre, minden 

kétség nélkül, tisztán állhat a levél olvasója előtt: a jeruzsálemi 

tekintélyek részletekbe menően egyetértettek Pállal az evangélium 

ügyében. Nem lehet tehát rájuk hivatkozva más evangéliumot 

hirdetni Galáciában sem. 

(4—5) Ha valaki a galaták között az apostol által hirdetett 

evangéliummal szemben mégis jeruzsálemi véleményeket sorakoztat 

fel, csak azokra támaszkodhat, akikkel Pál kemény harcot 

vívott a jeruzsálemi konferencián, és akik felett végül is diadalmaskodott. 

Még az a lehetőség sem zárható ki teljesen, hogy a galáciai 

ellenfelek között olyanok is akadtak, akik már annak idején 

Jeruzsálemben is aknamunkát folytattak Pál ellen. Bár a legtöbb 

kutató a Jeruzsálem és a kisázsiai Galácia között lévő nagy távolság 

miatt a nézetek rokonságán túlmenő szorosabb kapcsolatot 

nemigen tud elképzelni, a Galata-levéllel közel egyidőben keletkezett 

második Korinthusi-levél néhány megjegyzéséből teljes bizonyossággal 

megállapítható, hogy a páli gyülekezetekben más 

evangéliumot hirdető zsidókeresztyének és bizonyos jeruzsálemi 

körök között személyes és közvetlen kapcsolat állt fenn. (Lásd: 

2Kor 11,1—5, valamint Bev. old.) 

Pál ellenfeleit, akikkel nyilván már a jeruzsálemi találkozón ÍJ 

meggyűlt a baja, nem éppen hízelgő módon befurakodott áltestvéreknek 

nevezi. Találó és sokatmondó jellemzés! Keresztyén 

testvérek ők is, de nem igaziak — áltestvérek. Milyen alapon merészel 

ilyet állítani az apostol olyan valakiről, aki Krisztust vallja 

Urának? Nem kétséges, abból indul ki, hogy mindaz, aki az 

„egyetlen evangéliumot" elutasítja, csak hamis testvér lehet, mégha 

egyébként krisztushívőnek is tartja magát. Az ilyen ember 

csak úgy lehetett testvér, hogy befurakodott a gyülekezetbe. Te- 

89

hát a saját elhatározásából, és nem az evangélium hívó szavának 

engedve, kerülőúton, és nem az egyetlen ajtón, Jézus Krisztuson 

keresztül lépett a keresztyének sorába (vö.: 2Kor 11,13). 

Minden jel arra mutat, hogy Pál ellenfelei azoknak a farizeusokból 

lett keresztyének csoportjából kerültek ki, akik továbbra 

is megőrizték korábbi farizeusi törvény- és életfelfogásukat (Csel 

15,5). Ezek a keresztyének igen aktívan és határozottan igyekeztek 

álláspontjukat érvényesíteni az egyházban. Nem sajnálva a 

fáradságot még Antiokhiába is eljutottak, hogy megfigyeljék, 

nem csúszik-e helytelen irányba a keresztyének hite és élete 

(Csel 15,1). Pál ezt a tevékenységüket olyan szavakkal jellemzi, 

amelyek erősen emlékeztetnek a Jézus ellen ugyancsak farizeusok 

által lefolytatott vizsgálatokra (Mk 3,2; Lk 14,1 stb): behatoltak 

közénk kikémlelni a mi szabadságunkat. 

Bár a „kikémlelni" szónak nincs jó csengése, mégsem szabad az 

apostol ellenfeleit rosszhiszemű, gáncsoskodó embereknek tartanunk. 

A saját szempontjukból becsületesen igyekeztek legjobb 

meggyőződésük szerint cselekedni. Teológiai álláspontjukra csak 

következtetni tudunk. A legtöbb írásmagyarázó úgy véli, hogy a 

nem zsidó származású keresztyének körülmetélésének megkövetelésében 

gyakorlati szempontok vezették őket. így próbálták kivédeni 

ugyanis azokat a hűtlenségről, népük megrontásáról szóló 

vádakat, amelyekkel nem keresztyén zsidó honfitársaik illették 

őket. 

Nem kétséges, hogy a zsidókeresztyénség helyzete nem volt 

könnyű. De ezeket a vádakat talán azzal is kivédhették volna, ha 

csupán annyit kívánnak meg a pogányságból jött keresztyénektől, 

amennyit a zsidóság az egyistenhittel rokonszenvező ún. „istenfélőktől" 

elvárt. Mivel azonban a körülmetélkedés nem tartozott 

az „istenfélők" kötelezettségei közé (Str.-B. II. 716), Pál ellenfelei 

viszont megkívánták a keresztyénektől, joggal következtethetünk 

arra, hogy gyakorlati szempontokon túlmenő, mélyebben fekvő 

okok késztették őket a körülmetélkedés szorgalmazására. 

Bizonyára nem tévedünk, ha a páli gyülekezetek ellen indított 

roham igazi rugóját a választott nép öntudatában keressük. Az 

apostol zsidókeresztyén ellenfelei abban a szilárd hitben élhettek, 

hogy Isten nagyszerű ígéreteinek, eljövendő országának a zsidó 

nép az egyedüli várományosa. Másnak csak abban az esetben le- 

90

het része mindebben, ha körülmetélkedés révén csatlakozik a testi 

Izraelhez, és vállalja a törvény igáját. Amennyiben tehát a pogány 

származású keresztyén erre nem hajlandó, úgy jár, mint az 

egyistenhithez húzó „istenfélő", aki nem osztozhat Izrael kiváltságaiban. 

Ezek után már érthető, hogy milyen meggondolásból tekintették 

az üdvösség feltételének a Krisztusba vetett hit mellett 

a körülmetélkedést és a törvény betöltését is. 

Pál nem tudja méltányolni igyekezetüket. Buzgólkodásukat az 

evangélium megvilágításában kénytelen tolakodásnak és kémkedésnek 

minősíteni. Mert ami után szimatolnak törvényszegést 

gyanítva, nem más, mint a keresztyén ember Krisztus Jézus révén 

elnyert szabadsága. Pál már most megpendíti azt a hírt, amely 

majd teljes erővel fog zengeni levele második felében. Ki meri 

mondani azt, amihez olyan kevés keresztyénnek van bátorsága: a 

keresztyén élet mérhetetlenül több a különféle előírások betartására 

irányuló aggályos és görcsös igyekezetnél. A keresztyén 

élet elidegeníthetetlen sajátja a szabadság (5,1!). Ez következik 

abból, amit Jézus tett az emberért. Mert ha ő helyettünk vállalta 

az ítéletet, lehet-e valami feltétele még az Istennel való kapcsolatunknak, 

s ha ő feltámadott, szabhatunk-e korlátokat az általa 

vezetett és formált élet elé?! 

Az apostol Jeruzsálemben a keresztyén ember minden megszorítás 

és feltétel nélküli szabadságáért száll síkra. Aki azt állítja, 

hogy ez a szabadság nem léphet át bizonyos határokat, nem 

érti az evangélium igazságát, s a dolog lényegét tekintve Pál ellenfeleinek 

álláspontját osztja. Akkor talán Pál az önkény és 

gátlástalanság apostola? Semmiképpen! Az ilyenfajta szabadság 

szemében a bűn szolgasága (5,17). Az igazi szabadságra fel kell 

szabadulnunk. „Jézus Krisztus révén jutottunk hozzá" — vallja. 

Sőt a fogalmazással azt is érzékelteti (ekhomen = bírunk, időtlen 

jelenidő), hogy csak általa maradhatunk meg ebben a szabadságban 

(5,25). 

Amikor tehát a „befurakodott áltestvérek" árgus szemekkel figyelik 

a gyülekezetek életét, hogy terhelő adatokkal meggyőzhessék 

a jeruzsálemi tekintélyeket a maguk igazáról, akkor végeredményben 

a Krisztusban gyökerező szabadságuktól akarják 

megfosztani őket, hogy a szolgaság jármába igázhassák keresztyén 

testvéreiket. A rabszolgaság mélységes nyomorúságát emlékezetbe 

idéző kép híven tükrözi annak az embernek az iszo- 

91

nyatát, aki már belekóstolt egy másfajta, felszabadult élet mámorító 

ízébe. 

Pál viszont nem akar kétséget hagyni a levél olvasójában afelől, 

hogy ő és társai nekik egy pillanatra sem engedtek az iga vállalása 

dolgában. Mintha a Galáciában tevékenykedő tévtanítók híreszteléseit 

lenne kénytelen cáfolni: Nem, annak idején Jeruzsálemben 

egy jottányit sem engedett álláspontjából az „áltestvérek" 

kedvéért. Miben kellett volna engednie? Titusz esete miatt (2,3) 

a legtöbb magyarázó úgy véli, hogy a körülmetélkedés volt az 

összeütközés tétje. Bizonyára ez is volt az „áltestvérek" főkövetelése. 

De Pál szándékosan fogalmaz egy általánosabb, tágabb ölelésű 

szóval: az „alávetés" (hüpotagé) kérdésében nem engedtem. 

Jól tudja ugyanis, hogy a körülmetélkedés csupán egy részlete 

annak, amit a törvényeskedő irányzat Jeruzsálemben követelt, s 

követel most Galáciában. „Aki körülmetélkedik, köteles az egész 

törvényt cselekedni" (5,3). Ellenfelei tehát azt akarták elérni, hogy 

a pogányságból jött keresztyének is a „törvény alatt" (4,21) éljenek. 

Vagy másképpen: vállalják a Tóra igáját. A körülmetélkedéssel 

nem elégedtek volna meg. A maguk módján ők is következetesek 

voltak. A törvény is egész embert kíván, mint az evangélium. 

Még a következetlen mondatszerkesztést is vállalva hangsúlyozza 

az apostol, hogy „nekik" nem engedett. Nem mintha bárkinek 

is engedett volna a jeruzsálemi találkozón. De már most 

jelezni akarja, hogy a többi apostollal, gyülekezeti vezetővel 

szemben nem is volt szükség engedékenységre. Ök egyetértettek 

vele az evangélium értelmezésében. Nem is nevezi őket „áltestvéreknek", 

hiszen testvérek a közös hitben. Az „ál" szócskával 

tőlük élesen megkülönböztetett „áltestvérekkel" szemben viszont 

megalkuvás nélkül vívta meg harcát. 

Mi indította őt erre a küzdelemre? Szőrszálhasogatás? összeférhetetlenség? 

Pál világosan értésére adja az olvasónak, így 

kellett tennem, hogy az evangélium igazsága megmaradjon a 

számotokra. Hajlíthatatlanságában tehát két szempont vezette: 

hűség az evangélium igazsága iránt és felelősség azokért, akiknek 

az evangélium örömüzenetére szükségük van, vagy a továbbiakban 

szükségük lesz, többek között a galatáknak is. Az ő sorsuk 

is ott volt a jeruzsálemi tanácskozás tétjei között! 

Az „evangélium igazsága" (2,14!) rendkívül tömör, sokatmon- 

92

dó szóösszetétel. Kifejezésre juttatja mindenekelőtt, hogy Pál nem 

a saját álláspontjának elfogadtatásáért küzdött. Még csak nem is 

saját hitének igazságáért. Az evangélium nem emberi vélekedés 

(1,10), hanem Isten üzenete az emberhez. Ezért nem is lehet vita 

vagy alku tárgya. De még akkor sem értjük az apostolt, ha az 

evangélium igazságát valami tételes igazságnak, Isten által garantált 

tannak vagy világ- és emberértelmezésnek véljük. Mert 

az evangélium nem más, mint örömüzenet arról, hogy Isten kegyelméből 

Jézus Krisztus által az üdvösség új korszakát nyitotta 

meg az emberiség és a világ számára. Az „evangélium igazsága" 

pedig mindaz, ami ebből következik. 

Az új életnek ez az igazsága összefüggő, mindent meghatározó 

egész, amelyet nem lehet megcsonkítani az egész sérelme nélkül. 

Ha történetesen az új korszak egyik legnagyszerűbb ajándékát, 

a szabadságot a törvény szolgaságával cseréljük fel, nem 

marad meg számunkra az „evangélium igazsága". Az új korszakból 

máris visszasüllyedtünk a régibe. „Az új bort új tömlőbe töltik, 

s akkor mindkettő megmarad" — mondja Jézus Mt 9,17-ben. 

Az evangélium hirdetőjének azokra kell tekintettel lennie, akikhez 

az evangélium szól. Isten számára az ember fontosabb bármilyen 

elvont, öncélú igazságnál. De éppen az ember érdekében 

kell mindent megtenni azért, hogy az evangélium igazsága csonkitatlanul 

megmaradjon számára. 

Ha az apostol beszámolója alapján számba vesszük mindazt, 

ami a jeruzsálemi tanácskozáson, vagy ha úgy tetszik, az apostoli 

zsinaton kockán forgott, minden túlzás nélkül megállapíthatjuk, 

hogy a keresztyénség sorsdöntő válaszút elé érkezett. Nem holmi 

jelentéktelen külsőség, mint például a körülmetélkedés, volt az 

igazi tét. Pál küldetése és szolgálata, az egyház egysége, de mindenek 

felett Jézus művének minden emberre kiható, egyetemes 

jelentősége múlott azon, hogy miként foglalnak állást a jeruzsálemi 

keresztyén tekintélyek „Pál evangéliumának" ügyében. A 

tanácskozás nagyhorderejű döntéseiről a következőkben számol 

be az apostol. 

b) A tanácskozás eredménye 

(6) Pál, mert ezen nagyon sok múlik, először is arra hívja fel 

olvasói figyelmét, amire a jeruzsálemi találkozón nem került sor: 

93

de azok közül, akik tekintélyeseknek számítanak, őt senki nem 

kötelezte semmire. Természetesen nemcsak ő mentesült mindenféle 

törvénybeli kötelezettség alól, hanem mindazok a pogányok 

is, akik szolgálata által lettek vagy lesznek ezután keresztyénné. 

Ha tehát valaki azt állítja, hogy ő akár szívből, mert jobb meggyőződésre 

jutott, akár pedig színből, a békesség kedvéért, bármiféle 

feltételt elfogadott, nem a történteknek megfelelően számol 

be a tanácskozásról. 

Miért olyan fontos Pálnak az a körülmény, hogy a pogányok 

körében végzett szolgálat mentes maradhat minden törvényes előírástól? 

Taktikai megfontolásokból? Talán így akarja megkönnyíteni 

a pogány ember számára a keresztyénséghez való csatlakozást? 

Ellenfelei bizonyára nem egyszer felhozták ellene, hogy törvényellenességével 

„az emberek kedvét keresi" (1,10). Ilyen vádat 

azonban csak az hangoztathat, aki nem ismeri „az evangélium 

igazságát". Mert a megromlott emberi természet számára még a 

legnehezebb feltételt is könnyebb vállalni, mint Krisztussal együtt 

megfeszíttetni (2,19), és egyedül Isten meg nem érdemelt kegyelmére 

hagyatkozni. Ha valóban taktikai megfontolások vezetnék, 

ettől kellene megkímélnie az ige hallgatóit. A kötelezettségek ellen 

az evangélium érdekében emel szót. Az evangélium ugyanis 

csak addig evangélium, míg nincs feltételekhez kötve. Mihelyt 

valami az emberen fordul meg, elvész az evangélium új életet teremtő 

hatalma. 

A jeruzsálemi „tekintélyesek" is így értették az evangéliumot, 

és nem kötelezték a pogányságból jött keresztyéneket a zsidó 

életforma vállalására. Nem azért hivatkozik reájuk Pál, mert az 

ő széles körben élvezett tekintélyük súlya nélkül hitelét vesztené 

evangéliuma. Hogy mifélék voltak azelőtt, nekem semmit sem 

számít — veti közbe az apostol. A mondat megszakítása a „tekintélyesek" 

említésekor mintha ingerültségről árulkodna. Mi bánthatja 

az apostolt? Igen valószínű, hogy ellenfelei, talán éppen 

Galáciában, jeruzsálemi keresztyének tekintélyével igyekeztek 

nyomatékot adni a páli evangélium igazát megkérdőjelező érvelésüknek, 

és magát az apostolt is lejáratni, akinek pályafutása 

során jóformán szünet nélkül küzdenie kellett a szolgálatát megnehezítő, 

számára nem éppen hízelgő összehasonlítgatásokkal 

(lKor 9,1—2; 2Kor 11,5). Mégsem a sértett hiúság szólal meg benne. 

Azt nem tudja elviselni, hogy hamis szempontok keveredje- 

94

nek az evangélium megítélésébe. Ε tekintetben még a legtiszteletreméltóbb 

tekintély sem mértékadó. 

A tekintélyből eredő kísértéssel szemben Pál nem a tekintélyrombolás 

eszközével küzd. Van olyan exegéta, aki szerint a tanítványok 

múltjának fogyatékosságaira és szégyenfoltjaira akarja 

emlékeztetni olvasóit (J. Munck). Ez már csak azért sem valószínű, 

mert azoknak a hitelét rontaná, akiknek kedvező döntésére 

hivatkozni kíván. De még ez utóbbi szempont sem befolyásolja, 

mert a tekintély kérdését egészen más oldalról közelíti meg: 

Isten az ember személyét nem veszi tekintetbe. Szolgáinak kiválasztásában 

felborít minden emberi értékrendet. Amint Isai nyolc 

fia közül is a számba sem jöhető legkisebbet, Dávidot szemelte 

ki Izrael királyának (lSám 16,7). Ugyanúgy a jeruzsálemi „tekintélyesek" 

sem a maguk kiválóságának köszönhetik megtisztelő 

helyüket az egyházban. Uruk hívta el és tette alkalmassá a szolgálatra 

őket, tekintet nélkül arra, hogy ki milyen előélettel vagy 

adottsággal rendelkezett (vö.: Mk 13,13). önmagában még a Jézus 

földi életében kialakult kapcsolat (2Kor 5,16) és a nagyobb 

múltra visszatekintő keresztyén élet (lKor 15,8—11) sem tesz senkit 

illetékesebbé az evangélium kérdésében. Tekintélyük ugyanis 

kölcsönzött tekintély, amely addig illeti meg őket, amíg Urukkal 

összhangban vannak. Pál feltehetően nem is hajolt volna meg tekintélyük 

előtt, ha történetesen az evangélium igazsága ellenében 

döntöttek volna. Erre azonban nem került sor. Amiben közrejátszhatott 

a „tekintélyesek" részéről az a felismerés is, hogy ők 

is a meg nem érdemelt kegyelemnek köszönhetnek mindent. 

(7—9) A tanácskozás résztvevőinek a válság megoldása érdekében 

tett lépéseiről és döntéseiről az apostol egyetlen összefüggő 

és bonyolult mondatban számol be. Mondanivalójának hangsúlya 

az oszlop-apostolok valamint Pál és Barnabás között létrejött, 

és ünnepélyes kézfogással megpecsételt megegyezésre kerül. 

Az ezt megelőző mellékmondatok azokat a szempontokat tárják 

fel, amelyek tekintetbe vételével a megegyezés létrejött. 

Az előzőekben Pál tudomására hozta a galáciai keresztyéneknek, 

hogy minden ellenkező állítással szemben a „tekintélyesek" 

a pogányságból jött keresztyéneket semmi néven nevezendő törvényes 

kötelezettséggel nem terhelték. A tanácskozás résztvevői 

azonban nem elégedtek meg ennyivel. Sőt, ellenkezőleg — a nyomatékos 

ellentét kizár minden kétséget — a „tekintélyesek" köre 

95

nemhogy kifogást emelt volna az evangéliumnak a pogányok között 

történő hirdetése vagy annak Pál és Barnabás által gyakorolt 

formája ellen, hanem az egyházi tevékenység nélkülözhetetlen 

és szerves részének nyilváníttatta. 

Mi késztette őket erre az állásfoglalásra? A pogányok között 

végzett misszió eredményeinek ismeretében be kellett látniuk, 

hogy Pál megbízatást kapott az evangélium hirdetésére a körülmetéletleneknek, 

amint Péter kapott a körülmetéltek számára. Az 

apostol fogalmazásából kiderül, hogy a jeruzsálemi keresztyének 

tudatában voltak az evangélium továbbadására vonatkozó kötelezettségüknek. 

Ezért Péternek a zsidó nép körében végzett térítő 

munkáját elismerték és támogatták. Csak a pogányok között folytatott 

tevékenységgel szemben voltak fenntartásaik. De a tanácskozáson 

be kellett látniuk, hogy ez utóbbi éppen olyan indokolt 

szolgálat, mint Péteré. 

A jeruzsálemi vezetők a pogányok között végzett munka eredményeinek 

megismerése révén jutottak erre a belátásra. F. Mussner 

ebből arra következtet, hogy a tanácskozás döntő szakaszában 

már nem esik szó az „evangélium igazságáról", sem az üdvösség 

Isten által megszabott útjáról, hanem tisztán gyakorlati szempontok 

kerülnek előtérbe. Való igaz, hogy az események és a tények 

győzik meg a „tekintélyeseket". De nem maradnak a pogánymisszió 

eredményeinek puszta tudomásul vételénél, hanem 

értelmezik is. Tehát teológiai felismerésekhez jutnak. Ez az apostol 

által pár vonással megrajzolt helyzetkép egyébként meglepően 

egybevág a Csel 15,12-ben találhatóval. 

A hallottakból a „tekintélyesek" ugyanis arra következtetnek, 

hogy a pogányok között maga a feltámadott Ür munkálkodik. 

Különben nem juthatnának hitre, és nem nyerhetnék el a Szentlélek 

ajándékát (Csel 15,7—8). Számukra a Jézus Krisztusba vetett 

hitnek és az életújító, szolgálatra alkalmassá tevő isteni erők 

megnyilvánulásának ez a szoros kapcsolata magától értetődő volt 

(IThessz 2,13; Gal 3,5; lKor 12,6—11 stb.). Amit tehát meg kellett 

volna érteniük már a rájuk bízott evangéliumból, arra a nyilvánvaló 

tények által magának az Űrnak kellett rávezetnie nehézkes 

tanítványait. Előttük járt, mint annyiszor az egyház története 

során, és kész tények elé állította őket. Mielőtt elismerték volna 

a pogányok között hirdetett evangélium jogosultságát, az aki erőt 

adott Péternek a körülmetéltek apostoli tisztének betöltésére, Pál- 

96

nak is erőt adott a pogányokéhoz. Ebből teljesen nyilvánvaló, 

hogy Pál nem önkényesen, a saját elhatározásából fogott az evangélium 

hirdetéséhez a nem zsidók között, hanem magától Krisztustól 

kapta erre a megbízást, ugyanúgy, mint Péter a zsidók között 

való szolgálatra. 

Több kutató is megjegyzi, hogy az a párhuzam, amelyet Pál 

von a saját szolgálata és Péter apostoli tiszte között, önmagát 

mintegy egyenrangú partnernek tekintve, nem felel meg a jeruzsálemi 

találkozó idején meglevő erőviszonyoknak, s csupán a később 

kialakult helyzet visszavetítése egy korábbi időszakba. Érvelésük 

szerint Pál akkor még Barnabás munkatársa volt, és 

sem önálló missziói terület, sem látványos sikerek nem jogosították 

fel arra, hogy magát a pogánymisszió első számú képviselőjének 

tekintse (E. Haenchen, A. Oepke, H. Schlier). A valóságos 

erőviszonyokat — állítja G. Schille — a kézfogással megpecsételt 

egyezség — „mienk a pogányok között, az övék pedig a körülmetéltek 

között végzendő szolgálat" (2,9c) — tükrözi, amelyben a 

kétféle misszió nincs Péter és Pál személyéhez kötve. 

De a meggondolkoztató érvek ellenére sem feledkezhetünk meg 

arról, amit maga Pál mond: a „tekintélyesek felismerték a nekem 

adatott kegyelmet". Szavaiból ugyanis kitűnik, hogy a jeruzsálemi 

vezetők nemcsak munkájának eredményeit nyugtázták, hanem 

felismerték, s ezzel nyilván el is ismerték (P. Bonnard), az ő 

különleges, egyedül az ő személyének szóló és Istentől kapott 

megbízatását is az evangélium ügyének gondozására a pogányok 

között. Mert amint már 1,15 magyarázatánál is megfigyelhettük, 

az apostol mindig olyankor beszél a „neki adatott kegyelemről", 

amikor erre az egyszeri és megismételhetetlen megbízatásra kell 

emlékeztetnie olvasóit. Ennélfogva nem lehet kizárni, hogy Pál 

működését már a jeruzsálemi gyűlésen párhuzamba állították Péter 

apostoléval, aki a Cselekedetek könyve szerint közismerten a 

legtöbbet tette a jeruzsálemi vezetők közül az evangélium örömhírének 

terjesztéséért. 

Miután a „tekintélyesek" köre Pál és társai beszámolója révén 

tudomást szerzett a pogányok között folyó evangéliumhirdetés 

önmagukért beszélő eredményeiről, és meggyőződtek Pál apostoli 

tisztének Isten akaratában gyökerező voltáról, határozatot hoztak 

a zsidó és pogány származású keresztyénség problémákkal terhes 

viszonyának rendezése érdekében. Mindenekelőtt kijelentik, hogy 

7 97

az evangélium hirdetése közös feladat. Ezt a közös feladatot viszont 

a súrlódások elkerülése végett mind a szolgálatot végző 

személye, mind pedig a szolgálat területe szempontjából megosztják: 

Pál és Barnabás menjen a pogányok közé, Jakab, Kéfás és 

János pedig a körülmetéltek közé. Majd a határozattal való egyetértés 

jeléül és a megegyezés ünnepélyes megerősítéséül Jakab, 

Kéfás és János, akiket „oszlopoknak", az egyház fő támaszainak 

tekintenek, a jeruzsálemi gyülekezet vezetői nevében kezet adtak 

Pálnak és Barnabásnak, velük egyenrangú társnak ismerve el őket 

ezáltal a közös ügy szolgálatában. 

(10> A jeruzsálemi tanácskozás végül is anélkül zajlott le. hogy 

a „tekintélyesek" a zsidó életforma számára olyannyira jelentős 

előírások közül akár csak eggyel is megterhelték volna a pogányságból 

jött keresztyéneket. (2,6!) Csupán annyit kértek, hogy a 

szegényekről emlékezzenek meg. 

A jeruzsálemi keresztyéneknek ez a kérése sok gondot okoz az 

írásmagyarázóknak. Abban mindenki egyetért, hogy itt az apostol 

leveleiben másutt is említett, ún. kollektáról, a jeruzsálemi gyülekezet 

számára rendezett gyűjtésről van szó, és nem a szegények 

felkarolásának mindenütt időszerű feladatáról. De milyen szándék 

húzódik meg a kérés mögött? Valóban segítséget szerettek 

volna kapni súlyos anyagi helyzetükben, vagy így akarták elismertetni 

a nem zsidó összetételű gyülekezetekkel vezető szerepüket 

az egyházban? 

A szegények említése mintha az első feltevést támasztaná alá. 

A 10. vershez írt szövegmagyarázatból azonban már tudjuk, 

hogy a „szegény" szó a zsidókeresztyének szótárában nem jelentett 

feltétlenül anyagilag elesettet, nélkülözőt. Megjelölhette az 

Istenre szoruló kegyest is. Mégis van valami, ami a köznapi értelemben 

vett szegénységre utal. Pál a korinthusiaknak a jeruzsálemi 

keresztyének „hiányáról" ír, amelyet mások „feleslegének" 

kell pótolnia, s ez nem érthető másképp, mint anyagi szükség 

enyhítésére szóló felhívásnak. 

Sok minden szól viszont amellett, hogy a jeruzsálemiek az 

anyagi támogatásra formált igényükkel tekintélyük biztosítására 

törekedtek. A jeruzsálemi egyezséghez kapcsolódó záradék a 

kollektáról ugyanis egyáltalán nem tekinthető valamiféle kölcsönös 

segélynyújtási megállapodásnak, hiszen egyoldalúan a jeruzsálemi 

keresztyének megsegítését célozza. Pedig a nem zsidó 

98

származású gyülekezetekben is gyakran elkelt volna a segítség. 

Pál éppen a kollekta szorgalmazása közben tesz említést a filippi 

és thesszalonikai keresztyének „mélységes szegénységéről" 

(2Kor 8,2). 

Elgondolkoztató az is, hogy a felajánlott gyűjtés eredménye 

csak jó sokára, közel egy évtized múltán érkezett meg rendeltetési 

helyére, Jeruzsálembe (Rm 15,25—28; Csel 24,17). Mert az adakozás 

üteme — ez tűnik ki az apostol elejtett megjegyzéseiből — 

meglehetősen vontatott volt (2Kor 9,1—5). Talán erre utal a 

Galata-levél soron levő versében (2,10) a jeruzsálemiek kéréséhez 

fűzött pár szó is: igyekeztem megtenni. Mintha azt akarná mondani 

Pál: rajta nem múlott, hogy a kérést még mindig nem sikerült 

teljesíteni. Ezek után kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést, 

hogy — amennyiben valóban a szegények felkarolása volt a 

fő szempont — nem érkezett-e későn a gyorssegélynek igazán 

nem nevezhető segítség. Akkor nem lett volna-e jobb, ha az egyes 

gyülekezetek azonnal elküldik adományaikat, mihelyt lezajlott 

náluk az adakozás, ahelyett, hogy megvárnák, míg a többi gyülekezet 

is elkészül a gyűjtéssel (Rm 15,28)? Kétszer ad, ki gyorsan 

ad — mondja a latin közmondás. De az összegyűlt összeg körültekintően 

megszervezett küldöttség által történő és ünnepélyes 

alkalomnak tervezett átadására (lKor 16,3; Csel 20,4) sem lett 

volna szükség, ha pusztán szegényeket segítő vállalkozásról lett 

volna szó. 

Az látszik a legvalószínűbbnek, hogy a jeruzsálemiek részéről 

a kérés előterjesztésénél az anyagi nehézségek és a gyülekezet tekintélyének 

szempontja egyformán szerepet játszott. A kettő nem 

feltétlenül zárja ki egymást. Más kérdés viszont, hogy Pál milyen 

indítékok alapján vállalta a kérés teljesítését. Semmiképpen nem 

vezethette a tőlük való függés elismerésének a szándéka. Szavai 

fukarságuk ellenére is erről árulkodnak: Amit kértek, igyekeztem 

éppen azért megtenni. Mi rejlik a rendkívül nyomatékos „éppen 

azért" mögött? Kétségkívül az egész mondat élén álló „csupán"-ra 

utal vissza. Ez pedig összefüggésben van a 2,6-ban tett kijelentéssel: 

„a tekintélyesek engem semmire nem köteleztek". Ennélfogva 

az „éppen azért" szavakkal azt akarja kifejezésre juttatni az apostol, 

hogy a gyűjtésre vonatkozó kérésnek azért engedett, mert 

nem tekinti a törvény követelményei közé tartozónak. 

S ez egybevág a gyűjtés mibenlétéről más leveleiben tett kije- 

7· 99

leütéseivel. Mert a jeruzsálemi keresztyéneknek szóló adományt 

hol a kapott lelki javakért fizetett hálaadónak (Rm 15,27), hol a 

közösségvállalás (koinónia!) megnyilvánulásának a jeruzsálemi 

testvérek iránt (2Kor 8,4; 9,13), hol pedig segítő szolgálatnak 

(diakonia!) nevezi (Rm 15,31; 2Kor 8,4; 9,1.12.13). A gyűjtést tehát 

minden esetben olyasvalaminek tartja, amelyre nem a törvény 

külső kényszerének, hanem a szeretet belső parancsának 

engedve vállalkozik. Mivel pedig a szeretet Krisztus műve, és 

nem a törvényé, a maga részéről készséggel igyekszik teljesíteni a 

jeruzsálemiek kérését. 

Néhány válaszra váró kérdés még függőben maradt: Beváltotta-e 

a tanácskozás a hozzá fűzött reményeket? Melyik fél álláspontjának 

győzelmét tükrözi a létrejött egyezség? Megoldódtak-e 

a felmerült vitás kérdések? F. Ohr. Baur, a múlt századi, 

neves újszövetségi tudós szerint az apostoli gyűlés határozata 

csupán látszategyezséget eredményezett, míg a lényeget tekintve 

akkor lett az egyetlen evangéliumból, most már egyezségbe rögzítetten 

is, két egymástól eltérő tartalmú evangélium. S ennek 

következtében már a keresztyénség hajnalán kétféle apostoli 

tisztség, és két egymástól elkülönülő egyháztest jött létre. Hasonló 

véleményen van Meyer is, aki azt állítja, hogy „a frontok a 

kölcsönös szívélyesség ellenére is megmaradtak, anélkül azonban, 

hogy a teológiai ellentétek tisztázódtak volna". (ThWB VI. 83. o.) 

Első pillanatra állításuk megalapozottnak tűnik. A tanácskozás 

végén hozott határozat valóban csak a missziói munkakörök felosztásáról 

szól, és elvi kérdésekről nem nyilatkozik. De nem szabad 

figyelmen kívül hagynunk azokat a körülményeket, amelyek 

között a határozat megszületett. Mert ha tekintetbe vesszük, hogy 

mi volt a tétje a jeruzsálemi gyűlésnek, nyomban belátjuk: az 

egyezség nem jöhetett volna létre, ha nem értettek volna egyet az 

evangéliumban. Pálék azért jöttek Jeruzsálembe, hogy az anyagyülekezetek 

vezetőinek tekintélyével támasszák alá a törvény 

előírásaitól mentes evangélium igazát. A gyűlésen meg kellett 

küzdeniük a törvényeskedő „áltestvérek" véleményével és befolyásával. 

Ha mindezek után a jeruzsálemi „tekintélyesek" fenntartások 

nélkül szabad utat adnak Páléknak az ingyen kegyelem 

evangéliumának hirdetésére a pogányok között, sőt az oszlopapostolok 

kézfogásukkal nyílt színen az egyház közös ügyének 

nyilvánítják Pálék szolgálatát, akkor nem kétséges, hogy Pálék 

100

álláspontját a jézusi örökséggel összhangban levőnek találták, és 

ezért azután az ő oldalukra is álltak. 

Vajon elérték-e Pálék, amit akartak? A frontok továbbra is 

fennmaradtak — mondja Meyer. Így is van, amennyiben a frontok 

fennmaradását úgy értjük, hogy a zsidókeresztyének a jeruzsálemi 

határozat után is vállalták a törvény igáját, míg a nem 

zsidó származású keresztyének élhették életüket enélkül is. Aki 

viszont ebben Pálék kudarcát látja, félreérti szándékukat. Mert 

ők elsősorban nem a törvény ellen harcoltak, hanem az ellen a 

kényszer ellen, amelyet az „áltestvérek" akartak alkalmazni a 

nem zsidó származású keresztyénekkel szemben. De ha Pálék 

nem engedtek ennek a kényszernek, ők sem követelhették meg, 

hogy a zsidó származásúak eldobják maguktól atyáiktól örökölt 

életformájukat. Mert ez is az evangéliumi szabadság megsértése 

lett volna. Végeredményben tehát a missziói munka szétválasztását 

az evangélium igazságához igazodó döntésként kell értékelnünk. 

De vétenénk az igazság ellen, ha azt a benyomást keltenénk az 

apostoli gyűlésről, hogy ott sikerült a felmerült vitás kérdéseket 

és a meglévő feszültségeket a zsidó és nem zsidó származású keresztyének 

között egyszer s mindenkorra megoldani, illetve feloldani. 

„Előfordult-e egyáltalán az egyháztörténet során — teszi 

fel a kérdést találóan F. Mussner — hogy egy zsinatnak sikerült 

olyan megoldásokat találnia, amelyek nyomán nem keletkeztek 

újabb problémák"? Továbbra sem tartotta tiszteletben mindenki 

a másik munkaterületét. Bár Pál kínosan ügyelt arra, hogy „mások 

fáradozásával ne kérkedjék", s ezért inkább új és még érintetlen 

missziói terület után nézett (2Kor 10,15—16), zsidókeresztyén 

ellenlábasai mégis gyakran kaszáltak bele az ő vetésébe 

(lKor 1,12; 2Kor 11,12; Fii 3,2). A jeruzsálemi gyűlés döntött 

ugyan a pogány származású keresztyének sorsáról, de nem tisztázta 

a zsidókeresztyének helyzetét és kötelezettségeit a vegyes 

eredetű gyülekezetekben. Tulajdonképpen ebből a tisztázatlanságból 

eredt Péternek éppen a következő szakaszban pellengérre 

állított kétszínű magatartása az antiokhiai gyülekezetben (2,11— 

14). Pál levelei, mindenekelőtt a Galata-levél pedig azt bizonyítják, 

hogy az „áltestvérek" a gyűlés után sem hagytak fel aknamunkájukkal. 

Sőt a zsidókeresztyénség törvényeskedő irányzata felfogásával 

101

erősen hatott keresztyén nemzedékek hosszú sorának gondolkodásmódjára 

is. Már az első századok hivatalos és uralkodó teológiai 

irányzatában, az ún. korai katolicizmusban fontosabb szerepet 

játszottak az erkölcsi szempontok, mint a feltétel nélküli kegyelem 

evangéliuma. Mégis az evangélium győzelmét kell látnunk 

abban, hogy a fiatal keresztyénség az apostol leveleit a kanonikus, 

tehát a hitét és életét meghatározó iratok közé sorolta, és ezáltal 

az Istennel való közösség lehetősége az erre méltatlanok számára 

is nyitva maradt. Nem volt tehát hiábavaló Pál és Barnabás 

helytállása az egyháztörténet egyik legkritikusabb pillanatában, 

a jeruzsálemi apostoli gyűlésen. Végtére is bebizonyosodott, hogy 

az egyház nem hirdethet más evangéliumot, csak azt, amit Pál 

is hirdetett a galaták között. 

Mit bizonyítanak a Pál és Péter között 

Antiokhiában történtek? 

2,11—31 

2,11—21: (11) Amikor pedig Kéfás Antiokhiába jött, 1 az ő jelenlétében 

2 szembefordultam vele, mert okot adott az elmarasztalásra, 

3 (12) Mielőtt ugyanis néhányan odajöttek Jakabtól, 4 együtt 

evett a pogányokkal. 5 Amikor pedig azok megérkeztek, visszahúzódott 

és elkülönült, 6 mert fél a körülmetéltek közül valóktól. 7 

(13) Vele együtt képmutatásba fogott 8 a többi zsidó 9 is, úgyhogy 

képmutatásukkal 10 magukkal rántották még Barnabást is. (14) De 

amikor láttam, 11 hogy nem az evangélium igazságának 12 megfelelő 

egyenes úton járnak, mindnyájuk előtt 13 ezt mondtam Kéfásnak: 

„Ha te zsidó létedre pogány módra, 14 és nem zsidó módra élsz, 

hogyan kényszerítheted 15 a pogányokat 16 arra, hogy zsidó szokás 

szerint éljenek? 17 (15) Mi, természet szerint 18 zsidók, és nem pogányok 

közül való bűnösök, 19 (16) mivel tudjuk, hogy az ember 

nem igazul meg 20 a törvény cselekedetei 21 alapján, hacsak nem a 

Jézus Krisztusba vetett hit által, mi is a Krisztus Jézusban hittünk, 

22 hogy megigazuljunk a Krisztusba vetett hit és nem a törvény 

cselekedetei alapján, mert a törvény cselekedetei alapján 

nem igazul meg egyetlen „test" 23 sem. (17) Ha viszont Krisztusban 

keresve megigazulást, mi magunk is bűnösöknek 24 bizonyulunk, 

akkor talán Krisztus a bűnt szolgálja? 25 Szóba se kerüljön! 26 

102

(18) Mert ha azokat, amiket leromboltam, újra felépítem, törvényszegőnek 

magam nyilvánítom magamat. 27 (19) Én ugyanis a törvény 

által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal 

együtt keresztre vagyok feszítve! 28 (20) Élek pedig többé 

nem én, hanem Krisztus él bennem. Azt az életet pedig, amelyet 

most testben élek, hitben élem, 29 mégpedig az Isten Fiába vetett 

hitben, aki szeretett engem és önmagát adta értem. (21) Nem teszem 

érvénytelenné Isten kegyelmét; 30 ha ugyanis a törvény által 

jön létre az igazság, 31 akkor Krisztus hiába halt meg." 

1 Antiokhiába jött: Mikor érkezhetett Péter Antiokhiába? Th. Zahn 

úgy véli, hogy a Pál által említett esetnek még a jeruzsálemi tanácskozás 

előtt kellett történnie, hiszen az ott elfogadott megállapodás az 

ilyen természetű összeütközéseknek elejét vette. Zahn figyelmen kívül 

hagyja, hogy Pál eddig az időrendet követve idézte fel az eseményeket, 

s bizonyára ehhez tartja magát most is. Ezenkívül Antiokhiában olyan 

kérdés körül pattant ki az ellentét, amelyről a jeruzsálemi gyűlés nem 

intézkedett. Péter tehát a jeruzsálemi gyűlés után érkezett Antiokhiába, 

olyan időpontban, amikor Pál és Barnabás is ott tartózkodott. A Cselekedetek 

könyve szerint a gyűlés után mindketten visszatértek Antiokhiába 

(15,35), ott együtt szolgáltak egy ideig, de a második missziói 

útra már nem együtt indultak (15,39). A második missziói út végén Pál 

újra Antiokhiában található (18,22). Hogy Barnabás is ott tartózkodik-e, 

arról nincsen tudomásunk. Ezért nagy a valószínűsége annak, 

hogy Péter nem sokkal a jeruzsálemi gyűlés után ment Antiokhiába. 

Emellett szól az is, hogy az antiókhiai eset a zsidó- és pogánykeresztyén 

ellentétnek még a kezdeti szakaszát mutatja be. A második miszsziói 

út végén ez az ellentét már sokkal általánosabb lehetett. — Mi 

késztethette Pétert arra, hogy Antiokhiába menjen? Pál erről sem 

árul el semmit Talán már ő sem tudta elfogadni a jeruzsálemiek törvényeskedő 

vonalát (Gaechter). Erre következtethetünk abból a tényből 

is, hogy kezdetben teljes közösséget vállalt az antiókhiai gyülekezet 

nem zsidó származású keresztyéneivel. 2 Jelenlétében: (kata proszópon) 

A kifejezés értelme vitatott. Egyes óegyházi atyák „színleg"nek 

vették, mert ezzel gondolták alátámasztani azt az elképzelésüket, 

hogy Pál és Péter csupán „okulásul" szállt szembe egymással. F. Mussner 

viszont túlexponálja a kifejezést, és azt mondja, hogy Pál „szemtől-szembe" 

rontott Péternek. A fordulat azonban nem jelent többet, 

mint Lk 2,31-ben és 2Kor 10,l-ben. 3 Okot adott az elmarasztalásra: Az 

apostol Péter helyzetét egy ritkán használt és magyarra nehezen fordítható 

szóval írja körül. A passzív szerkesztésből nem tűnik ki, hogy 

ki marasztalta el. A viselkedésén megütköző nem zsidó származású keresztyének-e 

(Luther), talán maga Pál apostol, vagy esetleg Péter saját 

magát azáltal, amit tett (Schlier). Lehetséges, hogy Pál az ige passzív 

alakjával Istenre, mint a Péter magatartását elmarasztaló végső fórumra 

akar utalni. 4 Néhányan Jakabtól: Sok függ attól, hogy a hangsúlyt 

103

melyik szóra helyezzük. Ha Jakab nevét véljük hangsúlyosnak, akkor 

ennek a néhány zsidókeresztyénnek Jakab megbízásából kellett Antiokhiába 

érkezni. Ellenkező esetben Pál szándéka csak a szellemi háttér 

felvázolása volna. Mindenesetre nem véletlenül említi Jakab nevét. 

A jeruzsálemi gyűlés után az első gyülekezet vezetése egyre inkább 

Jakab kezébe került (Csel 21,18kk), s ez egyúttal a törvényhez ragaszkodók 

szigorúbb irányzatának előtérbe kerülését is jelentette. 5 Együtt 

evett a pogányokkal: Természetesen pogányokból keresztyénné lett 

testvérekkel vállalt közös étkezésről van szó. Milyen alkalmakra kell 

gondolnunk? Az úrvacsorára és az úrvacsorához kapcsolódó „agapéra" 

(Lietzmann, Schlier, Oepke), vagy a nem zsidó családok körében rendezett 

asztali együttlétekre (Lagrange)? Elfogadható választ a kérdésre 

a pogány környezetben élő zsidók életét szabályozó előírások ismeretében 

kaphatunk. A Palesztinán kívül élő zsidóság, ha élni akart, kénytelen 

volt pogány házakban is megfordulni. Tehát a puszta együttlét 

zsidó és nem zsidó származású keresztyének között nem jelenthetett 

problémát. Annál inkább az asztalra kerülő tisztátalan ételek fogyasztása 

(vö.: Csel 10,1—15). Mert a pogány házban vendégeskedő hithű 

zsidó csak a magával hozott ételt és italt fogyaszthatta (Str-B. III. 

421k). Ezeket a szempontokat figyelembe véve igazat kell adnunk 

G. Kittelnek, aki szerint Antiokhiában nem az úrvacsorai közösség 

megbontása jelentette a gondot, hiszen a kenyér és a bor nem számíthatott 

tisztátalan ételnek és italnak. De az úrvacsorához kapcsolódó 

„agapé" már lelkiismereti kérdéssé válhatott egy zsidókeresztyén számára. 

Valószínűleg Antiokhiában is, éppenúgy, mint Korinthusban 

(lKor 11,20—21), a közös étkezések alkalmára mindenki hozott magával 

valamit, amiből a többieket megkínálta. Ezek között az ételek között 

bizonyára akadt olyan is, amelynek elfogyasztását zsidó ember 

számára a törvény megtiltotta (lásd: 3Móz 11. f.). Különösen is figyelemre 

méltó a 34. vers, amely szerint még az egyébként kultikus értelemben 

„tiszta", tehát ehető étel is tiltottá válik, ha olyan edénybe 

kerül, amelyben korábban tisztátalan étel volt. Így már érthető, hogy 

egy zsidó ember számára miért jelentett állandó bizonytalanságot és 

lelkiismereti gondot leülni egy pogány ember asztalához). Arra, hogy 

a feszültség Antiokhiában az „agapé" és nem a magánházaknál folyó 

vendégeskedés körül pattant ki, a nem zsidó származású keresztyénekre 

nehezedő lelki kényszerből (14. v.!) is következtethetünk. Péter 

és társai visszahúzódásának és elkülönülésének (12. v.) nyilvánosnak és 

demonstratívnak kellett lennie. Ez pedig leginkább úgy képzelhető el, 

hogy az úrvacsora előtt vagy után (a II. században keletkezett Didaché 

—9,1— szerint az úrvacsora a szeretetvendégség végén került szétosztásra, 

de nem bizonyos, hogy mindenütt így volt) a zsidókeresztyének 

elvonultak és maguk között fogyasztották el vacsorájukat. 6 Visszahúzódott 

és elkülönült: az eredeti szövegben az igék imperfektumban 

állnak, és ez arra enged következtetni, hogy az asztalközösség megszakítása 

Péter részéről tétovázva ugyan, de egyre fokozódó gyakorisággal 

ment végbe. 'Félt a körülmetéltek közül valóktól: Pál tehát a 

Péter magatartásában beállt változást félelemmel magyarázza (Vö.: 

Mk 14,66—72 és párh.-val! Péter nem először bizonyult válságos hely- 

104

zetben gyávának.) Mitől félhetett? Félelmének okáról csak akkor 

mondhatunk valami közelebbit, ha tudjuk, kik voltak a „körülmetéltek 

közül valók". Ez a megnevezés, kiszakítva az összefüggésből, nem 

keresztyén zsidókra is vonatkozhat. Schmithals úgy is gondolja, hogy 

Péter félelme valamiféleképpen kapcsolatban van a zsidóság keresztyénellenes 

álláspontjával. Munck viszont már korábban zsidóvá lett 

pogánykeresztyéneket lát bennük. De a magyarázók nagy többségének 

véleménye szerint Péter félelme az egyház zsidókeresztyén ágával, 

mégpedig a jeruzsálemiekkel van összefüggésben. Erre mutat az a 

tény, hogy eddigi magatartása a Jakabtól jövő testvérek megérkezésekor 

változott meg. Mi félnivalója volt a jeruzsálemiektől Péternek? 

Cullmann azt állítja, hogy abban az időben már Jakab kezében volt a 

jeruzsálemi gyülekezet vezetése, s vele szemben Péter is alárendelt 

helyzetbe került. Cullmann feltevése azonban nem illik bele a jeruzsálemi 

gyülekezet történetéről kialakult képbe. Alighanem F. Mussnernek 

van igaza, aki Péter félelmének okát a jeruzsálemi gyűlés határozatában 

keresi. Ebben ugyanis a békesség kedvéért a zsidók és 

pogányok között végzett missziói munkát elhatárolták egymástól, és 

egyúttal Péterre bízták a zsidómisszió ápolását és előmozdítását (2,7—9). 

Amikor tehát Péter, mint a zsidómisszió felelőse, a törvény előírásait 

félretéve együtt evett a pogányból lett keresztyénekkel, joggal tarthatott 

az egyezségre hivatkozó jeruzsálemiek szemrehányásaitól. Alapjában 

véve tehát attól félhetett, hogy nyitottsága a pogányok felé felboríthatja 

a nehezen létrejött egyensúlyt és békességet. Figyelemreméltó 

Gaechter véleménye is, aki szerint Péter „törvényszegésének" 

híre megnehezítette volna a palesztíniai zsidókeresztyénség amúgy is 

feszültségekkel terhes helyzetét a Krisztusban nem hivő zsidók között. 

Nem lehetetlen, hogy Péternek ilyen következményeket is mérlegelnie 

kellett. 8 Képmutatásba fogott: Nem kétséges, Péter és társai viselkedésének 

ily módon való jellemzése Pál véleményét tükrözi. De mi az, 

ami miatt viselkedésüket képmutatásnak bélyegzi? Talán azért, mert 

az asztalközösség feladásával meg akarják téveszteni a Jeruzsálemből 

jött testvéreket (Schlier) ? Ha ez lett volna a szándékuk, már az érkezésük 

pillanatában el kellett volna különülniük, nem pedig fokozatosan 

felhagyni a közös étkezésekkel. Vagy esetleg a következetlenségéért jut 

ki Péternek az elmarasztalás, amelyre nem került volna sor, ha megmarad 

a zsidó életforma mellett (Schmithals) ? Bizonyára U. Wilckensnek 

van igaza, aki szerint Pálnak ennél nyomósabb okai vannak arra, 

hogy Péter képmutatással vádolja. Péter „színeváltozásában" az evangélium 

igazságának (14. v.) feladását, sőt lejáratását látja (ThWB VIII. 

568. o.). Pál ítélete tehát egybecseng Jézusnak kora farizeusai és írástudói 

felett gyakorolt kritikájával (Mt 23). 0 Többi zsidó: Ti. zsidókeresztyén. 

Éppen annak a keresztyénüldözésnek következtében, 

amelynek annak idején Pál is aktív részese volt, menekült néhány 

zsidókeresztyén Antiokhiába, ahol szolgálatuk nyomán keresztyén 

gyülekezet támadt. Igen valószínű, hogy Pál és Péter összeütközésének 

idején is közülük kerültek ki a gyülekezet legtekintélyesebb vezetői, 

akik — Pál szavaiból ez derül ki — a „Péter-fordulat" előtt fenntartások 

nélkül vállalták az asztalközösséget nem zsidó származású 

105

testvéreikkel. 10 Képmutatásukkal: A „hüpokriszisz" dativusza dat. 

instrumenta s ezért a „képmutatásukba" fordítás nem helyes. 11 Amikor 

láttam: A fogalmazás elárulja, hogy Pál nem avatkozott bele azonnal 

a gyülekezetben kialakult visszás helyzetbe. Burton úgy véli, hogy 

amikor a dolog kezdetét vette, Pál nem volt Antiokhiában, s csak 

visszatértekor figyelt fel arra, ami a gyülekezetben időközben végbement. 

Az összefüggés azonban mást sugall. Kezdetben nem láthatta, 

hogy mivé fejlődnek a dolgok. Talán nem is tartotta magát illetékesnek 

a közbeavatkozásra, hiszen nem ő volt a gyülekezet vezetője. 

De amikor a pogányszármazású keresztyének is úgy érezték, hogy 

Pétert követve zsidó módra kellene élniük, akkor kénytelen volt felszólalni. 

12 Az evangélium igazsága: Lásd 2,5! 13 Mindnyájuk előtt: 

Tehát az egész gyülekezet jelenlétében, beleértve a nem zsidó származású 

gyülekezeti tagokat is. 14 Pogány módra: Természetesen ezzel a 

kifejezéssel Pál zsidó előírásokat mellőző keresztyén életmódot hozza 

szóba, nem pedig a pogányokét. 15 Kényszerítheted: A szónak nyilvánvalóan 

fontos szerepe van Pál teológiai álláspontjában, mert már 2,3ban 

is él vele. 16 Pogányokat: Értsd: nem zsidó származású keresztyéneket. 

Lásd 14. j. 17 Zsidó szokás szerint éljenek: Az összefüggés szerint 

Pál itt a zsidó étkezési előírások követésére céloz. De a szó (ioudaidzein) 

a zsidóságba való áttérést is jelentheti (Esz. 8,17). Nem lehetetlen, 

hogy Pál mégis ebben a súlyosabb értelemben használja a szót. 18 Természet 

szerint: Tulajdonképpen így is fordíthatnánk: származás alapján. 

Pál azonban nem véletlenül vonja bele mondanivalójába a természetnek 

már az ókorban filozófiai tartalommal telített fogalmát. A természet 

szerinti származást anélkül, hogy kimondaná, szembe állítja 

egy másfajta, Lélektől való származással. (Vö.: Rm 3,27; 11,241; Ef 2,3). 

Ezt a szempontot nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egész, egyébként 

rendkívül problematikus mondat értelmezésénél. 19 Nem pogányok közül 

való bűnösök: Pálnak ez a kijelentése kétféleképpen érthető. A tagadás 

vonatkozhat az egész fordulatra, de leszűkítve a pogány származásra 

is. Az első változat szerint Pál azt mondja, hogy mi (zsidók) nem 

a bűnös pogányok közé tartozunk. A második szerint Pál magát és a 

többi zsidót is a bűnösök közé sorolja, csak nem a pogány származásúak 

közé. Nyelvtanilag mindkét változat elképzelhető, bár az előbbi 

mondanivalóját egy jelzős szerkezet (bűnös pogányok) egyértelműbbé 

tette volna. A Galata-levél magyarázói szinte kivétel nélkül az első 

változat mellett törnek lándzsát, mondván, — véleményem szerint Billerbeck 

hatása alatt (Str.-B. III. 537. ο.) —, hogy a pogányoknak bűnösként 

való emlegetése szinte megkövesedett fordulattá vált a zsidóság 

ajkán. Természetesen Pál szavalnak ez az értelme nincs összhangban 

a megigazulásról vallott és a következőkben kifejtett álláspontjával, s 

ezért még az eredeti szöveg jelentős kéziratainak egy része is szükségesnek 

látja, hogy következő mondatba egy ellentétes kötőszót illeszszen. 

Az exegéták véleménye szerint Pál szavainak értelme végül is 

a következő volna: Annak ellenére, hogy a zsidónak sok az előnye a 

pogánnyal szemben (Rm 3,1—2; 9,4—5), mert Isten törvényének ismeretében 

nem kell a bűn sötétségében tévelyegnie, egyedül a Krisztusba 

vetett hit által lehet Isten előtt igazzá. A magam részéről, bár így egy 

106

általános és szinte automatikussá vált exegetikai reflexszel kell szembeszállnom, 

a második fordítási lehetőséget tartom helyesnek. Véleményem 

szerint mondatával Pál egy sorba állítja a zsidókat a bűnös pogányokkal. 

Nehezen tudom elhinni, hogy az apostol ajkára venne egy 

olyan közhellyé vált zsidó véleményt, amellyel nem egyszer élesen 

szembehelyezkedik (Gal 3,22; Rm 3,9). Még Oepke is, aki egyébként 

az első fordítási lehetőség mellett van, kénytelen megállapítani, hogy 

Pál „itt olyan engedményt tesz a zsidó gondolkodásmód irányába, 

amely nehezen egyeztethető össze az ő törvényértelmezésével. (Gal. 

Komm. 59. ο.) De miért tenne engedményt, és főleg olyan hallgatóság 

előtt, amelynek jó része nem zsidó származású keresztyén?! (14. v.) 

Pál rendkívül tömör mondatát Rm 2,25—3,9-ben fejti ki bővebben. 

A szóban forgó mondat értelmezése egyébként kihat a következő szakasz 

magyarázatára is, ahol a „bűnösök" kifejezés újra felbukkan. 

20 Igazul meg: A megigazulás fogalomköre Pál korai leveleiben 

UThessz Fii I.) még nem, vagy legalábbis nem a későbbi kiforrott 

alakjában jelentkezik. Még az első Korinthusi-levélben sem áll a főmondanivaló 

sodrában (Lásd 1,30; 4,4; 6,11). Bátran feltételezhetjük 

tehát, hogy Pál az egyetlen evangélium mondanivalóját a megigazulás 

kérdéseinek összefüggésében a zsidókeresztyén törvényeskedők elleni 

harca során emelte ki és foglalta össze. A századelőn Wrede, újabban 

pedig Kertelge hangsúlyozza, hogy Pál megigazulástana a judaistákkal 

vívott szellemi harcában alakult ki. Ebben igazuk is van. Csakhogy 

azt is állítják, hogy a harc következtében az evangélium eltorzult és 

egyoldalúvá lett. Erről azonban szó sincs. Pál nem adta fel az evangéliumot, 

hanem csupán egy új helyzetben alkalmazta annak igazságát. 

A megigazulás evangéliumi értelmét Pál írásában először a Galatalevélben 

fejti ki. 21 A törvény cselekedetei: Értsd: a törvény által követelt, 

esetleg már végbevitt cselekedetek, tennivalók. Bár az összefüggés 

alapján elsősorban az étkezési előírásokra kellene gondolnunk, 

az elvontabb fogalmazás mégis azt érzékelteti, hogy Pál már nem részletkérdésekkel 

foglalkozik. 22 Hittünk: az eredeti szövegben a „piszteuein" 

ige aorisztoszát találjuk, s ezért a hitrejutás eseményére tett célzásnak 

kell vennünk. 23 „Test": Pál a 16. v. második felében Zsolt 143,2-t idézi 

érvelésének alátámasztására. De a zsoltár szövegében néhány szót megváltoztat. 

így a „minden élő" helyett „minden test" kerül a levélbe. 

Minden bizonnyal teológiai megfontolások játszottak közre ebben, mert 

a fordítás alapjául szolgáló szó, a „szarx" Pál teológiájának egyik 

kulcsszava, és az embert, mint Istennel meghasonlott lényt állítja elénk. 

24 Bűnösöknek: A szó visszautal a 15. versben mondottakra, és ezért 

az ott kifejtett gondolattal valamiképpen rímelnie kell a 17. vers mondanivalójának. 

25 A feltételes mondat nyelvtanilag egyaránt kifejezhet 

valós és valótlan feltevést (casus reális és irreális). Ezért a mondat 

értelmezésének tekintetében megoszlanak a vélemények. Luther és még 

sokan mások casus irrealisnak veszik, és az apostol szavait a következőképpen 

értelmezik: Ha a Krisztusban keresett megigazulás nem 

volna elegendő, és így mi továbbra is bűnösök maradnánk, akkor 

Krisztust a bűn szolgájának kellene tartanunk. Mivel pedig ez utóbbi 

állítás képtelenség, a Krisztusban keresett megigazulás elegendő voltát 

107

sem lehet kétségbe vonni. A mondatnak ez az értelmezése azonban 

nem simul bele eléggé a gondolatmenetbe, mert Pál most a zsidókeresztyének 

szemszögéből vizsgálja a megigazulás kérdését, és arra keres 

választ, hogy különb-e a törvény előírásait követő zsidókeresztyén az 

ezt nem vállaló pogánykeresztyénnél, és ennélfogva joga van-e távol 

tartania magát tőle. A válasza pedig erre a kérdésre csak ez lehet: Ha 

Krisztusban keressük megigazulásunkat, akkor a zsidókeresztyén éppen 

úgy kegyelemre szoruló bűnös, mint a pogányból lett keresztyén. 

A mondatban tehát Pál valóságos helyzetet feltételez. 26 Szóba se kerüljön: 

„mé genoito", magyarra pontosan át nem ültethető, erős indulati 

töltésű elutasító szónoki, illetve irodalmi fordulat Pál korában. 

Az apostol gyakran él vele, amikor ellenfeleinek az evangélium mértékén 

képtelenségnek bizonyuló kérdéseit kell elhárítania (Gal 3,21; 

6,14; Rm 3,4.6.31; 6,2.15; 7,7.13; 9,14; 11,1.11; lKor 6,15). 27 Az apostol 

váratlanul a többes szám első személy használata helyett egyes szám 

első személyre tér át, de továbbra is Péterek viselkedését tartja szem 

előtt, s nem önmagáról beszél. Az egyes szám első személyt stíluseszközként 

használja általános érvényű mondanivaló kifejtésére. — 

A mondat könnyen félreérthető. Azt hihetnénk, hogy az apostol szerint 

akkor lesz valaki törvényszegővé, ha a törvény előírásait — úgy, mint 

Péter — újra kötelezőnek tekinti a zsidó származású keresztyén számára 

(Schlier). De amit Pál mondani akar, az ennél bonyolultabb: aki 

újra a törvényeskedés útjára lép, korábbi szabadságát bűnnek bélyegzi 

(Oepke), s így nem Krisztust kell a bűn szolgájának tekintenie, hanem 

saját magát, mivel önmaga mond saját maga felett ítéletet. 

28 Keresztre vagyok feszítve: Az ige perfektumban áll, és ennek megfelelően 

egy valamikor elkezdődött és azóta is tartó állapotot rögzít. 

29 Hitben élem: ennek a hitnek körülírását (Isten Fiában... stb.) Pál 

hátrébb veti a mondat megszerkesztésekor, hogy a ,.hitben élem"-re 

kerüljön a hangsúly. Ezt igyekeztem érzékeltetni a fordításomban. 

30 Isten kegyelmét: Értsd: a Jézus által hozott új korszak kegyelmen 

alapuló rendjét. 31 Az igazság: Az eredeti szövegben „dikaioszüné" szót 

találjuk. Pál tehát nem a dolgok mibenlétét hűen tükröző igazságról, 

azaz az „alétheiá"-ról, hanem az Isten és ember, ember és ember 

között létrejött új és rendezett viszonyról beszél. 

* 

(11—21) Pál a sorra kerülő, 2,11—21-ig terjedő szakaszban folytatja 

beszámolóját azokról az eseményekről, amelyek mind azt 

bizonyítják, hogy az általa hirdetett evangélium az egyetlen, hiteles 

evangélium (1,7—8). Miért tulajdonít a többféleképpen is értelmezhető 

eseményeknek ilyen nagy fontosságot az evangélium 

igazsága körül támadt vitában? A választ az evangélium természetében 

kell keresnünk. Mert az evangélium nem elvont igazságokat 

közöl, hanem arról ad hírt, amit Isten tett Jézus Krisztus 

108

által az emberért és világáért. Az evangélium kinyilatkoztatása 

tehát történeti események által történt. De ebbe az Isten által 

előidézett eseményláncolatba, vagy másképp üdvösségtörténetbe 

magának az örömhírnek továbbadása és térhódítása is beletartozik. 

Ennélfogva Isten az, aki többek között az apostol életének 

eseményein keresztül is síkra száll minden megrontó szándékkal 

szemben az „evangélium igazságának megmaradásáért" (2,5). S 

ha ez így van, márpedig így van, akkor az evangélium felülkerekedése 

minden gyarló emberi meggondoláson isteni eredetének 

igazolása. Pál azzal a reménységgel sorolja fel a perdöntő eseményeket, 

hogy a galaták felismerik ezeket az összefüggéseket, és 

visszatérnek az általa hirdetett evangéliumhoz. 

Ha az időpont és a színtér meg is változott, a jeruzsálemi (2,1— 

10) és az antiokhiai (2,11—21) eseményeknek sok közös vonása 

van. A hatalmas szíriai metropoliszban élő keresztyének között 

is az evangélium igazsága került veszélybe (2,5 és 2,14), közelebbről 

az ingyen kegyelem evangéliumából fakadó, minden kényszertől 

ment nyitottság és szabadság (2,4 és 2,14). De Antiokhiában 

az evangéliumi szabadság ügyét már egy gyökeresen új helyzetben, 

és egészen más oldalról fenyegette veszély. Míg a jeruzsálemi 

gyűlésen a pogány származású keresztyének életmódja körül 

zajlott a vita, a vegyes összetételű antiokhiai gyülekezetben a zsidó 

származású keresztyének tanácstalansága élezte ki a helyzetet, 

akiknek sorsáról intézkedni a gyűlésen még nem látszott szükségesnek. 

Ennélfogva Pál is más nézőpontot követ az események 

elbeszélésében. A kérdés, amelyre választ keres, így hangzik: hol 

a helye, és mi a szerepe a törvénynek a zsidó származású keresztyén 

életében, ha meg akar maradni az evangélium igazsága mellett? 

A válasz egyúttal azoknak a galatáknak is szól, akik számára 

vonzóvá lett a törvényt tisztelő zsidókeresztyének életformája. 

Az események elbeszélésében bizonyos fokozás is felismerhető. 

Jeruzsálemben még a „befurakodott áltestvérek" az evangélium 

igazságának ellenlábasai. Antiokhiában már az a Péter, aki a zsidómisszióért 

elsősorban felelős, aki „oszlop-apostolként" kézfogásával 

erősítette meg a jeruzsálemi egyezséget (2,7—9), és akinek 

rendkívüli tekintélye volt az egész keresztyén világban. Az 

események elbeszéléséből kitűnik, hogy Péter tévedése éppen az 

iránta érzett nagy tisztelet miatt válhatott volna végzetessé. Th. 

Zahn szerint Pálnak azért kellett levelében rátérnie az Antiokhiá- 

109

an történtekre, mert Galáciában is szóbeszéd tárgyává lettek, 

és a galaták rokonszenve a kettejük vitájában Péter felé hajlott. 

Nem lehetetlen, hogy így volt. De még ha így is volt, Pál akkor 

sem magát akarja tisztára mosni a galaták előtt az események 

felidézésével, hanem azt kívánja világossá tenni számukra, hogy 

az evangélium igazságát még a legtiszteletreméltóbb keresztyén 

tekintély sem másíthatja meg. 

Péternek és Pálnak, az utókor szemében a korai keresztyénség 

két legnagyobb alakjának antiokhiai nézeteltérése szinte minden 

korban az írásmagyarázók érdeklődésének előterében állt. Az 

ókori egyházatyák nagy többsége menteni igyekezett Pétert. Terullianus 

szerint csak magatartásbeli hiba róható fel neki, tanításbeli 

eltévelyedés nem. Origenész, Chryszosztomosz és Hieronimus 

az Antiokhiában történteket a gyülekezet okulására rendezett 

látszatösszetűzésnek látja. Augustinus, aki más véleményen 

volt, tíz éven keresztül levelezett Hieronimusszal ez ügyben. 

Aquinói Tamás már tárgyilagosabban ítéli meg az esetet. Amit 

Péter tett, szeretetből tette. De az evangélium igazsága — hangsúlyozza 

a középkor nagy teológusa — előrébbvaló a szeretet 

szempont j ainál. 

Luther és a reformáció a nyugati egyház akkori viszonyai között 

különösképpen is tanulságosnak tartotta a Galata-levélnek 

ezt a szakaszát. Luther már 1519-ben, amikor a levelet második 

alkalommal magyarázta, kijelenti, hogy a római pápa Péterhez 

hasonlóan tévedhet (WA 2,235). „A német nemzet keresztyén nemességéhez" 

címzett művében pedig a következőket írja: (Pálhoz 

hasonlóan) „kötelessége minden egyes keresztyénnek, hogy a hit 

ügyét magára vegye, abban elölj árjon, azért küzdjön és minden 

tévelygést még időben kárhoztasson" (WA 6,412). Végül álljon itt 

még egy fontos észrevétel a harmadik, ún. Nagy-Galata-kommentárjából 

(1531): „Ha Pál nem állt volna ellen Péternek, a zsidók 

és pogányok közül minden hivő arra kényszerült volna, hogy a 

zsidóság csatlakozzék és elvesszen. És ezt a veszélyt Péter idézte 

fel képmutatásával." (WA 40. I. 198.) 

Az antiokhiai eset sokat foglalkoztatja századunk írásmagyarázóit 

is. De igyekeznek felekezeti szempontokon felülemelkedve 

a résztvevők indítékait, álláspontját és a körülmények egyes részleteit 

tárgyilagosan tisztázni, azaz a történeti igazságot kideríteni. 

Mert az eset sok mindent felvillant az első keresztyének életéből, 

110

harcaiból, hogy azután mégis annál több homályban maradt részlet 

szoruljon tisztázásra. 

A soron következő szakasznak két, egymástól világosan elkülönülő 

része van. Az elsőben (11—14a) az apostol pár határozott 

vonással felvázolja az Antiokhiában történtek lényegét, a másodikban 

(14b—21) pedig felidézi a Péterhez címzett, de az egész 

gyülekezetnek szóló beszédét. 

Néhány írásmagyarázó úgy véli, hogy a 15. verstől kezdődő 

rész valójában nem hangzott el Antiokhiában, hanem a levél írásakor 

fogalmazta meg az apostol, levonva benne — tekintettel a 

galáciai helyzetre — az eset tanulságait. Valóban, a későbbi vitákban 

kiforrt teológiai nyelvezet miatt igen valószínűnek látszik, 

hogy Pál nem pontosan ezekkel a szavakkal mondta el antiókhiai 

beszédét. Mégis nem egy olyan mozzanatot találunk a beszédben, 

amely csak az antiókhiai helyzet figyelembevételével érthető meg. 

Ezért nem lehet kétségünk afelől, hogy Pál akkor Antiokhiában 

valóban felszólalt, és hogy lényegét tekintve azt mondta el, amit 

leírt a galatáknak. Nem törekedett azonban jegyzőkönyvszerű hitelességre. 

Ügy írja le, hogy a galaták is értsenek belőle. 

Különös: Pál hallgat arról, hogy beszéde milyen hatást váltott 

ki Péterből és a hallgatóságból. Hallgatásából a magyarázók 

messzemenő következtetéseket vonnak le. Ügy vélik, hogy az 

apostol fellépésének kudarcát leplezi vele. De bármilyen volt is az 

eredmény, mit sem változtat az evangélium igazságán. Pál számára 

az a legfontosabb, hogy az evangélium igazsága utat törjön 

magának, és ez Antiokhiában is megtörtént. Talán éppen ezért 

hallgat beszédének következményeiről. 

a) Pál szembefordul Péterrel 

(11) A jeruzsálemi gyűlés eseményeiről szóló beszámolója után 

Pál felidézi olvasói számára az Antiokhiában történteket, hogy 

ezzel is alátámassza a galaták között hirdetett evangélium hitelét. 

Beszámolója elején tömören ismerteti a tényállást. Kéfás, görög 

nevén Péter, Jézus egykori tanítványa, az apostolok között az 

egyik legtekintélyesebb, akit éppen ezért az egyház „oszlopának" 

(2,9) is neveznek, eljött Antiokhiába, az itt élő jelentős lélekszámú, 

zsidó- és pogány származású keresztyénekből álló, vegyes összetételű 

gyülekezethez. Ez a gyülekezet volt a jeruzsálemi mellett 

111

a fiatal keresztyénség másik igen fontos szellemi központja. Az 

antiokhiai keresztyének — őket illették először a „keresztyén"' 

(krisztuskövető) névvel (Csel 11,26) — különösképpen is szívükön 

viselték az evangélium terjesztésének ügyét. Ök küldték ki Pált, 

Barnabást és munkatársaikat távoli vidékeket is felölelő missziói 

útjaikra. 

Hogy miért jött Péter Antiokhiába, nem tudjuk. Pál erről semmit 

nem közöl, mert mondanivalója szempontjából ez nem lényeges. 

A pár vonással felrajzolt helyzetképekből azért annyit 

mégis megállapíthatunk, hogy jövetelének célja nem a gyülekezet 

vezetésének vagy felügyeletének átvétele volt, történetesen a 

jeruzsálemiek megbízásából. Noha tekintélye, amint látni fogjuk, 

jelentékeny befolyást biztosított számára az antiokhiai keresztyének 

között. 

Abban az időben Pál is a gyülekezet körében tartózkodott. Azidőtájt 

még bizonyára nem számított a fiatal keresztyénség egyik 

legjelentősebb alakjának. Csak később, önálló és hatalmas miszsziói 

tevékenysége révén lett azzá, aminek a keresztyén utókor 

látja. A történtek idején alig lehetett több, mint Barnabásnak 

egyik nagy reményekre jogosító munkatársa. Tekintélye semmiképpen 

sem volt a Péteréhez mérhető. Mégis kénytelen volt 

szembefordulni vele. 

Péternek arról a lépéséről, amellyel Pál nem érthetett egyet, 

a későbbiekben lesz szó. Egyelőre annyit kíván leszögezni az 

apostol, hogy Péter rászolgált az intésre: okot adott az elmarasztalásra. 

Ezzel a megállapítással nem akarja a maga személyét és 

tekintélyét Péteré elé helyezni. Ellenkezőleg! Azt szeretné, ha a 

galaták végre megértenék, hogy az evangélium igazsága előbbrevaló 

még a legtiszteletreméltóbb keresztyén tekintélynél is. Mert 

a galatákat a közéjük furakodott tévtanítóknak neves keresztyén 

tekintélyekre hivatkozva sikerült megingatni az evangélium iránti 

hűségükben (2,6; 5,9). Nos, Péter a legtekintélyesebbek egyike, 

s ez mégsem akadályozhatta meg Pált abban, hogy az evangélium 

igazsága érdekében szembeforduljon vele. Ember nem másíthatja 

meg Isten döntését (1,10). Ezért nem tartja mérvadónak még a 

saját apostoli tekintélyét sem az evangélium igazsága körül kipattant 

vitában. Ehelyett Isten kinyilatkoztatásából, az „Írásból" 

(3,8; 22; 4,30), vagy még pontosabban: Istennek az Ószövetségben 

tudtul adott szándékaiból és cselekedeteiből meríti érveit. 

112

Lehet, hogy Pált ellenfelei Péterrel való szembehelyezkedése 

miatt okvetetlenkedőnek, kákán is csomót keresőnek bélyegezték. 

Ezzel szemben — mutat rá az apostol — Péter adott okot az 

elmarasztalásra. Amit tett, semmivel sem menthető. Hogy erre az 

ítéletre Péter rászolgált, azt Pál egy olyan, leveleiben másutt nem 

található szóval fejezi ki, amelynek tartalma a szemrehányás és 

a kárhoztatás között helyezkedik el. Mert Péter viselkedése nem 

olyan volt, amit egy kis jóindulattal el lehetett volna nézni. Péter, 

akarva-akaratlanul, az evangélium igazságától tántorította el a 

hozzá igazodókat, s ez már üdvösségbe vágó ügy. Pedig neki mindenkinél 

jobban tudnia kellett volna, hogy egyedül Jézus Krisztusért 

lehetünk kedvesek Isten előtt. Nem lett volna szabad elfeledkeznie 

mindarról, ami Jézus elfogatása után a főpap udvarában 

(Mk 14,66—72 és párh.) és később a pogány Kornéliusz házában 

(Csel 10) esett meg vele. Másfelől viszont még nem okozott 

jóvátehetetlen károkat. Nem is veszi Pál magának azt a bátorságot, 

hogy Isten bírói székébe ülve hozzon megfellebbezhetetlen 

ítéletet Péter felett. De afelől sem hagy semmi kétséget, hogy 

Péter tulajdonképpen nem vele került összeütközésbe, hanem Istennel 

magával. Mert amikor viselkedésével, még ha a legjobb 

szándékkal is, kérdésessé teszi az evangélium igazságát, akkor 

vét Isten szeretete ellen, és azok ellen, akiknek erre a szeretetre 

múlhatatlanul szükségük van. 

Pál az alapos okkal elmarasztalható Péterrel szemben nyílt színen, 

az ő jelenlétében lépett fel. Ügy járt el, ahogy 6,l-ben a galáciai 

keresztyéneknek is tanácsolja: „Testvéreim, ha valakit tetten 

is érnek valamilyen bűn elkövetésében, ti, akik a Lélek emberei 

vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel." Az elnézés, 

a hallgatás ebben az esetben Pált is bűnrészessé tette volna. 

Ha ő Isten Lelkétől megvilágosítva felismerte Péter viselkedésének 

helytelen voltát és következményeit, akkor köteles őt 

a helyes útra visszatéríteni. Nem tudta volna „helyreigazítani" a 

dolgokat, ha a háta mögött szólja meg Pétert, vagy a pogány származású 

keresztyéneket lázítja fel ellene. Péterrel magával kellett 

megértetnie, hogy lépésével szembehelyezkedett az evangélium 

igazságával. Ha lehet, meg kell menteni őt, és azokat is, akik 

miatta bizonytalanodtak el. Ezért csak egyet tehet Pál: nyíltan, 

a gyülekezet színe előtt, Péter jelenlétében tárja fel tévelygését. 

