BORÍTÓSZÖVEG

BORÍTÓSZÖVEG
„Megrázóan szép történet egy lányról, akitől még a nevét is elvették, élete mégis azt
példázza, mi tesz valakit emberré."
Hyeonseo Lee Észak-Koreában, a világ egyik legkegyetlenebb diktatúrájában töltötte
gyermekkorát. Egyike annak a több millió embernek, akit túszul ejtett a titkolózó,
brutális kommunista rezsim. Amikor az 1990-es években lesújtott Észak-Koreára az
éhínség, ráébredt, hogy egész életében agymosáson ment keresztül.
Tizenhét évesen elhagyta a hazáját. Hazatérésre menekültként nem is gondolhatott,
mert családjával együtt börtön és kínzás várt volna rá. Mivel életben akart maradni,
Kínában telepedett le. Tizenkét év elteltével visszatért az észak-koreai határhoz, hogy
egy merész küldetés során átsegítse családját Dél-Koreába.
Ez a vakmerő és különleges történet bepillantást enged a világ legzártabb
diktatúrájának mindennapjaiba, első kézből ad számot a történelem egyik
legbrutálisabb éhínségéről, miközben megismerhetünk egy kivételes nőt, aki nem félt
küzdelmesen kivívott szabadságát kockára tenni a családjáért.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Originally published in English as
THE GIRL WITH SEVEN NAMES
A North Korean Defector’s Story
Fordította Todero Anna
© Hyeonseo Lee, 2013
By Agreement with Pontas Literary & Film Agency,
acting on behalf of the Asia Literary Agency
Minden jog fenntartva.
Hungarian translation © Todero Anna, 2015
Magyar kiadás © 2015 Libri Könyvkiadó, Budapest
A Libri Könyvkiadó az LS Kiadói Csoport tagja
Borítófotó © NOMAN STUDIO
Belívfotók © Breathoflifestar
A szerző fotóját Hyeonseo Lee szíves engedélyével használtuk fel
ISBN 978-963-310-751-5
Felelős szerkesztő Haulitus Anikó
Szakmai lektor Tauer Szandra
Olvasószerkesztő Lovas Anna
Borítóterv Tillai Tamás
Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

TARTALOM
A szerző megjegyzése
A kiadó megjegyzése
Térkép 1
Térkép 2
ELŐSZÓ
BEVEZETÉS
I – A VILÁG LEGNAGYSZERŰBB ORSZÁGA
1. Vonattal a hegyeken át
2. Város a világ végén
3. A falnak is füle van
4. A fekete ruhás hölgy
5. Ember a híd alatt
6. A piros cipő
7. A fejlődés városa
8. A titkos fénykép
9. Hogyan legyünk jó kommunisták?
10. „A sziklás sziget”
11. Az elátkozott ház
12. Tragédia a hídnál
13. Napfény a sötét vízen
14. „A nagy szív megszűnt dobogni”
15. Egy huligán barátnője
16. „Mire ezt olvasod, mi öten már nem leszünk az élők sorában”
17. Csangpaj fényei
18. A jégen át
II – A SÁRKÁNY SZÍVÉBEN
19. Vendégségben An úrnál
20. A kellemtlen igazság
21. A kérő
22. A házassági csapda
23. A senjangi lány
24. Megszólal a lelkiismeret
25. A déliek
26. A kihallgatás
27. A terv
28. A banda

29. Vigasztaló holdfény
30. Ázsia legnagyobb, legelevenebb városa
31. Előrelépés
32. Hjeszani kapcsolat
33. Beszélgetések a plüssmackóval
34. Minho megkínzása
35. Szerelem első látásra
36. Irány Szöul
III – UTAZÁS AZ ISMERETLENBE
37. „Üdvözöljük Koreában!”
38. A nők
39. Az Egység Háza
40. Új ismeretek
41. A mitikus évre várva
42. Kísértetek és harapós kutyák
43. Megoldhatatlan dilemma
44. Utazás az éjszakába
45. Ázsia tágas ege alatt
46. Laosz labirintusában
47. Kerül, amibe kerül
48. Az idegenek jósága
49. Diplomáciai ingajárat
50. Hosszú várakozás a szabadságra
51. Apró csodák sorozata
52. „Kész vagyok meghalni”
53. Egy szabad elme szépsége
EPILÓGUS
Képmelléklet

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
Észak-Koreában maradt rokonaim és barátaim védelmében néhány nevet
megváltoztattam a könyvben, és bizonyos részleteket kihagytam. Egyébiránt minden
eseményt úgy írtam le, ahogy én magam emlékszem rá, vagy ahogy mások
elbeszéléséből megismertem.

A KIADÓ MEGJEGYZÉSE
Hyeonseo Lee nevét (ejtsd: Hjonszo I) szándékosan nem a keleti nevek magyar
átírásának rendszere szerint tüntettük fel, mivel a szerző neve nemzetközileg így vált
ismertté. Minden egyéb keleti név a magyar átírás szerint található a szövegben.

ELŐSZÓ
2013. február 13.
Long Beach, KALIFORNIA
A nevem Hyeonseo Lee.
Ez nem az a név, amelyet születésemkor kaptam, és nem is azok egyike, amelyeket a
körülmények kényszerítettek rám életem különböző szakaszaiban. Ezt a nevet magam
választottam, amikor szabad lettem. A „hyeon” (ejtsd: hjon) annyit jelent: napfény.
A „seo” (ejtsd: szo) jelentése: jó szerencse. Azért esett erre a névre a választásom, mert
azt akartam, hogy fényben és melegben élhessem le az életemet, és ne kelljen többé
visszatérnem az árnyékba.
Most egy nagy színpad kulisszái mögött állok, hallom az előadóteremből a több száz
fős közönség moraját. Egy nő épp az imént kent pirosítót az arcomra, aztán mikrofont
erősítettek rám. Attól félek, a mikrofonon keresztül mindenki hallja, milyen hevesen
dobog a szívem. Valaki azt kérdezi, készen állok-e.
– Készen állok – felelem, bár nem így érzem.
Aztán a hangszórókból hallom, hogy valaki bejelenti a nevemet, és elmondja, ki
vagyok.
Minden idegszálam megfeszül.
A színpadra lépek.
Hirtelen súlytalannak érzem magam. A térdem mintha össze akarna csuklani.
A reflektorok olyanok, mint a távoli napkorongok, vakító a fényük. Nem tudom
kivenni az arcokat a nézőtéren.
A testem mintegy magától elindul a színpad közepe felé. Lassan, egyenletesen
lélegzem, nagyokat nyelek.
Most először angolul kell elmesélnem a történetemet, holott még csak nemrég
kezdtem tanulni ezt a nyelvet. Hosszú utat tettem meg, amíg elérkeztem eddig a
pillanatig.
A közönség némán figyel.
Megszólalok.
Hallom, hogy reszket a hangom. Mesélek a lányról, aki abban a hitben nőtt fel, hogy
az ő hazája a legnagyszerűbb ország a föld kerekén, és aki hétéves korában látta az első
nyilvános kivégzést. Beszélek arról az éjszakáról, amikor ez a lány a befagyott folyón át
hagyta el az országot, és elmondom, milyen volt, amikor rájött – de már túl későn –,

hogy soha többé nem mehet vissza, nem láthatja a családját. Elbeszélem, mi lett a
következménye ennek az éjszakának, és milyen szörnyű események történtek néhány
év múlva.
Kétszer is könnyek szöknek a szemembe. Egy pillanatra elhallgatok, és addig
pislogok, míg el nem tűnnek.
Nem olyan rendkívüli a történetem; sokan átéltek hasonlókat azok közül, akik Észak-
Koreában születtek, aztán elmenekültek onnan. De érzem, hogy nagy hatással van a
hallgatóságra ezen a konferencián. Döbbenten hallgatnak. Valószínűleg azt kérdezik
magukban, hogyan lehetséges, hogy még ma is létezik ilyen ország.
Azt pedig talán még nehezebben értenék meg, hogy én még mindig szeretem a
hazámat, és nagyon hiányzik nekem. Hiányzik a téli, hóborította hegyek látványa, a
petróleum és az égő szén szaga. Hiányzik az ottani gyerekkorom, apám biztonságot adó
ölelése, az alvás a meleg padlón. Elégedettnek kellene lennem az új életemmel, de én
még mindig az a hjeszani lány vagyok, aki tésztát szeretne enni a szüleivel a kedvenc
éttermükben. Hiányzik a biciklim és a folyón túl elterülő kínai táj látványa.
Ha valaki elhagyja Észak-Koreát, az nem olyan, mint ha bármely más országot
hagyna el. Inkább olyan, mintha egy másik univerzumba távozna. Sosem szabadulok
meg teljesen az ottani élet súlyától, bármilyen messze menjek is. A szabad világ annyi
nehézséget tartogat – még azoknak is, akik elképzelhetetlen szenvedéseken mentek
keresztül Észak-Koreában, és a pokolból szabadultak –, hogy sokan nemigen tudnak
megállapodni, rátalálni a boldogságra. Néhányan fel is adják, és visszatérnek abba a
sötétségbe, mint ahogy engem is sokszor kísértett ez a gondolat.
Az igazság azonban az, hogy nem mehetek vissza. Álmodozhatok a szabad Észak-
Koreáról, de az ország csaknem hetven évvel a megalapítása után is ugyanolyan zárt és
kegyetlen, amilyen mindig is volt. Mire eljön az az idő, amikor biztonságban
visszatérhetek, már minden valószínűség szerint idegen leszek a saját hazámban.
Most, hogy újraolvastam ezt az írást, megértettem, hogy ez az öntudatra ébredésem
története, egy hosszú és nehézségekkel teli felnőtté válásé. A végére beletörődtem,
hogy észak-koreai disszidensként kívülálló vagyok a világban. Száműzött. Bármennyire
is igyekszem beilleszkedni a dél-koreai társadalomba, úgy érzem, sosem fognak
teljesen befogadni. És ami még fontosabb, én sem fogom dél-koreainak tartani magam.
Túl későn érkeztem, huszonnyolc évesen. Identitásproblémám legegyszerűbb
megoldása, ha azt mondom magamról, koreai vagyok, de ilyen ország nincs. Korea
nevű állam nem létezik.
Szeretnék megszabadulni észak-koreai identitásomtól, eltüntetni magamról minden
nyomát. De nem vagyok képes rá. Nem tudom pontosan, miért van így, de gyanítom,

azért, mert boldog gyerekkorom volt. Gyerekként, amikor szép lassan felfedezzük a
környező világot, szükségét érezzük, hogy a családnál nagyobb közösség tagjai
legyünk, hogy egy nemzethez tartozzunk. A következő lépés, hogy világpolgárként az
emberiséggel azonosulunk. De az én esetemben ez a fejlődési folyamat megszakadt.
Úgy nőttem fel, hogy szinte semmit sem tudtam a külső világról, mindent a rendszer
szemüvegén át szemléltem. Miután eljöttem, csak fokozatosan ébredtem rá, hogy a
hazámat mindenhol a gonosz birodalmának tartják. De évekkel ezelőtt, amikor az
identitásom formálódott, még nem tudtam ezt. Normálisnak tartottam az észak-koreai
életet. Csak idővel, messziről nézve találtam furcsának az ország szokásait és vezetőit.
Ezért hát azt kell mondanom, hogy Észak-Korea a hazám. És szeretem a hazámat. De
arra vágyom, hogy jó hellyé váljon. A hazám a családomat jelenti, és azt a sok jó
embert, akit ott megismertem. Mi sem természetesebb, mint hogy él bennem a
hazaszeretet.
Ez az én történetem. Remélem, bepillantást nyújt abba a világba, ahonnan
elmenekültem. Remélem, bátorítást ad azoknak, akik hozzám hasonlóan nehezen
tudnak beilleszkedni egy olyan életbe, amelyet korábban el sem tudtak volna képzelni.
Remélem, hogy a világ végre felfigyel rájuk, és cselekvésre szánja el magát.

BEVEZETÉS
Anyám sírására ébredtem. Minho, az öcsém, ott aludt a földön mellettem. A következő
pillanatban apánk rontott be a szobába, és azt ordította:
– Ébredjetek!
Karunknál fogva kirángatott minket a helyiségből. Anyám sikoltozva követte. Este
volt, már majdnem teljesen besötétedett. Egyetlen felhő sem volt az égen. Minho
álmosságtól kábultan lépkedett. Az utcára érve hátrafordultunk, és láttuk, hogy fekete,
olajos füst száll fel a konyhaablakunkból, a külső falat pedig sötét lángok nyaldossák.
Legnagyobb csodálkozásomra apám visszarohant a házba.
Valami furcsa robajt hallottunk, mintha szélroham zúgott volna el mellettünk. A tető
egyik oldala beomlott, és hatalmas, narancssárga krizantémra emlékeztető tűzgolyó
repült a levegőbe, megvilágítva az utcát. A ház egyik fele lángokban állt. A többi
ablakból is sűrű, szurokfekete füst áradt.
De hol az apám?
Egyszerre körénk gyűltek a szomszédok. Valaki egy vödör vizet zúdított a tűzre –
mintha ez elfojthatná a lángokat. Hallottuk a gerendák recsegését, aztán a tető másik
fele is lángba borult.
Nem sírtam. Levegőt is alig vettem. Apám még mindig nem jött ki a házból.
Alighanem csak másodpercek teltek el, de hosszú perceknek tűntek. Végre
előbukkant az apám, hevesen köhögve rohant felénk. A hóna alatt két lapos, téglalap
alakú tárgyat szorongatott.
Nem a használati tárgyainkat menekítette, nem is a megtakarításainkat. A portrékat
mentette ki. Tizenhárom éves voltam, elég idős ahhoz, hogy megértsem, mi forog
kockán.
Anyám később elmagyarázta, mi történt. Néhány katona kenőpénz gyanánt nagy
kanna kerozinnal fizette le apámat. A kannát a konyhába vitték, ahol a vaskályhában
jonthan égett – Észak-Koreában mindenütt ezzel a henger alakú brikettel fűtöttek.
Anyám épp át akarta tölteni az üzemanyagot egy másik edénybe, amikor a kanna
kicsúszott a kezéből, és a kerozin az égő brikettre fröccsent. Robbanásszerűen csaptak
fel a lángok. A szomszédok bizonyára azon tanakodtak, mi az ördögöt főzhet anyám.
Az égő ház felől forró levegő áradt felénk. Minho sírni kezdett. Én anyám kezét
szorongattam. Apám óvatosan letette a portrékat, aztán mindhármunkat átölelt, pedig
a szüleimnél nagy ritkaságnak számított, ha mások előtt így kinyilvánították az

érzelmeiket.
A szomszédok bizonyára sajnáltak minket, amint így összekapaszkodva néztük,
hogyan ég le a házunk. Apám igencsak viharverten festett: az arca kormos, új civil
ruhája tönkrement. Anyám pedig, aki mindig is büszke volt az otthonára, és igyekezett
csinosan öltözködni, most kénytelen volt végignézni, amint legszebb edényei és ruhái a
lángok martalékává lesznek.
A leginkább mégis az döbbentett meg, hogy sem apám, sem anyám nem tűnt
túlságosan feldúltnak. Az otthonunk egyszerű, alacsony, kétszobás ház volt államilag
kiutalt bútorokkal, ami nem számított szokatlannak Észak-Koreában. Manapság már
furcsállnám, ha azt hallanám, hogy valaki megsirat egy ilyen házat. De akkor nagy
hatást tett rám a szüleim viselkedése. Mind a négyen együtt vagyunk, nem esett bajunk
– nekik csak ez számított.
Ekkor értettem meg, hogy minden nélkülözhető – az otthonunk is, a hazánk is. De a
többi ember nélkül, a családunk nélkül sosem boldogulhatunk.
Az egész utca látta, hogy apám kimentette a portrékat. Az efféle hősies gesztus
hivatalos dicséretet érdemelt. De mint utóbb kiderült, már késő volt. Mi még nem
tudtuk, de apámat ekkor már megfigyelés alatt tartották.