„Mert a közösségnek gáncsot vető vétkeit — jegyzi meg Oepke 

8 113

— nyilvánosan kell megróni." Ez a tévedések kiküszöbölésének 

az evangéliumhoz méltó módja. Ehhez pedig az apostolnak nem 

kis bátorságra volt szüksége. De — amint már pár sorral előbb 

is írta — az, hogy kivel van dolga „neki semmit sem számít; Isten 

az ember személyét nem veszi tekintetbe" (2,6). 

(12) Mivel adott okot Péter az elmarasztalásra, és ezzel egyúttal 

Pálnak is apostoltársa tettének nyilvános „helyreigazítására"? 

Amikor néhányan az antiokhiai gyülekezetbe jöttek Jakabtól, a 

jeruzsálemi keresztyének legbefolyásosabb vezetőjétől, aki azt a 

szigorú álláspontot képviselte, hogy a zsidó származású keresztyéneknek 

a törvény előírásaihoz kell tartaniuk magukat, Péter 

magatartása gyökeresen megváltozott. Addig együtt evett a pogányokkal. 

Tehát a gyülekezetnek az úrvacsorához kapcsolódó közös 

étkezésein (,,agapé"-in) vagy esetleg családi asztalhoz szóló meghívások 

elfogadásakor zsidó létére sem csinált gondot magának 

abból, hogy az a keresztyén, aki mellé leül, történetesen pogány 

származású-e, de abból sem, hogy az étel, amely az asztalra kerül, 

megfelelő-e a zsidó törvényértelmezés bonyolult kultikus tisztasági 

előírásainak. Így a maga nagy tekintélyével is erősítette a 

gyülekezetben az Isten előtti egyenlőség tudatát és a zsidó- és 

pogány származású keresztyének testvéri kapcsolatait. 

Amikor azonban jeruzsálemi zsidókeresztyének érkeztek Jakabtól, 

Péter fokozatosan visszahúzódott a pogány származású testvérektől 

és elkülönült tőlük. A jövevények ugyanis azt tartották, 

hogy a zsidónak akkor is pontosan be kell tartania a törvény előírásait, 

ha keresztyén hitre tért. Meggyőződésük szerint annak, 

aki zsidónak született, élete végéig zsidónak kell maradnia. „Aki 

csak átmenetileg zsidó, egyáltalán nem zsidó" — foglalja össze 

találó tömörséggel Haenchen Péter zsidó kortársainak véleményét. 

Ügy látszik, Péter lassan engedett a tőlük kiinduló lelki 

nyomásnak, és maga is sajnálatos tévedésnek kezdte tartani a törvény 

előírásaival nem törődő korábbi „szabados" magatartást. 

Pál úgy ítéli meg Péternek ezt a visszakozását, hogy jobb meggyőződése 

ellenére a körülmetéltektől, vagyis a jeruzsálemi zsidókeresztyén 

tábortól való félelmében cselekedett így. Ha így volt, 

bizonyosan nem magát féltette. A távoli Antiokhiában a jeruzsálemi 

tekintélynek nem lehetett felette hatalma. Legalábbis 

nem árthattak neki. Péter attól félhetett, hogy a törvényt mellőző 

életmódja felboríthatja a Jeruzsálemben megkötött egyezsé- 

114

get, amelynek az volt a lényege, hogy maradjon mindenki, a zsidókeresztyén 

és a pogányszármazású is, abban az állapotban, 

amelyben született és felnevelkedett. Nem szólhat az ellen senki 

— gondolhatta Péter — ha most újra tartom magam az eredeti 

megállapodáshoz. Ha nem tenném, akkor ez az egyházban osztályrészemül 

jutott különleges tekintélyem miatt súlyos botránkozásokhoz 

vezethet, és ismét felboríthatja a nehezen megteremtett 

békét a keresztyénség két főága között. 

(13) Bármilyen szándék vezette is Pétert, és bármi volt is félelmének 

az oka, Pál nem talál rá mentséget. Visszahúzódását és 

elkülönülését pogány származású keresztyén testvéreitől köntörfalazás 

nélkül képmutatásnak bélyegzi. Nem azért marasztalja 

el ilyen keményen, mintha viselkedését színlelésnek, Jakab embereit 

megtévesztő lépésnek látná, és ezt kifogásolná. Ha ez lett 

volna Péter szándéka, akkor tétovázás nélkül azonnal el kellett 

volna különülnie a nem zsidó származású gyülekezeti tagoktól, mihelyt 

betették a lábukat Antiokhiába. De nem is ingatagsága 

vagy következetlensége miatt tartja képmutatónak — amint több 

magyarázó is feltételezi. Ha ezt kifogásolná Pál Péterben, akkor 

már korábban is meg kellett volna rónia őt amiatt, hogy zsidókeresztyén 

létére „együtt evett a pogányokkal". Ez lett volna 

ugyanis az első következetlenség Péter antiokhiai tartózkodása 

alatt. 

Péter azért bizonyult képmutatónak, mert az egyszer már felismert 

evangéliumi igazsággal szemben volt következetlen, és α 

kiéleződött helyzetben nem a jézusi, hanem a farizeusi utat választotta. 

Amikor Pál Péter viselkedését „visszahúzódásnak" és 

„elkülönülésnek" nevezi, félreérthetetlenül erre céloz. Mert tettét 

egy olyan görög igével írja körül („aphoridzein" = elkülönülni), 

amely nemcsak jelentésével, hanem hangalakjával is az arám 

eredetű „farizeus" szóra emlékeztet. Ezzel a szóval pedig a korai 

zsidóságnak azt a jelentős irányzatát jelölték, amely Isten választott 

népének hitét és életformáját, amely meggyőződésük szerint 

magasabb rendű minden más nép hiténél és életformájánál, az 

elkülönülés módszerével akarta megőrizni minden ártó befolyástól. 

A farizeusok az ószövetségi törvényt számtalan (613) tiltó 

rendelkezéssel egészítették ki, hogy az érintkezési felületet a törvényen 

kívül állókkal, elsősorban pogányokkal, a lehető legkisebbre 

szűkítsék le. 

8· 115

Jézus az elkülönülésnek ezt a módszerét, és a mögötte meghúzódó 

lelkületet nyíltan s egyértelműen hazugságnak, képmutatásnak 

nevezi és elítéli, mert az a mérhetetlen önhittségről árulkodó 

meggyőződés jelentkezik benne, hogy a bajok forrása nem magunkban 

van, hanem a külvilágban, s ha sikerül a külvilágnak ezt 

az ártó befolyását kivédeni, magunkfelőlnyugodtak lehetünk. (Vö.: 

Mk 7,1—8 és párh.) Az önigazság és az erre épülő kegyesség elkerülhetetlenül 

világtagadásba, szeretetlen elzárkózásba, embertelenségbe 

torkollik. Pál felismeri, hogy Péter a jeruzsálemi zsidókeresztyének 

nyomására annak a farizeusi lelkületnek és módszernek 

ad szabad utat a keresztyénségben, amelynek hazug és 

istentelen voltát Jézus annak idején Péter füle hallatára leleplezte. 

Az ember természeténél fogva hajlamos ezt a zsákutcába vezető 

utat választani. Kitűnik ez abból is, hogy Péterrel együtt képmutatásba 

fogott a többi zsidó származású antiokhiai keresztyén 

is, holott eddig nem jelentett számukra lelkiismereti gondot 

„együtt enni a pogány származásúakkal". Sőt képmutatásukkal 

magukkal rántották Barnabást is, Pál régi, kipróbált munkatársát 

a pogánymisszióban. Az apostol szavaiból kiérezhető, hogy még a 

levél írásának idején is eleven az a seb, amelyet a Barnabás megingása 

miatt érzett csalódás ütött a szívén egykor Antiokhiában. 

(14a) Kezdetben maga Pál sem ismerte fel, hogy mire vezet 

Péternek és társainak viselkedése. De amikor látta, hogy a pogány 

származású testvérek is kezdenek bizonytalanná válni és 

magukat másodrangú keresztyénnek érzeni a törvény követelményeinek 

(tisztátalan ételek fogyasztása, pogányokkal való érintkezés, 

körülmetéletlenség stb.) mérlegén megmutatkozó fogyatékosságaik 

miatt, már bizonyos volt abban, hogy Péterék nem az 

evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak. Mivel 

Pál a körülmények hatalmánál erősebb hatalom, az evangélium 

hatalma alatt élt, fel tudta ismerni, hogy nem Péter visszakozása 

a helyes út a feszültség feloldására. Fel tudta fogni azt a veszélyt 

is, amely a kialakult helyzet miatt az evangélium igazságát fenyegeti. 

Mert elképzelhető, hogy Péter a maga lépését az evangélium 

igazságának megfelelő megoldásnak tartotta. Hiszen alkalomadtán 

még Pál sem csinált magának gondot egyik vagy másik törvényes 

kötelezettség vállalásából (Csel 16,3; 21,26; lKor 9,20!). Miért ne 

116

lehetne szabad a keresztyén ember arra is — gondolhatta Péter 

— hogy magára vegye a törvény igáját, ha ez az egyház egységének 

és békességének az ára? Nem volt olyan könnyű ott, Antiokhiában, 

az események forgatagában megítélni Péter lépésének 

helyes vagy helytelen voltát. A legtöbben nem is tudták. 

Csak Pálnak az evangélium igazságán edződött ítélőképessége 

ismerhette fel a helyzet valódi természetét. Mert Antiokhiában 

nem az emberek vagy a szolgálat érdekéről volt szó, amikor a 

törvény követelményeinek betartása szőnyegre került. Péter és 

zsidókeresztyén társai ugyanis egyszer már szabad elhatározásból, 

önként feladták az emberek közé korlátokat állító zsidó életformát, 

és „együtt ettek a pogányokkal". Ha most mégis magukra 

veszik, akkor ezzel minden kétséget kizáróan kifejezésre juttatják, 

hogy az előző magatartásuk tévedés volt, s most találtak viszsza 

a helyes útra. Űjra azt vallják, hogy a törvény előírásainak 

betartása nélkül nem maradhat az ember az igaz úton. Üjra felteszik 

maguknak a törvény megszállottjainak elnyűhetetlen kérdéseit: 

meddig mehetek el, és kivel érintkezhetem, hogy meg ne 

fertőzzön a gonosz? Pál nem látja túl sötéten a helyzetet. Mert ha 

Péterék viselkedése nem tenné a törvény előírásainak megtartását 

életbe és üdvösségbe vágó feltétellé, akkor a gyülekezet pogányszármazású 

tagjai nem éreznék kényszerítve magukat arra, 

hogy a nyomukba lépjenek. 

Pedig ezen az úton az ember eltéved, és nem az evangélium 

igazsága által megadott irányban halad. Mert az evangélium nem 

elválasztja az embereket egymástól, hanem összeköti őket egymássál. 

Az evangélium csak kegyelemre szorult bűnösökről tud, 

s ezért az evangélium igazságával kerül ellentétbe az, aki magát 

különbnek hiszi bárkinél. Az evangélium világosságában meddő 

próbálkozásnak bizonyul elhúzódással kivédeni az ártó hatásokat, 

amikor a gonosz bennünk lakik. De az evangéliumnak arra 

is van ereje, hogy újjáteremtse az embert, és akkor a sokféle ártó 

befolyásnak kitett ember mások életére áldott befolyást gyakorló 

emberré válhat. Az evangélium igazságához tehát elválaszthatatlanul 

hozzátartozik a félelem és aggályoskodás nélküli nyitottság 

minden ember irányában. Ami ennek útjában áll, összeegyeztethetetlen 

az evangéliummal. 

Mindezt mérlegre téve alaptalannak kell tartanunk azt a vádat, 

hogy Pál megszegte a Jeruzsálemben kötött egyezséget (2,7—10), 

117

amikor szembeszegült azokkal a zsidókeresztyénekkel, akik viszsza 

akartak térni elhagyott zsidó életformájukhoz. A látszat valóban 

ezt mutatja. De ha az evangélium igazsága felől nézzük a 

történteket, azt kell mondanunk, hogy Pál következetesen tartotta 

magát az egyezség szelleméhez. Mert mindkét esetben az evangélium 

igazsága volt a tét. Jeruzsálemben a pogány származású 

keresztyéneknek minden törvényes megkötés alól való felmentése 

felelt meg az evangélium igazságának. Antiokhiában pedig az, 

hogy még a zsidó származású keresztyének se legyenek kötelezhetőek 

a törvény előírásainak megtartására, ha élni kívánnak 

az evangéliumi szabadsággal. 

Az apostol tehát Antiokhiában is az evangélium igazságáért 

aggódik, ugyanúgy mint Jeruzsálemben, s itt is, mint egykor, 

rendíthetetlenül és elszántan áll ki mellette, és szól az egész gyülekezet 

előtt, Péterhez címezve szavait, hiszen tekintélye miatt ő 

a helyzet kulcsa, mégis minden törvényben előírt feltételhez ragaszkodóhoz, 

az új élet evangéliumi feltételeiről. 

b) Pál beszéde az új élet feltételeiről 

(14b) Pál tudja, hogy az evangélium igazságához vezető egyenes 

útról letérőket egyedül a hirdetett evangélium képes újra a helyes 

irányba terelni. Ezért az antiokhiai gyülekezet egyik összejövetelén, 

amelyen a gyülekezet zsidó és pogány származású tagjai 

egyaránt jelen vannak, szót kér, és hallgatói elé tárja az 

Istennek tetsző, új élet evangéliumi alapjait. 

Mert Antiokhiában e körül az új élet körül támadt bizonytalanság 

és nézeteltérés. Péternek és társainak visszatérése a zsidó 

életformába még nem jelentette Krisztusba vetett hitük feltámadását 

vagy megtagadását. Pállal együtt ők is változatlanul vallották, 

hogy Isten Jézus Krisztus által hozta el az üdvösség új 

korszakát a világnak. De a Krisztusban hivő ember életének alapjairól 

és kereteiről már egészen mást vallottak, mint ő. Visszatérésük 

a zsidó életformába minden szónál érthetőbben kifejezésre 

juttatta azt a meggyőződésüket, hogy a keresztyén ember sem 

élhet Istennek tetsző életet a törvény bűntől oltalmazó előírásainak 

vállalása és megtartása nélkül. 

Mivel Antiokhiában a keresztyén új élet kérdései kerültek előtérbe, 

Pál is ebből a nézőpontból fejti ki az evangélium üzene- 

118

tét. Mégsem hallgathat a keresztyén élet kezdetéről, a hitrejutásról 

és megigazulásról, mert mindaz, ami az indulást lehetővé tette, 

feltétele marad a továbbjutásnak és a célbaérkezésnek is. 

Aimint a palánta sem tagadhatja meg azt a csírát, amelyből kihajtott. 

Amikor az apostol levelében felidézi az annak idején Antiokhiában 

elmondott beszédét, leikét és gondolatait a Galáciában kialakult 

helyzet foglalja el. Érthető tehát, hogy beszédéből csak azokat 

a mozzanatokat ragadja ki, amelyek a galáciai helyzet szempontjából 

fontosak. De nem kell azt hinnünk, hogy Pál a cél érdekében 

utólag átformálta a beszédét, és ezért az Antiokhiában 

valóban elhangzott beszéd tartalmáról nem tudhatunk semmi bizonyosat. 

Lényeges változtatásokra ugyanis nem volt szükség. Más 

körülmények között ugyan, de Galáciában is ugyanaz ment végbe. 

.mint Antiokhiában. A galaták is készek feladni evangéliumi 

szabadságukat és a törvény igájába hajtani fejüket, ahogy Péter 

és társai tették. Ök is abban a hiszemben teszik ezt, hogy csak 

a törvény szabta korlátok tarthatják meg a keresztyén embert 

az üdvösség útján. Ezért szólhat mindaz, amit az apostol Péternek 

és követőinek mondott, az antiókhiai esettől térben és időben 

távol élő galáciai keresztyéneknek is. 

Beszédében Pál az antiókhiai események elemzéséből indul ki, 

s ezek közül is elsősorban Péter megingását teszi bírálat tárgyává. 

Szemére lobbantja, hogy ha ő zsidó létére pogány módra él, hogyan 

kényszerítheti a pogányokat arra, hogy zsidó módra éljenek. 

Első hallásra nem könnyű követni az apostol érvelését. Mintha 

azt venné zokon Pétertől, hogy olyasmit vár el mástól, amit magának 

sem kíván. De hiszen Péter már elhagyta a pogány származású 

keresztyénekre jellemző szabadabb életmódot, és visszatért 

a törvény előírásainak korlátai közé szorított zsidó életmódba! 

Pál azonban meg van győződve arról, hogy Péter szíve szerint 

döntött, amikor zsidó létére „együtt evett pogány származású 

keresztyén testvéreivel", és ugyanezzel a szabadsággal élve 

választotta újra a zsidó életforma útját. Csak — és Pál erre teszi 

a hangsúlyt — nem törődött azzal, hogy lépése mit vált ki nem 

zsidó származású testvéreiben. 

Mert a gyülekezetnek ez a rétege is kénytelen volt a törvényes 

megkötések vállalásának gondolatával foglalkozni. Mi kényszerítette 

őket erre? Bizonyára nem valamiféle külső kényszer alkal- 

119

mazásáról volt szó. Az írásmagyarázók többsége a gyülekezet egységéhez 

való ragaszkodásban véli felfedezni ezt a kényszerítő erőt. 

Mert ha elutasítják a zsidó életformát — gondolhatták—.akkor 

a gyülekezet két ága többé nem ülhet le egy asztalhoz testvéri 

közösségben. Nagyon valószínű, hogy ez a félelem a gyülekezet 

meghasonlásától valóban erősen hatott rájuk. Mégis közelebb 

járunk az igazsághoz, ha a legfőbb kényszerítő okot abban a megaláztatásban 

keressük, amely elmaradhatatlan velejárója minden 

megkülönböztetésnek. Mert mit is gondoljon az, akivel tekintélyes 

keresztyén testvérek többé nem ülnek le egy asztalhoz? Csak arra 

a következtetésre juthat, hogy a vele való érintkezés romlást hoz 

rájuk. S ha ugyanezek hátat fordítanak az ő egész életmódjának? 

Akkor életmódja kétségkívül sok kívánnivalót hagy még maga 

után. A magát másodrangúnak érző keresztyén pedig könnyen 

elveszti a lába alól a talajt, és kész mindent megtenni azért, hogy 

a többiekkel egyenrangúnak, teljes értékű keresztyénnek bizonyuljon. 

Így válhatott Péternek és társainak visszatérése a zsidó 

életformához olyan belső kényszerré a pogány származású keresztyének 

számára, amely végeredményben üdvösségük féltéséből 

táplálkozott. 

Mindenekelőtt ez a lelkiismereti kényszer az, amit Pál az evangélium 

igazságával összeférhetetlennek tart. Már a jeruzsálemi 

gyűlésen is ennél a pontnál kötötte meg magát (2,3—5). Mert ha 

egyszer Jézus Krisztus üdvösségünk minden feltételének eleget 

tett, akkor senki sem szabhat más feltételeket az üdvösség elé. 

Ezzel főként azokat riasztaná el, akik — mint az Istent nem ismerő 

pogányok is — a leginkább rászorulnak Krisztus mentő szeretetére. 

Pál elfogadhatatlannak tartja azt az elképzelést, hogy 

zsidóvá kell lennie annak, aki Krisztus követője, az új választott 

nép (6,16) tagja akar lenni. Éppen ezért mindenki kényszer nélkül, 

szabadon választhatja meg életformáját. De aki ezzel az 

evangéliumi szabadsággal él, mint Péter is tette, vigyázzon, hogy 

választása kényszerként ne nehezedjen keresztyén testvéreire. Ebből 

a szempontból fejti ki az apostol Péter és zsidókeresztyén 

társai számára a Krisztusban gyökerező új élet létfeltételeit, de 

úgy, hogy a galaták is értsenek belőle. 

(15) Először is emlékezteti a zsidó származású keresztyént — 

magát is Péter és társai közé sorolva — arra a közös múltra, 

amely a zsidósághoz fűzi őket: Mi természet szerint zsidók, és 

120

nem pogányok közül való bűnösök voltunk. De így jellemezni a 

múltját csak az a zsidó ember tudja, akinek az életét többé nem 

a származás természetes módja határozza meg. A zsidó ember 

ugyanis már születése révén Isten népe tagjának és Isten eljövendő 

országa örökösének tudta magát. Az apostol nem tagadja 

meg zsidó eredetét, de azt is tudja, hogy ennek alapján még nem 

lenne Krisztus népének tagja, és nem állhatna az antiokhiai gyülekezet 

elé. De a többi zsidókeresztyén sem! Ehhez Istennek a 

származás természetes rendjét keresztező kegyelmes közbeavatkozására 

volt szükség (4,23. 28). 

Pál szavai azonban azáltal, hogy egy vegyes, zsidó és pogány 

eredetű hallgatóság előtt mondja ki őket, még egy másik lényeges 

összefüggésre is rávilágítanak. Ki az igazán zsidó? — hangzik 

el kimondatlanul is a kérdés. Nem az, aki testi, hanem aki Istentől 

való származása révén lett zsidóvá. Ennélfogva pogány és 

zsidó származású egyaránt Isten Izraelének (6,16!), a Krisztusban 

kiválasztott új népnek tagjává lehet. Mert ahogyan Pál a Rómailevélben 

bővebben kifejti: „Még a természet szerint (!) körülmetéletlen 

is ... zsidó a bensejében (amennyiben) nem betű 

szerint, hanem szívében a Lélek által van körülmetélve." (2Rm, 

27—29) Olyan valaki szólítja meg tehát a zsidókeresztyéneket Antiokhiában, 

aki a testi származáson kívül semmi más különbségről 

nem akar tudni zsidó és pogány eredetű keresztyén között. 

A testi származás pedig nem jelent sem előnyt, sem hátrányt a 

Krisztus által felkínált új élet szempontjából. 

A testi származás azonban nem óvja meg a zsidó embert a 

bűntől és annak következményeitől sem. Hiába született annak 

a népnek tagjai közé, amely a törvényt kapta Istentől világosságul, 

ez még nem teszi őt képessé az Isten akaratának megfelelő 

életre. Etekintetben sem különb tehát a nem zsidó származású 

felebarátjánál, és éppen úgy Isten kegyelmére szorul, mint mindenki 

más. Mert „az Írás mindenkit egybezárt a bűn hatalma 

alá" — ahogy nem sokkal később írja az apostol Gal 3,22-ben. 

(Lásd még: Rm 3,9—20. 23) 

(16) Pált és zsidókeresztyén társait nem az önmagukról vagy 

a zsidóságról szerzett rossz tapasztalataik juttatták el bűnös, elveszett 

voltuk felismerésére és vállalására. Ok zsidó testvéreikkel 

együtt hitték, hogy képesek a maguk erejéből Istennek tetsző 

életet élni, és a törvényben követelt igazságnak megfelelni. Csak 

121

amikor a Názáreti Jézusban rátaláltak az Isten Fiára, a megígért 

szabadítóra (vö.: 1,16!), világosodott meg előttük, hogy az ember 

nem igazul meg a törvény cselekedetei alapján, hacsak nem a 

Jézus Krisztusba vetett hit által. 

Értsük meg jól: nem valamiféle kiábrándult, pesszimista, az 

embert alávaló teremtménynek és reménytelen esetnek tartó 

szemlélet kap itt hangot. A súlyos ítélet az ember jóra való alkalmatlanságáról 

hitben felismert igazság. Mert csak ahhoz mérten, 

amit hit által nyerünk, lesz valóban szánalmasan silány a 

legtiszteletreméltóbb emberi teljesítmény is. Mert sohasem tudja 

megszerezni számunkra mindazt, amit a hit révén készen kapunk 

Istentől (Fii 3,7—9). A hit szemszögéből tehát mindegy, hogy 

valaki zsidó vagy pogány származású, erkölcsileg feddhetetlen 

vagy kifogásolható. Ha valaki nem tud a oélba a maga erejéből 

beérkezni, nem sokat számít, hogy valamivel előbbre jutott a 

pályán, mint mások. 

Az emberi kapcsolatokban viszont mérhetetlenül fontos mindaz 

a jó, igaz és tisztességes, amelyre az ember a maga erejéből 

is képes. Ezt nevezik hitvallásaink „iustitda civilis"-nek, polgári 

igazságnak, amely képessé teszi az embert arra, hogy becsületes 

világi életet tudjon folytatni (ÁH XVIII.). Csak azt ne higgyük, 

hogy ezzel az igazsággal eleget tettünk mindannak, amivel Istennek 

és embertársainknak tartozunk, és megnyugtathatjuk vele 

lelkiismeretünket Isten és emberek előtt. 

A zsidókeresztyének közös hitbeli felismeréseit Pál a megigazulásnak 

számukra ismerős gondolatkörének segítségével fejti ki. 

Nem állíthatjuk, hogy csak a zsidó megigazulástan fogalmaival 

mondható el, amit Jézus Krisztus jelent a világnak. Megközelíthető 

például az istenismeret vagy az emberi lét kiszolgáltatottsága 

felől is (4,1—7), amint az apostol tette az 1. Korinthusilevélben, 

illetve a Kolosséi-levélben. De amikor egy zsidókeresztyén 

csoport Pál nyomában járva rá akarja venni a gyülekezeteket 

a törvény igájának vállalására, az üdvösség szempontjából 

szükségesnek jelentve ki azt, nem térhetett ki az evangéliumnak 

a zsidó megigazulástannal való szembesítése elől. Ezzel magyarázható, 

hogy a legkorábbi levelei még nem foglalkoznak a megigazulás 

kérdéseivel, és csupán később kapnak egyre nagyobb hangsúlyt 

életművében, párhuzamosan a zsidókeresztyén befolyás növekedésével. 

122

Ezt a megállapítást azonban ki kell egészítenünk hároim megjegyzéssel. 

a) A Jézus Krisztusról szóló evangélium nem szenvedett 

fénytörést, amikor Pál a megigazulás kérdései felől világította 

meg. b) A megigazulás az emberi élet olyan területét érinti, 

amelyben egyformán érdekelt minden ember, zsidó és nem zsidó 

egyaránt, c) Nem hagyhatók figyelmen kívül az evangélium más 

összefüggésékben történő kifejtésénél sem azok a felismerések, 

amelyékhez a megigazulás kérdéskörében kifejtett evangélium 

által jutottunk. 

Amiben tehát Pál most az emberi erőfeszítés elégtelen voltát 

ki akarja mutatni, az α megigazulás gondolatköre. De mit takar 

ez a fogalom? A megigazulás az „igaz" melléknévből képzett szó, 

ugyanúgy, mint az „igazság". Tehát a jelentését is ebben az irányban 

kell keresnünk. Csakhogy a magyar nyelv az „igaz" és „igazság" 

szavakkal két, egymástól eltérő jelentéstartalmat fejez ki. 

„Igaz" lehet az, ami hű tükre a valóságnak (a görögben: alétheia), 

de az is, ami a követelményeknek és normáknak megfelelő (a görögben: 

dikaioszüné). A megigazulás szóban az „igaz" vagy az 

„igazság" fogalomkörének az utóbbi értelme jelentkezik. „Megigazulni" 

tehát leegyszerűsítve annyit jelent, mint igaz emberré 

válni. 

Amit Pál a megigazulásról vall, nem érthetjük meg az ótestamentumi 

háttér és a kortárs zsidóság, mindenekelőtt a rabbinizmus 

ismerete nélkül. Isten ótestamentumi népe is, mint minden 

emberi közösség, rászorult arra, hogy élete igazságos rendhez 

igazodjék. „A régi Izraelben azonban a magatartást és cselekvést 

nem egy eszményi erkölcsi normához mérték, hanem ahhoz 

a mindenkori kapcsolathoz, amelyben kinek-kinek éppen helyt 

kell állnia." (G. von Rad) Mert minden kapcsolat valamiféle sajátos 

igényt formál a benne résztvevőkkel szemben, és az az igaz 

ember, aki ennek az igénynek hűségesen (!) eleget tesz. 

Izrael népe az Istennel való kapcsolatában tanulta meg, hogy 

mit kell igaznak tekintenie. Számára mindenekelőtt Isten igaz, 

és ö minden igaz tett forrása és pártfogója (2Móz 9,27; Bir 5,11; 

Zsolt 11,7; 19,10; 34,16; 129,4; Ézs 26,7; 45,21; Jer 11,20 stb.). 

Kiválasztotta és szövetségi kapcsolatba vonta Izraelt messzetekintő 

tervei számára, szeretetét és támogatását ígérte neki, és Ő hű 

is maradt választott népéhez, igaznak bizonyult ebben a kapcsolatban. 

De megkívánta, hogy népe hűséges szeretettel ragaszkod- 

123

jék a szövetséghez, és Hozzá igazodjék felebaráti kapcsolataiban 

is (5Móz 7—8. fej. 24,6—22 stb.). Amikor pedig Izrael hűtlenné 

lett Hozzá, Isten igaz volta abban mutatkozott meg, hogy nem 

vetette el végleg népét, hanem szabadulást ígért neki (Ézs 51,5—8; 

59,17). így kapcsolódott össze a próféták igehirdetésében Isten 

igazsága és eljövendő szabadítása. 

Ez az Isten igazságához kapcsolódó reménység tovább élt a fogság 

utáni zsidóságban is, és beletorkollott az Isten uralma végső 

kiteljesedéséhez fűződő apokaliptikus várakozásokba. A sokszor 

felpanaszolt kínzó ellentmondást a gonoszok szerencséje és az 

igazak nehéz sorsa között akkor majd feloldja Isten, és igazságot 

szolgáltat a hűségeseknek (Zsolt 73; Préd 8,11—14). De tudnia 

kell mindenkinek, hogy Isten azok mellé fog állni, akiket Ö fogad 

el igaznak. Ezért olyan fontos a rabbik és a farizeusok szemében 

a törvény előírásainak a legaprólékosabb betöltése. Szerintük 

ugyanis csak így jöhet létre az az igazság, amelynek alapján 

Isten az embert igaznak fogadja el (Str.-B. III. 29.). Tehát 

végül is az emberen múlik, hogy részesülhet-e Isten üdvösséget 

szerző szabadító munkájában. Bár olykor Isten kegyelmének is 

jut hely felfogásukban: ha a jócselekedetek „folyószámláján" az 

ítélet napján hiány mutatkoznék, Isten kiegészíti az atyák érdemével. 

A kumráni közösségben pedig hangot kap már az a reménység 

is, hogy a bűnös ember Isten kegyelméből fog megigazulni 

(1QH 4,29kk; 7,17; 1QS 11,13—15). 

A megigazulásnak ebben a gondolatkörében mozgott Pál zsidó 

kortársaival együtt. Mégis három szempont különösképpen is 

hangsúlyt kapott állásfoglalásában, a) A prófétákkal együtt meg 

volt győződve arról, hogy Isten minden akadály ellenére is hű 

marad önmagához és ígéreteihez, s igaz voltát (igazságát) szabadító 

tetteivel fogja bizonyítani (Rm 1,17!). b) Soha nem veszítette 

el szem elől, hogy csak az az ember tekinthető igaznak, akit 

az Isten igaznak fogad el. Ezért használja előszeretettel a „megigazítani" 

ige Istenre utaló szenvedő, passzív alakját, c) S végül: 

csak ennek az Isten előtt is számításba jövő igazságnak alapján 

hívhatjuk segítségül Istent (Rm 10,13; Gal 4,6) és reménykedhetünk 

abban, hogy részt kapunk Isten eljövendő országában (vö.: 

Gal 5,21; lKor 6,9—10). Pál azonban a megigazulásnak örökül 

kapott gondolatkörét alárendeli a Jézus Krisztusban felismert 

igazságnak. Mert Jézus Krisztus az, aki által Isten szabadulást 

124

szerzett a világnak, hogy így juttassa érvényre hűségét és szeretetét. 

Általa fogadja el igaznak az embert, és benne kínálja fel 

az embernek eljövendő világának megigazító és újjáteremtő erőit 

(Rm 4,25!). 

A zsidó kortársak hite szerint Isten az embert a törvény előírásainak 

teljesítése alapján fogadja el igaznak. Ezzel a felfogással 

szemben vallja Pál, hogy a törvény cselekedetei alapján senki 

sem igazulhat meg. Kijelentésének hátterében nyilvánvalóan a 

pogányokkal ápolt asztalközösségnek a zsidókeresztyének részéről 

történt megtagadása áll, hiszen ez is egyike volt a törvény előírásainak. 

Pál azonban nem tekinti elhanyagolható részletkérdésnek, 

mint a többiek, hanem felismeri, hogy benne egy evangéliumtól 

idegen, a törvényből kiinduló gondolkozásmód és magatartás 

nyilatkozik meg. A törvény éppenúgy egész embert kíván, 

mint az evangélium, és nem lehet az élet egyik területén a törvényhez 

igazodni, míg másutt az evangéliumhoz szabjuk magunkat 

(5,3!). Ezért állítja az apostol az esetet nagyobb összefüggésekbe, 

és szól magának a törvénynek az esélyeiről a megigazulás 

terén ahelyett, hogy megrekedne az antiokhiai eset puszta bírálatánál. 

De milyen törvényre gondol az apostol? A mai olvasó a törvényen 

a természet, egy-egy állam vagy az emberi együttélés írott 

és íratlan törvényeit érti. A zsidó származású Pál számára a törvényt 

magától értetődően Isten kijelentett akarata, a Tóra és a 

Tórát magyarázó, alkalmazó „atyai hagyományokat" jelenti. A 

levél 3. fejezetéből is kiviláglik, hogy elsősorban a törvénynek ezt 

a történelmi határok közé szorított, konkrét megjelenési formáját 

tartja szem előtt. Mégsem állíthatjuk, hogy az apostol kritikája 

csak a Tórára szorítkozik, s ennélfogva a Tórával együtt 

idejét múlta az is, amit a Tóráról megállapított. Mert a Tórát ő α 

minden ember életében jelen levő törvény kinyilatkoztatott formájának 

tekinti. Ezért vonhat párhuzamot a Tóra és a pogányok 

„szívbe írt törvénye" (Rm 2,15), valamint a Tóra és a „világ 

elemeinek" törvénye (Gal 4,3.8—11) között. Ezért nem keresi a 

kiutat a Tóra korszerűbb, krisztusibb formájának megfogalmazásában. 

Mert a törvény Pál szerint a legtisztább formájában is 

csak „gramma" (betű) (Rm 2,29; 7,6; 2Kor 3,6—7), saját erőből 

maradéktalanul be nem tölthető követelmény volna. Vagyis lényegében 

nem több. mint az „atyák hagyományaiban" testet öltő 

125

Tóra. Igaz, Pál olykor beszél a „Krisztus törvényéről" (Gal 6,2; 

lKor 9,21) vagy a „hit törvényéről" (Rm 3,27) is. Ezekkel a törvényt 

látszólag újra jogaiba helyező kifejezésekkel nyilvánvalóvá 

teszi ugyan, hogy Isten akarata a hit alapján folyó életben is 

érvényben marad. Mégsem állítja „nova lexként" (új törvényként) 

a Tórával vagy imás törvénnyel egy sorba, mert a „Krisztus 

törvényét" Isten Lelke valósítja meg a hivő ember életében. Nem 

kényszerítő parancs tehát, hanem kegyelemből fakadó késztetés. 

Viszont abban a pillanatban, amikor hit nélkül, saját erőnkből 

akarjuk betölteni, vagy az üdvösség feltételévé tesszük, a „Krisztus 

törvényére" is áll mindaz, amit Pál a Tóráról megállapított. 

Pálnak és a többi zsidókeresztyénnek be kellett látnia, hogy 

hiába igyekeznek a törvény követelményeinek eleget tenni; ezen 

az úton nem érhető el az az igazság, amely elfogadhatóvá tenné 

őket Isten számára. Nem a törvény fogyatékossága miatt alakult 

így a helyzet. Mert előfordulhat ugyan, hogy az ember félreismeri 

vagy szándékosan elferdíti Isten akaratát, de segíteni az sem 

tudna rajta, ha tökéletesen ismerné Isten akaratát. Sőt, minél 

inkább tisztába jön Isten akaratával, annál elérhetetlenebbnek 

látja a törvény betöltése útján megszerezhető igazságot. Az erkölcsi 

idealizmus tévedése az, hogy már önmagában a jó felismerése 

jóvá tudja tenni az embert. 

A hiba nem a törvényben van, hanem az emberben. „A rossz 

fa rossz gyümölcsöt terem" — mondja Jézus. Pál ugyanezt az 

igazságot fejezi ki Zsolt 143,2-ből vett és a helyzetre alkalmazott 

idézettel: „A törvény cselekedetei alapján nem igazul meg egyetlen 

»test« sem." A „test" szót, amellyel az apostol ezt a fontos 

megállapítást alátámasztja, idézőjelbe kell tennünk, nehogy a levél 

mai olvasója az emberi lét testi, anyagi oldalára célzó utalásnak 

értse, s ebben lássa minden rossznak forrását. A Biblia világától 

távol áll ez az alacsonyrendű matériával a magasabb rendű 

szellemi világot szembeállító és filozófiai hatásra a keresztyénségbe 

is beszivárgott gondolkodásmód. Az embert kettéosztó dualista 

sziemléletnek az a nagy veszélye, hogy helytelen irányba tereli 

az ember megváltásáért vívott küzdelmet, mert másutt keresi a 

bajt és a bajból kivezető utat, mint ahol kellene (Lásd: Kol 

2,20—23!). 

Az apostol teológiai szókészletében igen jelentős szerephez jutó 

„test" szó ellenben az ember egész testi-lelki valóját jelöli egy 

126

izonyos nézőpontból. „Test" az az ember, aki elszakadt Istentől 

és elvesztette fogékonyságát Isten dolgai iránt. Éppen ezért ami 

„testi", nem az ember saját lelkével, hanem Istennel és az ő Lelkének 

munkájával kerül ellentétbe (pl.: Gal 3,3). „Testi" mivoltunk 

azonban nem csupán tragikus végzet, amit akarva-akaratlanul 

el kell szenvednünk, hanem tudatos törekvés és ellenállás 

is Istennel szemben (lásd: Gal 5,13; 16—17). A embert tehát az 

ilyen értelemben vett „testi" állapota — „erőtlensége" (Rm 8,3) — 

teszi alkalmatlanná arra, hogy az egyébként szent és igaz törvény 

betöltése útján igazuljon meg az Isten előtt. 

Ez a megállapítás a „testi" emberről időben és térben kivétel 

nélkül mindenkire érvényes. Amint a megigazulásra is kivétel 

nélkül mindenki számára egyetlen mód nyílik. Az apostol észrevehetően 

arra törekszik, hogy mondanivalójának egyetemes érvénye 

nyilvánvaló legyen. Ezzel is Péter és társai viselkedésének 

helytelen voltára akar rávilágítani. Mert ha ők is éppen olyan 

„testi" emberek, mint pogány származású testvéreik, és ezért a 

törvény cselekedetei alapján ők sem tudnak igazzá lenni Isten 

előtt, akkor nincs értelme határt húzni ember és ember között, 

és elkülönülni tőlük. 

Isten a tőle elidegenedett és a törvény útján megigazulni képtelen 

„testi" ember számára a megigazulásnak egy egészen más 

útját nyitotta meg. Ezen az úton már egészen más feltételek érvényesülnek. 

Itt már nem a törvény Isten végső, megfellebbezhetetlen 

szava, hanem Jézus Krisztus. Itt nem az a fontos, amit 

mi nyújthatunk Istennek, hanem az, amit Isten ad nekünk Jézus 

Krisztus által. Itt nem azon múlik minden, hogy teljesítettük-e 

a törvény előírásait, hanem azon, hogy hiszünk-e Jézus Krisztusban. 

A törvény követelményeinek teljesítése tehát többé nem 

jeltétele a megigazulásnak, mert az ember a Jézus Krisztusba 

vetett hit által igazul meg. 

Eszerint az önmaga erejéből megigazulni nem képes embert 

maga Isten igazítja meg. Mégpedig nem egyszerűen úgy, hogy a 

bűneit bánó embernek elnézi gyarlóságát. A bűnbánat és töredelem 

megigazító erejében reménykedett a rabbinizmushoz tartozó 

kegyes zsidó, de a nagy tudós, Philo is! Sőt a kumráni közösség 

tagja még Isten szabad, feltételekhez nem kötött kegyelmére 

is számított. Ha a keresztyén megigazulástan csak ennyiből 

állna, semmi újat nem hozott volna. Pál és keresztyén tár- 

127

sai szerint ennél sokkal nagyobb dolog történt megigazulásunkért: 

Isten önmagát adta nekünk Jézus Krisztusban, hogy ő kerüljön 

a törvény helyébe, bennünk pedig váltsa fel az ő uralma a test 

diktatúráját (2,20!). Mert Pál és keresztyén társai felismerték: 

Isten a Názáreti Jézus által a történelem egy bizonyos pontján 

a kegyelem új korszakát nyitotta meg az egész emberiség számára. 

A kegyelemnek ebben az új korszakában azok vesznek részt, 

akik hisznek Jézus Krisztusban. Az Istennel való zavartalan közösségnek 

tehát már nem feltétele a törvény előírásainak aggályos 

betartása. Ezért volt teljesen időszerűtlen és elhibázott lépés Péterék 

visszakozása Antiokhiában a törvény útjára. Zsidó és pogány 

egyaránt egyedül hit által igazulhat meg. 

De a hangsúly kerüljön most a hitre. Mert ha a törvényben 

követelt tökéletesség nem is feltétele a megigazulásnak, a hitre 

mindenképpen szüksége van annak, aki Istenhez akar tartozni. 

Nem mintha a hit a törvény cselekedeteihez hasonló követelmény 

lenne. Mégis nélkülözhetetlen, mert a hit az egyetlen megfelelő 

válasz Isten közeledésére. Isten minden embernek kivétel nélkül 

felkínálja kegyelmét, de ha arra is ráerőszakolná, aki nem kér 

belőle, az ilyen ember kényszernek érezné szeretetét, és így éppen 

az az új, megigazult kapcsolat válna lehetetlenné, amellyel Isten 

meg akarja ajándékozni. Ezért várja Isten az emberre kimondott 

„igen"-jére a hitnek erre rímelő önkéntes, bizakodó „igen"-jét. 

A megigazító hit tehát nem merül ki bizonyos, emberi értelmet 

meghaladó hittételek elfogadásában. Noha a hit alapján az 

evangéliumnak a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtételben pontosan 

körülírt, meghatározott tartalma van, amelybe a keresztnek 

megütközést keltő ténye is beletartozik (3,1; 5,11; 6,14). Ennélfogva 

a hitből nem hiányozhat az „elhivés" mozzanata sem. „Az 

életet, amelyet most testben élek, az Isten Fiába vetett hitben 

élem" — írja Pál alig egy pár sorral később (2,20). Mert a hit az 

apostol számára is határozott állásfoglalást jelent amellett, hogy 

a Názáreti Jézusban az élő Isten cselekedett az ember érdekében. 

De Isten végső célja mindazzal, amiről az evangélium szól, az 

iránta való bizalom felébresztése, hogy így a hit viszonyában megigazuljon, 

helyreálljon a kapcsolatunk ővele. (Lásd még: 5,6 magyarázatát) 

Mivel Pál és zsidókeresztyén társai belátták, hogy a törvény 

cselekedetei által egyetlen ember sem igazulhat meg, ők is a Jé- 

128

zus Krisztusba vetett hit útját választották. Ügy tűnik, mintha a 

törvény útján szerzett keserű tapasztalataik érlelték volna meg 

bennük ezt az elhatározást. Erről szó sincsen. Egyikük esetében 

sem így történt. Akkor nyílt fel szemük, és látták be, hogy a törvény 

útja nem visz el a célig, amikor hitre jutottak. Ez a felismerés 

viszont a hit útjára késztette őket. Olyan érveket hoz fel 

tehát az apostol zsidókeresztyén társainak, amelyek csak a Jézus 

Krisztusban hivők számára kényszerítő erejűek. A megigazulás 

titka csak a hitben tárul fel. A hiten fordul meg minden. De hát 

akkor hogyan lehet meggyőzni a maga erkölcsi erejében bízót 

arról, hogy a megigazulás egyedül hit által lehetséges? Észérvek 

bizonyára nem fogják meggyőzni őt, de a hirdetett evangélium 

elvezethet a hitre és a megigazulás útjának helyes ismeretére. 

Többek között ezért sem nyugodhat bele az apostol, hogy az egyetlen 

evangéliumot bárki is megrontsa (1,6—7). 

Bonyolultnak és körülményesnek tűnik mindaz, amit Pál az 

antiokhiai keresztyéneknek — és a galatáknak! — a megigazulásról 

kifejt. De erre a nem egykönnyen követhető gondolatmenetre 

azok kényszerítik, akik meg akarják kerülni a hit által 

való megigazulás egyszerű, ám az önhitt emberi természetből kemény 

ellenállást kiváltó útját. A pogány ember kedvére való 

isteneket talál ki magának, és érdekeinek szolgálatába állítja 

őket. A zsidó ember tisztábban lát. Felismeri, hogy az élő Isten 

nem befolyásolható, és ezért az embernek kell hozzá igazodnia, 

nem pedig fordítva. Vakvágányra fut azonban ő is, amikor Isten 

akaratának teljesítése lévén reméli elnyerni Urának jóindulatát. 

Mindezzel szembeállítja Pál a megigazulásnak Isten részéről felkínált 

útját: anélkül, hogy az ember erre érdemes vagy méltó 

volna, Isten megelőző szeretettel igaznak fogadja el Jézus Krisztusért. 

Aki ezt hittel fogadja, Istent maga mellett tudhatja. Ezt 

az egyetlen járható utat a hamisaktól minden oldalról elhatárolni 

nem egyszerű feladat. 

De ne tévesszük szem elől: az emberi kapcsolatokban Antiokhiában 

beállott feszültség késztette az apostolt arra, hogy a megigazulás 

egyetlen járható útjáról beszéljen. Szoros összefüggés 

van ugyanis a megigazulásról vallott felfogásunk és az emberi 

kapcsolataink között. A pogány módra magunk képére formált 

isteneket mindig fel lehet használni önző és embertelen törekvéseink 

igazolására. Ha valaki viszont Istent csupán egy 

9 129

mindenki felett álló erkölcsi rend őrének tekinti, akkor el fog 

különülni azoktól, akik véleménye szerint nem ütik meg a mértéket, 

és megvonja szeretetét tőlük. Az Isten bűnbocsátó irgalmában 

bizakodó ember ellenben nem tekintheti senkinél sem 

különbnek magát, s ezért nem is fordíthat hátat senkinek. Míg 

a törvény beszűkíti a látókört, a megigazulás ajándékából mindenki 

irányában nyílt, korlátokat átlépő magatartás következik. 

De fordítva is igaz: amennyiben elkülönülés és szeretetlen megkülönböztetés 

üti fel a fejét közöttünk, meg kell vizsgálnunk, 

hogy nem tértünk-e le a megigazulás egyetlen járható útjáról. 

(17—18) Az ingyen kegyelemből hit által való megigazulás 

álláspontjával szemben önként adódó és gyakori kifogás, hogy 

utat nyit az erkölcsi felelőtlenségnek és szabadosságnak. Mert ha 

a megigazulás útján nem jelent előnyt a megőrzött tisztaság és 

az Isten akaratát komolyan vevő igyekezet, akkor miért vállalja 

az ember a nehéz küzdelmet a bűnnel szemben? — teszik fel a 

kérdést egyesek. Már Jézust is bűnpártolással vádolták a farizeusok, 

amikor „vámszedőkkel és bűnösökkel" ült le egy asztalho.; 

(Mt 9.11; Lk 15,2). Pálnak pedig ugyancsak nem egyszer szemére 

vetették, hogy aláássa az erkölcsi világrend alapjait (Rm 3.8). 

Ügy látszik, Antiokhiában is számolnia kellett Péter és zsidókeresztyén 

társai részéről ilyesfajta ellenvetésekkel, mert a hit 

által való megigazulásról mondottak után azonnal felteszi a kérdést: 

Ha viszont Krisztusban keresve megigazulást, mi magunk 

is bűnösöknek bizonyulunk, akkor talán Krisztus a bűn szolgája? 

A kérdés megfogalmazásával az apostol nyilvánvalóvá teszi a 

hit által való megigazulással szemben felhozott vádak képtelenségét. 

Mert bár az eredeti (görög) szöveg nem egészen egyértelmű, 

az összefüggés alapján mégis a következő gondolatmenet látszik 

a legvalószínűbbnek: Pál annak a zsidókeresztyénnek helyzetéből 

kiindulva teszi fel a kérdést, aki a megigazulás útját „keresi". 

Ha mármost a Krisztusban találja meg ezt az utat, akkor 

el kell fogadnia a bűnös mivoltáról szóló ítéletet (lásd 15. υ!), hiszen 

Krisztus a bűnösökért halt meg. Ha nem bizonyulna elégtelennek 

a törvény cselekedetei alapján megszerzett igazsága, akkor 

Krisztus halála feleslegessé válna (lásd: 21. v!). Aki tehát a Krisztusban 

keresi a megigazulást, felismeri és vállalja bűnösségét, és 

nem tartja magát különbnek a kinyilatkoztatott törvényt r.em 

130

ismerő pogánynál, és éppen ezért minden lelkiismeretfurdalás 

nélkül vállalni tudja vele az asztalközösséget is. 

De ha így van. nem ad tápot Krisztus a törvénytelenségnek 

és bűnnek? Ilyen feltételezés szóba se kerüljön! — utasítja el Pál 

még a gondolatát is. Krisztus nem a bűn, hanem a megigazult 

ember új életének a szolgája. Hamarosan erre is rátér, de előbb 

még rávilágít a vádaskodók következetlenségére. Mert tévedés ne 

essék! Nem Krisztus teszi bűnössé a zsidókeresztyént, amikor bűnösként 

a többi bűnössel egy asztalhoz ülteti, hanem saját maga 

nyilvánítja törvényszegőnek magát, ha azokat, amiket korábban 

lerombolt, újra felépíti. Értsd: aki korábban, mint Péter is tette, 

lerombolta a hazug korlátokat ember és ember között, de utóbb 1 

újra felállította azokat, saját maga ítélte vétkesnek korábbi nyílt, 

testvéri magatartását. Ne gondolja azonban, hogy Isten is hasonló 

véleményen van, főképp pedig ne higgye, hogy a Krisztus által 

elnyert megigazulás ajtót nyit a bűn számára. Nem kell tehát 

megtoldani a kegyelem evangéliumát a törvény reguláival, mint 

ahogy Antiokhiában Péterék gondolták és Galáciában Pál ellenfelei 

hirdetik. Mert a Krisztusért hit által megigazult ember már 

egészen más feltételek között kerül szembe a bűn hatalmával. 

(19) Akik a törvény előírásait a keresztyén életben is érvényben 

levőnek tekintik, nem veszik komolyan azt a hatalmas és 

gyökeres fordulatot, amely a Krisztusban hivő ember életében 

végbement. Olyan mélyreható ez a változás, hogy az újnak semimi 

köze sem lehet a régihez. Jézus hasonlatával: „Űj bort sem töltenek 

régi tömlőbe, mert a tömlő szétreped: a bor is kiömlik, a 

tömlő is elpusztul; hanem az új bort új tömlőbe töltik, és akkor 

mindkettő megmarad." (Mt 9,17) Elhibázott dolog a megigazult 

életet a törvény alapjaira építeni, éppen úgy, amint a törvény 

cselekedetei alapján keresni a megigazulást, Isten jóindulatát. 

A keresztyén élet csak úgy folytatódhat, ahogy elkezdődött. 

Erről a réginek véget vető nagy változásról Pál egyes szám első 

személyben szól. Már a 18. versben is átváltott a többes szám 

első személyről az egyes szám első személyre. De míg a 18. versben 

ez személyes hang stilisztikai eszköznek tűnik, hiszen nem ő 

tett kísérletet a törvény korlátjainak felállítására, addig a most 

következő kijelentésekben teológiai jelentőséget kap. Amit mond, 

általános érvénnyel, mindenkire vonatkoztatva fogalmazza ugyan, 

de személyes hitvallásként. Mert számára a megigazult élet nem 

131

tantétel, hanem hálára indító valóság. Ezzel Pétert, a galáciabelieket 

és minden olvasóját személyes állásfoglalásra készteti. 

Mert csak így érdemes bolygatni a Krisztusban gyökerező új élet 

titkait. 

A megigazult ember életében bekövetkezett fordulat célja az, 

hogy ezután Istennek éljen, (vö.: Rm 14,7—8; 2Kor 5,15) A fogalmazás 

kettős értelmet rejt magában: a megigazult embert az 

a szándék vezeti, hogy élete belesimuljon Isten akaratába. De a 

szándékon túlmenően élete valóban Istennek tetsző életté válik. 

Pál meglepő módon pontosan úgy fogalmazza meg a megigazulás 

célját, ahogyan Jézus értelmezése szerint a törvény a szeretet 

kettős nagy parancsolatában Isten akaratát (5Móz 6,5; 10,12; 2Móz 

22,20—26; vö.: Mk 12,28—31 és párh.) Tévedés tehát azt feltételezni, 

hogy Pál a cselekedetek ellen beszél. Dehogy! Csak rávilágít 

a cselekedetek igazi helyére a megigazulásban. Mert amíg 

a törvény útját járók az Istennek tetsző cselekedeteket a megigazulás 

feltételének tekintették, Pál a megigazulás következményének. 

Tehát nem megelőzik, hanem követik a megigazulást. 

Mert a Krisztusba vetett hit megtermi a gyülmölcseit. Pál számára 

ismeretlen a pusztán forenzikus megigazulás. Ugyanis van 

olyan protestáns vélemény, amely szerint a megigazulás nem 

megy túl azon, hogy Isten igaznak nyilvánítja a bűnöst Krisztusért, 

s a bűnös ember pedig továbbra is változatlanul az marad, 

aki volt. Ez a vélemény sok tekintetben azonos Páléval. Szerinte 

is Isten döntésén múlik minden, és ő is tud arról, hogy az ember 

élete végéig kegyelemre szoruló bűnös marad (vö.: 2,20; lKor 4,4). 

Mégis — s ebben egészen bizonyos az apostol — „aki a Krisztusban 

van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre." 

(2Kor 5,17) A megigazult ember életébe belép Isten újjáteremtő 

szeretetével. Mert eljövendő új világa már most jelen van a mi 

világunkban Jézus Krisztus által. Ha nem így volna, igazuk lenne 

azoknak, akik a törvény korlátait újból fel akarják állítani az 

igaz, Istennek tetsző élet nevében. 

Ahhoz, hogy az ember felszabadultan élhessen Istennek, olyan 

gyökeres változásnak kell beállnia, amely csak a halálhoz fogható: 

Én ugyanis a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy 

Istennek éljek — vallja Pál. Különös mondat! A törvény volt az 

oka annak, hogy elvesztette hatalmát felettem, s többé nincs közünk 

egymáshoz. Mert megközelítőleg ez az apostol kijelentésének 

132

értelme. De hogyan vitte végbe a törvény mindezt? A levél magyarázói 

sokféleképpen próbálnak feleletet adni a kérdésre. Luther 

például az egyházatyákat követve úgy véli, hogy a „hit törvénye" 

(Rm 3,27) vagy a „,Lélek törvénye" (Rm 8,2) szabadítja 

meg a Krisztusban hivőt a „betű törvényének" (2Kor 3,7) rabságából 

(Gal. komm. 1519). Mások szerint maga a törvény vezet 

rá arra minket, hogy általa nem lehetünk igazzá (Lietzmann, 

Lightfoot, Sieffert, Asmussen és mások). De találkozunk olyan 

elképzeléssel is, amely — nyilván Gal 3,24-re hivatkozva — a 

törvénynek Krisztushoz vezető szerepében véli megtalálni a kulcsot 

Pál különös szavaihoz (pl. de Wette). 

Igaza van Schliernek, amikor azt állítja, hogy ezek az értelmezési 

kísérletek nem illenek bele Pál teológiai gondolatvilágába. 

Számára ugyanis nincs semmi a világon, ami önmagában fedné 

fel igazi természetét. Minden Jézus Krisztus által kerül a helyére. 

Amint a törvény cselekedetei is a Jézus Krisztus által elnyert 

megigazulás felől nézve bizonyultak elégtelennek az üdvösségre 

(16. v.!), úgy a törvény uralma sem szűnhet meg felettünk, 

míg Jézus Krisztus meg nem töri a törvény hatalmát. Hogyan 

történhetett tehát, hogy valaki a törvény által meghalt a törvénynek? 

Pál egy tömör, szinte kiáltásként ható kijelentésben adja 

meg a választ: Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve! 

Vagyis a törvény valamiképpen közrejátszott Jézus halálában, 

aminek következtében azután meghal az ember a törvénynek. 

Mi köze van a törvénynek Jézus kereszthalálához, és miképpen 

változtathatja meg az ő halála a törvény alatt élők helyzetét? 

A kijelentés súlya és értelme akkor világosodik meg előttünk, ha 

tisztában vagyunk két, Pál számára igen fontos összefüggéssel. 

Az apostol Jézus halálának tényén kívül halála körülményeinek 

is nagy jelentőséget tulajdonít. (Lásd többek között Gal 5,11; 

lKor 1,18; Fii 2,8; Kol 2,14—15). Mert egyedül a kereszt véres 

és gyalázatos eseményében, az egyetlen Igaznak erőszakos halálában 

tárulhat fel előttünk igazi mélységében az ember és Teremtője 

között húzódó szakadék, de ugyanakkor az a minden értelmet 

meghaladó szeretet is, amellyel Isten ezt a szakadékot áthidalta. 

A másik igen fontos tartószál Pál teológiai gondolatainak szövetében 

az az őskeresztyénséget eltöltő bizonyosság, hogy minden, 

ami Jézussal történt, kapcsolatban van az emberrel, kihatással van 

sorsának alakulására: mindez .értünk" történt (vö.: lKor 15,3). 

133

Nos, ezeknek az összefüggéseknek a tudatában kockáztathatja 

meg Pál ezt a merész kijelentést: Krisztussal együtt keresztre 

vagyok feszítve. Tehát a törvénynek a kereszt eseményeiben játszott 

szerepe miatt került ki a törvény hatálya alól, azaz lett halottá 

az ember a törvény számára. Nem tartom valószínűnek, hogy 

az apostol ebben az esetben arra az átokra gondol, amely osztályrészül 

jut minden törvényszegőnek (5Móz 30,15. 19), és amelyet 

az átok fáján függve Jézus vett magára érettünk {lásd: 3,13). 

Eszerint az ember akkor halna meg a törvénynek, amikor Jézus 

keresztje meggyőzi őt átokkal sújtott bűnös mivoltáról. De ez 

önmagában még nem jelenti a törvény hatályának megszűnését. 

Pedig Pál erről beszél! Mintegy kihalunk a törvény alól. Más 

oldalról kell tehát megközelítenünk szavainak értelmét: Krisztus 

keresztje nyilvánvalóvá teszi, hogy a törvény nem tud Istennek 

élő emberekké tenni. Olyan emberek juttatták ugyanis Jézust 

a keresztre, akiknek a legfőbb becsvágya Isten törvényének a 

legvégsőkig elmenő betöltése volt. De a törvény ismerete nem volt 

elegendő Jézus kilétének és küldetésének felismerésére, sőt olyan 

vakká tette őket, hogy a leggyalázatosabb halálnemmel megölték 

őt. 

Am ami Jézus kereszthalála körül történt, nem egyedülálló 

elszigetelt eset. A törvény minden embert szembeállít Jézussal és 

vele együtt Istennel, aki elküldte Őt. A saját erkölcsi erejében 

és teljesítményében bízó ember nem tud mit kezdeni Jézussal, 

sőt egyenesen ingerli, ha Jézus segíteni akar neki. Pál a saját 

tapasztalatából tudja ezt. Az Isten ügyéért égő vallásos buzgalma 

(Csel 22,3), a törvény és az atyai hagyományok iránti rajongása 

(Gal 1,14) nemhogy megakadályozta volna, hanem inkább ösztönözte 

őt, hogy Jézus követőit üldözze. Amikor azonban a feltámadott 

Űr a damaszkuszi úton megismertette magát vele, megvilágosodott 

előtte, hogy a törvény útja zsákutcába vezetett. így 

a törvény nevében halálra adott Jézus keresztje kereszthalálává 

lesz mindazoknak, akik hit által felismerték a történtek igazi rugóit. 

Elutasítják a törvény útját, és megtagadják azt az énüket, 

amely ezen az úton próbál Istennek tetsző életet élni. 

Mégpedig egyszer s mindenkorra. Az apostol szavaival: a Krisztus 

keresztje által megfeszíttetett ember mindvégig a kereszten 

marad. Nemcsak a keresztyén élet kezdetén kell elfogadnia a kereszt 

ítéletét, hanem élete minden napján. Ez világos beszéd az 

134

antiókhiai zsidókeresztyéneknek éppenúgy, mint a galatáknak. 

Azok, akik újra a törvény előírásainak megtartására akarják kötelezni 

a keresztyénéket, kikerülik a kereszt igazságát. Nem akarják 

tudomásul venni, hogy ilyen módon hamis reményeik áldozataivá 

teszik őket. Elhitetik velük, hogy a törvény előírásainak 

betartásával Istennek tetsző életet élhetnék, holott valójában Jézus 

keresztje és szolgálata ellen hangolják őket (lásd: Fii 3,18!). 

Ezzel szemben az az igazság — mondja Pál —, hogy a keresztyén 

ember is halott a törvény által a törvény számára. 

Hasonlóképpen ír az apostol Hm 6,1—11-ben a Krisztus ismeretének 

csak a halálhoz fogható gyökeres változást előidéző erejéről. 

Két ponton mégis lényeges eltérést figyelhetünk meg a szóban 

forgó Galata-levél-idézet és az említett Római-levélbeli hely között. 

Az utóbbiban a keresztségre hivatkozik Pál, mint olyan eseményre, 

amelyben ez a halálos fordulat végbemegy. Ezért sok 

írásmagyarázó véli úgy, hogy Pál a Galata-levélben is a keresztségre 

utal, amikor a Krisztusban hivő haláláról beszél. A dolog 

lényegét illetően igazuk is lehet. Mégsem tarthatjuk véletlennek, 

hogy az apostol nem szól a keresztségről. A törvény és a keresztyén 

ember viszonyáról ugyanis többet árul el a keresztrefeszítés 

eseménye, mint a keresztségé. A más irányba tartó érveléssel magyarázható 

a másik jelentős eltérés is a két igehely között. Rm 

6,1—11-ben arról ír Pál, hogy a keresztségben meghal az ember 

a bűn számára. Természetesen a Galata-levélben sem tagadja a 

bűnnel való szakítás fontosságát. Az 5,16—18 versekben erről is 

írni fog. A törvény és a keresztyén ember viszonyáról szólva azonban 

ez az indoklás kevésnek bizonyulna. Mert a bűnnel való szakítás 

még nem feltétlenül hozza magával a bűnt elítélő törvény 

elutasítását. A bűnétől szabadulni kívánó ember előszeretettel kapaszkodik 

a törvény mentőkötelébe. Pedig — és ebben van a Galata-levél 

igazságának az éle — a törvény nemhogy segítene megszabadulni 

a bűntől, hanem még reménytelenebb helyzetbe taszítja 

a bűnöst. (Ebből a meggondolásból illeszti bele Pál a Római-levél 

6. és 8. fejezete közé a 7.-et!) Nem elég tehát meghalni 

a bűnnek. Meg kell halnunk a törvény által a törvénynek is, 

hogy Istennek élhessünk. 

(20) Aki akár Antiokhiában, akár Galáciában újra a törvény 

igája alá akarja kényszeríteni a keresztyéneket, nincs tisztában 

a Krisztusban kapott ajándék igazi jelentőségével és nagyezerű- 

135

ségével. Mert nem kevesebbről van szó, mint a rendkívül bonyolult 

és mindent magába foglaló emberi lét újjáteremtéséről. Nemcsak 

az ember gondolatai és törekvései változnak meg, hanem 

újjászületik maga az élet is, amely az ember minden megnyilvánulásának 

alapja, hordozója és foglalata. 

Nem könnyű Pálnak erről az új életről úgy beszélnie, hogy 

minden félreértést lehetetlenné tegyen. A nehézséget az az eszkatológiai 

fordulat okozza, mely Pál és az őskeresztyénség hite 

szerint Jézus Krisztus által ment végbe a világban. Ha Pálnak 

a zsidó felfogáshoz igazodva csak a halál után vagy a jelen világkorszak 

elmúltával elnyerhető örök élettel kellene számolnia, nem 

volna gondban. De Pál tudja és vallja, hogy már ebben a világban, 

földi életünk során részünk lehet az Istentől származó és Jézus 

Krisztusban felkínált új életben. Ha pedig így van, akkor felelnie 

kell arra a kérdésre is, hogy milyen módon kapcsolódik a nem 

ebből a világból való az evilágban levőhöz. 

önként adódik számára a korábban igen elterjedt misztika 

megoldása: az ember személyiségét átlényegíti Krisztus személye, 

hogy ezután Krisztus életét élhesse. Nem egy írásmagyarázó, például 

Albert Schweitzer, így is érti az apostolnak az új életről 

mondott szavait, és ezért úgy véli, hogy joggal beszélhetünk Pál 

misztikájáról. Könnyen áldozatául eshetett volna Pál a rajongásnak 

is, amely nem egy ízben megkísértette a páli gyülekezetek 

tagjait (lásd: 2Tim 2,18), azt állítva, hogy a Krisztusban hivő 

ember már nem ehhez a világhoz tartozik, és régi életét végképp 

maga mögött hagyta. Pál azonban elkerüli ezeket a buktatókat. 

A keresztyén embert a régi és az új korszak metszéspontjába 

állítja, anélkül, hogy a kettőt egybemosná, vagy elválasztaná egymástól. 

Megőrzi a két korszaknak a keresztyén életet mozgásban 

tartó, egészséges feszültségét. 

Ez a Krisztus által elnyert élet nem a régiből nő ki, nem a 

réginek átformált vagy javított változata. Pál elképzelhetetlennek 

tart minden megalkuvást ezen a téren. Ha más is befolyása alatt 

tartja az embert, nem érvényesülhet életében Krisztus befolyása. 

Vállalnia kell a kibúvót nem ismerő ítéletet: halott a törvény számára. 

önmagában nem talál semmit, ami képessé tenné arra, 

hogy a törvény útmutatása nyomán Istennek tetsző életet élhessen. 

Ezért végképp fel is hagy a kísérletezéssel, lezárja életének 

ezt a szakaszát, és átadja a múltnak azzal az emberrel együtt, aki 

136

ezt a meddő életet élte. Élek többé nem én — vallja minden megigazult 

ember nevében az apostol. Csak ez a halál adhat helyet 

egy más minőségű életnek; nemcsak az indulásnál, hanem keresztyén 

életünk minden pillanatában. 

De ez az éremnek csupán az egyik oldala. Csak ezért tud Pál 

ilyen megalkuvás nélkül szakítani a törvénnyel és azzal az ábránddal, 

hogy a törvény alapján az ember Istennek tetsző életet 

élhet, mert ismeri azt az életet, amely a régi helyébe lépett: élek 

többé nem én, hanem Krisztus él bennem. Régi énje helyét tehát 

Krisztus foglalta el, és 0 éli életét a benne hívőben. Azt az életet, 

amelyet Ö maradéktalanul Istennek élt. Amit a törvény nem 

tudott elérni, most megvalósul Jézus Krisztus által. Az ember 

végre szeretni tudja Urát, Istenét teljes szívéből, teljes lelkéből, 

teljes erejéből, és szeretni tudja felebarátját mint önmagát. Így 

kapja meg az ember életében Isten és a felebarát az őt megillető 

helyet. A szó kifejező ereje cserben hagy minket. Csak annyit 

mondhatunk: mindez velünk történik. Nem mi tesszük, hiszen 

Krisztus él és cselekszik mibennünk. 

Krisztus és a benne hivő ember sokrétű kapcsolatát (kissé elvontan: 

a krisztológia szoteriológiai vonatkozásait) Pál elsősorban 

a „Krisztusban lenni" kifejezéssel próbálja megközelíteni, 

olyan benyomást keltve, mintha az embert láthatatlan ruhaként 

(lásd: Gal 3,27) venné körül Jézus Krisztusnak az ige és a szentségek 

által közvetített szolgálata. Így a „Krisztusban lenni" kifejezéssel 

teszi szemléletessé Pál azt a tényt, hogy az új élet „kívülről", 

azaz Krisztustól jön, s nem az emlber lényéből fakad fel. 

Fontos mondanivaló hordozója a „Krisztussal (együtt)" szókapcsolat 

is. Már találkoztunk vele az előző (19.) versben. Kifejezi 

Krisztus és a benne hivő ember sorsközösségét. Mert Krisztus 

a legnagyobb szolgálatot azzal teszi az embernek, hogy sorsának 

részesévé teszi őt (Rm 6,8; 2Kor 4,14; 2Tim 2,11—12). 

Lényegesen ritkábban él Pál a „Krisztus mibennünk" fordulattal. 

(Rm 8,10; 2Kor 13,5 és Kol 1,27. Az utóbbi helyen vitatható, 

hogy „bennünk"-et vagy ,,közöttünk"-et kell-e értenünk.) Ehelyett 

inkább a Szentlélek munkájáról beszél. Olykor azonban 

szükségesnek látja, hogy a keresztyén életnek ezt az oldalát a 

„Krisztus bennünk" fordulattal világítsa meg. Ezt teljes joggal 

megteheti, hiszen Isten Lelke bennünk Jézus Krisztust állítja előtérbe, 

és a Lélek munkája révén Vele kerülünk kapcsolatba (lKor 

137

12,3; 2Kor 3,17). Akkor folyamodik Pál a „Krisztus bennünk" 

fordulatihoz, amikor azt akarja megértetni olvasóival, hogy Jézus 

nem úgy fejti ki hatását az emberre, mint a törvény. A törvény 

„kívülről" támaszt igényt az engedelmességünkre, anélkül, hogy 

ebben segítségünkre lenne. Jézus Krisztus viszont, noha szolgálatával 

„kívülről" közelít hozzánk („Krisztusban vagyunk"), 

ugyanakkor mégis „bennünk" van, azaz megragadja egész lényünket, 

hogy ne kényszerből, hanem belső indításból éljünk 

Istennek. Ugyanezt fejti ki Pál 2Kor 3,6-ban: „A betű (a törvényé!) 

öl, a Lélek (Krisztusé!) pedig megelevenít." 

Ügy vélem, most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amelyet az 

apostol szívügyének tekint, szenvedélyesen védelmez, és amiért 

a Galata-levelet megírta. Mert nem a törvény és Krisztus rendeltetése 

között lát áthidalhatatlan szakadékot. Mindkettőt egy és 

ugyanazon cél érdekében adta Isten. A törvény letisztult formájában 

ugyanazt akarja elérni az embernél, ami Jézus Krisztus törekvése 

is. Azt ti., hogy az ember Istennek éljen. Ezért nem fél 

Pál „Krisztus törvényéről" (Gal 6,2), a „hit törvényéről" (Rm 3,27) 

vagy a „Lélek törvényéről" beszélni. De homlokegyenest ellentétes 

az a mód, ahogyan a törvény és ahogyan Jézus Krisztus akarja 

célját elérni. A törvény követel, Jézus Krisztus ad. A törvény 

változást sürget, Jézus Krisztus újjáteremt. A törvény személytelen 

paragrafus (betű!), Jézus Krisztus maga Isten a Lélek által 

mibennünk. Amit a törvény csak az út végén nyújthatna át nekünk, 

azt mind megkapjuk hit által már az indulásnál. Az evangéliumot 

tehát így is megfogalmazhatjuk: ami a törvénynek nem 

sikerült, lehetségessé vált Jézus Krisztus által. 

Mi történik akkor, ha „már nem élünk mi, hanem Krisztus él 

mibennünk"? Krisztussá lényegülünk át, kiszakadunk esendő létünkből, 

vagy talán tudathasadás, személyiségzavar lép fel bennünk? 

Semmiképpen sem! Ilyen felületes megoldásokkal nem 

egyszerűsíthetjük le azt a titkot, amely Krisztus és a benne hivő 

kapcsolatát körülveszi. Továbbra is ugyanaz az ember él, és 

ugyanazok között az életfeltételek között él, mint korábban, annak 

ellenére, hogy Krisztus él benne. Hogy Krisztus él bennünk, földi 

életünk során csak hit által felfogható valóság; sem magunk, 

sem mások számára nincs erre kétségbevonhatatlan bizonyíték. 

Pál ezt így fogalmazza meg: azt az életet, amelyet most testben 

élek, hitben élem. A „testben" (en szarki) kifejezést a legtöbb írás- 

138

magyarázó az ember földi, halandó létformájára célzó utalásnak 

teikinti. Eszerint az apostol azt mondaná, hogy bár a Krisztusban 

hívőben a halál felett diadalt arató, megdicsőült Ür él, maga az 

ember, akiben Krisztus él, még e töredékes és mulandó élet terhét 

hordja, s csupán hiszi, hogy majd Isten eljövendő világában 

minden hasonlóvá lesz őhozzá. Ahogy 2Kor 5,7-ben is mondja: 

„Még hitben járunk, nem látásban". A „test" azonban a 16. versben 

nem ilyen semleges szó. Ott az Istennel szembeforduló, a törvény 

betöltésére alkalmatlan bűnös embert minősíti vele Pál. 

Nincs okunk feltételezni, hagy a szónak ez a jelentése pár sorral 

alább minden különösebb ok nélkül elsikkadna. Az „antiokhiai 

beszéd'' gondolatmenete is inkább azt kívánja meg, hogy — mint 

Rm 8,8-ban — a „test" szó elítélő tartalmát is vegyük figyelembe. 

Mert az apostol éppen azt akarja tudatosítani: az ember a keresztyén 

élet folyamán sem támaszkodhat önmagára, ebben az állapotában 

sem képes a törvény betöltésére, és ezért „nincs is saját 

igazsága a törvényből" (Fii 3,9). Magára tekintve nincs miben 

bizakodnia, de hitével elfogadja Krisztus igazságát. Életének súlypontját 

bűnös, halandó önmagáról áthelyezi arra, aki „benne" 

él, s Tőle reméli végső, teljes megváltását is. 

Különös: Nem mi élünk, hanem Krisztus él mibennünk, és 

mégsem önmagunkra tekintünk, hanem túl önmagunkon, Krisztusra 

nézünk hitünkkel. A hit azonban nemcsak kétségbeesett elfordulás 

önmagunktól és vakmerő ugrás a bizonytalanba. Azért 

tekintünk önmagunk helyett Krisztusra, mert amit az evangélium 

Róla elmond, megragadja és magára vonja figyelmünket. Nem 

tartalmatlan hitről van szó tehát, hanem igen pontosan körvonalazható 

hitről: „Testi életemet hitben élem, — mondja Pál, de 

mindjárt hozzáfűzi — mégpedig az Isten Fiába vetett hitben, aki 

szeretett engem és önmagát adta értem." 

Hite révén először is felismeri Jézus Krisztusban az Isten Fiát. 

Ezzel a címmel leginkább a hellenisztikus (nem zsidó származású) 

gyülekezetekben tisztelték meg Jézust, hogy kifejezésre juttassák 

és megvallják vele az ember Jézus Istennel való teljes egységét 

és az Atya iránti tökéletes engedelmességét. (Bővebben lásd: 1,16 

és 4,4 magyarázatánál!) Figyelemreméltó, hogy az apostol Jézusnak 

ezt a nevét négy ízben is említi a levélben (1,16; 2,20; 4,4.6), 

mig a többi levelében lépten-nyomon felbukkanó „küriosz" (Űr) 

nevet csak kétszer. Ügy látszik, a galáciai helyzet miatt külön 

139

oka volt Pálnak arra, hogy nyomatékkal mutasson rá Jézusban 

az Isten Fiára. Ezt az okot pedig minden bizonnyal szintén a 

törvénynek Galáciában tapasztalható előtérbe kerülésében kell 

keresnünk. A törvénnyel szemben viszont csak Jézus istenfiúi 

méltóságának ismeretében és hitében lehet fellépni. Ha Jézus nem 

volna Isten Fia, és Isten nem tanúskodna mellette, a törvény, 

mely Istentől származik, halomra döntené az evangélium igazságát. 

Összeroppan a gerince annak a hitnek, amely az ember Jézusban 

nem tudja meglátni Isten Fiát. 