I
A
VILÁG
LEGNAGYSZERŰBB
ORSZÁGA

1
VONATTAL A HEGYEKEN ÁT
1977 késő nyarának egyik reggelén egy fiatal nő búcsúzkodott a lánytestvéreitől a
hjeszani pályaudvar peronján, aztán felszállt a Phenjanba tartó vonatra, ugyanis
hivatalos engedélyt kapott, hogy meglátogassa ott élő bátyját. Előző éjjel szinte le sem
hunyta a szemét az izgalomtól. Legendás helynek, a jövő városának tartotta a
Forradalom Fővárosát. Különös kiváltságnak számított, hogy elutazhat oda.
A levegő még hűvös volt, nem túl párás, és fa illata hatotta át, mert a közelben
fűrészmalom működött. A nő jegye az ablak mellé szólt. A vonat elindult, lassan,
csikorogva haladt dél felé a régi hjeszani vonalon, fenyvesekkel borított, meredek
hegyoldalak között, sötét szakadékok fölött. A mélyben olykor tajtékos vizű folyó
csillogott. De ahogy telt az idő, a nőt egyre kevésbé kötötte le a táj látványa.
A vasúti kocsi tele volt jókedvű, lármás fiatal katonatisztekkel, akik a fővárosba
tartottak. A nőt eleinte zavarta a hangoskodásuk, de hamarosan azon kapta magát,
hogy a többi utassal együtt mosolyogva figyeli őket. A tisztek nyelvi játékokkal meg
kockázással múlatták az időt, és az utastársaikat is bevonták a játékba. Amikor a fiatal
nő vesztett, azt mondták neki, hogy büntetésből énekelnie kell.
A vasúti kocsi elcsendesedett. A nő lesütötte a szemét, össze​szedte minden
bátorságát, majd felállt, és belekapaszkodott a csomagtartóba. Huszonkét éves volt
ekkor. A hosszú útra hátratűzte fényes, fekete haját. Fehér kartonruháját apró, piros
virágminta díszítette. A dal, amelyet a nő elénekelt, egy népszerű észak-koreai filmből
származott, amely abban az évben került a mozikba, és az Egy tábornok története címet
viselte. A nő szépen, lágy, csengő hangon énekelt. Amikor a dal végére ért, a hallgatóság
lelkes tapsban tört ki.
Ekkor a nő ismét helyet foglalt. A külső ülésen egy nagymama ült, kettőjük között
pedig az unokája. Egyszer csak odaállt eléjük egy szürke-kék uniformist viselő ifjú tiszt.
Udvariasan bemutatkozott a nagymamának. Aztán felkapta a kislányt, elfoglalta a fiatal
nő melletti ülést, majd a gyereket az ölébe ültette.
– Árulja el a nevét! – kérte a nőt.
Így ismerkedett meg anyám apámmal.

A tiszt nagyon magabiztosnak tűnt, és jellegzetesen dallamos phenjani kiejtése
hallatán anyám bárdolatlannak, vidékiesnek érezte a maga északi, hjeszani beszédét.
De a férfi máris megnyugtatta. Kiderült, hogy ő is Hjeszanba való, csak hosszú éveket
töltött Phenjanban. Szégyenkezve ismerte be, hogy csakugyan elhagyta gyerekkori
tájszólását. A fiatal nő lesütött szemmel ült a helyén, de időnként a férfira sandított. Az
ifjú tisztet nem lehetett a szó hagyományos értelmében jóképűnek nevezni – busa
szemöldöke volt és erős, előreugró arccsontja –, de a nőt megragadta katonás
viselkedése és határozottsága.
A férfi megdicsérte a ruháját, mire ő szégyellősen elmosolyodott. Nagy gondot
fordított az öltözködésére, mert úgy vélte, ezzel ellensúlyozhatja érdektelen,
hétköznapi külsejét. Valójában csinosabb volt, mint gondolta. A hosszú út gyorsan
eltelt. Beszélgetés közben anyámnak feltűnt, hogy a tiszt többször is olyan komolyan
néz rá, ahogy eddig még egyetlen férfi sem. Ettől egészen elpirult.
A katona megkérdezte, hány éves. Aztán roppant udvariasan megérdeklődte:
– Megengedné, hogy levelet írjak önnek?
Anyám igennel felelt, és megadta a címét.
Később, amikor a bátyjának beszámolt az útról, alig emlékezett valamire. Csak a
tisztet látta maga előtt, meg a vasúti kocsiban táncoló fényfoltokat, amelyeket a
fenyveseken áthatoló napsugarak keltettek.
Levél azonban nem jött. Teltek a hetek, és anyám megpróbálta kiverni a férfit a fejéből.
Biztosan barátnője van Phenjanban, gondolta. Három hónap elteltével túltette magát a
csalódottságán, és többé már nem is gondolt rá.
Hat hónap múlva, egy este együtt volt a család odahaza, Hjeszanban. A hőmérséklet
fagypont alá süllyedt, de hetek óta derűs idő volt, csodás napokat hozott az ősz meg a
tél. Épp befejezték a vacsorát, amikor vasalt csizmák kopogását hallották odakintről,
majd valaki határozottan kopogott az ajtón. Az asztal körül ülők ijedten néztek össze.
Későre járt, nem vártak látogatót. Anyám egyik húga nyitott ajtót, aztán odahívta
anyámat.
– Téged keresnek.
A városban ekkor éppen nem volt áram. Anyám gyertyával a kezében ment az
ajtóhoz. Apám katonai télikabátban, sapkáját a hóna alatt szorongatva állt a küszöbön.
Reszketett a hidegtől. Meghajolt anyám előtt, és bocsánatot kért tőle, azt mondta,

hadgyakorlaton volt, és nem kapott engedélyt a levél​írásra. A mosolya kedves volt, bár
egy kissé ideges. Mögötte csillagok pettyezték a hegyek fölé boruló eget.
Anyám behívta, hogy melegedjen meg. Aznap este kezdődött az udvarlás időszaka.
A következő tizenkét hónap olyan volt anyám számára, mint valami álom. Sohasem
volt még szerelmes. Apám továbbra is Phenjanban állomásozott, úgyhogy hetente írtak
egymásnak, és ha lehetőség adódott rá, találkoztak. Anyám meglátogatta a katonai
bázison, ő pedig vonattal utazott Hjeszanba, ahol lassanként anyám családja is
alaposabban megismerte. A két találkozás közti hetekben anyám belemerült az édes
ábrándozásba és tervezgetésbe.
Egyszer azt mondta nekem, hogy akkoriban valahogy minden olyan ragyogó, olyan
varázslatos volt. Mintha a körülötte élőkre is átragadt volna az optimizmusa. Könnyen
lehet, hogy mindez nem képzelődés csupán. A világban tombolt a hidegháború, de
Észak-Korea ekkor élte legszebb éveit. Egymás után több éven át remek volt a termés,
ami azt jelentette, hogy nem kellett élelmiszerhiánytól tartani. A kommunista világ
átlagához képest az ország ipara korszerűnek számított. A halálos ellenségünknek
tartott Dél-Koreában politikai káosz uralkodott, a gyűlölt jenkik pedig épp ekkor
veszítették el a vietnami kommunista erők ellen vívott, öldöklő háborút. Nagyon úgy
tűnt, hogy a kapitalista világ hanyatlásnak indult. Az egész ország hitte, hogy a
történelem a mi oldalunkon áll.
Amikor eljött a tavasz, és olvadni kezdett a hó a hegyekben, apám Hjeszanba utazott,
és megkérte anyám kezét. Anyám könnyek között mondott igent. Boldogabb már nem
is lehetett volna. Ráadásul mindkettőjük családjának jó volt a szongbun-minősítése, ami
biztossá tette társadalmi helyzetüket.
A szongbun afféle észak-koreai kasztrendszer. A családokat rendszerhűnek,
ingadozónak vagy ellenségesnek minősítik attól függően, mit csinált az apa családja
közvetlenül az 1948-as államalapítás előtt, közben és után. Ha valakinek a nagyapja
munkás- vagy parasztcsaládból származott, és a jó oldalon harcolt a koreai háborúban,
a család rendszerhűnek számít. Ha azonban az ősök között földbirtokosok vannak,
vagy olyan hivatalnokok, akik a japán uralom alatt a hódítókat szolgálták, esetleg a
családból valaki Dél-Koreába menekült a koreai háború idején, akkor a család
ellenségesnek számít. A három nagy kategórián belül ötvenegy fokozatot különítenek
el; legfölül az országot vezető Kim család van, legalul pedig azok a politikai foglyok,
akiknek reményük sincs a szabadulásra. A sors iróniája, hogy az új kommunista állam
bonyolultabb társadalmi hierarchiát dolgozott ki, mint amilyen a feudális
császárkorban bármikor is érvényben volt. Az ellenséges kasztba tartozók, akik a
népesség mintegy negyven százalékát tették ki, hamar rájöttek, hogy reménytelen a

helyzetük. Őket a földekre, bányákba, gyárakba küldték dolgozni. Az ingadozókból
lehettek alacsonyabb rangú hivatalnokok, tanárok, akár még katonatisztek is, de csak a
hatalmi központoktól távol. Csak a rendszerhű osztály tagjainak engedélyezték, hogy
Phenjanban lakjanak, belépjenek a Munkáspártba és szabadon válasszanak pályát.
Soha senkivel sem közölték, pontosan milyen fokozatot ért el a szongbun-rendszerben,
mégis azt hiszem, a legtöbben maguktól is kitalálták, mint ahogy egy ötvenegy birkából
álló nyájra ránézve is pontosan látjuk, melyik jószág milyen helyet foglal el a
ranglétrán. A rendszer aljasságához az is hozzátartozik, hogy lesüllyedni igen könnyű
volt, felemelkedni azonban jószerivel nem volt lehetséges, még házasság útján sem,
kivéve, ha a Nagy Vezér valami kivételes engedményben részesítette az illetőt. Az
elitnek, amely a népesség 10-15%-át tette ki, nagyon kellett ügyelnie, hogy sose
hibázzon.
Abban az időszakban, amikor a szüleim megismerkedtek egymással, a család
szongbun-rangjának nagy jelentősége volt. Ez határozta meg az ember és a gyerekei
életét.
Anyám családja kivételesen jó besorolást kapott, mivel a nagyapám a II. világháború
idején hősi tetteket hajtott végre. Akkoriban Korea japán gyarmat volt, a nagyapám
pedig beépült a japán császári rendőrségbe, ellátta információkkal a hegyekben bujkáló
kommunista partizánokat, és néhányukat ki is szabadította a rendőrségi fogdából.
A háború után kitüntették, és köztiszteletnek örvendett. Volt egy fényképe, amelyen
japán rendőri egyenruhában feszített, és le is írta a történetét, de a halála után a
nagyanyám elégette a kéziratot, mert attól félt, hogy egyszer még félremagyarázzák az
esetet, és szerencsétlenséget hoz a családra.
A nagyanyám főiskolásként lett lelkes kommunista. Az 1940-es években Japánban
tanult, majd a szűk körű intellektuális elit tagjaként tért vissza Koreába. Műveltsége,
kifinomultsága szokatlannak számított az akkori időkben, hiszen a legtöbb koreai még
az általános iskolát sem fejezte be. Mindössze tizenkilenc évesen lépett be a pártba.
Házasságkötésük után nagyapám a szokásokkal ellentétben nem vitte magával a
feleségét a maga falujába, hanem ő költözött a nagyanyám szülővárosába, Hjeszanba,
ahol a helyi közigazgatásban kapott állást. 1950 őszén, a koreai háború első évében,
amikor amerikai csapatok vonultak be a városba, nagyapám a hegyekbe menekült,
nehogy elfogják. Az amerikaiak házról házra járva kutattak a párttagok után.
Nagyanyám, aki ekkoriban nyolc gyereke egyikét cipelte a hátán, a kémény téglái közé
rejtette el a tagsági igazolványaikat.
– Ha az amerikaiak megtalálták volna a tagkönyveinket, lelőttek volna minket –
mesélte nekem később.