Az Isten Fia név nem marad rideg fogalom annak, aki Jézus 

Krisztust megismeri. Lehetetlen nem észrevenni Pál soraiból a 

még most is kiérezhető megrendülést: Isten Fia, Jézus szeretett 

engem. Engem, a törvény útján önhitten járó, elvakult egyházüldözőt, 

az ilyen szeretetre teljesen méltatlan embert. A „szeretni" 

ige a görög szövegben aorisztoszban áll s ez arra enged következtetni, 

hogy a fogalmazással Pál valamilyen eseményre utal. Jézus 

halálára, vagy talán a damaszkuszi úton történtekre? Mivel azonban 

a következő Jézust jellemző mondat sem szól egy meghatározott 

eseményről, inkább arra kell gondolnunk, hogy az apostol 

Jézusnak minden tette mögött meghúzódó szeretetéről beszél. Ez 

az irgalmas mentő szeretet indította Isten Fiát a földi életbe, a 

megváltás útjára, Damaszkuszba Pál elébe, és azóta is mindenüvé, 

ahol az evangéliumot hirdetik. 

Jézusnak ez az embert kereső és megtartó szeretete nem semmitmondó, 

elfolyó érzelem, hanem egész életének odaszánása értünk, 

emberekért. Pál ezt egy olyan fordulattal fejezi ki, amelyet 

az őskeresztyénség közös hagyománykincséből vett át: önmagát 

adta értem. Jézus tehát nem magára gondolt, önként, szeretete 

indítására, minden áldozatot vállalva szolgálatunkra adta önmagát. 

Egyedül ez jogosítja fel a törvény útján csődöt mondó embert 

arra, hogy Jézus földi életét, halálát, feltámadását és megdicsőült 

életét magáénak tudja, és ráépítse bizakodását, életét és reménységét. 

(Lásd még: 3,13 magyarázatát.) 

A törvény betűje rideg és szenvtelen. Nem törődik azzal, hogy 

boldogulunk-e vagy elbukunk az általa kijelölt úton. Az önmagát 

értünk odaadó Jézus Krisztusra mindig számíthatunk. Ezért aki 

az evangéliumból megismerte őt, a törvény helyett 'hitével Jézus 

felé fordul, aki odaadó szeretetével megragadja és „szorongatja" 

(2Kor 5,14) a benne hivőt, hogy végre ne önmagának éljen, ha- 

140

nem Istennek (lásd 19. vers magyarázatát!). így él a hit által 

Krisztus mibennünk, annak ellenére, hogy önmagunk előtt továbbra 

is gyarló és véges embereknek bizonyulunk. 

(21) Az „antiokhiai beszéd" zárótétele a végkövetkeztetés. Az 

apostol felvázolta a törvény és az evangélium egymástól merőben 

különböző útját. Elmondta, hogy a megigazulásra szoruló ember 

mit veszít az előbbin, és mit nyer az utóbbin. Most már csak 

egyet szeretne tisztázni és félreérthetetlenné tenni mindenki számára. 

Ne felejtsük el: olyan zsidókhoz intézi szavait, akik hisznek 

Jézus Krisztusban. Amikor tehát a törvény előírásainak a 

betartását a keresztyén ember számára újra kötelezővé teszik, abban 

a hitben teszik ezt, hogy a Jézus Krisztusban gyökerező élet 

nem zárja ki a törvény által felállított korlátok tiszteletben tartását. 

Az egyház történetében szívósan továbbélő elgondolás ez. 

Pál apostol szerint viszont a kettő semmiképpen sem vegyíthető 

egymással. A kettő annyira más feltételek között kínálja a megigazulás 

útját, hogy mint tűz és víz, nem tudják elviselni egymást. 

Ha ugyanis a törvénynek akár csak a legjelentéktelenebb tételét 

is a megigazulás feltételévé tesszük, akkor a megigazulást kereső 

ember már önmagára néz, és a maga érdemére hivatkozva 

áll Isten elé. Akkor már nem arra számít, hogy Isten kegyelmes 

lesz hozzá, és érdemei híján is megbocsát neki, és igaznak fogadja 

el őt. Vagy önhitten áltatni fogja magát, vagy pedig teljes bizonytalanságba 

taszítja önmagát, mert sohasem tudhatja bizonyosan, 

eleget tettem-e a törvény elvárásainak. Pál nem hagyja magát 

erre az ingoványos útra csábítani. Nem enged egy jottányit 

sem a törvényeskedésnek — határozottan fel is lép ez ellen Antiokhiában, 

és tegyük hozzá: a galáciai ellenfeleivel szemben is! 

— mert semmiképpen nem akarja érvénytelenné tenni Isten kegyelmét. 

Minden azon múlik, hogy Isten kegyelme nagyobb-e jogos 

haragjánál. Ha nem lehetnénk bizonyosak Isten kegyelmében, 

minden — ugyancsak fogyatékos — érdemünkkel együtt reménytelen 

helyzetben volnánk. 

Az érdem és kegyelem nem fér össze egymással. Ezt az igazságot 

Pál, meghökkentő gondolatmenettel, a másik oldalról is 

megvilágítja. Tegyük fel — mondja —, hogy a törvény által jön 

létre az igazság. Akkor — logikusan — Krisztus hiába halt meg. 

Ha az Isten előtti igazság eléréséhez elegendő erkölcsi erő van az 

141

emberben, akkor Jézusnak nem kellett volna mást tennie, mint 

a törvényt igazán tanítania. Akkor felesleges volt még az erőszakos 

halált is vállalnia, hogy így tegye nyilvánvalóvá az arra érdemteleneknek 

Isten bűnbocsátó kegyelmét. Ez pedig képtelenség. 

Ilyen súlyos és a szeretett Mestert lealázó kijelentést sem 

Péter, sem egyetlen más zsidókeresztyén nem tudna ajkára venni. 

Jézusnak az elvakult, önigaz kegyesek és hitetlenek gyűlölete 

által (2,19!) és ugyanakkor mégis Isten hosszútűrő szeretetéből 

bekövetkezett kereszthalála mindennél hatalmasabban szól Pál 

igaza mellett. 

Az apostol nem említi, hogy beszéde milyen hatást váltott ki 

Péterből és társaiból. Több exegéta véleménye szerint Péter nem 

engedett Pálnak. Péterben látják ugyanis azt a meg nem nevezett 

tekintélyes keresztyén személyiséget, akire a Galata-levél néhány 

utalása céloz, és akire Pál galáciai ellenfelei hivatkoznak 

(1,8; 2,6; 5,10). Ez ellen a feltételezés ellen szól viszont az az egyháztörténeti 

tény, hogy Péter hamarosan belekapcsolódott a pogányok 

között végzett misszióba. Ezért jogunk van feltételezni, 

hogy Antiokhiában Péter meghajolt, ha nem is Pál személye, de 

a Pál által képviselt igazság előtt. Am éppen ez az, amit a galatákkal 

tudatni akar: az ingyen kegyelem evangéliuma győzött 

Antiokhiában még Péterrel szemben is. 

Aki figyelmesen követte Pál „antiokhiai beszédének" gondolatmenetét, 

és egybeveti a Római-levél 1—8. fejezetének tartalmával, 

meglepő egyezéséket fedezhet fel. Mintha az „antiokhiai beszéd" 

szolgált volna a Római-levél első, a hit által való megigazulás 

gondolatkörét kifejtő részének vázlatául. Próbáljuk párhuzamba 

állítani a kettőt: a) Zsidók és pogányok egyaránt bűnösök 

(Gal 2,15 = Rm 1,18—3,20). b) Krisztusért hit által igazulunk meg 

(Gal 2,16—17 = Rm 3,21—6,25). c) A törvény nem segít rajtunk 

(Gal 2,19 = Rm 7,1—8,4). d) Űj élete annak van, akiben Krisztus 

lakik a Lélek által (Gal 2,20 = Rm 8,5—30). A Római-levél gondolatmenetéből 

csupán az Ábrahám példájáról (4. fej.) és az 

Ádám—Krisztus párhuzamról (5,12—21) szóló részeknek nem találjuk 

meg a megfelelőjét az „antiokhiai beszédben". De az Ábrahámhoz 

kapcsolódó ószövetségi írásbizonyítéknak Pál a Galatalevélben 

majd egy külön terjedelmes szakaszt szentel (Gal 3,6— 

4,7). Az Ádám—Krisztus párhuzamban pedig az emberiség történelmének 

síkjára vetítve mondja el azt, amit a Galata-levélben a 

142

választott nép történelmében szemléltet. Ez az egybevetés egyszerre 

tanúskodik Pál álláspontjának következetességéről, de megújulásra 

és gazdagodásra való képességéről is. 

5. Mit bizonyít a levél címzettjeinek keresztyén múltja? 

3,1—5 

3,1—5: (1) Ó, esztelen galaták! 1 Kicsoda 2 igézett meg 3 titeket, 

akiknek szemei előtt írtuk ki és tettük közhírré 4 Jézus Krisztust, 

a megfeszítettet. (2) Csak azt szeretném megtudni tőletek: a törvény 

cselekedetei alapján kaptátok-e a Lelket, vagy az ige hallgatásából 

származó 5 hit alapján? (3) Ennyire esztelenek vagytok? 

Amit Lélekben kezdtetek, most testben 6 végeznétek? (4) Ilyen 

nagy dolgokat tapasztaltatok 7 hiába? Ha ugyan hiába! 8 (5) Nos, 

aki a Lelket ajándékozza néktek, és (isteni) erőkkel munkálkodik 

közöttetek, a törvény cselekedetei vagy az ige hallgatásából származó 

hit alapján (viszi véghez mindezt)? 

1 Esztelen galaták!: Hieronimusz úgy gondolja, hogy az ostobaság a 

kelta (galata) nép jellemző tulajdonsága volt. Pál azonban a galatáknak 

nem az eredendő értelmi fogyatékosságát kárhoztatja. 3 Kicsoda: a 

kérdőnévmással Pál nem utal konkrét személyre vagy személyekre. 

Ezt másutt sem teszi levelében (lásd: 1,7; 5,10). Nem kérdez reá tehát 

senkire, hanem ily módon is érzékeltetni akarja, hogy a galaták eltántorodása 

ésszel fel nem fogható rejtély. Bligh ötletét, azt ti., hogy az 

apostol Péterre céloz, nem vehetjük komolyan. 3 Igézett meg: az eredeti 

szövegben található görög szó értelme: varázslatot űzni valakin, csupán 

a szó és a tekintet erejével (ThWB I. 595.). Ügy tűnik, az apostol 

a mondatban felvázolt kép kedvéért él ezzel a szokatlan és erős kifejezéssel: 

míg azelőtt tekintetük a Megfeszítetten csüngött, most valaki 

megbabonázta őket, és magára vonta tekintetüket. 4 Irtuk ki és tettük 

közhírré: Sok fordítás, köztük az új protestáns fordítás is, néhány 

későbbi szövegváltozatra támaszkodva, Pál kijelentését a következőképpen 

értelmezi: az apostol és munkatársai, amikor Galáciában az 

evangéliumot hirdették, olyan szemléletesen írták le Jézus kereszthalálát, 

mintha ő a galaták között feszíttetett volna meg. Pedig nem 

erről van szó. Az eredeti szövegben szereplő „prographein" ige jelentése 

ebben az összefüggésben annyi, mint valamilyen nyilvánosságnak 

szánt közleményt jól látható helyre kiírni. Nehéz olyan magyar szót 

találni, amely ezt az értelmet egymagában pontosan vissza tudná adni. 

5 Az ige hallgatásából származó: A pontos fordítás megint nehézségekbe 

ütközik. Az eredeti szövegben „akoé" van, és ez a szó egyszerre 

fejezi ki a közlésnek mindkét oldalát: az üzenet megszólaltatását és 

143

meghallását (lásd: Rm 10,16—17). 6 Testben: Lásd: 2,16—20 magyarázatát! 

7 Tapasztaltatok: így is fordíthatnánk: szenvedtetek. Több magyarázó 

a „paszkhein" ige ez utóbbi jelentését részesíti előnyben. Például 

Th. Zahn, aki a címzettek szenvedéseinek említésében az ún. dél-galáciai 

hipotézis (lásd: Bevezetés!) igazolását látja. W. Lütgert viszont öszszekapcsolja 

a 3,4-ben tett kijelentést a 6,12-ben olvashatóval, és a 

következőképpen magyarázza Pál szavait: „Ha a gyülekezet vállalja a 

körülmetélkedést, akkor hiába szenvedett el annyi üldöztetést. Tehát 

azért üldözték őket, mert nem voltak körülmetélve." Bár nem lehetetlen, 

hogy a galatáknak keresztyén voltuk miatt szenvedniük is kellett, 

az apostol gondolatmenete mégis a fordításban választott értelmezés 

(„tapasztalatok") mellett szól. 8 Ha ugyan hiába! A tömör, sok kimondatlan 

gondolatot sejtető megjegyzést szinte mindenki másképpen fordítja. 

A fordításoknak két alaptípusát figyelhetjük meg. Az egyik az 

előző mondat megerősítését véli kiolvasni Pál szavaiból [Oepke: „Ügy 

van, hiába" tapasztaltátok mindezt.)] A másik változat szerint Pál 

annak a reményének ad hangot, hogy talán nem hiába tapasztalták 

meg mindazt, amit Krisztus által vitt végbe rajtuk Isten. Ezt a megoldási 

módot választottam én is. 

* 

(1—5) Az eredeti (görög) szöveg kiadásaiban a szerkesztők a 2. 

fejezet végének és a 3. fejezet elejének szedése között üresen hagyott 

pár sorral jelzik, hogy véleményük szerint 3,1-nél a levél 

gondolatmenetében új szakasz kezdődik. A levél magyarázói is 

kivétel nélkül ezen az állásponton vannak, és új fejezetet nyitva 

fognak hozzá a mondanivaló kifejtéséhez. Pedig sok minden szól 

amellett, hogy a levélnek most magyarázatra kerülő rövid szakasza 

még az 1,11-nél kezdődő, nagyobb lélegzetű levélrészlethez 

tartozik, és az abban követett gondolatmenetnek mintegy zárókövét 

alkotja. 

Mert nem változott meg az a szempont, amelyet az apostol a 

mondanivaló megformálásában eddig követett. Most is az ő evangéliumának 

igazát alátámasztó történeti tényekre hivatkozik. Csak 

míg eddig a címzettek körétől távol történt eseteket idézett, most 

az általuk átélt eseményeket hozza fel maga mellett igazolásul. 

Mindezzel 3,1—5-ben ugyanarra a végkövetkeztetésre akarja eljuttatni 

olvasóit, mint 2,15—21-ben: nem a törvény előírásainak 

betartása, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által igazul meg és 

nyer új életet a bűnös ember. 

De új motívum is szövődik a mondanivalóba. Ebben a szakaszban 

szól először nyíltan Pál a Lélek ajándékáról, valamint azokról 

az erőkről (karizmákról), amelyekkel Isten Lelke ruházza fel 

144

a megigazult embert új élete és szolgálata érdekében. A Léleknek 

és a lelki adományoknak az említésével viszont már a következő 

szakasz főtémáját készíti elő, és így hidat épít a két nagy gondolati 

egység, az 1,11—3,5-ig és a 3,6—4,20-ig terjedő szakaszok 

között. 

(1) Bár a gondolatmenet továbbra is a régi nyomon halad, a 

mondatok érzelmi töltése észrevehetően megváltozik. A nyugodt 

érvelést kemény és szenvedélyes hang váltja fel. Keserű kérdések 

záporát zúdítja olvasóira, hogy jobb belátásra bírja őket. 

Megfigyelhető, hogy az apostol mindig akkor használ erősebb 

hangnemet, amikor a galáciai helyzetre terelődnek gondolatai. 

Nyilván nagyon aggasztja a galáciai gyülekezetek sorsa. Evangéliumhirdetői 

fáradozásának ez a magvetése különösképpen is közel 

állhatott szívéhez, hiszen rendkívüli körülmények között, nem 

várt ajándékként jutott hozzá (Gal 4,12—19; Csel 16,6). És most 

a galáciai keresztyének azon vannak, hogy imindent elveszítsenek, 

amit általa nyertek. Érthető tehát az ingerültség és kemény hang, 

amellyel vissza akarja fordítani őket a veszedelmes útról: Ó, esztelen 

galaták! Kicsoda igézett meg titeket, akiknek szemei előtt 

írtuk ki és tettük közhírré Jézus Krisztust, a megfeszítettet. 

A szeretett galatákat kénytelen az apostol eszteleneknek nevezni. 

A két jelző között a görög nyelvben alig van némi hangzásbeli 

különbség [agapétoi — anoétoi (Bengel)]. A galáciai keresztyének 

ugyanis érthetetlen cserére készülnek, vagy talán már 

végre is hajtották. Jézus Krisztus helyett a törvény előírásainak 

teljesítésébe akarják vetni bizalmukat. A természetes emberi értelem 

ugyan alkalmasabbnak találja a törvényt arra, hogy az 

élet igaz és jó rendjét biztosítsa, és a törvények megszigorításában 

véli felfedezni a bűn hatékony ellenszerét, de a galáciai keresztyéneknek 

az evangélium igazsága által megvilágosított értelmükkel 

be kellene látniuk a törvény által felkínált lehetőség 

siralmas voltát a Jézus Krisztus által elnyert új élet gazdagságához 

mérten. A jobbról lemondani a silányabb kedvéért végzetes 

ostobaság. Krisztus nélkül az ember valóban nem tehet okosabbat, 

mint hogy a törvény segítségével próbál úrrá lenni a bűn zűrzavarán. 

Aki azonban Jézus Krisztusban hisz, olyan élet birtokába 

jut, amely ellen a törvénynek nem lehet szava (5,23!). 

Akkora lelki vakságról tanúskodik a galaták döntése, hogy az 

apostol már nem talál rá ésszerű magyarázatot. Igaz, a tévtanítók 

10 145

propagandájának pergőtüze zúdul rájuk, de még ez sem tudná eltántorítani 

őket az igazságtól, ha valami névtelen, sötét hatalom 

nem igézné meg őket, és nem vonná el tekintetüket Jézus Krisztustól. 

Pedig Jézus Krisztusnak köszönhetnek mindent, ö volt az, 

aki kiragadta őket a pogány életmód mélységéből, a bűnök és 

balhitek, tétova tapogatózások sötét világából (1,4!), és új életre 

keltette őket szeretetével, hogy ezután már Istennek élhessenek 

(2,19!). Amikor Pál és társai hozzájuk érkeztek, és mintegy mindenki 

számára látható, tűzfalra öles betűkkel felírt közleményként 

meghirdették azt a csodálatos üdvkorszakot, amelyet Isten 

Jézus Krisztus által nyitott meg és indított el ebben a világban, 

közöttük is új kor lépett a régi helyébe. 

Az apostol leveleit olyan emberekhez írta, akik már járatosak 

a keresztyén élet dolgaiban. Ezért a leghitelesebb forrásból, magától 

Páltól csak nagyon keveset tudhatunk meg arról, hogy miként 

prédikált az evangéliumot először hallgató pogányok között. 

Most, amikor a galatákat keresztyén életük kezdetére emlékezteti, 

egy pillanatra fellebbenti a fátylat. Ebből a villanásnyi feltárulkozásból 

annyit azért megállapíthatunk, hogy igehirdetésének középpontjába 

Jézus Krisztus személyét és küldetését állította. Nem 

egy új tant hirdetett tehát, hanem a történelemnek egy bizonyos 

ponján megjelent Valakiről, a Názáreti Jézusról, az Isten Fiáról 

(4,4) szólt, akivel Isten az apostol szilárd meggyőződése szerint 

teljes mértékben azonosította magát, és akiben soha nem látott 

új, szabad élet lehetőségét kínálta fel minden embernek. Mert ez 

a találkozás Jézus Krisztus által Isten és ember között nem a rettenetes 

igazságtevés, hanem a kegyelmes igazzá tevés alkalma. 

A hangsúlyos szórendi elhelyezésből az is kiderül, hogy Pál 

missziói igehirdetésében Jézus kereszthalálának kulcsszerepe volt. 

Nyilván nem a halott, hanem a feltámadott, élő és Isten hatalmával 

felruházott Jézusról szólt igehirdetése, de sohasem hallgatta 

el azt a tényt, hogy a láthatatlan, dicsőséges Űr a gyalázat fáján 

fejezte be életét. „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek 

másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről"' 

— írja a korinthusiaknak (lKor 2,2). Miért tartja Pál a „keresztről 

szóló beszédet" (lKor 1,18) az evangélium lényeges, sőt középponti 

üzenetének? Már 2,19-ben is láttuk, hogy a kereszt ténye gyökeresen 

megváltoztatja a törvény helyét és szerepét az ember életében. 

Közvetlenül a tárgyalt levélrészlet előtt írott soraiban (2,21) 

146

pedig a törvény útján remélt megigazulást a Krisztus halála semmibevételének 

és ennélfogva a keresztyén hit alapja ellen intézett 

támadásnak minősíti. A galaták között sem hallgatott Jézus keresztrefeszítéséről, 

és most, levelében, újra csak erre hívja fel 

figyelmüket. Mert Jézus a kereszten elszenvedett gyalázatos halálával 

tette a legnagyobb szolgálatot az embernek. Csak így teremthetett 

tiszta helyzetet Isten és ember megromlott viszonyában. 

Jézus kereszthalála minden ezirányú kételyt lehetetlenné téve 

leplezetlenül megmutatta minden ember igazi valóját, nem kímélve 

még a legkegyesebb kegyesben is megbúvó vakságot és 

istenellenességet sem, de egyúttal nyilvánvalóvá tette Isten végtelen 

irgalmát is, amellyel elhordozza lázadó teremtményeit. A Jézus 

kereszthalála által tisztázódott helyzetben azután az ember 

bizalommal fordulhat Istenhez, hogy Tőle várja mindazt, amit 

képtelen volt a saját erejéből elérni. Ezért hozhatott a Megfeszítettről 

szóló hír a Krisztusban hivő galaták számára — a törvény 

közbeavatkozása nélkül! — a Lélek ajándékában és a Lélek 

különféle erőinek megnyilvánulásában gazdag új életet. 

(2) Ezt a galaták sem felejthették el. A Krisztusban hivő embernek 

bőséges tapasztalatai vannak a Lélek ajándékáról. Isten Lelke 

mindenekelőtt a fiúság Lelke. Meggyőz minket arról, hogy Isten 

gyermekeivé fogadott minket a Jézus Krisztus által, és kiváltja 

szívünkből az örömteli, bizakodó kiáltást: Abba, Atyám! (Gal 

4,5—6). Isten Lelke a szolgálat Lelke. Az Istennel rendezett viszonyba 

került ember rendezni akarja emberi kapcsolatait is 

(5,16—26!). A Lélek belső kényszere hajtja a Krisztusban hivőt, 

hogy önző oéljainak megvalósítása helyett a felebarát szolgálatában 

élje le életét. A Lélek gondoskodik azokról az „erőkről" (5. v.) 

is, amelyek szolgálatának jó elvégzését lehetővé teszik. Mivel a galatáknak 

mindebből részük volt, most őket szólítja fel a tanúskodásra 

az egyetlen evangélium, az általa hirdetett örömüzenet 

igazsága mellett: Csak azt szeretném megtudni tőletek: a törvény 

cselekedetei alapján kaptátok-e a Lelket, vagy az ige hallgatásából 

származó hit alapján? 

Erre a kérdésre csak egy válasz lehetséges: a Lelket az ige 

hallgatásából származó hit alapján kaptuk. Hiszen amikor Pálék 

hozzájuk megérkeztek, még csak a saját pogány törvényeiket 

ismerték, és azokat próbálták megtartani. A galaták (kisázsiai 

kelták) abban az időben még törzsi szervezetben éltek, és meg- 

10* 147

őrizték nyelvüket, szokásaikat és feltehetően a gyakran zsoldba 

szegődő katona erkölcseiből is sok mindent. A zsidók törvényéről, 

Isten kijelentett akaratáról pontos tudomásuk nem igen lehetett. 

Pál viszont a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot hirdette közöttük, 

és így alkalmuk sem volt a törvény útjának kipróbálására. 

A Lélek ajándékában, amely alkalmassá tette őket arra, hogy 

Istennek éljenek (2,19), csak az evangélium hirdetése nyomában 

termő hit alapján lehetett részük. 

így az apostol, érvelésének mintegy melléktermékeként, egy 

nagyon fontos összefüggésre is rávilágít. A hit az ige, pontosabban 

az evangélium hirdetéséből és hallgatásából születik. Most 

arról a hitről van szó, amelynek alapján Isten megigazítja és új 

élettel ajándékozza meg az embert. Istenhitre sokféle úton-módon 

— belátás, neveltetés, megrendítő élmények révén — is eljuthat 

az ember. De a megigazító hitet Isten az evangélium hirdetése 

által ajándékozza. Ez a hit ugyanis nem mondható minden 

további nélkül a bennünk eddig is meglevő istenhit továbbfejlődésének, 

Krisztust is magába foglaló kiteljesedésének. Mert 

az evangélium a Jézus Krisztusról, mégpedig a keresztrefeszítettről 

szóló beszéd, és ezért megütközést kelt mind az istenhivő zsidóban, 

mind pedig az értelmére támaszkodó görögben (lKor 1,23). 

Megtörténhet tehát, hogy istenfélő és istenkereső emberek nem 

akarnak tudomást venni az élő Istenről, aki úgy döntött, hogy 

a megfeszített Jézus által tisztázza a megromlott viszonyt önmaga 

és az embervilág között. Éppen ezért az olyan hit, amely ezt 

a döntést is el tudja fogadni, nem telik az embertől. Csak a hirdetett 

evangélium képes ilyen megigazító és újjáteremtő hittel 

megajándékozni minket. A kizárólag hittel felfogható örömüzenet 

pedig maga teremt hitelt önmagának. Ezért tartja Pál a galaták 

életében bekövetkezett nagy fordulat elindító és éltető 

erőterének az ige hallgatását. A Pálék által hirdetett evangélium 

hitet teremthetett ott is, ahol ehhez minden emberi előfeltétel 

hiányzott. 

(3) A Lélek ajándékára fordítva a szót megint megkeseredik 

az apostol szájíze, mert ezen a téren is meggondolatlan és végzetes 

lépésre szánták el magukat a galáciai keresztyének. Továbbra 

is szenvedélyes kérdésekkel ostromolja őket, hogy tudatosítsa 

bennük lépésük következményeit, és így visszafordulásra kényszerítse 

őket: Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezd- 

148

tetek, most testben végeznétek? Elébb egyszer már keményen 

megrótta a galaták esztelenségét, mert levették tekintetüket a 

Megfeszítettről, hogy a törvényben keressék üdvösségüket. Esztelenségük 

azonban nem ismert határokat. Amikor a törvényt 

tették életük iránytűjévé, döntésük egyet jelentett a Lélek munkájáról 

való lemondással. A törvény ugyanis követelményeket 

támaszt az emberrel szemben, és ezáltal a saját erőforrásainak 

mozgósítására kárhoztatja őt. Pedig az ember önmagában csupán 

„test", azaz Istennel meghasonlott, az Isten dolgaiban avatatlan 

és tehetetlen lény. A galaták most arra akarják ítélni önmagukat, 

hogy a saját megromlott „testi" mivoltukra támaszkodva próbáljanak 

Istennek élni. Amit tehát Lélekben kezdtek el, most testben 

akarják véghez vinni. Egy összehasonlíthatatlanul magasabb 

szinten folyó életből egy kétes értékű, tengődő élet szintjére akarnak 

visszazuhanni. 

Az apostol emberszemléletében (antropológiájában) nagy szerepet 

játszik az a felismerés, hogy az ember gondolkodásmódját, 

életvitelét döntő módon meghatározza az a lelki talaj, vagy háttér, 

amelybe lényének gyökereit ereszti. A szeme előtt lebegő 

végső cél, az Isten és ember viszonyának rendeződése a megigazulás 

szempontjából csak két lehetőséget tud számításba venni: 

Az ember vagy „lelki" módon, azaz a Szentlélek által, Isten befolyása 

alatt él, vagy pedig elzárkózik ez elől, és akkor kénytelen 

„testi" módon, a saját tévelygő, meghasonlott, tisztátalan lényéből 

meríteni. A „testi" ember emberi mértékkel mérve nagyszerű 

dolgokra is képes, de az igazságnak azt a mértékét, amely elfogadhatóvá 

tenné őt Isten számára, önmagára támaszkodva soha 

meg nem ütheti. A kétféle lelki talajból származó gyümölcsöket 

Pál majd a későbbiek során veti egybe (5,16—24). 

(4) A galaták számára mindez nem újdonság. Számtalan tapasztalatot 

szerezhettek a Lélek munkájáról, és összehasonlítást 

tudtak tenni a Lélek vezetése alatt folyó és korábbi hitetlen életük 

között. Pál meg is kérdezi tőlük: Ilyen nagy dolgokat tapasztaltatok 

hiába? A kérdést kétféleképpen lehet érteni. A legkézenfekvőbb 

értelem így fogalmazható meg: Ennyi tapasztalat után 

sem volt elég nektek, hogy ellenálljatok a törvény útjára csábító 

agitációnak? De az előző kérdés utolsó szavára (végzitek) gondolva 

joggal feltételezhetjük, hogy az apostol másra is céloz. A 

„vég" szó ugyanis emlékeztet a keresztyén élet végső céljára is, 

149

ahol majd végső kiteljesedését elnyerheti. Ha mármost — inti 

kérdésével Pál a galatákat — a szép kezdet után a törvény zsákutcáját 

választjátok, minden hiába volt, életetek torzó marad, 

mert nem juthat el a teljességre. Még élesebbé válik a kérdésben 

rejlő él, ha helyt adunk néhány irásmagyarzó véleményének, akik 

szerint a galatákat befolyásuk alatt tartó tévtanítók éppen a törvény 

által elérhető tökéletesség ígéretével hatottak áldozataikra. 

Ebben az esetben Pál kérdése nyilvánvalóvá teszi a galatáknak: 

tökéletességet hajszolva tökéletlenek maradnak, mert elveszítik 

a Krisztusban megígért teljességet, amelynek zálogául adatott a 

Lélek számukra. 

Az apostol reméli, hogy Galáciában még nem dőlt el minden 

helyrehozhatatlanul. Ha ugyan hiába! — ad annak a reménynek 

hangot, hogy a levél olvasói nem felejtik el mindazt, amit a Megfeszített 

evangéliuma, valamint a nyomába szegődött Lélek vitt 

végbe életükben, és észhez térnek. 

(5) Ez a reménység fejeződik ki abban is, hogy az utolsó, a 

galatákat mégegyszer döntés elé állító kérdésben Pál nem múlt 

időben beszél Istennek a Lélek és a karizmák ajándékozásában 

megnyilvánuló, gondoskodó szeretetéről a galaták iránt. A Lélek 

még segítségükre lehet a tulajdonképpeni kérdés helyes eldöntésében: 

Nos, aki a Lelket ajándékozza nektek, és isteni erőkkel 

munkálkodik közöttetek, a törvény cselekedetei vagy az ige hallgatásából 

származó hit alapján viszi véghez mindezt? Ha a galaták 

elfogulatlanul tudnak még ítélni, akkor csak azt válaszolhatják: 

az ige hallásából származó hit alapján viszi Isten mindezt 

végbe. A galaták a saját tapasztalataik alapján is megerősíthetik 

a Pál által hirdetett evangélium igazát: az ember hit által igazul 

meg Jézus Krisztusért, anélkül, hogy megigazulásának a törvény 

előírásainak teljesítése lenne a feltétele. Mert egyedül a Megfeszített 

odaadó szeretete (2,20) tudja legyőzni a „testi" ember (3. v!) 

ellenállását Istennel szemben, és nyitottá tenni őt a Lélek megújító 

munkája számára. 

* 

Itt pillanatnyi nyugvóponthoz ért a Galata-levél mondanivalója. 

Pál az események időrendjét követve elsorolta olvasóinak azokat 

a történeti tényeket, amelyek mind amellett szólnak, hogy az 

általa hirdetett evangélium az egyetlen és megmásíthatatlan 

150

evangélium (1,6—9). „Pálfordulása" körülményei (1,13—21), a jeruzsálemi 

apostoli gyűlés határozatai (2,1—10) és Péter rendreutasítása 

Antiokhiában (2,11—21) mind arról tanúskodnak, hogy 

az evangélium magától az Istentől származik. Végül pedig magukat 

a galatákat, megváltozott életüket sorakoztatja fel az evangélium 

igaza mellett. Igyekszik rávenni és egyúttal inteni is őket, 

hogy ne tántorodjanak el az életüket újjáteremtő evangéliumtól 

(3,1—5). A történeti érvek után pedig tartalmiak következnek. 

Pál meg akarja mutatni olvasóinak, hogy az az evangélium, amelyet 

ő hirdet, nem felkapott, kósza ötlet, vagy történelmi epizód, 

hanem a magát már az Ótestamentumban kijelentő Isten örökre 

szóló döntése. 

151

IV. ISTEN GYERMEKEI 

A KRISZTUSBAN HIVŐK 

3,6-4,20 

Űj, nagyívű szakasz kezdődik a levél gondolatmenetében. A 

mondanivaló irányát megszabó szempont viszont továbbra is 

ugyanaz, mint amit idáig követett az apostol. A Krisztusban hivő 

ember életének alapjait és feltételeit kívánja megvilágítani olvasódnak 

a következőkben is, mert ez az a terület, amelyen galáciai 

ellenfelei és általában a judaista irányzat képviselői támadást 

indítottak evangéliumi álláspontja ellen. Azt tartották 

ugyanis, hogy a keresztyén ember a törvény előírásainak betartása 

nélkül nem élhet Istennek tetsző életet. Ezzel a keresztyén 

életet vakvágányra terelő felfogással szemben érvel a levélnek 

minden egyes sora. Eddig azok az események álltak előtérben, 

amelyek a Pál által hirdetett evangélium hitelét támasztják alá. 

Most arra kerül a hangsúly, hogy a „nem embertől származó 

evangélium" (1,11—12) szerint mit jelent Krisztushoz tartozni, s 

milyen kiváltságos helyzettel, méltósággal ajándékozta meg Isten 

a Krisztusban hivő embert. Tehát nem a kegyelemből élő ember 

nagyobb erkölcsi teljesítményére hivatkozik. Ha így tenne, ellenfeleinek 

kétes értékű módszerét venné át. Olyan kiindulópontot 

választana, amelyet embernek nincs hatalmában megítélni. Számára 

minden azon múlik, hogy mit határozott Isten az emberről, 

és mit jelentett ki róla Jézus Krisztusban. A keresztyén ember 

erre épít, és ebből él. 

A most következő, közel két fejezetet átölelő szakasz tulajdonképpen 

egyetlen hatalmas örömüzenet meghirdetése és kifejté- 

152

se, s ez így hangzik: Isten Jézus Krisztusért gyermekeinek fogadott 

minket (4,5—6). Erről a témáról Pál sehol másutt nem szól 

ilyen részletesen és árnyaltan. Még a Római-levélben sem (8,14— 

25; 9,6—29)! 

Nagyon lényeges körülmény — s ez a levél gondolatmenetének 

csomópontjainál a továbbiakban is megfigyelhető —, hogy az 

apostol a téma összefüggéseinek megvilágítása érdekében az Ótestamentumhoz 

fordul. Közrejátszhatott ebben ellenfeleinek harcmodora 

is. A törvény üdvösségbe vágó szerepének alátámasztására 

bizonyára latba vetették az Ótestamentum tekintélyét is. Azt 

se felejtsük el, hogy a galáciai gyülekezetek „Bibliája" még csupán 

a görög nyelvű Ótestamentum, az ún. Septuaginta volt. De 

Pál nemcsak ezért nyúl az Ótestamentumhoz, hogy ellenfeleit a 

saját fegyverükkel szorítsa sarokba. Taktikai megfontolásoknál 

mélyebb és szorosabb kapcsolat fűzi Izrael népének szent irataihoz. 

Pál és az Ótestamentum viszonya az újszövetségi kutatás egyik 

legtöbbet vitatott kérdése. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, 

hogy az Ótestamentum gondolatvilága és Pál teológiája 

között nem zökkenőmentes az átmenet. A törvény kérdésében 

elfoglalt álláspontja például csak nagy nehézségek árán hozható 

összhangba az Ótestamentum kijelentéseivel. Nincs igazuk tehát 

azoknak, akik azt állítják — mint Stauffer is —, hogy Pál nem 

tudott túllépni zsidó neveltetéséből adódó korlátain. Viszont az 

a vélemény is tarthatatlan, amelyet végletes formában a II. századi 

nagy gnosztikus eretnek, Marcion éppen Pálra hivatkozva 

fogalmazott meg: az Ó- és Újszövetség világa között olyan nagy 

a szakadék, hogy az Ószövetségben magát kijelentő Teremtő Isten 

nem lehet ugyanaz az Atya, akiről Jézus Krisztus tanúskodott. 

Pedig Pál egyetlen kijelentését sem lehet megérteni annak figyelembe 

vétele nélkül, amit az Ótestamentum vall Istenről, valamint 

az ember helyéről Isten színe előtt. 

A leghelyesebb azt mondanunk, hogy Pál és az Ótestamentum 

viszonya ellentmondásos. Hivatkozik az Ótestamentumra, mert 

rendíthetetlen meggyőződése szerint Jézus Krisztusban annak az 

Istennek akarata teljesedett be, aki népe múltjában ismertette 

meg önmagát. Egyúttal azonban minden kétséget kizáróan vallja, 

hogy Isten Jézus Krisztus által új korszakot nyitott az emberiség 

számára. Pál zsinórmértéke tehát az Ótestamentum megité- 

153

lésében a Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatás. Látszólag teljesen 

önkényesen bánik az Ötestamentummal. Azt és úgy idézi 

belőle, ahogy érvelése éppen megkívánja. Egy-egy idézetének bizonyító 

erejét könnyűszerrel meggyengíthetnénk az Ótestamentumnak 

más igehelyeivel. Ebben a látszólagos önkényben mégis 

egy Jézus Krisztuson tájékozódó, következetes teológiai kritika 

nyilvánul meg. Éles határvonalat húz az Ótestamentumnak a Jézus 

Krisztusban adott kinyilatkoztatás fényében túlhaladottá vált 

és a maradandó, Jézus Krisztusban testet öltő tendenciái közé. 

Ezért ha Pál formailag követi is a „midrás", a zsinagógiai írásmagyarázat 

hagyományait, tartalmi szempontból gyökeresen új 

írásértelmezés birtokában nyúl az Ószövetség egészéhez és egyes 

részleteihez (vö. 2Kor 3,7—18). 

Érdemes ebben az összefüggésben megjegyeznünk: a közelmúltban 

az Ószövetség neves kutatója, G. von Rad mutatta ki, 

hogy az Ószövetségnek Pálnál jelentkező kritikus szemlélete magától 

az ószövetségi gondolatvilágtól sem idegen. Mert az Ószövetségben 

leírt események a bennük rejlő szándék szerint, de a 

róluk tudósító szerzők véleménye szerint is túlmutatnak önmagukon. 

Az igazságosság megoldatlan feszültségei, a be nem teljesült 

remények folytatás és betetőzés után kiáltanak. (Theol. des 

AT II. 407—412.) 

Pál az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás ellentmondásos egységét 

az ún. tipologikus írásmagyarázati módszer segítségével világítja 

meg. A típus, amellyel ez az írásmagyarázati módszer dolgozik, 

olyan ószövetségi történeti előzmény, amelynek lényeges 

jegyei a későbbi eseményekben is felismerhetők. Tehát nem egyszerűen 

a hasonlatról van szó. Az apostol elsősorban az Isten bánásmódjának 

„tipikus" eseteit ragadja ki az ószövetségi történetből 

(Ábrahám!), hogy azután rámutasson ezeknek az eseteknek a 

megismétlődésére az Újszövetség korában. Szemében Istennek ez 

az önmagához való hűsége jelenti azt a döntő láncszemet, amely 

a két szövetség időszakát eltéphetetlenül összekapcsolja egymással. 

De az ószövetségi típusra rímelő újszövetségi antitípus egyúttal 

felül is múlja az alapul szolgáló mintát. Ami ott még ígéret, 

itt már beteljesedés. Így mutathat rá Pál a tipológia segítségével 

az Isten hűségének leglényegesebb vonására: valóra váltja elhatározásait, 

és újat teremt a régi helyébe. Ezt az írásmagyarázati 

módszert igen alkalmasnak találja arra, hogy a régi és új dialek- 

154

tikus viszonyát bemutassa egy olyan eszkatológiai helyzetben, 

amelyben a régi még nem múlt el, de az új már elkezdődött (L. 

Goppelt). 

A levél most sorra kerülő nagy gondolati egysége öt részre 

bontható. Ábrahám hitének és a neki adott ígéreteknek említésével 

Pál megszabja a szakasz mondanivalójának irányát (3,6—9). 

Ezután szól arról, hogy Isten ígéreteit nem a törvény, hanem 

Krisztus által váltja valóra (3,10—18). Majd felel a kikerülhetetlen 

kérdésre: mármost milyen szerepet szánt Isten a törvénynek 

terveiben (3,19—29)? 4,1—7-ben ér el mondanivalója csúcspontjához. 

Itt ír arról, hogy az Ábrahámnak tett ígéretek megvalósultak, 

mert Isten a Krisztusban hívőket gyermekeivé fogadta. 

Végül — amint ezt már az előző szakasznál is megfigyelhettük — 

galáciai olvasóihoz fordul, és inti őket, hogy becsüljék meg azt 

a kiváltságos helyzetet, amellyel Isten megajándékozta őket 

(4,8-20). 

A szakasz mondanivalójában öt állandóan visszatérő és egybefonódó 

motívumot figyelhetünk meg. Mind az öt az Ábrahám 

körül kialakult gondolatkörhöz kapcsolódik. Szólni fog Pál az 

ígéretről, s az ígéret tartalmáról: az áldásról, a fiúságról és az 

örökségről. Mindezt Krisztushoz kapcsolja, s így Ábrahám ürügyén 

Krisztusról tesz bizonyságot. De nyomatékos hangsúly kerül 

az ötödik motívumra is: a Krisztusban testet öltött ábrahámi 

örökség a pogányoké is, hiszen kivétel nélkül mindenki számára 

hozzáférhető. 

1. Az Ábrahámnak ígért áldás a hívőké 

3,6—9 

3,6—9: (6) Amiképpen 1 „Ábrahám 2 hitt Istennek, 3 és (Isten) ezt 

számította be'* neki igazságul 5 ". (7) Értsétek meg 6 hát, hogy akik 

hitből származnak, 7 azok Ábrahám fiai. (8) Mivel pedig előre látta 

az írás, 8 hogy hit alapján 9 igazítja meg a pogányokat 10 Isten, előre 

hirdette az evangéliumot Ábrahámnak, hogy „áldást nyer benned 

11 minden pogány nép 12 ". (9) Ügyhogy akik hitből származnak, 

nyerik el az áldást a hivő Ábrahámmal együtt 13 . 

Emiképpen: Olyan kötőszónak is tekinthető, amely kapcsolatot 

teremt az előző és a most következő gondolatmenet között. Vagyis a 

galáciaiak között is az történt (3,1—5), amiről Ábrahám esete tanús- 

155

kodik. De felfogható indoklást bevezető kötőszónak is, és akkor azt 

jelzi, hogy a következőkben érvelés alapjául szolgáló ótestamentumi 

idézettel van dolgunk. 2 Ábrahám: Számos újszövetségi hely bizonyítja, 

hogy Ábrahám a korabeli zsidóság gondolatvilágában igen fontos szerepet 

töltött be. öt tartották a legnagyobb és legjelentősebb személyiségnek 

a halandók között (Jn 8,52—53). Ö az ősatya, akinek az ágyékából 

származik minden zsidó ember. Ezért nevezheti magát a zsidóság 

tagja „Ábrahám fiának" vagy „Ábrahám leányának". Benne fejeződik 

ki összetartozásuk tudata. (Mt 3,9 Lk 13,16; Jn 8,33; Csel 13,26; 2Kor 

11,22 stb.) De az Ábrahámhoz kapcsolódó sokrétű hagyomány nagymértékben 

formálta vallási meggyőződésüket is. Izrael népe annak az 

egyetlen és igaz Istennek szolgál, aki Ábrahámnak és az ősatyáknak 

jelentette ki magát (2Móz 3,6) Mt 22,32 és párh. Csel 3,13). Az ő révén 

tekinthette magát a többi néptől elkülönített választott népnek (Mt 3,89; 

Jn 8,33). A zsidóság eszkatológikus reménységeiben szintén fontos szerepet 

kapott Ábrahám. Így például Isten eljövendő országának örömét 

az Ábrahám asztalánál elköltött lakoma képében próbálták megragadni 

(Mt 8,11; Lk 16,22—30). — Hasonló kép rajzolódik ki Ábrahám jelentőségéről 

a korabeli zsidóság szent irataiból és a rabbinista hagyományt 

megőrző Talmudból is. Ezekből két, az Újszövetségből már ismert tényeket 

lényeges pontokon kiegészítő gondolatkört kell kiemelnünk, 

a) A zsidó gondolkozás összekapcsolta Ábrahámot vallási életének másik 

döntő tényezőjével, a törvénnyel. „Ábrahám idejében a törvény 

íratlanul is általánosan ismert volt körükben, és Ábrahám maradéktalanul 

megcselekedte a törvényben előírt cselekedeteket'' — olvashatjuk 

többek között a Bárukh Apokalipszisében (57,2). b) Ábrahám alakja 

igazolást és ösztönzést jelentett a zsidóságnak a pogányok között végzett 

térítő munkára. Mert „ő kezdte prozelitává tenni az embereket, 

és ő vezette őket a „shekina" (Isten jelenlétének szárnyai) alá Gn R 

39/24 (Str. Β. III. 188 kk.). — Mindebből kitűnik, hogy az Ábrahám 

személyéhez kapcsolódó elképzelések milyen könnyen válhattak egy 

evangélium ellenes ideológia alapjává. Pál ellenfelei feltehetően Ábrahámra 

is hivatkoztak, amikor a pogány származású galáciai keresztyéneket 

a testi Izraelhez való csatlakozásra és a törvény vállalására szólították 

fel. Pál talán éppen azért fog bele az Ábrahám-téma taglalásába, 

hogy jelentőségének evangéliumi értékelésével kifogja a szelet 

ellenfelei vitorláiból. De ez nem jelenti azt, hogy az apostolnak számára 

idegen területen kell felvennie a harcot. Ö is Isten örök érvényű 

döntéseit ismeri fel Ábrahám sorsában, csak másként értelmezi azokat, 

mint ellenfelei. 3 Hitt Istennek: Az apostol ebben az esetben megelégszik 

a tény megállapításával. Nem szól arról, hogy Ábrahám hitének 

miben kellett megmutatkoznia. A Római-levélben erre bővebben kitér, 

és jól érzékelteti azt az emberileg teljesen reménytelen helyzetet, 

amelyben Ábrahám „reménység híján is reménykedve hitt" Isten utódot 

és áldást ígérő szavának (Rm 4,13—25). A Galata-levélben valószínűleg 

azért nem foglalkozik részletesen Ábrahám hitének mibenlétével, 

mert elsősorban arra a kérdésre kíván válaszolni, hogy kiket 

kell Isten gyermekeinek tekintenünk. Ezt a feltételezést támasztja alá 

a két levél Ábrahámról szóló szakaszainak egybevetése. A Római- 

156

levélben nem szól Pál arról, ami a Galata-levél érvelésében fontos 

szerepet kap. 3,16-ban Krisztusra vonatkoztatja az Ábrahám utódjáról 

mondott isteni ígéretet. A Galata-levélben ezt a lépést viszont meg kell 

tennie, mert ezen dől el, hogy kiket tekinthetünk Isten gyermekeinek. 

— Az összefüggésből mégis nyilvánvaló, hogy Pál a Galata-levélben 

is olyan hitről beszél, amely egyedül Isten hűségére támaszkodik, nem 

pedig az ember teljesítményére. Azért kell ezt külön is hangsúlyoznunk, 

mert a rabbinista hagyomány is beszél Ábrahám hitéről. Ügy tekint 

azonban hitére, mint törvénytisztelő, kegyes életének egyik megnyilvánulására. 

Ráadásul Ábrahám teljesítményeként értékeli, aminek eredményeképpen 

rá is szolgál a megigazulásra. (Lásd: Str.-B. III. 187—189.) 

4 Számította be: a „logidzeszthai" igének a profán görög nyelvben kettős 

jelentése van. a) a kereskedelmi nyelvben valamely érték kiszámítása 

vagy adósság lerovása, b) a filozófiai nyelvben a tárgyilagos 

gondolkodás. Ha a szót így értjük a lMóz 15,6-ból vett idézetben, arra 

kell gondolnunk, hogy Isten értékének megfelelően bírálta el Ábrahám 

hitét, amikor azt igazságnak tekintette. A Septuaginta azonban olyan 

esetben is „logidzeszthai"-t használ, elsősorban Istennel összefüggésben, 

amikor nem a reális értéknek megfelelő, hanem Isten tetszésétől 

függő döntésről van szó. Isten tehát Ábrahám hitét kegyelmes döntés 

alapján számította be igazságul, tekintet nélkül arra, hogy rászolgált-e 

vagy sem. 5 Igazságul: Az igazság, megigazulás jelentéséhez és fogalomköréhez 

lásd: a 2,16-hoz fűzött jegyzetet és magyarázatot. 6 Értsétek 

meg: a görög szóalak egyaránt érthető kijelentésnek és felszólításnak 

is. Amennyiben kijelentésnek tekintjük, akkor Pál feltételezi, hogy a 

galaták már tudnak arról, amiről szólni kíván. A galáciai helyzetre 

tekintve mégis inkább a felszólító értelem látszik indokoltnak. A galaták 

— úgy tűnik — már elvesztették józan ítélőképességüket, hiszen 

készek „testben" végezni, amit Lélekben kezdtek el (3,3). 7 Hitből származnak: 

Az eredeti szöveg névszói szerkezetét (hoi ek piszteósz) a magyar 

fordításban kénytelenek vagyunk valamilyen ige segítségével feloldani. 

Természetesen az ige megválasztásával már egy bizonyos irányban 

értelmezzük is az apostol szavait. Az „akik hitből vannak" vagy 

az „akik hitből élnek" fordítási lehetőségekkel szemben azért részesítettem 

előnyben a szövegben szereplő megoldást, mert Pál a levélnek 

ebben a részében végeredményben az Isten gyermekei eredetének kérdését 

feszegeti. 8 Előre látta az írás: Az Isten írott szavának személyes 

jelleget kölcsönző fordulatokra a rabbinista hagyományban is találunk 

példát. A rabbik nem egy esetben ilyen kérdéssel vezetik be a problémákban 

eligazító bibliai idézetet: „Mit látott a Tóra?" (Str.-B. III. 538.) 

Ez a megszemélyesítés persze azt a célt szolgálta, hogy érzékletessé 

tegye Isten és az írás szoros kapcsolatát. Az Írás ugyanis hűen tükrözi 

annak az Istennek akaratát, aki belátja a messzi jövőt, és a maga 

idejében véghez viszi, amit eltervezett. (Vö.: 3,22). Az írás („graphé"), 

a szó egyes számú alakjában az ószövetségi szent iratok összességét jelenti. 

Mivel ezeket az iratokat az általuk hordozott isteni kijelentés 

tekintélye kapcsolja össze, az írás említése egyúttal mindig hivatkozás 

is a hit és élet dolgában legfőbb perdöntő tekintélyre. Pál esetében a 

nála is önálló fogalomként szereplő Írás jelentéstartalmához még egy 

157

sajátos értelmezés is járul. Mégpedig azáltal, hogy az Írással szembeállítja 

a Betűt („gramma"). Az írás számára mindig pozitív értelmű, 

kifejezője Isten változatlan szent akaratának, míg a betű a régi világ 

tartozéka (Rm 7,6), öl, ahelyett, hogy megelevenítene (2Kor 3,6—7). 

Mert külső paranccsá lett az Írás (Rm 2,29), amellyel csak Isten Lelkének 

uralma alatt és Isten szándékának megfelelően volna szabad 

élnie az embernek. Az Írásnak és a Betűnek dialektikájában ugyanaz 

a kritikus írásértelmezés jelentkezik, amelyről már a szakasz bevezetésében 

is szó esett. 9 Hit alapján: Bár az eredeti szövegben itt is ugyanúgy 

,,ek piszteósz" van, mint a 7. versben, tekintettel a megigazulás 

fogalomkörébe, mégis „hit alapján"-t kell fordítanunk. (Vö.: 7. jegyzet.) 

10 Pogányokat: Szó szerint „népeket" kellene fordítanunk. Ez az etnikai 

kifejezés azonban a zsidó gondolkodásban vallási tartalommal telítődött 

meg, mivel a „népek" (gójim) címszó alá csak más, bálványimádónak 

tekintett népeket soroltak. Pál is ebben az értelemben használja 

a kifejezést, hogy így juttassa kifejezésre Isten egyetemes üdvakaratát. 

A pogány származású galáciai keresztyének esetében ugyanis éppen 

ezt tették kérdésessé Pál ellenfelei. (Lásd: 2,15 magyarázatánál!) 

11 Benned: Az „általad" (Űj prot. ford.) fordítási lehetőség nem adja 

vissza kellő nyomatékkal az eredeti gondolatot. Nem egy magyarázó 

úgy véli, hogy az idézetben, amelyet az apostol lMóz 12,3-ból és 18,8ból 

ötvözött egybe, az ún. „korporativ személyiséggel" kapcsolatos ókori 

elképzelés jelentkezik. Eszerint egy-egy kiemelkedő ős meghatározza a 

hozzátartozó utódok sorsát (Lásd: Ádám—Krisztus párhuzam Rm 5,15 

—21-ben!) A Jézus korabeli zsidóság viszont az „en szoi"-nak (héberül 

— böká) „miattad" vagy „éretted" jelentést tulajdonított, és ennek megfelelően 

az idézett mondatot olyan isteni kijelentésnek értették, amely 

Ábrahámnak az utódokra is kiható érdemét emeli ki. „A te magodban 

— szólt Izsákhoz Isten — nyer áldást a föld minden népe, mert a te 

atyád, Ábrahám, hallgatott az én szavamra, és ügyelt az én tanácsaimra, 

törvényeimre és rendemre" — olvashatjuk a Jubileumok Könyvében 

(24,11). Pál is minden bizonnyal — egyébként az idézett helyek 

eredeti értelmének megfelelően — az „en szoi"-t az Ábrahám ágyékában 

rejtőző utódra utaló célzásnak fogja fel, hiszen az „utód", akit 

Krisztussal azonosít (3,16), fontos szerephez jut a szakasz gondolatmenetében. 

12 Minden pogány nép: A 10. jegyzetemben említett okok miatt 

ebben az esetben is jeleznünk kell, hogy „pogány" népekre gondol az 

apostol. 13 Együtt: Tulajdonképpen a 8. versben található idézet „en 

szói" kifejezésének páli exegézise. Ábrahám ugyanis nem több, mint 

velük egy szinten álló társa a hívőknek. 

» 

(6—9) A galáciai keresztyének nincsenek tudatában annak, 

hogy milyen végzetes cserére készülnek. A törvény előírásainak 

teljesítése révén akarnak abba a kiváltságos helyzetbe eljutni, 

amit ajándékképpen már akkor elnyertek, amikor Pál és munkatársai 

evangéliumot hirdető szolgálata nyomán a Jézus Krisztus- 

158

a vetett hitre eljutottak (3,1—5). A törvénynek a kitűzött célt 

soha el nem érő útjára a tévtanítók, feltehetően, az Ószövetség 

segítségével igyekeztek rábeszélni őket. 

Pál nem tér ki a kihívás elől, és ő is előveszi az Ószövetséget. 

Számára ugyan az az Istennek végső, mindent eldöntő kinyilatkoztatása, 

amit Jézus Krisztusban adott a világnak (2,16), de az 

Ószövetséget sem utasítja el, mert az egész ősegyházzal együtt 

meg van győződve arról, hogy az írás a Jézus Krisztusban szerzett 

váltság előzményeiről tanúskodik. Jézus Krisztusban váltotta 

valóra a hűséges Isten, amit öröktől fogva eltervezett, és megígért 

az atyáknak. Benne válaszolt Isten az ígéretek által felkeltett 

reménységekre. Éppen ezért ismernünk kell ezeket a reménységeket, 

hogy a reájuk adott választ is megérthessük. Az ószövetségi 

háttér nélkül a Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatás elveszítené 

súlyát és távlatát. Pál tehát már emiatt sem engedheti 

át az Ószövetség terepét ellenfeleinek. Amikor azonban idéz belőle, 

azokra a helyekre esik a választása, amelyek valamiképpen 

Jézus Krisztusra utalnak. Ábrahám alakján is ezért akad meg 

tekintete. 

(6) Az apostol szoros összefüggést állapít meg a galatáknak és 

velük együtt minden Krisztusban hívőnek Jézus Krisztus által 

elnyert kiváltságos helyzete és Ábrahám esete között. Az „amiképpen" 

határozószóval puszta hasonlóságnál többre akar rámutatni. 

Sok más példát is hozhatna fel Isten népe életének múltjából. 

Ábrahám esete azonban jelentőségében felülmúlja mindenki 

másét, mert az ő hitében jelöli meg az Írás azt az egyedül lehetséges 

magatartást, amelyet Isten megkíván és elfogad az embertől, 

és amelyhez az áldás ígéretét is kapcsolja. Ezt támasztja alá Pál 

az lMóz 15,6-ból származó idézettel: „Ábrahám hitt Istennek, és 

(Isten) ezt számította be neki igazságul." 

A kijelentés azon a felismerésen alapul, hogy Isten számára 

csak az az ember lehet elfogadható, akinek „igazsága" van. Az 

az „igazság" pedig, amely az ótestamentumi gondolkodásban igen 

fontos szerephez jutott, nem valamiféle magasrendű eszmény 

megvalósításából származó erkölcsi tőke, hanem az ember helyzetéből 

és kapcsolataiból adódó kívánalmaknak megfelelő magatartás, 

illetve ennek elismerése (G. v. Rad). Tulajdonképpen arról 

a szeretetről van szó, amelynek tartalma és megnyilvánulási 

módja nagy mértékben attól függ, hogy Istennel van-e dolgunk 

159

vagy emberekkel. De az emberi kapcsolatok terén is attól, hogy 

kinek mivel tartozunk. Amikor tehát az írás igazságról beszél, az 

egyetemes emberi lét nagy kérdését érinti: mi az emberi élet helyes 

és jó rendje, és miképpen valósítható meg ez a helyes és jó 

rend? 

Isten Ábrahám hitét számította be igazságul, és ezzel nyilvánvalóvá 

tette, hogy α hitet tekinti a közte és az ember között létrejött 

kapcsolat általa elfogadott rendjének. Ábrahám hite abban 

mutatkozott meg, hogy hitt Isten ígéretének, noha az ígéret megvalósulása 

emberileg teljesen lehetetlennek tűnt. „Bizalmával 

ajándékozza meg Istent, vállalja történelemformáló terveit, és 

teret ad hatékony közbelépésének" — mondja Ábrahám hitéről 

G. von Rad Mózes 1. könyvéről írt magyarázatában. A hagyományos 

zsidó értelmezés szerint ebben a hitben, mint egyéb cselekedeteiben 

is, Ábrahám igaz volta nyilatkozott meg. Pál nem ezen 

a nyomon jár. Az összefüggésből kitűnik (3,5 és 3,10), hogy a hitet 

szembehelyezi a törvény cselekedeteivel, az ember teljesítményével. 

Ábrahám éppen azt várja Istentől, ami saját magától 

nem telik. Ezt a hitet viszont Isten igazságul számítja be neki. 

Nem érdem alapján, hanem kegyelemből. Ha pedig Isten igaznak 

tekinti, akkor igazzá is teszi őt. Pál számára ismeretlen fogalom 

a pusztán Isten színe előtt végbemenő és következmények nélkül 

maradó megigazulás. Isten a hitére való tekintettel igaznak 

nyilvánított Ábrahámot arra méltatta, hogy messzetekintő, üdvösséget 

szerző terveinek eszköze legyen. 

(7) így lett Ábrahám minden hivő embernek őstípusává. Ábrahámhoz 

hasonlóan a galatáknak is akkor rendeződött a viszonyuk 

Istennel, amikor hittel fogadták Isten szavát. Igaz, az Ábrahámhoz 

és a galatákhoz intézett isteni szó között tartalmi szempontból 

lényeges különbség mutatkozik. Míg Ábrahám a messzi 

jövő ígéretét kapta, a galatáknak már arról szólt a Pál és munkatársai 

által hirdetett evangélium, hogy Isten az Ábrahámnak 

tett ígéreteit beváltotta. Mivel azonban Isten a megfeszített és feltámadott 

Názáreti Jézusba rejtetten váltotta be ígéretét, és általa 

teszi igazzá az embert, minden emberi előfeltétel mellőzésével az 

evangélium örömhíre ugyanazt az Istenre hagyatkozó hitet igényli 

hallgatójától, mint amilyenről Ábrahám magatartása tanúskodott. 

Hit tekintetében tehát szoros rokonság fűzi össze Ábrahámot 

és a galáciai keresztyéneket. Ezért a puszta hittel a tévtaní- 

160

tók hatására elégedetlen galatáknak meg kellene érteniük, hogy 

akik hitből származnak, azok Ábrahám fiai. Isten és ember viszonyában. 

minden a hiten múlik. A testi származás önmagában 

még nem teszi az embert elfogadhatóvá Isten számára. 

Pál fogalmazásában kiemelt hangsúlyt kap a mutató névmás: 

azok Ábrahám fiai, akik hitből származnak. Az „azok" nyomatékos 

említéséből joggal következtethetünk arra, hogy az apostol 

egy más véleménnyel, nyilván galáciai ellenfeleinek állításával 

szemben hangsúlyozza a hit kizárólagos szerepét az Ábrahámtól 

való származás dolgában. Bizonyára igazuk van W. Foerster, J. 

Eckert és más kutatóknak, akiknek a véleménye szerint a galáciai 

tévtanítók eszmei fegyvertárában fontos szerepet kapott az 

Ábrahámhoz tartozás ígérete. De milyen értelemben? A testi leszármazás, 

amely a zsidóság büszkesége és reménysége volt (Mt 

3,9; 2Kor 11,22 stb.), a pogány eredetű galáciabeliek esetében 

nem jöhetett szóba. Viszont jó kiindulási alapot adhatott számukra 

a zsidóságnak Ábrahám személyéhez kapcsolódó térítő munkája, 

a prozelitizmus. Ábrahám jogán ugyanis a pogányok is a 

választott nép tagjaivá lehettek — bár a teljes jogú tagság kérdésében 

nem alakult ki egységes vélemény a hagyományban 

(Str.-B. L. 924 kk.) —, de csak azzal a feltétellel, hogy vállalják 

a törvény előírásainak a teljesítését, mindenekelőtt a körülmetélkedést, 

az Ábrahámmal kötött szövetség jelét (lMóz 17,9—14). 

Hogy a körülmetélkedést megkívánták a zsidósághoz csatlakozni 

kívánó pogányoktól, arról egy Josephus által közölt eset tanúskodik. 

Izatesz adiabenei király rokonszenvezett a zsidó vallással, 

de a körülmetélkedéstől tartózkodott, nehogy alattvalói fellázadjanak 

ellene. Amikor azonban egy palesztinai zsidó, Eleázár 

az udvarba jött, és kijelentette a királynak, hogy a törvény megtartása 

a körülmetélkedés nélkül semmit sem használ, titokban 

mégis alávetette magát a kívánt műtétnek. A galaták esetében tehát 

Pál kijelentésének éle elsősorban nem a testi leszármazásba 

vetett bizakodás ellen fordul, hanem annak a felfogásnak tarthatatlanságát 

bizonyítja, amely szerint az ember a saját cselekedete 

révén léphet Ábrahám utódai sorába. Ábrahám ugyanis 

semmit sem tehetett a jövője érdekében, de hitt abban az Istenben, 

akinek van hatalma ígéreteit beváltani, s ennélfogva azok 

Ábrahám utódai, akik hozzá hasonlóan mindent Istentől várnak. 

11 

A legtöbb magyarázó úgy véli, hogy az apostol az idézett ige- 

161

hely alapján olyan következtetésre jut, amire az eredeti értelem 

nem jogosítja fel (6. v.). Az idézetből nem olvasható ki ugyanis — 

állítják — a cselekedetek és a hit egymást kizáró ellentéte, amint 

a zsidó írásmagyarázati hagyományban sem merült fel ilyenféle 

értelmezés lehetősége. Viszont a közelmúltban H. H. Schmidt alapos 

formatörténeti elemzéssel kimutatta, hogy az Ábrahám-hagyománynak 

szóban forgó töredéke olyan időben keletkezett, amikor 

a zsidóság, mint erről 5Móz 9. fejezete is tanúskodik, elvesztette 

hitét erkölcsi teljesítőképességében. Már nem remélte, hogy 

a saját erejéből meg tud felelni az igazság követelményeinek, s 

csak abban bízhatott, hogy Isten, hűen ígéreteihez, méltatlansága 

ellenére is igazságot szerez neki. (Ev. Theol. 1980. 396—420. o.) 

Ezek szerint tehát éppen Pál az, aki az idézett igehely eredeti értelmét 

felismerte és szóhoz juttatta. De abban, hogy erre az igehelyre 

esett a választása, és nem az Ábrahám engedelmességét 

magasztaló textusokra (pl.: lMóz 26.5), már az apostolnak a Krisztus 

ismeretekből fakadó kritikus Ószövetség-értelmezése (lásd: 

IV. rész bevezetését) érvényesül. 

(8) Pál az evangélium lényegéből adódó következménynek tekinti, 

hogy a pogányok is részesülhetnek a kegyelem új korszakának 

áldásaiban. Mert ha a megigazulás nincs semmiféle feltételhez 

kötve és Isten mindenkit igaznak fogad el, aki Jézus Krisztusban 

hisz, akkor a bálványimádó pogánynak sincsen kisebb esélye 

a megigazulásra, mint az egy igaz Istent ismerő zsidónak. Pál 

volt az első a keresztyének között, aki a legkövetkezetesebben, 

egy jottányit sem engedve képviselte ezt a felismerést, és aki erre 

az igazságra tette fel szolgálatát és egész életét (lásd: 1,16!). Amikor 

ezt teszi, nem önhatalmúlag szab új irányt Isten népe történetének. 

Isten határozott úgy, még mielőtt szándékát valóra 

váltotta volna, hogy a pogányoknak is felkínálja az üdvösséget. 

Istennek erről a jó előre meghozott döntéséről tanúskodik az Ószövetség. 

Előre látta az Írás — állítja Pál — hogy hit alapján igazítja 

meg a pogányokat Isten. 

Állítása alátámasztására Isten Ábrahámnak tett ígéretét idézi: 

„Áldást nyer benned minden pogány nép." Az ígéretet pedig előre 

hirdetett evangéliumnak értelmezi, és így szoros összefüggést, tartalmi 

kapcsolatot teremt az ígéret és a Jézus Krisztusról szóló 

örömhír között. Mert végül is mindkettő arról ad hírt, hogy Isten 

irgalmas szeretettel nyúl az elbukott ember után. Csak míg az 

162

ígéret megelőlegezi, az evangélium hírül adja Isten már megtörtént 

szabadítását. Az ígéretnek és az evangéliumnak erre a merész 

összekapcsolására az a tény jogosítja fel. hogy Jézus Krisztus 

által Isten áldása kiterjedt a pogányokra is. Jézus Krisztus ugyanis 

az az Ábrahám-utód (3.16), akiért Isten igaznak fogadja el a 

Krisztusban hivőt, és megajándékozza az újjáteremtő Lélek ajándékával 

(4,5). 

(9) Ezek után már csak összegezni kell az ószövetségi idézetek 

tanulságait: úgyhogy akik hitből származnak, nyerik el az áldást 

a hivő Ábrahámmal együtt. A pogány származású galáciai keresztyének 

minden emberi előfeltétel híján, pusztán a Jézus Krisztusba 

vetett hit által kerültek új, megigazult viszonyba Istennel és 

embertársaikkal. Ez a hit azonban teljesen elegendő ahhoz, hogy 

a megígért áldásban részesüljenek. Ábrahámnak is csak hite révén 

lehetett köze az ígérethez. Ennélfogva egyedül a hit lehet az 

a közös nevező, amely Ábrahámot a késői korok emberével öszszeköti. 

Ezért a galaták teljesen bizonyosak lehetnek afelől, hogy 

Ábrahámhoz tartoznak, és vele együtt részesülnek ennek a kapcsolatnak 

áldásos következményeiben. De a törvény előírásainak 

teljesítésétől remélni azt, amit csak a hit által nyerhető el, nemcsak 

felesleges kitérő, hanem végzetes tévedés is. Erről akarja 

Pál meggyőzni a következő sorokban a levél olvasóit. 

2. Nem a törvény, hanem Krisztus által teljesíti Isten ígéretét 

3,10—18 

3,10—18: (10) Mert mindazok, akik a törvény cselekedetei 1 

alapján állnak, 2 átok alatt vannak 3 ; meg van írva ugyanis, hogy 

„átkozott mindenki, aki nem tartja meg' 1 mindazt, ami megíratott 

a törvény könyvében, 5 hogy cselekedje azokat 6 ." (11) Hogy pedig 

a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, világos, „mert 

az igaz ember hitből fog élni" 7 . (12) A törvény pedig nem „hitből" 

van, hanem aki megcselekszi azokat, fog élni általuk" 8 . (13) Krisztus 

megváltott 9 minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett 

érettünk, mert meg van írva: „átkozott mindenki, aki fán függ" 10 , 

(14) hogy Ábrahám áldásának hatálya kiterjedjen a pogányokra 11 

a Krisztus Jézusban, hogy 12 a Lélek ígéretét elnyerjük hit által. 

(15) Testvéreim, emberek között előforduló esetre 13 hivatkozom: 

még 1 ' 1 ember jogerős testamentumát 15 sem teheti érvénytelenné 

11* 163

vagy toldhatja meg rendelkezésekkel senki 16 (16) Ábrahám számára 

pedig elhangzottak az ígéretek — és az ő utódja számára is. 

Nem azt mondja: és az ő utódai számára is, mintha sokról volna 

szó, hanem csak egyről: „és az ő utódja számára is", aki a Krisztus. 

17 (17) Az pedig állítom: az Isten által jogerőre emelt testamentumot 

a négyszázharminc évvel később keletkezett törvény 18 

nem foszthatja meg érvényétől, hogy semmissé tegye az ígéretet. 

(18) Mert ha a törvény alapján (vár valakire) az örökség 19 , akkor 

már nem ígéret alapján: Ábrahámnak viszont ígéret által ajándékozta 

kegyelmét az Isten. 

1 Törvény cselekedetei: Lásd: III. 4. 20. sz. jegyzetet. 2 Alapján állnak: 

a pontos fordítás a következő: (a törvény cselekedeteidből vannak. 

Mivel azonban a kifejezést Pál a megigazulással összefüggésben 

használja, szándékának az „alapján állnak" változat felel meg legjobban. 

3 Atok alatt vannak: Az átok eredetileg a mágikus világkép 

tartozéka volt, és a hozzá fűződő elképzeléseket a szó mágikus erejébe 

vetett hit táplálta. Az átkot kimondó szó a régiek hite szerint szerencsétlenségek 

sorozatát zúdítja arra, akinek címezték. Ennek megfelelően 

az átok jelentheti magát az átkot kimondó szót, de a megátkozás 

következményeit is. Izrael népének életében az átokhoz kapcsolódó 

elképzelések, hitüknek megfelelően, fontos változáson mentek 

át. Isten hatalma az ember által kimondott átkot áldássá változtathatja 

(4Móz 22—23 fej.) Isten elítélő szava viszont valóban súlyos 

következményekkel jár az egyes ember vagy az egész nép számára 

(5Móz 28,15—68). Pál nem beszél arról, hogy miben is áll az az átok. 

amely a törvény cselekedetei alapján élőkre nehezedik, de minden 

bizonnyal ő is Isten eltasztító és szerencsétlenséget hozó ítéletével 

hozza összefüggésbe. A magyarázók egy része úgy véli, hogy itt még 

csak fenyegetésről van szó, mint 5Móz 28,15—68-ban is. Az „átok 

alatt" kifejezés azonban párhuzamos a „törvény alatt" kifejezéssel, 

és ezért valószínűbbnek látszik, hogy Pál nemcsak az átok ígéretére, 

hanem bekövetkeztére is gondol. 4 Nem tartja meg: a LXX-ból vett 

ige szó szerinti fordítása: nem marad meg (ti. a törvény határain 

belül). 5 A törvény könyvében: Pál a fordulatot Mózes 5. könyvének 

más helyeiről (28,58; 30,10) iktatja a 27,26-ból vett idézetbe. Nyilván 

azért, mert a gondolatmenetét a pozitív értelmű „ige" megzavarná. 

6 Hogy cselekedje azokat: a továbbiak miatt szükséges az eredeti, 

mondatfűzés megtartása. 7 „Mert az igaz ember hitből fog élni": Hab 

2,4-ből vett idézet (lásd még: Rm 1,17; Zsid 10,38). Az apostol most 

nem a Septuaginta (LXX) nyomán idéz, hanem az eredeti héber szöveget 

veszi alapul. A LXX szerint ugyanis az igaz ember Isten 

hűségének és nem saját hitének köszönheti a szabadulást. Bár ez a 

változat olyan felismerést tartalmaz, amelyet nem egyszer Pál is 

hangsúlyoz (lKor 1,9; 10,13; Fii 1,6; IThess 5,24), gondolatmenetének 

most mégis az eredeti héber szöveg mondanivalója felel meg. Csak 

164

míg Habakuk próféciája egy válságos politikai helyzetben ígér az 

Isten mellett hűséggel kitartó igaznak szabadulást, ő a megigazulásra 

szoruló ember eszkatológikus helyzetét és jövőjét tartja szem előtt. 

Gondot okozhat még a „hitből" szó mondaton belüli helyének meghatározása. 

Mert kapcsolódhat az alanyhoz, s ez esetben a fordítás 

így hangzik: „A hite alapján igaz ember élni fog." A Római-levélben 

(1,17) valóban elképzelhető ez az értelmezés, de a Galata-levélnek 

ezen a helyén, ahol Pál a cselekedeteket és hitet állítja szembe, és a 

„hitből" szót a következő versben egymagában idézi, minden amellett 

szól, hogy az „élni fog" állítmány kiegészítőjének kell tekintenünk. 

8 Aki cselekszi azokat, fog élni általuk": az idézet 3Móz 18,5-ből való. 

Jól megválasztott idézet, amelyben az előző két idézet legfontosabb 

szavai kapcsolódnak össze. 9 Megváltott: („exagoradzein"): Deissmann 

szerint a szó a rabszolgáknak szent helyek, templomok által történt 

megvásárlását és felszabadítását idézi az ókori olvasó emlékezetébe. 

A reánk maradt dokumentumok azonban ebben az összefüggésben 

nem használják a szót. Viszont gyakran előfordul a kapott kölcsön 

visszafizetésének, rendezésének megjelölésére. Talán azt akarja mondani 

Pál, hogy a törvény be nem tartása miatt keletkezett adósságunkat 

Krisztus egyenlítette ki? A törvény átkának említése miatt 

ez nem tartható kizártnak. A legtöbb írásmagyarázó mégis úgy gondolja, 

hogy a vallásos használatban a szónak ez a háttere már elmosódott. 

(Lásd még: 4,5-nél.) 10 „Átkozott mindenki, aki fán függ": 

Az apostol ismét két igehelyet von össze (5Móz 21,23-at a 10. versben 

idézett 5Móz 27,26-tal). 5Móz 21,23-ból jellemző módon kihagyja 

az „Isten által" (ti. átkozott) szavakat. Nyilván azért, mert el akarja 

kerülni azt a látszatot, hogy a kereszten függő Krisztust Isten eltaszította 

magától. 5Móz 21,23-ban még csupán a kivégzett bűnözők 

fára, cölöpre függesztett holtteteméről van szó. De néhány újszövetségi 

hely alapján (Lk 23,39; Csel 5,30; lPt 2,24) arra következtethetünk, 

hogy a korabeli zsidó gondolkodás szerint a fán függő holttetemre 

kimondott átok már az élve keresztre feszítettekre is vonatkozott. 

11 Pogányokra is: Lásd: IV. 1. 10. jegyzetet! n Hogy: a 

kötőszó olyan célhatározói mellékmondatot vezet be, amely az előző 

célhatározói mellékmondatból következik. 13 Emberek között előforduló 

dologra: az eredeti szövegben található „kata anthrópon" (emberi 

módon) Pál leveleiben másutt (Rm 3,5; 6,19; lKor 9,8, Gal 1,11!) 

olyan kijelentéseket vezet be, illetve értékel, amelyek gyarló, emberi 

és éppen ezért nem kötelező érvényű vélekedésen alapulnak. Jelen 

esetben azonban csak arra akarja felhívni Pál az olvasó figyelmét, 

hogy az emberi élet területéről hoz példát a következők megvilágítására. 