Azzal, hogy megóvta az igazolványokat, kiváló szongbun-minősítést szerzett a
családjának. Akik az amerikaiak közeledtére megsemmisítették a tagkönyvüket,
később gyanús elemnek minősültek. Néhányukat minden tisztségüktől megfosztották
és munkatáborba küldték. Nagyanyám élete végéig a nyakában viselte zsinórra kötött
párttagkönyvét a ruhája alatt.
Úgy volt, hogy a szüleim egyévi udvarlás után összeházasodnak. De az események
másképp alakultak.
A problémát anyám anyja jelentette. Nagyanyám nem volt hajlandó beleegyezni a
házasságba. Nem értékelte apámnak a légierőnél befutott karrierjét, és nem jósolt nagy
jövőt neki. Úgy gondolta, anyám jobbat is kaphatna, olyan férfit, aki kényelmesebb
életet tud biztosítani neki. Japán neveltetése és progresszív kommunista meggyőződése
ellenére a nagyanyám egy olyan nemzedékhez tartozott, amelyik a szerelmet
másodlagos jelentőségűnek ítélte a házasság szempontjából. A leglényegesebb az
anyagi biztonság volt. Szerencsés esetben a fiatalok egymásba szerettek a
házasságkötés után. Nagyanyám kötelességének tartotta, hogy megtalálja a lehető
legjobb férjjelöltet anyámnak, aki nem ellenkezhetett az akaratával. Akkoriban
elképzelhetetlennek számított, hogy valaki szembeszálljon a szüleivel.
Anyám legboldogabb éve lassanként valóságos rémálomba fordult.
Nagyanyám a kapcsolatain keresztül összeismerkedett egy igéző szépségű
színésznővel, aki a hatalmas fejlődésnek indult phenjani filmiparban dolgozott. A nő
bátyja hivatalnok volt a fővárosban, a Nemzeti Kereskedelmi Vállalatnál, és
megszervezték, hogy bemutatják neki anyámat. Anyám el sem akarta hinni, hogy
ilyesmi történik vele. Egyáltalán nem érdekelte ez a hivatalnok, bármilyen kellemes
ember volt is. Ő apámba volt szerelmes. De mire felocsúdott, már el is jegyezték.
Anyám teljesen összeomlott, a szeme heteken át dagadt volt a sok sírástól és az
álmatlan éjszakáktól. Egészen erőt vett rajta a kétségbeesés. Rákényszerítették, hogy
szakítson meg minden kapcsolatot apámmal. Amikor ezt megírta neki, apám csak
párszavas választ küldött. Anyám tudta, hogy szörnyű fájdalmat okozott neki.
Anyám 1979-ben, egy hideg tavaszi napon ment hozzá a phenjani hivatalnokhoz.
Hagyományos esküvő volt. Anyám dús hímzéssel díszített vörös selyem cshimacsogorit
viselt (ez a tradicionális koreai viselet hosszú, mell fölött megkötött szoknyából és rövid
kabátkából áll). A vőlegényen elegáns, nyugati stílusú öltöny volt. Az esküvő után a

szokásoknak megfelelően a Manszu-hegyen álló, Kim Ir Szent ábrázoló nagy
bronzszoborhoz vonultak fényképezkedni. Ezzel azt demonstrálták, hogy bármennyire
szeretik is egymást az ifjú házasok, az Atyai Vezető iránti szeretetük még forróbb.
A képeken senki sem mosolyog.
Én a mézeshetek alatt fogantam, és Hjeszanban születtem 1980 januárjában. A Kim
Dzsihe nevet kaptam.
Úgy tűnt, hogy anyám jövője – és az enyém is – megpecsételődött.
A szerelemnek azonban még nagyanyám gondosan kidolgozott tervei sem állhatták
útját, úgy tört előre, akár a folyó a tenger felé.
Anyám Hjeszanban, az ország észak-keleti részén fekvő Rjanggang tartomány
székhelyén született és nevelkedett. Ezen a hegyes-völgyes területen mindenfelé
különböző fajtájú fenyők nőnek, kevés a megművelhető szántóföld, az élet
meglehetősen nehéz. A koreai folklórban a hjeszani ember mindig makacs és kitartó.
Igazi túlélő. Egy közmondás úgy tartja, hogy ha a hjeszaniakat ledobják az óceán
közepén, kiúsznak a partra. Persze, minden ilyen mondásban van némi leegyszerűsítés,
azt azonban magam is tapasztaltam, hogy anyámban nagyon is megvannak ezek a
vonások. Idővel Minhóban és bennem is kifejlődtek ezek a tulajdonságok, legfőképpen
a makacsság.
Anyám egyszerűen nem bírt együtt élni biológiai apámmal, a hivatalnokkal, és nem
sokkal a születésem után elhagyta. Koreában a gyereket nem akkor nevezik
egyévesnek, amikor betöltötte az első évét, mint a legtöbb országban, hanem az első
életéve elején. Én tehát ekkor egyéves voltam.
Hamarosan következett a válás. Ekkor aztán nagyanyám töltötte álmatlanul az
éjszakákat. Az, hogy valakinek elvált a lánya, már önmagában is szégyennek számított,
de egy kisgyereket nevelő elvált nő szinte egyáltalán nem számíthatott arra, hogy akad,
aki feleségül veszi. A nagyanyám mindenáron azt akarta, hogy adjanak örökbe.
Anyám egyik testvére talált is egy jó családból származó phenjani fiatal párt, akik
örökbefogadásra váró gyereket kerestek. A házaspár megtette a hosszú utat Hjeszanba,
hogy találkozzanak velem és aztán magukkal vigyenek. Egy dobozra való játékkal és jó
minőségű ruhával állítottak be.
Ekkor borzalmas jelenet következett. Anyám könnyek között jelentette ki, hogy nem
ad senkinek. Nagyanyám ki akart tépni a karjából, de ő nem engedett el. Én hangosan

őgni kezdtem. A phenjani pár elborzadva figyelte, amint a nagyanyám előbb dühösen
támad anyámra, aztán ijedten könyörögni kezd neki. Hamarosan ők maguk is dühbe
gurultak, azzal vádolták a családot, hogy félrevezették őket.
Nem sokkal ezután anyám elutazott arra a katonai bázisra, ahol apám tisztként
szolgált. Azonnal kibékültek. Apám visszafogadta őt, és engem is habozás nélkül a
lányává fogadott.
Annyira szerették egymást, hogy a nagyanyám végül beadta a derekát, és ettől
kezdve másképp nézett apámra. Apám tekintélyt parancsoló személyisége mindenkire
erősen hatott, bár kedves volt és gyengéd. Egy kortyot sem ivott, és soha nem jött ki a
sodrából. Nagyanyámat ugyanakkor aggasztotta a szüleim egymás iránti érzéseinek
hevessége. Figyelmeztette őket, hogy ha egy férfi és egy nő túlságosan szereti egymást,
hamar elpazarolják azt az érzelemmennyiséget, amelynek egy egész életen át kellene
kitartania, és egyikük fiatalon fog meghalni.
Végre elérkezett az idő, hogy anyám és apám összeházasodjanak. De ekkor újabb
probléma merült fel: ezúttal apám szüleivel volt gond. Ha tudták volna, hogy
anyámnak már gyereke van egy másik férfitól, hevesen ellenezték volna a házasságot,
ezért a szüleim igyekeztek titokban tartani a létezésemet. De egy olyan városban, mint
Hjeszan, ahol majdhogynem mindenki ismer mindenkit, nem könnyű megőrizni egy
ilyen titkot. A hír kiszivárgott, és pár nappal a szüleim esküvője előtt a nagyszüleim
megtudták az igazat. Ekkor visszavonták a házassághoz adott beleegyezésüket. Apám
valósággal könyörgött nekik. Elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy másodszor is
füstbe menjen az esküvő. A nagyszüleim végül kelletlenül beleegyezésüket adták, de
egy feltétellel: teljesen más nevet kell kapnom, ez jelképezi majd, hogy új családba
kerültem. Más országokhoz hasonlóan Észak-Koreában sem szokatlan, hogy egy gyerek
vezetékneve megváltozik, ha az anyja újra férjhez megy, de az, hogy új utónevet is
kapjak, roppant különösnek számított. Anyámnak azonban nem volt választása. Így hát
négyéves koromban, közvetlenül az esküvő után megkaptam a második nevemet: ettől
kezdve Pak Minjongnak hívtak.
A szüleim szerény esküvőt tartottak Hjeszanban. Anyám ezúttal nem viselt díszes
cshimacsogorit, csupán elegáns kosztümöt. Apám egyenruhában volt. A szülei nemigen
leplezték anyám szülei előtt, mennyire helytelenítik ezt a házasságot.
Én még túl kicsi voltam ahhoz, hogy érzékeljem ezt a feszültséget. Nem is sejtettem,

hogy valaki más az apám. Csak hét év múlva, általános iskolás koromban tudtam meg.
Valahol a lelkem mélyén néha még ma is azt kívánom, bár sose derült volna fény erre
a titokra. A felfedezés nemcsak nekem okozott nagy fájdalmat, de annak a kedves,
jóságos embernek is, akit addig apámnak hittem.

2
VÁROS A VILÁG VÉGÉN
Életem első négy évét egy népes családban, nagynénik és nagybácsik között töltöttem
Rjanggang tartományban. Noha a szüleim házassága után nomád életet éltünk, mert
apámat katonatisztként az ország legkülönbözőbb városaiba és katonai bázisaira
vezényelték, korai éveimben olyan mély ragaszkodás alakult ki bennem Hjeszan iránt,
amely egész életemre megmaradt.
Rjanggang tartomány Korea legmagasabban fekvő része. Nyaranta különösen szép
látványt nyújtanak a hegyek. A gyarmati időszakban (1910–45) a japánok vasútvonalat
és fűrészmalmokat építettek. Egyes napokon mindenfelé a frissen fűrészelt fenyőfa
illata szállt a levegőben. Egyrészt ebben a tartományban vannak a forradalom szent
helyei, amelyek Észak-Korea legmagasabb csúcsa, a Pektu hegy körül találhatók – itt
csak a legmagasabb szongbun-minősítéssel rendelkező emberek lakhatnak –, másrészt
viszont itt van a Pegam megyei kopár büntetőövezet is, ahová a rezsimmel
összeütközésbe került családokat száműzik.
Gyerekkoromban Hjeszan izgalmas helynek számított. Pedig nem volt különösebben
élénk szellemű város – nem híresült el színházairól, éttermeiről vagy divatos
szubkultúráiról. Vonzereje abban rejlett, hogy közel feküdt a keskeny Jalu folyóhoz,
vagyis a régi koreai-kínai határhoz. Egy olyan zárt országban, mint Észak-Korea,
Hjeszant afféle világ végi városnak tartották. Az ott élőknek olyan kapu volt, ahol a
legkülönfélébb csodálatos külföldi áruk – legálisak, illegálisak és szigorúan tiltottak –
jutottak be az országba. Ezért aztán virágzott a kereskedelem és a csempészet, ami a
helyiek számára sok előnnyel járt, elsősorban azzal, hogy jövedelmező kapcsolatot
alakíthattak ki a folyó túlsó partján élő kínai kereskedőkkel, és keményvalutára
tehettek szert. Olykor az volt az ember benyomása, hogy itt szinte nem is érvényesek a
törvények, és a kormány vasszigora kevésbé hat, mint máshol. Ennek az volt az oka,
hogy csaknem mindenki – a helyi párttitkártól a legutolsó határőrig – részesedést akart
a haszonból. Időnként azonban Phenjanból razziákat rendeltek el, és ezek igen
brutálisak is lehettek.
A hjeszaniak ennél fogva üzletiesebb szelleműek és gyakran tehetősebbek is voltak,

mint Észak-Korea más városainak lakói. A felnőttek mindig azt mondogatták nekem,
hogy szerencsések vagyunk, amiért ott élhetünk. Phenjan után ez az ország második
legjobb városa, állították.
A legelső emlékem is Hjeszanból való. Nem sok hiányzott hozzá, hogy ez legyen életem
utolsó élménye.
Furcsa módon jól emlékszem rá, milyen ruhát viseltem. Csinos, világoskék ruha volt
rajtam. Egyedül kószáltam a házunk mögötti, füves folyóparton, aztán leültem egy
talpfára, és köveket gyűjtöttem az ölembe. A ruha is meg a kezem is piszkos lett.
Hirtelen fülsiketítő zajt hallottam, még a hegyek is visszhangozták. Megfordultam, és
azt láttam, hogy egy nagy, fekete valami bukkan elő a vágányon egy kanyarból a
fenyőfák között. Akkora volt, mint egy ház, és egyenesen felém tartott. Nem tudtam, mi
az.
Innentől zavaros képeket őrzök az emlékezetemben – vakító fényszórók,
fémcsikorgás, orrfacsaró, égett szag. Kiabálás. Újabb sípolás.
A fekete valami ott volt előttem, fölöttem. Én alatta voltam. A zaj és az égett szag
elviselhetetlennek tűnt.
A mozdonyvezető később azt mondta anyámnak, hogy a kanyarban vett észre,
nagyjából száz méterre volt tőlem, már túl késő lett volna fékezni. Kis híján megállt a
szíve, panaszolta. Én a negyedik kocsi alól másztam elő. Ki tudja, miért, nevettem. Sok
ember állt a folyóparton. Anyám is ott volt köztük. A karjába kapott, és kiabálni kezdett:
– Hányszor kell elmondanom neked, Minjong? Soha – ne – menj – le – oda!
Aztán magához szorított, és kitört belőle a féktelen zokogás. A tömegből egy asszony
odalépett hozzánk, és azt mondta neki, hogy ez jó ómen. Ha valaki ilyen fiatalon túlél
egy balesetet, az azt jelenti, hogy sokáig él majd. Anyám józan gondolkodású asszony
volt ugyan, de babonás. Az elkövetkező években gyakran idézte fel, mit mondott az az
asszony. Afféle megszabadulási mítosz lett az esetből, amely sokszor jutott eszembe a
veszélyes pillanatokban.
Anyámék nyolcan voltak testvérek – négy lány és négy fiú –, és mindegyikükre