14 Még: a magyarázók vitatkoznak az ellentétes értelmű kötőszó 

pontos jelentésén és mondatbeli szerepén. Igen valószínű, hogy 

a kötőszóval az apostol fokozást akar vinni a gondolatmenetbe. Az 

„a minore ad rnaius" logikai eljárást követi, vagyis a kisebb jelentőségű 

ténnyel érvel a nagyobb mellett: ha az emberek között is így 

van, mennyivel inkább Istennél (17. v.). 15 Testamentumát: a végrendelet 

helyett inkább ebben a régiesebb alakban fordítottam a „diathéké" 

szót. Erre azért volt szükség, mert Pál a 17. versben újra 

165

említi a szót, de itt már az Ábrahámmal kötött szövetségre akarja 

emlékeztetni az olvasót. Mivel érvelése érthetetlenné válik, ha a 

kulcsszót különböző módon fordítjuk, olyan magyarban is használatos 

kifejezést kellett választanom, amely egyaránt jelent végrendeletet 

és szövetséget is. — Különben sem bizonyos, hogy az apostol végrendeletre 

gondol. A zsidó jogszokás ugyanis tud az ún. „mattanah"-ról 

is (Str — Β. III. 545—549). A „mattanah" formailag emlékeztet ugyan 

a végrendeletre, de halálesettől függetlenül ajándékozási rendelkezéseket 

tartalmazott. Ilyen esetben az elajándékozott vagyontárgy azonnal, 

még az ajándékozó életében átment a megajándékozott tulajdonába, 

és ha a rendelkezés formailag kifogástalan volt, visszavonni 

már nem lehetett. 16 Az apostol mindvégig korabeli szakkifejezésekkel 

él. 17 Az utód, aki a Krisztus: az eredeti héber szövegben a szóba 

jövő igehelyeknél (lMóz 13,15; 17,8; 24,7) az „utód" többes számban 

áll. A Septuaginta viszont egyes számban fordítja. Pál tehát ez utóbbi 

szövegre hivatkozik (Vö.: Csel 3,25!). A zsidó írástudomány az említett 

igehelyek kijelentéseit vagy Izsákra érti, vagy pedig Izrael népének 

szóló ígéreteknek veszi, de sohasem vonatkoztatta az eljövendő 

Messiásra. 18 A négyszázharminc évvel később keletkezett törvény: 

Milyen alapon számította ki Pál ezt az időtartamot)? lMóz 15,13-ban 

Ábrahám utódainak 400 éves hazátlanságáról van szó. 2Móz 12,40 

szerint viszont 430 évig tartott Izrael népének egyiptomi tartózkodása. 

A rabbinista íráshagyomány ezt az ellentmondást igyekszik kiküszöbölni 

azáltal, hogy a 400 évet Izsák születésétől számítja, míg a 430 

évet az Ábrahámmal kötött első szövetség (lMóz 15,17—18) időpontjától. 

(Ez a megoldás már 2Móz 12,40 LXX szövegében is jelentkezik.) 

Pál tehát a rabbinizmus időszámításához igazodik. 1!> Örökség: Vitatott, 

hogy az apostol milyen értelemben használja a fogalmat. Egyesek 

szerint a felhozott példa kedvéért teológiai jelentés nélkül kerül 

az összefüggésbe, mások viszont amellett vannak, hogy ebben az 

esetben is, mint az Újtestamentum több helyén (Ut 25,34; Csel 20,32; 

lKor 6,9; Kol 3,24; IPt 1,4 stb.), az ótestamentumi „ígéret földjének" 

keresztyén eszkatológikus átértelmezésével van dolgunk. Mivel a fogalom 

a továbbiakban a gondolatmenet súlyponti helyein bukkan 

fel (3,29; 4,1—2; 4,7), nyilvánvalóan több puszta haszonlatnál. De 

nehéz eldönteni, hogy Pál a Krisztusban hívőnek a már elnyert, 

vagy pedig az utolsó napra fenntartott „örökségére"' gondol-e. 

• 

(10—18) Pál a levél nagy gondolati egységének (3,6—4,20) az 

előző pár versben megadott témáját így foglalja össze: „Akik hitből 

származnak, nyerik el az áldást a hivő Ábrahámmal együtt." 

A fogalmazás sejteti, hogy gondolatai már a törvény körül 

forognak, amelyet nem kerülhet ki, ha az új élet alapjait tisztázni 

akarja. Erre kényszerítik a galáciai gyülekezetek kőiében te- 

166

vékenykedő ellenfelei, akik zsidó törvényes előírások vállalására 

akarják rávenni a pogányokból lett keresztyéneket. 

De a gyakorlati szükségnél mélyebben fekvő oka is van az apostolnak 

arra, hogy alaposan foglalkozzék a törvény problémájával. 

Egyszerűbb volna a dolga, ha a törvényhez való ragaszkodást mindenestül 

istentelen próbálkozásnak minősíthetné, de nem teheti, 

hiszen neon intézheti el ellenfeleinek tanítását egy általánosságokban 

mozgó elmarasztaló ítélettel. Mert a Tóra, amelyre azok hivatkoznak, 

számára is Isten kinyilatkoztatása, és a bűn, amely 

ellen előírásaikkal gátat akarnak emelni, az ő szemében is pusztító, 

végzetes hatalom. Újabban H. Hübner képviseli azt a már 

a múlt század végén hangoztatott nézetet, hogy Pál a Rómailevélben 

másképp vélekedik a törvényről, mint a Galata-levélben. 

Míg a Galata-levélben — állítja — teljesen elmarasztaló az ítélete, 

a Rómjai-levélben megértőbb és árnyaltabb a véleménye. 

Hangsúlybeli eltérés valóban kimutatható a törvényt érintő kijelentése 

tekintetében a két levél között, de alapvető szemléletváltozásról 

nem beszélhetünk. A törvényt Pál a Galata-levélben 

ugyanúgy szentnek tartja, mint a Római-levélben. Ha ezt figyelmen 

kívül hagyjuk, nem értjük, hogy miért kell a következő szakaszban 

olyan körültekintően, sőt talán körülményesen a törvény 

kérdéséhez nyúlnia, noha azt az embert rabságban tartó hatalmak 

közé sorolja (4,3!). 

Egy másik feltételezéssel is szembe kell néznünk. A levélnek 

nem egy magyarázója Gal 5,3-ra hivatkozva úgy véli, hogy Pál 

ellenfelei Galáciában nem élezték ki úgy a helyzetet, mint ahogyan 

arra az apostol soraiból következtethetünk. Ellenfelei — 

állítják — néhány előírás betartásán kívül nem követeltek mást. 

Tehát nem léptek fel az egész Tóra megtartásának igényével, és 

csak Pál türelmetlen, végletekbe hajló gondolkodása állítja így 

be a Galáciában történteket. Ezzel szemben az az igazság, hogy 

Pál nem lő ágyúval verebekre, vagyis nem alaptalanul szembesíti 

olvasóit a törvénnyel, annak helyével és szerepével a Krisztussal 

beköszöntött új világkorszakban. Ellenfelei ugyanis kétségkívül 

megkövetelték a körülmetélkedést (5,2; 6,12), a zsidó ünnepi 

naptár pontos betartását (4,10), s ha ennél nem is kívántak 

többet, már ez a két követelmény elegendő volt arra, hogy a törvény 

az élet minden területén éreztesse hatását. De a követelmények 

mennyisége különben sem befolyásolja Pált a helyzet meg- 

167

ítélésben. Ki, mibe veti bizalmát, mire alapozza életét — ez a 

döntő számára. Ha valaki a maga cselekedeteire épít, akár csak 

egyre is, máris a törvény útjára lépett. Akkor pedig következetesnek 

kell lennie, s az egész törvényt meg kell tartania. Ez Gal 5,3 

helyes értelmezése (lásd: 5,3 magyarázatát!). A tévtanítók talán 

nem látták ilyen világosan az összefüggéseket, de igazságtalanok 

volnánk Pálhoz, ha azért marasztalnánk el őt, mert ő viszont 

felismerte az igazságot. 

Amikor Pál a törvényről szól, a Tóra lebeg a szeme előtt, úgy, 

ahogy korának zsidósága Mózes öt könyvét értelmezte, és magára 

nézve kötelezőnek tartotta. De ha figyelembe vesszük ezt a körülményt, 

önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés: nem vált-e 

időszerűtlenné az apostol törvényről vallott álláspontja, hiszen 

a Tóra, legalább is kortörténeti értelemben, az egyház számára 

már régen elvesztette jelentőségét? Másképpen fogalmazva: alkalmazhatjuk-e 

minden törvényre azt, amit Pál a Tóráról mond, 

ahogyan például Luther is tette? 

A feleletet maga Pál adja meg, amikor 4,3-ban a Tórát is a 

„világ elemei" közé sorolja. Vagyis nem tesz különbséget a Tóra 

és a pogányokat irányító törvények között. Tartalmi tekintetben 

nagy eltérés lehet törvény és törvény között, de a hit szemszögéből 

nézve hatásuk ugyanaz. Ez világlik ki az apostol érvelésének 

módjából is. A leghalványabb utalást sem találjuk nála arra nézve, 

hogy a visszásságokat a Tóra megreformálásával vagy korszerűsítésével 

kellene megszüntetni. Mert meggyőződése szerint a 

törvény még a legtisztább formában sem tudja Isten számára elfogadhatóvá 

tenni az embert. Ezért mindaddig, amíg követelményeket 

támasztó törvényekkel dolgunk van, időszerű marad Pálnak 

a Tóráról elmondott kritikája. Egyébként a Tórát úgy is tekinthetjük, 

mint a legérettebb és legkidolgozottabb foglalatát annak, 

amire a törvény egyáltalán képes. 

a) A törvény nem szerezhet áldást 

(10—14) Az előző versben (3,9) Pál leszögezte: „akik hitből 

származnak, nyerik el az áldást a hivő Ábrahámmal együtt." Ezt 

a kijelentését azonban meg kell indokolnia, mert a zsidóság az 

áldást a törvény előírásainak teljesítése révén remélte elnyerni. 

A rabbinista hagyományokon tájékozódó zsidóság felfogása sze- 

168

int ugyanis Ábrahám és a Tóra nem állítható szembe egymással. 

Ábrahám — tanították — betöltötte a törvényt, még mielőtt 

Izrael népe megkapta volna. Az Ábrahámnak adott ígéretek ezért 

azoké, akik a Tóra igáját engedelmesen vállalják. Feltehetően így 

érveltek Galáciában Pál ellenfelei is. Pálnak tehát állást kellett 

foglalnia ebben a kérdésben és meg kellett győznie a galáciai 

keresztyéneket arról, hogy a törvény nem lehet az áldás eszköze. 

(10) Az alaptétel már az első mondatban elhangzik: mindazok, 

akik a törvény cselekedetei alapján állnak, átok alatt vannak. 

A fogalmazásból kitűnik, hogy az apostol nem a törvény igazát 

vonja kétségbe, és nem a törvénytelenség érdekében emel szót. 

Isten akaratának a megtartása önmagában még nem von átkot 

maga után. De átkos következményekkel jár az a vakmerő igyekezet, 

amellyel az ember törvénytisztelő cselekedeteire hivatkozva 

akarja megnyerni az Istent magának. Abban bízik tehát, amit 

ő teljesített, és nem Istenbe veti bizalmát. Pál nem nevezi meg 

azokat, akikre gondol, mert kijelentése egyetemes érvényű. Nemcsak 

a zsidókra vagy a megingott galáciai keresztyénekre vonatkozik, 

hanem mindazokra, akik a saját érdemük alapján akarnak 

Isten előtt megállni. 

Az ilyenek — mondja ki Pál — átok alatt vannak. Nemcsak fenyegeti 

őket az átok, mint némely magyarázó gondolja, hanem 

máris tehetetlenül vergődnek alatta. Mi történik azzal, aki átok 

alatt van? Mivel az apostol a levélnek ebben a szakaszában többször 

is idéz Mózes ötödik könyvéből, kézenfekvőnek látszik az a 

feltevés, hogy az átok mibenlétét is a 28. fejezetben leírt szerencsétlenségékben 

látja. Ezek szerint olyan ember sorsáról lenne 

szó, akiről a magyar ember azt mondja: átok ül rajta. De az átoknak 

ez a meghatározása nem illik bele Pál gondolatvilágába. A 

nehéz sors számára nem jelenti feltétlenül azt, hogy Isten átka 

nehezedik az emberre (lásd: 2Kor 6,4—5; 11,23—31!). A szakasz 

mondanivalója alapján inkább a következőkre kell gondolnunk: 

átok alatt az van, akit Isten kizár a vele való közösségből, akitől 

megvonja segítségét és áldását. Nem élhet az Isten gyermekeinek 

szabadságában (4,3—5), a Szentlélek vezetése alatt (4,6), és 

nem számíthat az „örökségre", az Istennel való közösség végső 

kiteljesedésére. A Római-levél szavaival: „híjával van Isten dicsőségének" 

(3,23). Végső soron a törvény átka az, hogy meddő. 

Nem képes újjáteremteni az embert, csak elítélni. 

169

A törvénytisztelő tehát ugyanúgy átok alatt van, mint a törvénytipró. 

Ezt az erkölcsi érzéket sértő, a Tórában bizakodó zsidó 

számára elfogadhatatlan ítéletet Pál egy Tórából vett idézettel támasztja 

alá. Meg van írva ugyanis — érvel —, hogy „átkozott 

mindenki, aki nem tartja meg mindazt, ami megíratott a törvény 

könyvében, hogy cselekedje azokat" (5Móz 27,26). A mondat eredeti 

helyén nem vonja kétségbe, hogy a törvény rendelkezései 

megvalósíthatók. Az apostol mégis joggal hivatkozhat rá, mert 

valóban nincs ember, aki a törvényt hiánytalanul betöltené. A törvény 

teljes engedelmességet kíván. Mégpedig úgy, hogy az ember 

necsak helyeselje a törvény előírásait, hanem aszerint is cselekedjék. 

Ha viszont valami híja van engedelmességének, átkot von 

fejére. A törvény alapján pedig lehetetlen ezen a helyzeten változtatni. 

A törvény nem rendelkezik az ehhez szükséges erővel, 

mert csupán „megíratott" a számunkra. Pál számára ez a körülmény 

rendkívül fontos. A „betű" (gramma) külső parancs, amelynek 

teljesítéséhez hiányoznak a belső feltételek." A betű öl, a 

Lélek az, ami megelevenít" — mondja ki 2Kor 3,6-ban. 

(11—12) Pál tulajdonképpen nem mondja ki, csupán a gondolatmenetével 

sejteti, hogy a törvény azért nem lehet az áldás eszköze, 

mert nincs ember, aki eleget tudna tenni a törvény rendelkezéseinek. 

Mert végül is nem az ember gyarló mivoltáról szerzett 

tapasztalatok győzték meg őt erről az igazságról, hanem Isten kinyilatkoztatása 

tette nyilvánvalóvá számára. Sokáig zsidó sorstársaival 

együtt abban a hitben élt, hogy a törvény betölthető, és 

ezáltal igaznak bizonyulhat Isten előtt. Hogy pedig a törvény által 

senki sem igazul meg Isten előtt, akkor lett világos előtte, amikor 

felismerte a megigazulás egyetlen lehetséges útját. Ezt a felismerést 

szintén egy ószövetségi, mégpedig Habakuk prófétánál található 

idézetben foglalja össze: „Az igaz ember hitből fog élni." 

Az Írás („graphé"), amely Pál szóhasználatában — szemben a 

„betűvel" („gramma") — mindig Istennek írásba foglalt üdvösséget 

szerző döntéseit jelenti (vö.: Rm 4,3; 11,2; Gal 3,8 stb.), tehát 

az általa hirdetett evangélium és az ő igaza mellett szól. Annak 

ellenére, hogy a gondolatmenetbe illeszkedve a prófétai ige 

új tartalommal telítődik meg. A próféta ugyanis válságos politikai 

helyzetben ígér az Isten mellett hűséggel kitartó igaznak életben 

maradást, míg Pál az üdvösség kérdésében tartja döntőnek 

170

a hit szenepét. A két értelmezés lényegét tekintve mégis egybecseng: 

ia jövő a hiten fordul meg. 

Mivel Isten mindenekelőtt hitet vár az embertől, a törvény 

nem lehet a vele való kapcsolat alapja. A törvény ugyanis nem 

„hitből" van — alkalmazza Pál a Habakuk idézetet a vitatott 

kérdésre. A zsidó írástudományban még a lehetősége sem merült 

fel a törvény és hit szembeállításának. Az egy Istent megvalló 

hitet (emuna) a törvény első követelményének tartották, és meglétét 

a saját érdemüknek számították be. A hit mellett azonban 

eleget kellett tenniük a törvény egyéb előírásainak is. Pál az evangélium 

világosságában megértette, hogy a törvény olyan útra 

kényszeríti az embert, amelyen a hit nem juthat szóhoz, mert 

követelményeivel azt állítja előtérbe, amit az embernek magának 

kell megvalósítania, és ezáltal Isten helyett önmagára utalja. 

A hittel ellentétben a törvény rendje az, amit a Tóra tömören 

így fogalmaz meg: „Aki megcselekszi (a törvényben megparancsoltakat), 

fog élni általuk." (3Móz 18,5 — idézve a Septuaginta 

alapján.) Tehát a törvény is felcsillantja az „élet" vagy — az 

összefüggésre tekintve így is mondhatjuk — az Ábrahámnak ígért 

áldás elnyerésének lehetőségét, de ennék feltétele a törvény tökéletes 

betöltése. 

Miben látja Pál a kibékíthetetlen ellentétet a hit alapján álló, 

valamint a törvény feltételeihez igazodó élet között? A levél magyarázóinak 

a kérdésre adott válaszai jelentős mértékben eltérnek 

egymástól. Schlier és még sokan mások úgy vélik, hogy a 

törvény a cselekvést, megvalósítást követelő jellege miatt áll 

szemben a hit rendjével. Olyasmit vár el ugyanis az embertől, 

amit a bűnös mivolta miatt képtelen megtenni. (Rm 7,21—24). 

Hüibner viszont másként értelmezi Pál kijelentését. Szerinte a 

hangsúly a törvény minden rendelkezésének megtartására kerül, 

s ennek megfelelően a törvény révén csak akkor nyerhető 

el az „élet", ha ez a feltétel teljesül. Ezért nem állhat a törvény 

a „hit alapján" — vonja le az apostol Hübner felfogása szerint 

a végső következtetést. 

Valóban, nem tüntethetjük fel olyan színben a dolgot, mintha 

Pál a hitet és a cselekvést összeférhetetlennek tartaná. Számára 

a hit a szeretet által tevékeny — ahogy Gal 5,6-ban olvashatjuk. 

A kérdés nála másként jelentkezik: arra épít-e az ember, amit 

171

Isten cselekedett? Ezt teszi a hit. Vagy pedig arra, aimit az etmber 

maga mutathat fel? Ha valaki ez utóbbit, a törvény útját választja, 

akkor tökéletesnek kell lennie, mert különben átkot von a 

maga fejére. 

(13) De mire támaszkodik a hit? Milyen alapon merészel bármit 

is várni Istentől az, aki az ő törvényét megszegte? Talán Isten 

nem veszi komolyan a törvényt? Ez a gondolat Pál számára 

elfogadhatatlan. A szent Isten nem adhat szabad utat a bűnnek. 

Törvénye részrehajlás nélkül változatlan érvénnyel elítéli a bűnt, 

és elmarasztalja azt, aki vétkezik Isten akarata ellen. A törvény 

megszegője pedig átok alatt van, Isten nem vállal vele közösséget. 

A hit alapján élő ember sem tartja üres fenyegetésnek a törvény 

átkát, sőt 6 ismeri fel igazán reménytelen helyzetét. Tudja, hogy 

nem válthatja meg magát az átok alól, hiszen a törvénynek soha 

nem tehet eleget. De elfogadja az Isten által felkínált lehetőséget, 

és hisz abban, hogy Krisztus megváltott minket a törvény átkától. 

Ami a törvény útján elérhetetlen volt, azt megtette Krisztus. Levette 

az átkot rólunk, hogy teljes bizalommal fordulhassunk Istenhez. 

Az apostol szükségesnek látja Krisztus megváltó művét közelebbről 

is megvilágítani: Krisztus úgy szabadított fel minket a 

törvény átka alól, hogy átokká lett érettünk. Pál kétségkívül Jézus 

keresztrefeszítésében látja azt az eseményt, amely által szabadulást 

nyertünk. Erre utal az 5Móz 27,26-ból idézett mondat: 

„Átkozott mindenki, aki fán függ." Az idézet egyúttal azt is kifejezésre 

juttatja, hogy a Megfeszített, mivel őt is fára függesztették, 

a törvény átka alá került. Amit tehát mi hajlandók lennénk a 

törvény és igazság kegyetlen megcsúfolásának minősíteni, azt az 

apostol a törvény megszegése miatt lesújtó átoknak tekinti. Mert 

számára az a perdöntő, ami meg van írva, amit Isten kinyilatkoztatása 

tudtunkra ad. 

A történeti igazság is amellett szól, hogy a kereszthalálban a 

törvény átka sújtott le Jézusra. A zsidó nép vezetői törvényszegőt, 

a törvény megrontóját látták benne, s ezzel az ürüggyel ítélték 

halálra, hogy kitaszítva a nép közösségéből a vesztőhely szégyenfáján 

fejezze be életét. Még az sem lehetetlen, hogy az „átkozott, 

aki fán függ" tételt a zsidó zsinagóga már Pál korában 

felhasználta Jézus hitelének rontására. Mindenesetre Justinus 

172

mártírnak, aki a Kr. u. II. században élt, Apológia címen írt könyvében 

ez ellen is hadakoznia kellett. A zsidó felfogás és Pál állítása 

között van azonban egy lényeges különbség. Igen, — tesz hitet 

az apostol — Jézusra valóban a törvény átka nehezedett, de 

nem azért, mintha rászolgált volna, hanem mert rajtunk akart 

segíteni. „Érettünk" történt! 

Miért volt szükség erre? Sok esetben még keresztyén gondolkodók 

is értetlenül álltak ez előtt a kijelentés előtt, és ma már elavult, 

korhoz kötött szemléletet látnak benne. Pedig amit Pál itt 

a törvénnyel összefüggésben megfogalmaz, szerves alkotó eleme 

a keresztyén bizonyságtételnek. Megtalálható a legősibb hagyományanyagban 

— a szereztetési igékben (Mk 14,24 és párh.), valamint 

lKor 15,3-ban — és az Újszövetségnek szinte minden rétegében 

szen akadtak prozeliták, akik vállalták a Tóra igáját, a törvény 

átka alól így sem tudtak mentesülni. A törvény ugyanis csak 

azoknak jelenthet életet, akik tökéletesen betöltik (12. v.). Zsidó 

és pogány egyaránt a törvény átka alatt van. Krisztus azonban 

magára vette a törvény átkát, hogy kiváltson alóla minket. Ha 

pedig nem a magunk erejéből és igyekezetéből, hanem Krisztusért 

a belé vetett hit által szabadulunk meg az átoktól, akkor 

mindenkinek egyenlő esélye van az ígéretek elnyerésére. (Lásd: 

Rm 4,16!) A kegyelem természeténél fogva egyetemes. Míg a törvény 

megkülönböztet és szembeállít, a kegyelem egy szintre helyez 

és összeköt. Pál ezen a ponton is Jézus hű követőjének bizonyul. 

Mert ahogyan Jézus minden feltétel nélkül közöseéget vállalt 

Izrael népének a törvény alapján kirekesztett és megvetett 

tagjaival (Mt 9,10; 11,19 és párh.), úgy tárja ki Pál is a kegyelem 

ajtaját most már az egész világ érdemtelenei számára. 

Pál azonban ennél is továbbmegy: Krisztus nemcsak az ígéretek 

várományosává tett minden embert, hanem az ígéretek megvalósulásának 

útjából is elhárította az akadályt. Krisztus magára 

vette a törvény átkát — írja —, hogy a Lélek ígéretét elnyerjük 

mindannyian, legyünk akár zsidó, akár pogány származásúak. Az 

apostol szerint tehát az Ábrahámnak adott ígéret a Lélek ajándékában 

teljesedett be. A Lélekben ölt testet az az áldás, amelyben 

Isten a föld minden népét részesíteni kívánja (3,9—14), és 

amelyet a galáciai keresztyének is elnyertek (3,1—5). Mert Lélek 

teremthet új életet ott, ahol a törvény erre képtelen volt (3,12). 

Röviden: a Lélek által maga Isten lát munkához a törvény átka 

alól felszabadított emberben. 

Ügy tűnik, mintha Pál figyelmen kívül hagyná azt a körülményt, 

hogy a Lélek csupán „zsengéje" (Rm 8,23), „záloga" (2Kor 

1,22; 5,5) az el jövendőknek, és nem maga a teljesség. Erre az 

egyoldalúságra azonban a galáciai helyzet kényszeríti. Ellenfelei 

nyilván azzal érveltek, hogy a keresztyén ember a törvény fegyelme 

és irányítása nélkül nem élhet Istennek tetsző életet. Velük 

szemben hivatkozik a mindent újjáteremtő Lélekre (4,6; 6,15), 

amelyet az eljövendő világ előlegeképpen Isten ajándékoz a Jézus 

Krisztusban hívőknek. Nem a törvényt betölteni kívánó igyekezet 

jutalma tehát, hanem hit által elnyerhető kezdete és alapja az új 

életnek. 

174

) A törvény nem teheti érvénytelenné az ígéreteket 

(15—18) Az előző gondolatmenet alapján az apostolnak számolnia 

kell egy még meg nem cáfolt ellenérvvel. A zsidóság ugyan 

— mint láttuk — nem látott feszültséget az Ábrahámnak adott 

ígéretek és a Tóra követelményei között, hiszen Ábrahámban 

a Tóra első igazán hű betöltőjét tisztelte (Str. Β. III. 205. k.), de 

ha mégis igaza van Pálnak, és a Tóra valóban nem eshet az ígéretek 

vonalába, akkor önként adódik a kérdés: vajon nem a később 

keletkezett törvényt kell-e Isten érvényes akaratának tekinteni, 

vagy legalább is a Tóra alapján értelmezni az Ábrahámnak 

adott ígéreteket? Ezért tartja szükségesnek Pál a galaták értésére 

adni, hogy a keletkezés későbbi időpontja nem a törvény 

mellett szól. A sorrendnek, a történeti igazságon túlmenően, fontos 

teológiai jelentősége is van. 

(15) Testvéreim — szólítja meg újra az apostol a levél címzettjeit, 

hogy figyelmüket gondolatmenetének következő fordulatára 

irányítsa. A megszólítás nem olyan kemény, mint 3,l-ben. Pál a 

galáciai keresztyéneket megingásuk ellenére is még mindig keresztyén 

testvérként kezeli (lásd még: 1,11; 4,12.28.31. stb). Az ígéretek 

és a törvény viszonyát most egy emberek között előforduló 

esetre hivatkozva igyekszik megvilágítani számukra: még ember 

jogerős testamentumát sem teheti érvénytelenné vagy toldhatja 

meg rendelkezésekkel senki. A következtetést nem mondja ki, de 

az olvasó számára nem lehet kétséges: ha ez a helyzet az ember 

végakaratával, mennyivel inkább így van az Istentől származó 

testamentum esetében! 

Isten és ember eljárását ebben az összefüggésben azért van joga 

Pálnak párhuzamba állítani, mert mindkét esetben a rendelkező 

fél szabja meg a feltételeket. Azzal a szóval jelöli ugyanis ennek 

az eljárásnak határozatokba foglalt eredményét, amellyel a görög 

nyelvre átültetett Ószövetség, a Septuaginta a héber „börit" (szövetség) 

szót fordítja. Amikor pedig a Septuaginta a „börit"-et a 

„diathéké" (testamentum) szóval adja vissza, akkor ezzel azt juttatja 

kifejezésre, hogy nem két egyenlő fél megegyezéséről van 

szó, hanem az egyik félnek, általában Istennek a másik fél sorsát 

meghatározó rendelkezéséről. Az Ábrahámmal kötött szövetség 

sem más, mint Isten által adott „diathéké", azaz Isten részéről 

olyan megmásíthatatlan kötelezettségvállalás, amelyet a másik 

175

félnek, az embernek még kevésbé van hatalmában érvényteleníteni, 

vagy ahhoz kiegészítéseket toldani, mint az ember által készített 

testamentum esetében. Elképzelhető, hogy Pál a testamentum 

kiegészítésének lehetőségét a galáciai helyzet ismeretében 

említi. Ott fellépő ellenfeleire gondolhat, akik meggyőződése szerint 

követelményeikkel önhatalmúlag megváltoztatták Isten rendelkezését. 

Am a legjelentéktelenebb módosítás is érvényteleníti 

az egész testamentumot — tartja a rabbinista jogszokás. 

(16) Az Ábrahám javára szóló testamentum megtámadhatatlan. 

Számára elhangzottak az ígéretek — állapítja meg Pál, s mivel 

Isten szaváról van szó, az ő szemében a rendelkezés érvényességéhez 

nem férhet kétség. Az Ábrahámnak adott ígéretek viszont 

nem korlátozódnak csupán Ábrahám személyére és sorsára, hanem 

leszármazottam keresztül kihatnak a távoli jövőre, hogy végül 

is Krisztusban váljanak valóra. 

Az apostol által idézett igehelynek (lMóz 13,15; 17,8) a zsidó 

írástudomány nem tulajdonított messiási értelmet. Számára mégis 

Krisztus az az utód, akinek az ígéretek szólnak. Meggyőződését 

az igehelynek a zsidó írásmagyarázati módszert (haggada) követő 

kibontásával támasztja alá. Az első lépésben arra helyezi a hangsúlyt, 

hogy az írás az utódról egyes számban beszél: Nem azt 

mondja: és az ő utódai számára is, mintha sokról volna szó, hanem 

csak egyről: „és az ő utódja számára is". Ezután ezt az egyetlen 

utódot egy váratlan fordulattal azonosítja Krisztussal. Így állítja 

a messzi múltban elhangzott ígéret döntés elé a galatákat. 

Ha Krisztusban hisznek, övék az ígéret. Ha viszont a törvény 

útján akarják elnyerni, nem lesz jussuk hozzá. 

Az idézett igehelynek ez a magyarázata csak azt tudja meggyőzni, 

aki vállalni tudja Pál bibliaszemléletét. Azon a helyen ugyanis 

az „utódon" betű szerint Izsákot vagy Izrael népét kell értenünk. 

De Pál számára a szöveg eredeti értelménél döntőbb súlylyal 

esik latba a Krisztusban nyert kinyilatkoztatás, amely ablakot 

nyit Isten valódi szándékaira. Innen, a megvalósulás felöl 

nyerik el igazi értelmüket az Ábrahámnak tett ígéretek. Máskülönben 

„lepel" van a szemünk előtt, és nem vesszük észre Istennek 

a betű szerinti jelentés mögött rejtőző szándékát (2Kor 

3,14—16). Nem tagadhatjuk: az Ószövetségnek egy olyan szemlélete 

jelentkezik itt, amelyet a kritikai gondolkodás nethezen tud 

magáévá tenni. Megbízhatóságáról egyedül Krisztus kezeskedhet, 

176

és igazáról csak a Krisztusba vetett hit által győződhetünk meg. 

(17—18) Az apostol, miután bebizonyította, hogy az Ábrahámnak 

tett ígéretek Krisztusban váltak valóra, sort kerít a testamentumról 

mondottak alkalmazására. A galaták ugyanis a törvény 

útján akarják elnyerni azt, amihez csak Krisztus révén juthatnak. 

De ha így van, akkor magával Istennel kerülnek szembe. 

Aki a törvénynek csak a legcsekélyebb engedményt is teszi, Isten 

szavának hitelét vonja kétségbe. Mert azt a galaták is tudják, 

hogy a Sínai-hegyen közzétett Tóra jóval későbbi keltezésű, mint 

az Ábrahámnak adott és Krisztusban valóra váltott ígéretek Azokkal 

szemben pedig, aki szerint a későbbi keletkezés a törvény 

mellett szól, Pál határozottan állítja: Ha nem lehet az ember által 

készített, szabályos testamentumon változtatni (15. v.!), akkor 

az Isten által jogerőre emelt testamentumot a négyszázharminc 

évvel később keletkezett törvény még kevésbé foszthatja meg érvényétől, 

hogy semmissé tegye az ígéretet. 

Afelől viszont senkiben ne legyen kétség, hogy a törvény előtérbe 

helyezése megfosztaná érvényétől, és semmissé tenné az ígéretet. 

Mert ha a törvény alapján vár valakire az örökség — mondja 

Pál — akkor már nem ígéret alapján. Az örökség elnyerésének 

ez a kétféle módja tehát kizárja egymást. Vagy a saját erőfeszítésünk, 

teljesítményünk alapján számítunk az örökségre, amely 

ebben az összefüggésben elsősorban a Szentlélek ajándéka (14. v.!) 

és az istenfiúság méltósága (4,5), vagy pedig elfogadjuk hittel, 

bízva abban, hogy „hű az, aki ígéretet tett" (Zsid 10,23). Az első 

út, mint láttuk (10—14. v.), nem vezet célhoz, mert nincs ember, 

aki a törvényt maradéktalanul be tudná tölteni, aminek következtében 

áldás helyett átkot szerez magának. Ábrahámhoz viszont 

ígéret által volt kegyelmes az Isten — hangzik el a gondolatmenet 

végén az örömhír. Mielőtt Ábrahám bármit tehetett volna 

érte, Isten megajándékozta őt az áldás ígéretével, kizárólag 

kegyelemből. De ugyanezzel a feltételekhez nem kötött szeretettel 

fordul a galatákhoz is, és minden emberhez. Istent nem lehet 

megelőzni. Amit nekünk kell tennünk, az csak visszfénye lehet 

Isten reánk sugárzó szeretetének. 

12 177

3. Krisztus eljövetelével lejárt a törvény megbízatása 

3,19—29 

3,19—29: (19) Mi tehát a törvény? 1 A törvényszegésekért 2 adatott 

azonfelül, 3 amíg eljön az utód, 4 akinek az ígéret szól, 4 angyalok 

által 5 rendeltetett el, közvetítő 6 útján (20). A közvetítő pedig 

nem egyé, Isten viszont egy 7 . (21) A törvény tehát az ígéretek ellen 

van? Szóba se kerüljön! Mert ha olyan törvény adatott volna, 

amely képes megeleveníteni, valóban a törvényből származna az 

igazság. (22) Ellenkezőleg: az írás mindent 8 egybezárt a bűn alá, 

hogy az ígéret a Jézus Krisztusba vetett hit alapján 9 adassék a hívőknek. 

(23) Mielőtt pedig eljött a hit 10 , a törvény őrizetébe adattunk, 

egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. (24) Ügyhogy a 

törvény nevelőnkké 11 lett a Krisztusig 12 , hogy hit alapján igazuljunk 

meg. (25) De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek 

alávetve. (26) Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a hit 

által Krisztus Jézusban. 13 (27) Ti ugyanis, akik a Krisztusra keresztelkedtetek 

meg 14 , Krisztust öltöttétek magatokra 15 . (28) Nincs 

zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, 16 

mert mindnyájan egyek vagytok a Jézus Krisztusban. (29) Ha pedig 

Krisztuséi vagytok, Ábrahám utódai vagytok, ígéret szerint 

örökösök. 

d Mi tehát a törvény? Hiányos kérdőmondat, mely tulajdonképpen a 

törvény üdvtörténeti szerepének kérdését veti fel. 2 A törvényszegésekért 

(adatott): az eredeti szöveg szerint Pál itt nyilvánosságra hozott 

törvény parancsaival szemben elkövetett bűnökről beszél. Parabasziszról, 

és nem csupán hamartiáról, azaz bűnről. A kijelentés megértését 

nehezíti hogy a „kharin" névutó ok- és célhatározói értelemben egyaránt 

szerepelhet. Jelen esetben okhatározóként nem jöhet szóba, mert 

a törvényszegés nem lehet oka a törvényadásnak, hiszen törvényszegésről 

csak abban az esetben beszélhetünk, ha már van törvény, 

amit meg lehet szegni. Már csak ezért sem fogadható el az az elterjedt 

magyarázat (Chrüszosztomosz, Erasmus, Grotius stb.), amely 

szerint a törvény azért adatott, hogy védelmet nyújtson a törvényszegésekkel 

szemben, illetve visszaszorítsa azokat. Pál nem osztja zsidó 

kortársainak véleményét: leveleiben nyoma sincs annak, hogy a törvényt 

„kerítésnek", azaz a bűnt kordában tartó hatalomnak tekintené. 

Csak a másik lehetőséget vehetjük tehát számításba, vagyis a 

„kharin" névutót célhatározónak kell vennünk: a törvény azért adatott, 

hogy törvényszegések legyenek. Ezt a különös, sőt megbotránkoztató 

kijelentést a magyarázók többféleképp értelmezik. Kálvin 

178

szerint a törvényt azért adta Isten, hogy általa bűneink ismeretére 

eljussunk. Luther viszont Rm 5,20-ra és 7,8-ra hivatkozik ennél a 

helynél, és ennek megfelelően a törvény feladatát a bűn „megsokasításában" 

látja. A jelen esetben azonban a 22. versben kell keresnünk 

Pál kijelentésének kulcsát: a törvény azért adatott, hogy a bűn 

törvényszegésnek bizonyuljon, és így nyilvánvalóvá legyen mindnyájunk 

vétkessége Istennel szemben. 3 Adatott azonfelül: Az eredeti 

szövegben „proszetethé" áll. A „prosz-" igekötőnek a mondat értelme 

szempontjából fontos szerepe van. Az „adni" igét módosítja, hogy 

az ígéret és törvény viszonyában a törvény alárendelt helyzetét kifejezésre 

juttassa. A zsidóság felfogásával szemben, amely a törvényt 

a világ teremtése előtt teremtett hét dolog közé sorolja (vö.: Péld 

8,22kk!), az apostol a törvényt másodlagosnak tekinti: „hozzáadatott" 

az ígérethez. Betoldás, epizód az üdvösség történetében. Lásd: Rm 5,20! 

4 Utód, akinek az ígéret szól: Világos utalás az előző szakaszra, ahol 

Pál kimondja, hogy Ábrahám utódja: Krisztus (3,16). Nem csak róla 

szól az ígéret, hanem „neki szól" („epéggeltai" = perf. pass.) Benne 

és általa valósulnak meg! 5 Angyalok által: Már az Ötestamentumban 

olvashatunk attól, hogy Isten angyalok kíséretében jelent meg a törvényadás 

aktusára (5Mózes 33,2). Az Újtestamentum korában élő 

zsidóság hite szerint Isten angyalok által adta a törvényt (Josephus: 

Antiqu. XV. 136. Csel 7,38.53; Zsid 2,2). A „dia" (által) a görög 

nyelvben lehet eszköz — de eredethatározó prepozíció is. Helytelen 

volna azonban arra gondolni, mint ahogy több magyarázó is véli, 

hogy Pál a törvényt angyalok akaratára vezeti vissza, és így akarja 

megfosztani isteni tekintélyétől. Pedig a sorok mögött feszülő kérdés 

éppen az, hogy miért nem szerez üdvösséget a törvény, holott — ha 

közvetve is — Istentől származik. 6 Közvetítő: Mózesről van szó, és 

nem Krisztusról. Chrüszosztomosz, Hieronimusz és Luther is az utóbbira 

gondol. Ez a megoldás azonban törést hozna a gondolatmenetbe. 

Pál nem említi Mózes nevét, mert ebben az összefüggésben nem a 

közvetítő személye, hanem szalgálata kerül előtérbe. 7 A közvetítő nem 

egyé, Isten viszont egy: a mondat sok fejtörést okozott a levél magyarázóinak. 

Állítólag 430 különféle megoldási kísérlet vetődött már 

fel. De értelme világosabbá válik, ha Oepke nyomán olyan szabályt 

rögzítő, általános érvényű mondatnak fogjuk fel, amellyel az apostol 

az előző kijelentést támasztja alá. Oepke szerint a mondatot így kell 

érteni: „A közvetítő fogalmához tartozik, hogy a közvetítő ne egyet 

képviseljen, hanem mindig több személyt. Isten azonban egy. Ezért 

a törvény — legalábbis közvetlenül — nem származhat Istentől, hanem 

csakis angyaloktól, akik ugyanis többen vannak." (Komm. 3,20hoz.) 

Nem tekinthetjük tehát ezt az igehelyet a törvény és evangélium 

(Crerner) vagy Izrael és a pogányok (Stölting, Bring) egysége 

mellett szóló érvnek. 8 Mindent: „ta panta": jelentheti a mindenséget 

is. Itt azonban valószínűleg a zsidóságot és a pogányokat foglalja 

egybe (vö.: Rm 11,32). 9 A Jézus Krisztusba vetett hit alapján: a genitivuszos 

szerkezet („ek piszteosz Iésou Khrisztou") felfogható gen. 

subiektivusznak is, és akkor Jézus Krisztus hitéről vagy hűségéről, 

12* 179

eformátori szóhasználattal: érdeméről kellene beszélnünk. Mivel 

azonban az „ek piszteósz" a fejezetben ismételten az ember hitére 

céloz, valószínű, hogy itt is erről van szó, és a szerkezeteit gen. obi.nak 

véve az apostol kijelentését a fordítás szerint kell értenünk. 

10 Eljött a hit: az üdvtörténeti fordulat sajátos megfogalmazása. Mintha 

Pál megszemélyesítené a hitet. Nyilván így akarja kifejezésre 

juttatni, hogy Krisztus eljövetelével a hit vált az Istennel való kapcsolat 

döntő vonásává. 11 Nevelőnkké: a „pedagógus" szónak nem volt 

valami jó csengése az ókorban. Azt a rabszolgát nevezték így, akit a 

kiskorú gyermek mellé rendeltek, hogy mindenüvé elkísérje, és hogy 

kordában tartsa őt. Ezt a feladatát rendszerint fenyítés alkalmazásával 

látta el. Az oktatás nem az ő dolga volt. Platón egyik dialógusában 

így ír: „Ki felügyel terád? Itt ez a „paidagógusz" mondta ő. 

— Remélhetőleg nem rabszolga! — Dehát miért? Természetesen egyik 

rabszolgánk — felelt. — Valóban, izmos fickó — folytattam. Hogyan 

hagyhatja egy szabad ember, hogy rabszolga uralkodjék felette?! És 

miben áll az ő uralma? — Nos, ő elkísér engem az iskolába a tanítóhoz 

— válaszolt. — Csak nem parancsolnak neked még a tanítók 

is? — De igen. — Tehát atyád az uraknak és uralkodóknak valóságos 

seregét állította föléd!" (Lys. 4,208) 12 Krisztusig: az „eis" ebben az 

esetben időhatározó prepozíció. 13 Krisztus Jézusban: a szókapcsolat 

nem a „hit által" határozója, hanem önálló szerepe van a mondatban, 

és azt a hatókört jelenti, amelyben Isten gyermekeivé lehetünk. 

(Lásd még: az „en kürió" és „en Khrisztó" kifejezéseket!) 14 A Krisztusra 

keresztelkedtetek meg: azaz Krisztus nevére, az ő tulajdonává. 

15 Krisztust öltöttétek magatokra: A Krisztussal való kapcsolatnak ezt 

a sajátos képét megtalálhatjuk még Rm 13,14-ben, Kol 3,10-ben és 

Ef 4,24-ben. Bár ez utóbbi két helyen az „új", illetve „az új ember" 

felöltéséről van szó, mégis mindkét kifejezés ugyancsak Krisztusra 

utal. Az Újszövetség magyarázói között heves vita tárgya, hogy melyik 

kultúrkörből merítette Pál a képet, mert úgy vélik, ettől függ a kép 

mondanivalója. Sokan ótestamentumi hátteret sejtenek mögötte. Különösen 

meggyőzőnek látszik Ézs 61,10, ahol a próféta arról énekel, 

hogy az Űr „az üdvösség ruhájába öltöztette őt". Személy felöltéséről 

azonban az Ótestamentum nem beszél. Ezért gondolnak mások 

a hellenisztikus misztériumvallások szertartásainak arra a mozzanatára, 

amikor a beavatandó magára ölti az istenség köntösét, hogy 

ezáltal az istenség lényéből, a halhatatlanságban részesüljön. Lehet, 

hogy Pál tudott erről, és fel is használta ezt a mozzanatot mondanivalója 

számára, de egy lényeges eltérésről a misztériumvallások és 

Pál felfogása között mégsem hallgathatunk: Pál nem beszél Krisztussal 

való misztikus egyesülésről. A keresztyén ember hit által jut 

kapcsolatba Krisztussal és nem elragadtatás útján. Az látszik a legvalószínűbbnek, 

hogy a „Krisztust felöltözni" kifejezés szorosan öszszefügg 

a „Krisztusban lenni" fordulattal. Míg az utóbbi a keresztyén 

élet objektív oldalát, Krisztusnak bennünket mintegy kívülről körülvevő 

sokféle szolgálatát hangsúlyozza, addig a „Krisztust felöltözni" 

kifejezés ennek a szolgálatnak igenlését, hit által való elfogadását 

180

állítja előtérbe. Nem lehet véletlen, hogy Pál akkor használja ezt a 

képet, amikor a hit etikai következményeit akarja levonni. 16 Nincs 

zsidó, sem görög stb.: Hasonló mondatot találunk még lKor 12,13-ban 

és Kol 3,11-ben. Mindegyik ellentétpárokkal építkezik, és mindegyik 

vallja, hogy ezek az emberiséget megosztó ellentétek Krisztusban feloldódnak. 

Ügy tűnik, állandósult formulával van dolgunk. Mivel pedig 

csak a páli iratokban található, Pált tekinthetjük a szerzőjének. 

(Klein Pál által átvett tradíciót lát benne.) A felsorolásban mind a 

három helyen bizonyos eltérést is megfigyelhetünk. Ezek a változtatások 

feltehetően az írói szándékhoz és gondolatmenethez igazodnak. 

A zsidó és görög — görög ebben az esetben minden nem zsidó 

ember — ellentétpár említése érthető, ha a galáciai helyzetre gondolunk, 

de miért sorolja fel Pál a másik kettőt is? Talán mert ebben 

a formában vette át a tradíciót, vagy van mélyebben fekvő oka is? 

Lehetséges, hogy a Tórát tartja felelősnek a szolgák és szabadok, a 

férfiak és nők között meglevő ellentétek felszínen maradásáért is? 

a) A törvény mindenkit elmarasztal 

* 

(19—22) Az apostol eddigi fejtegetéseiből kitűnt: a) A törvény 

átkot szerez és nem áldást (10—14). b) A törvény nem egyeztethető 

össze az Ábrahámnak adott ígérettel, és ezért nem is játszható 

ki vele szemben (15—18). Ezek után kényszerítő erővel vetődik 

fel a kérdés: mi is tehát a törvény? Ha ugyanis ilyen kárhozatos 

szerepet tulajdonítunk a törvénynek, akkor neon az volna-e 

a logikus következtetés, amelyre a nagy gnosztikus eretnek, 

Marrion eljutott? Az ti., hogy a törvény csak egy gonosz 

istenség műve lehet, és nem a Jézus Krisztus Atyjáé. Különben 

Istenben magában kellene kibékíthetetlen ellentmondást feltételeznünk. 

Vagy pedig elfogadjuk a zsidóság álláspontját, és a 

törvényt Isten örök és végső kinyilatkoztatásának tekintjük úgy, 

ahogy ezt a Barukh apokalipszise megfogalmazta: „Ha mi, Izrael 

vezetői és tanítói el is megyünk minden halandó útján, a törvény 

örökre fennmarad." (77,15) Sirák 24,9-ben így szól a Tórában kifejezésre 

jutó isteni Bölcsesség: „Örök időkkel ezelőtt, kezdetben 

teremtett engem az Isten, és soha, semmiképpen meg nem 

szűnök." Pálnak a törvény változatlan érvénye mellett érvelő ellenfelei 

ezek szerint bőven találhattak hivatkozási alapot maguk 

számára Isten kinyilatkoztatásában, ö sem térhetett ki tehát az 

Isten és törvény viszonyának tisztázása elől. 

181

A feladat rendkívül kényes. Egyrészt el kell ismernie a törvény 

isteni eredetét, másrészt ki kell zárnia azt a lehetőséget, hogy a 

törvény útján elnyerhető az üdvösség. Ennek érdekében négy 

szempontot tart szem előtt: a) A törvényt — s most ennek történeti 

megjelenési formájáról, a Tóráról van szó — Isten hozta és 

rendelte el. Ezt tanúsítják a szenvedő szerkezetek és az írásra 

történő hivatkozás, b) Isten törvénye mégsem egyenrangú ígéretével, 

mert mintegy másodkézből, közvetítők révén jutott az emberekhez. 

c) A törvény rendeltetése, hogy nyilvánvalóvá tegye 

Isten ítéletét minden ember felett, d) A törvényre bízott feladat 

ideiglenes, átmeneti jellegű. Pál ugyanis a történelemben egymást 

követő korszakokat tételez fel, de ezek a korszakok természetesen 

nem tévesztendők össze a tudomány által megállapított történelmi 

korokkal. Pál egészen más szempontok szerint von határt 

az egyes időszakok között, ö azt veszi alapul, amit Isten az egymást 

követő korokban az emberiség üdvössége érdekében cselekedett. 

Az üdvösségnek tehát története van és ebben a törvény időszaka 

csupán epizód. 

(19) A kérdést megválaszoló gondolati szakasz elején Pál szokása 

szerint kimondja az alaptételt, amit azután több oldalról alátámaszt 

és kifejt: A törvény a törvényszegésekért adatott. Istennek 

tehát az a célja vele, hogy kiderüljön: a bűn ellenkezik az ő 

akaratával, és haragját, ítéletét vonja maga után. A törvény egyértelműen 

tisztázza az ember kilátástalan helyzetét Isten előtt. 

De nem a törvény fejti ki Isten tulajdonképpeni szándékát az 

embervilággal. Csupán azon felül adatott, amit Isten már jóval 

előbb megígért Ábrahámnak, hitére tekintve, kegyelemből. Következésképpen 

Isten igazi szándéka az, hogy megváltsa és üdvösséggel 

ajándékozza meg az arra érdemtelen embert. Ezt a szándékot 

szolgálja a maga módján a törvény mindaddig, amíg eljön 

az utód, vagyis Jézus Krisztus (3,16), akinek szól az ígéret: áldást 

nyer benned minden pogány nép (3,8). Amit a törvény nem tudott 

elérni, megadta Isten Jézus Krisztusban. Pál ellenfelei, akik 

a törvény betartását az üdvösség feltételének tekintik, nem akarják 

tudomásul venni, hogy a törvény korszaka visszafordíthatatlanul 

véget ért. 

(19c—20) A törvény tehát nem egyenértékű az ígérettel. Ezt 

bizonyítja Pál szemében az a tény, hogy a törvény angyalok által 

182

endeltetett el, közvetítő, azaz Mózes útján. Talán arra gondol, 

hogy a továbbadás során, a közvetítő kezén csorba esett a törvényen? 

Nem valószínű. Ö nem a törvény tartalmát teszi kritika 

tárgyává, hanem azt a szerepet tartja elfogadhatatlannak, amelyet 

ellenfelei tulajdonítanak neki. Inkább arról van szó, hogy a 

közvetlen isteni szónak nagyobb súlyt tulajdonít, mint a közvetettnek. 

Erre utal az a logikai következtetés, amelyben egy előttünk 

ismeretlen szabályt alkalmaz az esetre: a közvetítő pedig nem 

egyé, Isten viszont egy. Mivel a törvény Mózes által adatott, nem 

származhat közvetlen Istentől. A közvetítő ugyanis mindig több 

személy megbízottja. (Ez az a pont, ahol ma már nem érezzük 

a logikai lépés kényszerítő erejét.) A jelen esetben csak az angyaloké 

lehet és nem Istené, hiszen Isten zsidók és keresztyének 

közös hitvallása szerint egy. Ábrahámmal viszont maga Isten 

beszélt. Ezért a neki adott ígéretben Isten eredeti, igazi és végső 

szándéka tükröződik. 

A talányos mondat megoldási kísérletei közül érdemes megemlíteni 

R. Bringét. Az előbbi magyarázattal szemben 6 úgy véli, 

hogy Pál az angyalok és Mózes szerepének említésével nem a törvény 

másodlagos voltát, hanem éppen a szentségét akarja aláhúzni. 

Mégpedig azért, hogy a törvény érvényét a pogányokra is kiterjessze. 

Szerinte a következőképpen kell érteni a mondatot: A 

közvetítő nem egyé, hanem sokaké, tehát a pogányoké éppenúgy, 

mint a zsidóké. Az Isten pedig egy, azaz nemcsak a zsidóké. 

Amit R. Bring a mondatból kihall, önmagában helytálló, és megfelel 

a 22. vers mondanivalójának. A 19. és 20. vers szövege azonban 

nem igazolja őt. Az „azonfelül adatott" kifejezés nyilvánvalóvá 

teszi, hogy Pál most a törvény járulékos jellegére kívánja 

a hangsúlyt helyezni. 

(21) Mivel a törvényt, ha közvetítők útján is, de ugyanaz az 

egy Isten adta, felmerülhet a kérdés: a törvény tehát az ígéretek 

ellen van? Nehéz megmondani, hogy kinek az álláspontját szólaltatja 

meg az apostol. A zsidóság és Pálnak a zsidóság felfogását 

követő ellenfelei bizonyára nem láttak az Ábrahámnak adott ígéret 

és a mózesi törvény között egymást kizáró ellentétet. Pál talán 

inkább egy saját gondolatmenetéből önként adódó félreértésnek, 

illetve ellenvetésnek akarja elejét venni. Mert ha igaz az, 

hogy az ígéret és a törvény nem egyenértékű szava Istennek, akkor 

megkockáztathatja valaki azt az állítást is, hogy a később 

183

adott törvény fejti ki világosabban Isten akaratát. Mint ahogy lényegét 

tekintve ez is a felfogása Pál ellenfeleinek. 

Az apostol határozottan elutasítja ezt a gondolatot: Szóba se 

kerüljön! A törvény nem teheti érvénytelenné az ígéreteket, és 

nem is léphet a helyébe. Állításának igazát a törvény erőtlenségével, 

tehetetlenségével támasztja alá: Mert ha olyan törvény 

adatott volna, amely képes megeleveníteni, valóban a törvényből 

származna az igazság. Pál meggyőződése szerint Isten kitartó hűséggel 

fáradozik azon, hogy az ember élete akaratának megfelelő, 

igaz élet legyen. Másfelől nézve: hogy az embernek olyan, Isten 

előtt is megálló igazsága legyen, amelynek jutalma az igazi 

élet. Élet és igazság feltételezik egymást. A törvény pedig nem képes 

életet adni, mert ez csak abban az esetben volna lehetséges, 

ha az ember tökéletesen meg tudna felelni a törvényben kinyilatkoztatott 

isteni akaratnak (3,10—11). Ez viszont teljesen lehetetlen. 

Mert a törvény szerint az az igaz, aki betölti a törvényt, de 

ahhoz, hogy valaki betölthesse a törvényt, igaznak kellene lennie. 

A törvény tükör, amely megmutatja ugyan a foltot, de eltüntetni 

nem tudja. így a törvény semmiképpen nem kerülhet egy síkra az 

ígérettel, és nem is teheti feleslegessé. Egyedül Isten ajándékozhat 

meg minket igazsággal és élettel. Megígérte Ábrahámnak, 

hogy megteszi, s Jézus Krisztusban valóra is váltotta ígéretét. 

(22) Isten nem azért toldotta a törvényt az ígérethez, hogy a 

törvény életet adjon az embernek. Ellenkezőleg: az írás mindent, 

zsidót és pogányt, egybezárt a bűn alá. Pál nem mondja meg, 

hogy az Ószövetségnek melyik kijelentésére gondol. A Római-levélben 

az Írás különböző helyeiről, elsősorban a zsoltárokból vett 

összeállítást közöl, amelyből kitetszik Isten félreérthetetlen ítélete: 

nincsen egyetlen igaz ember sem (Rm 2,10—18). Ennélfogva 

Istennek az Írásban kijelentett igazsága a bűnösök közösségébe 

fogja össze az egész emberiséget, úgyhogy az istenhivő zsidó nem 

vádolhatja a bálványimádó pogányt, sem a pogány a zsidót anélkül, 

hogy a vád vissza ne hullana a saját fejére. Ami pedig a legtragikusabb: 

az ember a saját erejéből nem tud változtatni ezen 

a helyzeten. A bűn, amit elkövet, már nem függ tőle, fölébe kerekedik 

és hatalmában tartja. A törvény nemhogy kiutat nyitna 

számára, hanem vádoló szavával még súlyosbítja is a bűn terhét. 

De nem a törvény Isten végső szava az emberhez. Isten nem 

elítélni akarja őt, hanem megmenteni. Az evangélium arról szól, 

184

hogy Isten maga siet a bűn rabságában vergődő emberiség segítségére. 

Ezt az örömhírt Pál a fejezetben már idézett ószövetségi 

összefüggések segítségével mondja el. Az Ábrahámnak tett ígéretét 

Isten Jézus Krisztusban valóra váltotta. Általa nyer áldást 

minden nép. Az áldás pedig nem más, mint az újjáteremtő, új 

életet munkáló Szentlélek. Isten kész ingyen, kegyelemből megajándékozni 

Lelkével mindazokat, akik a bűnösökért kereszthalált 

halt és feltámadott Jézus Krisztusban hisznek. Ez az egyetlen lehetőség 

a bűn rabságából való szabadulásra. Istennek az írásban 

lefektetett ítélete egybezár ugyan minden embert a bűn hatalma 

alá, és ezzel eltorlaszolja az önmegváltás különféle útjait, de ezt 

azért teszi, hogy az ígéret a Jézus Krisztusba vetett hit alapján 

adassék a hívőnek. A törvény útján senki sem nyerheti el az ígéretet. 

A bűn hatalma alá vetett embernek minden ilyen irányú 

próbálkozását Isten kudarcra ítéli. Viszont beváltja ígéretét mindazoknak, 

akik hittel fogadják a Jézus Krisztusban felkínált segítségét. 

A törvény végül is nem nyújt igazi választási lehetőséget 

az ígérettel szemben. 

b) A törvény őrzőnk és nevelőnk Krisztusig 

(23—29) A továbbiakban is az ígéret és a törvény viszonyának 

kérdése foglalkoztatja az apostolt. A 19. versben már említette, 

hogy a törvény szerepe időben korlátozott. Kezdetét vette 

a Sinai-hegyi aktussal és véget ér abban a történelmi pillanatban, 

amikor eljön Ábrahám áldást hozó „utódja", Jézus Krisztus. De 

még feleletre vár az a kérdés, hogy az üdvösség történetének 

ebben az átmeneti korszakában Isten milyen szerepet szánt a törvénynek. 

Pál számára mindig az az irányadó, amit Isten Jézus 

Krisztus által cselekedett. A választ most is itt keresi. Innen hull 

fény a törvény valódi rendeltetésére. 

(23) A törvény szerepének véget vető döntő üdvtörténeti fordulat 

lényegét szokatlan módon fogalmazza meg az apostol: 

eljött a hit. Ügy szól a hitről, mintha személy volna. Tulajdonképpen 

személyre is gondol, mégpedig Krisztusra (24. v.), de most 

arra kívánja tenni a hangsúlyt, hogy vele „egy új természetű uralom" 

(Lagrange) korszaka köszöntött be, amelyben az élet alapja 

már nem a vallásos vagy erkölcsi teljesítmény, hanem az Isten 

irgalmas szeretetébe vetett bizalom. Jézus Krisztus küldeté- 

185

sének végső értelme éppen ennek a bizalomnak felébresztése a bűnei 

miatt Isten elől menekülő emberben. 

De azt jelenti-e ez, hogy a „hit megérkezése" előtt senkiben 

sem ébredt bizalom Isten iránt? Hiszen Pál maga is hivatkozik 

Ábrahám hitére (3,6)! Két felelet is kínálkozik ennek a látszólagos 

ellentmondásnak feloldására: a) A hit eljövetelét megelőző 

időszak hivő emberei abban az Istenben bíztak, aki a nekik adott 

ígéreteit, amikor eljött az ideje, Jézus Krisztusban beváltotta. Hitük 

tehát „zsengéje", elővételezése annak a kornak, amelyben 

majd egyedül a hit számít Isten előtt, b) A hit korszakáról mégis 

csak akkor van jogunk beszélni, amikor a hit alapja, Isten irgalmas 

szeretete is minden kétséget kizáró módon nyilvánvalóvá lett 

Jézus Krisztusban. 

Isten a maga terveiben fontos szerepet szánt a törvénynek is. 

De ez az Isten által kiszabott feladat nem azonos azzal, amit a 

zsidóság és Pál ellenfelei tulajdonítanak a törvénynek. Mielőtt 

pedig eljött a hit, a törvény őrizetébe adattunk — írja az apostol. 

De milyen értelemben tart őrizet alatt a törvény minket? Egy bizonyos: 

Pál nem védőőrizetre gondol. A zsidóság úgy gondolta, 

hogy a törvény „kerítésként" vet gátat a bűnnek, és nem engedi 

elharapódzni. A társadalom törvényeinek van is ilyen szerepük. 

(Ezt nevezi Luther a törvény „usus politicus"-ának.) Pál 

azonban Isten kinyilatkoztatott törvényéről beszél. Az emberi törvények 

kénytelenek egy bizonyos határt megvonni, és csak azokat 

minősítik bűnösnek, s csak azokra sújtanak le, akik ezt a 

határt átlépik. Ha minden bűnt számba vennénk és megtorolnánk, 

elviselhetetlenné válna az élet. Viszont ez a gyengeségük is. Hatásuk 

csak a felszínt éri, a gyökerekig nem tud lehatolni. 

Isten törvénye viszont nehéz, sőt reménytelen helyzetbe taszítja 

az embert. Vádol, elmarasztal és Isten haragja alá helyez 

kivétel nélkül mindenkit, mert senki sincs, aki az élet Isten által 

kinyilatkoztatott rendje ellen ne vétene. Azt sem titkolja, hogy 

a bűn beleivódott az emberi természetbe, aminek következtében 

vétkeink nem pusztán jelentéktelen kisiklások, hanem bűnös természetünk 

megnyilatkozásai. Nem kétséges: Pál a törvénynek 

erre a ténykedésére gondol, amikor a törvény őrizetéről beszél. 

Az írás egybezárta a bűn hatalma alá az egész emberiséget (22. v.\ 

és a törvény kapta azt a feladatot, hogy tudatosítsa a kiúttalanság 

állapotát, és lehetetlenné tegyen minden törvénytelen sza- 

186

adulási kísérletet. De a törvény felettünk gyakorolt uralmának 

időbeli korlátot szabott Isten. Csak az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig 

tarthat távol minket tőle. 

(24—25) A hit eljövetele előtti sanyarú állapotot az apostol egy 

másik képpel is érzékeltetni kívánja: A törvény, amelynek őrizetébe 

adattunk, nevelőnkké lett a Krisztusig. A nevelő említése 

nem keltett kellemes emlékeket az ókori olvasóban. Azt a másra 

nem igen használható rabszolgát nevezték „paidagógusz"-nak, 

akinek az volt a feladata, hogy a reábízott kiskorú gyermeket 

— többnyire kíméletlen eszközökkel — fegyelmezze és kordában 

tartsa. Bizony, a törvény rabjai számára nem könnyű az őrizet. 

A törvény szüntelen vádja, elmarasztaló ítélete és fenyegetése sok 

szorongásnak, elkeseredésnek és lázadozásnak forrása. Eredménytelenségre 

kárhoztatott pedagógia ez. Rá akar kényszeríteni 

a jóra, de kedvet és erőt nem ad megcselekvéséhez. 

A törvénynek ez a nevelői megbízatása is korlátozott időtartamra 

szól: Krisztusig van érvényben. Pál ezt a megállapítást egy 

célhatározói mellékmondattal egészíti ki, amiből kitűnik, hogy 

a törvény feladata és Krisztus szolgálata között összefüggést lát: 

a törvény azért lett nevelőnkké a Krisztusig, hogy hit alapján 

igazuljunk meg. De milyen természetű összefüggésre gondolhat, 

miközben — mint láttuk — meg van győződve a törvény cselekedeti 

és a hit alapján történő megigazulás kibékíthetetlen ellentétéről? 

Eléggé általános az az elképzelés, hogy az apostol a törvény 

nevelő munkáját a hit számára pozitíven értékeli, és nélkülözhetetlennek 

tartja. A Krisztus neve előtt álló „eisz" prepozíciót 

célhatározói értelemben veszik, s ennek megfelelően a törvényben 

„Krisztushoz vezérlő mestert" (Revideált Károli ford.) látnak. 

Luther is így érti Pál kijelentését: „A törvény ugyanis előkészít 

a kegyelemre, amikor a bűnt felfedi és megnöveli, megalázza a 

gőgösöket, hogy vágyakozzanak Krisztus segítsége után" (Gal. 

magy. 1519.) Ezzel szemben az az igazság, hogy az apostol nem 

tud a törvénynek ilyen pozitív jelentőséget tulajdonítani. A törvény 

ugyan, mint az ókori nevelő, meggyötör, de ezzel még nem 

tesz senkit fogékonnyá Krisztus elfogadására. Sőt annak idején 

éppen a törvényhez való ragaszkodás tette Pált Krisztus elvakult 

ellenségévé. A dolog fordítva áll: Krisztus megismerése révén értette 

meg a törvény helyét és szerepét az Isten terveiben. Hely- 

187

telen volna tehát szavaiból módszert kovácsolni, és azt gondolni, 

hogy mielőbb bárkinek is az evangéliumot hirdetnénk, a törvény 

szigorával kell fellépnünk vele szemben. Az apostol nem mond 

többet és mást: Isten a törvény által olyan feltételeket szabott az 

embernek, amelyek eleve kudarcra ítélnek minden próbálkozást 

az ő megnyerésére. Mert ő maga akar Krisztusban felkínált bűnbocsátó 

szeretetével megigazítani (2,16; 3,21), azaz gyermekévé 

fogadni (26. v.l), és új emberré tenni mindenkit, aki ezt hittel 

magáévá tesTá. így jöhet létre az egyetlen igaz és helyes viszony 

Istennel, amelyben mindig Isten a kezdeményező és az ember pedig 

az elfogadó. 

Istennek ez a döntése alapvetően új helyzetet teremtett. Miután 

eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve. A kijelentés 

éle félreérthetetlenül a Galáciában kialakult helyzetre 

irányul. Nem szabad a törvény előírásait újra a gyülekezetre erőltetni, 

hiszen lejárt az az idő, amikor Isten törvénye alapján bánt 

az emberrel. De szabad-e úgy értenünk Pál szavait, hogy a törvénynek 

Krisztus után már végképp megszűnt a hatalma az ember 

felett, és ezért már nem is kell törődni vele? Vagy talán csak 

a Tórának, a zsidóság által értelmezett törvénynek kinövéseit tekinti 

túlhaladottnak, míg a törvényt tisztultabb formájában változatlanul 

érvényben levőnek tartja? 

A kérdésekre nem könnyű egyértelmű feleletet adni. Előre 

kell bocsátanunk, hogy az apostol megállapításai nemcsak a Tórára 

vonatkoznak, hanem a törvényre általában, mert szerinte 

minden a törvény követelő jellegén múlik (3,10). Ez pedig kivétel 

nélkül minden törvény közös tulajdonsága. Ha a Tóra helyébe 

más törvényt teszünk, a helyzet semmit sem változik. Isten viszont 

egyszer s mindenkorra nyilvánvalóvá tette, hogy nem törvény 

alapján, hanem Jézus Krisztus által rendezi a viszonyt közte 

és a vele meghasonlott ember között. Istennek ez a döntése 

azonban nem szüntette meg egy csapásra mindenütt a törvény 

uralmát. A galaták is akkor kerültek ki a nevelő befolyás alól, 

amikor az apostol által hirdetett evangélium elhozta közéjük a 

nagy fordulat hírét, és ők hittel fogadták Isten döntését. Sőt, a 

galaták miután már megszabadultak tőle, ismét a törvény uralma 

alá akarják helyezni életüket, és az apostolnak újra emlékeztetnie 

kell őket mindarra, amit Jézus Krisztus tett értük. Teljes 

mértékben megáll tehát, hogy Isten végett vetett a törvény ural- 

188

mának, mégis a törvény hatalmában vagyunk — teljesen időszerűtlenül 

— mindaddig, míg az evangélium el nem juttat a Jézus 

Krisztusba vetett hitre. Nem véletlen, hogy Pál ebben a szakaszban 

olyan sokszor hivatkozik a hitre. Mert, ha Isten Krisztus által 

új korszakot nyitott is az emberiség számára, hit nélkül még 

mindig a letűnt kor gyermekei vagyunk. 

Érdemes gondosabban szemügyre venni a mondat megfogalmazását. 

Pál nem a törvény, hanem a törvény uralma alá vett 

helyzetünk megszűnéséről beszél. Ennélfogva nem tekinthetjük őt 

a szó igazi értelmében antinomistának, törvénytagadónak. Vallja, 

hogy Isten akarata változatlanul érvényben van. Viszont — és erről 

akarja meggyőzni a levél olvasóit — nem elég ismerni és vállalni 

Isten akaratát, hogy az meg is valósuljon az életünkben. 

Csak akkor leszünk alkalmasak akarata cselekvésére, ha előbb 

Isten megújít minket a Jézus Krisztusba vetett hit által. De marad-e 

a törvénynek tennivalója a Krisztusban hivő ember életében? 

Az apostol később, amikor a „Krisztus törvényéről" (5,14 és 

6,2) szól, majd erre a kérdésre is ki fog térni. (Lásd még: 2.16 

magy.-nál!) 

(26) A törvény irgalmatlan nevelő tevékenységére a „hit eljövetele 

után" azért nincs már szükség, mert megváltozott a 

helyzetünk Istennél. Ezt Pál személyesen a galatáknak címezve 

így fogalmazza meg: mindnyájan Isten fiai vagytok a hit által 

Krisztus Jézusban. Az istenfiúság méltóságában részesültek tehát, 

de nem isteni származás révén, mint a pogány hitvilág félistenei, 

hanem örökbefogadás útján, ahogy Isten egykor Izrael népét is 

fiának fogadta. (2Móz 4,22; 5Móz 14,1; Ézs 43,6; 63,8). De az apostol 

a keresztyének jogát az istenfiúság méltóságára a Jézus Krisztussal 

való kapcsolatukból vezeti le: benne lettek Isten fiaivá. 

Mivel a hitük által Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának (1,16? 2,30; 

4,4) hatása alá kerültek, elnyerik azt a kiváltságot is, amellyel ö 

rendelkezik az Atyánál. De arról, hogy istenfiúságunk a törvény 

alatt folyó életnél összehasonlíthatatlanul gazdagabb és nagyszerűbb 

állapotot jelent, a következő szakaszban szól majd az apostol. 

(27) A Galáciában kialakult helyzet, az ott élő keresztyéneknek 

az evangélium és a hit útjának kérdésében bekövetkezett elbizonytalanodása 

nem teszi kérdésessé istenfiúi méltóságukat. Istenfiúságuk 

ugyanis Krisztuson múlik, a Krisztussal való kapcso- 

189

latuknak pedig jelenlegi állapotuktól független, rendíthetetlen 

alapja van. Ti mindnyájan Isten fiai vagytok a hit által Jézus 

Krisztusban — írja Pál —, mert akik a Krisztusra keresztelkedtetek 

meg, Krisztust öltöttétek magatokra. Istenfiúságuk egyszer 

s mindenkorra érvényes záloga tehát a keresztségnek egykor rajtuk 

végbement eseménye. A keresztség eseményének mindkét 

oldalára hangsúly kerül. Aki megkeresztelkedik, Krisztusra keresztelkedik 

meg. Krisztus tulajdonává lesz, és Krisztus az egyház 

szolgálata révén megajándékozza mindazzal, amivel ő rendelkezik. 

A megkeresztelt ember másfelől „Krisztust ölti fel" magára. 

Igényli, vállalja, hittel elfogadja Krisztus szolgálatát. Az ő halálában 

óemberének, régi énjének halálos ítéletét ismeri fel, feltámadásából 

viszont erőt és reménységet merít az új élethez (Rm 

6,4). Egyszóval aki Krisztust ölti fel magára, Krisztus kizárólagos 

befolyása alá helyezi magát, hogy minden dolgát, Istenhez és emberekhez 

fűződő kapcsolatait Krisztus határozza meg. A „Jézus 

Krisztusban" élők, a hittel mindent Krisztustól várók így nemcsak 

névlegesen, hanem valóságosan is Isten fiaivá lettek. 

(28) A mondatfűzést váratlanul megszakítva Pál egy olyan 

mondatot iktat gondolatmenetébe, amely minden bizonnyal a páli 

gyülekezetek hagyománykincséhez tartozott. Látszólag nem sok 

kapcsolata van az eddig mondottakkal, valójában mégis azt a célt 

szolgálja, hogy rávilágítson a törvény és evangélium kérdésének 

messzeható következményeire az emberi kapcsolatok terén. Mert 

a törvény azáltal, hogy az ember teljesítményére épít, szükségképpen 

kihangsúlyozza az emberek között meglevő különbségeket. 

Krisztus viszont összeköt és egyesít: mindnyájan egyek vagytok 

Krisztusban — jelenti ki az apostol a galatáknak. Szavaiból 

nyilvánvaló, hogy az egység már Krisztusban eleve adva van, és 

azt nem megvalósítani, hanem felismerni és vállalni kell. De hogyan 

jött létre az egység Jézus Krisztusban? Úgy, hogy általa 

Isten mindenkit egy szintre helyezett. A kegyelemre szoruló bűnösök 

szintjére, akik számára egyformán szabad és közvetlen az 

út Isten kegyelméhez a Jézus Krisztusért. 

Ha viszont egyedül kegyelemből, Krisztus által lehetünk Isten 

fiaivá, nincs senkinek sem előnye, de hátrányba sem kerül senki 

az Istenhez vezető úton. Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, 

sem szabad, nincs férfi, sem nő. A törvény uralma alatt a népi, 

társadalmi és nemi megosztottság a vallásos élet területére is ki- 

190

hatott. A szabad zsidó férfinak volt a legnagyobb esélye a törvény 

alapján elnyerhető igazság megszerzésére. A galáciai helyzet 

szempontjából különösen az első ellentétpárnak van jelentősége. 

A zsidóság abban a hitben élt, hogy különleges előjogokat 

élvez Istennél, mert rászolgált kiválasztottságára. Büszkén vallotta, 

hogy megőrizte az egyistenhit tisztaságát, komolyan veszi Isten 

törvényét, nem úgy mint a pogányok, akik elmerültek a bálványimádásban 

és az erkölcsi zűrzavarban. Ezen az alapon le is 

nézte a többi népet, és erősen hangsúlyozta különállását. S most 

Pál ellenfelei szintén azt hirdetik a galáciai keresztyéneknek, hogy 

körül kell metélkedniük és a választott néphez kell csatlakozniok, 

ha a megígért üdvösségben részesülni akarnak. Ez azonban teljesen 

elhibázott lépés lenne, mert ismét az ember teljesítményét 

tenné az üdvösség feltételévé. Pedig Isten ingyen kegyelemből 

fogadja fiává azokat, akik Jézus Krisztusban hisznek. Ha viszont 

a hit alapján tartozunk Istenhez, nem számít, hogy valaki zsidóvagy 

görög. Míg a törvény elválaszt, az evangélium összekapcsol. 

A megkülönböztetés az evangélium világosságában elvesztette 

értelmét. Így következik a hit által való megigazulás igazságából 

az emberiség alapvető egysége és összetartozása. 

Ezért a keresztyének között, az egyházban nem élhetnek tovább 

a korábbi ellentétek. „Akik ugyanis Krisztusra keresztelkedtek 

meg — mondta ki az előző versben az apostol —, Krisztust 

öltötték fel magukra." A Krisztushoz tartozó ember Krisztus 

uralma és befolyása alá került, s ez a tény minden másnál döntőbb 

súllyal esik latba életében. Elsősorban Krisztusé, s csak 

azután jöhet szóba népi, társadalmi, nemi hovatartozása. Sőt már 

a Krisztushoz való tartozásnak sem lehetett akadálya az, hogy 

valaki zsidó, vagy görög, szolga vagy szabad, férfi vagy nő. A kegyelem 

nem személyválogató. S ha maradnak is különbségek 

a Krisztushoz tartozók között, egymásban mégis Krisztust kell 

látniuk, hiszen a keresztségben mindnyájan Krisztust öltötték fel 

magukra. Krisztusért minden különbség ellenére testvérei egymásnak. 

Így ábrázolódik ki Krisztus népében az emberiségnek 

faji, társadalmi, nemi, műveltségbeli és egyéb korlátokat túllépő 

egysége és összetartozása. 

De a Krisztushoz tartozás nem emel-e új válaszfalat a benne 

hivők és a benne nem hivők közé? Ha ez megtörténik, mint 

ahogy az egyház történetében nem egyszer megtörtént, akkor a 

191

Krisztusban hivők teljesen félreértik helyzetüket. Mintha nem 

volnának minden emberrel együtt kegyelemre szoruló bűnösök, 

és mintha rajtuk múlna, nem pedig Krisztuson, hogy Isten fiaivá 

lehettek. Aki kegyelemből lett igazzá Jézus Krisztusért, nem emelheti 

magát senki fölé, nem zárkózhat el senki elől és szeretetét 

sem vonhatja meg senkitől. 