jellemző volt a sajátos hjeszani makacsság. Az életútjuk azonban érdekes módon
nagyon különbözően alakult. Az egyik végletet Pénz bácsi képviselte. Ő egy sikeres
kereskedelmi cég vezetője volt Phenjanban, és fényűző nyugati árukat tudott szerezni.
Nagyon büszkék voltunk rá. A másik véglet Szegény bácsi volt, aki elvesztette magas
szongbun-rangját, miután egy kollektív gazdaságban nevelkedett lányt vett feleségül.
Szegény bácsi tehetséges művész volt, akár azon kevesek közé is bekerülhetett volna,
akiknek engedélyezték, hogy portrét készítsenek a legfőbb vezetőkről, ehelyett be
kellett érnie azzal, hogy napszámban olyan hosszú, vörös plakátokat fessen, amelyek a
mezők közepén álltak, és azt hirdették az elcsigázott parasztoknak: „Előre a gazdaság
átalakulásáért és növekedéséért!”, meg más hasonlókat. Ott volt még Mozi bácsi, aki a
helyi filmszínházat vezette, meg Ópium bácsi, aki drogterjesztéssel foglalkozott. Ópium
bácsi igen befolyásos embernek számított Hjeszanban. Magas szongbun-rangja
megóvta a zaklatásoktól, a helyi rendőrséget pedig lefizette. Gyakran előfordult, hogy a
térdére ültetett, és csodálatos meséket mondott a hegyekről, különféle állatokról és
mitikus lényekről. Ha visszagondolok ezekre a történetekre, most azt feltételezem,
hogy a bácsikám be volt lőve.
Anyám számára a család volt minden. Társasági életünk is a családon belül zajlott,
barátai nemigen voltak. Ebben a tekintetben nagyon hasonlított apámra. Mindketten
visszahúzódó emberek voltak. Sosem láttam, hogy megfognák egymás kezét, sosem
kaptam rajta őket, hogy összebújnak a konyhában. Észak-Koreában ez nem is szokás.
Mégis mindig világos volt, mit éreznek egymás iránt. Vacsora közben anyám néha így
szólt apámhoz:
– Annyira boldog vagyok, hogy megismertelek.
Ekkor apám odahajolt hozzám, és hangosan, hogy anyám is hallja, odasúgta:
– Tudod, ha tíz teherautóra való nőt hoztak volna elém, és azt mondják, válasszak
közülük, egy se kellett volna, csak anyád.
Mindvégig odavoltak egymásért. Anyám néha kuncogva jegyezte meg:
– Apádnak van a legszebb füle a világon!
Amikor apámat elszólította a munkája, nagyanyámnál vagy valamelyik
nagynénémnél hagytak. A legidősebb nővér, Öreg néni magányos, mélabús nő volt.
Házassága tragikus történetét csak évekkel később ismertem meg. A jószívű
legfiatalabb lányt Magas néninek neveztük. Anyám lánytestvérei közül a legszebb és
legtehetségesebb Csinos néni volt. Nagy reményekre jogosító műkorcsolyázónak
indult, de amikor egy esés következtében kitört az egyik foga, a nagyanyám véget
vetett az álmainak. Csinos néninek jó üzleti érzéke volt – akárcsak anyámnak –, és sok
pénzt keresett azzal, hogy kínai árukat küldött eladásra Phenjanba és Hamhungba.

Kemény asszony volt, azt is túlélte, hogy gyertyafénynél vették ki a vakbelét, mert a
kórházban nem volt sem áram, sem elegendő érzéstelenítő.
– Hallottam, ahogy felvágnak – mesélte.
– Nem fájt? – kérdeztem elborzadva.
– Dehogynem, de mit tehettem volna?
Anyám született üzletasszony volt. Ez a tulajdonság ritkaságnak számított a magas
szongbun-ranggal rendelkező nők körében, akik közül sokan még az 1980-as években
és az 1990-es évek első felében is erkölcstelennek és méltóságon alulinak ítélték az
üzleti tevékenységet. Anyám azonban Hjeszanból származott, és mindig kiszimatolta a
lehetőségeket. A következő években számos kisebb, de jövedelmező vállalkozásba
fogott, amelyek a legborzalmasabb időkben is életben tartották a családot.
Gyerekkoromban még szitokszónak számított a „kereskedelem” vagy a „piac”, de
később pár év alatt radikálisan megváltozott az emberek hozzáállása, hiszen a
túlélésükről volt szó.
Anyám szigorúan bánt velem, és nagy gondot fordított a nevelésemre. Mindenben
magasra állította a mércét. Megtanította, hogy udvariatlanság nekimenni az
idősebbeknek, túl hangosan beszélni, habzsolni az ételt, csámcsogni. Azt is
megtanultam, hogy illetlenség szétvetett lábbal ülni. Japán módra, a lábamat magam
alá húzva, egyenes derékkal ültem a földön. Anyám azt is elvárta, hogy reggelente
mély meghajlással köszönjek el tőle és apámtól.
Egyszer egy barátnőm meglátta ezt, és azt kérdezte:
– Hát ezt meg minek csinálod?
Meglepett a kérdés.
– Miért, te nem szoktál ilyet csinálni?
A barátnőm úgy nevetett, hogy majd’ megpukkadt. Ezután gyakran csúfoltak azzal,
hogy gúnyos udvariassággal a földig hajoltak előttem.
Anyám nem tűrte a koszt a házban, már-már rendmániás volt. Mások előtt mindig
igyekezett csinosan megjelenni – sosem hordott régi ruhákat, és jó érzéke volt a
divathoz, bár nemigen volt elégedett a külsejével. A mi társadalmunkban a kerek arcú,
nagy szemű, rózsabimbó szájú nőket tartották szépnek, ezért anyám fájlalta, hogy neki
keskeny vágású szeme és szögletes arca van. Gyakran viccelődött is ezen:
– Amikor terhes voltam, féltem, hogy rám hasonlítasz majd – mondogatta. Tőle
örököltem a divat iránti vonzalmamat.

Úgy volt, hogy Hjeszanban kezdem az óvodát, de másképp alakult. Egy decemberi
estén apám széles mosollyal tért haza a munkából. Odakint erősen havazott, a sapkáját
meg az egyenruháját egészen belepte a hó. Összeütötte a kezét, forró teát kért, majd
elmondta, hogy előléptették, és egyben át is helyezték. Egy Andzsu nevű városba
költözünk, amely Észak-Korea nyugati partvidékétől nem messze fekszik.

3
A FALNAK IS FÜLE VAN
Háromtagú családunk 1984-ben érkezett Andzsuba. Ekkor négyéves voltam. Anyám
egészen elkeseredett, amikor meglátta, milyen helyre kerültünk. A környék
legfontosabb iparága a szénbányászat, és a Cshongcshon folyó, amely a városon
átfolyva a Sárga-tengerbe ömlik, fekete volt az iszaptól meg a szénportól. Azt hallottuk,
hogy nyáron erősen bűzlik is, és az esős évszakban gyakran elárasztja a várost. Mint
sok más észak-koreai várost, Andzsu nagy részét is újjáépítették a koreai háború után.
Ezek a települések mind egyformák: szürkék, egyhangúak. A belváros főútvonalait
nagy beton bérházak szegélyezték. Volt még néhány szovjet stílusú középület, egy Pak,
meg az elmaradhatatlan bronz Kim Ir Szen-szobor. A város többi részét apró,
cseréptetős házak alkották. El kell ismernem, hogy Hjeszan sem volt sokkal különb, de
a környező hegyek látványa meg a színes családi élet varázslatos hellyé tette
számunkra.
Anyám nagyon sajnálta, hogy ott kell hagynia Hjeszant, mert tudta, hogy így jóval
ritkábban láthatja majd az anyját meg a testvéreit, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy
kivételezett helyzetben vagyunk. A legtöbb észak-koreai család soha nem lépte át a
városa vagy faluja határait. Egész életüket ugyanott élték le, és még ahhoz is engedélyt
kellett kérniük, hogy egy másik megyébe utazzanak. Mi apám munkájának
köszönhetően olyan dolgokhoz is hozzájutottunk, amilyenekről a többség csak
álmodott. Majdnem minden étkezésnél hús vagy hal volt az asztalunkon. Jómagam
nem is sejtettem, hogy sok észak-koreai olyan ritkán eszik halat vagy húst, hogy
pontosan meg tudja mondani, melyik napon fordult elő ilyesmi – leggyakrabban a
Vezetők születésnapján, amikor a szokásosnál bőségesebb fejadagokat osztottak.
Az új házunkat, amely apám katonai bázisán volt, nem szerettük. Volt benne egy
falba épített rádió, amelyet nem lehetett sem kikapcsolni, sem halkabbra venni.
Időnként megszólalt a bandzsang (tömbmegbízott) hangja, és különféle utasításokat
harsogott, vagy légiógyakorlatot jelentett be. A bandzsang általában ötvenes éveiben
járó nő volt, feladatai közé tartozott, hogy közvetítse a kormány utasításait, ellenőrizze,
hogy senki sem alszik ott engedély nélkül, és szemmel tartsa a tömbben lakó

családokat. Aznap, amikor odaköltöztünk, a tömbmegbízott meghozta a két portrét.
Ugyanilyenek voltak a hjeszani házunkban is. Még az első étkezésünk előtt a falra
akasztottuk őket.
Egész családi életünk a portrék alatt zajlott: ott ettünk, ott beszélgettünk, ott aludtunk.
Tekintetük kereszttüzében nőttem fel. Minden családban a legfőbb kötelesség volt a
portrék rendben tartása. Ezek valamiféle második családot képviseltek, még a saját
szüleinknél is bölcsebbnek és jobbnak tartottuk őket. Az egyik kép a Nagy Vezért, Kim
Ir Szent, az országalapítót ábrázolta, a másik az ő szeretett fiát, a Kedves Vezetőt, Kim
Dzsong Ilt, aki majd egy napon a helyébe lép. Az ő rideg, retusált arcuk foglalta el a
díszhelyet az otthonunkban, és minden otthonban. Minden épületben, ahová csak
beléptem, ikonként függtek a falon.
Már kisgyerek koromban is segítettem anyámnak a portrék tisztogatásában. Ezt egy
különleges, az államtól kapott ronggyal végeztük, amelyet semmi más célra nem
használhattunk. Pici gyerekként is tudtam, hogy a portrék nem olyanok, mint a többi
berendezési tárgyunk. Egyszer, amikor ujjal mutattam rájuk, anyám hangosan rám
szólt:
– Ne csináld ezt!
Megtudtam, hogy ujjal mutogatni különösen nagy illetlenség. Ha feléjük akarunk
mutatni, tiszteletteljesen felfelé fordítjuk a tenyerünket.
– Így ni – mutatta anyám.
Mindig a portréknak kellett a legmagasabban lenniük a szobában, és sohasem
lóghattak ferdén. Ezen a falon nem lehetett másik kép vagy egyéb dísztárgy.
A középületekben és a magas rangú párttisztségviselők otthonában még egy harmadik
portrét is kellett tenni – ez Kim Dzsongszukot, a japánokkal szembeni ellenállás fiatalon
meghalt hősnőjét ábrázolta. Ő volt Kim Ir Szen első felesége, Kim Dzsong Il szentként
tisztelt anyja. Én egyszerűen gyönyörűnek tartottam. Ezt a szentháromságot úgy
neveztük: a Pektu-hegy három tábornoka.
Nagyjából havonta egyszer fehér kesztyűs hivatalnokok látogattak el a háztömbbe,
hogy ellenőrizzék a portrékat. Ha azt jelentették a feletteseiknek, hogy valahol nem
tartják tisztán a képeket – nálunk egyszer még zseblámpával is rávilágítottak az egyik
sarokra, hátha maradt egy porszem az üvegen –, büntetés várt a családra.
Amikor levettük a portrékat, hogy leporoljuk őket, mindig olyan óvatosan bántunk
velük, mintha csak a korjói sírokból való, felbecsülhetetlen értékű kincsek vagy netán
dúsított urándarabok lettek volna. Ha a nedvesség miatt nyaranta penészfoltok jelentek
meg a papíron, az még elfogadhatónak minősült. Bármilyen más károsodás miatt
azonban komoly bajba kerülhetett a lakó. A sajtóban rendszeresen megjelentek

különféle portrémentő hősökről szóló történetek. A szüleim egyszer hallottak egy
rádióriportot egy nagyapáról, aki az áradó folyón gázolt át, kezében a magasba emelt
portrékkal (a képeket megmentette, de ő maga odaveszett), máskor meg láttak egy
fényképet az országos napilapban, a Rodong Sinmunban, amelyen egy pár kuporgott a
vityillójuk cseréptetőjén egy borzalmas földcsuszamlás után, és a szentséges portrékat
szorongatták. Az újság arra biztatott minden állampolgárt, hogy kövessék ezeknek az
igazi hősöknek a példáját.
Akkoriban nem éreztem nyomasztónak vagy természetellenesnek, hogy az állam így
betör az otthonunkba. Elképzelhetetlen volt, hogy bárki is kifogásolja a portrék
jelenlétét. A legnagyobb ünnepeken – Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il születésnapján –
mindhárman felsorakoztunk a képek előtt, és ünnepélyes meghajlással köszöntöttük
őket.
De ez a kis családi szertartás volt az egyetlen alkalom, amikor a politika átlépte a
házunk küszöbét. Amikor apám hazajött a munkából, és az asztalra rizs, leves, kimcsi, a
neves koreai zöldségsaláta, meg savanyúság került – ezt minden étkezéshez
fogyasztottunk –, anyám megvárta, míg elmondom: „Köszönjük, Mélyen Tisztelt
Atyánk és Vezetőnk, Kim Ir Szen, hogy ételt adtál”, és csak ezután vettük kezünkbe az
evőpálcikákat. De vacsora közben a szüleim csak személyes meg családi dolgokról
beszélgettek. Többnyire épp elég ártalmatlan hír érkezett a családról Hjeszanból, nem
volt szükség más témákra.
Komoly kérdéseket sohasem vitattunk meg. Idővel én is megtanultam – ahogy a
közlekedés veszélyeit ismeri meg az ember –, hogy az ilyesmit kerülni kell. Ez az én
érdekemet szolgálta, és más családokban is hasonlóan jártak el. Miután nem volt az
életnek olyan aspektusa, legyen az közélet vagy magánélet, ami ne állt volna a párt
fennhatósága alatt, csaknem minden témának volt valami politikai vonatkozása,
következésképpen veszélyesnek minősült. A szüleim el akarták kerülni, hogy mások
előtt ártatlanul megismételjek vagy esetleg félreértsek valami óvatlan megjegyzést.
Idővel már magam is érzékeltem ezt a veszélyt. Tudtam, hogy létezik, ugyanakkor
normálisnak tartottam, mint a légszennyezést vagy a tűz veszélyességét. Nem
aggódtam miatta, mint ahogy Minho sem aggódott, amikor nagyobb lett. Nem is
nagyon emlegettük a Vezetőket, akik csillogó szemmel néztek minket a falról. Ha
például az ember kimondta Kim Ir Szen nevét, de nem tette hozzá valamelyik állandó
jelzőjét – Nagy Vezér, Mélyen Tisztelt Atyánk és Vezetőnk, elvtárs, elnök vagy marsall –,
és valaki feljelentette emiatt, komoly büntetést kaphatott.
Én ugyanúgy játszottam meg veszekedtem a társaimmal, ahogy a világ minden táján
szokták a gyerekek. A szüleim helyettem is aggódtak. Anyámnak különös érzéke volt