A Krisztusban létrejött egység nagyszerű üzenetét félre is lehet 

érteni. így történt Korinthusban is. Rajongó módon azt hitték, 

hogy a Krisztusban hivő ember felülemelkedett minden földi 

megkötöttségen. A valósággal nem számoló rajongásukban például 

egészen odáig elmentek, hogy kétségbevonva a keresztyén 

férfi és nő között meglevő különbséget úgynevezett „lelki házasságot" 

kötöttek egymással, amelyből a testi kapcsolatnak minden 

formáját száműzték. Természetesen ez a gyakorlat sok zavart 

és visszásságot eredményezett. Pál kijózanította őket és megérteti 

velük, hogy nem lehet úgy élniük, mintha az eljövendő világ máris 

közöttük volna. A „már" és „még nem" egészséges eszkatológiai 

feszültségét nem szabad feloldani. (Lásd: lKor 7. fej.!) A különbségek 

tehát nem szűnnek meg egy csapásra ember és ember 

között a Jézus Krisztusba vetett hit által, de válaszfalként sem 

merednek közéjük. Mert a különféle adottságok visszanyerik eredeti 

rendeltetésüket, és eszközei valamint alkalmai lesznek a szolgáló 

szeretetnek. (Lásd még: Kol 3,18; 4,1). 

(29) Végül az apostol összefoglalja és alkalmazza az eddig mondottakat: 

ha pedig Krisztuséi vagytok, Ábrahám utódai vagytok, 

ígéret szerint örökösök. A Galáciában fellépő tévtanítók azt 

hangoztatták a pogányokból lett keresztyén gyülekezetek előtt, 

hogy csak abban az esetben részesülhetnek az Ábrahámnak ígért 

áldásban, ha alávetik magukat a körülmetélésnek, felveszik a törvény 

igáját, és csatlakoznak a zsidósághoz. Az igazság azonban 

nem az ő oldalukon áll. Ha a galaták hallgatnak rájuk, ismét az 

ember teljesítményétől teszik függővé üdvösségüket, pedig már 

Ábrahámnak hit alapján, érdemre nem tekintő kegyelemből adta 

az ígéretet Isten, és így tesz most is, amikor ígéretét Krisztusban 

valóra váltotta. Krisztus Ábrahám ígéret szerinti utóda (3,16). 

Ezért a kegyelem rendje alapján mindazok Ábrahám utódainak 

számítanak, akik Krisztustól, az igazi utódtól erednek és hozzá 

tartoznak, mert Krisztusra keresztelkedtek meg és Krisztust öltötték 

magukra (27. v.), Krisztuséi tekintet nélkül arra, hogy ko- 

192

ábban zsidók voltak-e, vagy görögök (28. v.) Ennélfogva a pogány 

eredetű Krisztusban hivő galáciabeliek is teljes jogú örökösei 

mindannak, amit Ábrahámnak megígért Isten. De az örökség 

említésével már azt a témát érinti Pál, amelyről a következő 

szakaszban akar szólni. 

4. Krisztus által lettünk Isten nagykorú gyermekeivé 

4,1—7 

4,1—7; (1) Azt pedig állítom, hogy addig az ideig, amíg az örökös 

kiskorú, semmiben sem különbözik a rabszolgától, noha ura mindennek, 

(2) hanem gyámok és gondnokok alá van rendelve az 

apa által megszabott ideig. 1 (3) így mi is, amikor kiskorúak voltunk, 

a világ elemei 2 alá voltunk vetve rabszolgaságra 3 . (4) De 

amikor eljött az idő teljessége' 1 , Isten elküldte Fiát, aki asszonytól 

lett, a törvény uralma alá került, (5) hogy a törvény uralma alatt 

levőket megváltsa, 5 hogy részesüljünk a fiúvá fogadásban. 6 

(6) Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának lelkét a mi 

szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abba, Atyám!" 7 Úgyhogy többé nem 

vagy rabszolga, hanem fiú; ha pedig fiú, akkor örökös is Isten 

által. 

1 1—2 vers: A jogi élet területéről vett hasonlat (vö.: 3,15—18-cal!). 

Egy olyan kiskorú gyermek helyzete lebeg az apostol szeme előtt, 

akinek gazdag apja meghalt, és mindaddig gyámság alatt áll, amíg 

az apa által megjelölt életkort el nem éri. Ez idő alatt a kijelölt 

gyám intézi sorsát, vagyonát pedig gondnok kezeli a gyám ellenőrzése 

mellett. A legújabb kommentárok (Schlier, Oepke, Mussner, 

Lührmann) megegyeznek abban, hogy a hasonlatban Pál a galaták 

számára is ismerős hellenisztikus jogszokást vette alapul, mert a 

nagykorúság ideje mind a zsidó, mind a római jogrendben meg volt 

határozva, és nem függött az apa akaratától. A kérdésnek azonban 

nincs perdöntő jelentősége, mert ebben az esetben is — mint oly sokszor 

Pálnál — az ábrázolni kívánt valóság szétfeszíti a hasonlatot. 

Az egykori pogány galaták — még a hitrejutásuk előtti korszakról 

van szó — aligha tekinthetők Isten kiskorú gyermekeinek, hiszen Pál 

pár sorral alább beszél fiúvá fogadásukról. Több gyámot és gondnokot 

is bizonyára azért említ, mert már a hasonlat elmondásakor a világ 

elemeire gondol. Végül a legszembetűnőbb eltérés a hasonlat és a 

valóság között: Isten nem halt meg, mint azt a hasonlat az apáról 

feltételezi. Ezért azokat a hasonlatelemeket kell kiemelnünk, amelyekre 

a gondolatmenetnél szükség van. 2 Világ elemei: Ez a sajátos 

13 

193

kifejezés szóba kerül 4,9-ben is, ahol Pál „gyenge és szegény" elemeknek 

nevezi, és a pogány istenekkel állítja párhuzamba őket. A kifejezés 

előfordul még, és fontos szerepet kap a Kolosséi-levélben, 

mert az ottani gyülekezetben fellépő tévtanítók a „világ elemeit" állították 

vallásos filozófiájuk középpontjába. — A „sztoikheia" (elem) 

szó jelentése a görög nyelvben igen sokrétű: sor, a sornak egy tagja, 

valami kezdeti, alapvető, iránytszabó dolog vagy tanítás. (Lásd: 

Zsid 5,12!) De mit kell értenünk a szakkifejezésnek tűnő állandósult 

szópáron, a „világ elemein"? Delling javaslatát, aki a „világ elemeit'' 

a világ kezdetleges tanításainak vagy a világról szóló kezdetleges 

tanításnak tekinti, számításon kívül hagyhatjuk. Nehéz elképzelni 

ugyanis, hogy egy ilyesféle tanításnak olyan hatalma volna az emberiség 

felett, mint amilyenről az apostol beszél a „világ elemeivel" 

kapcsolatban. A legtöbb írásmagyarázó emberfeletti szellemi vagy 

csillaghatalmakat lát bennük. Űjabban viszont egyre inkább felülkerekedik 

az a nézet, hogy arról a négy elemről (olykor ötről), földről, 

vízről, tűzről és levegőről van szó, amelyek a művelt ókori ember 

felfogása szerint a világmindenség alkotóelemei, és bonyolult kapcsolataik 

révén rendjének biztosítékai. (Lásd: Cserháti: Kol. levél magy. 

19kk. o.) — Pál a „világ elemeit" párhuzamba állítja egyrészt a Tórával, 

másrészt pedig a pogányok isteneivel. A Tóra és a világrend 

összekapcsolását a zsidóság már a bölcsességirodalomban (vö.: Péld 

8,22—31) elvégezte, és a Tórát ipintegy a teremtés tervrajzának tekintette. 

A pogány istenségek viszont a természeti erőket személyesítették 

meg a felvilágosult ókori ember számára. A galaták bizonyára 

ismerték ezeket a „világ elemeihez" tapadó elgondolásokat, és 

különösebb magyarázat nélkül is megértették az apostol utalásait. 

(Kolossé is Kisázsia belsejében feküdt, mint a galaták tartománya is!) 

— Schmithals, mivel a „világ elemei" kifejezés a Galata-levélben 

és a Kolosséi-levélben is előfordul, feltételezi, hogy mindkét esetben 

ugyanazzal zsidó-gnosztikus tévtanítással kell megküzdeni az apostolnak. 

A galáciai ellenfelek tehát szerinte nem a palesztinai zsidókeresztyénség 

soraiból kerültek ki. Schmithals érvelése azonban nem 

helytálló, mert Pál a Galata-levélben a „világ elemeit" minden polemikus 

él nélkül, galaták korábbi életét hatalmukban tartó tényezőkként 

említi. 3 Rabszolgaságra: A rabszolga nehéz és vigasztalan 

sorsára emlékeztető szóban az ókori ember életérzése kap hangot, aki 

abban a hitben élt, hogy rabszolgaként alá van vetve sorsa emberfeletti 

erőinek, és nincs más választása, mint alázatosan engedelmeskedni 

nekik. 'Az idő teljessége: Az apokaliptikus irodalomra valló 

szakkifejezés. A világ sorsán fordító nagy események idejét Isten 

határozta meg, és ezek akkor következnek be, amikor az Isten által 

megszabott idő letelik. Pál tehát arra nem céloz, hogy Jézus a legalkalmasabb 

történelmi konstellációban jött el a világra. (Így gondolják 

más és más megokolással Baur, de Wette, Sieffert és mások.) 

Az időpont kérdésében Isten szabadon döntött, az ő döntései pedig 

kikutathatatlanok. Luther találóan jegyzi meg: „Nem az idő mozdítja 

elő a Fiú küldetését, hanem a Fiú küldetése által válik az idő tel- 

194

jessé." Mindez természetesen nem zárja ki, hogy Isten történelemformáló 

bölcsessége és hatalma közrejátszott az események alakulásában. 

5 Megváltsa: A szó félreérthetetlenül 3,13-ra utal. Lásd: ott. 

6 Fiúvá fogadásban: Nehézkessége ellenére is ragaszkodnunk kell ehhez 

a fordításhoz, mert az eredeti szövegben „hüiotheszia" áll, ez pedig 

az örökbefogadási aktus szakkifejezése. Ezt valamiképpen jeleznünk 

kell, mert fontos teológiai mondanivalót hordoz. A szó csak 

páli iratokban fordul elő: Rm 8,15; 23; 9,4; Ef 1,5. 7 Abba, Atyám! 

Az apa megszólítása személyes kapcsolatban, arám nyelven. Az apostol 

görög fordításban is megismétli: „ho patér", ami magyarul a görög 

nyelvtan szabályai szerint csak így adható vissza: Atyám! Egyike 

annak a pár szónak, amely Jézus anyanyelvéből, az arám nyelvből 

eredeti alakjában a görögül beszélő gyülekezetek liturgiájába is bekerült. 

Igen valószínű, hogy már Jézus ezzel a bizalmas megszólítással 

fordult Istenhez, és az első keresztyének követték őt ebben 

(Mk 14,36). Az sem lehetetlen, hogy Pál ezzel a megszólítással a 

Miatyánk-imádság egyik ősi formáját akarta felidézni olvasóiban. 

Minthogy gazdag tartalommal telített szavakról van szó, bizonyosra 

vehetjük, hogy nem a Lélek egyik különleges adományára, a „gloszszolaliára" 

(nyelveken szólás) hivatkozik. 

(1—7) Két összetartozó gondolatkört sző egybe Pál a következő 

sorokban: az Ábrahámnak ígért örökséget és az istenfiúságot. 

Az örökség azoké, akik a Jézus Krisztusba vetett hit által 

Isten fiaivá lesznek. Már az előbb is szólt erről, csak míg ott a törvény 

alatt élő zsidó ember szemszögéből mutatta ki a Jézus Krisztus 

eljövetelével bekövetkezett hatalmas üdvösségtörténeti fordulatot, 

most a pogány eredetű galáciai keresztyénekre vonatkoztatja. 

A galaták mindaddig nem ismerték a Tórát, míg keresztségük 

után olvasni nem kezdték a gyülekezetben a görög nyelvű 

Ószövetséget, a Septuagintát. Nem ismerték Istent, teremtő hatalmát, 

kiválasztó szeretetét, kijelentett akaratát, világ- és történelemformáló 

tetteit és terveit, úgy ahogy Izrael ismerte (Rm 9,4— 

5), hanem kérlelhetetlen természeti és társadalmi erőkben, a kiszámíthatatlan 

végzetben hittek. Ügy éltek ezeknek a hatalmaknak 

markában, mint a rabszolgák, kiszolgáltatottan, a szabadulás 

reménye nélkül, rettegve a sors csapásaitól, az értelmetlet 

elmúlástól. De Jézus Krisztus számukra is szabadulást szerzett. 

Általa a „rabszolgák" Isten fiaivá lettek. Amit Pál nekik mond. 

párhuzamos a törvény alatt élőknek hirdetett örömüzenettel. Az 

evangélium nem változott, csak a helyzet más, amelyben meg- 

13* 195

szólal. A következő szakasz bepillantást nyújt az apostol pogány 

környezetben végzett igehirdetői szolgálatába, és egyúttal arra 

ösztönöz minket, hogy mi is bátran alkalmazzuk az evangéliumot 

a mindenkori igehallgató helyzetére. 

(1—2) A galaták korábbi, a pogányság idejére eső életét Pál a 

még kiskorú örökös helyzetével szemlélteti: addig az ideig, amíg 

az örökös kiskorú, semmiben sem különbözik a rabszolgától, noha 

ura mindennek. Az örökös különös, ellentmondásos helyzete abból 

adódik, hogy gyámok és gondnokok alá van rendelve. Helyzete 

azonban nem végleges: az apa által megszabott ideig tart. 

(3) Mit akar Pál hasonlatával megértetni a galatákkal? Mindenekelőtt 

azt, hogy Isten terve az ember megsegítésére, megmentésére, 

nem az istengondolat fejlődése, tisztulása útján, hanem 

az idő síkján, a történelem bizonyos eseményeiben valósul 

meg. Jellegzetes biblikus látásmód ez. Míg az ókori emberek, de 

mindenekelőtt a görögök a világ életének örök körforgásában, az 

események visszatérésében hittek, az írás tanúsága szerint a történelemnek 

menete van, és halad Istentől rendelt célja jelé. Az 

apostol is egymást váltó korszakokról beszél. Egy-egy új korszak 

döntő változást hoz Isten bánásmódja és ezzel együtt a bűn, törvény 

és halál uralma tekintetében. Ezért állíthatja szembe egymással 

az egykori állapotot a jelenlegivel, a jelenlegit pedig az eljövendővel. 

így mi is — alkalmazza az apostol a hasonlatot, magát minden 

Krisztusban hivőt is beleértve, hogy már most utaljon a törvény 

nélkül és a törvény alatt élők közös sorsára — amikor kiskorúak 

voltunk, a világ elemei alá voltunk vetve rabszolgaságra. A hasonlatban 

szereplő gyámok és gondnokok tehát a „világ elemei", az 

ókori világképnek azok a tartozékai, amelyek segítségével Pál 

kortársai a teremtett világ mibenlétére, erőire, a benne végbemenő 

folyamatokra próbáltak magyarázatot adni. Bár a „világ 

elemeit" nem tartották kizárólag ártalmas hatalmaknak, mégis 

— hasonlóan a Tórához — kényszerítő erőként jelentkeztek, korlátok 

közé szorították az emberi életet, a hasonlatra gondolva: 

rabszolgájukká tették. 

„Noha ura mindennek!" Ezzel a fordulattal érezteti az apostol, 

hogy hol az igazi helye az embernek a világban. Nem a világ gyámoltalan 

rabszolgájává, hanem a világ javaival szabadon rendelkező 

gazdájává teremtette őt az Isten. (Vö.: lKor 3,21—23!) De 

196

szabadságával csak akkor tud élni, ha összhangban marad Teremtőjével. 

De hogy szabadságával éretlen gyermek módjára vissza 

ne élhessen, Isten gyámság alá helyezte: a „világ elemei" alá vetette. 

Lehet, hogy valaki a „világ elemeinek" kiszolgáltatott, torzó 

életet tartja természetesnek, szükségszerűnek, egyedül lehetségesnek. 

Pál mégis joggal minősíti rabszolgaságnak, mert ismeri 

Isten nagykorú fiainak szabadságát. A megváltozott helyzetből 

visszatekintve, a régi életet csak rabságnak lehet nevezni. Pál tehát 

újból felveszi az egy időre elejtett fonalat (2,4), hogy majd 

nemsokára teljes erővel hirdesse az evangéliumi szabadság örömüzenetét 

(4,21—6,10). 

(4) Isten ugyan kifürkészhetetlen akaratából az emberiséget egy 

időre a „világ elemeinek" uralma alá helyezte, de amikor eljött 

az idő teljessége, amikor az általa kitűzött időpont elérkezett, 

Isten elküldte Fiát. Az üdvösség történetének nagy fordulópontja 

Jézus Krisztus megjelenése a világban, akit az apostol a hellenisztikus 

keresztyén gyülekezetekben különösképpen is kedvelt 

elnevezéssel Isten Fiának (1,16; 2,20; 4,6) nevez, mert a hangsúlyt 

most Jézus Istennel való páratlan és szoros egységére kívánja 

tenni. Az örömhírt majd abban foglalja össze, hogy Isten fiává 

fogadott minket (5. v.). De a mi istenfiúságunk záloga és mintája 

az Isten Fia Jézus. 

Az ún. preexisztens krisztológiát követve Pál azt vallja Jézusról, 

hogy földi léte előtt Istennél tartózkodott (Rm 1,4; 8,3), akit 

azután Isten, amikor elérkezettnek látta az időt, elküldött a világra. 

Már a fogság utáni zsidóság azt vallotta, a megszemélyesített 

Bölcsességről, voltaképpen a Tórában megnyilatkozó isteni 

értelemről, hogy Isten örökkévaló világából a földre jött, hogy az 

embereket megtanítsa bölcsen élni. De amikor a keresztyének Jézus 

földi léte előtti életéről beszélnek, nem arról van szó, hogy 

szolgai módon lemásolták volna a rendelkezésükre álló mintát. 

Merész állításukat Jézus és Isten örökkévaló kapcsolatáról ugyanis 

Jézus feltámadására alapozták. De hivatkozhattak Jézusnak nem 

egy olyan mondatára is, amelyben küldetéséről és jövetelének 

céljáról beszél (Mk 2,17 és párh.; Mk 10,45 és párh.; Lk 19,10). 

Mégis milyen módon volt jelen Isten Fia a világban? Két tömör 

és súlyos, vészterhes jövőt jósoló mellékmondat írja körül Isten 

Fia földi létformáját. Asszonytól lett. Pál nem tér ki Jézus születésének 

körülményeire, bár — mert hallgat az apáról — az sem 

197

zárható ki teljesen, hogy tudott a szűztől születés tanításáról. De 

ez most ebben az összefüggésben amúgy is mellékes. A fontos 

számára az, hogy Isten Fia, mint minden asszonytól született, 

valóságos emberi testben valóságos emberi életet élt, vállalva azokat 

az életfeltételeket, amelyek osztályrészül jutnak a földi létben 

minden embernek, „önmagát megüresítette, szolgai létformát 

véve magára, emberekhez hasonlóvá lett" — mondja a Filippi 

levél himnusza (2,7). 

Azt a megmagyarázhatatlan titkot mondja ki Pál, amit Luther 

a Kiskátéban fogalmazott meg: „Jézus Krisztus valóságos Isten és 

valóságos ember." Azért kell az apostolnak ezt ilyen nyomatékosan 

és félreérthetetlenül kijelentenie, mert Jézusnak páratlan 

kapcsolatban kellett lennie Istennel, és ugyanakkor valóságos embernek 

is kellett lennie, hogy a megváltás művét elvégezhesse. 

Közösséget vállalt a „világ elemei" alá vetett emberrel — pontosabban: 

általa Isten vállalt közösséget vele —, mert csak így vehette 

át a földi lét reánk méltán nehezedő terhét. Aki felette állt 

a „világ elemeinek", hatalmuk alá adta magát, hogy akik rászolgáltak 

a „világ elemeinek" gyámkodására, szabadok lehessenek. 

Amikor Isten Fia valóságos emberként megjelent, a törvény 

alá került. Nincs igazuk azoknak a magyarázóknak, akik szerint 

Pál ezzel nem mond többet és mást, mint hogy Jézus a zsidóság 

tagjává lett. A törvény a Galata-levélben ennél sokkal súlyosabb 

fogalom. Nem Isten Fia vállalta a Tóra terhét minden következményével 

együtt, el egészen a kereszthaláláig. 

A törvény említése váratlan fordulatot hoz a gondolatmenetbe, 

hiszen a galatáknak nem sok közük volt a Tórához. Miért jelentős 

mégis számukra, hogy Jézus a törvény alá került? Már az előző 

versben megfigyelhettük, hogy Pál magát is, aki pedig a Tóra 

tisztelője volt, a „világ elemeinek" uralma alatt élők közé sorolja. 

Az „elemek" rabságát tehát párhuzamba állítja a Tóra rabságával, 

és viszont, mert mindkettőnek lényegéhez tartozik, hogy 

megfosztja az embert az igazi szabadságtól. A törvény említése 

azonban még ezen felül is megmutat valamit, ami a „világ elemeivel" 

kapcsolatban homályban maradhat: Isten a bűn miatt 

helyezte gyámság alá az embert (3,23—24). Amikor Isten Fia a 

törvény alá került, a Tóra terhével együtt a bűn terhét is magára 

vette. Egészen idáig menően vállalta a közösséget az emberrel, 

hogy az Isten fiainak szabadságát elnyerhessük. 

198

(5) Isten azzal a határozott céllal küldte el Fiát a világba, hogy 

a törvény uralma alatt levőket megváltsa. A keresztyén szóhasználatban 

általánosabb jelentéstartalmat hordozó „megváltani" igén 

itt még átüt az eredeti kép: a rabszolga szabaddá lehetett, ha valaki 

a megfelelő összeg lefizetésével „kiváltotta" megalázó helyzetéből. 

Pál arra már az előbb rávilágított, hogy a „világ elemei" és a törvény 

alá vetett ember helyzete semmiben sem különbözik a rabszolgáétól. 

Azt kell tennie, amire kényszerítik, és nincs mód arra, 

hogy helyzetén változtasson. De szabaddá lehet — hangzik az 

örömhír, — mert Isten Fia kifizette az árat érte. Szabadulásunk 

árát pedig azzal fizette le, hogy vállalta a „világ elemei" és a törvény 

alá vetett ember sorsát minden következményével együtt. 

Szinte szó szerint így fogalmazta meg az apostol a megváltás titkát 

3,13-ban: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, 

hogy átokká lett értünk." 

De miért nem nyilvánított minket Isten minden további nélkül 

szabadnak? Miért kellett Isten Fiának árat fizetnie szabadulásunkért? 

Pál és vele együtt az első keresztyének számára nem kielégítő 

az a felelet, hogy Jézusnak azért kellett megjelennie ebben 

a világban, és vállalnia a lét terhét, mert csak így tanúskodhatott 

Isten szeretetéről. Ök Isten szeretetén kívül tudtak Isten 

igazságosságáról is. Isten ugyanis nem ok nélkül vetette az embert 

a törvénynek és a „világ elemeinek" uralma alá. A bűn miatt 

tette ezt, hiszen az ember sorsának nemcsak áldozata, hanem 

megrontója is, és mindaddig nem hárul el az akadály a szabadulás 

útjából, míg a bűn számlája nincs lezárva. A szíve mélyén minden 

bűnös tudja, hogy vétkéért fizetnie kell. De Isten Fia helyettünk 

megadta az árat. Magára vette a reánk nehezedő terhet, el 

egészen a kereszthalálig. Így már nincs akadálya annak, hogy Istenéi 

legyünk. A kiengesztelés szolgálata nem idejétmúlta ótestamentumi 

csökevény. Nélküle nem mehetett végbe a megváltás 

műve. De Isten szeretete is csak Krisztusnak értünk hozott, min- 

_ ket helyettesítő áldozatában tárulhat fel előttünk a maga igazi 

mélységében. 

Isten Fia azért szabadított meg a törvény alá vetett életből, hogy 

részesüljünk a fiúvá fogadásban. Pál tulajdonképpen kétfelől közelít 

ugyanahhoz az eseményhez. Az istenfiúság méltósága csak üres 

cím, ha még a törvény kényszere alatt élő rabszolgák vagyunk. 

Viszont nincs mód a szabadulásra, ha Isten nem emel minket 

199

fiaiként magához. Az apostol egy jogi életből vett kifejezéssel 

rendkívül nyomatékossá teszi: Isten fiaivá adopció által, a fiúvá 

fogadás kegyelmi aktusa révén leszünk (vő.: Jn 1,12). Természettől 

fogva nem vagyunk fiai, és a magunk erejéből nem is lehetünk 

azzá. Isten Krisztus kedvéért fogadott minket fiaivá, de mint 

a fogadott fiú esetében is történik, felruház minket az igazi fiú 

jogaival. Az Isten fiainak életéről, a fiúság tartalmáról most nem 

szól bővebben Pál, de mindennél többet mond azzal, hogy nem 

gyermekeket, hanem „fiakat" említ, mert ezzel az adoptált „fiakat" 

Isten Fiához kapcsolja. A helyzetünk Istennél azonos az Isten 

Fiáéval. Ugyanabban a viszonyban vannak Istennel, mint ő, 

ugyanabba a szolgálatba állnak bele, mint ő, és ugyanúgy részesei 

a végső diadalnak a bűn és halál hatalmai felett, mint ő. De 

nem önmagukért, hanem érette, az ő nevében. 

(6) Amikor Isten Jézus Krisztusért fiaivá fogadott minket, arról 

is gondoskodott, hogy valóban fiaivá legyünk, Atyánknak tekintsük 

Öt, és szívesen cselekedjük akaratát. Mivel pedig fiak vagytok 

— írja a galatáknak az apostol, aki a történtek után sem vitatja 

el tőlük a kapott méltóságot, — Isten elküldte Fiának lelkét a mi 

szívünkbe. Már az Ótestamentumban a Lélek (ruah Jahve) Isten 

érintkezési módja a világgal. A Lélek által teremtette a káoszból 

a világot, és Lelke által hozza el az eljövendő új világot is. „Nem 

hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel (cselekszem 

mindezt) — mondja a Seregek Ura (Zak 4,6). Pál azonban 

Isten Fiának a Lelkéről beszél, a messiási üdvkor Jézus személyéhez 

kötött ajándékáról, amely Benne is lakozott és egyesítette őt 

az Atyával, de a megváltás titkát feltárva az Atya felé fordítja 

azokat is, akiket Isten fiává fogadott. A Lélek láttatja meg velük 

Jézusban a törvény és a „világ elemei" terhét vállaló Isten Fiát, 

és a Fiú áldozatában Isten bűntörlő irgalmát, (vö.: lKor 12,3!) 

A Lélek elküldése az Isten szeretetének olyan megnyilatkozása, 

amely csítk Jézus elküldéséhez fogható. A két esemény szorosan 

kapcsolódik egymással. A Lélek elküldése Isten Fia küldetésének 

következménye, csupán időben nem esnek egybe. Nem valószínű, 

hogy amikor Pál a Lélek elküldésének nagy eseményéről 

szól, a Lélek pünkösdi kiáradására gondol. Isten Fia lelkét a 

mi szívünkbe küldte el — írja, a megajándékozottak közé tehát 

a galatákat is besorolja, — ők pedig akkor kapták a Lelket, amikor 

az apostol Jézust mint megfeszítettet hirdette közöttük 

200

(3,1—5). A Léleknek ez a személyes, az ember szivét, lényének 

központját megragadó munkája az evangélium hirdetéséhez kötődik. 

Ehhez a szolgálathoz küldte el Isten az ő Fiának Lelkét. 

A szívünkbe küldött Lélek pedig ezt kiáltja: Abba, Atyám! Ez 

az erős érzelmi feszültséggel telített, szívből feltörő kiáltás a fiak 

imádsága az Atyához, segítségért (Rm 10,12). Ki kiált, a Lélek, 

vagy akinek a szívében a Lélek lakik? A Lélek által mi, és mi a 

Lélek által (vö.: Rm 8,26—27). Szívünket veszi igénybe, s mégsem 

azonosíthatjuk önmagunkkal. A Lélek munkája az emberben 

megfejthetetlen titok. De hogy ő van munkában, az kitűnik abból 

a bizalmas megszólításból, amellyel a fiak fordulnak Istenhez: 

Abba, Atyám! Mert ezt a bizalommal és szeretettel teli kiáltást 

csak a Lélek tudja előhívni szívünkből, aki „kiárasztja Isten szeretetét 

a szívünkbe" (Rm 5,5). Sorsunk értelmetlensége, bűneink 

vádja ajkunkra forrasztaná a kiáltást. De a Lélek a magát értünk 

odaadó Isten Fiára mutatva meggyőz minket Isten minden félelmet 

és kételyt eloszlató szeretetéről. Így már teljes bizalommal, a 

meghallgatás bizonyos reménységében tudnak a fiak az Atyához 

fordulni. 

(7) Ügyhogy többé nem vagy rabszolga, hanem fiú — vonja le 

Pál, a hasonlatra visszautalva, és minden egyes olvasóját személyesen 

megszólítva, a végkövetkeztetést. A törvény és a „világ 

elemeinek" hatalma nem szűnt meg, de többé nem kell senkinek 

uralmuk alá vetve nekik kiszolgáltatottan élni. Akit Isten a Jézus 

Krisztusba vetett hit alapján fiának fogadott, az hozzá tartozik. 

Ha pedig Isten vele van, akkor ki lehet ellene (Rm 8,32)? Minden, 

a jó és a rossz is javát szolgálja. Szabad lett Isten és jelebarátai 

számára. 

A fogadott fiú egyúttal örökös is. Elnyerte az Ábrahámnak tett 

ígéretet (3,8). A 3,14 és 18. versei alapján az lehetett a benyomásunk, 

hogy az örökség nem más, mint a Lélek ajándéka. Pál viszont 

ebben a versben akkor beszél az örökségről, miután a fiúvá 

fogadással kapcsolatban már szóba hozta a Lélek eljövetelét. 

Ezért most nyilván tágabb értelemben használja az örökség kifejezést: 

Isten fiai helyet fognak kapni az ígéret igazi „földjén", Isten 

eljövendő világában (Mt 25,34). A Lélek „áldásában" (3,14) 

azonban máris jelen van és munkálkodik az eljövendő üdvkor. 

A Lelket Isten fiai zálogul (Ef 1,14; 2Kor 1,22) és ízelítőül (Rm 

8,23) kapták, előlegként a teljes örökségre. 

201

Mindez Isten által történt és fog megtörténni. Nem minden 

szándék nélkül vetette Pál az „Isten által" kifejezést a gondolatmenet 

végére. Mert nemcsak az örökséget kapjuk Tőle, hanem 

már az az út is, amelyen az örökséghez hozzájutunk, kizárólag az 

ő megmagyarázhatatlan szeretetének műve. Minden, ami megváltásunkért 

történik, Tőle indul ki. 

5. Maradjatok meg abban, amire eljutottatok! 

(4,8—20) 

4,8—20: (8) Hanem ti, akik egykor ugyan Istenről nem tudva, 

olyan istenek szolgálatára adtátok magatokat, amelyek lényegük 

szerint nem istenek 1 , (9) most 2 viszont megismertétek Istent, vagy 

még inkább: Isten ismert meg titeket, miként fordulhattok ismét 

a gyenge és szegény elemekhez 3 , akiknek újra rabszolgái kívántok 

lenni? (10) Kínosan ügyeltek napokra, hónapokra, időszakokra és 

esztendőkre. 4 (11) Aggódom miattatok, nehogy valamiképpen hiábavaló 

legyen, amit értetek fáradoztam. 

(12) Legyetek olyanok, mint én, mert én is olyanná lettem, 

mint ti 5 , testvéreim, kérlek titeket. Semmivel sem bántottatok 

meg engem. (13) Ellenkezőleg, tudjátok, hogy testi erőtlenség 

miatt 8 hirdettem első ízben 7 az evangéliumot nektek, (14) és ami 

kísértést jelenthetett volna számotokra a testemben 8 , nem utáltátok 

meg, és ki sem köptetek 9 , hanem úgy fogadtatok, mint Isten 

angyalát, mint magát Jézus Krisztust. (15) Hol van hát a ti örvendezésetek? 

Mert tanúskodom mellettetek, hogy ha lehetséges lett 

volna, a szemeteket kivájjátok és nekem adjátok 10 . (16) Ezért hát 

ellenségetekké lettem, amikor az igazságot hirdetem nektek? 11 

(17) Nem jól buzgólkodnak értetek, hanem el akarnak titeket szakítani 

12 , hogy érettük buzgólkodjatok. (18) Jó dolog a jóért buzgólkodni 

mindenkor, és nemcsak akkor, amikor ott vagyok közöttetek. 

(19) Gyermekeim, akikért újra szülési fájdalmakat szenvedek 

13 , míg Krisztus ki nem formálódik közöttetek 14 : (20) szeretnék 

azonban most nálatok lenni, és változtatni a hangomon 15 , 

mert bizonytalanságban vagyok felőletek. 

1 Lényegük szerint nem istenek: Pál a galaták korábbi politeizmusának 

jellemzésében nem azt a prófétai vonalat követi, amely a 

bálványokat ember által készített, tehetetlen báboknak tekintette 

(Ézs 44,9—20; 46,5—7; Zsolt 115,4—8; Hab 2,19—20 stb.). Szerinte a 

202

pogányok által tisztelt istenek mögött reális erők húzódnak meg, 

amelyek befolyásuk alatt tartják a bennük hívőket (vö.: lKor 8,4—6; 

10,0—20; 12,2). A pogányok tévelygése abban állt, hogy ezeket a megszemélyesített 

erőket tekintették a végső valóságnak. „A teremtményt 

imádták és szolgálták a Teremtő helyett" — írja Pál Rm 1,25-ben. 

2 Egykor — most: Az apostol nem egyszer él (Rm 3,21; 5,9,-11; 13,11; 

2Kor 5,16; Gal 2,20; Kol 1,22 stb.) ezzel a minden bizonnyal őskeresztyén 

igehirdetési fordulattal (P. Tachau), hogy kifejezésre juttassa 

azt a gyökeres eszkatológiai fordulatot, amely Jézus Krisztus 

által bekövetkezett 3 Gyenge és szegény elemekhez: Lásd: a 4,3-hoz 

közölt 2. jegyzetet. Pál összefüggést állapít meg a pogányok istenei, 

a „világ elemei" és a törvény között. 4 Napok, hónapok, időszakok és 

esztendők: A kedvező és kedvezőtlen napok megkülönböztetése az 

asztrológia segítségével hozzátartozott a pogányok hitéletéhez. Erre hivatkozik 

Schmithals, amikor kétségbe vonja, hogy Galáciában judaista 

tévtanítók folytattak agitációt. Pedig a „naptárkegyesség" a zsidóságra 

Is jellemző volt. Hogy eleget tehessenek a törvénynek, pontosan 

ki kellett számítaniuk, melyik napra kell esnie a szombatnak vagy 

más fontos ünnepnek (pl. a páskaünnepnek). Az égitestek ebből a 

célból teremtettek (lMóz 1,14). Az emberi életnek tehát bele kell 

illeszkednie a kozmikus rendbe, mert az égitestek járását ugyanúgy 

Isten törvénye szabja meg, mint az ember magatartását. Ezért a törvénytisztelő 

kegyes „kínosan ügyel" az égitestek által megadott időpontok 

betartására. A kumrániak és a jeruzsálemiek között feszülő 

ellentét egyik oka éppen az eltérő időszámítás volt. Pál tehát nem 

minden alap nélkül von párhuzamot a „világ elemeinek" uralma alatt 

folyó és a törvény alá vetett élet között. 5 Olyanná lettem mint ti: a 

magyarázók többségének véleménye szerint az apostol arra céloz, 

hogy amikor annak idején a galaták között megjelent, úgy élt, mint 

ők, tehát nem a zsidó törvények szerint (vö.: lKor 9,21-gyel). 6 Testi 

erőtlenség miatt: a „dia" tárgyesettel nem körülményhatározói, hanem 

okhatározói elöljáró, és ezért a „di'asztheneian"-t nem helyes így 

fordítani: „testi erőtlenségemben". Többek között Schlier, Mussner 

és Lührmann is azon az állásponton van, hogy a galaták körében 

végzett szolgálatra az apostol „betegsége miatt" került sor. Talán 

Pál betegsége áll Lukács megjegyzésének hátterében is. „(Pálék) átmentek 

Frigia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte 

nekik, hogy hirdessék az igét Ázsia tartományában." (Csel 16,6) 7 Első 

ízben: a „to proteron" jelentése lehet „először" vagy „első ízben", de 

lehet „egykor" is. Ha az első jelentést vesszük alapul, akkor Pál 

ezzel az időhatározó szóval legalább kétszeri galáciai tartózkodásra 

utal. Legutóbb Lührmann vonta kétségbe, hogy a „to proteron" ezt 

jelentené. Szerinte „egykor"-nak kell fordítanunk. Ennélfogva nem 

tekinthető a Lukács által feltételezett második galáciai tartózkodás 

(Csel 18,23) bizonyítékának. 8 Ami kísértést jelenthetett volna számotokra 

a testemben: Pál még mindig a betegségéről beszél, és a kissé 

körülményes mondatszerkezettel azt akarja kifejezni, hogy betegségét 

a galaták az ókori közhiedelem nyomán könnyen megszállottságnak, 

203

gonosz szellem művének foghatták volna fel, de ezt nem tették. 9 Ki 

sem köptetek: a mondat előbbi értelmezésének helyes voltát támasztja 

alá, mert a máig is élő babonás elképzelés szerint köpéssel lehet 

védekezni a gonosz szellem ártó szándékával szemben. 10 Ha lehetséges 

lett volna, a szemeteket kivájjátok és nekem adjátok: több magyarázó 

is úgy véli, hogy az apostol egy, már az ókorban is gyakori 

szólást idéz, és csak annyit akar mondani, hogy a galaták készek lettek 

volna érte mindent megtenni. Ha viszont kijelentését képletesen 

érti, akkor nincs értelme a „ha lehetséges lett volna" feltételes mondatnak. 

Ezért a magyarázók egy része hajlik afelé, hogy Pál ezzel 

a mondatával szembajára utal. Szembetegsége természetéről azonban 

semmi bizonyosat sem mondhatunk. "Amikor az igazságot hirdetem 

nektek?: A participiumos szerkezet (alétheuón) miatt a mondatot kétféleképpen 

lehet érteni: a) Utólag gondolják úgy, hogy amikor Pál 

először hirdette közöttük az igazságot, tulajdonképpen ellenségük 

volt. b) A levél írásának idejére lett ellenségükké, mert az igazságot 

szólja nekik. Mindkét értelem belesimul a gondolatmenetbe. 12 El 

akarnak titeket szakítani: Az „ekklein" értelme pontosan: kizárni. Átvitt 

értelemben: közösségből kirekeszteni. A kifejezés kissé nehézkes, 

mert az ellenfelek Páltól akarják eltávolítani a galatákat, nem 

pedig a maguk közösségéből kizárni. Vagy talán a különös szó megválasztásában 

egy előttünk már érthetetlen célzás rejlik? Esetleg az 

egyház szóval való egybecsengése miatt döntött Pál amellett az ige 

mellett (ekklészia-ekkleiszai) (Schlier), hogy így juttassa kifejezésre: 

ha tőle elszakítják őket, az egyház testéből szakadnak ki. 13 Újra 

szülési fájdalmakat szenvedek: Nem puszta hasonlat, hiszen az apostoli 

szolgálat által Isten „újjá akarja szülni" az embert. (Lásd: 6,15; 

lKor 14—15.) 14 Közöttetek: az „en hümin" egyaránt lehet „bennetek" 

és „közöttetek" is. Az utóbbi változat mellett szól az a megfontolás, 

hogy Pál az egyes keresztyént nem magánembernek, hanem Krisztus 

teste tagjának tekinti (vö.: lKor 12,12; Fii 2,1—5), és az egyház tagjai 

csak kölcsönös szolgálataik révén „ábrázolhatják ki Krisztust". 15 Változtatni 

a hangomon: Szinte minden magyarázó másként érti Pál 

szavait. A megoldásokat három típusba sorolhatjuk: a) A kemény szavak 

után szelídebben szeretne szólani hozzájuk (Sieffert, Oepke, 

Lightfoot és mások), b) Élőszóval szeretne szólni hozzájuk, mert ebben 

az esetben az adott helyzethez tudna igazodni (Lagrange, Schlatter, 

Kahler), c) Schlier különvéleménye: angyalok nyelvén szeretne 

velük beszélni, hogy feloldja őket az igézet alól. — Az összefüggés a 

második változat mellett szól. 

a) A törvény útja visszavisz az „elemek" rabságába 

* 

(8—11) A most következő négy vers szóhasználatában, de tartalmi 

tekintetében is szorosan kapcsolódik az előző szakaszhoz. 

Már ott a pogány származású galaták helyzetét tartotta szem előtt 

204

az apostol, és az ő szempontjából fogalmazta meg az evangéliumot: 

Krisztus által Isten fiává fogadott titeket, és ezáltal felszabadultatok 

a „világ elemeinek" rabsága alól. De hogyan kell megítélni 

ennek az evangéliumnak alapján azt az új helyzetet, amely 

a törvény megtartását követelő tévtanítók fellépésével alakult ki 

a galáciai keresztyének között? Pál kimutatja, hogy az emberi 

életre gyakorolt hatásuk szempontjából nincs különbség a pogány 

istenségek, a „világ elemei" és a törvény követelései között. 

Ennélfogva a galaták, amikor a törvény útját választják, a hitrejutásuk 

előtti állapotba zuhannak vissza. Fájdalmas irónia érződik 

ki a sorokból: A galaták azt hiszik, hogy nagy lépést tesznek 

előre a teljesebb keresztyén élet irányába, valójában azonban 

mindent kockára tesznek. 

(8—9) Pál arra a nagy változásra emlékezteti a galáciai keresztyéneket, 

amely az általa hirdetett evangélium nyomán ment végbe 

életükben. A Jézus Krisztus által bekövetkezett nagy üdvösségtörténeti 

fordulat az apostol szolgálata révén határkővé lett 

az ő számukra is. 

A fordulat lényegét Pál a legdöntőbb ponton (4,6!), az istenismeret 

terén létrejött változásban ragadja meg. Azelőtt nem tudtak 

Istenről. Hiányzott belőlük az az istenismeret (daat Jahve), amelynek 

a zsidóság (Jer 10,25; Zsolt 79,6) és a keresztyénség (IThess 

4,5; Csel 17,30) Isten kegyelméből birtokába jutott. Tévelygésükben 

azután olyan istenek szolgálatára adták magukat, amelyek 

lényegük szerint nem istenek. Pogány mivoltukban nem váltak 

istentelenné, sőt nagyon is vallásos emberek voltak, csakhogy a 

Teremtő helyett a teremtményt tisztelték (Rm 1,25), és tekintették 

a végső valóságnak. Mert „a világ a maga elemi erőivel, kivédhetetlennek 

látszó törvényszerűségeivel és végzetszerűségével, 

parancsolóan és sokatígérően, isteni tiszteletet követelt a maga 

számára" (Schlier). Célt tévesztett vallásosságuk súlyos következményeket 

vont maga után. Mivel a világ különféle jelenségeit isteni 

jelleggel ruházták fel, hatalmuk alá vetették magukat, rettegő 

és készséges rabszolgáikká lettek. A világ formálta őket, és 

nem ők a világot (vö.: Rm 1,26—30). (Pál ítélete a pogány vallásosságról 

sok tekintetben egybecseng a vallástudomány megállapításaival, 

de a természet- és emberimádat kialakulását az igaz 

istenismeret hiányára vezeti vissza.) 

A galaták egykor ugyan tudatlanságban voltak Isten felől, 

205

most viszont, amikor Jézus Krisztussal új korszak kezdődött az 

üdvösség történetében, és ennek híre az apostol szolgálata révén 

hozzájuk is eljutott, megismerték Istent. Mire gondol Pál? Bizonyosan 

nemcsak arra, hogy a galaták belátták az egyistenhit igazát 

a pogány többistenhittel szemben. Az Isten megismerése az 

Ótestamentumon nevelkedett ember számára sokkal többet jelent 

puszta értelmi aktusnál, belátásnál. Mivel tudja, hogy Isten is 

csak úgy ismerhető meg, mint embertársunk: személyes kapcsolat, 

érintkezés révén. Lénye akkor tárul fel előttünk, amikor ö 

kiválaszt, megszólít, megítél és megszabadít minket, mi pedig 

Urunknak valljuk és szolgáljuk öt (lMóz 18,19; 2Móz 33,12 stb.). 

Pál kijelentését csak ebben az összefüggésben érthetjük meg. 

A galaták között annak idején ugyan Jézus Krisztust hirdette, 

mégpedig mint megfeszítettet (3,1). De a Megfeszítettben maga az 

élő Isten lépett a galaták életébe, az ö szeretete ragadta meg őket, 

és adott új irányt életüknek. Ez a minden akadályt leküzdő szeretet 

győzte meg őket arról, hogy a Jézus Krisztus Atyja az egyedül 

igaz Isten, s vele szemben nem tulajdoníthatnak semminek a 

világon „isteni lényeget". 

Ezért látja szükségesnek az apostol a galaták istenismeretéről 

mondottakat kiegészíteni, sőt helyreigazítani: sokkal inkább arról 

van szó, hogy Isten ismert meg titeket. Bármilyen fontos szerepe 

is van életükben a helyes istenismeretnek, hitük alapjává mégsem 

tehetik. Minden azon fordult meg, hogy Isten kapcsolatba lépett 

velük (ismeri őket), kiválasztotta és fiaként szereti őket (Rm 

8,30; lKor 8,3). Még a helytálló istenismeret is töredékes, s csak 

annyit ismerhet meg Istenből, amennyit Ö felfed önmagából. 

Majd amikor színről színre látjuk öt, fog eltűnni minden kínzó 

kérdés és homály az Isten ismeretéből (lKor 13,12). De addig is 

bizonyosak lehetünk afelől, hogy Isten nemcsak tökéletesen ismer, 

hanem meg nem érdemelt szeretettel szeret is minket. 

Mivel Isten már megajándékozta a galáciai keresztyéneket az ő 

ismeretével, megfoghatatlan, hogy most mégis úgy tesznek, mintha 

meg sem ismerték volna Istent. Pál ugyanazzal a megdöbbent, 

hitetlenkedéssel vegyes csodálkozással, mint 1,6-ban, teszi fel a 

kérdést a galatáknak: miként fordulhattok ismét a gyenge és szegény 

elemekhez, akiknek újra rabszolgái akartok lenni? Nem vádolja 

őket bálványimádó múltjuk felelevenítésével. Ezt a lépést 

206

még nem tették meg. De ha az „elemeket", ezeket a világ életét 

meghatározó erőket és törvényszerűségeket most már nem is tartják 

„lényegük szerint isteneknek", mégis ugyanazzal a várakozással 

és félelemmel fordulnak feléjük, és ugyanolyan rabszolgai alázattal 

igyekeznek igazodni hozzájuk, mint amikor még istenként tisztelték 

őket. Pál gyenge és szegény elemeknek nevezi a galaták 

szemében ismét oly jelentősnek tűnő világformáló erőket. Nem 

mintha elvesztették volna hatalmukat és befolyásukat a világban. 

Azért gyengék és szegények, mert sem megadni, sem elvenni nem 

tudják azt az új és gazdag életet, amelyet Isten ajándékoz Jézus 

Krisztusban a benne hívőknek. S a galaták most újra készek 

mindezt tőlük várni, és azért a vak reményért az Isten fiainak 

szabadságát kockára tenni. 

(10) önkéntelenül is felmerül a kérdés: az „elemek" vonzásába 

kerültek-e valóban a galáciai keresztyének, vagy csak Pál jellemzi 

így a bekövetkezett változásokat? Nem egy írásmagyarázó azon 

a véleményen van, hogy csakugyan az „elemek" tiszteletének újraéledéséről 

volt szó Galáciában. Mussner szerint a galaták a tévtanítók 

által támasztott követelményeket pogány múltjuk hatására 

minden további nélkül összhangba hozhatták az „elemek" 

kultuszával. Lührmann viszont arra gondol, hogy maguk a tévtanítók 

hivatkoztak az „elemekre" tanításuk alátámasztására. De 

akik így ítélik meg a helyzetet, nem ismerik fel az apostol gondolatmenetének 

irányát, nem veszik észre mondatainak élét. 

Nem, Pál most is azokat tartja szem előtt, akiket kezdettől 

fogva: a Tóra előírásait a galatákra erőltető tévtanítókat és a nekik 

engedő galáciai keresztyéneket, ő tesz egyenlőségi jelet a törvény 

előírásaihoz való ragaszkodás és a „világ elemeinek" szolgálata, 

sőt az „elemek" szolgálatán keresztül tulajdonképpen a 

pogány bálványimádás közé is. Mert hát azok, akik kínosan 

ügyelnek napokra, hónapokra, időszakokra és esztendőkre, hogy 

hétköznapjaikat és ünnepnapjaikat a törvény előírásai szerint az 

égitestek járásához igazítsák, nem ugyanúgy rabjai-e ennek a világnak, 

mint a „világ elemeihez" igazodó, vagy világ erőit isteni 

lényeggel felruházó pogányok? Az apostol nem esik túlzásba, és 

nem csap vaklármát, mint ahogy Mussner állítja. Az evangélium 

szemszögéből nézve ugyanis teljesen mindegy, hogy mi csorbítja 

meg Isten fiainak szabadságát, a világ erőviszonyai-e vagy a törvény 

előírásai. A törvény, pedig Isten szent akaratát tükrözi, ép- 

207

penúgy gúzsba köti az embert, mint a bűn és a halál (E. Schweizer). 

A galaták sok keresztyénhez hasonlóan nem veszik észre, hogy 

milyen veszedelmes lejtőre kerültek, amikor a keresztyén élet lényegét 

a törvény megtartásában vélték megtalálni. Először is: 

mert aki a törvény lőírásaira ügyel, nem szabad a felebarátja 

szolgálatára (vö.: Jézus összeütközését a törvényhez ragaszkodó 

kegyességgel, Mk 2,18—3,6 és párh.). „Ha egy nap, egy hónap, 

egy ünnepi időszak vagy egy esztendő sem kezdődhet el anélkül, 

hogy az ember a velük kapcsolatos előírásokat mérlegelje és 

szemmel tartsa" (Schlier), miként fordíthatna figyelmet segítségre 

szoruló embertársára? Másodszor: mert aki a törvény útjára 

lép, ismét a maga teljesítményeit helyezi előtérbe, és leveszi tekintetét 

Krisztusról, tehát lelép a kegyelem talajáról. Ha pedig 

valakinek újra a saját üdvössége válik a legfőbb gondjává, nem 

tud felszabadultan törődni másokkal. Harmadszor: mert aki a törvény 

alapján akarja elfogadtatni magát Istennel — és ez talán a 

legfontosabb összefüggés —, sohasem tudhatja, mire számíthat 

Istennél. Nem tud gyermeki bizalommal kiáltani az Atyához, s 

ezért úgy érzi, ki van szolgáltatva körülményeinek. Ha valaki 

nem tudja Krisztus kezéből venni istenfiúi méltóságát, menthetetlenül 

rabjává lesz ismét a „gyenge és szegény elemeknek". Ezért 

nem túloz Pál. A gyanútlan galatákat rá kell ébresztenie a törvénnyel 

való kacérkodás veszélyeire. Hiszen ők azt hiszik, hogy 

egy fokkal előbbre jutottak azon az úton, amelyre Pál állította 

őket annak idején, de valójában a pogányság szintjére zuhannak 

vissza. 

(11) Ez a kilátás szorongással és aggodalommal tölti el az apostolt. 

Félő, hogy valamiképpen hiábavaló lesz, amit értük fáradozott. 

Mert nem volt könnyű áttörnie az evangélium világosságával 

a bálványimádás sötétségén, és elvezetnie őket Jézus Krisztus 

által az Isten fiainak szabadságára. Hogy ez milyen kemény fáradozást 

jelentett számára, abból a következő sorok sejtetnek valamit. 

Most mindez a fáradozás kárbavész, ha a galaták nem maradnak 

meg a kegyelem talaján. A galatákkal együtt viszont apostoli 

létének értelme is veszélybe kerül (Gal 2,2; Fii 2,16; IThess 

3,5; Csel 20,24). 

208

) Krisztusnak újra ki kell ábrázolódnia a galaták között 

(12—20) Amint láttuk, a galáciai keresztyének készek lemondani 

a kegyelmi ajándékként kapott istenfiúi méltóságukról, bár abban 

a hitben élnek, hogy egy fokkal előbbre lépnek a hit útján, és 

most kezdődik igazán az új élet számukra. Ezért emlékezteti Pál 

őket arra az időre, amikor először hirdette közöttük Krisztust, 

mégpedig mint megfeszítettet (3,1). Akkor még szó sem lehetett 

a törvény megtartásáról, hiszen pogányok voltak, és Isten mégis 

fiaivá fogadta őket Jézus Krisztusért. Ezt azon lehet jól lemérni, 

ahogyan befogadták az apostolt, pedig egyáltalán nem keltett lenyűgöző 

benyomást. A keresztyén ember élete az idők során gazdagodhat 

tapasztalatokban, megerősödhet a szolgálatban, szilárdabb 

lehet reménysége, de helyzetének alapképlete Isten és emberek 

előtt nem változik: élete végéig Krisztusért kegyelmet 

nyert bűnös marad. 

Olyan melegséggel és egyúttal fájdalommal emlékezik és emlékeztet 

Pál, amit csak az érezhet, aki nehéz körülmények között, 

váratlanul kapta őket ajándékba Istentől. A szaggatott fogalmazás 

is ezt érzékelteti. De most sem sajnálja a fáradságot azért, hogy 

ismét olyanná tegye őket, mint első találkozásuk idején voltak. 

(12a) Legyetek olyanok, mint én, mert én is olyanná lettem, 

mint ti, testvéreim — kérleli Pál a galáciai keresztyéneket, személyét 

is latba vetve az ügy érdekében. Mint nem egy alkalommal 

(lKor 4,16; 11,1; Fii 3,17; IThess 1,6; 2Thess 3,7—9), most sem 

riad vissza attól, hogy önmagát állítsa követendő példaként a 

gyülekezet elé. Nem az erkölcsi feddhetetlenségére hivatkozik. 

Benne azt az embert kell követniük, aki mer következetesen kegyelemből, 

hit alapján élni. Mert amikor hozzájuk ment, olyanná 

lett, mint ők: a Tóra nélkül élő pogányok közt törvény nélkülivé 

lett, noha nem függetlenítette magát Isten törvényétől, hanem 

Krisztus törvényéhez igazodott, hogy megnyerje őket (lKor 9,21). 

Szabad volt az ő számukra. Zsidó létére is volt bátorsága félretenni 

a Tóra óvóintézkedéseit a pogányokkal való érintkezésben. 

Nem zárkózott el előlük kegyes gőggel, nem félt leülni velük egy 

asztalhoz, azt enni, amit elé raknak (2,15—19). Nem tartott attól, 

hogy a pogány életmód megronthatja őt. Csak azt az embert látta 

bennük, akiket Krisztus éppen úgy újjáteremthet, mint ahogy 

őt is újjáteremtette. Ha nem így gondolkodott volna, az evangé- 

11 209

lium soha nem jut el hozzájuk. Ne törekedjenek tehát a törvény 

alapján álló, de önhittséghez és elzárkózáshoz vezető kegyességre, 

hanem legyenek olyanok mint Pál, aki szabaddá lett a szeretetre 

és szolgálatra. 

(12b—14) De az első találkozás alkalmával a galaták még olyanok 

voltak, mint ő. A szeretet nyíltságával közeledő apostolt ők is 

minden fenntartás nélkül befogadták. Semmivel sem bántották 

meg őt. Pedig ha akkor is úgy gondolkoztak volna, mint most, bizonyára 

elutasítják. A törvény mércéjét alkalmazva nem gondolták 

volna, hogy Istennek különleges oltalom alatt álló követe ő. 

Hiszen ők is jól tudják, hogy testi erőtlenség miatt kényszerült 

megszakítani útját Galáciában, és így kerülhetett sor arra, hogy 

első ízben hirdesse az evangéliumot nekik. Micsoda ellentmondás! 

Olyan ember szól Krisztus szabadító szeretetéről, aki maga is 

betegség foglya. Pál betegsége mégsem lett hitük akadályává. 

Démoni megszállottsággal is magyarázhatták volna, és így az ő 

testi állapota kísértést jelenthetett volna számukra, de betegségét 

nem utálták meg és ki sem köptek, mint máskor, amikor gonosz 

rontástól tartottak. Sőt, úgy fogadták őt, mint Isten angyalát, 

mint magát Krisztus Jézust. A beteg emberben felismerték Isten 

küldöttét, s ami még ennél is több: ugyanazzal a tisztelettel és 

hálával tekintettek rá, mint szabadítójukra, Jézus Krisztusra (Mt 

10,40; Fii 17). 

Miért éppen a betegsége által kiváltott hatásra emlékezteti az 

apostol olvasóit? Milyen tanulságot rejt magában a törvény igáját 

felvenni készülő galaták számára az a fogadtatás, amelyben 

egykor részesítették őt? Kétségkívül azt kívánja ezzel bebizonyítani 

nekik, hogy akkor még jól értették a megfeszített Krisztusról 

szóló evangéliumot (3,1). Megsejtették, hogy a „küldött nem lehet 

nagyobb a küldőnél" (Jn 13,16). A közéjük érkezett apostol Urának 

sorsában osztozik. Jézus lemondott az isteni létforma őt megillető 

védettségéről, és vállalta az emberi lét és a törvény terhét 

(4,4) a bűnösökért egészen a kereszthalálig. Tehát nem mindenkit 

térdrekényszerítő hatalommal, hanem mindent vállaló szeretettel 

közelít a bűnös ember felé. Ez a szeretet vonzotta ellenállhatatlanul 

a pogány galatákat is. De lehet-e erről a szeretetről minden 

bajtól védetten, hatalmi helyzetből tanúskodni? „A mi kincsünk 

cserépedényekben van — írja Pál 2Kor 4,7-ben — hogy (az 

evangélium) rendkívüli erejét Istennek tulajdonítsuk." A „cserép- 

210

edény" apostol (vö.: 2Kor 11,23—33) nemhogy taszította volna a 

galatákat, hanem inkább bizalmat ébresztett bennük Isten és az ő 

küldöttje iránt. Mert csak Isten szorongató szeretete vehette rá 

az apostolt, hogy betegen is a galaták sorsát hordja szívén. A 

törvény azt sugallja, hogy mindenki kapja azt, amire rászolgált. 

Ha a galaták erre a hangra hallgatnak, borzadva fordulnak el az 

átoksújtotta embertől. De Jézus Krisztus a törvény rendje helyébe 

a kegyelem rendjét állította. Ez volt az egyetlen esélyük a pogány 

galatáknak arra, hogy Isten fiaivá lehessenek, és ők ezt meg 

is ragadták. 

(15—16) Pál attól tart, hogy a galaták már nem azok, akik azelőtt 

voltak. Hol van hát a ti örvendezésetek? — próbálja őket elgondolkodtatni 

és észretéríteni. Akkor boldognak mondták magukat 

(„makariszmosz"!), hogy körükben tudhatták őt. Nemhogy 

utálkozva fordultak volna tőle el, hanem hálából az életüket 

újjáteremtő evangéliumért mindent készek voltak megtenni, hogy 

segíthessenek a beteg apostolon. Ö maga tanúskodik mellettük: 

ha lehetséges lett volna, a szemüket kivájják és neki adják. Nyilván 

valami szembaj kínozhatta. Hogy milyen természetű szembetegségről 

lehetett szó — egyes magyarázók fokozott lelki érzékenységből 

eredő vakságra gondolnak (Csel 9,8?) — ebben az 

összefüggésben nem fontos. Pál csak emlékeztetni akarja őket: 

akkor a szeretet még kölcsönös volt közöttük. 

Most viszont már nem tudnak jó lélekkel gondolni rá. A tévtanítók 

hatására bizalmatlanok lettek iránta. Talán elhallgatta a 

teljes igazságot, és nem tanított helyesen a törvényről, amikor közöttük 

járt. Időközben ők is forgatták az Ószövetséget, és most 

más megvilágításban látják Isten akaratát. Lehetséges, hogy levelét 

is majd ezzel a gyanakvással fogadják, mintha nem tiszta 

szándékkal, hanem féltékenységből vagy hatalomvágyból közeledne 

hozzájuk. Hát ellenségetekké lettem, amikor az igazságot 

hirdetem nektek? — próbálja őket Pál jobb belátásra bírni. Az 

az igazság, amelyet egykor hirdetett közöttük, és most is képvisel, 

a megfeszített Krisztus és Istennek benne felkínált minden embernek 

szóló, feltételekhez nem kötött kegyelme. A jeruzsálemi 

apostoli gyűlésen is azért küzdött, hogy ez az igazság sértetlenül 

megmaradjon a pogányok, többek között a galaták számára is 

(2,5). De lehet-e ellenségnek tekinteni azt, aki egyedül az ő üdvösségüket 

tartja szem előtt? 

14· 211

(17) Ha valaki ellenségük, akkor az őket megkörnyékező tévtanitók 

azok. Mert aki az üdvösséget a törvény betöltésének feltételéhez 

köti, és így megfosztja őket az üdvösségüktől, nem lehet 

jóakarójuk, még ha nem is vezeti őket gonosz szándék, és ráadásul 

teljes odaadással szentelik magukat a vélt igazság ügyének. 

A látszat ne tévessze meg a gyülekezeteket. Nem jól buzgólkodnak 

értetek — figyelmezteti őket az apostol. Nem feltétlenül jó 

ügy az, amit buzgósággal és odaadással szolgálnak. A tévtanítók 

mindig fanatikusak (vö.: Kol 2,4). 

Pál szerint azzal a rejtett szándékkal buzgólkodnak, hogy a 

galáciai keresztyének elszakadjanak tőle, és az ő bűvkörükbe kerülve 

érettük buzgólkodjanak. Nem a galaták iránti szeretet dolgozik 

tehát bennük, hanem az önző nagyravágyás. Szeretnének 

a figyelem középpontjába kerülni, és nagyobb jelentőségre szert 

tenni közöttük, — magukat szeretik és nem a nyájat (vö.: Mt 

7,15; Jn 10,12; lTim 6,5). Mussner úgy véli, hogy Pál rosszindulatúan 

állítja be ellenfeleit, mert azok ki akarják vonni a gyülekezeteket 

az ő befolyása alól. Pedig Pál nem jár messze az igazságtól. 

Az érdemeikre építő törvényeskedők számára mindig igen 

becses az a tekintély, amellyel híveik övezik őket. Pálnak hívei 

elvesztése, még ha fájna is neki, különben sem ejtené kétségbe. 

A filippibelieknek ugyanis ezt írja: „Némelyek irigységből és öszszeférhetetlenségből 

hirdetik a Krisztust... de mit számít ez? 

Csakhogy minden módon, akár színleg, akár őszintén a Krisztust 

hirdettessék." (2,15—18). Most viszont arról van szó, hogy a vetélytársak 

nem Krisztust hirdetik! Ha az apostoltól elszakítják, 

Krisztustól is elvonják a gyülekezeteket, hogy a törvényt állítsák 

életük középpontjába. 

(18) A buzgóság önmagában nem kárhoztatható. A Krisztus által 

kegyelmet nyert hivő embernek is szívből és odaadással kell 

szolgálnia minden jó ügyet. Nem azért, hogy ezzel Istent megnyerje 

magának, hanem mert „Krisztus szeretete szorongatja" 

(2Kor 5.14), mert hálaadósságát valamiképp le szeretné róni. Jó 

dolog a jóért buzgólkodni — inti Pál a galatákat. A jóban legyenek 

buzgók, ne a tévtanítók körülrajongásában. Mindenkor, és 

nemcsak akkor, amikor ott van közöttük. Amíg ő közöttük volt 

— ezt tanúsíthatja, — buzgók voltak a jóban, örömmel hallgatták 

az evangéliumot, teljes bizalommal hagyatkoztak Krisztusra, és 

megújult szívük szeretetével fordultak a beteg apostol felé. De 

212

ennek így kellene lennie mindenkor. Akkor is, amikor ő nincsen 

körükben. Talán másképp alakultak volna a dolgok Galáciában, 

ha nem kellett volna elhagynia őket. A megmaradás a jóban viszont 

nem függhet személyektől. Istenhez tartoznak, a Lélek vezetése 

alatt állnak, s ezért tőle függetlenül is fel kellett volna ismerniük 

a hamis hangot a tévtanítók által hangoztatott nézetekben. 

(19) Pál azonban nem érdemük szerint bánik a hűtlenekkel és 

ingadozókkal. Nem tud beletörődni abba, hogy a galaták elveszítsék, 

amit egyszer már az ő szolgálata révén elnyertek. Felelősnek 

érzi magát értük, mert lelki gyermekeinek tekinti őket, akikért 

újra — micsoda ellentmondás! — szülési fájdalmakat kell szenvednie, 

míg Krisztus ki nem formálódik közöttük. Ε mögött a 

szemléletes és erőteljes kijelentés mögött az a felismerés húzódik 

meg, hogy az „új ember", „az új teremtés" (6,16), aki hitből él 

szeretetben (5,6), nem a régiből alakul ki, mintegy kibontakoztatva 

önmagából a már addig is benne szunnyadó jót (vő.: Jn 3,5). A 

bűnös és Istennel meghasonlott (szarksz!) régi ember nem képes 

gyökeres változásra. Egyedül a Teremtő teremthet újjá a megfeszített 

Krisztusról hirdetett evangélium által (lKor 4,14—15). 

Ezért kell Pálnak, mint egykor (3,1), újra kiformálni a gyülekezet 

előtt Krisztus Jézust, mégpedig mint megfeszítettet, és mindent 

megtennie azért, hogy Krisztus ismét elfoglalhassa az őt 

megillető helyet hitükben és életükben. A feladat megvalósítása 

rendkívül nehéz, valósággal szülési fájdalmakat jelent számára. 

A Krisztus keresztjével és a benne felkínált üdvösséggel szemben 

még a keresztyén emberben is megnyilvánuló értetlenség és 

hitetlenség leküzdése, — mint a levél is bizonyítja — az apostoltól 

teljes lelki és szellemi erőbevetést igényel. 

(20) Pál tisztában van azzal, hogy a levél nem a legalkalmasabb 

eszköz az említett cél elérésére. A személyes jelenlétet nem pótolhatja. 

Távolból nehéz nyomon kísérni és megítélni az eseményeket, 

de még nehezebb lassan járó levél útján még időben a 

helyzetnek megfelelő választ és útmutatást megadni. Ezért szeretne 

most a galatáknál lenni, és változtatni a hangján, aszerint, 

ahogy a helyzet megkívánja. Mert bizonytalanságban van felőlük 

(4,11!) és nem tudja, hogy levele nem fog-e túl későn érkezni hozzájuk. 

Vajon sikerül-e még újra világra hozni lelki gyermekeit? 

* 

213

Ezzel a nyitva hagyott kérdéssel zárul a levél törzsét alkotó 

nagyívű szakasz. Az apostol felvázolta az üdvösség történetének 

legfőbb állomásait, és bemutatta, hogy Isten miként állítja helyre 

a megromlott viszonyt közte és az emberiség között. Szeretetétől 

indíttatva, szabad elhatározásból már Ábrahámnak ígéretet 

tett a viszony rendezésére, és Jézus Krisztusban ígéretét valóra 

is váltotta. Azáltal, hogy Krisztus magára vette a bűn terhét és 

átkát, szabaddá tette az utat Istenhez, és érette Isten mindenkit 

szeretett fiává és az üdvösség örökösévé fogad, aki a felkínált lehetőséget 

hittel megragadja. Az új viszony alapja tehát: Egyedül 

Krisztusért, kegyelemből, hit által. Ezt az új viszonyt pecsételi 

meg Isten Lelkének ajándékával. Mivel mindez egyedül hit alapján 

lehet a mienk, személyválogatás nélkül szabad az út mindenki 

számára Istenhez. A törvény csak átmenetileg állt Isten és az 

ember közé, és csak egy időre oszthatta meg az emberiséget. Ha 

viszont a galaták újra a törvény alapján akarják rendezni viszonyukat 

Istennel, mindent elveszítenek. A törvény elválasztja őket 

Istentől, és megfosztja őket az Isten fiainak szabadságától. Pedig 

a szabadság Isten fiainak a lételeme. Ezt akarja az apostol a következő 

szakaszban megértetni olvasóival. 

214

V. ISTEN GYERMEKEI SZABADOK 

4,21-5,12 

Az Isten fiaivá fogadtatásunk örömhíre után Pál „az egyetlen 

evangélium" (1,7) igazságának egy másik, el nem hanyagolható 

tartalmi elemére teszi a hangsúlyt: Isten gyermekei szabadok a 

Jézus Krisztus által. A szabadság motívuma már többször a felhangzott 

az eddigiek során (2,4; 4,3—7; 4,9) de önálló témává most 

válik. Az Isten gyermekeinek szabadságára az apostol más leveleiben 

is találhatunk utalást (Rm 13,8; Kor 9,19). Mégis ilyen 

nyomatékosan és alaposan csak a Galata-levélben fejti ki, hogy 

a szabadság Isten gyermekeinek lételeme, ami nélkül nem is lehetnének 

Isten gyermekei. A keresztyénség gyakran elfeledkezett 

az evangéliumnak erről a vonatkozásáról. Luther volt az, aki 

hasonló bátorsággal mert szólni róla a „Keresztyén ember szabadságáról" 

című iratában. 

Oepke szerint az a benyomása támadhat az embernek, hogy az 

apostolnak csupán egy új érv jutott eszébe az eddig mondottak 

alátámasztására. Ennek ellene mond a mondanivalónak az 

előző szakaszok tagolását pontosan követő felosztása. Pál új, a 

többivel egyenértékű gondolatmenetet indít el és fejt ki a következőképpen: 

Először ismét az Ószövetségre hivatkozik, pontosabban 

az Ábrahámhoz kapcsolódó hagyományra. Ábrahám két 

asszonyát, a rabszolga Hágárt és a szabad feleséget, Sárát állítja 

szembe egymással, hogy az általuk szült gyermekek különböző 

sorsával jellemezze a törvény szolgáinak és az ígéret szabad gyermekeinek 

életét (4,21—31). Ezután tér rá az evangéliumi álláspont 

ismertetésére (5,1—6), majd ismét a galatákhoz fordul, és 

215

óvja őket a tévtanítók kovászától (5,7—12). Az egész szakaszra jellemző 

bizonyos következetesség és a határozottság, amely nem 

tűr megalkuvást Krisztus és a törvény között. Vagy az egyiket, 

vagy a másikat választja valaki. A két út egyszerre járhatatlan. 

1. A szabad nő gyermeke is szabad 

4,21—31 

4,21—31: (21) Mondjátok meg nekem ti 1 , akik a törvény uralma 

alatt kívántok élni 2 , nem halljátok a törvényt 3 ? (22) Mert meg 

van írva 4 , hogy Ábrahámnak két fia volt, egy a rabszolganőtől, 

és egy a szabadtól. (23) Hanem a rabszolganőtől való test szerint 

született, a szabad nőtől való pedig ígéret által. (24) Ezeket allegorikus 

(átvitt) értelemben 5 kell venni: az asszonyok ugyanis a 

két testamentum. 6 Az egyik a Sínai-hegyről származó, és rabszolgaságra 

szül: ez Hágár. (25) „Hágár" pedig a Sínai-hegység 

Arábiában" 7 — megfelel a mostani Jeruzsálemnek, mert rabszolgasorban 

van gyermekeivel együtt. (26) De a mennyei Jeruzsálem 8 

szabad: ez a mi anyánk. (27) Meg van írva ugyanis: „örvendezz, 

meddő, aki nem szülsz, ujjongva kiálts, aki nem vajudol, mert 

sok gyermeke van az elhagyottnak, több, mint a férjes asszonynak." 

9 (28) Ti pedig, testvéreim, Izsák módjára az ígéret gyermekei 

vagytok. (29) Hanem amint a test szerint született üldözte a 

Lélek szerintit 10 , úgy van ez most is 11 . (30) De mit mond az írás? 

„Üzd el a rabszolganőt és az ő fiát, mert nem örökölhet a rabszolganő 

fia a szabad asszony fiával együtt." 12 (31) Ezért hát, testvéreim, 

mi nem a rabszolganő, hanem a szabad asszony gyermekei 

vagyunk. 

1 Mondjátok meg nekem ti: Bengel, és nyomában több egzegéta 

(Schlier, Mussner), tekintettel az erélyes felszólításra, visszautal az 

előző versre, és azt gondolja, hogy Pál most „mintha jelen lenne, úgy 

ösztönzi" a galatákat jobb belátásra. Valójában azonban új gondolati 

szakasz kezdődik, amelynek hangneme (vö.: 4,20) nem üt el az előzőekétől. 

2 Kívántok élni: Az apostol nem először használja ebben az 

összefüggésben a „thelein" igét, mert így akarja kifejezésre juttatni, 

hogy még nem tekinti véglegesnek a galaták elhatározását. 3 Nem 

halljátok a törvényt?: az eset, amelyre Pál hivatkozni akar, a Mózes 

első öt könyvét magába foglaló Tórában, tehát a törvényben olvasható. 

Eddig tartalmi szempontból, mint Isten követelő akaratáról beszélt a 

216

törvényről (3,10—11), most viszont az iratgyűjteményre hivatkozik, 

amelyben Isten követelő akarata mellett kegyelmes ígéretei is megtalálhatók. 

Így kerül szembe a Tóra (a törvény) a törvénnyel, vagyis 

a Tóra leszűkített értelmezésével. 4 Mert meg van írva: Nem pontos 

idézet következik. Pál lMóz 16. és 21. fejezetek alapján magát az 

esetet írja le. 5 Allegorikus értelemben: Az allegória egy jelenség, 

állítás vagy esemény eredeti jelentésén túlmutató, mélyebb értelme. 

Az allegorikus magyarázat kedvelt volt a görögöknél — ezzel a módszerrel 

magyarázták például Homérosz eposzait —, és utat talált a 

hellenista zsidóság köreiben is. A híres zsidó tudós, az alexandriai Philó 

filozófiai műveit az Ószövetség allegorikus értelmezésére építette fel. 

Schoeps szerint a rabbinista írástudomány idegenkedett az allegorikus 

magyarázati módszertől, és ragaszkodott az eredeti értelemhez. Bár 

Pál allegorikus értelemről beszél, amit elmond, mégsem kimondottan 

allegória, mert közben a tipizálás módszerét is alkalmazza (például 

a kétféle születés típusát). 6 A két testamentum: Ebben az esetben 

Pál nem az ó- és újszövetséget állítja szembe egymással. („Újszövetségről" 

csak 2Kor 3,6-ban beszél!) A két testamentum közül a Sínaihegyire 

tér ki bővebben, a másikra csak következtetnünk lehet. De 

még hallgatólagosan sincs szó a Golgota-hegyi szövetségről, mert az 

összefüggés alapján nyilvánvaló, hogy Pál most is, mint 3,15—17—19ben, 

az Ábrahámmal kötött szövetségre gondol, vagy Kahler szavaival: 

az ígéret Istentől adott rendjére, szemben a törvény rendjével. 

7 „Hágár" pedig a Sínai-hegység Arábiában: Az allegória kulcsmondata. 

Ebben állítja az apostol egyvonalba Hágárt, a Sínai-szövetséget 

és a „mostani" Jeruzsálemet. Viszont nem könnyű megérteni, hogy 

milyen alapon teremt kapcsolatot Hágár és a Sínai-hegy között. 

A mondat meglehetősen homályos — állítja Schlier és Oepke is. 

A benne rejlő utalást már a kódexmásolók sem érthették. Erről tanúskodik 

a szövegváltozatok nagy száma. A fontosabb megoldási kísérletek: 

a) A Hágár név és az arab „hadjar" szó, amely — Arábiában! 

— nagy követ, vagy sziklacsúcsot jelent, hangzásban közel áll 

egymáshoz, s Pál ezt a hangzásbeli hasonlóságot használja fel Hágár 

és a Sínai-hegyi összekapcsolására (Oepke, Schlier), b) Több régi kézirattal 

összhangban betoldásnak kell tekinteni a Hágár nevet, s akkor 

a mondat csak annyit akar tudtul adni, hogy a Sínai-hegy Palesztinán 

kívül, szolganépek kerületére (Zsolt 83,6; IKrón 5,19) esik. Mussner 

is ezt a megoldási módot választja, azzal a különbséggel, hogy a 

mondat elején álló „de" kötőszónak megengedő értelmet tulajdonít, 

s így szerinte Pál a következőket mondja: bár a Sínai-hegy Arábiában 

van (az én felfogásom értelmében) mégis a mostani Jeruzsálemnek 

felel meg. A hasonlítási pont pedig, amely közös nevezőre 

hozza Hágárt, a Sínai-hegyet és a mostani Jeruzsálemet, a rabszolgaság. 

c) Lührmann viszont meg van győződve arról, hogy az apostol 

földrajzi ismereteinek birtokában azonosítja Hágárt a Sínai-heggyel. 