ahhoz, hogy elhárítsa a bajokat. Ez részben abból adódott, hogy magas szongbunminősítése
önbizalommal töltötte el. Ugyanakkor természetéből adódóan tapintatosan
bánt az emberekkel, ami nem egy szerencsétlenségtől mentett meg minket. Jól tudta
kezelni a bandzsangot, a heti lakógyűléseken mindent megtett, hogy összebarátkozzon
vele, apró ajándékokkal kényeztette. Az általunk ismert tömbmegbízottak többsége
kemény, racionális nő volt, anyám jól kijött velük. De azért mindig ügyelt rá, mi van
szem előtt a házunkban, nehogy felkeltse valakiben az irigységet, vagy magunkra
vonjuk az állam figyelmét.
Ha anyám észérvekkel és jóindulattal nem tudott megoldani egy problémát, pénzzel
próbálkozott.
Két héttel azután, hogy Andzsuba érkeztünk, a belvárosban megállította az utcán öt
vörös karszalagos önkéntes. Az ilyen őrök folyamatosan járták a várost, és figyelték,
nem szegi-e meg valaki az emberek életét szabályozó milliónyi észak-koreai törvény
egyikét – például farmert hord, férfi létére túl hosszú a haja, nőként nyakláncot visel
vagy külföldi parfümöt használ. Ezek mind szocializmusellenes viselkedésnek, az
erkölcsi hanyatlás és a kapitalista dekadencia jelképeinek minősültek. Az önkéntesek
olykor nagy buzgalmukban kifejezetten erőszakosan, arrogánsan viselkedtek.
A legutálatosabb húzásuk az volt, hogy a reggeli csúcsforgalomban elkapták azokat,
akik úgy jöttek el otthonról, hogy elfelejtették kitűzni a ruhájukra a Nagy Vezér képét,
ezt a kerek kis kitűzőt ugyanis minden észak-koreai felnőttnek a szíve fölött kellett
viselnie. Ha valakit rajtakaptak, komoly bajba került. Senki sem mondhatta, hogy
„egyszerűen megfeledkezett” a Nagy Vezérről.
Aznap reggel anyám bűne az volt, hogy történetesen nem szoknyát, hanem nadrágot
viselt nyilvános helyen. Ez tilos volt, mivel az ország vezetői kinyilvánították, hogy a
koreai nőknek nem való a nadrágviselet. Az önkéntesek körbevették, és faggatni
kezdték, miért van nadrágban. Mivel nem akart feltűnést kelteni, kifizette a büntetést,
aztán még le is fizette őket, hogy a kihágásnak ne legyen nyoma a személyi
igazolványként szolgáló könyvecskéjében.
Anyám magabiztosan fizette le az embereket. Nem volt ebben semmi szokatlan, amíg
le nem bukott az ember. Észak-Koreában gyakran a kenőpénz az egyetlen eszköz,
amivel el lehet érni, hogy működjenek a dolgok, vagy megkerüljünk egy szigorú
törvényt vagy valami ideológiai képtelenséget.

Lassanként beleszoktunk a mindennapokba a katonai bázison. Rájöttem, hogy a
katonai élet nem is sokban különbözik a civil élettől. Mindenki ismert mindenkit, és
senki sem érezte biztonságban magát. Apám tréfásan azt mondta, az egész ország egy
katonai bázis. Akkoriban nemigen barátkoztak egymással az emberek.
Apámhoz hasonlóan anyám is visszahúzódó életet élt. Mindenkivel távolságtartóan
viselkedett. Ez a tartózkodás nem volt haszontalan egy olyan országban, ahol minél
több embert ismert valaki, annál nagyobb esélye volt rá, hogy megbírálják vagy
feljelentik. Ha hazavittem egy barátnőmet, anyám udvariasan bánt vele, de nem volt
szívélyes. Pedig ez nem a természetéből fakadt. Észak-Korea egyik legnagyobb
tragédiája, hogy mindenki álarcot visel, amelyet csak végveszély esetén vesz le. Anyám
a családon kívül a kemény, racionális, magas szongbun-rangú nő maszkját viselte. Az
álarc mögött azonban remek humorérzék és a mások iránti mély együttérzés rejlett.
Bármire képes lett volna azokért, akiket szeretett. Rendszeresen kisegítette nem túl
jómódú testvéreit, különösen Szegény bácsit meg a családját, akik a kollektív
gazdaságban éltek, és ennivalóra, ruhára, pénzre volt szükségük. Olyan sok mindent
adott nekik, hogy – ma már szégyellem bevallani – nehezteltem érte, és szóvá is tettem
a dolgot. És minden gyakorlatiassága ellenére nem volt idegen tőle a spiritualitás.
Szoros kapcsolatot ápolt az őseivel, újévkor meg az őszi aratásünnep, a csuszok
alkalmával mindig ételáldozatot mutatott be a sírjuknál. Ilyenkor mindig suttogva
beszélt, és engem is figyelmeztetett: „vigyázz, mit mondasz”, mert az ősök hallottak
minket.
A legjobb barátom akkoriban a kiskutyám volt – olyan aprócska öleb, amilyenekre
más országokban ruhát adnak. Nekem ezt nem volt szabad, mert a kutyák öltöztetése a
kapitalista dekadencia egyik közismert megnyilvánulása volt. Az átkozott jenkik jobban
törődnek a kutyákkal, mint az emberekkel, mondták nekünk az iskolában. Még ruhát is
adnak rájuk. Mert ők maguk is olyanok, mint a kutyák.
Hatéves voltam, amikor elkezdtem az általános iskolát Andzsuban. És bár ekkor még
túl kicsi voltam ahhoz, hogy észrevegyem, ez az esemény jelentősen megváltoztatta a
szüleimhez fűződő viszonyomat. Bizonyos értelemben ekkortól kezdve nem hozzájuk
tartoztam, hanem az államhoz.

4
A FEKETE RUHÁS HÖLGY
A tanév szeptemberben kezdődött, és a hosszú vakáció nem nyárra, hanem télre esett,
mert a kemény koreai hidegben nehéz lett volna befűteni az iskolákat. A mi
iskolánkban nagy, fatüzelésű kályha állt a tanterem közepén, a falakat pedig színes
festmények díszítették: tornázó gyerekek, egyenruhás gyerekek, továbbá egy északkoreai
katona, aki szuronyával egyszerre döf le egy jenkit, egy japánt meg egy délkoreait.
Az ideológiai nevelés már az első napon elkezdődött.
A tanárok történeteket olvastak fel olyan gyerekhősökről, akik a japánok ellen
harcoltak a gyarmati időszakban, meg Kim Ir Szen gyerekkoráról szóló legendákat –
arról, hogyan szenvedett már gyerekként is a nép boldogságáért: saját ennivalóját és
cipőjét is odaadta szegényebb társainak.
Valahányszor a Vezetők szóba kerültek, a tanárok halkan, áhítatosan kezdtek
beszélni, mintha élő istenek nevét ejtenék ki. A falakat díszítő fényképeken láthattuk
Kim Ir Szent mint ifjú gerillát, Kim Ir Szent mosolygó árvák körében, Kim Ir Szent
fehér marsall-egyenruhájában, mint nemzetünk atyját. Feltűnően magas volt, bátor
felesége pedig, Kim Dzsongszuk, aki az oldalán harcolt, mintha csak egy népmeséből
lépett volna elő. Hogy is ne imádtuk volna őket?
Fiuk, a Kedves Vezető, Kim Dzsong Il születésének történetétől egyenesen libabőrös
lettem. Érkezését csodás égi jelek hirdették – kettős szivárvány ívelt a Pektu-hegy fölött,
a fecskék emberi hangon zengtek dicsőítő éneket, és egy új csillag jelent meg az égen.
Beleborzongtunk az ámulatba, amint ezt a történetet hallgattuk. Bizseregni kezdett a
fejbőröm. Hiszen ez igazi varázslat! A tanárok arra biztattak minket, hogy rajzoljuk
vagy fessük le a hóborította házat, ahol született, a háttérben a szent heggyel és az új
csillaggal. Születésnapja, február 16-a a Ragyogó Csillag Napja volt. Az iskolában üveg
alatt őrizték a szülőház makettjét, festett hóval a tetején.
Nagyon boldog korszak volt ez az életemben. Mindannyian Kim Ir Szen gyermekei
voltunk, és ettől úgy éreztük, hogy a világ legnagyszerűbb országában élünk. Dalokat
énekeltünk Kim Ir Szen szülőfalujáról, Mangjongdéről, tánccal kísértük, és amikor a

falu neve elhangzott, a magasba emeltük a kezünket. Születésnapját, április 15-ét a
Napfény Napjának nevezték, az országunk pedig az Örök Napfény Földje volt.
Ezek a születésnapok nemzeti ünnepnek számítottak, ilyenkor a gyerekek
finomságokat, cukorkát kaptak. Kicsi korunktól kezdve úgy kapcsolódott össze a
tudatunkban az ajándékozás izgalma a Nagy Vezérrel meg a Kedves Vezetővel, mint a
nyugati országokban a Mikulással meg a Jézuskával.
Túl kicsi voltam ahhoz, hogy bármit is megkérdőjelezzek ezekből a történetekből.
Őszintén hittem, hogy csakugyan ez a hősies család mentette meg a hazánkat. Az
országunkban mindent Kim Ir Szen hozott létre. Őelőtte semmi sem létezett. Ő volt
apánk apja és anyánk apja. Legyőzhetetlen harcos, aki élete során két nagy imperialista
hatalmat is legyőzött – ilyen még soha nem fordult elő ötezer éves történelmünkben.
Százezer csatát vívott a japánok ellen tíz év alatt – és mindez még azelőtt történt, hogy
legyőzte volna a jenkiket.
Képes volt napokig utazni pihenés nélkül. Megtörtént, hogy egyszerre látták keleten
és nyugaton. Ahol ő megjelent, ott kibomlottak a virágok és elolvadt a hó.
Még a játékszereink is az ideológiai nevelésünket szolgálták. Ha építőkockákból
játékvonatot építettem, a tanár azt mondta, elvonatozhatnék rajta Dél-Koreába, hogy
megmentsem az ottani, éhező gyerekeket. A küldetésem az volt, hogy hazahozzam
őket, a Mélyen Tisztelt Atya és Vezető kebelére.
Sok olyan dalt énekeltünk az osztályban, ami Korea egyesítéséről szólt. Ez
kifejezetten szívügyem volt, mert azt mondták nekünk, hogy a dél-koreai gyerekek
rongyokban járnak. A szemétdombokat túrják ennivalóért, és ki vannak téve az
amerikai katonák szadista kegyetlenségének: a jenkik céltáblának használják őket,
áthajtanak rajtuk a dzsipjeikkel, vagy a csizmájukat tisztíttatják velük. A tanáraink
olyan rajzokat mutogattak nekünk, amelyeken télvíz idején mezítláb koldultak a
gyerekek. Rettenetesen sajnáltam őket. Őszintén vágytam rá, hogy a megmentésükre
siethessek.
A tanárok kedvesek voltak velünk, hiszen a Nagy Vezér gyakran hangoztatta, hogy a
gyerekek jelentik a jövőt, ezért úgy kell velük bánni, mint a királyokkal. Az iskolákban
nem alkalmaztak testi fenyítést. Gyakran énekeltük a „Boldogok vagyunk” című dalt, és
minden szavát komolyan gondoltuk. Magabiztosak voltunk és hálásak, mert úgy
éreztük, szeretnek minket.
A szüleim sosem bírálták előttem – vagy később Minho előtt – az iskolai
nevelésünket. Ez veszélyes lett volna. Nem kommentálták, de nem is erősítették meg
azt, amit tanultunk. Inkább szóba sem hozták. Mindenesetre anyám, akinek kifinomult
volt a veszélyérzete, arra tanított, hogy minden jóért a Nagy Vezérnek és az országnak

mondjak köszönetet. Ha nem így teszek, az őrá vetett volna rossz fényt, és esetleg
feltűnt volna egy besúgónak. Márpedig a besúgók mindenhol ott voltak – a katonai
bázison, ahol éltünk, a város utcáin, az iskolában. Az Állambiztonsági Minisztérium,
vagyis a Bowibu Megyei Hivatalának jelentettek. Ez volt a titkosrendőrség. Más nyelvre
lefordítva nincs meg a szóban az az erő, amitől egy észak-koreainak megfagyott az
ereiben a vér. Ahogy a költő Csang Dzsinszong írta, egy síró kisgyerek már a Bowibu
puszta említésétől is elhallgatott.
A Bowibu nem figyelte az embereket az utcasarkokon, nem hallgatta ki a
beszélgetéseinket a falakon keresztül. Erre nem volt szüksége. Megtették helyette az
állampolgárok. Szomszéd jelentett a szomszédról, gyerekek kémkedtek gyerekek után,
munkatársak figyelték egymást, a tömbmegbízott, vagyis a bandzsang pedig szervezett
figyelőrendszer segítségével felügyelte a háztömbben lakó összes családot. Ha a
hatóságok arra kérték, hogy egy bizonyos családot helyezzen szorosabb megfigyelés
alá, akkor bevonta az illető család szomszédjait. A besúgók gyakran kiegészítő
élelmiszer-fejadagot kaptak a munkájukért. A Bowibut nem érdekelték az olyan valódi
bűncselekmények, amelyek az embereket sújtották, mint például a lopás, ami bőven
előfordult, vagy a korrupció. Nekik csakis a politikai árulás számított, amelynek már a
legkisebb – képzelt vagy valóságos – jele elég volt ahhoz, hogy egy egész család –
nagyszülők, szülők, gyerekek – eltűnjön. A házuk köré kordont vontak, a bent lakókat
éjszaka, teherautóval vitték el, és többé senki se látta őket.
Nekem sosem tűnt fel, hogy a szüleim mélyen hallgatnak mindarról, amit az
iskolában tanítanak nekünk. Csak évekkel később fogtam fel, miért volt így. Mint ahogy
a rendszer iránti hűségüket sem kérdőjeleztem meg soha, és abban sem kételkedtem,
hogy hisznek országunk megmentője, Kim Ir Szen önzetlen, emberfeletti hőstetteiben.
A nyári szünetben anyám egyszer elvitt a rokonainkhoz Hjeszanba. Az utazás azért volt
emlékezetes számomra, mert egy újabb mítoszt ismertem meg, amely tovább formálta
gyermeki világnézetemet. A történetet Ópium bácsi, a drogkereskedő mesélte el
nagyanyám házában.
Az ópium nem számított ritkaságnak Észak-Koreában. A parasztok már az 1970-es
évek óta termesztettek mákot, és állami laboratóriumokban vonták ki a nyers
terményből a kiváló minőségű heroint – a kevés olyan áru egyike volt ez, amelyet
nemzetközi színvonalon állított elő az ország. A heroint azután külföldön

értékesítették, hogy keményvalutához jussanak. Az észak-koreaiaknak azonban tilos
volt használni, vagy kereskedni vele. Ám a kenőpénzre épülő gazdaságban a heroin
mégis nagy mennyiségben jutott el az emberekhez. A nagyapám illegálisan árulta
Hjeszanban, meg a folyó túlpartján, Kínában, ahol igen nagy volt rá a kereslet.
A nagyanyám is rendszeresen használta a szert. Sokan voltak így vele, mivel
fájdalomcsillapítókhoz és más gyógyszerekhez nehezen lehetett hozzájutni.
Ópium bácsinak hatalmas, csillogó szeme volt, jóval nagyobb, mint anyám bármelyik
testvérének – csak jó pár év múlva értettem meg, miért. Tehát ő mesélt nekem arról a
hölgyről, aki lejön az égből, valahányszor elered az eső.
– Fekete ruhában van – mondta titokzatosan, erős dohányból készült cigarettával a
szájában, majd sárga füstkarikát fújt a levegőbe. – Ha belekapaszkodsz a szoknyájába,
magával visz az égbe.
Andzsuba visszatérve alig vártam, hogy essen az eső. Amikor végre meghallottam a
mennydörgést, kirohantam a házból, és felnéztem a felhőkre. Esőcseppek hullottak az
arcomra. Ha a Mélyen Tisztelt Atyát és Vezetőt egyszerre láthatták keleten és nyugaton,
akkor igazán nincs abban semmi rendkívüli, hogy egy fekete ruhás hölgy lebeg a
felhők között. Már el is képzeltem égi birodalmát. Rettegés töltött el, ha a hölgyre
gondoltam, mégis égtem a kíváncsiságtól, hogy megtaláljam. Belekapaszkodtam a
lépcsőbe, mert attól féltem, hogy olyan hirtelen zuhan elém, mint az esőcseppek, és
azonnal felkap.
Anyám azonban hamar megtörte a varázst.
– Hát te meg mit művelsz ott? – kiáltott ki az ajtón. – Gyere be!
– A fekete ruhás hölgyet várom.
– Micsoda?
Aztán megváltozott az arckifejezése, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami.
Nyilván emlékezett Ópium bácsi meséjére, és ekkor értette meg, mennyire komolyan
vettem a történetet. Kétrét görnyedt a nevetéstől, aztán átölelt, de még ekkor is
éreztem, hogy rázkódik a teste. Még órák múlva is nevetett, amikor apám hazaért, ő
pedig a rizst főzte vacsorára. Nem győzte törölgetni a könnyeit a ruhája ujjával.
Ettől eléggé összezavarodtam.
Bizonyos meséket szívből hinnem kellett, és soha nem volt szabad kétségbe vonnom.
Ha viszont más történeteket hittem el, kinevettek. Pedig én tényleg szerettem volna
hinni a fekete ruhás hölgyben.
Az iskola falain belül érthető volt a világ. A tanároknak megvolt a maguk egyszerű
magyarázata minden jóra és minden rosszra. Az iskolán kívül azonban zavarosabb
világgal találkoztam. Ópium bácsi biztosan meg tudta volna magyarázni, ha egyszer is

alkalmam nyílt volna normális beszélgetést folytatni vele.
A bácsikám házában egyszer láttam egy tömör aranyrudat az asztalon, mellette pedig
egy ragacsos golyószerűséget, ami leginkább kátrányra emlékeztetett. Amikor
megkérdeztem tőle, mi az, azt felelte, hogy ópium.
– Vegyél belőle egy keveset a ceruzád hegyével! – biztatott.
– És mit csináljak vele?
Erre sípoló nevetés tört ki belőle.
– Hát edd meg! Mi mást csinálnál?
Éppen meg voltam fázva, nem éreztem jól magam. A tüneteim pár percen belül
elmúltak.
Andzsu sivár, mocskos város volt, de csodálatos dombok vették körül. Három idilli
gyermekkori nyarat töltöttem ott, sokszor piknikeztünk a vadvirágos réteken. Bizonyos
hónapokban a levegő tele volt szitakötőkkel. Ide-oda szálldostak színjátszó, kék-zöld
szárnyaikkal. A magas fűben szaladgálva kergettük őket. Minden gyerek ezt csinálta.
Hétvégeken apám is csatlakozott hozzánk. Néhány gyerek leharapta a szitakötők fejét
és megette, azt mondták, mogyoróíze van.
Egyik kirándulásunkon sudár, fiatal fákból álló fenyőerdőben terítettük le a
pikniktakarónkat. Anyám egy hosszú ággal csapkodni kezdte a fákat, és a következő
pillanatban tobozeső hullott ránk. Én meg körbe szaladgáltam, és egy zsákba
gyűjtöttem őket. Sosem nevettünk annyit együtt, mint akkor.
Ez a jelenet úgy él az emlékezetemben, mint a színtiszta boldogság pillanata, röviddel
ezután ugyanis fájdalmas tragédia ért. Arra értünk haza, hogy a kiskutyám elpusztult.
A katonai bázis egyik teherautója elgázolta. Nagyon megsirattam. Apám azt mondta, ne
is álmodjak arról, hogy újabb kutyát kapok, mert nagyon nehéz volt házi kedvenceket
szerezni.
De nem ez az esemény árnyékolta be andzsui emlékeimet. A folytatás sokkal
rosszabb volt.

5
EMBER A HÍD ALATT
Hétéves voltam, amikor anyám egy meleg délutánon beküldött valamiért a városba.
Kellemetlenül párás volt a levegő. A folyó felől orrfacsaró szag terjengett. Mindent
beleptek a legyek. Éppen hazafelé tartottam a folyóparton, amikor valamivel előrébb
megláttam a vasúti híd alatti úton tolongó tömeget. Furcsa módon megéreztem, hogy
valami baj történhetett, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megnézzem.
Befurakodtam a tömegbe, hogy lássam, mi történt. Az elöl állók mind felfelé bámultak.
Követtem a tekintetüket, és egy akasztott embert láttam.
A fejére koszos zsákot húztak, a kezét hátrakötözték. A gyári munkások liláskék
egyenruhája volt rajta. Nem mozgott, de a teste ide-oda ingott a híd vaskorlátjához
erősített kötélen. A közelében jó pár katona állt rezzenéstelen arccal, vállukra akasztott
puskával. A nézelődők egy szót sem szóltak, mintha valamiféle szertartáson vettek
volna részt. A kötél csikorgott. Állott férfiverejték szaga csapott az orromba. A jelenet
zavarba ejtett, mert senki sem mozdult, senki sem sietett a kötélen lógó ember
segítségére.
A legjelentéktelenebb részlet ragadt meg az emlékezetemben. A mellettem álló férfi
rágyújtott, aztán leengedte cigarettát tartó kezét, és a füst ott gomolygott az ujjai körül.
Szélcsend volt. Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt.
Ki kellett jutnom onnan. Valósággal kirontottam a tömegből.
Amikor elmeséltem anyámnak, mit láttam, fehér lett, mint a fal. Hátat fordított
nekem, úgy tett, mintha nagyon el lenne foglalva valamivel. Aztán azt dünnyögte:
– Máskor ne nézz meg ilyen dolgokat!
A következő napokban számos akasztásra került sor a városban, és anyámat ez
rosszul érintette. Ismerte az egyik áldozatot, egy Pek Kjongszul nevű nőt. Az illetőt
azzal vádolták, hogy pénzszerzés céljából elcsábította az állami bank egyik
alkalmazottját. Népbíróság mondta ki fölötte az ítéletet. A tárgyaláson anyám is jelen
volt. Bár igazi tárgyalást tulajdonképpen nem rendeztek – csupán felolvasták a vádat,
majd a vádlottat ott helyben kivégezték. Ha a vádlott félelmében elájult, a hatóságok
másnap folytatták az eljárást, így az áldozat csak az utolsó pillanatban tudhatta meg, mi

vár rá. Az esős évszak elején jártunk, Andzsu fölött egész reggel dörgött az ég, amitől
anyám még feszültebb lett. Ekkor már terhes volt Minhóval, és nem volt jó
idegállapotban.
Az asszony kiszállt a rendőrségi furgonból, és szembetalálta magát a nyolc esküdttel,
akik egy asztal mögött ültek a város egyik terén, körülöttük rendőrkordon és hatalmas,
néma tömeg. A vádlott kezét hátrakötözték, az arca pedig olyan lila és dagadt volt az
ütésektől, hogy anyám alig ismert rá. Az asszony valósággal kóválygott, és állati
rémület ült a szemében.
Egy recsegő hangszóróból elhangzottak a vádak. A vádlott térdre borult, és
nyöszörögni kezdett, azt mondta, nagyon sajnálja és szégyelli, amit tett. Anyám tudta
róla, hogy a fia rendőrtiszt; a nő bizonyára azt hitte, hogy fia jó kapcsolatai révén
megmenekülhet.
– Az ítélet kötél általi halál.
A vádlott döbbenten kapta fel a fejét. Úgy nézett körbe, mintha a tömegtől várna
segítséget. A rendőrségi furgonok mögött egy magas pózna állt, amelyről hurok lógott.
Ezt eddig nem láthatta. A rendőrök megragadták, és kezénél-lábánál fogva odavitték a
póznához. A nő hiába rúgkapált és jajgatott, a következő pillanatban már ott volt a
hurok a nyaka körül. Megrántották a kötelet, a nő teste a levegőbe emelkedett. Pár
pillanatig rángatózott, aztán elernyedt.
Amikor anyám hazaért, ömlött az eső. Anyám furcsa, üres tekintettel bámult maga
elé. Azt mondta, eddig nem is sejtette, hogy egy embert ugyanolyan könnyű megölni,
mint egy állatot. A holttestet durván feldobták egy teherautóra. Anyám megkérdezte az
egyik bírósági tisztségviselőt, hová temetik, és azt a választ kapta, hogy egy
szemetesgödörbe kerül, és hamuval szórják be.
Ez volt az az apróság, ami igazán felháborította anyámat.
Ha a nőnek nem lesz tisztességes sírja, ahová a leszármazottai ellátogathatnak, hogy
kifejezzék ősük iránti tiszteletüket, a szelleme nem lel majd nyugalmat. Örökösen
kísérteni fogja az élőket.
Azon a nyáron apám a munkája miatt a katonai bázisokat járta országszerte. Az ő
megnyugtató jelenléte nélkül anyámnak alvászavarai támadtak az akasztások után.
Karikás szemmel ült a reggelinél, azt mondta, rémálmaiban az áldozatok szellemét
látja. A legegyszerűbb feladatra is képtelen volt odafigyelni. Nagyon rémült volt,
mielőbb el akarta hagyni Andzsut. Nem tudom, hogy az ő rábeszélésére történt-e, vagy
csak véletlen egybeesésről volt szó, mindenesetre hatalmas megkönnyebbülés fogta el,
amikor apám bejelentette, hogy elköltözünk – mégpedig Észak-Korea második
legnagyobb városába, Hamhungba.

Elhagytuk Andzsut, de nem mentünk azonnal Hamhungba. A szüleim azt akarták, hogy
a testvérem a szülővárosukban, Hjeszanban jöjjön a világra, ott anyakönyvezzék, mint
a családunk összes többi tagját. Így hát az öcsém Hjeszanban született. Az észak-koreai
családoknál az a szokás, hogy ha több gyerek van, a nevük első szótagja azonos. Mivel
én Minjong voltam, az öcsém Minho lett. Hétéves voltam ekkor, és durcásan figyeltem,
hogy mindenki az új jövevénynek gügyög, őt kényezteti, megállás nélkül jönnek a
rokonok – Öreg néni, Csinos néni, Magas néni, Ópium bácsi, Mozi bácsi –, gratulálnak,
ajándékokkal halmozzák el. Anyám viszont sugárzott a boldogságtól, nagyon örült,
hogy ismét körülveszi a család meg a régi szomszédok.
Felmerült azonban egy váratlan családi probléma. Apám szülei látni akarták újszülött
unokájukat. Akkoriban még nem tudtam az igazságot a származásomról. Azt hittem,
hogy apám szülei a vér szerinti nagyszüleim, de számomra érthetetlen okokból addig
sosem találkoztunk velük.
Hideg fapadló volt a házukban. Nem éreztem ott jól magam, mint ahogy anyám sem,
ezt pontosan éreztem. A nagyapám félelmetes ember volt, szinte szóba sem állt velünk.
Amikor a földön ülve fogyasztottuk a vacsorát, elhúzódott tőlünk, külön asztalhoz ült.
A nagyanyám neki tálalt elsőként. Ez a tisztelet jele volt, de ugyanakkor a
megkülönböztetésé is. Apám, aki általában nyugodtan, magabiztosan viselkedett,
határozottan feszült volt, és túl sokat beszélt, hogy kitöltse a csöndet. Egyáltalán nem az
a könnyed csevegés vett körül minket, mint amikor anyám anyját és testvéreit
látogattuk meg.
Mihelyt átléptem a küszöböt, máris éreztem, hogy a nagyszülők sokkal jobban
szeretik Minhót, mint engem. Csak akkor ragyogott fel az arcuk, amikor a karjukba
vették, vagy amikor gurgulázva nevetett és kiabált. Vele szeretetteljesen bántak.
Anyámmal és velem udvariasan, de ridegen. Azt gondoltam, azért van így, mert Minho
fiú, és ezek a régimódi, távolságtartó emberek jobban szeretik a fiúunokát, mint a lányt.
Minho volt a szüleim egyetlen fia, ami rendkívül jelentős pozíciót biztosított neki a
családban. Az elkövetkező években valahányszor meglátogattuk a nagyszülőket,
Minhót elhalmozták ajándékokkal, nekem meg semmi sem jutott. Csak mostanában
jöttem rá, hogy anyám nyilván számított erre. Ezért volt velem olyan bőkezű, mindig
ellátott zsebpénzzel, ha édességet kértem, azt is kaptam, és szép ruhákban sem
szűkölködtem. Ezért volt az, hogy a kilencedik születésnapomra megkaptam Észak-

Koreában töltött éveim legcsodálatosabb ajándékát.