A törvényadás helyét csak a Kr. u. IV. század óta keresik a Sínaifélszigeten. 

Az Ótestamentum földrajzi utalásai alapján azonban valószínűbbnek 

látszik, hogy a Sínai-hegy az Akabai-öböltől délre, 

217

Arábiában, a mai Szaúd-Arábia északnyugati szegletében található. 

Az Ótestamentumi hagyomány szerint ezen a vidéken volt Izmael 

utódainak szálláshelye is (lMóz 25,6.18). Ezt a hagyományt őrzi ma is 

nevében Chegra (Hágára) városa. Pál, aki 1,17 alapján hosszabb ideig 

tartózkodott Arábiában, ismerhette ezeket az összefüggéseket. A kritikailag 

leginkább elfogadható szöveg Lührmann megoldását támasztja 

alá. 8 Mennyei Jeruzsálem: a földi Jeruzsálem „égi másának" gondolata 

ótestamentumi tradíciókban gyökerezik. Mózes a szövetség 

sátrát égi minta alapján készítteti el. Ezékiel próféta fejezeteken keresztül 

(40—48. fej.) írja le a mennyei Jeruzsálemet, amelynek alapján 

kell majd a szétrombolt várost újjáépíteni. A mennyei Jeruzsálem 

eljövetelének reménysége állandóan visszatérő motívuma az apokaliptikus 

irodalomnak is (Or Sib. V. 420; 4Esdr 7,26; Jel 2,9—27 stb.). 

9 Pál Ézs 54,1-et idézi. A rabbinizmus a próféciát részben Jeruzsálem 

fogság utáni benépesedésére, részben pedig Izrael népének a végső 

időkben csodálatos módon bekövetkező megsokasodására vonatkoztatja. 

Ez utóbbi értelmezésben a Sára esetére történő hivatkozás is 

előfordul. 10 A test szerint született üldözte a Lélek szerintit: Az Ótestamentum 

nem tud arról, hogy Izmael üldözte volna Izsákot, de a 

rabbinista hagyomány Izmael nevetésében (lMóz 21,9) Izsákkal szemben 

tanúsított ellenséges indulat megnyilvánulását látta. „Izmael 

fogott egy íjat és egy nyílvesszőt, és kilőtte Izsák felé, s úgy tett, 

mintha csak tréfált volna." (Gen Rab 53/34a) Pál kijelentése valószínűleg 

ezen a rabbinista hagyományon alapul. 11 Ügy van ez most is: 

Kik üldözik a Lélek szerint születetteket? A magyarázók többsége 

azon a véleményen van, hogy Pál a galatákat zaklató tévtanítókra céloz. 

Valószínűbbnek látszik azonban, hogy a zsidó zsinagógának általa 

is gyakran tapasztalt ellenséges magatartására gondol. 12 Az idézet 

lMóz 21,10-ből való, de az apostol a gondolatmenetnek megfelelően 

kiegészíti. 

* 

(21—31) Pál a levélnek ebben az új szakaszában az Isten gyermekei 

nélkülözhetetlen szabadságáról kíván szólni a galatáknak. 

Mondanivalója számára, mint 3,6 és következőkben, 

most is az Ószövetségi kinyilatkoztatást veszi alapul, mert így világíthat 

rá Isten örök elhatározásán nyugvó szándékaira, és így 

foghatja ki egyúttal a szelet is ellenfeleinek vitorláiból. Ábrahám 

két asszonyára, Hágárra és Sárára, illetve az általuk szült gyermekek, 

Izmael és Izsák esetére esik a választása. Az a módszer, 

amellyel esetüket a galáciai helyzetre alkalmazza, a tipológia és 

az allegorizálás keveréke. A természet rendje szerint született Izmaelben 

és az ígéret alapján született Izsákban a törvény uralma 

alatt levő, illetve a Krisztus szabadságában élő ember kétféle tí- 

218

pusát ismeri fel. Az összefüggést azonban a történeti értelem figyelmen 

kívül hagyásával, allegória segítségével teremti meg. 

Módszerével az apostol a zsidó ember számára elfogadhatatlan 

következtetésekre jut. A zsidóság éppen Izsáktól való származása 

alapján tekintette magát Isten elsőszülött fiának, választott népének, 

és a Tóra iránti hűségben és engedelmességben látta különállásának 

és szabadságának biztosítékát (vö.: Jn 8,33). De a mi 

történeti értelemhez ragaszkodó bibliaszemléletünk számára sem 

meggyőző Pál érvelése. Már Luther megjegyezte a Mózes első 

könyvének magyarázata során, hogy Hágár és Sára allegóriája 

meglehetősen gyenge lábakon áll, mert eltér a történeti értelemtől. 

A módszert illető kétségeink azonban nem tehetik kétségessé 

az apostol igazát. Pál az Ószövetség értelmezésében is a Krisztusban 

tájékozódik. A Benne kapott kinyilatkoztatásból hull fény 

az Ószövetség egyes alakjainak valódi szerepére és jelentőségére 

az üdvösség történetében. Ö ítéli meg helyesen Isten szándékát, 

amikor a kiválasztás kérdésében nem a természetes leszármazást, 

hanem Isten szabad döntését veszi alapul. Mert azok Isten szabad 

gyermekei, akiket Isten tesz azzá. 

Ellenérzést vált ki a mai olvasóból az is, hogy az apostol érvelését 

a rabszolgatársadalom embertelen és igazságtalan viszonyaival 

támasztja alá: a rabszolganő fiának is rabszolgának kell lennie, 

s csak a szabad asszonyé élhet szabadon. Pál azonban a következő 

sorokban nem egy igazságtalan társadalmi rend érdekében 

száll síkra, s ezért szavait nem is lehet egy ilyen rend igazolására 

felhasználni. Amit mond, azzal Isten és ember viszonyát 

kívánja szemléltetni. 

(21) Mondjátok meg nekem ti — fordul együttgondolkodásra 

és állásfoglalásra késztető kérdésével Pál a galatákhoz —, akik a 

törvény uralma alatt kívántok élni, nem halljátok a törvényt? 

A kérdés nemcsak a galáciai keresztyének egy bizonyos csoportjához 

szól, mint Lütgert véli, hanem mindenkihez, aki a törvény 

igájába akarja hajtani a fejét. A kérdés megfogalmazásából nem 

hiányzik némi hitetlenkedő csodálkozás sem azon a szolgalelkűségen, 

amellyel az Isten fiainak szabadságát fel kívánják cserélni 

a törvény uralma alatt folyó élettel. Ügy látszik, a gyarló emberi 

természet jobban érzi magát a törvény biztonságosnak tűnő 

őrizetében (3,23), mint a Lélek vezetése alatt álló (5,16; 5,25) szabad, 

de felelős életben. Pedig maga a törvény is ellenük fordul. 

219

Ha jól hallanák a törvény szavát, megértenék, hogy Isten szabadságra 

hívta el azokat, akiket kiválasztott. „A törvény ugyanis 

Krisztusról tanít, és nem önmagáról" — mondja Luther második 

Galata-kommentárjában. 

(22) Mert mi van megírva a Tórában, közelebbről Mózes első 

könyvében? Ábrahámnak két fia volt, egy a rabszolganőtől, és 

egy a szabadtól. Pál egyelőre csak Ábrahámot nevezi meg, mert 

ő áll az ígéretek Krisztushoz vezető útjának kezdetén. A történet 

többi szereplőjének nevét még nem említi, mert nem a személyük, 

hanem a helyzetük fontos számára. A rabszolganő rabszolgasorsra 

szüli fiát, noha ez a fiú is Ábrahám gyermeke. A rabszolgának 

született fiút tekinti Pál a törvény uralma alatt élők előképének, 

típusának. Ábrahámnak a szabad nőtől született fia viszont maga 

is szabad. Ez a fiú pedig Isten Krisztus által szabaddá tett gyermekeinek 

típusát testesíti meg. 

(23) De a születésen alapuló eltérő társadalmi helyzetük az 

apostol szerint még nem elegendő ahhoz, hogy a törvény rabságában, 

illetve az evangéliumi szabadságban élők típusává legyenek. 

A születésük módja a döntő, s ez alá a szempont alá fogja 

rendelni az apostol mindazt, amit a továbbiakban mondani akar. 

Mert a rabszolganőtől való fiú test szerint született. Tehát a 

természet rendje szerint, anélkül, hogy Isten külön közbelépése 

előzte volna meg születését. A szabad nőtől való pedig ígéret által 

született. Nem állítja Pál, hogy Izsák fogantatása és születése természetfeletti 

volt. Még azt sem mondja, hogy Lélek szerint született 

(29. v.). De a természet rendje szerint már szülésre képtelen 

„szabad nő", Sára csak azért szülhetett fiút, mert Isten megígérte, 

és mert Ö, az az Isten, aki „megeleveníti a holtakat, és létre 

hívja a nem létezőket" (Rm 4,17), ígéretét be is váltotta. Csakis 

ezért lehet a szabad nő fia, Izsák Isten Krisztus által új életre 

hívott gyermekeinek előképe. Születésénél fogva, természetes 

adottságai révén ugyanis senki sem juthat el az istenfiúi méltóságra. 

Arra van szükségünk, hogy Isten kegyelmesen közbelépjen, 

és fiává fogadjon minket Jézus Krisztusért, és a fiúság Lelkét 

ajándékozza nekünk, aki által mi is bizalommal kiáltjuk felé: 

Atyám! (4,5—6). 

(24) Miképp lehetséges, hogy a törvényhez ragaszkodóknak a 

rabszolgasorban született fiú az előképe, és nem Izsák, akitől 

származtatják magukat, és akihez hasonlóan ők is magukon vise- 

220

lik az Ábrahámmal kötött szövetség jelét, a körülmetélkedést? 

Pál a kérdésre a következőt válaszolja: Ábrahám két feleségével 

és két fiával kapcsolatos dolgokat allegorikus (átvitt) értelemben 

kell venni. Tehát túlmutatnak önmagukon, és nagyobb összefüggésekre 

engednek következtetni. Az asszonyok ugyanis két testamentum. 

Az egyik a törvénynek a Sínai-hegyről származó rendje, 

és rabszolgaságra szül: ez Hágár, Ábrahám rabszolga asszonya. 

Mert amint Hágár csak rabszolgafiút szülhetett Ábrahámnak, 

úgy a törvény sem képes senkit Isten szabad gyermekévé formálni. 

A törvény követeléseivel fordul felénk, és ezek teljesítését 

teszi Isten jóindulatának feltételévé (3,12—13). így öli meg a gyermeki 

bizalmat Isten iránt, és teszi az uralma alatt élőket remegő, 

vagy lázadó rabszolgává. 

(25) Mi támasztja alá Pálnak azt az állítását, hogy a Sinaihegyi 

szövetség Hágár vonalába esik, és nem Sáráéba, aki ígéret 

alapján szülte gyermekét? Földrajzi érvek szólnak az apostol mellett. 

Ismeretei szerint ugyanis Hágár a Sínai-hegy neve Arábiában. 

Ebből már magától adódik az a következtetés, hogy a mostani 

Jeruzsálem is Hágár vonalába esik, hiszen a mostani Jeruzsálem 

megmaradt a Sínai-hegyi szövetség árnyékában. A zsidóság 

vallási és szellemi központja még mindig a Tórát tartja a hit 

és élet legfőbb rendező elvének. Ennélfogva a mostani Jeruzsálem 

Hágárhoz és gyermekéhez hasonlóan rabszolgasorban van 

gyermekeivel együtt. Nem téveszthetik ezt szem elől azok a zsidókeresztyének 

vagy az ő befolyásuk alá került pogányokból lett 

keresztyének, akik egy letűnt üdvösségtörténeti kor Jeruzsálemének 

hitéhez és életmódjához kívánnak igazodni. 

(26—27) Mert a mennyei Jeruzsálem szabad: ez a mi anyánk — 

száll szembe Pál a földi Jeruzsálem vonzásával. Az új lelki közösség, 

a mennyei Jeruzsálem, amely a zsidóság reménysége szerint 

az utolsó idők ajándéka lesz, az „ekklésziában", a Krisztusban 

hivők új Izraelében már a jelen valósága, és szabad fiakat szül 

Isten számára a megfeszített Krisztusról szóló evangélium által. 

Egyedül Krisztus teste, az egyház felelhet meg Sárának, a szabad 

nőnek, mert nem emberi kezdeményezésre, vagy emberi erőfeszítéssel 

szüli újjá azokat, akik szolgálatában részesülnek, hanem 

a semmiből valamit teremtő Isten kegyelmes közbelépésére, a Lélek 

erejével. Ezért nevezi joggal az apostol az Anyaszentegyházat 

„mennyei Jeruzsálemnek". Bár a földön végzi szolgálatát, mégis 

221

„felülről" kapja az életadás képességét. Önmagában nem különb 

a „földi Jeruzsálemnél", de a „mi anyánkat" Isten megszabadítja 

meddőségétől. Róla van megírva ugyanis: örvendezz, meddő, aki 

nem szülsz, ujjongva kiálts, aki nem vajúdói, mert sok gyermeke 

van az elhagyottnak, több, mint a férjes asszonynak. 

(28) Mindaz, amit Pál a két asszony esetéből kiindulva elmondott, 

nem öncélú teológiai mutatvány. A galáciai keresztyének, 

az ő lelki gyermekei (4,19) vannak a szeme előtt, akik elbizonytalanodtak, 

mert úgy érzik, kevés az, amit az egyház nyújt nekik 

és inkább a testi Izrael közösségében volna a helyük, őket akarja 

jobb belátásra bírni: ti, testvéreim, Izsák módjára az ígéret gyermekei 

vagytok. Nem kell ahhoz, hogy az Ábrahámnak adott isteni 

ígéretekben részesüljetek, a testi Izraelhez csatlakoznotok. Aki 

Izsák módján, az ígéretét beváltó Isten közbeavatkozására született 

újjá az anyaszentegyház szolgálata által, ne nyugtalankodjék: 

Isten minden kétség nélkül fiává fogadta. 

(29) Az sem tévesztheti meg őket, hogy a zsidó közösség, a 

„mostani Jeruzsálem" szembe fordul Krisztussal és az ő követőivel, 

de közülük is főként azokkal, akik nem metélkednek körül és 

nem veszik magukra a törvény igáját. Ez a határozott elutasítás 

nem annak a jele, hogy igazuk van. Mert amint egykor a test 

szerint született üldözte a Lélek szerinti, úgy van most is. Ellenséges 

beállítottságuk éppen izmaeli származásukról tanúskodik. 

Ha valóban az ígéret gyermekéhez, Izsákhoz tartoznának, Krisztus 

követői lennének ők is. 

De az apostol szavai még ennél is mélyebbre ásnak. A természetes 

származás révén az ember nem lehet más, csak „testi ember". 

A „testi ember pedig az apostol megítélése szerint nem tudja 

felfogni Isten dolgait (lKor 2,14; Rm 8,5). A zsinagóga elutasító 

magatartásának az igazi gyökerét ebben a lelki vakságban és értetlenségben 

kell keresni. A Lélek szerint születettek nem üldöznek 

senkit. Mivel ők meg nem érdemelt ajándékként ismerhetnek 

többet Isten dolgaiból, nem gyűlölhetik a másképp gondolkodókat. 

Inkább elviselik szeretettel a velük szemben megnyilvánuló 

ellenséges indulatot, ahogy Krisztus is tette. 

(30 De ha a „mostani Jeruzsálem" el is utasítja a „mi atyánkat", 

Krisztus egyházát, a megígért örökséget, Isten atyai szeretetének 

sokféle ajándékát a jelenben és a végső időkben el nem veheti 

222

tőle. A test szerint született nem lehet örökös, csak a Lélek szerinti. 

Lehet, hogy egyesek elvitatják a körülmetéletlen galáciai keresztyénektől 

ezt az örökséget. De mit mond az írás? — teszi fel 

a kérdést Pál. Kemény szavaiban Isten szabad kegyelmének döntését 

felismerve idézi Sárát: Űzd el a rabszolganőt és az ő fiát, 

mert nem örökölhet a rabszolganő a szabad asszony fiával együtt. 

Az örökség tehát azoké, akik a szabad asszony, az egyház szolgálata 

által születtek élő hitre, tekintet nélkül arra, hogy korábban 

zsidók, vagy pogányok voltak. Pál itt még nem tér ki, mint a 

Római-levélben (9—11. fej.) a testi Izraelre vonatkozó reménységére. 

Egy azonban bizonyos: neki is csak Isten szabad kegyelméből, 

Jézus Krisztusért lehet része az örökségben, nem pedig különleges 

előjogok vagy a Tóra betöltésében szerzett érdemei alapján. 

(31) Ezért hát, testvéreim, mi nem a rabszolganő, hanem a szabad 

asszony gyermekei vagyunk — foglalja össze Pál írástanulmányának 

végső tanulságát a galaták számára. A bizonytalankodókban 

tudatosítani szeretné: akik Izsák módján, Isten közbelépésére 

az evangélium által lettek Isten gyermekei, az üdvösségtörténet 

főfolyamának sodrában vannak. További lépésekre, a törvény 

felvételére nincs szükség. A hangsúlyt mégis arra teszi: a 

szabad nő szabad gyermekei vagytok! Nem a parancs és engedelmesség, 

hanem a bizalom és a szeretet (5,6) az ember Istennel 

való kapcsolatának az igazi tartalma. 

2. Krisztus szabadságra hív 

(5,1—6) 

5,1—6: (1) Szabadságra szabadított meg minket Krisztus. Álljatok 

meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra rabszolgaság 

igájába fogni! (2) íme, én, Pál mondom nektek, hogy 

ha körülmetélkedtek, Krisztus semmit sem fog segíteni rajtatok. 

(3) Bizonyságot teszek pedig újra 1 minden embernek, aki körülmetélkedik, 

hogy köteles az egész törvényt teljesíteni. (4) Elszakadtatok 

3 Krisztustól, akik törvény által akartok megigazulni, 

a kegyelemből kiestetek. (5) Mi ugyanis a Lélek által, hit alapján 

várjuk az igazság reménységét. 4 (6) Mert Krisztus Jézusban 

nem számít sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, 

csak a szeretet által munkálkodó hit. 1 

223

1 Űjra: Az időhatározót háromféleképpen is érthetjük: a) Pál már 

ott-tartózkodása során is bizonyságot tett a galatáknak a törvény 

vállalásának következményeiről, b) Már mások előtt is hangoztatta 

több ízben, az apostoli gyűlésen, más gyülekezetek előtt stb. („újra 

minden embernek"), c) Levelében már előbb is tett ilyen kijelentést 

(3,10). A „minden embernek" kitétel miatt a b) változat tűnik a legelfogadhatóbbnak. 

Pálnak bizonyára gyakran kellett állást foglalnia 

ebben a kérdésben. 2 Köteles az egész törvényt teljesíteni: A teljes 

prozelitaságot vállaló pogányoktól a zsidóság elvárta, hogy a körülmetélkedésen 

kívül a törvény minden előírását teljesítse. Sőt még a 

született zsidónál is nagyobb buzgóságot kellett tanúsítania a törvény 

megtartásában, mert nem számíthatott az atyák érdemeire. Pál azonban 

a saját törvény értelmezéséből kiindulva jut erre a következtetésre. 

3 Elszakadtatok: Ugyanezt az igét használja az apostol Rm 

7,6-ban is, de ott az érem másik oldalát mutatja be vele: „megszabadultatok 

a törvénytől". 4 Igazság reménységét: a genitivuszos szerkezet 

kétféleképpen érthető. Jelentheti azt a reménységet, amelyre a megigazulás 

alapján jogosítja fel Isten az embert, de egyúttal a végső 

megigazulás elnyerésére vonatkozó reménységet is. Ezért beszélnek 

egyes magyarázók a kettős megigazulás lehetőségéről. J. Jeremias az 

ítéletnek Jézus példázatában (Mt 25,31—46) megadott mértékével 

kapcsolatban hivatkozik Pálnak erre a sorára, és azt állítja, hogy az 

apostol is különbséget tesz a bűnös ember egyedül hit által való megigazulása 

és az ítéletben végbemenő megigazulás között, amely szintén 

hit által történik, de a szeretetben munkálkodó hit által. Mások 

Rm 5,19-et idézik, ahol a megigazulásról egyértelműen jövő időben 

van szó, és ezért a földi életben elnyert megigazulás eszkatológiai 

kiteljesedésének fogják fel (Becker, Kertelge). Nem hinném, hogy 

Pál a kettős megigazulás gondolatának híve volna. A megigazulás 

számára nem csupán megismételhető jogi aktus, hanem Jézus Krisztus 

által végbevitt végérvényes szabadítás. Ezt a szabadítást nem teheti 

kérdésessé egy második, végső döntés az igazságunkról. De az sem 

kétséges, hogy az apostol a „már" és a „még nem" eszkatológiai feszültsége 

alól a számukra igazságot szerző szabadulást sem vonja ki. 

A megigazulásunk ezért egyúttal reménység is. 5 A szeretet által 

munkálkodó hit: az „energoumené" (munkálkodó) participiumi alak 

lehet passzív vagy mediális, átható vagy bennható értelmű. Ez sokféle 

fordítást tesz lehetővé, de komolyan csak három változat jöhet 

szóba. Már az egyházatyák gondoltak a következő lehetőségre: az 

Isten szeretete által létrehozott hit (ti. ér valamit). Ezt az önmagában 

tőle sem idegen felismerést (Rm 5,8) az apostol bizonyára nyelvtanilag 

pontosabban fejezte volna ki. Ezenkívül mivel alig pár verssel odébb 

(13. v.) az ember szeretetéről beszél, bizonyos, hogy már itt is ebben 

az értelemben veszi a szeretetet. Mussner a participiumnak feltételes 

értelmet tulajdonít, és Pál kijelentését ennek megfelelően fordítja: 

a hit akkor számít valamit, ha szeretet által munkálkodik. így 

a hit mértékévé a szeretet válik. Ezzel a hitfogalommal azonban az 

apostol nem ért egyet. Nála a hit a Jézus Krisztusba vetett hit min- 

224

den megszorítás nélkül. Tanulságos egybevetnünk, amit Luther erről 

az igehelyről a Galata-levélről tartott második (1518/19) és harmadik 

(1531) egyetemi előadássorozatában mondott. (Először 1516—17-ben 

magyarázta a Galata-levelet!) A második előadássorozatban még az 

egyházatyák nyomdokain halad: „Ha szeretni tudod azt, aki neked 

húsz firenzei aranyat ajándékoz, vagy megjutalmaz vele valamilyen 

szolgálatért, hogyne szeretnéd azt, aki nem aranyat, hanem önmagát 

adta érted... „A hit tehát Krisztus szeretetéből fakad, és iránta tanúsított 

szeretetet vált ki belőlünk. Harmadik előadássorozatában viszont 

már így érti Pál szavait: (A szofistákkal és képmutatókkal 

szemben) állítom: Krisztusban kétség nélkül a hit számít, mert 

Krisztust adja nekünk, s az ő igazsága a hit által a Szentlélek ajándékát 

közvetíti, aki viszont szeretetet ébreszt bennünk, amely semmiképpen 

sem megvetendő, hiszen minden jó forrása." Az egyedül 

elfogadható harmadik változat tehát: egyedül a hit számít, amely 

tevékeny a felebaráti szeretet által. 

* 

(1—6) A tipológia és allegória segítségével megvilágított ószövetségi 

írásbizonyíték után Pál rátér a szabadságról szóló evangéliumi 

üzenetre, úgy, ahogy azt a Jézus Krisztus által létrejött 

nagy üdvösségtörténeti fordulat után érteni kell. A pozitív tartalom 

tulajdonképpen csak a keretversekben, az 1. és 6. versben 

szólal meg. Az 1. versben azt a vitán felül álló tényt szögezi le 

az apostol, hogy a szabadság Krisztus megváltó művének elidegeníthetetlen 

része. A 6. versben pedig rámutat a hitre és szeretetre, 

mint amiben ez a szabadság testet ölt. A közrefogott versekben 

egyrészt arról szól, ami az elnyert szabadságától megfoszthatja 

a galatákat, másrészt újra emlékezetükbe idézi a megigazulás 

egyedül lehetséges útját, mivel a keresztyén ember szabadsága 

a kegyelemből hit által való megigazulás tényén alapul, és 

belőle következik. 

(1) Bár az apostol az előző szakaszban már előkészítette a sorra 

kerülő témát, mégis érces trombitaszóként harsan fel az örömhír: 

szabadságra szabadított meg minket Krisztus! Az ok tehát, amiért 

az elébb a pogány származású és még körül nem metélt galáciai 

keresztyéneket Isten szabad gyermekeinek merészelte nevezni, 

Krisztus szabadító művében keresendő. Életük akkor vett 

gyökeres fordulatot, amikor hittel fogadták a megfeszített Krisztus 

evangéliumát (3,1), elnyerték bűneik bocsánatát, megkapták 

a Lélek ajándékát, hogy gyermeki bizalommal fordulhassanak az 

Atyához (4,6). Krisztus valóban új életre szabadította fel őket. 

15 225

De akkor nem szószaporítás kijelenteni, hogy Krisztus szabadságra 

szabadította fel őket? Pál nem véletlenül fogalmaz így. 

Mert elképzelhető, hogy Krisztus a bűn rabságából egy új, Istennek 

tetsző iga felvételére szabadította meg az embert. Ellenfelei 

éppen erről akarják meggyőzni a galatákat. Nem, Krisztus szabadságra 

szabadított meg minket! Szabadító művének célja, hogy 

szabad emberek legyünk (Vő.: Rm 6,20). Eljuttatja az embert 

az igazi emberi méltóságra, megteremtve számára azt a létfeltételt, 

amely nélkül az ember nem lehet azzá, aminek Isten szánta, 

nem lehet az ö gyermeke. 

A szabadság szó tartalma igen gazdag, és koronként változó. A 

sztoikus filozófus az „ataraxia", a rendíthetetlenség révén elérhető 

belső függetlenségre törekedett. A zsidó kegyes a törvény megtartásában 

látta szabadsága biztosítékát. Ma szabadnak általában 

azt az embert vagy közösséget tartjuk, aki, vagy amely vágyait 

és törekvéseit korlátozás nélkül megvalósíthatja. Vajon milyen 

szabadságról beszél Pál? Bár nem szól bővebben róla, a következő 

mondat mégis elárulja, hogy mire gondol: álljatok meg 

tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra rabszolgaság 

igájába fogni. 

Az a támaszpont, amelyre eljutottak, és amelyen szilárdan meg 

kell vetniük a lábukat, az Istentől Krisztusért kapott istenfiúi 

méltóságuk (4,5—6). Pál viszont elébb így vallott Krisztus művéről: 

szabadságra szabadított meg minket Krisztus. Amit tehát az 

előző szakaszban Hágárral és Sárával összefüggésben már érintett, 

most félreérthetetlenül kimondja: amire Krisztus megszabadított, 

az az Isten fiainak szabadsága. Vagy másképpen: szabadok 

lettünk Isten számára, önként, szeretetből, minden félelem 

nélkül vagyunk az övéi. 

Viszont nem lehetünk szabadok Isten számára, ha rabszolgaság 

igája alatt nyögünk. Pál korában a szabadság szóra nagyon valóságos 

emlékképek rajzottak fel az emberekben. A szabad ember, 

még ha szegény is volt, összehasonlíthatatlanul több joggal és 

lehetőséggel rendelkezett, mint a rabszolgasorban lévő. Ennélfogva 

az is, aki feladja az Isten fiai által élvezett szabadságot, 

korlátok közé szorított, kiszolgáltatott ember lesz, és nem lehet 

szabad az Isten számára. 

Mi az ami ebben megakadályozza? Pál arra inti a galatákat, 

hogy ne engedjék újra rabszolgaság igájába fogni magukat. Az 

226

iga, amelyet rájuk akarnak rakni, a törvény igája. Az „újra" 

szócska azonban még valami másra is utal. Már 4,8—10-ben is kifejtette 

az apostol, hogy a törvény igája felvételével, visszasülylyednek 

a régi pogány életükbe, amikor a „világ elemei" uralkodtak 

felettük. Szerinte tehát csak az az ember szabad, aki kiszabadul 

a körülményeinek, a bűnnek, törvénynek és halálnak 

szorító markából. A kérdés számára nem az, hogy az ember akar-e 

élni szabadságával. Lehet-e szabad? — ezen fordul meg minden. 

Csak ha a nálánál erősebb rabtartótól megszabadul, akkor lehet 

szabad Isten számára. Aki pedig szabad az ő számára, örömmel 

szolgál neki. A különféle szempontok és erők rabja erre a szolgálatra 

képtelen volna. De Krisztus szabadságra szabadított meg 

minket! Ezért „minden a tietek, ti pedig a Krisztuséi, Krisztus 

pedig az Istené" — mondja ki Pál lKor 3,22—23-ban. A világ rabjából 

a világ felelős gazdája lett. Ne engedjétek hát újra rabbá 

tenni magatokat — inti Pál a galatákat. 

(2) A végzetes lépéstől az oldás és kötés Jézustól kapott apostoli 

hatalmával igyekszik visszatartani őket (Mt 18,18; Jn 20,23; 

2Kor 10,1): Íme, én, Pál mondom nektek, hogy ha körülmetélkedtek, 

Krisztus semmit sem fog segíteni rajtatok. Nem mintha 

a körülmetélkedés önmagában az üdvösség akadálya volna (5,6; 

6,15). Az apostol származásánál fogva maga is körülmetélt zsidó, 

sőt a pogány származású Timóteust is körülmetéltette, amikor a 

szolgálat érdeke úgy kívánta (Csel 16,3). A galaták esetében azonban 

már „status confessionis"-ról (Oepke), súlyos hitbeli döntés 

elé állított helyzetről van szó. Mert ha a pogány származású körülmetéletlen 

galaták alávetik magukat ennek a műveletnek, akkor 

ezzel azt a meggyőződésüket juttatják kifejezésre, hogy számukra 

nem elég, amit Krisztus tett értük. Az üdvösségükért még 

vállalniuk kell a körülmetélkedést, a testi Izraelhez, az Ábrahámnak 

adott ígéret örököseihez való csatlakozás jelét. Ha viszont 

valaki a saját cselekedetét és érdemét az üdvösség szempontjából 

nélkülözhetetlennek tartja — jelenti ki az apostol Krisztustól 

kapott hatalmánál fogva, minden megalkuvást ezen a téren lehetetlenné 

téve, — azon Krisztus nem fog segíteni a végső számadás 

napján. A körülmetélkedésre készülő galaták ugyan nem 

akarják Krisztust megtagadni. De ha körülmetélkednek, bizalmukat 

már nem belé vetik. 

(3) A törvény útja és a Krisztus útja között nincs arany közép- 

15· 227

út. Lehet, hogy Pál ellenfelei a galatáktól nem kívánják az egész 

törvény betartását. Ezzel az álláspontjukkal azonban megtévesztik 

őket. Mert ha valaki bármit, amit neki saját magának kell 

megtennie, üdvösségbe vágó dolognak tekint, nem állhat meg félúton. 

Akkor cselekedetei alapján kerül mérlegre élete Isten színe 

előtt. Pál szaváért Isten előtt felelősséget vállalva tett már eddig 

is bizonyságot minden embernek, aki körülmetélkedik, hogy köteles 

az egész törvényt teljesíteni. Vagy elfogadja valaki hittel 

Isten Jézus Krisztusban felkínált irgalmát, vagy pedig, ha már 

saját szerepét is nélkülözhetetlennek tartja, kénytelen végig járni 

a törvény útját és tökéletes engedelmességével megnyerni Istent 

magának. Ez az út viszont nyilvánvalóan zsákutca a bűn 

hatalmában levő ember számára, amint ezt Pál már korábban 

is kijelentette (3,10—11). 

(4) Aki tehát a körülmetélkedés mellett dönt, vegye tudomásul: 

a törvény által akar megigazulni. A maga cselekedetétől teszi 

függővé mindazt, amit a jelenben és a jövőben Istentől vár. Ezért 

még ha továbbra is urának vallja őt, elszakadt Krisztustól, és a 

kegyelemből kiesett. Mert Krisztussal kapcsolatban lenni nem 

jelenthet mást, mint szolgálatát elfogadni és a szabadulást tőle 

várni. Az ő áldozata révén pedig Isten szeretett gyermekévé lenni 

meg nem érdemelt kegyelem. Minderről lemond, aki azt hiszi, 

hogy valamit is tehet az üdvösségéért. 

(5) Mi ugyanis — állítja Pál a törvény alapján megigazulni 

akarók tévelygésével szembe nemcsak a páli gyülekezetek, hanem 

az egész keresztyénség hitét (2,6. 15—16) — a Lélek által hit 

alapján várjuk az igazság reménységét. „Igazsága" annak az embernek 

van, akit Isten igaznak fogad el, ennek az igazságnak 

alapján pártfogásába vesz, és új élettel ajándékoz meg. Másképpen: 

az igazság olyan harmonikus viszony Istennel, amelyből eltűnt 

a bűn zavaró mozzanata. (Az igazság kérdéséről bővebben 

lásd 2,16 magyarázatát!) A törvény alapján megigazulni akaró 

ember abban a hitben él, hogy a bűn akadályával valamiképpen 

maga is boldogul. Elkerülheti, vagy jóváteheti a törvény hű 

betöltésével, ha vétkezett. Ezzel szemben az evangélium által megvilágosított 

ember tudja, hogy a maga erejéből nem boldogul 

bűneivel, Isten az, aki elveszi az útból, rárakva a bűn terhét Jézus 

Krisztusra, mert Ö igaz Isten, és az ember iránti szeretetéből 

fogant terveit méltatlanságunk ellenére is hűségesen megvalósítja. 

228

Mi tudjuk — s ez Pál szavainak értelme —, hogy megigazulásunk 

Isten kegyelmi ajándéka. A megromlott viszonyt közte és 

az ember között ö állítja helyre a Lélek munkája révén. A Lélek 

győzi meg az embert elveszett és mégis kegyelmet nyert bűnös 

voltáról, úgy, ahogy ez nyilvánvaló lett a megfeszített és feltámadott 

Jézus Krisztusban (3,1—13). A Lélek ébreszt benne feltétlen 

bizalmat Isten iránt (4,5—6). Az ember részéről az egyetlen 

helyes válasz Isten megigazító szeretetére a hit, amely abba kapaszkodik, 

amit Krisztus tett érte, ahelyett, hogy az ember önmagában 

vagy teljesítményeiben keresne bármiféle jogalapot a 

megigazulásra. 

Ennek a hitnek alapján pedig ingadozás nélkül sóvárogva várja 

az igazság reménységét. Bár a megigazult ember már a földi 

életében Isten fogadott fiaként a Lélek segítsége és vezetése alatt 

élhet, de az Istennel való közösség teljességét még nem birtokolja. 

Viszont aki Krisztusban keresi igazságát, bizonyos lehet abban, 

hogy Krisztus a végső igazságszolgáltatásnál is mellé fog 

állni, segíteni fog rajta, és meg fogja szerezni számára az örök 

élet üdvösségét. 

(6) Az a szabadság, amelyre Krisztus megszabadított minket, 

a hit által való megigazulás igazságában gyökerezik. Ha a megigazulásunk 

egyedül Isten kegyelmén múlik, és abban része lehet 

mindenkinek, aki hittel elfogadja, akkor nincs kötve semmi feltételhez. 

Ha viszont Istennel való viszonyunkat semmi sem veszélyezteti, 

akkor semmi sem lehet végzetes számunkra, és semmihez 

sem kell görcsösen ragaszkodnunk. A Krisztus Jézusban 

(3,26—27), az ő uralma alatt, nem számít sem a körülmetélkedés, 

sem a körülmetéletlenség. Elveszítették jelentőségüket, mert sem 

feltételei, sem akadályai nem lehetnek az üdvösségnek. „Indifferensek" 

— ahogy Luther mondja a Galata-levélről tartott második 

előadássorozatában, lKor 7,19-re hivatkozva. Az evangélikus 

hitvallási iratok pedig ezzel kapcsolatban „adiaphoronról", 

vagyis az üdvösség szempontjából közömbös dolgokról beszélnek. 

(ÁH XXVIII. c.; Formula Concordiae X. c.) Más oldalról közelítve 

meg a problémát teszi kritika tárgyává a körülmetélkedést Pál 

a Római-levélben (2.25—29), mégpedig úgy, hogy a szív körülmetélésének" 

már az Ötestamentumban (5Móz 10,16 és Jer 4,4) megtalálható 

követelményét helyezi előtérbe. 

Azt, aki nem jól értette Pál érvelését, váratlanul érheti az a 

229

megjegyzése, hogy a körülmetéletlen keresztyén sincs kedvezőbb 

helyzetben, mint a körülmetélt, hiszen minden erejével igyekszik 

a galatákat visszatartani a körülmetélkedéstől. Már Péter és Pál 

antiokhiai nézeteltérése során kiderült (2,11—14), hogy Pál nem 

a zsidó étkezési szokások ellen lázad, hanem az ellen, hogy ezt a 

pogányokból lett keresztyénekre is rákényszerítsék, mint valami 

üdvösségbe vágó dolgot (lásd: Csel 15,1!). Most ellenkező előjellel 

ugyanezt tenné ő, ha a körülmetéletlenséget rá akarná kényszeríteni 

a zsidó származású keresztyénekre. De az egyik életmód 

sem kizárólagos, és mindkettőben élhet az ember Istennek tetszően. 

A Krisztusban hivő ember szabad minden vallásos, történelmi 

és társadalmi kötöttségtől. Bátran feladhatja az elavult életformát 

és kereshet újat, megtalálhatja helyét társadalmi változások 

idején, mert lényegét mindez nem érinti. 

Az evangélium világosságában csak egy számít: a szeretet által 

munkálkodó hit. Az apostol a levélnek szinte minden sorában a 

hit döntő, központi jelentőségéről beszél, de most kapcsolja össze 

először a szeretettel. Ez a kapcsolat viszont olyan szoros, hogy tulajdonképpen 

ugyanannak az éremnek két oldaláról van szó. Ez 

következik az újszövetségi hit fogalmából. Pál galáciai ellenfelei 

szerint a Krisztus-hit mellett szükség van a törvény fegyelmére 

is. Hasonlóképpen szakították szét sok esetben a keresztyén tanítás 

igazságait elfogadó hitet és az életet alakító erkölcsi felfogást 

a későbbi korok keresztyén nemzedékei is. Már Jakabnak számolnia 

kellett ezzel a hasadással (Jak 2,14—26!). 

Amikor hit és élet elszakad egymástól, az okot az újszövetségi 

hit fogalmának megüresedésében kell keresnünk. Pál tömör és 

találó kijelentését csak akkor érthetjük meg, ha nem hagytuk figyelmen 

kívül, hogy a hitnek az Újszövetségben kettős jelentése 

van. Egyrészt „fides quae creditur", vagyis olyan hit, amely elfogadja 

az evangélium üzenetét. Másrészt viszont „fides qua creditur", 

hit vagy még inkább bizalom, amellyel valaki az evangélium 

által felkínált kegyelmet elfogadja. A megértés és a bizalom az 

újszövetségi hit fogalmában még elválaszthatatlanul összetartozik. 

Istennek a hit által felismert és elfogadott szeretete pedig 

nem hagyhatja hidegen az embert, hanem egész lényét megragadja, 

hálára és szeretetre gyújtja Isten iránt (Rm 5,5). Az Istennek 

meg nem érdemelt, lenyűgöző szeretete viszont kilendíti az embert 

önmaga körül forgó önzéséből és a másoknak szolgáló szere- 

230

fei pályájára állítja. A hit, ha valóban a Jézus Krisztusban gyökerező 

hit, „eleven, alkotó, tevékeny és hatékony dolog" — mondja 

ki tömören a lényeget Luther a Római-levélhez írt előszavában. 

Hit nincs szeretet nélkül. 

Pál néhány szava a hit és szeretet kapcsolatának titkára is rávilágít. 

A hit valóban a szeretet által válik hatóerővé a világban. 

De a szeretet mindig következménye a hitnek, és ezt a sorrendet 

büntetlenül nem fordíthatjuk meg. Abban a pillanatban, amikor 

a szeretet válik a hit mértékévé, igaz, üdvözítő voltának bizonyítékává, 

megváltozott formában ugyan, de mégis a törvény útján, 

az emberi teljesítményre támaszkodva keressük a megigazulást. 

Fogyatékos szeretetünk miatt pedig újra bizonytalanná válik 

minden. 

Az előző versben már érintettük azt a súlyos kérdést, amelyre 

feltétlenül választ kell találnunk: minek az alapján fogadja el Isten 

az embert a végső számadáskor? Jézus, sőt maga Pál is nem 

egyszer azt a választ adja, hogy ez a szeretet cselekedetei alapján 

történik (Mt 25,31—46; 2Kor 5,10; Gal 5,21 stb.). Az apostol azzal 

a reménységgel futja pályáját, végzi szolgálatát, hogy majd a 

végső napon felmutathatja eredményét (Gal 2,2; lKor 9,23; Fii 

3,12—14 stb.). Akkor hát mégiscsak a szeretet válik a hit mértékévé? 

Az ellentmondást nem könnyű feloldani. Amit mégis elmondhatunk, 

az a következő: Változatlanul igaz, hogy az ítélet 

napján csak Krisztus segíthet rajtunk, és ő azokon fog segíteni, 

akik benne hisznek (5,2!). Az a hit azonban, amelynek alapján a 

felmentő ítéletben reménykedünk, szeretet által munkálkodó hit. 

Az ilyen hit viszont nem megszállottság, hanem személyes döntésünket, 

akaratunkat, szolgálatunkat igénybevevő hatalom. Tudjuk, 

hová tartunk, és tudjuk, hogy csak a szeretetben testet öltő 

hit fog számítani Isten előtt. De mi ad ehhez a szeretethez indítást 

és erőt, ha nem a hit, amely kezdettől az utolsó napig Krisztusra 

számít? 

A szeretetnek — amelynek az apostol a továbbiakban egy külön 

gondolati szakaszt fog szentelni (5,13—6,10), — tehát a hit az 

alapja. Pál ehhez a sorrendhez hűségesen ragaszkodik, s ez teológiájának 

egyik jellemző vonása. Leveleinek felépítése is erről 

árulkodik. Először mindig az evangélium üzenetét fejti ki, és ezután 

veszi sorra az etikai kérdéseket. Amikor pedig helyes életfolytatása 

inti a gyülekezeteket, mindig arra hivatkozik, amit Is- 

231

tentől ajándékba kaptak (pl. Gal 5,25). Ha valami erkölcsi viszszásság 

üti fel a fejét valamelyik gyülekezetben, azokat a krisztológiai 

alapokat rakja le újra, amelyek segíthetnek jó irányba terelni 

a gyülekezet életét (pl. lKor 5,1—8; Fii 2,1—18). Mert az erkölcsi 

eltévelyedés hitbeli elhajlásra mutat, és a hitnek kell rendbejönnie, 

hogy az életfolytatás is egészségessé váljon. 

A hit határozza meg a szeretet tartalmát is. Nem tudnánk, mi 

az a szeretet, amelynek a törvényeskedés helyébe kell lépnie a 

Krisztushoz tartozó ember életében (5,14), ha hit által nem ismerhetnénk 

meg Isten szeretetét, úgy, ahogy Jézus Krisztusban 

megmutatta számunkra. Isten szeretetéről olvashatjuk le, hogy 

az igazi felebaráti szeretet megelőző, viszonzástól független, nem 

személyválogató, érdemtelenek felé is odahajló szeretet. A szeretet 

— ha valódi — úgy bánik a másik emberrel, ahogy Isten bánik 

velünk (Mt 18,21—35; Rm 12,1—2 stb.). 

Krisztus szabadságra szabadított meg minket! — mondta ki 

Pál a szakasz elején. Most már tudjuk, hogy ez a szabadság a 

szeretet által munkálkodó hitben kapta meg tartalmát. Távolról 

sem olyan ez, mint a törvény igájában folyó élet. Mert aki hisz, 

kényszer nélkül szereti Istent, és aki szeret, szíve indításából, 

örömmel áll felebarátja szolgálatára. 

3. Egy jottányit se engedjetek szabadságotokból! 

(5,7—12) 

5,7—12: (7) Jól futottátok pályátokat! 1 Kicsoda 2 akadályozott 

meg titeket abban, hogy engedjetek az igazságnak? 3 (8) A késztetés 

4 nem attól van, aki hív titeket. (9) Egy kevés kovász az 

egész tésztát megkeleszti. 5 (10) Én bizalommal vagyok irántatok 

az Úrban, hogy gondolkodásmódotok 6 semmiben sem fog megváltozni. 

Aki pedig megzavar titeket, hordozni fogja ítéletét, 7 bárki 

legyen is az. 8 (11) De ha én, testvéreim, még a körülmetélkedést 

is hirdetném, 10 miért üldöznének még? Hiszen akkor megszűnik a 

kereszt botránya! 11 (12) Bárcsak ki is metszenék magukat, 12 akik 

bujtogatnak titeket! 

1 Jól futottátok pályátokat: A futás, mégpedig a versenypályán az 

apostol által kedvelt kép a saját életstílusának, de általában a keresztyén 

életvitelnek jellemzésére (Gal 2,2; lKor 9,24—26; Fii 2,16; 

232

3,12—14). A kép egyszerre fejez ki erőfeszítést, lendületet és célratörést. 

2 Kicsoda?: Ugyanaz a talányos kérdőszó, mint 3,l-ben. A legtöbb 

írásmagyarázó úgy véli, hogy Pál ezzel a fogalmazással emberfeletti 

gonosz erőre céloz, mert csak valamiféle gonosz befolyás adhat magyarázatot 

a galaták megtántorodására. 3 Az igazságnak: mint már 

annyiszor, most is az evangélium igazságáról van szó. Mégpedig arról 

az igazságról, hogy Isten szeretete egyetemes, személyválogatás 

nélkül mindenkié, aki hisz (2,5—14; 4,16). 4 A késztetés: a „peiszmoné" 

kifejezhet aktív cselekvést (rábeszélés), de lehet szenvedő értelme is: 

engedés (valaminek). Mivel Pál a tévtanítók tevékenységére utal, az 

első jelentés mellett kell döntenünk. A szónak rossz mellékíze is van 

(rászedés!), mégis mivel a görög nyelvben közös tőről fakad az előtte 

álló „engedelmeskedni" igével, és Isten hívásával is összhangba kellett 

hozni — hogy Isten rászedjen valakit, arra még gondolni sem lehet 

— a semlegesebb „késztetés" szót választottam. 5 Az ókorban szívesen 

emlegetett közmondás. Jézus példázatában pozitív értelmet kap 

(Mt 13,33; Lk 13,20—21). Pál viszont a bűn kovászáról beszél lKor 

5,6—8-ban, amely megronthatja az egész gyülekezetet. Itt a közmondást 

összekapcsolja azzal a zsidó előírással, amelynek értelmében a 

pászka ünnepe előtt minden kovászost ki kellett takarítani a házból. 

Feltehetően ez a háttér van hatással Pálra akkor is, amikor a közmondást 

a Galata-levélben idézi. — Más kérdés, hogy az adott helyzetben 

mit ért a kovászon. A magyarázók egy része a tévtanítókra 

gondol, akik — bár kevesen vannak — magukkal ránthatják az egész 

galáciai keresztyénséget. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a körülmetélkedés 

kovászáról van szó, hiszen Pál ezekben a sorokban erre 

nyitja az össztüzet. 6 Gondolkodásmódotok: a „phronein" ige kedvelt 

szava az apostolnak (Rm 8,5; 11,20; 12,3—16; Fii 2,2 stb.). A szó eredeti 

jelentése: gondolkodni, megfontolni. De Pál szóhasználatában több 

puszta értelmi tevékenységnél. Az életirányt megszabó gondolkodásmódot, 

beállítottságot fejezi ki vele. 'Hordozni fogja ítéletét: a szokatlan 

szókapcsolás ellenére is megtartottam fordításomban a 

„basztadzein" eredeti jelentését, mert az apostol 6,2—5-ben még viszszatér 

ehhez a szóhoz. 8 Bárki legyen is az: az előző állítást kiegészítő 

mondat értelméről megoszlanak a vélemények. Érthetjük úgy is, hogy 

kivétel nélkül mindenki hordozni fogja az ítéletet, aki megzavarta a 

galatákat. De rejtett célzásnak is felfoghatjuk: legyen bármilyen 

tekintélyes is az illető, a galaták eltántorítása miatt el fogja nyerni 

ítéletét. Én azokkal a magyarázókkal tartok, akik az utóbbi változatot 

fogadják el. Pál ugyanis nem először tesz ilyen értelmű célzást levelében 

(1,8; 2,6). A tekintélyes személyek kilétét azonban csak találgathatjuk. 

A legtöbb magyarázó Jakabot sejti Pál kijelentése mögött 

(1,19; 2,9; 12), egyesek viszont Pétert (2,11), esetleg Barnabást (2,13!). 

3 Még: nem könnyű ennek a határozó szócskának szerepét tisztázni. 

Vehetjük időhatározói értelemben. Ebben az esetben a mondat értelme 

a következő volna: ha „még most is", mint egykor (megtérésem 

előtt?) a körülmetélkedést hirdetem. De kapcsolatot is kifejezhet: ha 

a Krisztus „mellett még" a körülmetélkedést is hirdetem. A kérdést 

233

eldönteni csak az egész kijelentés értelmének tisztázása után lehet. 

10 A köriilmetélkedést is hirdetném: Több exegéta (többek között 

Schlier, Oepke, legújabban pedig Hübner) véleménye szerint Pál ezzel 

a mondattal ellenfelei részéről történt gyanúba keverése ellen védekezik. 

Azzal próbálhatták ugyanis — állítják — rábeszélni a galatákat 

a körülmetélkedésre, hogy maga Pál Is híve a körülmetélkedésnek 

(Timóteus körülmetélése) (Csel 16,3)? Ezt az eshetőséget nem 

lehet kizártnak tekinteni. De a mondat másképp is érthető: az apostol 

csak mint irreális lehetőségről beszél a körülmetélkedés hirdetéséről, 

hogy az evangélium és a körülmetélkedés összeférhetetlen voltát 

nyilvánvalóvá tegye. 11 A kereszt botránya: mint már többször is 

tapasztalhattuk, a genitivuszos (birtokos) szerkezet többféle értelmezésre 

nyújt lehetőséget. Tekinthetjük gen. epexegetivusznak, s 

ebben az esetben maga a kereszt a botrány (skandalon = eredetileg 

kő, amelyben megbotlik az ember). De lehet kauzális genitivusz is, 

és akkor a kereszt által okozott megütközésről kell beszélnünk. lKor 

1,23 az előbbi változat mellett szól. 12 Bárcsak ki is metszenék magukat: 

a magyarázók általában a kívánság drasztikus voltát emelik ki. 

Valóban, Pál öncsonkító ivartalanításról, kasztrálásról beszél. De ez a 

szokás hozzátartozott a pogány galaták között elterjedt Attis- és 

Kübelé-kultuszhoz. Ezért a mondat logikája hasonlít a 4,8—11-ben 

található érveléshez. A kasztráltak egyébként nem lehettek a zsidó 

nép közösségének tagjai (5 Móz 23,2). Pál ugyanilyen súlyos kijelentést 

tesz a köriilmetélkedést követelőkre Fii 3,2-ben is. — Véleményem 

szerint az apostol elsősorban a szójáték kedvéért választotta ezt a 

súlyos tartalmú szót: „enekopszen" = megakadályoz (7. v.) és „apokoszontai" 

= kimetszenék (12. v.). 

• 

(7—12) A szabadság, amely a szeretet által munkálkodó hitben 

teljesedik ki, a Krisztusban hivő ember lételeme. Pál ellenfelei 

ettől akarják a galáciai keresztyéneket megfosztani azáltal, hogy 

a törvény igája alá kényszerítik őket. Ezért miután a szabadság 

kérdésében kifejtette az evangéliumi álláspontot, a levélnek már 

megfigyelt ritmusát követve közvetlenül olvasóihoz fordul, hogy 

elnyert szabadságuk megőrzésére intse őket. 

A következő szakaszban a körülmetélkedés követelménye kerül 

előtérbe. Pál ellenfeleinek nyilván ez volt a törekvése, hogy 

elsősorban ezen a téren érjenek el eredményt a galáciai keresztyének 

között. Az apostol ezzel az igénnyel száll szembe, és félreérthetetlenül 

kimondja: a legkisebb engedményről sem lehet szó, 

mert ha engednek, mindent elveszítenek. Igyekszik éket verni a 

gyülekezetek és a tévtanítók közé. Bízik abban, hogy lelki gyer- 

234

mekei még hallgatnak rá, de azoknak, akik megzavarják őket, 

Isten ítéletét hirdeti. 

A sorok indulattól fűtöttek. A fogalmazás ezért tűnik szaggatottnak. 

Nagy tét forog kockán. Megtörténhet, hogy a galatákat a 

Krisztus által hozott új kor szabad levegőjéről visszarántják a 

régi fojtott légkörébe. A szakaszban több értelmezési nehézséggel 

is meg kell küzdenünk. Nem egy olyan homályos utalás is található 

benne, ami csak az egykori olvasó számára volt érthető. 

(7) Az apostol veszélyre figyelmeztető szavait a galaták hitrejutásuk 

óta megtett életútjának értékelésével kezdi: Jól futottátok 

pályátokat! Akik ennek ellenkezőjét állítják, és az életút gyökeres 

megváltoztatását követelik tőlük, megtévesztik őket. Eddig 

a törvény igájától szabadon, egyedül a szeretet által munkálkodó 

hit ösztönzését és útmutatását követték. Nem volt ez tétlen élet. 

A hit és a szeretet sok lendületet, erőt, feladatot, szolgálatot adott 

azon a végső cél felé vezető életpályán, amelyre Isten állította a 

galatákat. Ezen az úton sohasem érezhették, hogy tettek annyit, 

mint amennyi jót Isten tett velük (Lk 17,7—10). Ha elbuktak, a 

Krisztus kegyelmébe fogódzó és szeretet által munkálkodó hit 

erőt adott nekik a talpraálláshoz, újrakezdéshez. 

Pál számára megfoghatatlan, hogy a galaták miért engedték 

megtörni lendületes futásukat, és miért torpantak meg a végső 

cél felé vezető életpályán.Kicsoda akadályozott meg titeket abban 

— kérdezi megdöbbenten, — hogy engedjetek az igazságnak? A 

kérdés különös megfogalmazására rávilágít a keresztyén élet 

egyik fontos titkára. A bajok oka végső soron nem az emberi természet 

gyarlóságában, hanem az evangéliummal való élő kapcsolat 

megszakadásában keresendő. A szeretet által munkálkodó hit 

olyan magas szintje az életnek, amelyen megtartani csak Isten tud 

hívó szavával az evangélium igazságának hirdettetése által, és 

amelyen megmaradni is csak úgy lehet, ha az ember enged ennek 

az állandó hívásnak (8. v.). Az evangélium igazsága pedig 

nem más, mint az értünk megfeszítettet és feltámadott Jézus 

Krisztusról szóló örömhír (3,1), akinek a kedvéért Isten személyválogatás 

nélkül fiává fogad mindenkit (4,5—6), aki ezt az örömhírt 

hittel fogadja. De nemcsak kezdetben kell engedni ennek az 

örömhírnek. A hitből szeretetben élő „új teremtmény" (6,15) csak 

akkor maradhat meg és juthat előre az eléje kitűzött pályán, ha 

élete végéig enged a kegyelem igazságának. A galatáknak most 

235

már más üzenetre „viszket a fülük" (Ef 4,14), s ez csak az emberfeletti 

Gonosz igézete és mesterkedése lehet, akinek minden törekvése 

az, hogy élő kapcsolatunk az evangéliummal megszakadjon. 

(8) Ez a gonosz befolyás kívülről tört a galatákra a közéjük beszivárgott 

tévtanítók tanítása révén. Ezek a zsidó származású keresztyének 

tanításukat Krisztus evangéliumaként ajánlották a 

gyülekezet figyelmébe, még ha ez az evangélium nem is egyezett 

azzal, amit Pál hirdetett nekik (1,6—7). Az ő evangéliumuk is 

késztetést jelentett a galaták számára, mert a törvény iránti engedelmességre, 

mindenekelőtt a körülmetélkedés vállalására szólított 

fel. De a galatáknak tudniok kell, hogy nem minden késztetés 

származik attól, aki elhívta és evangéliumával azóta is hívja 

őket, vagyis Jézus Krisztustól, bármennyire megalapozottnak és 

kívánatosnak is tűnik a szemükben. Valóban elkerülhetetlennek 

látszik, hogy a keresztyén ember is a törvény fegyelme alá vesse 

magát, gátakat helyezzen gonosz természete elé, és elkülönülésével 

megőrizze élete tisztaságát „a gonosz világban" (1,4). De az 

ilyesfajta „engedelmességre" felszólító késztetéshez Krisztusnak 

semmi köze sincs. Mert ő szabadságra szabadított meg (5,1), és hívott 

el minket (5,13), hogy a változó korokban Isten fiává fogadtatásunk 

(4,5—6) bizonyosságával, a hitből fakadó szeretet szabadságában 

és nyitottságával szolgáljunk embertársainknak. 

(9) Ne tévesszen meg senkit a galaták közül, hogy a tévtanítók 

részéről megnyilvánuló késztetés csupán jelentéktelennek látszó 

módosítást és kiigazítást követel tőlük eddigi pályafutásukhoz 

mérten. Valóban nem akarják Krisztustól elfordítani őket, csupán 

némi jelét kívánják látni annak, hogy a zsidósághoz hasonlóan 

komolyan veszik Istenhez tartozásukat. De a galaták a legkisebb 

engedményt sem tehetik ezen a téren: Egy kevés kovász az egész 

tésztát megkeleszti — figyelmezteti őket Pál a közismert mondással. 

Lehet, hogy a pogány származású galáciai keresztyének a körülmetélkedés 

vállalásában még nem ismerik fel a „status confessionis" 

bekövetkezését, vagyis nem tekintik olyan esetnek, 

amely hitük feladását követelné meg tőlük. A valóság azonban 

mégis ez. Mert ha csak a legkisebb és legjelentéktelenebb emberi 

cselekedetnek üdvösségbe vágó fontosságot tulajdonítunk, vagyis 

az evangéliumot szükségesnek látjuk megtoldani, nincs megállás. 

236

Akkor már nem kegyelemből élünk, hanem magunkra támaszkodunk. 

Ebben az esetben pedig kötelesek vagyunk az egész törvényt 

megtartani (5,3). De ez a kis engedmény más vonatkozásban 

is súlyos következményekkel jár. Már nem hitből élünk szeretetben. 

aminek következtében kapcsolataink eltorzulnak, Istennel 

éppen úgy, mint embertársainkkal. Megtorpanunk azon a pályán, 

amelyre Isten állított minket. 

(10) De az apostol még nem adta fel a reményt arra nézve, hogy 

a galaták „az egyetlen evangéliumnak" engednek, és nem hallgatnak 

a tévtanítók .késztetésére". Még bizalommal van irántuk az 

Ürban, hogy gondolkodásmódjuk semmiben sem fog megváltozni. 

A 4,20-ban megszólaló aggodalom most bizakodásra vált át. Különös 

megfogalmazása ez a benne élő reménységnek. Bízik abban, 

hogy levele hatására a galaták megmaradnak az evangélium 

igazsága mellett, de ezt mégsem tőlük reméli. Az élő Úrtól, Jézus 

Krisztustól várja megmaradásukat, aki az apostol sorain keresztül 

is munkálkodik és a gyülekezetekben is sokféle eszközzel rendelkezik 

megtartásuk érdekében. Ha reá figyelnek, gondolkodásmódjuk 

semmiben sem fog változni. Feltűnő, hogy az apostol 

most egyhelyben maradásra, megállapodottságra biztatja őket, pedig 

különben a keresztyén életet pályafutásnak, folytonos előrehaladásnak, 

megújulásnak tekinti (vö.: Fii 3,12—14). Van azonban 

valami, amiben nem szabad változásnak beállnia, s ez az evangélium 

igazságából merített gondolkodásmód, életirány: a hit alapján 

szeretetben folyó élet. De éppen ez a gondolkodásmód a lendítő 

ereje futásunknak Isten által kiszabott életpályánkon. Folyamatosan 

változnunk kell. A szüntelenül változó világban kell Isten 

akaratát felismernünk, és hozzá igazodnunk. De erre csak a 

hit és szeretet szabadságában vagyunk képesek. 

Pál nem menti fel a galáciai keresztyéneket a felelősség alól. 

Az evangélium igazsága alapján nekik is világosan kellene látniuk 

a kialakult zűrzavarban. De nagyobb a felelősségük azoknak, 

akik Istenre hivatkozva vezetik félre őket, és megtévesztő tanításuknak 

elismert tekintélyekkel vagy esetleg az általuk élvezett 

tekintéllyel adnak nyomatékot. De tudni kell: aki keresztyén testvérét 

helyes irányba tartó pályafutásában megzavarja, hordozni 

fogja ítéletét a számadás napján, bárki legyen is az. Nem kisebb 

felelősség valakinek a gondolkodásmódjába beleszólni, mint a felebarát 

testi életét kockáztatni. Sőt még ennél is nagyobb a fele- 

237

lőssége, mert ebben az esetben már az ember örök sorsáról van 

szó. 

(11) Miután Pál megpróbálta a galatákat szembefordítani keresztyén 

életük megrontóival,. visszatér a körülmetélkedés követelményének 

ügyére, amelynek ők nem tulajdonítanak olyan nagy 

jelentőséget, mint amilyen végzetes lehet valójában. Pedig a 

Krisztusról szóló evangéliumot nem lehet összeegyeztetni a körülmetélés 

követelésével. De ha én, testvéreim, — teszi fel az apostol 

— Krisztus mellett még a körülmetélkedést is hirdetném, miért 

üldöznének? Hiszen akkor megszűnik a kereszt botránya! 

Vajon milyen összefüggésekre akarja rávezetni olvasóit? Az 

azonnal kivehető szavaiból, hogy Krisztus hirdetése azért nem fér 

össze a körülmetélkedés követelésével — és általában semmiféle 

törvényeskedéssel —, mert Krisztust csak mint megfeszítettet lehet 

hirdetni. Így hirdette őt Galáciában is (3,1), de Korinthusban 

sem akart más Krisztusról tudni (lKor 2,2). A kereszt nem fér 

össze a körülmetélkedéssel, mert a kereszt megütközést kiváltó 

botrány a törvényben hivő ember számára (lKor 1,23). 

De miért? Pál, a kereszt teológusa szerint ebben a kérdésben 

és a kérdésre adott válaszban rejlik az evangélium titkához vezető 

út. Izrael, a Tóra igáját vállaló nép várva-várta a Messiást, 

Isten küldöttét, aki majd elhozza Istennek mindent megújító országát. 

De a kiszolgáltatott, Istentől elhagyott, az átok fáján kínhalált 

halt Messiást (Krisztus héberül: Messiás!) nem tudta elfogadni. 

Ök az isteni hatalommal dicsőségben megjelenő Messiást 

várták, aki igazságot szolgáltat a kegyeseknek, és uralomra segíti 

őket a világ felett. De ha mégis a megfeszített Jézus a Messiás, 

akkor istentelenségnek bizonyul az őt keresztre juttatók kegyessége, 

elveszítik jogcímüket a mások feletti uralomra, szertefoszlik 

a Tóra népének minden előjoga és kiváltsága. A kereszt mindenképpen 

elviselhetetlen botrány számukra. 

A keresztyén bizonyságtevők vállalják, hogy éppen a gyalázat 

fáján kiszenvedő Messiás a megígért Szabadító. Isten feltámasztotta 

Jézust a halálból, és ezzel őt igazolta. Ebből a szemszögből 

nézve a kereszt már egészen más megvilágításba kerül. Többé 

nem egy álmodozó, önjelölt megváltó szégyenteljes bukásának a 

helye, hanem Isten végtelen irgalmának örök időkre szóló jele. 

Mert mint Isten által küldött Messiás, isteni hatalommal rendelkezett, 

és ezért mindenki fölébe kerekedhetett volna, de ő nem 

238

uralkodni akart rajtunk, hanem szolgálni kívánt nekünk mindazzal, 

amit Istentől hozott közénk. A legnagyobb szolgálatot mégis 

azzal tette a világnak, hogy elszenvedte a gyalázatos halált 

anélkül, hogy megtagadott volna minket. így lett keresztje kinyilatkoztatássá, 

ahol mindenki elveszett bűnösnek bizonyul, Isten 

viszont irgalmas atyának, aki kész mindenkit személyválogatás 

nélkül visszafogadni, ha hittel elfogadja Jézus Krisztusban felkínált 

kegyelmét. 

Pál a megfeszített Krisztusban (Messiásban) ismeri fel az evangélium 

summáját, és hozzá méri a keresztyén igehirdetést. A keresztyének 

hitének és életének innen kell kiindulnia, és ehhez kell 

igazodnia. Ennek a keresztközpontú látásnak messzemenő következményei 

vannak. A kereszt botránya szétfeszíti az eddigi kereteket, 

és új korszakot nyit az üdvösség történetében. A keresztnél 

csődöt mondtak a kegyesek éppen úgy, mint a többistenhivő 

pogányok, vagy a mindenből kiábrándult, elvtelen cinikusok. De 

a kereszt, az Isten és ember végsőkig feszített összeütközésének 

színtere mégsem vonta maga után a csődöt mondó ember elvetését, 

hanem Isten mindenki felé megnyilvánuló irgalmának bizonyítékává 

lett. Ennélfogva Isten új népet hív elő, új közösséget 

teremt, az egyházat, ahol nem számít, hogy valaki körülmetélt 

zsidó, vagy körülmetéletlen pogány, csak egy: a szeretet által 

munkálkodó hit. Tehát azok tartoznak ebbe az új közösségbe, 

akik hittel elfogadják a megfeszített Krisztus szolgálatát, és őt 

követve uralkodás helyett szeretettel akarnak szolgálni a világnak. 

Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a különállását, vallásos 

felsőbbrendűségét, másirányú reménységeit féltő zsidóság 

és a közéjük tartozni akaró zsidókeresztyénség nem nézte jó 

szemmel a kereszt következményeit bátran vállaló és hirdető 

apostol szolgálatát és sikereit, s ahol csak lehetett, akadályozták 

munkájában, zaklatták őt. Már most elég lett volna csupán anynyi 

engedményt tennie, hogy a hitre jutott pogányokat körülmetélkedésre 

buzdítja, és azon nyomban megszűnt volna az ellene 

irányuló ellenségeskedés. De ha Krisztus mellett a körülmetélkedést 

is hirdetné, akkor el kellene hallgatnia a kereszt botrányát. 

Ha viszont a kereszt botrányát elhallgatná, erőtlenné válna 

az evangélium (lKor 1,18), és nem lehetnénk Isten fogadott 

fiaivá (4,5—6), Lelke által megújult gyermekeivé (6,15). 

239

(12) Ezek után szentségtörésnek hat az apostol ellenfeleihez 

címzett kívánsága: Bárcsak ki is metszenék magukat, akik bujtogatnak 

titeket! A magyarázók kivétel nélkül gyilkos iróniát, 

gúnyt éreznek ki Pál szavaiból. Pedig több bennük a szellem, 

mint az indulat. Egyetlen mondatba sűrítve foglalja össze az 

apostol a szakasz üzenetét. A tévtanítóknak mondja ugyan, de 

úgy, hogy a galaták is értsenek belőle. A kívánság formájában 

közvetített tömör üzenet pedig a következő: akinek nem elég 

Krisztusnak a kereszten hozott áldozata, és meg akarja toldani a 

saját áldozatával, vállalva a körülmetélkedést, sőt ezt másokra 

is rákényszeríti, és ezzel megállítja őket a hit útján, — az legyen 

következetes. Hozzon még nagyobb áldozatot, kasztrálja ki magát, 

úgy, ahogy a pogány galaták teszik vélt isteneik kegyeinek 

elnyerése érdekében. Mintha 4,8—11 gondolatmenete térne viszsza: 

a törvény útjának vége a pogányságba torkollik. Milyen haszontalan 

és silány ez az öncsonkító áldozatosság, ahhoz a mások 

körül forgó áldozatos szeretethez képest, amely a Jézus Krisztusba 

vetett hit által születhet meg az emberben! 

* 

A szentírásban egyedülálló gondolatsor végéhez értünk. Sehol 

másutt nem jut szóhoz ilyen határozottan és ekkora nyomatékkal 

az az igazság, hogy Isten szabadságra teremtette az ember gyermekeit. 

Krisztus megváltó szolgálata által éppen erre, a hitben 

és szeretetben testet öltő szabadsággal akar megajándékozni minket. 

Az aggályoskodó keresztyének ma éppen úgy, mint Pál korában, 

félnek ettől a szabadságtól. A törvényhivők kiirthatatlan 

okoskodásával úgy vélik, hogy a korlátokat félresöprő szabadság 

utat nyit a bűnnek, és káoszba fullasztja az életet. Pál számol ezzel 

az ellenvetéssel, és a következő szakaszban kimutatja, hogy a 

Krisztustól kapott szabadságunk a szeretetben ölt testet. Ettől 

viszont senkinek sem kell tartania! Sőt! 

240

VI. A SZABADSÁG A SZERETETBEN 

TELJESEDIK KI 

5,13-6,10 

Pál szokása, hogy leveleiben a keresztyén életfolytatás kérdéseit, 

a gyülekezetekben felmerülő erkölcsi problémákat az evangélium 

tartalmának kifejtése után vegye sorra. Másképpen: az 

etikai mondanivaló a dogmatikus szakaszokat követi. Nem azért, 

mintha a gyakorlati keresztyén életre vonatkozó útmutatásoknak 

kisebb jelentőséget tulajdonítana. Sok esetben éppen erkölcsi 

eltévelyedések vezetnek a hit megbicsaklásához, és bűnös vágyak 

keresnek maguknak hitelvi igazolást. (Vö. a libertinizmus, vagyis 

az erkölcsi szabadosság a fiatal keresztyénségben: lKor 5. fej.) 

Az apostol eljárása abból a megfontolásból ered, hogy a keresztyén 

etika a hit minőségén múlik. Ezért, ha valahol erkölcsi kisiklást 

tapasztal, mindig a kegyelem evangéliumának igazságára 

hivatkozva fog hozzá a baj orvoslásához. Nem is beszélhetnénk 

keresztyén etikáról, ha Isten nem ajándékozna meg minket Krisztuson 

tájékozódó hittel. 

Tulajdonképpen a galáciai gyülekezetekben keletkező zavar is 

erkölcsi, a keresztyén életfolytatást érintő kérdésekre vezethető 

vissza. Pál ellenfelei bizonyára úgy érveltek, hogy a Krisztusban 

hivő embernek szüksége van a mózesi törvénynek fegyelmező erejére, 

különben kockára teszi Istennel való kapcsolatát, üdvösségét. 

(Egyéb gyakorlati meggondolások is meghúzódhatnak a háttérben. 

Erről Pál a levél záradékában tesz említést.) Végeredményben 

a „hogyan tovább a hitre jutás után?" kérdése körül izzik 

a vita az apostol és ellenfelei között. 

16 241

Pál számára sem mindegy, hogyan él a keresztyén ember. Ö is 

teljesítményt vár a Krisztusban hívőtől, sőt még nagyobb teljesítményt, 

mint ellenfelei. Azt kívánja, hogy minden dolguk szeretetben 

történjék. De erre senkit sem lehet a törvény szigorával 

kényszeríteni. A szeretet csak a szabadság légkörében, belső késztetésre 

tud kihajtani az emberben, s ezért az Isten által megkívánt 

krisztusi szeretetre csak azok képesek, akiket Krisztus erre 

a szeretetre a maga szeretetével felszabadított. A szeretetet felfoghatjuk 

a szabadság korlátjának, megszorításának is: az ember 

csak addig szabad, míg szabadsága nem sért másokat. A szeretetnek 

ez a polgári értelmezése idegen az apostoltól. Ö semmit nem 

von vissza abból, amit az előző szakaszban kimondott: (korlátlan) 

szabadságra szabadított meg titeket Krisztus (5,1)! De ugyanilyen 

határozottsággal vallja, hogy a Krisztustól kapott szabadságunk 

a szeretetben teljesedik ki. Az igazán szabad ember az, 

aki Krisztus módján tud szeretni! 

A törvény helyébe tehát a szeretet lép. Pálnak ez a tétele súlyos 

vitákat indított el az egyházban. Szavait ugyanis úgy értették, 

hogy azért egyetlen törvény mégis köti a keresztyén embert, 

mégpedig a szeretet törvénye. A katolikus teológiában „nova 

lex"-ként emlegetik. A szeretet parancsa tehát olyan új törvény, 

amely a keresztyének számára a kegyelem korszakában is kötelező. 

Az óprotestáns dogmatikusok „tertius usus legis"-ről beszélnek. 

Luther még a törvénynek két „usus"-áról, használatáról tud: 

az „usus politicus"-ról, a törvénynek az emberi közösségekben, a 

társadalom életében betöltött nélkülözhetetlen szerepéről, és az 

„usus theologicus sive spiritualis"-ról, (a törvény teológiai vagy 

lelki használatáról), amely által Isten felfedi bűnös, elveszett voltunkat, 

összetöri önigazságunkat. A Luthert követő korszák dogmatikusai 

szerint a „törvény tertius usus"-ára (harmadik használatára) 

a keresztyén ember életében van szükség, amennyiben a 

Krisztusban hivő, megújult szívű ember számára megvilágítja a 

követendő utat. Lényegében ugyanezt vallja Kálvin is, amikor a 

törvény „usus didacticus"-áról (tanító szerepéről) szól. Ezért nem 

véletlen, hogy a református egyházban és más protestáns felekezetekben 

az ószövetségi törvénynek még mindig meglehetősen 

nagy súlya van. 

Meg kell mondanunk, hogy Pál álláspontjához Luther felfogása 

áll legközelebb. Igaz, Pál olykor beszél a „Krisztus törvényé- 

242

ől" (Gal 6,2; lKor 9,21) vagy a „hit törvényéről" (Rm 3,27). De 

nem szabad azt hinnünk, hogy ezekkel a kifejezésekkel újra jogaiba 

helyezi a törvényt a keresztyén élet területén. Az idézett 

helyeken éppen a kegyelemnek a törvényétől teljesen eltérő új 

rendjével foglalkozik, amelyben a szeretet már nem követelmény, 

hanem következmény (lásd: 5,6 magyarázatot!). Ha nem így volna, 

a szeretet parancsa olyan irgalmatlan törvénnyé válna, amelynek 

még kevésbé tudnánk eleget tenni, mint a Tóra szigorú előírásainak. 

A magyarázatban látni fogjuk, hogy Pál milyen szerepet 

szán a szeretetnek a hit által való megigazulás rendjében. 

Mielőtt az apostol mondanivalójára térnénk, szembe kell néznünk 

még egy kérdéssel. Lütgert azzal a feltevéssel állt elő, hogy 

a soron következő szakasz éle már nem a zsidókeresztyén törvényeskedők, 

hanem az ún. libertinisták ellen fordul. Ezt az irányzatot 

a páli keresztyénség balszárnyának nevezhetnénk, amely a 

Krisztustól kapott szabadságra hivatkozva minden erkölcsi lazaságot 

megengedhetőnek tartott. Feltehetőleg az ő jelszavukat idézi 

Pál lKor 6,12-ben: „Minden szabad nekem!" „Pneumatikusoknak" 

nevezték magukat, mert csak a belső sugallatra hallgattak, 

és azt tartották, hogy aki a Lelket elnyerte, annak már a bűn 

sem árthat. A Szentlélek szavát tehát összetévesztették a maguk 

tisztátalan lelkének hangjaival. Pálnak különösen sokat kellett 

hadakoznia ezzel az irányzattal Korinthusban (vö.: lKor 6,9—20; 

12,1—3; 30—31; 15,12 stb.), de az ún. „Pásztorlevelek" tanúsága 

szerint elterjedt és szívósan tovább élt más Pál által alapított 

gyülekezetekben is (2Tim 3,1—10; Tit 1,10—16). 