6
A PIROS CIPŐ
Nagy izgalommal töltött el, hogy a keleti partra, Hamhungba költözünk. Akkoriban
Hamhung fontos ipari központnak számított. Arról vált híressé, hogy ott gyártották a
Vinylon nevű szintetikus szálat, ezt az észak-koreai találmányt, amelyet egyenruhák
készítéséhez használtak. Erre a vívmányra annyira büszkék voltunk, hogy még
hazafias dalokat is énekeltünk róla. Ugyan eresztette a színét, könnyen összement,
merev és kényelmetlen viselet volt, de hihetetlenül tűzálló. A város számos étteremmel
és egy pompás új színházzal is büszkélkedhetett – ez volt Észak-Korea legnagyobb
színháza.
A városban sokkal több autó közlekedett, mint Andzsuban (eleinte nem győztem
mutogatni rájuk), és bicikliből is jóval több akadt. A széles utcákon, nagy körutakon
szikrát szórt a trolibuszok áramszedője, és az épületek sem voltak olyan sivárak.
A levegő azonban igen szennyezett volt. Reggelenként néha kénsárga színben játszott
az ég, és vegyszerszag úszott a levegőben. Ez a hatalmas hungnami ammóniumműtrágyagyárból
származott, amelyet maga Kim Ir Szen is többször felkeresett, és a
helyszínen látta el iránymutatással az intézményt. A Nagy Vezér szavai mindenütt ott
voltak: a város utcáin vörös plakátok és kőtáblák formájában, a Tonghung-hegy
oldalában kétméteres betűkkel megjelenítve. A képétől sem szabadulhatott az ember:
színes üvegfestményeken, márvány- és bronzszobrokon, a házak falára festett
portrékon ábrázolták mint katonát, tudóst, szigorú ideológust vagy a gyerekek kedélyes
barátját.
Bár apám magas rangú tisztként dolgozott a légierőnél, a lakáskörülményeink éppen
csak elfogadhatóak voltak. Megint csak egy katonai bázison kaptunk lakást, egy
hatszintes betonépületben, ahol nem volt lift. Három szobánk volt, és hideg folyó
vizünk. A falakat megsárgult tapéta borította, amelyet anyám azonnal kicserélt egy
jobb minőségű, mosható fajtára. A fürdőszobába kék csempét rakatott. Télen befagytak
a csövek, nyáron penésztől feketedtek a külső falak.
Én azonban nagyon szerencsés voltam, bár ezt akkor még nem fogtam fel teljesen.
Apám a rangjának köszönhetően nemcsak olyan árukhoz jutott hozzá, amelyekről

számos ember csak álmodhatott, de sok ennivalót és háztartási cikket is kapott
ajándékba vagy megvesztegetés gyanánt.
Elméletben az állam gondoskodott mindenkinek a szükségleteiről – az ételről, a
tüzelőről, a lakásról és a ruházatról – az Állami Elosztórendszeren keresztül. Az így
kapott ellátás mennyisége és minősége attól függött, milyen fontosnak ítélték az illető
állampolgár munkáját. A munkahelyén mindenki havonta kétszer kapta meg a
jegyeket, amelyeket különféle javakra válthatott be. Pár évvel azelőtt a párt még
komolyan fontolgatta, hogy eltörli a pénzt. Amikor a rendszer megfelelően működött, a
pénzre valóban csak mint zsebpénzre volt szükség, legfeljebb fodrászhoz ment belőle
az ember. De a kommunista tervgazdaság többnyire olyan kevéssé volt hatékony, hogy
gyakran leállt a rendszer, a fejadagok lecsökkentek, a jegyeket ellopták, és az emberek
már a létszükségleti cikkek esetében is egyre inkább a megvesztegetésre és a
feketepiacra hagyatkoztak – amihez pedig készpénz kellett, méghozzá lehetőleg nem is
koreai von, hanem keményvaluta.
Gyakran jártunk étterembe, ahol a híres hamhungi specialitást, a nengmjont főzték.
Ez jéghideg marhahúslevesben felszolgált tészta, csípős szósszal, bár több változata is
van. Anyám olyan élvezettel ette, hogy még a szemét is lehunyta. Annyira megszerette,
hogy szinte szenvedélyévé vált ez az étel.
Vasárnaponként a szomszéd lányokkal játszottam a háztömbünk betonudvarán.
Ugróköteleztünk, vagy egyfajta ugróiskolát játszottunk, amelyet szabangcshiginak
hívnak.
A hét többi napján vagy iskolában voltam, vagy az iskolával kapcsolatos
tevékenységek foglaltak le. És nem csak a gyerekek napirendje volt ilyen zsúfolt.
Mindenkinek – a gyári munkásoknak, a kádereknek, a katonáknak, a
dokkmunkásoknak, a parasztoknak, a tanároknak, a háziasszonyoknak, a
nyugdíjasoknak, és persze a szüleimnek is – jutott valami munkaidő utáni értekezlet
vagy más agyzsibbasztó tevékenység, például az ideológiai „tanulócsoportok” vagy
„vitakörök”, ahol gyakran kívülről meg kellett tanulni a Nagy Vezér meg a Kedves
Vezető beszédeit, vagy többórás előadásokat kellett végighallgatni a legkülönbözőbb
témákról, a forradalom kezdeteinek történetétől a sertéstenyésztés új módszerein és a
vízenergián át Kim Dzsong Il költészetéig. Ez egyfelől a kommunista ideológia része
volt – így kívánták biztosítani, hogy senki se forduljon önző, individualista módon a

magánélet felé –, másfelől az állampolgárok ellenőrzését szolgálta. Azzal, hogy
örökösen lefoglalták az embereket efféle tevékenységekkel, elérték, hogy alig néhány
óra legyen az életükben naponta, amikor nem figyelik őket.
Andzsuban kezdtem az iskolát, de most Hamhungban új iskola várt rám, ami
szorongással töltött el. Anyám alig bírt berángatni az épületbe az első napon.
A gyerekek durvának tűntek, és másféleképpen beszéltek; itt nem volt meg az a
„falusias” érzés, mint az andzsui iskolában. A folyosói feliratok világosan kijelölték a
kötelességeinket: „Tanulj hazánk javára!” és „Mindig légy résen Kim Ir Szen marsall
érdekében!”
De nyitott természetű gyerekként kíváncsi voltam az új osztálytársaimra. Több
lánnyal is hamar összebarátkoztam, mert a szerető család biztos hátteret nyújtott
számomra.
A hamhungi iskolában vettem részt először „élettisztító gyűlésen”, ahol nyilvános
önkritikát kellett gyakorolnunk. Az ilyen gyűléseket Kim Dzsong Il vezette be 1974-ben,
és ezek a rettegett események azóta szervesen hozzátartoznak az észak-koreai élethez.
Az általános iskolában kezdődik a dolog, és egy életen át tart. Nálunk szombatonként
tartották a gyűléseket, és ott volt az egész osztály, mind a negyven diák. Az
osztályfőnök elnökölt. Egymás után mindenkinek fel kellett állnia, megvádolni valakit,
és bevallani valamit. A szégyenlősség nem jelentett mentséget. Senki sem állíthatta
magáról, hogy ő hibátlan.
A felnőtteknek megalázó és fájdalmas lehetett, hogy az összes munkatárs előtt
kritizálniuk kellett valamelyik kollégájukat valamiféle munkával kapcsolatos vagy
személyes hiányossá​gáért. De a kisgyerekeket is sok mindenben találták bűnösnek.
A gyűléseink halálosan komoly légkörben zajlottak. A tanár a legapróbb nevetgélést
sem tűrte, pedig a vádak gyakran nevetségesek voltak. Az összejövetel rendszerint úgy
kezdődött, hogy felolvasták Kim Ir Szen vagy Kim Dzsong Il valamelyik parancsolatát,
aztán felálltunk, és megvádoltuk azt a gyereket, aki megszegte a szóban forgó előírást.
Aztán röpködni kezdtek a vádak, ujjal mutogattunk egymásra. Ironikus módon ez volt
az egyetlen alkalom, amikor „elvtársnak” szólítottuk egymást.
Ezek a gyűlések még a gyerekekben is nagy félelmet és keserűséget keltettek. De a
bennünk – felnőttekben és gyerekekben egyaránt – lakozó emberségnek köszönhetően
megtaláltuk a módját, hogy kevésbé fájdalmassá tegyük őket. Ha nem tudtam rávenni

magam, hogy megvádoljak valakit, olykor magamat vádoltam meg, ez megengedett
volt. Vagy valamelyik barátnőmmel megegyeztünk, hogy egyik héten ő bírál engem, a
következő héten meg én illetem őt valamilyen előre megbeszélt, kitalált váddal.
Például a barátnőm felállt, és így szólt:
– Mélyen Tisztelt Atyánk és Vezetőnk azt mondta, hogy a gyerekeknek teljes
szívükkel és tiszta aggyal kell a tanulásra koncentrálniuk. – Aztán rám mutatott: –
A múlt héten észrevettem, hogy Pak elvtárs nem figyel az órán.
Lehorgasztottam a fejem, mintha nagyon szégyellném magam. A következő héten
aztán rajtam volt a sor. Ily módon barátok maradtunk. Anyám is hasonló alkukat kötött
a munkatársaival a munkahelyén, és Minho is így járt el, amikor iskolába került.
A gyűléseken azt tanultam meg, hogyan lehet túlélni az efféle dolgokat. Diszkrétnek
kell lennem, ügyelnem kell rá, mit mondok és teszek, és óvakodnom kell a többiektől.
Már én is felvettem az álarcot, melynek viselésében a felnőtteknek oly nagy
gyakorlatuk volt.
De az is gyakran előfordult, hogy egy diák váratlan kritikát kapott. Ilyenkor az illető
bosszút állt. Néhány esetben ez akár tragikus következményekkel is járhatott. Egyszer
az osztályunkban egy tízéves fiú rámutatott az egyik osztálytársunkra, és azt mondta:
„Amikor nálatok jártam, láttam, hogy egy csomó holmitok van, ami korábban nem
volt. Honnan szedtétek a pénzt, amiből mindezeket megvettétek?” A tanár jelentette az
esetet az iskolaigazgatónak, az meg a Bowibunak. A titkosrendőrség nyomozást indított,
és megállapította, hogy a családnak van egy fia, aki elhagyta az országot, és most Dél-
Koreából küld nekik pénzt. A család három generációját mint hazaárulókat tartóztatták
le.
A mindenütt jelen lévő besúgókhoz hasonlóan az önbíráló gyűléseket is a normális
élet részének tartottam. De valahogy azt is éreztem, hogy nincs bennük semmi pozitív,
csupa negatív érzés kapcsolódott hozzájuk.
Gyerekkorom legfőbb mérföldkövéhez kilencéves koromban érkeztem el
Hamhungban. A velem egykorú gyerekekkel együtt beléptem az észak-koreai
kommunista ifjúsági mozgalomba, vagyis úttörő lettem. Az avatási szertartást az ország
összes iskolájában ugyanazon a napon tartották, a szülők és a tanárok nagy
befogadóképességű nyilvános helyeken gyűltek össze ebből az alkalomból. Az északkoreai
emberek életében elvileg ez az egyik legszebb nap.

Valamikor kilenc és tizennégy éves kor között kötelező belépni az úttörők közé, de
nem mindenkit vesznek fel azonnal. Először is át kellett esni egy félelmetes
memóriapróbán: be kellett bizonyítanom, hogy kívülről megtanultam az úttörők
jogainak és kötelességeinek felsorolását. Ettől kezdve bárhol is voltam, bármi történt, a
Nagy Vezér és a Kedves Vezető útmutatását követtem. Az ő tanításaik szerint kellett
gondolkodnom és cselekednem. Mindenkit vissza kellett utasítanom és fel kellett
jelentenem, aki arra akart rávenni, hogy olyasmit tegyek, ami ellenkezik az
akaratukkal. A memoriterekben mindig is jó voltam, könnyen átmentem a vizsgán. És
mivel a legfontosabb tantárgyból – Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il forradalmának
történetéből – is jól teljesítettem, bekerültem azok közé, akiket az év első ilyen
szertartásán, 1989. február 16-án, Kim Dzsong Il születésnapján avattak úttörővé.
Pár nappal az avatás előtt anyám új cipővel lepett meg a nagy alkalom tiszteletére.
A cipő külföldi volt, és egy dollárboltból származott – ilyen különleges üzletekben
vásárolhattak azok, akik külföldi valutát tudtak szerezni, és azt el akarták költeni. Az
ajándéktól olyan izgatott lettem, hogy anyám megengedte, hogy bekukucskáljak a
cipős dobozba. Csillogó, élénkpiros, pántos, csattal záródó lakkcipő volt benne – nem is
hasonlított azokra az olcsó állami cipőkre, amelyeket mindannyian hordtunk, és
amelyeket csak fekete színben gyártottak. Anyám csak az avatás előtti estén hagyta,
hogy kivegyem a dobozból.
Az avatási ünnepségen vörös úttörőnyakkendőt és a blúzunkra tűzött kis
úttörőjelvényt kellett viselnünk. A nyakkendőt felnőttes viseletnek tartottam, úgy
éreztem, azt jelenti, hogy többé nem vagyok gyerek. De a piros cipő ekkor már sokkal
nagyobb izgalomban tartott. A várakozás őrjítő volt. Az avatás előtti éjszaka úgy
aludtam, hogy a cipő ott volt mellettem az ágyban. Néhányszor fel is ébredtem, és
mindig megtapogattam, hogy megvan-e még.
Amikor végre reggel lett, majd’ kibújtam a bőrömből izgalmamban. Az avatást az
iskolánk dísztermében tartották. A különleges alkalomra a gyerekek festményeivel és
kollázsaival díszítették a falakat – ezek a Pektu-hegyi titkos gerillabázist ábrázolták, ahol
a Kedves Vezető világra jött, meg az új csillagot, amely megjelent az égen a születése
éjszakáján. Az igazgató és a tanárok mikrofonba harsogtak a színpadon, melynek
közepén egy hatalmas csokor kimdzsongilia – Kim Dzsong Il kedvenc virága, húsos
levelű, vörös begónia – foglalta el. Aztán mindenki felállt, elénekeltük „Kim Dzsong Il
tábornok dalát”, majd végre a felavatandó diákok léptek a színpadra, hogy megkapják a
nyakkendőt és a jelvényt. A szülőkből álló közönség mindenkit megtapsolt.
Rettentően büszke voltam a cipőmre, amikor felléptem a színpadra. A mai eszemmel
visszagondolva meglepőnek találom, hogy nem lett kellemetlen következménye a