Lütgert feltevésének némi alapot szolgáltat az a körülmény, 

hogy a következőkben sok szó fog esni a libertinistákra is jellemző 

bűnökről. Sőt, 6,l-ben Pál mint „pneumatikusokat" szólítja 

meg az olvasóit. Mindez azonban abba a képbe is beleilleszthető, 

amelyet Pál törvényeskedő ellenfeleiről a levél alapján eddig kialakíthattunk 

magunknak. Az apostol — majd láthatjuk — a Lélek 

hatalma, befolyása alatt folyó életet fogja szembeállítani a 

törvény alapjára épülő kegyességgel. Mert a legigazabb törvény 

ereje is megtörik az ember „testi" mivoltán, azaz Istennel meghasonlott 

természetén (2,16; 4,23—29; 6,12). Még ennél is súlyosabban 

esik a latba, hogy a törvény az embert önmagára utalja, és 

így testi mivoltunkat inkább még hizlalja (Fii 3,18—19), nemhogy 

megsemmisítené. A különféle bűnöknek pedig éppen ez a „test" 

ιβ· 

243

a termőtalaja (5,19). Nem véletlen, hogy a felsorolt bűnök közül 

a legtöbb elsősorban a törvényeskedö ember nyomorúságai közé 

tartozik. Tehát a továbbiakban is a „törvény vagy Krisztus" ellentét 

adja a kulcsot, és nincs szükségünk még egy másik, libertinisták 

ellen nyitott frontot feltételeznünk. A „ti pneumatikusok" 

megszólításának 6,l-ben pedig nincs elítélő, ironikus értelme, hiszen 

az előző versben éppen arra szólítja fel Pál a galatákat, hogy 

a Lélekhez igazodjanak. 

A levél etikai üzenete is három lépésben bomlik ki: a szakasz 

élén most is az Ószövetség adja a kiindulópontot (5,13—15). Majd 

a keresztyén élet harcát mutatja be Pál a kegyelemnek Krisztus 

által elhozott új korszakában (5,16—24). Végül pedig a galatákhoz 

fordul és a keresztyén életből kiragadott két példával, a nyilvánosan 

vétkezőkkel szemben követendő eljárással és az adakozás 

terén reájuk váró feladatokkal világítja meg, hogy milyen 

írásban indítja a Lélek a Krisztusban hívőket (5,25—6,10) A szabadság 

Lelkének munkája (2Kor 3,17) — ez a titka a keresztyén 

életnek. 

1. Krisztus szolgáló szeretetre szabadít fel 

5,13—15 

5,13—15: (13) Ti ugyanis, testvéreim, szabadságra hivattatok el! 

Csakhogy a szabadságot ne tekintsétek ürügynek 1 a test 2 számára, 

hanem a szeretet által rabszolgaként szolgáljatok 3 egymásnak. 

(14) Mert minden' 1 törvény ebben az egy igében teljesedik 

be: 5 „szeresd felebarátodat, mint magadat". 8 (15) Ha pedig 

egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást e! ne 

emésszétek! 7 

1 Ürügynek: Az „aphormé" gazdag jelentéstartalmú szó. Érthetjük 

kiindulópontnak, valamilyen vállalkozás kivitelezéséhez szükséges 

eszköznek, ösztönzésnek, vagy ürügynek. A gondolatmenetbe ez utóbbi 

illeszkedik bele a legtermészetesebben. 2 Test: eredetileg az ember 

materiális teste. Pálnál azonban fontos teológiai jelentést is hordoz. 

Jelen esetben a „test" az Istennel szembefordult, tőle elszakadt embert, 

illetve az ilyen ember természetét jelenti. (Lásd még: 2,16; 

2,20; 3,3; 4,23 magyarázatánál.) 3 Rabszolgaként szolgáljatok: A „douleuein" 

szó eredeti jelentését meg kellett őriznem, mert nem lehet 

244

véletlen, hogy Pál a szeretet által végzett szolgálatot éppen ezzel a 

levélben olyannyira leterhelt kifejezéssel (3,28; 4,3.7—9.24; 5,1!) köti 

az olvasó lelkére. 4 Minden: Hübner hívja fel a figyelmünket arra, 

hogy az apostol itt másként jellemzi a törvényt, mint 5,3-ban. Ott 

ugyanis az eredeti szöveg szerint az „egész (holosz) törvényről" beszél, 

vagyis a törvény minden egyes rendelkezéséről. 5,14-ben viszont 

„minden (pasz) törvényről" ír. A jó nyelvérzékkel rendelkező 

apostol a leheletfinom különbségtétellel azt akarja kifejezésre juttatni, 

hogy nem a törvény részletkérdéseiről, különböző előírásairól, 

hanem az egész törvénykomplexumról, a „törvénygubancról" van szó. 

5 Teljesedik be: a görög szövegben az ige perfektumban áll. de jelentése 

„időtlen", vagyis a törvény minden alkalommal ebben az 

egyetlen követelményben teljesedik be. — Nehezebb eldönteni, hogy 

Pál mit akar kifejezni ezzel az igével. Érthetjük így: aki szereti a 

felebarátját, az minden törvénynek eleget tett. De Rm 13,9 alapján 

a következőképpen is: minden törvény ebber az egy mondatban foglalható 

össze: szeresd... stb. Mussner viszont egészen más oldalról 

közelíti meg az ige jelentését. Szerinte Pál itt azt mondja, hogy a 

törvény ideje betelt (4,4!), és a törvény korszakát most a szeretet ideje 

váltotta fel. Mussner elgondolása valóban jól beleillik Pál történelemszemléletébe. 

6 „Szeresd felebarátodat, mint magadat!" Az idézet 

3Móz 19,18-ban található. A törvény lényegét olykor már a Jézus 

kora előtt élt zsidóság is a szeretet kettős parancsolatába foglalta 

össze. így foglalja össze Jézus kérdésére egy írástudó Isten akaratát, 

Jézus pedig magáévá teszi az írástudó válaszát (Lk 10,25—28). Jézus 

tehát átvette népének ezt a hagyományát, tőle pedig a keresztyén 

gyülekezetek, így Pál is. — Kit tekint Pál felebarátnak? Az Ószövetség 

idején csak a zsidó nép közösségének tagja számított felebarátnak. 

Kevés kivétellel így gondolkodott a fogság utáni zsidóság is. 

De ekkor már felebarát számba vették a zsidósághoz csatlakozó prozelitákat 

is. Jézus szakított ezzel a népi szűkkeblűséggel, és az ellenségben 

is meglátta a felebarátot. Mussner azt állítja, hogy a korai 

keresztyénség újra beszűkítette a felebarát fogalmát, és mindenekelőtt 

a hitsorsosok iránti szeretetet várta el tagjaitól. Valóban, az 

Újszövetség szerzői túlnyomórészt az egymás iránti szeretetre intik 

a keresztyéneket (pl.: Fii 2,1—5; 1 Jn 4,20—22). Ennek a törekvésnek 

jellemző példája Gal 6,10: „Tegyünk jót mindenekkel, leginkább 

azokkal, akik hitünk házanépéhez tartoznak." A kérdés alapos 

mérlegelésére most nincs hely. Csak két dolgot jegyzek meg: Egyrészt 

a keresztyén testvér iránti szeretet parancsa seholsem zárja ki 

a mindenki irányában kötelező szeretet. Másrészt pedig azért kellett 

olyan gyakran inteni a keresztyéneket az egymás iránti szeretetre, 

mert bizony keresztyén körökben is nemegyszer gyenge lábon állt a 

szeretet. 7 „Marjátok" — „faljátok" — „el ne emésszétek": igen erős 

kifejezések, és a vadállatok egymást pusztító marakodását idézik emlékezetünkbe, 

pontosan a véres esemény lezajlásának sorrendjében. 

245

(13—15) Mielőtt Pál levelét befejezné, nem mulaszthatja el, hogy 

ne szóljon még a galatáknak és természetesen galáciai ellenfeleinek 

a hit által való megigazulás alapján folyó keresztyén életvitelről. 

Az evangélium erkölcsi üzenetét azonban szokatlan módon 

— de nem véletlenül! — a szabadságra, a hit által való megigazulásnak 

erre a nélkülözhetetlen és mégis oly gyakran elhanyagolt 

alkotó elemére építi. Ellenfeleihez hasonlóan ő is komolyan 

veszi Isten akaratát, de azt tudja, hogy Isten akaratát megcselekedni 

csak a szabadság légkörében lehet. Számít ellenfeleinek ellenvetéseire 

is, akik attól tartanak, hogy a szabadság menlevéllé 

válik mindenféle erkölcsi lazaság számára. Ö viszont tudja, hogy 

a Krisztustól kapott szabadság csak a szeretetben ölthet testet. 

Ahol ez a felszabadult szeretet van munkában, ott megszűnik a 

törvény joghatósága. Ha még mindig a törvény előírásaival akarnánk 

Isten akaratának érvényt szerezni, és Isten gyermekeinek 

magatartását megszabni, csak olajat öntenénk a tűzre: a legrútabb 

közösségellenes bűnöket hívnánk életre. 

(13) A levél gonlolatmenetét új mondanivaló irányába tereli 

az apostol. Ha kezdő mondata formailag nem is tartozik az előző 

vershez, tartalmilag annál szorosabban kapcsolódik az előbbi szakasz 

üzenetéhez. A Krisztusban hivő ember életfolytatásának természetéről, 

megnyilvánulási formáiról akar a következőkben szólni, 

de eközben nem feledkezik meg mindarról, amit előzőleg a 

Krisztus által elnyert szabadságról mondott. Ezért mielőtt bármit 

is nyilatkozna erkölcsi kérdésekről, újra olvasói emlékezetébe idézi 

az örömhírt: Ti ugyanis, testvéreim, szabadságra hivattatok el 

(5,1)! 

Tehát mindig Isten a kezdeményező. Nem az ember ébred valamiképp 

önmagára, rendeltetésére, hanem Isten szólítja meg őt 

és hívja magához a vele való megbékélésre, a helyreállt viszony 

erejével és reménységével folyó életre a megfeszített Krisztusról 

szóló evangélium által. Aki enged Isten hívó szavának, szabaddá 

lesz, mert sorsa felett többé nem dönthet a végzet, a bűn, a törvény 

vagy a halál. Isten olyan életet szánt az embernek, amelyet 

már nem a félelem, az aggályoskodás, szűkkeblűség, a bénító tehetetlenség 

jellemez, hanem a formáihatóság, az új iránti fogékonyság, 

nyitottság, bizakodó reménység minden előítéletet és kötöttséget 

levető szabadsága. 

Pál is számol a szabadságból adódó veszélyekkel. Mégsem von- 

246

ja vissza mindazt, amit a szabadságról kijelentett, és nem szorítja 

korlátok közé ezt a szabadságot úgy, mint törvényeskedő ellenfeleik 

teszik. De azért óva inti őket: csakhogy a szabadságot ne 

tekintsétek ürügynek a test számára! Értékeket, emberi kapcsolatokat, 

életet romboló féktelen erővé válhat az Istentől kapott 

szabadságunk, ha ennek ürügyén a „test", Istennel meghasonlott, 

megromlott természetünk szabad utat lát maga előtt bűnös szándékainak 

érvényesítésére. Pál kijelentése fájó sebet érint. Az emberiség 

életének súlyos következményekkel járó ősi ellentmondását, 

örök dilemmáját fogalmazza meg: az ember szabadságra 

hivatott, és csak szabadságban élhet boldogan, de amikor valamiképpen 

hozzájut, nem tud élni szabadságával, sőt igen gyakran 

visszaél vele. 

A szabadsággal való visszaélés nagyon is reális lehetőségét két 

okból említi az apostol. Egyrészt tudtára akarja adni ellenfeleinek, 

hogy ő is tisztában van ezzel a veszéllyel, csak máshol keresi 

a megoldást, mint ők. Másrészt a gyülekezeteket is figyelmeztetni 

akarja a „testi" mivoltukban rejlő kísértésre. Mert meggyőződése 

szerint a Krisztusban hivő emberből sem halt ki az Istennel 

meghasonlott, bűnös természet, amely arra ösztökéli, hogy 

visszaéljen a kapott szabadsággal. Továbbra is kemény harcot 

kell vívnia a „testtel" (5,17; 5,24; Rm 8,13), mert még nem szabadult 

fel végleg hatalma alól. Még ezer szállal kötözi meg, mint 

az egykori Gullivert a törpék hada. Luther szavaival: a keresztyén 

ember „simul iustus et peccator", egyszerre igaz és bűnös ember. 

Az Újszövetség teológusai közül sokan állítják, hogy Luthernek 

ez a tétele nincs összhangban Pál álláspontjával. Szerintük az 

apostol a keresztségben meghalt és feltámadott hívőben már egy 

egészen más embert lát, aki többé nem a régi feltételek között 

éli életét. De amint a szabadságot ürügynek tekintő „testről" tett 

kijelentéséből kitűnik, ez az általa képviselt igazságnak csupán az 

egyik fele. Krisztusba fogódzó hite alapján az ember valóban 

igaz. Mégis, ha önmagára néz, csak elveszett, bűnös embert lát 

magában, aki számára a hitnek az életbe való átültetése életre 

szóló programot jelent. 

A szabadság és a szabadsággal való visszaélés gyötrő ellentmondásából 

egyetlen kiút létezik, és ez a szeretet. Ne éljetek vissza 

szabadságotokkal — inti olvasóit az apostol, — hanem a szeretet 

által rabszolgaként szolgáljatok egymásnak. Ebben az ellentmon- 

247

dásoktól feszülő, különös és tömör mondatban több rendkívül 

fontos igazság rejtőzik. Mert nem akármilyen szeretetről beszél. 

A szeretetről sok téves elképzelés él az emberekben, még keresztyénekben 

is. Általában valamiféle meghatározatlan vonzalomnak, 

esetleg jótékonykodásnak vélik. Pedig Pál „a szeretetről" beszél, 

s nem általában valamiféle szeretetről. Arra a páratlan szeretetre 

emlékezteti olvasóit, amellyel Jézus szerette őket és szolgált 

nekik (lásd: 5,6 magyarázatát!). A szeretet ezért nem reked 

meg az érzelmek szintjén, hanem a másik ember tevőleges, áldozatos 

szolgálatában ölt testet. Akiben ez a szeretet él, nem akar 

felülkerekedni másokon, hogy uralkodjék rajtuk, hanem Urának 

lelkületével aláveti magát másoknak, az ő javukat tartja szem 

előtt, az ő előmenetelüket szolgálja. Minél nagyobb hatáskörrel 

rendelkezik, annál inkább szolgálatra kötelezettnek tudja magát. 

Pál ezt a szeretet krisztusi mértékének egyedül megfelelő életformát 

egyenesen rabszolgai szolgálatnak nevezi. A fogalmazás 

éle nyilvánvalóan azok ellen fordul, akik újra a törvény és a „világ 

elemei" rabszolgái kívánnak lenni (4,8—11). Így akarja olvasóinak 

értésére adni: a Krisztusban hivő ember számára csupán 

egyetlen rabszolgaság létezik, mégpedig a felebarát szolgálata. 

Életét tehát nem tekinti a sajátjának, nem a maga érdekében dolgozik, 

és nincs semmi tulajdona, amit ne mások javát szolgáló eszköznek 

minősítene. Helyzete alig különbözik az ókori rabszolgáétól. 

Ahogy Luther írta hatalmas mondatában: „A keresztyén ember 

hite által szabad úr minden felett, és senkinek sincs alávetve. 

A keresztyén ember (a szeretet által) mindenek készséges szolgája, 

és mindenkinek alá van vetve." (A keresztyén ember szabadságáról; 

1920.) 

Pál hangsúlyt helyez arra is, hogy ennek a szeretetből fakadó 

szolgálatnak kölcsönösnek kell lennie (vö.: Fii 2,3): szolgáljanak 

egymásnak. Tehát ne legyenek a keresztyén gyülekezetben olyanok, 

akik elvárják ugyan a másik szolgálatát, maguk azonban 

nem szolgálnak keresztyén testvérüknek. Az apostol most nem 

tér ki arra a többször is hangoztatott szempontra, hogy az „erősek 

tartoznak az erőtlenek gyengeségeit hordozni" (Rm 15.1—3; 

lKor 8,9; 9,22; IThess 5,14). A szolgálatot ugyanis kinek-kinek 

a neki adott mérték szerint kell vállalnia. De valamilyen szolgálatot 

a gyülekezet legkisebb vagy legerőtlenebb tagja is tehet másoknak. 

Teljesen félreértenénk az apostol szavait, ha azt hinnénk, 

248

hogy valakit csak akkor kötelez szolgálatra a szeretet, amikor a 

szolgálat kölcsönössé válik, vagyis ő is részesül mások szolgálatában. 

Valóban az volna jó, ha a szolgálat mindig kölcsönös volna. 

Rendszerint így is van, csak nem mindig vesszük észre. Ám 

ha mindenki a másik szolgálatára vár, a szolgálatok körforgása 

megakad, sőt talán meg sem indul. A másik szolgálatára váró és 

a másik szolgálatát elváró keresztyén nem azzal a szeretettel szeret, 

amellyel Krisztus szeretett minket (Rm 5,6—8; Mt 5,43—48). 

De nem veszti-e el Krisztustól kapott szabadságát az. aki a szeretet 

indítására a másik ember rabszolgájává teszi magát? A különös 

és ellentmondásos titok éppen az, hogy a magát mások szolgálatára 

szánó ember lesz valóban szabaddá. A szabadság és szeretet 

egymást kizárni látszó és egymást mégis feltételező (komplementer) 

valóságok. Arról már volt szó, hogy a szabadság szeretet 

nélkül ön- és közveszélyes szabadság (13. v.). Másképpen: 

szabadosság. Most kerüljön a hangsúly az igazság másik oldalára: 

a szabadság éppen a szeretetben találja meg kiteljesedését. Mert 

akiben a mások szolgálatáig elmenő szeretet van, az megszabadult 

a legsúlyosabb rabságtól, az önzés embert torzító bilincseitől. 

De a szeretet sem élhet meg a szabadság éltető légköre nélkül. 

Bár az apostol rabszolgai szolgálatáról beszél, a keresztyén ember 

szabadságából egy jottányit sem ad fel. Mert önkéntes, a szeretet 

indítására szabadon vállalt rabszalgaságról van szó. Különben a 

szolgálat kínos kötelességgé válna. Nem mintha nem lehetne a 

reánk háruló kötelességeket is szeretetből vállalni. De ebben az 

esetben a kötelesség már megszűnik embert nyomorító rabságnak 

lenni. Ugyancsak szabad a szeretetből szolgálatot végző ember a 

másik szeszélyeitől. A jól értett szolgálat nem szolgai függőség, 

mert a szeretet megköveteli, hogy csak azt tegyük meg a másiknak, 

ami valóban javára válik. Így fonódik össze szabadság és szeretet 

a hit által rtaló megigazulás alapján, és így leszünk életünk 

folytatásában is az ember rendeltetését megvalósító „fiai" a 

mennyei Atyának (4,5—6). 

(14) A törvény képtelen mindenre, számtalan szabály és előírás 

ellenére is. Nincs is többé szükség arra, hogy a törvény szabja 

meg életünket. Mert minden törvény ebben az egy igében teljesedik 

be: „szeresd felebarátodat, mint magadat" (3Móz 19,18). Tehát 

ismét maga a Tóra (4.21) jelenti ki, amit később Jézus is 

249

megerősített, és az övéinek lelkére kötött (Lk 10,25—28). Azt ti. 

hogy a szeretet a törvény betöltése. Ennélfogva akiben Krisztusba 

vetett hit alapján munkálkodó szeretet van, túl van a törvényen, 

nincs szüksége többé reá. Mert maga a szeretet fogja megmondani 

neki, hogy az adott helyzetben mi a jó és szükséges tennivaló. 

„Szeress, és tégy, amit akarsz" — mondta találóan 

Augusztinusz egyházatya. 

A szeretetnek nem kell meghatározni a felebarát fogalmát sem. 

Tudja, hogy annak a szolgálatára kell lennie, aki éppen útjába 

kerül a „jerikói úton" (Lk 10,30—37), és segítségre szorul. Természetesen 

azok felé fordul elsősorban szeretetével, akikkel több 

szál köti össze, és akikkel többször akad össze élete útján (keresztyén 

testvérei, családja, munkatársai, népének közössége). De ezeket 

a kapcsolatokat a szeretet alkalmainak tekinti, és nem másokat 

kizáró korlátnak. 

Szeretete mértékét pedig az ember megtalálhatja önmagában: 

Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Tévedés úgy beállítani a 

dolgot, hogy csak az tud szeretni, aki elfordul önmagától. Aki 

gyűlöli önmagát, gyűlölni fogja felebarátját is. Minden ember Isten 

nagyszerű alkotása, pótolhatatlan érték. A hit által még azt 

is felismerjük, hogy Isten a legnagyobb áldozatot sem sajnálta 

értünk. De észre kell vennünk, hogy a másik ember legalább 

olyan érték, mint mi. Ezért a szeretet iránytűje a Jézus által pozitív 

értelműre fordított „aranyszabály": Amit tehát szeretnétek, 

hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy tegyetek velük 

(Mt 7,12). Adott esetben természetesen tud lemondani és áldozatot 

hozni is ellenszolgáltatás nélkül (Lk 14,25; Jn 15,13; Mk 8,34). 

Nem kell tehát a törvényt a keresztyén életbe a hátsó kapun 

újra visszacsempészni, akár a megtisztított Tóra, akár a „nova 

lex", akár pedig a „tertius usus legis" formájában (lásd: a VI. fejezet 

bevezetésében!). Erősödj meg a hitben, és megújul szereteted, 

megújult szereteted pedig tudni fogja, mit cselekedj. De 

nem csak tudja, hanem lesz elegendő ereje is megtenni azt — ez 

a keresztyén életfolytatás titka. 

(15) Ha viszont a hitből fakadó szeretet helyébe a galaták újra 

a törvény előírásait helyezik, nem csodálkozhatnak ennek a cserének 

áldatlan következményein: Ha pedig egymást marjátok 

és faljátok — idézi olvasói képzeletébe a szomorú kilátásokat az 

250

apostol, — vigyázzatok, hogy egymást el ne emésszétek. Szeretet 

híján mint a vadállatok fognak egymásnak esni, és egymást tönkretenni. 

A törvény ugyanis az érdemre épít. Az érdem pedig mindig 

viszálykodást szül. Aki azt hiszi, hogy több érdeme van, több 

tiszteletet és tekintélyt követel magának. Aki úgy érzi, hogy nem 

érdeme szerint becsülik — s ki ne érezné így — keserű irigységgel 

tekint a sikeres emberre. És rágalmazással, gyanúsítgatásokkal. 

becsmérléssel, egymás elítélésével s egyéb változatos eszközök 

egész fegyvertárával megindul a hatalmi harc, amely nem ismer 

irgalmat. Emberek, közösségek, gyülekezetek mehetnék tönkre 

ebben a küzdelemben. Vigasztalan kép. A galatáknak tehát jól 

meg kell gondolniuk, hogy eladják-e lelküket a törvénynek, vagy 

pedig megmaradnak a szeretet által munkálkodó hit alapján. A 

kegyelmet nyert ember viszont ismeri helyét (6,3!), hálás és szerény, 

s ahelyett, hogy másokat tiporna le, felebarátja szolgájává 

teszi magát. 

2. A Lélek tesz alkalmassá a szolgáló szeretetre 

(5,16—26) 

5,16—26: (16) De azt mondom: 1 a Lélek által 2 járjátok az utat, 3 

és akkor a test kívánságát 4 semmiképpen nem teljesítitek! (17) 

A test ugyanis kívánságával a Lélek ellen tör, a Lélek pedig a 

test ellen, mert ezek egymással viaskodnak, hogy 5 ne azokat tegyétek, 

amik szándékotokba állanak. (18) Ha viszont a Lélek 

ragad magával titeket, nem vagytok a törvény uralma alatt. 

(19) A test cselekedetei pedig nyilvánvalók, és ezek a következők: 

paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, (20) bálványimádás, 

varázslás, ellenségeskedés, marakodás, törtetés, indulatosság, 

vesztegetés, széthúzás, pártoskodás, (21) irigykedés, részegeskedés, 

tivornyázás és ezekhez hasonlók, amelyekről előre megmondom 

nektek, amint már eddig is megmondtam. 6 hogy akik ilyeneket 

cselekszenek, nem fogják örökölni Isten országát. 7 

(22) A Lélek gyümölcse 8 azonban a szeretet, öröm, békesség, 

hosszútűrés, jóindulat, jóság, bizalom, (23) szelídség, önmegtartóztatás. 

Az ilyenek 8 ellen nincs törvény. (24) Akik azonban 

Krisztus Jézuséi, 9 a testet megfeszítették 10 szenvedélyeivel és kívánságaival 

együtt. (25) Ha Lélek által élünk, a Lélekhez is iga- 

251

zodjunk! (26) Ne legyünk kérkedők, egymást ingerlők, egymásra 

irigykedők! 

'De azt mondom: 3,17-ben és 4,l-ben is megtalálható gondolatsort 

indító formula. A mondanivalót összekapcsolja az előzményekkel, 

de egyúttal új irányt is szab a gondolatmenetnek. 2 A Lélek által: 

a „pneumati" elöljáró nélküli dativuszban áll, s ezért az életfolytatás 

alapját és módját jelöli meg. Ha az új prot. fordításhoz igazodva a 

kifejezést „Lélek szerint" formában értjük és ültetjük át magyarra, 

akkor a Lélek csupán a keresztyén életfolytatás normáját ismertetné 

meg velünk, de nem segítene aszerint élni. Pedig éppen ezt akarja 

az apostol megértetni olvasóival. 3 Jár játok az iitat: az úton járás már 

az Ótestamentumban a magatartás és életfolytatás képévé lett (pl. 

Zsolt 1,1). Pál számtalanszor él vele: Rm 8.4: Fii 3,17; Kol 2,6 stb. 

4 A test kívánságát: a „test" fogalmának páli értelméről már gyakran 

volt szó. Legutóbb 5,13-nál, de lásd még.: 2,16; 4,23 verseknél. Most 

kiderül, hogy a „test" nem semleges valóság, hanem a kívánság által 

tevékeny hatalom. A „kívánság" egyes számban áll, és ez arra utal, 

hogy az apostol jelen esetben a „test" minden kívánság mögött meghúzódó 

gonosz törekvéséről beszél. 5 Hogy: a „hina" lehet valódi célhatározói 

kötőszó, de az előző mondat tartalmát értelmező kötőszó is 

(epexegetivusz). Az utóbbi esetben a mondat értelme az volna, hogy a 

„test" és Lélek ellentéte az ember belső meghasonlottságában jut kifejezésre. 

Az ember tehát tehetetlenül vergődik a két hatalom között. 

Az összefüggés alapján azonban sokkal valószínűbb, hogy valódi célhatározói 

mellékmondattal van dolgunk. A „test" és Lélek tehát azért 

viaskodik egymással, hogy ne a másik befolyása érvényesüljön. 6 Már 

eddig is megmondtam: Ugyanolyan nehéz eldönteni, mint 5,3-nál, 

hogy a galatákat figyelmeztette-e Pál már korábban is az elkerülhetetlen 

számadásra, vagy csak általában intette erre a keresztyéneket. 

7 Isten országát: az evangéliumoknak ezt a kulcsfogalmát az 

apostol meglehetősen ritkán használja, de nála is hol a jelen valósága 

(Rm 14,17; lKor 4,20), hol pedig a jövő reménysége (lKor 6,9; 15,50; 

Ef 5,5; IThess 2,12). Amit az evangéliumok az „Isten országa" tradicionális 

fogalmával mondanak el, azt Pál inkább az „Ürban", vagy 

„Krisztusban" kifejezésekkel adja vissza. 8 Az ilyenek: ti. a Lélek 

felsorolt gyümölcsei. 9 Krisztus Jézuséi: hasonló módon fejezi ki 

Krisztushoz tartozásunkat Pál 3,29-ben. 10 A testet megfeszítették: 

Krisztus kereszthalálára és a keresztnek a hivők életében jelentkező 

következményeire a levélben nagy hangsúly kerül. A kereszt minden 

esetben a gondolatmenet csúcspontjainál bukkan fel: 2,19; 3,1; 3,13; 

5,11; 6,12.14. 

• 

(16—26) Pál tisztában van azzal, hogy a Krisztusban hivő emberben 

sem halt meg véglegesen, és erejét sem veszítette el teljesen 

a „test", az ember Istennel meghasonlott, megromlott ter- 

252

mészé te. A „test" még az Isten gyermekeinek szabadságával is 

visszaélhet, és alkalomnak tekintheti hatalmának visszaszerzésére 

(13. v.). De Pál azt is tudja, hogy a törvény legteljesebb szigora 

sem változtathat ezen a helyzeten, sőt csak ronthat, mert a „test" 

hadállásait erősíti (15. v.). Isten azonban elküldte az Ő Fiának 

Lelkét (4,6), hogy ebben a számunkra kilátástalan helyzetben segítségünkre 

legyen. A Lélek nemcsak Isten iránt képes bizalmat 

gyújtani bennünk (4,6c), hanem a felebarát javát szolgáló emberré 

is tud tenni anélkül, hogy ez új rabságot jelentene számunkra. 

A Lélek által kiáltjuk Istennek: Atyám! S ugyancsak a Lélek által 

tudjuk őszintén kimondani minden embertársunkra: Testvérem! 

„Ahol az Űrnak Lelke, ott a szabadság — mondja Pál lKor 

3.17-ben. Nem a törvény, a Lélek az, aki szabaddá tud tenni Isten 

és ember számára egyaránt. 

A Lélek száll szembe a kívánságát minden áron érvényesíteni 

akaró „testi" imivoltunikkal, és megindul a késhegyig menő harc 

a Lélek és a „test" között, amely mindaddig tart, amíg a földön 

élünk. A keresztyén életfolytatásra ez a harc jellemző. Nem tökéletes, 

de nincs is a bűnnek kiszolgáltatva. Ha a „testi" mivoltunk 

kerekedik felül, a reá jellemző cselekedetek rontják meg életfolytatásunkat. 

A „testnek" ezeket a megnyilvánulásait Pál a görög 

vándorfilozófusok és zsidó tanítómesterek szokása szerint ún. 

„bűnlajstromba" szedi. Ilyen többé-kevésbé kiforrott, formai hasonlóságot 

mutató bűnkatalógusokat találunk többek között Rm 

1.18—32-ben, 13,11—14-ben, lKor 5,10-ben, 6.9-ben, Kol 3,5-6ban 

és Pt 4,15—17-ben. A felsorolt és az ehhez hasonló bűnök 

nem kerülhetik el Isten ítéletét. Ha viszont a Lélek győz, akkor 

az ő gyümölcsét termi életünk. Belőlük is összeállít egy füzért. 

A bűnkatalógusokhoz hasonlóan az ún. aretológiák, „erénykatalógusök" 

is forgalomban voltak (2Kor 6,6; Fii 1,11; 4,8; Ef 5,9; 

6,13—18 stb.), de amint látni fogjuk Pál esetében nem szolgai átvételről 

van szó. A felsorolás minden ízében az evangéliumi mondanivaló 

szempontjához igazodik. Ami még ennél is fontosabb: 

a felsorolt „erények" létrejöttének körülményei is különböznek 

minden más emberi jó tulajdonság eredetétől. 

253

a) A lélek és a „test" harca értünk 

(16—18) Amint már jeleztük, Pál a keresztyén ember életét 

olyan hadszíntérnek tekinti, ahol örökkévaló sorsunk forog kockán. 

Az a terület, amelyen a harc a keresztyén életben egyáltalán 

szóba jöhet, az emberben saját magában van. Meggyűlhet 

ugyan a baja emberekkel vagy sorsának erőivel is, de ilyen esetben 

egyrészt számíthat Ura segítségére, másrészt pedig a szolgálat 

alkalmainak foghatja fel a felmerült nehézségeket. Legyőzni, 

megölni nem akar mást, csak a bűnt önmagában (Rm 8,13). 

A harc a „test" és a Lélek között folyik. Ez a harc azonban nem 

a fejünk felett dúl, és mi nem tétlen szemlélőként várjuk a küzdelem 

kimenetelét. „Test" és Lélek bennünk ütközik össze, s a 

viadal tétje mi vagyunk. De azt is meg kell gondolnunk, hogy 

a „test" nem tőlünk független hatalom, mint Bultmann véli, hanem 

a mi egész lényünk, vallásosságával és istentelenségével, jó 

és gonosz tulajdonságaival, törekvéseivel együtt. Az az ember tehát, 

„aki nem foghatja fel Isten Lelkének dolgait" (lKor 2,14). 

Végeredményben nem arról a lelki meghasonlásról, a bennünk 

levő jó és rossz küzdelméről van szó, amely minden ember belső 

életének jellemző vonása. Mi megromlott természetű emberek 

küzdünk a Lélek befolyása ellen, és a Lélek küzd ez ellen az ember 

(„óember") ellen. A harc pedig akkor indul meg, amikor a hit 

által a Lélek ajándékát kapjuk. Pál ellenfelei elhibázott antropológiából 

indulnak ki. Arra számítanak, hogy az emberben van 

annyi jó, hogy képes a törvény előírásainak megfelelően Istennek 

tetsző életet élni. Pál sem vonja kétségbe az emberben meglévő 

jót. De azt is tudja, hogy ez az üdvösségre nem elegendő. Isten és 

a „testi" ember nem ugyanabban a malomban őrölnek. 

(16) Istennek tetsző életet élni, a szeretet által rabszolgaként 

szolgálni egymásnak (13. v.) csak a Szentlélek segítségével lehet. 

A Lélek által járjátok az utat — inti Pál a galatákat. Az emberi 

élet rendkívül szövevényes, emberi kapcsolataink igen sokrétűek, 

s megszámlálhatatlan feladat vár reánk. S ugyanakkor mindebben 

eligazodni egy folyton változó világban kell. Mégis életfolytatásunknak 

meghatározott iránya van, tart valahova. Döntéseinknek 

és tetteinknek belső irányvonala van. Űton járunk. Sokféle irányt 

szabó főtörekvés élhet az emberben, de Isten elhívó szavával az 

254

ő útjára állított minket, amely végül is nála ér célhoz. Az Isten 

által elhívott ember útjának irányvonala pedig nem más, mint 

a hitből fakadó szolgáló szeretet. Erre az útra terel, ezen az úton 

vezet, ós ennek az útnak megtételéhez ad erőt a Krisztusba vetett 

hit által elnyert Lélek. 

Nem a törvény követelő parancsaival éri ezt el, de nem is valamiféle 

belső sugallat révén. A megromlott természetünk belső 

hangjait a Lélek szavának minősítő, önhitt rajongással szemben 

félreérthetetlenül meg kell mondanunk, hogy „az Űr Jézus a Lélek" 

(2Kor 3,17), s ennélfogva a Lélek Krisztust hozza közel hozzánk, 

vagy másképpen: helyes krisztológiai látásra juttat el minket, 

hogy „Krisztus formálódjék ki közösségi életünkben" (4,19), 

és az ő szolgáló „élete legyen láthatóvá a mi halandó testünkben" 

(2Kor 4,10). Egyedül erről ismerhető meg, hogy a Lélek által 

élünk-e, vagy pedig a saját tisztátalan lelkünk becsapott áldozatai 

vagyunk (lKor 12,1—3). 

A Lélek inspirációján kívül azonban még egy másik erőteljes 

befolyás is érvényesül a Krisztusban hivő ember életében, és ez 

minden erővel igyekszik letéríteni őt arról az útról, amelyre Isten 

állította. A „test", az Istennel meghasonlott bűnös természetünk, 

amint már említettük, keresztyén voltunk ellenére is igencsak 

életképes, és akaratát kíméletlenül érvényesíteni törekszik. Az 

apostol szavaival: a „testnek" kívánsága van. Az embernek megszámlálhatatlanul 

sok vágya, törekvése van, jó is, rossz is, de most 

arról az egyetlen és mindent meghatározó kívánságról van szó, 

amely arra ösztönöz minket, hogy függetlenítsük magunkat Istentől, 

meneküljünk előle és hogy életünk útját ne a szeretet által 

munkálkodó hit alapján járjuk. A „test" kívánságának a hatására 

még nemes törekvéseink is visszájára fordulhatnak, amint ezt a 

törvény útját minden bizonnyal jó szándékkal ajánlgató galáciai 

tévtanítók esete is mutatja. Természetesen környezetünkből, kívülről 

is rengeteg jó, vagy rossz hatás zúdul reánk naponként, 

de tartozunk az igazságnak azzal, hogy bevalljuk: nem lennénk 

áldozatai az ártalmas befolyásoknak, és nem terelhetnénk életutunkat 

rossz irányba, ha azok nem találnának maguk számára támaszpontot 

és hűséges segítőtársat megromlott természetük kívánságában. 

Ezért mondja az apostol: A Lélek által járjátok az 

utat és akkor a test kívánságát semmiképpen nem teljesítitek! A 

Lélek által fel lehet ismerni a „test" gyakran álcázott kívánságát, 

255

és le is lehet győzni, hogy szeretet által munkálkodó hitben járjuk 

életünk útját. 

(17) Mert a „testnek", Istennel meghasonlott, önző énünknek 

egyetlen rátermett ellenfele van, mégpedig Istennek a Krisztusba 

vetett hit által elnyert Lelke. Bár a „test" kívánsága révén kíméletlenül 

követeli jogait, a Lélek sem marad tétlen, és szembeszáll 

vele. Megindul a harc az emberben az emberért: A test 

ugyanis kívánságával a Lélek ellen tör, a Lélek pedig a test ellen, 

mert ezek egymással viaskodnak, hogy ne azokat tegyétek, amik 

szándékotokban állanak. A harc tehát — mint már láttuk — nem 

a fejünk felett dúl, s nem tétlen szemlélőként várjuk a küzdelem 

kimenetelét. „Test" és Lélek bennünk ütközik össze, és a viadal 

tétje a mi döntésünk. A „test" a kívánság erejével azon van, 

hogy megakadályozza, amit a Lélek indítására szándékozunk tenni, 

a Lélek pedig azért küzd, hogy ne engedjünk a „test" kívánságának. 

Pálnak ez az emberszemlélete tiltakozást válthat ki belőlünk. 

Mert ezek szerint az ember sorsának alakulása a két kibékíthetetlen 

ellenfél harcának kimenetelétől függ és a mi döntésünknek 

nincs semmi szerepe benne. Luther hasonlata jut eszünkbe a lóról 

és a lovasáról. A ló arra megy, amerre a lovas irányítja. Ha az 

embert az ördög lovagolja meg, kénytelen az ő akaratának engedni. 

Ha viszont Isten a lovasa, akkor az Ö útjaira viszi a lába. (De 

servo arbitrio, A szolga akarat c. művéből.) De félreérthetjük 

mind Pál, mind pedig Luther kijelentését, ha azokat a szabad 

akarat mindmáig megoldatlan filozófiai kérdésében elfoglalt álláspontnak 

tekintjük. Megint csak arról van szó, amit már sokszor 

hangsúlyoznunk kellett, hogy ezek Isten és ember viszonyát 

érintő teológiai ítéletek. Nem tekintik az embert körülményei 

akaratlan bábjának. Nem vitatják el az ember választási és döntési 

képességét, aki éppen ezért felelős is tetteiért. De egy tekintetben 

nincsen választási lehetősége. Istentől elfordult „testi" mivolta 

miatt nem képes bizalmas gyermeki kapcsolatba jutni Istennel, 

a maga erejéből nem tud hitből élni szeretetben. 

(18) Isten azonban még ezen a téren is adott számunkra lehetőséget 

a választásra, mert nekünk ajándékozta Lelkét, aki leküzdi 

„testi" mivoltunk szándékait, és támogatja azokat a szándékainkat, 

amelyekre Isten indít minket. Mivel a Lélek által lehetséges 

jól választani, Pál joggal feltételezheti a galatákról, hogy a 

256

„test" kívánságát semmiképpen nem fogják teljesíteni (16. v.). 

A jóra felszabadító Lélek pedig mindig jelen van és munkálkodik 

ott, ahol a megfeszített Krisztus evangéliumát hirdetik és hittel 

fogadják (3,1—2). 

A Krisztusban hivő ember erkölcsi megújulásának, szolgálatra 

kész szeretetének titka tehát abban rejlik, hogy maga Isten 

teremti újjá az embert Lelkével. A Lélek pedig úgy vesz munkába 

minket, hogy megismertetve velünk Isten irgalmas szeretetét 

az ö Fiában Jézus Krisztusban megragadja szívünket (2Kor 

5,14), és magával sodor minket. Az apostol olyan görög igével, 

illetve annak szenvedő alakjával szemlélteti a Léleknek ezt a 

munkáját, amelynek magyar jelentése pontosan lefordítva: valaki 

által vezettetni, itt azonban inkább valaki által vitetni (lKor 12,2). 

A Lélek egyre több szolgálatra lendíti az embert, de nem ostorcsapásokkal, 

mint a törvény, hanem azáltal, hogy megnyeri a szívünket 

Krisztusnak. Ha viszont a Lélek ragad magával titeket, 

nem vagytok a törvény uralma alatt — tér vissza újra a galáciai 

problémára az apostol. A Lélek megteszi, amire a törvény erőtlen 

volt. Sőt a törvény nemhogy le tudta volna gyűrni a „test kívánságát", 

hanem még ki is provokálta, mert teljesítményt vár, s így 

óhatatlanul önmaga válik az ember számára a legfontosabbá 

(15,26 v.). De a Lélek által magával ragadott embernek nem kell 

már a törvénytől tartania. 

b) A „test" cselekedetei 

(19—21) A harc a „test", az Istennel meghasonlott, megromlott 

természetünk és a Krisztus lelkének befolyása között nem marad 

a lélek belső ügye. A „test" ellenállhatatlan erővel törekszik megvalósítani, 

amit kíván, és így a „test kívánsága" cselekedetté, különféle 

életrontó bűnné válik. A megromlott természetnek kiütköznek 

a fekélyei. 

A bűnök felsorolását a legtöbb magyarázó ötletszerűnek tartja. 

Mások különféle felosztásokkal próbálkoznak. A kódexmásolók 

már az első századokban betoldottak a sorba egyet-egyet a leggyalázatosabb 

bűnök közül, hogy a felsorolásnak hármas vagy 

más számszerű tagozódást adjanak. Pedig az apostol szándéka 

nyilvánvaló: az első öt és az utolsó kettő a pogány szabados életmódra 

jellemző bűn. Ezek fogják közre a „test" kívánságának azo- 

17 257

kat a közösségromboló megnyilatkozásait, amelyek elsősorban a 

törvényeskedő emberre jellemzőek (15,26 v.!). Tehát az élet felszínén 

jelentkező torzulásokban is megmutatkozik, hogy a törvény 

igája alatt folyó élet nem hoz lényeges változást a pogány 

életmódhoz képest (4,8—11; 5,12). A „test" mindkét esetben kimutatja 

foga fehérjét, mégpedig elsősorban az emberi kapcsolatokat 

összekuszáló és lehetetlenné tevő bűnökben. 

A görög szövegben néhány bűn többes számban áll. Ez azt mutatja, 

hogy nem csupán egyszeri botlásokról van szó, hanem ismétlődő 

bűnökről, rabságról (pl. részegeskedés). Igyekeztem olyan 

megfelelő magyar kifejezéseket keresni, amelyek ezt a szomorú 

ismétlődést érzékeltetik (pl. ellenségeskedés). De az egyesszámban 

felsorolt bűnök is mind makacsul visszatérő „bűnözésre" utalnak 

(tisztátalanság stb.). 

(19) Pál az emberi élet fekélyeinek bemutatását azzal a megállapítással 

kezdi, hogy a „test" cselekedetei pedig nyilvánvalók. 

Hogyan kell ezt érteni? A legtöbb magyarázó úgy véli, hogy az 

apostol szerint a felsorolandó bűnök köztudottak, és mindenki 

elítéli azokat. Bár ő Rm 2,14—15-ben számol egy bizonyos általános 

erkölcsi közvéleménnyel, mégis az a valószínűbb, hogy most 

más összefüggésre akar rávilágítani. A „phanerosz" (nyilvánvaló) 

ugyanis mindig az, ami látszik, ami szem előtt van, és mindenki 

meggyőződhet létezéséről. Ezzel szemben van olyasmi is, ami nem 

nyilvánvaló, tehát felfedezésre szorul. A felsorolásra kerülő bűnök, 

csak a felszínt jelentik, bűnös elesettségünk jéghegyének a 

víz fölé emelkedő csúcsa csupán. Ami viszont a felszín alatt van, 

kizárólag kinyilatkoztatás révén lehet nyilvánvalóvá számunkra. 

Csak Isten igéje vezethet el minket arra a felismerésre, hogy 

egyes bűneink „testi" mivoltunkban, Istennel meghasonlott, megromlott 

természetünkben gyökereznek, és ennélfogva igazi változás 

is csak akkor következhet be ezen a téren, ha Isten újjáteremt 

minket, vagy másképpen: az Ő Lelkének befolyása alá helyez 

minket. 

(19b—21) Megromlott természetünk szomorú tünetei pedig a 

következők: Először a nemi élet egyre súlyosabb eltévelyedései 

kerülnek sorra. A paráznaság, vagyis az öncélú, válogatás nélküli, 

felelőtlen nemi kapcsolat a férfi és nő között (lKor 5,1; Ef 5,3; 

Kol 3,5; IThess 4,3). A nemi kapcsolat annyira szoros kötelék férfi 

és nő között, hogy büntetlenül senki sem élhet vissza vele 

258

(lKor 6,15—20!). Majd a tisztátalanság következik. Rm 1,24 és 

26—27 alapján arra kell következtetnünk, hogy Pál a nemi élet 

eltévelyedéseire, a „természetellenes" (homoszexuális) nemi kapcsolatra, 

esetleg állatokkal való fajtalankodásra gondol. Végül pedig 

a bujálkodás zárja a sort, ami nem jelenthet mást, mint az 

előzőekben való féktelen tobzódást, elmerülést. Az ember eljuthat 

egy olyan fokra, amikor a nemi szenvedélyen kívül az élet 

már semmi mást nem jelent számára. 

A nemi élet eltévelyedései után Pál a hitbeli eltévelyedéseket 

veszi sorra. A bálványimádás számára nem néprajzi érdekesség, 

hanem az élet megrontója. Amikor az ember a Teremtő helyett a 

teremtményt tiszteli (4,8—11), akkor ki is szolgáltatja magát neki 

és hozzáigazítja életét (Rm 1,25—26). Lásd: a huszadik század 

nagy átkát, a vér és fajmítoszt! Az Istenbe vetett bizalom hiányára 

vezethető vissza a varázslás. A görög szó (pharmakeia) (Jel 

9,21; 18,23) eredetileg méregkeverést jelentett, de az idők folyamán 

minden olyan mesterkedés fedőnevévé vált, amellyel az ember 

természetfeletti erőket segítségül híva akar sorsán fordítani, 

céljait elérni, haragosát megrontani (halottidézés, álomfejtés, 

horoszkóp, kabala stb.) Efezusban az Isten irgalmas szeretetét 

felismerő emberek ráébredtek arra, hogy az igazi hit és a varázslás 

nem fér össze egymással, és ezért tűzbe is vetették varázskönyveiket 

(Csel 19,18—19). 

A laza erkölcsűek bűnei után jönnek a „tisztességesek" „testi 

cselekedetei". Kitűnik belőlük, hogy az önérvényesítés, a mások 

fölé kerekedés szándéka, amelynek kiolthatatlan tüzére a törvény 

alapján elérhető igazság vágya még csak olajat önt, nem 

kevésbé közösségromboló „gyarlóságok", mint a cégéres bűnök. 

Mert hasonlóképpen megromlott természetünk nyilvánul meg az 

ellenségeskedésben, amikor a harag nem múlik el a nap lenyugtával 

(Ef 4,26), és a gyűlölködés állandósul, mint például annak 

idején a zsidók és nem zsidók között (Ef 2,14). A gyűlölet kirobbanásában, 

a marakodásban (15. v.; lKor 1,11!) és az ezt előidéző 

törtetésben és indulatosságban. A „törtetéssel" fordított „dzélosz" 

igen gazdag jelentéstartalmú szó. Az Ótestamentumban nem egyszer 

Istennek népe iránti féltő (buzgó) szeretetét jelöli. A „dzélosz" 

jelentheti tehát a féltékenységet is. Tekintettel azonban arra, 

hogy Pál 4,17—18-ban ezzel a szóval írja körül ellenfeleinek 

híveket toborzó önző buzgóságát, jobbnak találtam ezt a bűnt a 

17· 259

„törtetés" igen gyakori jelenségével jellemezni. Mert sajnos egyegy 

közösség békéjének halálát leginkább a kíméletlen élre törni 

akarás és a könyöklés által kiváltott indulatok jelentik. 

A következő bűnök is ugyanerről a tőről fakadnak. A minden 

áron való érvényesülés vágya hajtja az embert a közösséget megbontó, 

és ennek révén életét és szolgálatát lehetetlenné tevő bűnökre, 

a vesztegetésre, hogy hízelgéssel, vagy más eszközökkel a 

maga táborába csalja a közösség tagjait (Fii 1,17; 2,3!), széthúzásra, 

mert abban leli örömét, ha különvéleményével kettészakíthatja 

a közösséget, a pártoskodásra (haireszisz!), amely nem más, 

mint a tanításukban és az életmódjukban különcködő hasonszőrűek 

„klikkezése", és irigykedésre mások sikerei, talentumai miatt 

(Fii 1,15; lKor 12). Egyháztörténeti ismereteink alapján azt 

kell mondanunk, hogy a hét utóbbi „testi cselekedetben" Pál tipikus 

egyházi bűnöket sorol fel. 

Ezek után még két olyan bűnt nevez nevén az apostol, amelyek 

inkább az antik pogány élet jellemző tünetei voltak, mintegy keretbe 

foglalva a „kegyes" bűnöket: az ön- és közveszélyes részegeskedést 

és a különösképpen az előkelő körökben dívó féktelen 

dorbézolást vagy tivornyázást. De a lehangoló „bűnlajstromot" 

folytathatná még a végtelenségig, mert a megromlott emberi természet 

leleményes, és még sok ezekhez hasonló bűnnel igyekszik 

kívánságának eleget tenni. 

Az apostol nem csinál titkot abból, hogy a „testnek ezek a cselekedetei" 

nemcsak a magunk és embertársaink földi sorsára gyakorolnak 

átkos befolyást, hanem örök sorsunkra nézve is következményekkel 

járnak. Ismerve Isten irtózását és gyűlöletét minden 

szeretetlenség iránt, előre megmondja a galatáknak, amint 

már eddig is nem egyszer megmondta, hiszen ez a keresztyén 

alapismeretek közé tartozik, hogy akik ilyeneket cselekszenek, 

nem fogják örökölni Isten országát. Nem beszél arról, hogy mi 

vár reájuk. Sorsukat a másik oldal felől világítja meg: kimaradnak 

abból a jóból, amit Isten a földi élet betetőzésére készített 

az ember számára. Az „örökségről" nem először szól Pál levelében. 

Már Ábrahámnak megígérte Isten (3,18), és a Lélek odaajándékozásával 

a Krisztusban hívőnek máris részt adott belőle 

(3,29—4,6), de a teljes örökség átadása, a részvétel Isten bűnt és 

halált nem ismerő, minden emberi képzeletet felülmúló új világában 

még a jövő ígérete. 

260

Ezt az örökséget teszi kockára az, aki megromlott természetének 

kívánságától űzve a bűn szövevényébe bonyolódik. Hát akkor 

talán mégiscsak a törvényeskedőknek van igazuk és a cselekedeteink 

fognak dönteni örök sorsunkról a végső számadás órájában, 

nem pedig a kegyelem? A nem egykönnyen megválaszolható 

kérdésre 5,5—6 magyarázatánál már kitértünk. Most még csak 

annyit kell hozzátennünk: azon a nehéz órán is csak a Krisztus 

által nyújtott kegyelem alapján remélhetjük a felmentő ítéletet. 

Mégpedig annak a kegyelemnek alapján, amely a Lelket ajándékozza 

nekünk, hogy ne a „test" kívánságának engedjünk, hanem 

teremjük az ő gyümölcsét, amely ellen semmiféle törvény nem 

emelhet vádat (23b. v.). 

c) A Lélek gyümölcse 

(22—26) A Lélek viaskodik értünk, hogy ne az Istennel meghasonlott 

bűnös természetünk kívánsága érvényesüljön életünkben, 

— mondta Pál a 17. versben. De a Lélek értünk vívott harca nem 

merül ki a „test" megöldöklésében, a bennünk lakó gonosz kiirtásában. 

Ügy segít rajtunk, hogy újjáteremt minket, más tulajdonságokkal 

rendelkező emberré tesz minket. Nem lehet véletlen, 

hogy ezeket a tulajdonságokat Pál a „test" cselekedetei után 

sorolja fel. Mert minden látszat ellenére is Isten szeretetéé a végső 

szó, végül is az Ö üdvösséget szerző tervei diadalmaskodnak. 

Ezért nem csügged el, és ezért nem adja fel a harcot a jóért és 

igazért, aki Istent jól ismeri. 

Mielőtt számba vennénk a Lélek munkáját, elöljáróban figyeljünk 

fel néhány olyan szempontra, amely nélkül nem értjük meg 

Pálnak a felsorolás mögött rejtőző szándékát, a) Míg a „testnek 

cselekedetei" vannak, a Léleknek gyümölcse. Az előbbiek ugyanis 

a mi közreműködésünkkel jönnek létre, de az utóbbit a Lélek 

hozza ki belőlünk „a gondviselő Isten csodájaként" (Chryszosztomosz), 

mint fa a gyümölcsét, b) Pál nem egyes jó cselekedeteket 

állít szembe a „test cselekedeteivel", hanem egy új tulajdonságokkal 

rendelkező lelkületet, amely természetünkké válik, és 

minden kényszer nélkül (szabadság! 5,1. 13) határozza meg magatartásunkat 

az élet legkülönfélébb feladataiban és helyzeteiben, 

anélkül, hogy nekünk erről tudomásunk lenne. Fellángolásai lehetnek 

az embernek, de természetünk maradandó megváltoztatá- 

261

sára csak a Lélek megújító munkája képes, c) Nem véletlenül áll 

a szeretet a felsorolás élén. Tulajdonképpen az összes többi tulajdonság 

a szeretetnek egy-egy megnyilvánulását írja le. (Vö.: lKor 

13. fej.). Valószínűleg ezért beszél a Léleknek csupán egy gyümölcséről, 

és nem többről. Mert Isten arra rendelte az embert, hogy 

még a legragyogóbb képességeit és tulajdonságait is a mások szolgálatára 

indító szeretet (13. v.) kormányozza. A keresztyén etika 

csak addig keresztyén, míg a legkisebb részletkérdésre is a szeretet 

nézőpontjából adjuk meg a választ, d) Nincs egyetlen tulajdonság 

sem a felsoroltak között — talán az utolsót kivéve — 

amely a Szentírás tanúsága szerint ne lenne jellemző magára Istenre 

is. A Lélek tehát az ő „képére", azaz Krisztusra (Kol 1,15; 

Rm 8,29; 2Kor 4,4) akar formálni minket, hogy lényünk visszatükrözzön 

valamit Isten lényéből (Mt 5,45—48). e) Pál olyan tulajdonságokat 

sorol fel, amelyek a közösségi érletre teszik alkalmassá 

az embert. A lélek „ideálja" ugyanis nem az önmagában tökéletes 

szent, az erkölcs „mintapéldánya", hanem a felebarát és a 

közösség számára hasznos ember. 

(22—23a) A „test cselekedeteivel" szembeszegülő Lélek munkájának 

gyümölcse vagy eredménye (a „karposz" ezt is jelentheti) 

mindenekelőtt az a szeretet, amely a hitből fakad (5,6), és arra indítja 

az embert, hogy ne önmaga körül forogjon, hanem önként 

szentelje oda magát mások javának szolgálatára (13. v.). Ezt a szeretetet 

nem a szeretet tárgya ébreszti fel bennünk, hanem Isten 

irántunk való szeretete, „amelyet kiárasztott a mi szívünkbe a 

nekünk adott Szentlélek által" (Rm 5,5), amikor megtudtuk, hogy 

mit tett értünk Jézus Krisztus által. Pál Gal 2,20-ban így vall erről-: 

„az életet az Isten Fiába vetett hitben élem, aki szeretett engem, 

és önmagát adta értem." Ez a meg nem érdemelt szeretet 

indította el őt, az egyházüldözőt, a másoknak való szolgálat rögös 

útjára. A Léleknek ez a gyümölcse ebből a kapott szeretetből táplálkozik, 

és ezért nem alszik ki akkor sem, ha szeretetének tárgya 

talán méltatlannak bizonyul a szeretetre. 

A Lélek gyümölcse az öröm. Az ember különösképpen is éhezik 

az örömre, de a Lélek által felgyújtott öröm abban különbözik 

attól a sokféle örömtől, amelyet oly mohón gyekszünk megszerezni 

magunknak, hogy sorsunk rosszrafordulása sem tudja kioltani, 

mert forrása Istenben van, akinek „országa az igazság és békesség 

mellett a Szentlélekben való öröm" (Rm 14,17). A Léleknek ez 

262

a gyümölcse α hitben és szeretetben helyét meglelt ember öröme. 

Ezért kérheti az apostol a filippibeli keresztyénektől: „Örüljetek 

az Úrban mindenkor!" (Fii 4,4). Krisztusban mindig találhatunk 

elegendő okot az örömre, mindenekelőtt a különféle kötelékektől 

való megszabadulás és (5,1) a végső beteljesedés örömére (5,5). 

Míg a törvény elveszi az örömünket, az evangélium felszabadít 

reá (Mk 2,19). 

A Lélek gyümölcse a békesség. Ez a békesség nem csupán a lélek 

belső nyugalma, bár nyilvánvalóan az is, hiszen Isten kibékült 

az emberrel Jézus Krisztus által. Aki pedig bűnbocsánatot 

nyert (2Kor 5,18), azzal a nyugalommal bízhatja magát Istenre 

(Rm 8,31—39), amellyel Jézus a vihartól hányt csónakban is aludni 

tudott (Mk 4,35—41). De amint a „békesség Istene" (lKor 15,33; 

Fii 4,9 stb.) nem tudott nyugodni mindaddig, amíg a vele szemben 

álló emberrel meg nem békült (2Kor 5,18—21), úgy törekszik békességet 

szerezni (Mt 5,9) a „szív belső békességét" elnyert ember 

is mindenütt, ahol ellenségeskedés van, (20. v.!) személyes kapcsolataiban 

és világméretekben egyaránt. Mert ha békessége valóban 

a Lélek gyümölcse, és nem csupán a sztoikus filozófus „ataraxiája", 

semmivel sem törődő rendíthetetlensége. 

A Lélek gyümölcse a hosszútűrés. A „makrothümiá"-t „türelemnek" 

is fordíthatnánk, de ebben az esetben elsikkad a szóban 

rejlő igen fontos idői mozzanat. Mert a „makrothümia" hosszan 

tartó türelem. Ismét egy olyan tulajdonságról van szó, amely mindenekelőtt 

Istenre jellemző, aki nem csap le azonnal a bűnösre, 

hanem tud elnézően, türelmesen várni, hátha hosszú tűrése megtérésre 

ösztönzi (Rm 2,4!). Erről a végsőkig, a keresztig elmenő 

hosszú, tűrő szeretetről tett tanúságot Jézus, „amikor gyalázták, 

nem viszonozta a gyalázást, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, 

hanem rábízta ügyét arra, aki igazságosan ítél" (lPt 2,23). 

Képtelen a szolgálatra az a szeretet, amely nem tudja „elhordozni" 

(6,2!) a nehézségeket, szeretete tárgyának hibáit, természetét, 

talán egy egész életen keresztül (lKor 13,4!). 

A Lélek gyümölcse a jóindulat és a jóság. Bár ez a két tulajdonság 

tulajdonképpen ugyanarról a lelkületről tanúskodik, árnyalatnyi 

különbség azért mégiscsak van közöttük. Akiben jóindulat 

(khrésztotész) (2Kor 6,6; Kol 3,12) van, nem akar rosszat másnak, 

hanem mindig a másik ember javát tartja szem előtt. A jóság 

(agathoszüné) csak a bibliai görög nyelvben fordul elő, és azt a 

263

minden jóra való fogékonyságot és beállítottságot jelöli meg, 

amely „minden jóban kedvét leli" (2Thess 1,11). Isten „jóindulatáról" 

sokszor szól az Újszövetség (Rm 2,4; 3,12; 11,22; Ef 2,7; Tit 

3,4), a jóságot viszont mindig emberekkel hozza kapcsolatba (Rm 

15,14; Ef 5,9; 2Thess 1,11). Az összefüggés nyilvánvaló: Isten jóindulatának 

megtapasztalása arra indítja és kötelezi az embert, 

hogy minden jó ügy mellé odaálljon és önzetlenül fáradozzon érte. 

A Lélek gyümölcse a bizalom: a „pisztisz" jelentheti a „hitet", 

de a „hűséget", a vállalt ügyben és szolgálatban tanúsított kitartást, 

vagy helytállást is. Ennél az igehelynél azonban lKor 13,7 

igazít el minket, ahol Pál arról ír, hogy „a szeretet mindent hisz". 

Ezek szerint tehát, akiben Isten Lelkétől kapott szeretet van, az 

gyanakvás helyett előlegezett bizalommal közeledik embertársa 

felé, jót feltételez róla, és sohasem adja fel a reményt vele kapcsolatban. 

Egyszóval: bízik benne. Enélkül az előlegezett bizalom 

nélkül a szeretet nem érheti el célját, ellenkező esetben viszont 

csodákat művelhet. 

A Lélek munkájának az eredménye a szelídség. A szelídség, 

amely nélkül a szeretet nem igazán szeretet, nem feltétlenül azonos 

az engedékenységgel, az elnéző erélytelenséggel. Valóban 

gyakran van szüksége az embernek „szelídlelkűségre" (Fii 4,5), 

hogy „a rosszat rosszal ne viszonozza" (Rm 12,17), de a Lélek elsősorban 

azt akarja elérni, hogy Jézushoz hasonlóan (Mt 11,29) 

céljaink érdekében sohase alkalmazzunk erőszakot (Mt 5,5). A szeretet 

lehet határozott, sőt sokszor kell annak lennie, de sohasem 

lehet erőszakos. 

A Lélek gyümölcse végül még az önmegtartóztatás is. Az „enkrateia", 

az önfegyelem, az önmagunk feletti uralom képessége 

nagy becsben állott a törvény fegyelme alatt élő zsidó szemében 

éppenúgy, mint a közéleti sikerre vágyó vagy az éppen attól viszszahúzódó 

pogányéban. A szeretet rendjében azonban az önmegtartóztatásnak 

önmagában nincs túl nagy értéke. Általa nem leszünk 

kevesebbek Isten előtt (Kol 2,20—23). De a szeretet indítására 

vállalt szolgálatban az önmagát nem kímélő fegyelmezettség 

nélkülözhetetlen. „Megsanyargatom és szolgálatra alkalmassá 

teszem testemet — írja Pál a korinthusiaknak a sportoló magatartását 

hozva fel példaként — nehogy míg másoknak prédikálok, 

magam csődöt mondjak" (lKor 9.27). 

(23b) Pál a Lélek gyümölcsének, a szolgálatra felkészült, tel- 

264

jessé lett szeretetnek bemutatásához egy különös megjegyzést fűz, 

amelyben újra a Galáciában izzó kérdés fájó pontjához ér: az 

ilyenek, ti. a Léleknek előbb felsorolt termése ellen nincs törvény. 

Azt várnánk, hogy Pál 5,14-re visszautalva alkalmazza a galáciai 

helyzetre a Lélek művéről mondottakat: a szeretet a törvény betöltése. 

S ezzel nem is járna messze az igazságtól, mert valóban 

az az Isten szándéka, hogy az ember élete ezt a termést mutassa 

fel. 

De az apostol ennyivel nem elégszik meg. Egy cseppnyi iróniával, 

és a helyzetnek megfelelő éllel, úgy fordítja a szót, hogy abból 

a törvény és a törvényeskedés csődje is kiderüljön. A törvény 

sohasem tudja elérni, amit egyedül a Lélek végezhet el a kegyelem 

evangéliumának erejével (Rm 1,16; lKor 1,18). Mert a törvény 

nem segítőtárs, hanem az ember „ellen" van. Kiskorúnak 

minősíti (4,1—2), előírásokkal köti meg a kezét, és kárhoztatja, 

amennyiben nem tesz eleget a követelményeknek. Pál galáciai 

ellenfelei a „test cselekedetei" ellen újra a törvény szigorát akarják 

sorompóba léptetni. De a keresztyén ember életében is megtalálható 

bűnnek egyetlen ellenszere van: a hit által elnyerhető 

Lélek megújító munkája. Ez ellen pedig felesleges a törvényt bevetni, 

hanem inkább meg kell maradni a megfeszített Krisztus 

evangéliumánál (3,1—2). 

(24) Mert akik a megfeszített Krisztus evangéliumát hittel fogadták, 

azok gyökereiben oldották meg a bűn kínzó kérdését. Halálra 

adták „testi mivoltukat", Istennel meghasonlott bűnös természetüket, 

és nem kísérleteznek továbbra is azzal, hogy a törvény 

szigorával próbálják kordában tartani. Akik ugyanis Krisztus 

Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival 

együtt. Pálnak, mint már annyiszor (lásd: 10. sz. jegyzet!) 

most is Krisztus keresztje adja a tájékozódási pontot, ez számára 

az evangéliumi álláspont egyetlen hiteles mértéke. A keresztyén 

életfolytatás Galáciában vitatott kérdésében is innen kell kiindulni. 

Először is arra akar választ kapni tőlünk, hogy Krisztushoz 

tartozónak valljuk-e magunkat. A keresztyén elnevezés meglehetősen 

üressé, tartalmatlanná lett számunkra, pedig eredetileg azt 

jelentette, hogy függő viszonyba kerültünk Jézus Krisztussal, 

Ö Urunkká (küriosszá) lett, mi pedig az ő tulajdonává lettünk. 

Ez a függő viszony mégsem kínos rabság, hanem örömteli kap- 

265

csolat, mert Jézus azzal nyert meg minket, hogy amije volt, azt 

nekünk adta, a mi javunkat szolgálta életével és halálával (2Kor 

8,9!). A viszony közte és közöttünk a Szabadító és a megszabadítottak 

szeretetkapcsolata. 

Ezért aki hozzá tartozik, szívesen engedelmeskedik neki, és a 

„testét" megfeszíti szenvedélyeivel és kívánságaival együtt. Krisztus 

kereszthalála rádöbbenti, hogy mennyire meghasonlott Istennel, 

hiszen ha az embernek csak egy szemernyit is köze lenne az 

élő Istenhez, nem tagadta volna meg az egyetlen igazat, és nem 

szegezte volna fel a latrok keresztjére. De Krisztus kereszthalálában 

felismeri Isten végtelen irgalmát is, amely megkímélte a tőle 

elfordult, elvakult bűnöst, és az Igazra rakta bűnének átkát (3,13). 

Mindez arra kényszeríti, hogy ő is megtagadja, mintegy keresztre 

feszítse elveszett, bűnös önmagát bűnbe sodró szenvedélyeivel és 

kívánságaival együtt, és többé ne fogja pártját, hanem öldökölje 

Isten Lelkének segítségével. 

(25) Már az előző versből is kitűnt, hogy a Lélek szolgálatra 

alkalmassá tevő munkájának nem tétlen szemlélői vagy elszenvedői 

vagyunk, hanem részesei is, mert a Lélek az evangélium 

által arra az elhatározásra késztet, hogy mi magunk is feszítsük 

meg Istennel meghasonlott önmagunkat. A következő intés is hasonlóképpen 

tőlünk várja a lépést, az engedelmességet: Ha Lélek 

által élünk, a Lélekhez is igazodjunk. Isten újrateremtő munkáját, 

amint láttuk, a Lélek viszi végbe az evangélium által. A törvény 

erre erőtlen. Éppen ezért a Lélekhez kell igazítanunk magatartásunkat 

és életfolytatásunkat, nem pedig a törvényhez, amint 

a katona igazodik az első sorban állóhoz (sztoikhein!). 

(26) Azt már láttuk, hogy mi történik azzal, aki a törvényhez 

igazodik (15. v.). Az érdemek hajszolása, és számontartása, mérlegelése 

szétzilálja és elviselhetetlenné teszi a közösség életét. De 

aki a Lélek által él, nem a törvényhez igazodik, hanem a Lélekhez. 

Ezért kéri az apostol az olvasóit: ne legyünk kérkedők, egymást 

ingerlők, egymásra irigykedők! Aki a Lélekhez igazodik, 

az tudja, hogy kegyelemből él. Emiatt azután nem akar kegyes 

teljesítményével mások fölé kerekedni, nem sérti meg a másikat 

teljesítményének el vitatásával, és nem irigykedik, ha másokat 

nagyobb teljesítményre képesít a Lélek. Nem azt figyeli árgus 

szemekkel, hogy milyen helyre méltatják a többiek, hanem elfo- 

266

gadja az Isten által számára kijelölt helyet, a szolga helyét, és ebben 

a minőségben szeretne minél jobban helytállni a Lélek gyümölcse, 

a sokoldalú szeretet által. 

3. Bánjatok szeretettel a vétkezővel és lelki jótevőitekkel 

6,1—10 

6,1—10: (1) Testvéreim, abban az esetben, ha tetten érik 1 az 

embert valamilyen bűnben, 2 ti, lelkiek 3 igazítsátok helyre az ilyent 

Lélektől eredő szelídséggel, 4 ügyelve magadra, nehogy te is kísértésbe 

ess. (2) Egymás terhét hordozzátok, és így teljesítsétek 5 a 

Krisztus törvényét. 6 (3) Mert ha valaki azt gondolja, 7 hogy ő 

valami, holott semmi, becsapja önmagát. (4) Mindenki pedig a 

saját tetteit mérlegelje, és akkor csupán önmagára nézve lesz dicsekedni 

valója 8 , és nem másra nézve. (5) Mert mindenki a saját 

terhét fogja hordozni. 9 

(6) Akit pedig az igére tanítanak 10 , részesítse tanítóját minden 

javából. 11 (7) Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. 12 

Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is. (8) Mert aki testének 

céljaira vet, a testből arat majd pusztulást, aki viszont a 

Lélek céljaira vet, a Lélekből fog aratni örök életet. (9) A jó 

cselekvésében pedig ne fáradjatok el, mert a maga idejében 13 

aratni fogunk, ha el nem lankadunk. (10) Ezért tehát, míg időnk 

van, tegyünk jót mindenkivel, de leginkább azokkal, akik hitünk 

házanépéhez tartoznak. 14 

1 Tetten érik: a görög szövegben a „prolambanein" ige passzív 

alakját találjuk. Mivel az igének több jelentése is van, a magyarázók 

véleménye megoszlik atekintetben, hogy milyen körülményekre 

céloz az apostol. Luther, Kálvin és még sokan mások a mondatot a 

következőképpen értik: „ha utoléri az embert valami bűn." vagy „ha 

valami bűn mégis megesik az emberrel". Ezek szerint az apostol által 

javasolt eljárás minden bűn elkövetése esetén aktuális volna. 

Űjabban azonban a magyarázók arra hajlanak (Oepke, Schlier, Mussner, 

Lührmann), hogy a „prolambanein" igének a „tettenérés" értelmét 

részesítsék előnyben. Ezt a megoldást támasztja alá az ige 

előtt álló fokozó értelmű „kai" és általában az apostol szavaiból kikövetkeztethető 

helyzet. Tehát az általa tanácsolt módszer a nyilvánosságra 

került bűnök esetére vonatkozik, és nem buzdít mások életében 

való turkálásra, az inkvizíció módszereihez hasonlító szimatolgatásra. 

2 Valamilyen bűnben: a mondatnak ez utóbbi értelmezését 

267

támasztja alá az a tény is, hogy Pál „paraptómá"-ról, tehát egy-egy 

bűnesetről beszél. 3 Lelkiek: egyesek feltételezik, hogy az apostol némi 

ironikus éllel nevezi a galatákat „pneumatikosz"-nak, ahogy ezt a 

korinthusiak esetében is tette (lKor 3,1; 14,7). Mások a gyülekezetnek 

karizmákkal, lelkiadományokkal rendelkező csoportjára gondolnak 

(vö.: lKor 12,1; 14,1). Pedig minden kétséget kizáróan még mindig 

azokról beszél, akik a Lélek által élnek 5 (16kk. v.), és nem a törvény 

alapján cselekszenek. 4 Lélektől eredő szelídséggel: világos utalás a 

Lélek egyik „termésére": 5,22. 5 így teljesítsétek: itt viszont 5,14-re 

kapcsol vissza! ''Krisztus törvényét: szó szerint lefordítva: a Messiás 

törvényét. Ezért néhány újszövetségi kutató arra gondol, hogy Pál 

azt a zsidó reménységet szólaltatja meg, amely szerint a megígért 

Messiás új, általa kifejtett és magyarázott Tórát, törvényt ad majd 

népének (Str.—Β. IV. lk.). Az apostol lKor 9,21-ben is említést tesz 

„Krisztus törvényéről". De hasonló összefüggésben szól a törvényről 

Rm 8,2-ben (a Lélek törvénye), Rm 3,27-ben (a hit törvénye). Nem 

egy ízben az Ür Jézus nevében ad utasításokat a gyülekezeteknek 

(pl. IThess 4,2—4). A jánosi iratokban pedig gyakran van szó a Jézus 

által adott „új parancsolatról" (Jn 13,34; Jn 2,7. 10; 3,11. 23 stb.). 

Mindezt figyelembe véve a magyarázók közül sokan úgy találják, hogy 

Pál és általában az Újszövetség szerzői az általuk Messiásnak vallott 

Jézust a Tóra megújítójának (lásd: Mt 5—7 fej.) vagy az új Tóra 

közvetítőjének tekintik, és így valamiféle szerepet mégiscsak juttatnak 

a törvénynek a Krisztusban hivő ember életében is. A kérdés 

összefügg azzal a problémával, hogy hitünk vagy cselekedetünk alapján 

dől-e el sorsunk az utolsó ítéletkor. A keresztyén élet és a törvény 

nem könnyű teológiai kérdésére már próbáltunk feleletet keresni 5,5; 

5,6 magyarázatánál, valamint a magyarázat VI. fejezetének bevezetésében. 

Most még csak annyit: a benyomásom az, hogy Pál nem új 

törvényértelmezésnek akar 6,2-ben alapot vetni, hanem a vita hevében 

nyúl a törvény szóhoz. Átveszi ellenfelei jelszavát, hogy így világítson 

rá: milyen távol áll Krisztustól az általuk olyan fontosnak tartott 

törvény. 7 A fogalmazás emlékeztet a 2,16-ban és 5,10-ben található 

burkolt célzásokra. Mindig gyanús számára, ha egyes keresztyén 

személyiségeknek túl nagy jelentőséget tulajdonítanak (vö.: 2Kor 

11,5!). 8 Dicsekedni valója: a „kaukhémá"-nak fontos szerepe volt a 

zsidó megigazulástanban. „Kaukhéma" mindaz, amit az ember felmutathat 

Isten előtt igaz volta bizonyítékául. Pál is átveszi a fogalmat, 

de új tartalommal tölti meg. „Aki dicsekszik, az Ürban dicsekedjék", 

tehát arra hivatkozzék, amit Krisztus tett érte. Vagy dicsekszik a 

„szenvedéseivel" (2Kor 11,30). Lásd még: 6,13— 14-nél! 9 Saját terhét 

fogja hordozni: ti. az ítéletkor. Schlier így érti Pál kijelentését: Ha 

más magára is veszi a bűneim terhét (2. v.!), azért az ítéletben 

mégis magam fogok felelni érte. Schlier figyelmen kívül hagyja, hogy 

az apostol mindvégig a bűnt helyreigazítónak, nem pedig a bűnösnek 

címezi intelmeit. 10 Az igére tanítanak: lKor 14,19 alapján arra 

kell gondolnunk, hogy itt nem annyira a tanító tevékenységről (didaszkein), 

mint inkább az evangélium tartalmának közléséről, tovább- 

268

adásáról van szó. 11 Minden javából: A magyarázók véleménye megoszlik 

atekintetben, hogy a tanítványnak milyen javából kell részesítenie 

tanítóját. Lelki vagy testi javaiból? Az „agathosz" (a jó) ebben 

az összefüggésben mindkettőt jelentheti (vö.: Lk 12,18—19). Több 

minden szól amellett, hogy itt anyagi javakról van szó. 12 Megcsúfolni: 

eredetileg: fintorogni. 13 A maga idejében: a „kairosz" bizonyos tartalommal 

telített időpont, alkalom, amelyre számítani kell, vagy ki 

kell használni. Mert Isten szabja meg a lehetőségeket, s nekünk addig 

kell élnünk velük, amíg időnk van. 14 Hitünk házanépéhez tartoznak: 

az apostol bizonyára nem véletlenül fejezi ki ilyen szokatlan 

módon a keresztyének összetartozását. Az Isten házanépének jeruzsálemi 

felére gondolhat, akik részére anyagi támogatást ígért gyülekezetei 

nevében (2,10!). 

a) Egymás terhét hordozzátok! 

(1—5) Pál két, a galáciai gyülekezetekben bizonyára heves vitákra 

okot adó tennivalón mutatja meg, hogy mi jelent a Lélekhez 

igazodva intézni a dolgokat (5,25). Az első ügy, amelyet szóvá 

tesz, a legkényesebb feladat a világon. Hogyan kell bánni az olyan 

bűnössel, akinek a bűne az egész gyülekezet előtt nyilvánvalóvá 

lett? Nem véletlen, hogy éppen erre az esetre esik a választása, 

hiszen ellenfelei a keresztyének között is előforduló bűnökre hivatkoznak, 

amikor a gyülekezeteket a törvény fegyelme alá akarják 

kényszeríteni. 

A törvény a nyilvánvaló bűnök esetében egyházfegyelmi eljárást, 

esetleg a gyülekezet közösségéből való kizárást követelne. 

Előfordult, hogy Pál is ezt javasolta (lKor 5,1—13). De csak akkor, 

amikor a bűnösön már más nem segített. Aki a Lélekhez igazodik, 

nem akarja minden áron megbélyegezni és kitaszítani az 

elbukott testvért. Viszont nem is siklik el minden további nélkül 

bűne felett, hanem igyekszik talpra állítani. Ez a magatartás felel 

meg Jézus Lelkének. Jézus nem azért jött, hogy igazságot tegyen: 

az igazakat igazolja, a bűnösöket pedig megérdemelt büntetéssel 

sújtsa. Jézus azért jött, hogy az elvesztettet helyére vigye, az elbukottat 

felsegítse (Lk 19,10; Mk 2,17 párh.). Ez a helyreigazító 

szeretet Jézus szolgálatának legjellemzőbb vonása. Aki a Lélekhez 

igazodik, azt ugyanaz a törekvés hatja át. 

Meglepő módon az apostol semmit sem szól arról, hogy mit kell 

tennie annak, aki helyre akarja igazítani a tetten ért bűnöst. De 

annál többet foglalkozik a bűnössel foglalkozó gyülekezeti tag 

269

lelkületével, az elbukottat talpraállító szolgálat feltételeivel. Bizonyára 

elsősorban ezen múlik a közbeavatkozás sikere. 

Ilyen gondokra, mint az elbukott talpraállítása, csak olyan 

erős szálakkal egybefogott közösségben kerülhetett sor, amelyben 

a tagok számon tartják egymást, felelősséget éreznek egymásért, 

és segíteni akarnak a bajbajutotton. Most derül ki. hogy 

a Lélek nem egyéni alapon külön-külön foglalkozik velünk, hanem 

a keresztyén gyülekezet közösségében. A gyülekezet szolgálatán 

keresztül végzi gyümölcsöt termő munkáját, és egyúttal a 

gyülekezet az a hely is, ahol először válik el: megérett-e bennünk 

a Lélek gyümölcse a szolgálatra. 

(1) A keresztyén gyülekezet nem tökéletes emberek közössége. 

Előfordul, hogy valakiben megromlott természetének kívánsága 

(5,16) erősebb a Lélek fegyelménél, és olyan bűnbe rántja, amely 

a gyülekezet nyilvánossága elé kerül, és be is igazolódik. Mi történjék 

ilyen esetben? Testvéreim — fordul Pál a galáciai keresztyénekhez, 

— abban az esetben, ha tetten érik az embert valamilyen 

botrányos bűnben, ti, lelkiek igazítsátok helyre. Nem tudjuk, 

hogy olyan eljárásra gondol-e az apostol, amilyenről Mt 

18,15—20-ban olvasunk. Mindenesetre ki kell emelni bűnéből, 

helyre kell igazítani, ahelyett, hogy háta mögött megszólnánk, 

vagy alig titkolt élvezettel tárgyalnánk esetét —, hogy újból hit 

alapján éljen, szeretetben. Mert akik a ,,test cselekedeteit" művelik, 

nem örökölhetik Isten országát (5,21!). 

Arról már sokkal többet mond Pál, hogy milyen legyen, és hogyan 

fogjon hozzá az, aki elbukott keresztyén testvére talpraállításának 

rendkívül kényes és sok tapintatot igénylő feladatára 

vállalkozik. Borotvaélen táncol, aki megpróbálkozik vele, mégis 

tennie kell, mert ezt a szolgálatot sem tagadhatja meg a felebarátjától 

(5,1—3!). Semmi esetre se ítélje el az elbukottat, ne 

mondjon le róla és ne vesse meg, mint aki a törvény alapján áll. 

Rendelkezzék inkább a Lélek gyümölcsének, a szeretetnek egyik 

igen fontos vonásával, a Lélektől eredő szelídséggel. Legyen határozott, 

de semmiképpen sem erőszakos. Mert szelíddé kell tennie 

őt annak a tudatnak, hogy ő is esendő ember, és csupán Isten 

kegyelméből maradhatott állva, míg testvére elbukott (lKor 

10,12). Ezért kell ügyelnie magára, nehogy kísértésbe essen. Nem 

attól félti az apostol elsősorban, hogy ő is ugyanabba a bűnbe 

270

esik, mint tetten ért társa, hanem a kegyes gőgtől. A mások bűne 

mindig megkísérti az embert, hogy magát különbnek érezze. 

(2) Erre még vissza fog térni az apostol, de előbb még megvilágítja, 

hogy miként kell Krisztus lelkületével a bűnösre tekinteni 

és bűnével bánni. Egymás terhét hordozzátok! — inti a mások 

bűnével foglalkozót. De mit jelent egymás terhét hordozni ebben 

az összefüggésben? Bizonyára azt is, hogy a bűnös helyreigazítása 

közben ne veszítsük el türelmünket, hanem hosszú, tűrő szeretettel 

(5,22b) viseljük el, ha nem hajlik azonnal az intő szóra. 

Hiszen éppen így jelenthetünk mi is terhet mások számára. Még 

az sem kizárt, hogy Pál a gyülekezet közös felelősségére akar figyelmeztetni 

egyik tagjának bukásával kapcsolatban. Szorosabb 

kapcsolattartással, egymásra ügyelő szeretettel talán elkerülhető 

lett volna mindaz, ami megesett. 

De ha csak ennyit akarna mondani, akkor nem tenné hozzá: 

így töltsétek be a Krisztus törvényét. A törvény „törvénye" szerint 

ugyanis a vétkesnek viselnie kell tette következményeit. 

Krisztus azonban más törvényt követett: magára vette bűneink 

terhét és elhordozta, az átok fáján átokká lévén érettünk (3,13), 

mert szeretett minket, és mindenben közösséget vállalt velünk. 

A bűnös ellen folytatott eljárás során tehát öt kell szemünk előtt 

tartanunk. Nem szerezhetünk ugyan bűnbocsánatot számára, hiszen 

mi magunk is bocsánatra szorulunk. Ezt csak az egyetlen 

Igaz tehette meg. De ugyanúgy azonosíthatjuk magunkat az elbukottal, 

ahogyan Krisztus is azonosította magát velünk. Nem mossuk 

kezünket, mint akiknek semmi része sincsen abban, ami történt. 

Ellenkezőleg: ugyanúgy nyomja lelkünket a másik bűnének 

a súlya, mint a magunké, és ugyanúgy szeretnénk megszabadítani 

ettől a tehertől, mint ahogyan mi igyekszünk megszabadulni a 

magunkétól. Hasonló magatartásról ír az apostol a Római-levélben: 

„Mi erősek tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit 

hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk" (15,1). 

(3) Ezt az elbukott testvérét talpra segíteni akaró ember annál 

is inkább megteheti, mert ő is abból él, hogy Krisztus hordozza 

az ő bűnei terhét. Nem érezheti magát az elbukott felett állónak, 

és nem is nézheti le. Csak úgy bánhat vele, mint vele egy szinten 

álló társával. Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, holott 

semmi, becsapja magát. Nem azt mondja ezzel Pál, hogy nem lehet 

erkölcsi vagy más téren különbség ember és ember között. 

271

Azt sem, hogy mindenki egyformán értéktelen nulla volna. Ez 

a páli megigazulástan teljes félreértése (vö.: lKor 15,10), és szintén 

önáltatás lenne. De Isten előtt senki sem állhat tisztán. Előtte 

mindannyian kegyelemre szorult bűnösök vagyunk, akiknek a 

kereszt igazsága alatt (2,19; 6,14) önigazsága nullára zsugorodott, 

és csak Krisztus érdemében bizakodhatnak. Aki ezt nem veszi 

tudomásul, teljesen félreérti helyzetét, becsapja önmagát. Ha 

mégis valamit elért, ha élete a Lélek gyümölcsét termi, nem 

könyvelheti el önmagának, Isten irgalmának műve az. 

(4) Éppen ezért aki az elbukott testvéréhez közeledik, óvakodjék 

attól, hogy hozzá mérje magát. A másik bukása mindig jó alkalom 

a „testi" mivoltunk, megromlott természetünk számára, hogy 

felmentve érezze magát (vö.: Lk 18,9—14!). Pedig mindenkinek 

a saját tetteit kell mérlegelnie, és akkor csupán önmagára nézve 

lesz dicsekedni valója, és nem másra nézve. Isten nem máshoz 

mér minket, hanem ahhoz a kegyelemhez, azokhoz a lelki ajándékokhoz, 

amelyekben minket részesített. Ki tudja közülünk pontosan 

felmérni, hogy milyen háttérből ered, s milyen körülmények 

vezettek a tetten ért bűnös bukásához? Ki tudja, hogy hasonló 

helyzetben mi talpon maradtunk-e volna? Ezért nekünk azt kell 

mérlegre vetnünk, hogy Isten a saját életünkből ki tudott-e hozni 

valamit, s eközben ne vessünk sanda oldalpillantást mások kudarcára 

vagy teljesítményére. 

(5) Ha viszont a saját életünknek eredményeit tesszük mérlegre, 

azonnal lelohad másokra lenéző önhittségünk. Vajon nekünk 

lesz-e dicsekednivalónk a számadás napján? Pál tudja, hogy ha 

valamit ott felmutatunk, az nem olyasmi, amivel dicsekedhetnénk. 

Azért egyedül Istennek jár ki a dicséret. A törvény útján járó, 

teljesítményeivel büszkélkedő ember dicsekedése ott el fog némulni. 

Mert akkor mindenki a saját terhét fogja hordozni. A saját 

bűne terhét, amelyet nem tesz könnyebbé az a tény, hogy másoknak 

is van mit Isten színe elé hurcolnia. Csak az nyúlhat elbukott 

felebarátja bűnéhez a sikeres gyógyítás reményében, aki 

tudatában van Isten előtti felelősségének a saját dolgaiért, és akit 

csupán az vigasztal, hogy Krisztus majd a számadás napján az ő 

bűneinek elviselhetetlen terhét is felfogja (5,2!). Ebben az esetben 

azonban nem szabad visszariadnia az elbukott felebarát talpraállításának 

még oly kényes és nehéz szolgálatától sem. 

272

) Gondoskodjatok az ige közvetítőiről 

(6—10) A tetten ért bűnös helyreigazításának feladata után Pál 

egy nem kevésbé fontos szolgálatot, az evangélium hirdetése 

anyagi feltételeinek biztosítását helyezi a galáciai keresztyének 

lelkére. Több szempont is szól amellett, hogy elsősorban erről van 

szó, és nem az igére tanítók fáradozásának a kapott lelki javakból 

történő viszonzásáról. Pál, ha maga nem is gyakorolta, de jogosnak 

tartotta azt az alapelvet, hogy „akik az evangéliumot hirdetik, 

az evangéliumból is éljenek" (lKor 9,3—13, és különösen 14. 

v.! Lásd még: 2Thessz 3,9; lTim 5,17—18). Mégpedig Jézus akaratára 

hivatkozva, aki ebben az összefüggésben a következőt 

mondotta: „Méltó a munkás a maga bérére" (Lk 10,7). Ezt az értelmezést 

támasztja alá az is, hogy a soron levő szakaszban is a 

vetés és aratás hasonlatával világítja meg a lelki javak és az 

anyagi áldozatkészség szoros kapcsolatát, éppen úgy, mint lKor 

9,1 l-ben, ahol kétség kívül az evangélium szolgáinak anyagi támogatásáról 

ír. 

Üjabban azonban egyre inkább utat tör magának a magyarázók 

között az a vélemény, hogy Pál ebben a szakaszban tulajdonképpen 

a jeruzsálemi gyülekezet számára rendezett széles körű 

gyűjtést, az ún. kollektát szorgalmazza (Borsé, Lightfoot, Mussner, 

Lührmann), amelyről már 2,10-ben is szólt. (A „kollektával" 

kapcsolatos problémákat lásd: 2,10-hez fűzött jegyzetben és magyarázatban!) 

Amit a magyarázók lehetségesnek tartanak, számomra 

több mint valószínű. Sok rokon vonást fedezhetünk fel 

ugyanis Gal 6,6—10, és a közel azonos időben keletkezett második 

Korinthusi-levélnek a jeruzsálemi kollektával foglalkozó része 

között (8—9. fej.). Az anyagi áldozathozatal indítékát mindkét 

esetben a „koinoniá"-ban, a keresztyének összetartozásában vagy 

a közös ügyben való részesedésben (2Kor 8,4; 9,12; Gal 6,6; 2,9!), 

illetve ennek következményeiben látja. Mindkét helyen a „ki mint 

vet, úgy arat" közmondás igazságával ad eszkatológiai (végső 

számadást is érintő) távlatot az adakozásnak. Figyelembe kell 

vennünk még Pálnak a Római-levélben olvasható megjegyzését 

is: „Macedónia és Akhája jónak látta, hogy gyűjtést rendezzenek 

a jeruzsálemi szegényeknek. Jónak látták ezt, de tartoznak is nekik 

ezzel, mert ha a pogányok részesültek (ekoinónészan!) az ő 

lelki javaikban, akkor tartoznak is, hogy anyagiakkal szolgálja- 

18 273

nak nekik." Ugyanezt az összefüggést a lelki és anyagi javak között 

Gal 6,6-ban is felvillantja. Azt is nehéz elképzelni, hogy Pál 

a galáciai helyzet pillanatnyi állásában a tévtanítók támogatását 

szorgalmazná, hiszen most a galaták tőlük tanulják az „igét". 

(Eckart véleménye, az ti., hogy a gyülekezetek tanítói hűségesek 

maradtak az apostolhoz, míg a többi tisztségviselő nem, és az 

apostol ezek támogatását kéri a gyülekezetektől, teljesen megalapozatlan.) 

Ezek után már érthető, hogy a 6,10-ben található sajátos 

fogalmazással („hitünk házanépéhez tartoznak" — „oikeioi 

tész piszteósz") Pál az akkori keresztyénség két nagy, de összetartozó 

ágára, a zsidókeresztyénségre és a pogányokból lett keresztyénekre 

céloz. 

Válaszra vár még az a kérdés, hogy ha valóban a jeruzsálemi 

kollektáról akar szólni az apostol, miért nem beszél nyíltabban. 

Már 2,10-ben is csak homályos utalást tesz a jeruzsálemi szegények 

megsegítésére tett ígéretére, és itt sem nevezi nevén az 

ügyet. A burkolt fogalmazás oka nyilván a galáciai helyzetben 

keresendő. Az ott élő gyülekezeteket a törvény igája alá vetni 

szándékozó tévtanítók minden bizonnyal jeruzsálemi tekintélyes 

keresztyénekre hivatkoztak (2,16; 5,10). A jeruzsálemieknek gyűjtött 

adomány ebben a helyzetben könnyen azt a látszatot kelthette 

volna, hogy a galaták tanítás tekintetében is a jeruzsálemiektől 

függenek. Ezért utalja Pál az egész kérdést a mindenki iránt 

kötelező jó cselekedetek körébe (6,9). Feltűnő, hogy a galáciai 

gyűjtés sorsáról (lKor 16,1) sehol sem tesz említést (2Kor 9,2; 

Rm 15,26), és a gyűjtést átadó küldöttség tagjai között sem találunk 

galáciaiakat (vö.: Csel 20,4; lKor 16,3). Űgy látszik, a jeruzsálemi 

kollekta ügye Galáciában végül is elakadt. 

(6) A Krisztusban hivők szeretetből fakadó szolgálatának (5,13) 

egyik el nem hanyagolható területe az igehirdetés anyagi feltételeinek 

biztosítása, az igehirdetők eltartása. Aki fel nem becsülhető 

értékű, örök életre szóló javakat kapott az ő közvetítésükkel, 

nem tekintheti kényszerű adónak, hanem csak hálás szíve indítására 

vállalt természetes kötelességének ezt az anyagi javaival végzett 

szolgálatot. Akit pedig az igére tanítanak, részesítse tanítóját 

minden javából — mondja ki Pál a gyülekezetek anyagi életének 

alapelvét. Az Újszövetségben nem találunk adatot arra nézve, 

hogy a gyakorlatban hogyan is történt az ige szolgáinak ellátása. 

Alkalmi adakozás útján-e, vagy pedig gyülekezeti kasszából kap- 

274

tak anyagi támogatást. Ismerve a különféle ókori egyletek rendjét, 

bátran feltételezhetjük, hogy a keresztyén gyülekezeteknek 

is volt közös kasszájuk, és azt egy pénztárosi teendőkkel megbízott 

gyülekezeti tag (oikonomosz) kezelte. A galatáknak azonban 

érteniük kell a szóból. Ha anyagi kötelezettségeik vannak a gyülekezetekben 

szolgálatot végzők iránt, mennyivel inkább kell vállalniuk 

az adakozást a jeruzsálemi keresztyének számára, hiszen 

ők voltak az elsők, akik az evangélium igéjét továbbadták a világnak, 

és így közvetve nekik is. 

(7—8) Pál ismeri az emberi szívet, és tudja, hogy milyen nehezen 

válik meg attól, amit sajátjának vél. Ezért figyelmezteti az 

anyagi áldozatvállalásra felszólított keresztyéneket: Ne tévelyegjetek: 

Istent nem lehet megcsúfolni (vö.: lKor 15,33). Aki szűkmarkú 

akkor, amikor a szeretet anyagi áldozatot kíván tőle, holott 

Isten bőkezűen megáldotta testi-lelki jókkal, gúnyt űz az Isten 

jóságából, és nem veszi őt komolyan. De Isten nem hagyja 

magát megcsúfolni, hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni 

(vö.: 2Kor 9,6—15). Isten ugyanolyan összefüggést teremtett a jelen 

és a jövő között az emberi élet számára, mint a természet világában. 

Az ember csak abból a fajta gabonamagból arathat, 

amilyet korábban elvetett. De a saját élete számára is csak azt 

várhatja a jövőtől, amit a jelenben magatartásával és cselekedeteivel 

előkészített. 

Mert aki testének céljaira vet, a testből arat majd pusztulást, 

aki viszont a Lélek céljaira vet, a Lélekből fog aratni örök életet 

— alkalmazza Pál a közmondást az egész gondolati egység (5,13— 

6,10) fő mondanivalójára. Ha ugyanis valaki bármiben, legyen az 

akár anyagi természetű kérdés, „testi", Istennel meghasonlott természete 

kívánságának enged (5,10), és javait önző céljaira fordítja, 

nem lesz öröksége az örök életben (5,21). Ám ha a Lélek gyümölcsének, 

a szeretetnek indítására testi-lelki javait a Lélek által 

elénk tűzött célok szolgálatára adja, akkor annak idején az örök 

élet gazdag aratását fogja betakarítani. Kijelentésével Pál nem 

lép le a kegyelem talajáról. Változatlanul áll, hogy a végső számadáskor 

csak Krisztus „használhat" nekünk (5,2; 6,5), de ez semmiképpen 

sem csökkenti felelősségüket azzal kapcsolatban, hogy 

miképp gazdálkodunk a nekünk adott kegyelemmel (lKor 15,10; 

lásd még: 5,21c magyarázatát és az ott található utalásokat!). 

(9—10) Pál az igére tanítók anyagi támogatásának ügyét bele- 

18* 275

helyezi a keresztyén élet egészébe, és beállítja annak fő irányvonalába, 

a Krisztushoz tartozó ember minden jó iránti elkötelezettségébe 

(5,24). Nem elég azonban a jószándék. A jóban való kitartásra 

is szükség van. Ezért figyelmezteti az apostol olvasóit: 

a jó cselekvésébe pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében 

aratni fogunk, ha el nem lankadunk. Nem tudni, mitől tart Pál. 

A jó ügy általában nem szokott könnyű diadalt aratni. Sok ellenállást 

kell legyűrnünk, sok nehézséggel, csalódással kell megküzdenünk, 

míg valami eredményt láthatunk, és ez hamar kioltja a 

jó iránti szalmaláng-lelkesedést. A keresztyén ember nem feledkezhet 

meg arról, hogy a jónak a végső aratását majd csak Isten 

eljövendő világában érjük meg. Ezért nem fáradhat el a jó cselekvésében, 

és nem veszítheti el kedvét és lendületét akkor sem, 

ha fáradozása nem sok eredménnyel biztat. A jóra Isten kötelezett 

el minket, és ezért a jóért az ő színe előtt érezzük felelősnek magunkat, 

függetlenül a sikertől vagy sikertelenségtől. 

De az is lehetséges, hogy a galáciai keresztyének a jeruzsálemi 

keresztyének számára rendezett adakozásba fáradtak el, és ezért 

kell Pálnak őket a jóban való kitartásra intenie. Arra, hogy a 

gyűjtés meglehetősen vontatottan haladt, sok jel mutat Pál leveleiben 

(2Kor 8,1—6; 9,1—5). Erre utal kissé kesernyés megjegyzése 

is 2,10-ben: a Jeruzsálemben tett ígéretemet igyekeztem teljesíteni. 

Mintha azt mondaná: nem rajtam múlott, hogy még 

mindeddig nem sikerült. Így érthető, hogy az igére tanítók iránti 

anyagi kötelezettséget a gyülekezet szívére helyező sorait a következő 

intelemmel zárja be: Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk 

jót mindenkivel, de leginkább azokkal, akik hitünk háznépéhez 

tartoznak. 

Mert az időnek nem mi vagyunk az urai. Észre kell vennünk 

és ki kell használnunk a jó cselekvésének talán soha vissza nem 

térő alkalmait. Az elkésett jó sohasem jó. Elképzelhető, hogy Pál 

Galáciában tevékenykedő ellenfelei nem igen szorgalmazták a 

gyűjtést, mert ezt a jeruzsálemi megállapodás értelmében a Tóra 

előírásaitól mentesített, pogányokból hivővé lett keresztyénség elismerésének 

tekintették. A galáciai keresztyéneknek azonban nem 

szabad elmulasztaniuk az alkalmat. Ha akadoznak, nem kötelezik 

el magukat a jeruzsálemi irányzatnak, csupán a jó cselekvésének 

mindenki irányában vállalt kötelezettségüknek tesznek eleget. 

Ahogy a buzgóság sem rossz önmagában, ha jó ügy érdekében 

276

történik — írta Pál nekik már 4,17—18-ban. Csak a tévtanítók 

álnok buzgóságától és az irántuk való rajongástól kell őrizkedniük. 

Ezért hát, ha mindenkivel jót kell tenni, mennyivel inkább 

azokkal, akikkel összeköti őket a közös hit, sőt, akik révén végső 

soron erre a hitre eljutottak. 

Mondanivalója végén ismét hangot ad Pál annak a meggyőződésének, 

amely eddig is minden sorát áthatotta: „az egyetlen 

evangélium" (1,6—7) az egy és oszthatatlan egyházé. De ez az 

egyetlen egyház addig oszthatatlan, míg elismeri és vállalja „az 

egyetlen evangéliumot" minden következményével együtt. 

* 

Szabadság, amely a szeretetben ölt testet a Lélek műveképpen 

— ebben foglalja össze Pál a keresztyén életfolytatás titkát, az Isten 

által ajándékozott új élet lehetőségéről szóló örömüzenetet. 

Csak így lehet esélyünk a mindent megrontó bűn hatalmával 

szemben. Törvény, szigor, kötöttség — ez a tévtanítók javaslata 

a bűn megfékezésére. Csupán elfeledkeznek arról, hogy mindez 

nem változtat „testi" bűnös természetünkön, sőt még csak olajat 

önt a tűzre. Valóban, a legtöbb, amit az ember megtehet, hogy a 

törvény segítségével próbálja elviselhetővé tenni az életet. De Istennek 

különb szándékai vannak velünk. Azt akarja, hogy a törvény 

a szívünkbe legyen írva (Jer 31,33), vagyis szeretni tudjunk, 

és minden lépésünket ez a szeretet vezérelje. S ha ez megtörténik, 

akkor az ember nemcsak azt tartja be, amit a törvény előír, hanem 

örömmel megteszi azt is, amit törvénnyel nem lehet előírni: 

szeretet által mások rabszolgájává teszi magát (5,13). Istennek 

Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá lett szeretete képes arra, hogy a 

Vele meghasonlott, önző természetünket legyőzze, és szeretni tudó 

emberré teremtsen újjá minket. 

277

VII. AZ APOSTOL SAJÁT KEZŰLEG 

ÍRT ZÁRÓSORAI 

(6,11-18) 

Már a levél indítása eltért a szokásostól. Pál többi levelében a 

címzést és a köszöntést a gyülekezetért Isten elé vitt hálaadás és 

könyörgés követi. Ez a Galata-levélben elmaradt. Hasonlóképpen 

egyedülálló a levél záradéka is. Hiányzanak belőle az üdvözletek 

és a köszöntések. Igaza lehet Lührmannak, aki szerint ennek a 

szokatlan jelenségnek okát a galáciai gyülekezetek helyzetében 

kell keresnünk. Pál bizonyára nem akarta, hogy az üdvözletek és 

köszöntések családias, meghitt hangja maradjon az olvasó utolsó 

benyomása a levélről. Valóban, a záradék olvasása közben az a 

benyomásunk támad, mintha az apostol még utoljára rá szeretne 

kiáltani a végzetes útra lépőre, vagy még egyszer utána akarna 

nyúlni az elbukónak. A záradék hangja talán még a levélénél is 

szenvedélyesebb. Most már teljesen nyílt sisakkal küzd. Éles szavakkal 

leplezi le ellenfelei igazi szándékait, és határozott, személyes 

állásfoglalás formájában utasítja el ezeket, mint olyan törekvéseket, 

amelyek összeférhetetlenek az evangéliummal. 

A záradékból az is kitűnik, hogy az apostol ellenfeleit nem 

pusztán teológiai érdekek vezetik, amikor a pogányokból lett keresztyének 

Galáciában is a törvény igájának felvételére, mindenek 

előtt a körülmetélkedésre akarják rávenni. A zárósorok magyarázatából 

majd kiderül, hogy tanításuk és törekvésük egy nagyon 

nehéz helyzetben hozott — mondhatnánk — egyházpolitikai 

döntés teológiai alátámasztásának, illetve gyakorlati megvalósításának 

tekinthetők. Pál ezt a valóban súlyos problémát Jézus 

278

Krisztus felől, mégpedig a megfeszített felől közelíti meg, és a 

kereszt teológiája alapján érteti meg a galáciai gyülekezetekkel, 

hogy ellenfelei olyan árat akarnak fizettetni velük a saját békességük 

érdekében, amely mindannak feladását jelentené, amit Isten 

eddig elvégzett közöttük. 

6,11—18: (11) Nézzétek, mekkora betűkkel írok nektek a saját 

kezemmel! 1 (12) Akik testi módon akarnak jó színben feltűnni, 2 

azok kényszerítenek 3 titeket a körülmetélkedésre, csakhogy a 

Krisztus keresztje miatt ne üldözzék őket. (13) Mert a körülmetélők 

4 maguk sem tartják meg a törvényt, hanem azért sürgetik 

a ti körülmetélkedéseteket, hogy a ti testetekkel dicsekedhessenek. 

5 

(14) De az szóba sem jöhet, 6 hogy én mással is dicsekedjem, 

mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, amely 7 által számomra 

megfeszíttetett a világ, és én is a világnak. (15) Mert nincs 

jelentősége sem a körülmetélkedésnek, sem a körülmetéletlenségnek, 

csak egyedül az új teremtésnek. 8 (16) És akik csak ehhez a 

zsinórmértékhez 9 igazodnak, békesség azoknak és irgalom, mégpedig 

Isten Izraelének! 10 

(17) Ezentúl senki ne okozzon nekem vesződséget, 11 mert én a 

Jézus bélyegeit viselem testemen. 12 

(18) A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme a ti lelketekkel, testvéreim! 

Amen. 

4 Nézzétek, mekkora betűkkel írok nektek a saját kezemmel! 

A kutatók feltételezése szerint az apostol a Filemonhoz írt levelén 

kívül (Filém 19. v.) minden levelét diktálta, mégpedig egy írásban 

járatos keresztyén testvérnek, akit a magyarázók általában „titkárként" 

szoktak emlegetni. Egy Terciusz nevű „íródeákjáról" Rm 16,22ből 

tudunk. Olykor egy-egy levelének utolsó sorait Pál saját kezevonásával 

írta le, nyilván a levél hitelességének igazolása érdekében. 

(lKor 16,21; Kol 4,18; 2Thessz 3,17!) Így tesz a Galata-levél esetében 

is. — Az apostol kijelentése két szempontból is gondot okoz a magyarázóknak. 

Egyrészt nehéz eldönteni, hogy Pál levelének melyik részénél 

ragadott tollat és kezdett írni a pergamenre. (Mert valószínűleg 

ez volt a levél anyaga — Vö.: 2Tim 4,13!) Az „egrapsza" (írok) 

ugyanis aorisztoszban áll, s ezért múlt időnek is felfogható (írtam). 

Ezen az alapon gondolják egyesek, hogy az apostol vagy az egész 

levelet, vagy annak egy részét, esetleg 4,21-től, saját kezűleg írta 

meg. De az „egrapsza" lehet ún. levélírói aorisztosz is, amikor az író 

a levél olvasója szemszögéből használ múlt időt, hiszen amit most 

ír, a levél olvasásakor az olvasó számára már befejezett tény. Ennél- 

279

fogva az is lehetséges, hogy Pál csak a 6,11-gyel kezdődő sorokat 

írja a saját kezével. Más levelei alapján ezt a lehetőséget kell előnyben 

részesítenünk, mert azokban félreérthetetlenül megírja, hogy csak 

az üdvözlő sorok származnak az ő kezétől (lKor 16,21; Kol 4,18 stb.). 

Nehéz elképzelni, hogy a Galata-levél esetében más lenne a helyzet. 

— Ugyancsak tág teret nyújt a különféle elképzeléseknek az a megjegyzés, 

amely az apostol nagy betűire vonatkozik. Lietzmann szerint 

így szabadkozik ügyetlen írása miatt. Zahn pedig úgy véli, hogy a 

formátlan betűkkel akarja Pál felhívni az olvasó figyelmét arra a 

magát nem kímélő igyekezetre, amellyel értük fáradozik, küszködve 

még az írás nehézségeivel is. Mivel a gyermekek számára már az 

ókorban nagy betűkkel írtak, Deissman arra gondol, hogy az apostol 

így akarja a galatáknak tudtul adni: még kiskorú gyermekeknek 

tartalak titeket (4,1—2). Lührmann a nagy betűkben a szépen író 

titkár iránti udvarias gesztust lát. Mégis inkább azoknak a magyarázóknak 

van igazuk, akik a nagy betűkben nem a primitív vagy 

nehézkes íráskészség jelét vélik felfedezni, hanem ellenkezőleg: a 

nagybetűs írásmód az ókori gyakorlat szerint azt a célt szolgálja, 

hogy a mondanivalót kiemelje, illetve aláhúzza (Oepke, Schlier, Mussner 

stb.). 2 Jó színben feltűnni: „euproszópein", ún. hapalegomenon, 

vagyis az Űjszövetségben csak itt fordul elő. A kérdés csak az, hogy 

ki előtt akarnak a tévtanítók jó színben feltűnni? Isten vagy emberek 

előtt? Hogy a kérdésre válaszolhassunk, az egész mondat hátterét 

tisztáznunk kell. Mindenesetre a ritka szó különleges helyzetre utal. 

3 Kényszerítenek: Pál nem először jellemzi így a tévtanítók törekvéseit: 

vö.: 2,3—14. 4 Körülmetélők: a jelen idejű igei névszó „peritemnomenoi" 

5,3 alapján tulajdonképpen azokat is megjelölheti, akik már 

alávetették magukat a körülmetélkedésnek. Ezért lát Hirsch, Lietzmann 

és Munck bennük pogánykeresztyéneket. Az összefüggés azonban 

amellett szól, hogy most is a körülmetélkedést szorgalmazó zsidókeresztyén 

ellenfelei vannak az apostol szeme előtt. 5 Dicsekedhessenek: 

Lásd a 6,4-hez fűződő szómagyarázatot! 6 Szóba sem jöhet: 

ugyanaz a Pálnál gyakran található energikus elutasító formula, mint 

2,17 és 3,21-ben (vö.: Tm 3,4.6.31; lKor 6,15 stb.). 7 Amely: az eredeti 

szövegben a vonatkozó névmás kapcsolódhat Jézushoz és a kereszthez 

is. 8 Üj teremtésnek: A „ktiszisz" jelentheti magát a teremtő aktust, 

de azt is, amit ez a teremtő aktus létrehoz. A levél üzenete 

alapján mindkét jelentés szóba jöhet. "Zsinórmértékhez: a görög 

„kanón" szó, amelyből később az elfogadott szentírási iratok jegyzékét, 

az ún. „kánon" kifejezést is alkották, lehet: mérték, iránytjelölő 

zsinór, szabály, kijelölt terület (2Kor 10,13—15). Pál itt azt a zsinórmértéket 

adja meg, amelyhez az egész levél üzenete igazodik. 10 Mégpedig 

Isten Izraelének: a kifejezést a „kai" (és) kötőszó kapcsolja az 

előző mondatrészhez, és ez a körülmény sok értelmezési nehézséget 

okoz. Vajon Pál a zsinórmértékhez igazodókon kívül még egy külön 

csoportot is megemlít, az Isten Izraelét, vagy pedig a „kai"-t értelmező 

kötőszónak kell vennünk, és akkor a zsinórmértékhez igazodókat 

tekinti Isten Izraelének, vagyis az egyházat? Mussner mindenáron 

280

igyekszik bebizonyítani, hogy Pál itt a zsidóságra gondol, amellyel 

kapcsolatban sohasem adta fel a reményt (Rm 9—11. fej.). Mussner 

felfogása azonban sehogysem egyeztethető össze Pál szóhasználatával, 

s különösképpen nem a levél gondolatmenetével. Amikor az apostol 

a zsidóságot említi, általában „Iszraél kata szarka"-ról, azaz testi 

Izraelről — és nem Isten Izraeléről! — beszél (lKor 10,18; Rm 9,3; 

Fii 3,5 stb.). A Galata-levél számtalan helyén pedig éppen azt bizonyítja 

be, hogy nem „testi származása" révén tartozik valaki az ígéret 

népéhez (2,15; 3,7; 3,29; 4,23. 26). Más exegéták feltételezése szerint 

Pál itt a keresztyénség zsidókeresztyén ágára gondol (Zahn, Burton 

stb.). Nehéz viszont megindokolni, hogy miért éppen reájuk hívja fel 

az olvasó figyelmét, amikor alig pár sorral elébb a jeruzsálemieket az 

„egy és ugyanazon házhoz tartozó háznépnek" nevezi (6,10). Bizonyára 

akkor járunk az igazsághoz a legközelebb, ha az egyházatyák, Luther, 

Kálvin, Oepke, Schlier és mások nyomán „Isten Izraelé"-nek az egyházat 

tekintjük. Már csak Fii 3,3-ra való tekintettel is: „Mi vagyunk 

a »Körülmetélkedés«, akik Lélek által szolgáljuk Istent, és a Krisztus 

Jézussal dicsekszünk, és nem a testben bizakodunk." 11 Vesződséget: 

a szó az apostoli szolgálat nehézségeire, megpróbáltatásaira utal, éppen 

úgy, mint 4,11-ben. (Vö.: 4,19!) 12 Jézus bélyegeit viselem a testemen: 

A „nagybetűs" írás mellett ez a zárósorok másik olyan rejtélyes 

megjegyzése, amely igen sok találgatás forrása lett. A „sztigma 

tou Iészou" kifejezésből két dolog nyilvánvaló: valami olyan jelről, 

pecsétről vagy rabszolgára sütött bélyegről van szó, amely Jézussal 

kapcsolatos, mégpedig a feltámadása előtt lévő, földi testben 

élő Jézussal. Legkézenfekvőbb az ő kereszten szerzett sebeire gondolnunk. 

De miképp jelölhetik meg „Jézus bélyegei" az apostol testét? 

Bizonyára nem úgy érti Pál, ahogy a középkorban magyarázták 

és állítólag a mi időnkben Neumann Terézzel történt. Vagyis úgy, 

hogy Jézus sebei kiütköztek volna a testén, mintegy bizonyítván a 

Vele való szoros, misztikus kapcsolatot. Az sem valószínű, hogy Pál 

a damaszkuszi fordulat eseményei közben szerzett tartós testi károsodás 

nyomára (Hirsch), vagy a keresztségkor testére tetovált krisztusmonogrammra 

(Dinkler) céloz. Sokkal inkább megfelel az apostol 

szemléletének, ha a „stigmákban" olyan testi sérülések nyomait látjuk, 

amelyeket viszontagságos szolgálata közben nem is egyszer szerezhetett 

magának. Borsé, abból kiindulva, hogy a galaták számára 

még újság, amiről Pál ír — legalábbis nem teszi hozzá: amint tudjátok 

is (vö.: 1,13) — figyelemreméltó következtetésre jut. Olyan forradásokról 

lehet szó, amelyek azóta kerülhettek testére, hogy Galáciát 

elhagyta. Talán abban a halálos veszedelemben, amelyet Efezusban 

kellett elszenvednie (lKor 15,32; 2Kor 1,8—10), vagy talán annak 

az egy híján negyven botütésnek következtében, amelyet eddigi 

élete során öt ízben is el kellett szenvednie (2Kor 11,24). Pál ezeket 

a szenvedéseit Krisztus szenvedései egyenes következményének 

tartja (vö.: Fii 3,3.10; Rm 8,17). 

* 

281

(11) Pál nem tudja megállni, mielőtt levelét befejezné, még 

egyszer ne figyelmeztesse szeretett galáciai gyülekezeteit annak 

a lépésnek végzetes következményeire, amelyre a Palesztinából 

jött zsidókeresztyének akarják rávenni őket. Hiszen ideig és örökkévaló 

sorsukról, sőt az egész egyház további útjától, jövőjéről 

van szó! Ezért ragad tollat és hajol a pergamen fölé, hogy a levél 

nyomatékául saját kezével írja meg a zárósorokat. Nézétek, mekkora 

betűkkel írok nektek a saját kezemmel! — figyelmezteti az 

olvasót. Tudniuk kell, hogy amit ilyen nagy betűkkel írni fog, az 

életbevágó, azt alaposan meg kell gondolniuk, és jól emlékezetbe 

kell vésniük. Mert újra felvázolja pár vonással a kialakult helyzet 

lényegét, kiemeli a levél üzenetének legfontosabb mozzanatait, 

és apostoli tekintélyének teljes súlyát veti be annak érdekében, 

hogy a Galáciában megindult folyamatot megállítsa. 

(12) A galáciai keresztyéneknek tisztában kell lenniük az apostol 

ellenfeleinek valódi szándékaival. Már említette előbb is, hogy 

nem tiszta szándékkal buzgólkodnak körülöttük (4,17). Most is 

erre akarja felhívni figyelmüket: Olyanok kényszerítenek titeket 

a körülmetélkedésre, akik testi módon akarnak jó színben feltűnni. 

Természetesen Pál nem gondol fizikai kényszer alkalmazására. 

Ellenfelei azzal akarják rávenni a pogány származású galáciai 

keresztyéneket a körülmetélkedésre, hogy ezt az aktust üdvösségbe 

vágó dolognak, az Isten népéhez tartozás elengedhetetlen feltételének 

jelentik ki. A levél tanúsága szerint követelésüket az 

Ótestamentumra és a páli gyülekezetekben is tapasztalható viszszásságokra 

hivatkozó alapos teológiai érvekkel támasztották alá, 

amelyekkel Pálnak még alaposabb és még mélyebbre ható teológiai 

okfejtéssel lehetett csak sikerrel megküzdenie. 

Pál ellenfeleinek teológiai komolysága nem zárja ki, hogy közben 

más természetű szándékok is meghúzódjanak ügybuzgóságuk 

hátterében. Pál azonban leleplezi őket: testi módon akarnak jó 

színben feltűnni. Testi módon, azaz nem Isten szerint, hanem Istennel 

meghasonlott természetük szavát követve. De ki előtt akarnak 

jó színben feltűnni? Arra gondolhatnánk, hogy Isten előtt, 

és nem is járnánk nagyon messze az igazságtól, mert Pál ellenfelei 

minden bizonnyal komolyan vették Istent. Most mégsem erről 

van szó. Az apostol következő észrevételéből kitűnik, hogy emberek 

előtt akarnak kedvezőbb látszatban feltűnni: azért kény- 

282

szerítik a galáciai keresztyéneket a körülmetélkedésre, nehogy 

a Krisztus keresztje miatt üldözék őket. 

Hogyan függ össze ez a kettő: a galáciaiak körülmetélkedése, 

és ennek révén a Krisztus keresztje miatt várható nehézségek elkerülése? 

Pál már 5,11-ben kimutatta a két ügy szoros kapcsolatát: 

„Ha én még a körülmetélkedést is (értsd: Krisztus mellett) 

hirdetném, miért üldöznének még? Hiszen akkor megszűnik a kereszt 

botránya!" Nem szükséges tehát Krisztust megtagadnia, 

csak mellette a körülmetélkedést is szorgalmaznia kellene, és akkor 

nyugta lenne. Ellenfelei pontosan így gondolkoznak: igyekezzünk 

rávenni a pogányokból keresztyénné lett testvéreinket a körülmetélkedésre, 

hiszen ezzel még nem tagadják meg Krisztust, és 

akkor jó színben tűntünk fel az emberek előtt, és nem üldöznek 

minket. 

De Pál világosan látja, hogy ennek a nyugalomnak igen nagy 

ára van. A keresztrefeszített Messiást talán nem kell megtagadniuk, 

de a kereszt botrányáról hallgatniuk kell. A kereszt botránya 

ugyanis nem más, mint hogy az ember Istennel való teljes 

meghasonlottságáról tett bizonyságot, amikor az Isten Fiát keresztre 

feszítette. Az ember tehát nem igaz Isten előtt, és semmit 

sem tehet azért, hogy igaz legyen. Egyedül Isten irgalma segíthet 

rajta, és Isten könyörül is Jézus Krisztusért azon, aki ezt 

hittel fogadja. Mivel azonban csak így lehetünk Isten gyermekeivé, 

senkinek sincs előnye, vagy hátránya Istennél. A Krisztusban 

hívő pogányok éppen úgy az ö fogadott fiaivá lettek 

(4,5—6), mint a Krisztusban hívő zsidók. Isten új népet hívott elő 

a kereszten nyilvánvalóvá tett kegyelme által. 

Ha mármost a zsidókeresztyének közül egyesek az egész keresztyénségre 

nézve kötelezővé teszik a körülmetélkedést, akkor eltussolják 

a kereszt említett botrányát, viszont jó színben tűnnek 

fel az emberek előtt. De kik előtt? Mindenekelőtt a zsidóság előtt. 

A palesztinai zsidóságban ez idő tájt a zelóták bujtogatására már 

egyre erősödött a nemzeti öntudat, amely aztán alig tíz év múlva 

kirobantotta a tragikus végű felkelést a Római Birodalom ellen. 

A „nemzetközileg" szervezkedő keresztyénség bizonyára szálka 

volt a szemükben, s nagyon valószínű, hogy a zsidókeresztyénségnek 

a zsidósághoz hű farizeusi irányzata (Csel 15,1. 5; 21,17— 

25!), talán Jakabnak, az Űr testvérének támogatásával ezen a 

helyzeten akart változtatni. Mégpedig úgy, hogy a nem zsidó szár- 

283

mazású keresztyéneket a körülmetélkedés által prozelitává, azaz 

Izrael népének közösségéhez tartozóvá tenni igyekeznek. Ez azzal 

az előnnyel is járt volna, hogy a keresztyénség élvezhette volna 

azt a védettséget, amely a Római Birodalomban kijárt a még Julius 

Caesar által „religio licitá"-vá (szabadon gyakorolható vallássá) 

nyilvánított zsidóságnak. Pál viszont a zsidókeresztyénség 

egyes csoportjainak ezt a törekvését az egyház létének és jövőjének 

„testi módon" történő biztosításának minősíti, mert nem számol 

Isten akaratával és nem bízik a „keresztről szóló beszéd" 

(lKor 1,18) erejében. 

(13) Hogy ellenfelei elsősorban a keresztet és a kereszt következményeit 

akarják elkerülni, és nem a törvény iránti buzgóság 

a fő hajtóerejük, Pál számára nyilvánvaló: Mert a körülmetélők 

maguk sem tartják meg a törvényt. Mire céloz Pál? Talán ők is 

könnyítéseket vezettek be, s nem tartják szükségesnek az egész 

Tóra megtartását? Ha így volna is, a lényegen ez mit sem változtat. 

Akik a törvénynek, akárcsak a legkisebb követelményének is 

üdvösségbe vágó fontosságot tulajdonítanak, kötelesek az egész 

törvényt megtartani, ha már az üdvösséget ezen az úton akarják 

elnyerni (3,10; 5,3). De lehet, hogy a tévtanítók mégis az egész 

törvényhez ragaszkodnak. Ebben az esetben is biztosra vehető, 

hogy nem tartják be a törvényt, mert nincs senki, aki a törvény 

minden rendelkezését teljesítené és ezáltal igazulhatna meg Isten 

előtt (3,10—12). 

Tehát valójában nem a törvény iránti hűségből, hanem azért 

sürgetik a galáciai keresztyének körülmetélkedését, hogy az ő 

testükkel dicsekedhessenek. A mondatszerkesztésből kitűnik, 

hogy ez a törekvésük valamiképpen összefügg az üldöztetéstől 

bennük lappangó félelemmel. Az apostol kijelentését kétféleképpen 

lehet érteni, de feltehetően szándékosan kétértelmű. Az nyilvánvaló, 

hogy a galaták testén végzett műtéttel „testi" módon, 

azaz emberi közbeavatkozással próbálják alkalmassá tenni őket 

Isten számára, pedig a mi alkalmas voltunk egyedül Istentől van 

(2Kor 3,5). De ki előtt akarnak ezzel dicsekedni, vagyis érdemeket 

felmutatni? Bizonyára elsősorban jeruzsálemi megbízóik előtt, 

s talán a nem hivő zsidóság előtt is. Ám valószínűleg arról is szilárdan 

meg voltak győződve, hogy Isten népének javát szolgálják, 

egyházmentő munkát végeznek, és ezzel Istennek tetsző dolgot 

cselekszenek. 

284

Mussner és Lührmann véleménye szerint Pál mindezzel alaptalanul 

gyanúsítja meg ellenfeleit. Olyan szándékokat tulajdonít 

nekik, amelyek ellen ők élénken tiltakoznának. Valóban lehetséges, 

hogy jóhiszeműen cselekedtek. Mégis igaza van Pálnak, amikor 

rávilágít ellenfelei törekvéseiben a kényszerhelyzetből adódó 

és a hitbeli meggyőződésből fakadó szempontok összefonódására. 

Ez önmagában még nem volna baj. Csakhogy ellenfelei olyan 

megoldást választanak, amely a keresztyén hit kilúgozódásával, 

feladásával jár együtt. A régi és új között nem könnyű megtalálni 

a helyes utat. De az apostol tudja, hogy azért egy megbízható tájékozódási 

pontunk mégis van, mégpedig Krisztus keresztje. Ennek 

alapján ismeri fel az Isten ügyét fenyegető veszélyt ellenfeleinek 

kegyes és jószándékú törekvéseiben. 

(14) Pál a kereszt igazságát állítja szembe ellenfeleinek önbizalmával. 

Ok azzal dicsekszenek, hogy ők járnak a helyes úton, és 

ezen az úton szép eredményeket mutathatnak fel. Pál viszont nem 

akar önmagára építeni, és emberi teljesítményeivel dicsekedni. 

Bizonyára Jeremiásnak általa többször is idézett szavai visszhangoznak 

benne: „Ne dicsekedjék a bölcsességével a bölcs, ne dicsekedjék 

erejével az erős, ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag. 

Aki dicsekedni akar, az dicsekedjék.. . az Ürral" (9.22; lKor 

1,31; 2Kor 10,17). De az szóba sem jöhet — utasít el határozottan 

minden más lehetőséget, — hogy én mással is dicsekedjem, mint 

a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével. 

A keresztről már többször is szólt levelében, de ez az első alkalom, 

hogy az Űr Jézus Krisztusnak, tehát az egyház megdicsőült 

és Isten hatalmával felruházott Urának (Fii 2,11!) keresztjéről beszél. 

Nyilván azt a különös és mégis sokatmondó ellentmondást 

akarja kifejezésre juttatni, hogy az értünk kereszthalált halt Jézust 

tette Isten mindenek Urává. Ami azonban fordítva is igaz: 

az Ürrá tett Jézus most sem más, mint az értünk megfeszíttetett. 

Másképpen: az Ür az a Szolga, aki a legvégsőkig elment értünk, 

s ez a Szolga az Ür, akinek a kezébe tette le Isten a világ sorsát. 

A keresztről való beszédnek ez a tény adja a súlyát és világtávlatát. 

Ezért nem alaptalan Pál dicsekvése a kereszttel. 

Krisztus keresztjének, illetve Krisztus kereszthalálának mélyreés 

messzeható következményeiről többször is beszél Pál. Rm 6.6-ban 

arról ír, hogy Krisztussal együtt megfeszíttetett a mi óemberünk, 

és ennek következtében megszabadultunk a bűn rabságából. Más 

285

szavakkal, de lényegében ugyanerről szól Gal 5,24-ben, amikor 

„testi" mivoltunk, megromlott természetünk megfeszítésére emlékezteti 

az olvasót. Gal 2,19—20-ban pedig arról vall, hogy a törvény 

számára is halott, mivel Krisztussal együtt megfeszíttetett. 

Most azonban egészen új oldalról közelíti meg Krisztus kereszthalálának 

és az emberi sors alakulásának szoros kapcsolatát, személyes 

vallomásként mondva el azt, ami mindenkire érvényes: 

a mi Urunk Jézus Krisztus keresztje által számomra megfeszíttetett 

a világ, és én is a világnak. 

Pálnak ez a merész kijelentése könnyen félreértésre adhat okot. 

Mintha arra buzdítaná olvasóit, hogy vessék meg a világot és forduljanak 

el a világtól. Pedig éppen ellenfelei akarják a testi Izrael 

sáncai közé csalogatni, és a világtól elkülöníteni őket. Az 

apostol súlyos szavait csak akkor érthetjük meg, ha nem hagyjuk 

figyelmen kívül azt az összefüggést, amelyben elhangzottak. Ellenfeleinek 

félelme az üldöztetéstől, büszkélkedése az elért sikerekkel 

ugyanis arról árulkodik, hogy túlságosan tisztelik a világ 

pillanatnyi állapotát, s túlzott jelentőséget tulajdonítanak azoknak 

a szempontoknak és igényeknek, amelyeket környezetük támaszt 

velük szemben. Ezzel szemben Pál mindettől megszabadult. 

Mert Krisztus keresztje felfedte számára a világ igazi arculatát. 

Ott kiderült, hogy a világ olyan emberek számára rendezkedett 

be, akik közül még a legkegyesebb is vak és süket Isten szándékainak 

megértésére. Olyan feltételek alakultak ki a világban az 

emberi élet számára, amelyek között az Istenhez következetesen 

hű Názáreti Jézusnak el kellett vesznie. Ezt Pál felismerte, és 

ezért a világ meghalt az ő számára. Nem diktálhat többé neki. 

De az éremnek másik oldala is van: Krisztus keresztjének igazsága 

őt is halottá tette a világ számára. Amíg a kereszt üzenetét 

még nem értette, nagyon sokat számított neki környezetének, 

népének véleménye, és igyekezett is a lehető legjobb hírnévre 

szert tenni (Gal 1,13—14; Fii 3,4—6). Mert az ember nemcsak áldozata 

a világnak, hanem igenli is a világot, hozzá szabja életét, 

hiszen ez az a terep, ahol kiélheti és érvényesítheti önmagát. Pálból 

azonban Krisztus keresztje kiölte ezt a törekvést, és nem tapad 

már olyan szolgai módon a világhoz, mint azelőtt. 

(15) Krisztus keresztje tehát megszabadította őt attól a függőségtől, 

amely eddig jellemezte a világgal való kapcsolatát. De ez 

Krisztus kereszthalálának csak egyik következménye az ő szá- 

286

mára, a kereszt igazságának csupán egyik oldala. Mert a kereszt 

eseménye nemcsak hatalmas „nem" mindarra, ami a világban kialakult, 

hanem Isten még erőteljesebb „igen"-je a világra és az 

emberre, kizárólag a teremtéshez fogható új kezdet a világ és az 

ember számára. Krisztus kereszthalála ugyanis egyúttal Istennek 

a keresztnél csődöt mondott világ és ember iránt tanúsított, feltételekhez 

nem kötött irgalmának is a jele. Ö maga hajol le az emberhez, 

és emeli magához. Ennek érdekében támasztotta fel a 

Megfeszítettet, és adta kezébe a világ sorsát. 

Ezek előrebocsátása után talán már megértjük Pálnak azt a 

mondatát, amelyben összefoglalja a galata levél üzenetét, és ezzel 

együtt a törvény helyébe lépő Krisztus által hozott új rendnek a 

természetét is: Mert nincs jelentősége sem a körülmetélkedésnek, 

sem a körülmetéletlenségnek, csak egyedül az új teremtésnek. 

A körülmetélkedés és körülmetéletlenség, a zsidósághoz vagy a 

pogánysághoz tartozás még a kereszt előtti világ viszonyait tükrözik, 

de a kegyelem új rendjében már elveszítették jelentőségüket. 

Mert minden azon múlik, hogy a semmiből valamit létrehívó 

(creatio ex nihilo — Rm 4,17) Isten a kereszt evangéliumának 

erejével közbelép-e, és a kereszt ítéletében meghalt embert újjáteremti-e 

irgalmas szeretetével (4,23. 26—28), függetlenül attól, 

hogy mi volt azelőtt, körülmetélkedett zsidó-e, vagy körülmetéletlen 

pogány (2,15—16). 

Az ember és ember között meglévő különbségek azért sem jelentősek 

már (3,28!), mert az Isten által létrehívott új teremtmény 

(vö.: 2Kor 5,17!) megszabadult a régi kötöttségektől, és azóta új 

feltételekhez igazodik. Miért? Milyen ez az új teremtmény? Az 

apostol fogalmazása erősen emlékeztet a levélnek egyik korábbi 

mondatára: „Mert Jézus Krisztusban nem számit sem a körülmetélkedés, 

sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó 

hit" (5,6). Az új teremtmény tehát a Jézus Krisztus hatókörébe 

került ember, akit Krisztus Isten iránti bizalomra és felebarátai 

szolgálatára indító szeretetre szabadított fel. Isten új népében 

már csak ez a hit és ez a szeretet számít, és minden más 

szempont — például a körülmetélkedés követelésének — előtérbe 

helyezése a kereszten megítélt régi világ rendjének felújítását jelenti. 

Ennél a pontnál világosodik meg előttünk, hogy a világon és 

az apostolnak e világhoz való ragaszkodásán Krisztus kereszthalála 

által végbement és nyilvánvalóvá lett halálos ítélet nem ve- 

287

zethet a világ és az emberiség gyűlöletéhez, és irántuk érzett felelősség 

feladásához. Mert ki szereti igazán a világot, ha nem az, 

aki Isten szeretetébe fogódzó hitének erejével a világ és az emberiség 

szolgálatára szenteli magát? De ahhoz, hogy erre az „igazi 

világosságra" (Bonhoeffer) felszabadulhassunk, meg kell szabadulnunk 

a való világ és a környezet befolyásától, vagyis „meg 

kell halnia számunkra a világnak, és nekünk is meg kell halnunk 

a világ számára." A kereszt igazságának elfogadásából származó 

„törés"nélkül a „világ elemeinek" (4,8—11) kiszolgáltatott rabszolgák 

vagyunk, ahelyett, hogy a világ és az élet alakító, formáló 

gazdái lennénk. A függő viszony helyébe függetlenségnek kell 

lépnie, és akkor valóban jó szolgálatot végezhetünk az Isten által 

szeretett világban és emberiségben. 

(16) A kereszt által hitre és szeretetre újjáteremtett embert, és 

az egyháznak ezekből az emberekből létrehozott új közösségét adta 

Isten Jézus Krisztus által a világnak. Ez az a zsinórmérték, 

amihez Pálnak, a galáciai keresztyéneknek, de még az apostol ellenfeleinek 

is igazodniuk kell. Ezen lehet lemérni, hogy valamilyen 

kezdeményezés az egyházban megfelel-e Isten akaratának. 

A múlt és jövő között, a folyton változó világban ez nyújt eligazítást. 

Aki nem ehhez a zsinórmértékhez igazodik, nem veszi tudomásul 

azt az új korszakot, amelyet Isten Jézus Krisztus által 

nyitott kegyelméből a világ és az emberiség számára. Ezért kéri 

Pál a zsoltáros szavait követve (Zsolt 125,5c; 128,6), Istennek békességét 

és irgalmát mindazokra, akik ehhez a zsinórmértékhez 

igazodnak, mégpedig Isten Izraelére. Arra az új népre, amelyet 

már nem a körülmetélkedés emberi aktusa, hanem az Isten által 

munkált hit és szeretet fűz egybe. 

(17) Ezután Pál még egy kísérletet tesz arra, hogy a galáciai keresztyéneket 

az említett zsinórmérték mellett megtartsa: Ezentúl 

senki ne okozzon nekem vesződséget. Az apostolnak sok fáradságába 

került a galatákat a pogányságból kivezetni, és a megfeszített 

Krisztus evangéliumával (3,1) az Isten által lefektetett új zsinórmértékhez 

igazítani (4,11). Most hogy a közöttük buzgólkodó 

ellenfelei el akarják tántorítani őket ettől a zsinórmértéktől, és 

a régi világ rendjébe akarják visszarántani őket, újra kemény és 

fájdalmas erőfeszítésre kényszerítették őt, hogy ismét kiábrázolhassa 

Krisztust közöttünk (4,19). 

288

Ezentúl azonban maradjanak hűek a zsinórmértékhez, és ne 

okozzanak neki több vesződséget. Kérésének egy különös kijelentéssel 

ad nyomatékot: mert én a Jézus bélyegeit viselem testemen. 

Azt már a vershez fűzött jegyzetben tisztáztuk, hogy a Jézus 

bélyegein Pál minden bizonnyal az apostoli szolgálata közben 

őt ért bántalmak talán még alig behegedt sebhelyeit érti. Kérését 

ezért úgy is felfoghatjuk, hogy most már kíméletet vár a galatáktól, 

hiszen vesződségből és bántalmazásból éppen elég kijut neki. 

De megjegyzése mélyebb összefüggésekre is rávilágít. A szolgának 

osztoznia kell urának sorsában (Mt 10,24; Jn 13,16; Rm 

8,17; 2Kor 4,10; Fii 3,10), s eközben esetleg sebeket is kaphat, 

mégpedig ugyanazon oknál fogva, amiért Jézusnak szenvednie 

kellett. Mert Jézus és az ő nyomában az ő szolgái Isten irgalmas 

szeretetét képviselik és hordozzák a világban. Erről viszont csak 

védtelenül, minden erőszak mellőzésével lehet tanúskodni. Nincs 

egyebük, mint az Isten kegyelméről szóló örömhír, amit tovább 

kell adniuk. De mivel ez az evangélium Istennek hatalma (Rm 

1,16), érzékenyen érinthet bűnt, megcsontosodott szokást, megüresedett 

kegyességet. Ezért előfordulhat, hogy szeretetüket nem 

viszonozzák szeretettel, szolgálatukért bántalmazással fizetnek. Így 

történhetett, hogy az a Pál, aki egykor másokat üldözött, most 

gyakran válik üldözötté. Ö azonban ettől nem fél, mint ellenfelei 

(12. v.), mert tudja, hogy ez velejárója a szelíd Űr, Jézus szolgálatának. 

Sebhelyeit tehát joggal nevezheti Jézus bélyegeinek, 

mert ezek jelzik, hogy kihez tartozik, kinek szolgál, és kinek nevében 

inti a galáciai keresztyéneket a zsinórmértékhez igazodó 

hitre és életre. 

(18) A levél hangja komoly, olykor kemény volt. Az utolsó 

mondat mégsem átkot kér az engedetlenekre és az evangélium 

megrontójára (1,9), hanem áldást kíván: A mi Urunk Jézus Krisztus 

kegyelme a ti lelketekkel. Az élő Űr mindent elfedező és helyreigazító 

kegyelmébe ajánlja őket. Ö megtudja őrizni őket a végzetes 

lépéstől, hogy megmaradhassanak a kegyelem talaján. 

És egészen váratlanul az áldáskívánáshoz hozzáfűzi még: testvéreim! 

A levélben is nem egyszer ezzel a szeretettel teli megszólítással 

fordul a galáciai gyülekezethez (3,15; 4,12.28.31; 5,5.11.13; 

6,1). Most még egyszer, utoljára is így szólítja meg őket, és így 

biztosítja őket afelől, hogy minden neki okozott vesződség ellenére 

továbbra is testvéreknek tekinti őket a Jézus Krisztustól ka- 

ié 289

pott közös hitben és szeretetben. Reméli, hogy ők is testvérei 

akarnak maradni. 

A levél egykori másolói a gyülekezetek válaszát is hozzátették 

az apostol által írt sorokhoz: ámen. A levél felolvasása után az 

istentisztelet résztvevői ezzel az ősi héber szóval fejezték ki egyetértésüket 

a hallottakkal: igen, így igaz! Űgy legyen! Nem tudjuk, 

hogy a levél elérte-e célját Galáciában. A levél megírása után 

csak a harmadik század elejéről van hírünk az itt élő gyülekezetekről. 

De a levél végére írt „ámen" mégiscsak elárul valamit. A 

levél nem kallódott el, hanem más gyülekezetekhez is eljutott, és 

ott az istentiszteleten felolvasásra került. Végül pedig elhelyezték 

a Corpus Paulinumba, tehát az apostol leveleit tartalmazó iratgyűjteménybe. 

Mindez nem történhetett volna meg, ha a galáciai 

gyülekezetek megtagadják a levelet, és félredobják, mert nem 

tudják elfogadni tartalmát. Maga az a tény, hogy ma kezünk között 

lehet a levél, és hatása továbbgyűrűzik az egyházban, ékesszólóan 

bizonyítja: a levél elvégezte szolgálatát, a galáciai keresztyének 

megszívlelték a benne írtakat, és „ámen"-t mondtak reá. 

290

NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ 

Ábrahám 156, 160kk 

adiaforon 19k, 89, 229, 287 

allegória 217, 219, 221 

Antiokhia 78, 83, 103, 109, Ulk 

anyagi ügyek 81, 99k, 269, 273kk 

apokaliptika 25, 55k, 124, 194 

apostol 23k, 25k 

apostoli gyűlés 77k, 82kk, lOOkk, 

103, 105, 114kk 

Arábia 62k, 73, 217k, 221 

asztalközösség 104, 114, 120 

átok 34k, 42, 164, 165, 189k 

Atya 27, 195, 201 

atyai hagyományok 61, 66, 125 

Bálványimádás 234, 259 

bálványok 147, 202k, 205 

betű 158, 170 

béke 40, 283 

békesség 27, 283 

bizalom 230, 264 

bűn 28, 130, 255, 257k 

bűnös 106, 107, 121, 130 

bujálkodás 259 

Cselekedetek (a törvényé) 107, 

125, 147, 164, 169 

Cselekedetek könyve 8, 17, 49k, 

57, 67, 96 

Damaszkusz 63, 73 

dicsekedés 268, 272, 284k 

dicsőség 30k, 76, 169 

Egyház 67k, 100, 204, 280, 288 

egység 40, 81kk, 190k, 212, 276k, 

289 

elbizakodottság 95, 266k, 271k 

életfolytatás 79, 86k, 232k, 235, 

252k 254k 

életforma (új) 20k, 83k, 104, 114, 

119, 229k 

elhívás 25, 38, 69k 

ellenségeskedés 259 

emberi eredetű 24, 50k, 52kk, 

165 

evangélium (hitele) 24, 43k, 46, 

51k, 59k, 148 

evangélium (hirdetése) 42, 72, 

76, 96k, 143k, 146, 147, 162k 

evangélium (igazsága) 20k, 92k, 

108k, 118, 140, 211, 233, 235 

evangélium (más ev.) 38k, 41 

evangélium (tartalma) 18, 34, 

41, 44, 82, 92, 145k, 162k, 185 

eszkatológia 18, 26, 56, 68, 124, 

136, 138k, 184k, 192, 201, 224, 

229, 260 

ételek megkülönböztetése 104 

Fáradozás (apostoli) 79, 86k, 213, 

288k 

farizeusi irányzat 16, 39, 63, 86, 

79, 89k, 104k, 115k 

Filippi-levél 10k, 13, 66, 234 

Galácia 8kk 

galaták 8kk, 143, 204kk, 210kk 

19* 291

gyermekek (Istenéi) 189, 199k, 

223 

gyülekezet közössége 114, 204, 

270 

Hágár 217k, 221 

hagyomány 43k, 54k 

hit 63, 76, 128, 138k, 147k, 156k, 

160k, 170k, 180, 186, 230kk, 264 

hosszútűrés 263, 271 

Idő teljessége 180, 185k, 194k, 

196k 

igazság (evangéliumé) 20k, 92k, 

108kk, 113, 118, 140. 211, 233, 235 

igazság (Isten által elfogadható 

életé) 108, 122k, 128kk, 141k, 

159k, 184, 187, 228 

igazság (polgári, közéleti) 122 

igehirdetés 45, 143k, 146k 

ígéret 72, 154, 160k, 162k, 173k, 

176k, 182, 185 

indulatosság 32k, 145, 259, 270, 

284 

írás 157k, 162, 170k, 184, 223 

irigység 260, 266k 

Isten 18, 30, 69kk, 95, 205kk 

Isten akarata 30, 71k, 132, 171k, 

182, 246 

Isten dicsősége 30k, 76, 169, 

Isten Fia 62, 71k, 139k, 189, 197, 

200 

Isten országa 260k 

istenek 206k 

istenfiúság 19, 189, 197, 199kk, 

220 

istenismeret 57, 205k 

ítélet 227, 229, 231, 237, 261, 272 

Izrael (új) 20, 68, 80k, 85, 90k, 

121, 191. 221, 276k, 280k, 288 

Jakab 18k, 63, 74, 98, 103k, 114, 

283k 

János 80, 98 

Jeruzsálem (földi) 16, 62, 72, 74, 

82k, 222k 

Jeruzsálem (mennyei) 16, 221k 

jeruzsálemi gyülekezet 15k, 72, 

74, 82kk, 96, 98kk, 114, 276 

292 

jó 212k, 275k 

jóindulat 27, 173, 263k 

jóság 263k 

Kegyelem 27k, 34, 37k, 70, 72, 

94, 97, 141k, 162, 174, 190k 

kényszer 19k, 88k, 91k, 101, 106, 

119k, 230 

képmutatás 115k 

kereszt 18k, 118, 133kk, 141k, 

143, 146k, 172k, 234, 238k. 252, 

265k, 283k, 285k 

kereszt botránya 234, 238k 

keresztség 190 

kinyilatkoztatás 51, 55kk, 60. 

70k, 78, 84, 134 

kollekta (jeruzsálemi gyűjtés) 

81, 98kk, 273k, 276k 

Kolosséi-levél 13, 15, 194, 203 

Korinthusi-levelek 10, 13k, 64, 

89, 100k, 196, 273 

körülmetélkedés 13, 20, 79k, 88k, 

92, 161k, 191, 227, 229, 281k, 287 

körülmetéletlenség 80, 101, 229, 

287 

közösségvállalás 100, 104, 114, 

271, 276k 

közvetítő 179, 183, 273 

Krisztusban 91, 137k, 180k, 189k 

Krisztus bennünk 137 

Krisztus közöttünk 137k. 204, 

213 

Krisztust felöltözni 180k, 190 

Lélek 146kk, 163, 174, 177. 185, 

200k, 220, 228k, 252k, 254kk, 

261kk, 266, 268kk, 275 

Lélek szerinti születés 222 

Megigazulás 107, 122kk, 132k, 

159, 170, 184, 187, 191, 229 

megváltás 165, 172 

misszió 26, 71kk, 96kk. 145kk, 

210, 238 

Nova lex 125k, 242k 

nyitottság 117, 191, 232 

Ószövetség (Ótestamentum) 8, 

18, 69k, 153k, 215

öröm 211, 262k 

Pál (élete) 48kk, 65kk, 77k, 103, 

203k, 210k, 239, 281k, 289 

Pál (küldetése) 23k, 25k, 71k, 97 

Pál (megtérése) 64kk, 77kk 

Pál (szolgálata) 86k, 210k, 234, 

289 

paráznaság 258k 

pártoskodás 260 

Péter 16, 63, 74, 96k, 98, 103k, 

109kk, 142, 143 

pogányság 10, 62, 72, 106, 158, 

191, 205k, 234, 240 

pogány származású keresztyének 

8kk, 12k, 84, 92k, 96k, 101k, 104, 

106, 145k, 206 

Rabszolganő 220k, 223 

rabszolgaság 91k, 180, 194k, 

205kk, 226k, 244, 247k 

rászedés 35k 

részegeskedés 260 

Római-levél 10, 125, 135, 142, 167 

Sára 220kk 

Sinai-hegy 217, 221 

Szabadítás 28k, 172k, 199 

szabadság 88k, 90k, 94, 101. 196k, 

205, 207k, 198, 215, 221, 225kk, 

229k, 232, 242k, 246kk, 251, 253 

szelídség 264 

szeretet 100, 132, 224k, 230kk, 

241kk, 247kk, 262, 271, 287 

szerkezet (levélé) 48k, 64, 111, 

142k, 155, 215, 244, 278 

széthúzás 260 

szolgálat 140, 230k, 247k, 266k, 

269kk 

Tekintély 42k, 55, 75, 94k, 110, 

233, 271k 

tekintélyesek 78k, 94k, 97k 

test 62, 107, 121, 126k, 138k, 149, 

198, 203, 220, 222, 243, 247, 

252kk, 255k, 257k, 265k 

test cselekedetei 257kk, 261 

testamentum 165, 175kk, 217, 

221 

testi születés 218 

tévtanítás llkk, 38k, 41, 45, 48, 

64k, 82, 89, 149k, 153, 227k, 243, 

282k 

tévtanítók 14kk, 34, 89k, 109, 

237, 243k, 282k 

tipológia 154k, 219 

tisztátalanság 259 

Titusz 78, 84k, 88k 

törtetés 259k 

törvény (Tóra) 4k, 12k, 15k, 

18kk, 38k, 104, 115k, 132k, 138, 

141k, 149, 167kk, 175kk, 189kk. 

198, 205, 2®7k, 219k, 228, 242k, 

251k, 257 

törvény cselekedetei 20, 107, 122, 

150, 169, 171 

törvény igája 92, 180, 184k, 186k, 

226 

törvény három uzusa (szerepe) 

125k, 182, 186kk, 242, 250 

törvényszegés 131, 178k 

Űj élet 14, 21, 30, 118kk, 132kk, 

149k, 190, 201, 215, 229kk, 241kk, 

247kk, 252kk. 261kk, 287k 

új teremtés 20k, 53k, 132, 136, 

213, 235k, 287 

utód (Ábrahámé) 158, 163, 166, 

176, 179, 182 

Üdvösség 19k, 30, 39k, 87, 199. 

229, 275 

üdvösség feltételei 19k, 88k, 91, 

120 

Varázslás 259 

Világ 29k, 286 

Világ elemei 193k, 196k, 203, 

204kk 

Zsidókeresztyének 76, 90k, 101, 

104, 107, 109, 116. 121 

zsidókeresztyének (judaisták) 

13, 15k, 79, 89k, 96, 104, 282k 

zsidóság 14, 61, 90, 104, 121, 282k 

293

ÚTMUTATÁS A SZAKIRODALOMHOZ 

Aki a Galata-levél egyes részletkérdéseit alaposabban tisztázni 

kívánja 

az 1962. évig megjelent szakirodalmat megtalálja 

H. Schlier: Der Brief an die Galater (Kritisch-exegetischer Kommentar 

über das NT. Göttingen, Vandenhoeck & Rupprecht. 1962.) 

9—13. oldalain. 

az 1976-ig megjelent szakirodalmat megtalálja 

F. Mussner: Der Galaterbrief. 3. kiad. (Herders Theologischer 

Kommentar zum NT. Herder: Freiburg—Basel—Wien. 1977.) IX— 

XXII. oldalain. 

1976 óta megjelent fontosabb kiadványok: 

Rechtfertigung. Festschrift für Ernst Käsemann zum 70. Geburtstag 

(Vandenhoeck & Rupprecht. Göttingen, 1976.) idevonatkozó szakcikkei. 

Η. Hübner: Das Gesetz bei Paulus. FRLANT. (Vandenhoeck & 

Rupprecht. Göttingen, 1978.) 

D. Lührmamn: Der Brief an die Galater. Zürcher Bibelkommentare. 

(Theologischer Verlag. Zürich, 1978.) 

294

TARTALOMJEGYZÉK 

Néhány szó a levél magyarázata elé 3 

BEVEZETÉS 7 

1. A levél keletkezésének körülményei 7 

a) A szerző és műve 7 

b) A címzettek 8 

c) A levél keletkezésének ideje és helye 10 

2. A levél megírásának oka és célja 11 

a) A „más evangélium" 11 

b) A „más evangélium" hirdetői 14 

c) Az „egyetlen evangélium" Pál szerint 17 

I. CÍMZÉS ÉS KÖSZÖNTÉS (1,1—5) 22 

II. NINCS MAS EVANGÉLIUM! (1,6—10) 32 

III. AZ EGYETLEN EVANGÉLIUM ISTENTŐL SZÁRMAZIK 

(1,11—3,5) 47 

1. Az evangélium nem emberi eredetű (1,11—12) 50 

2. Mit bizonyít az apostol megtérése és az azt követő időszak? 

(1,13—24) 60 

3. Mit bizonyítanak a jeruzsálemi tanácskozás eredményei? 

(2,1—10) 76 

a) A tanácskozás tétje 82 

b) A tanácskozás eredménye 93 

4. Mit bizonyítanak a Pál és Péter között Antiokhiában történtek? 

(2,11—21) - 102 

a) Pál szembefordul Péterrel 111 

b) Pál beszéde az új élet feltételeiről 118 

5. Mit bizonyít a levél címzettjeinek keresztyén múltja? (3,1—5) 143 

295

IV. ISTEN GYERMEKEI A KRISZTUSBAN HIVŐK (3,6—4,20) 152 

1. Az Ábrahámnak ígért áldás a hívőké (3,6—9) 155 

2. Nem a törvény, hanem Krisztus által teljesíti Isten ígéretét 

(3,10—18) < 163 

a) A törvény nem szerezhet áldást 168 

b) A törvény nem teheti érvénytelenné az ígéreteket 175 

3. Krisztus eljövetelével lejárt a törvény megbízatása (3,19—29) 178 

a) A törvény mindenkit elmarasztal 181 

b) A törvény őrzőnk és nevelőnk Krisztusig 185 

4. Krisztus által lettünk Isten nagykorú gyermekeivé (4,1—7) 193 

5. Maradjatok meg abban, amire eljutottatok! (4,8—20) 202 

a) A törvény útja visszavisz az „elemek" rabságába 204 

b) Krisztusnak újra ki kell ábrázolódnia a galaták között 209 

V. ISTEN GYERMEKEI SZABADOK (4,21—5,12) 215 

1. A szabad nő gyermeke is szabad (4,21—31) 216 

2. Krisztus szabadságra hív (5,1—6) 223 

3. Egy jottányit se engedjetek szabadságotokból (5,7—12) 232 

VI. A SZABADSÁG A SZERETETBEN TELJESEDIK KI 

(5,13—6,10) 241 

1. Krisztus szolgáló szeretetre szabadít fel (5,13—15) 244 

2. A Lélek tesz alkalmassá a szolgáló szeretetre (5,16—26) 251 

a) A Lélek és a „test" harca értünk 254 

b) A „test" cselekedetei 257 

c) A Lélek gyümölcse 261 

3. Bánjatok szeretettel a vétkezővel és lelki jótevőitekkel! 

(6,1—10) 267 

a) Egymás terhét hordozzátok! - 269 

b) Gondoskodjatok az ige közvetítőiről 273 

VII. AZ APOSTOL SAJÁT KEZŰLEG ÍRT ZÁRÓSORAI 

(6,11—18) 278 

NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ 291 

ÚTMUTATÁS A SZAKIRODALOMHOZ 294 

296

Pál apostolnak a galáciabeliekhez írt levele - Magyar Evangélikus ...

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?