dolognak. A piros cipő nyilván minden jelenlévőnek feltűnt. Csak évek múltán fogtam
fel, milyen szokatlan ajándék volt ez. A többi gyerek – több százan voltunk – mind az
államtól kapott fekete cipőt viselte az avatáson. Anyám óvatos asszony volt, de – akár
tudatosan, akár öntudatlanul – határozottan erősítette bennem az individualista
felfogást.
Számos csoportképet és családi fényképet készítettünk. Nagy nap volt ez a szüleim
számára. Apám a légierő egyenruháját viselte. Anyám magával hozta Minhót, aki akkor
kétéves volt.
Azoknak az osztálytársaimnak, akiket aznap nem avattak úttörővé, várniuk kellett a
következő avatásig, amelyre április 15-én, Kim Dzsong Il születésnapján került sor.
Az egyik lány, akivel jóban voltam, nem került be a februárban avatott úttörők közé,
és az iskolából is sokszor hiányzott. Az osztályfőnökünk valamiért azt találta ki, a lány
barátnőivel együtt családlátogatásra megy, hogy lássa, jól van-e a tanítványa. A család a
város egyik lerobbant részében lakott, az utcákon csupa gyanús alak mászkált. A ház is
rémes állapotban volt. Szörnyű hibát követtünk el azzal, hogy odamentünk. A lány
nyilvánvalóan titkolni próbálta előttünk a szegénységét, mi meg egyszer csak
beállítottunk, bezsúfolódtunk a két kis szoba egyikébe, és lesütött szemmel hallgattuk,
amint a zavarában fülig vörösödött tanárnő azt magyarázza az anyának, jó lenne, ha a
lány minden nap jönne iskolába.
Ez az élmény mélységesen felkavart. Tudtam, hogy vannak többé-kevésbé
kivételezett helyzetű családok, de ugyanakkor valamennyien a világ legnagyszerűbb
országának egyenlő polgárai voltunk. A Vezetők egész életüket arra áldozták, hogy
mindannyiunkról gondoskodjanak. Vagy mégsem?
Észak-Koreában ingyenes az iskoláztatás, bár a szülőknek folyamatosan, az előírt
kvóták szerint adományozniuk kellett mindenféle dolgokat, amiket az iskola azután
eladott, hogy meg tudja vásárolni a szükséges felszereléseket. Az egyik barátnőm azért
nem járt iskolába, mert a szülei nem engedhették meg maguknak az efféle
hozzájárulást. Egyikünk sem volt elég cinikus ahhoz, hogy megállapítsa, a valóságban
egyáltalán nem ingyenes az oktatásunk. Az adományozás hazafias kötelességnek
számított – a nyúlprémből kesztyű és sapka készült a katonáknak, akik védelmeznek
minket, az ócskavasból puska, a rézből puskagolyó, a gombákat és az erdei bogyókat
valutáért exportálták. Előfordult, hogy egy-egy gyereket az osztály színe előtt szidott le
a tanár, amiért nem teljesítette az előírt kvótát.

1990 elején, amikor tízéves voltam, apám bejelentette, hogy megint költözünk, ezúttal
visszamegyünk Hjeszanba. Anyámnak elege lett a hamhungi mókuskerékből és a
légszennyezésből, hiányzott neki a családja és a tiszta levegő. Nem szerette volna egy
iparvárosban felnevelni Minhót. Ezúttal is alig vártuk a költözést. A szüleim folyton
Hjeszanról és az ottani emberekről beszéltek.
Úgy éreztük, hazamegyünk.
Minho, anyám és én búcsút intettünk apámnak és Hamhung városának a vonat
ablakából. Abban maradtunk, hogy apám pár nap múlva jön utánunk. A hazafelé
vezető út csak azért ragadt meg az emlékezetemben, mert olyan drámát éltünk át,
amely tartós hatással volt anyámra és rám.
Észak felé tartva átszálltunk egy Kildzsu nevű városban, a keleti parton. Az északkoreai
pályaudvarokon szigorúan ellenőrzik az iratokat, az utasoknak gyakran
rendőrök és jegyellenőrök sorfala előtt kell elhaladniuk. Csak az szállhat vonatra,
akinek belepecsételték az engedélyt a személyi igazolványába, és megváltotta a
vonatjegyét, amely csak négy napig érvényes. Leszálláskor aztán még egyszer
ellenőriznek minden dokumentumot. Egy ellenőrnő megnézte anyám jegyét, és
gorombán közölte vele, hogy lejárt. Szinte minden észak-koreai ismeri a hivatalnoknak
ezt a típusát: egyenruhába bújt mini Nagy Vezér. A nő elvette anyám igazolványát, és
azt mondta, várjon.
Anyám a kezébe temette az arcát. Nagy bajba kerültünk. Ahhoz, hogy új vonatjegyet
váltsunk, engedélyt kellett volna kérnie, hogy visszamehessen Hamhungba. Ez sok
időbe telt volna, ráadásul ott volt vele a két gyerek meg a sok csomag. Szorult
helyzetben voltunk. Minho hangosan sírt. Anyám levette a hátáról, a karjába vette,
aztán leroskadtunk egy padra a pályaudvaron. Én fogtam anyám kezét. Nyilván látszott
rajtunk, mennyire kétségbe vagyunk esve, mert egy középkorú férfi, akin szürke sapka
volt és a Koreai Államvasutak egyenruhája, odajött, és mosolyogva megkérdezte, mi a
baj. Anyám elmondta, mire a férfi elment a jegyellenőr irodájába. A nő nem volt ott, de
a férfi visszahozta anyám jegyét és igazolványát, és visszaadta neki. Aztán halkan
annyit mondott:
– Amikor jön a vonat, ugorjanak fel rá. De ha az ellenőrnő keresi magukat, bújjanak
el.
Anyám annyira hálás volt, hogy azt kérte, adja meg a címét, hadd küldjön neki

valamit.
A férfi felemelte a kezét:
– Erre nincs idő.
A vonat bedöcögött az állomásra, latrinabűzt és olvadt fém szagát hozva magával.
Nagy fékcsikorgással megállt, lassan kinyíltak az ajtók.
Felszálltunk. A kocsi zsúfolt volt. Anyám gyorsan elmagyarázta a történteket az
utasoknak, és megkérdezte, elbújhatunk-e mögöttük. Egy perc múlva már hallottuk is,
hogy az ellenőrnő a peronon várakozókat faggatja. Aztán ő is felszállt a vonatra.
– Nem láttak egy nőt egy csecsemővel meg egy kislánnyal? – üvöltötte. – Nem szállt
fel a vonatra?
– De láttuk őket – szólalt meg egyszerre két utas előttünk. – Arra mentek.
A nő leszállt, jobbra-balra pillantgatva keresett minket. Hallottuk, hogy tovább
kérdezősködik a peronon. Lélegzet-visszafojtva vártunk. Miért nem indul már el a
vonat? Egy perc is eltelhetett így. Aztán éles fütty hallatszott. A vonat mozgásba lendült,
a kerekek zakatolni kezdtek. Anyám rám nézett, és végre kiengedte a levegőt. Rettegett
attól, hogy Minho megint sivítozni kezd.
Az idegenek iránti kedvesség ritkaságnak számít Észak-Koreában. Másoknak segíteni
kockázatos. Az állam paradox módon azzal, hogy jó állampolgárokat faragott belőlünk,
mindannyiunkból feljelentőket és besúgókat csinált. Ez az epizód annyira szokatlan
volt, hogy anyám sokszor emlegette, mennyire hálás annak a férfinak és az utasoknak.
Pár év múlva, amikor az ország belépett legsötétebb korszakába, megint eszünkbe
jutott a segítőnk. Akkoriban a rendes emberek, akik mások érdekét a sajátjuk elé
helyezték, az elsők között haltak meg. Csak a kíméletlenek és az önzők maradtak
életben.

7
A FEJLŐDÉS VÁROSA
Hjeszanban megint csak a hadsereg biztosított lakást számunkra. A szomszédaink mind
katonatisztek és családtagjaik voltak. A lakás az észak-koreai körülményekhez képest
nem volt rossz. Két szoba volt benne és guggolós vécé. A padlófűtés csövei olyan forrók
voltak, hogy a linóleum alatti ragasztó furcsa, gombára emlékeztető szagot árasztott, de
az épület szigetelése igen gyengére sikerült. Telente a padlón fekve jól megmelegedett
az oldalunk, de közben majd’ lefagyott az orrunk. Ha forró fürdőt akartunk venni,
forralnunk kellett a vizet.
Anyám elvégezte a szokásos átalakítást, kicserélte a tapétát és a bútorokat. Szívesen
tette. Boldog volt, hogy visszaköltöztünk Hjeszanba, és újra a családunk körében
lehetünk. Úgy éreztük, megtaláltuk a helyünket.
Hjeszan óriási fejlődésen ment keresztül, amíg távol voltunk. A kínai határnál zajló
illegális kereskedelem valósággal virágzott, és anyám is be akart szállni az üzletbe. Egy
helyi állami hivatalban talált állást, de a fizetése – ahogy az állami állásoknál
megszokott volt – alig ért valamit. Ő pedig komoly összegeket akart keresni, mint
Csinos néni, Pénz bácsi meg Ópium bácsi.
Úgy tűnt, Hjeszanban mindent be lehet szerezni – a különleges szeszes italoktól a
drága külföldi parfümökön és márkás nyugati ruhákon át a japán elektronikai
cikkekig –, csak éppen borsos áron. A csempészek a kínai oldalon lévő Csangpaj
megyéből a keskeny, sekély folyón keresztül hozták át az árut, amelyet aztán átadtak
koreai kapcsolatuknak, vagy a Csangpaj–Hjeszan Nemzetközi hidat használták (ezt a
helyiek csak Barátság hídnak nevezték). Ha a hídon át zajlott a csempészet, az északkoreai
vámosokat kellett lefizetni, ha a folyón át, akkor a határőröket. Amikor télen
befagyott a folyó, a csempészek a jégen lopakodtak át; az év többi részében éjszaka
gázoltak át a vízen, vagy akár fényes nappal is, ha a kulcsfontosságú pontokon őrködő
határőrök le voltak fizetve, és maguk is részt vettek az üzletben.
Mi láttuk a prosperitás jeleit. A kívülállóknak ez nem lett volna nyilvánvaló, mivel az
észak-koreaiak szegények, és nem akarják magukra vonni az állam figyelmét. Ha
valaki Kínából tekintett át a határon, éjszaka olyan várost látott, amely teljes sötétségbe

orult, csupán néhány petróleumlámpa pislogott az ablakokban, nappal pedig egy
szürke, sivár helyet, ahol az emberek örömtelenül bicikliznek munkába. De a jelek ott
voltak körülöttünk. A külföldieknek fenntartott szálloda, ahová a szüleim mintegy
ajándékképpen néha elvittek minket egy éjszakára (az igazgató jóban volt anyámmal),
mindig tele volt kínai vendégekkel. Reggelente együtt reggeliztünk velük, de soha nem
beszélgettünk, hátha figyelnek a besúgók vagy a Bowibu ügynökei. A város
dollárboltjában, amely a pályaudvarral szemközt működött, csak úgy hemzsegtek a
vásárlók, mivel itt keményvalutáért mindent megkaphattak, ami sehol máshol nem
volt megszerezhető, különösen nem az Állami Elosztórendszeren keresztül. Olyan volt
ez a hely, mint valami mesebeli barlang. Ámulattal néztem, milyen csillogó az áruk
csomagolása – külföldi sütemények, csokik lila meg ezüstszínű papírban, ami
ellenállhatatlanul vonzóvá tette őket, gyümölcslevek (narancs, alma, szőlő) átlátszó
üvegben, nyugati felirattal, amelyek valahonnan messziről, a bőség földjéről jöttek. Az
üzlet előtt úgy rajzottak az illegális valutaváltók, mint a legyek. Anyám egyszerűen
elsétált mellettük, nem üzletelt velük, azt mondta, becsapják az embereket,
újságpapírból vannak a pénzkötegeik, csak néhány valódi bankjegyet tesznek fölülre,
mert tudják, hogy ha valaki feketén vált pénzt, úgysem tehet panaszt sehol. Az állami
fodrászatba alig lehetett bejutni, annyi volt az előjegyzés, a nők daueroltatták a hajukat
(a hajfestés tiltott volt), és az állami éttermek is nagy forgalmat bonyolítottak. De a
pezsgés jeleit leginkább a szabadtéri piacokon lehetett megfigyelni.
A piacoknak ellentmondásos szerepük van az észak-koreai társadalom életében.
A kormányzat többször is megpróbálta betiltani őket, vagy legalábbis szigorúan
korlátozni a nyitvatartási idejüket, mivel Kim Dzsong Il, aki ekkor már az ország
tényleges vezetője volt az apja helyett, kijelentette, hogy a piacok mindenféle
szocializmusellenes tevékenység melegágyai. (Ebben egyébként igaza volt.) De miután
az Állami Elosztórendszer nem működött rendesen, és az emberek a létszükségleti
cikkekhez sem mindig jutottak hozzá, a piacokat mégsem lehetett megszüntetni.
Időnként előfordult, hogy valamilyen, Phenjanból elrendelt razzia miatt a piacok
előzetes értesítés nélkül bezártak, de aztán pár nap múlva újra kinyitottak; olyanok
voltak, mint az életerős, termékeny gyomnövények. A piaci árusítást szabályozó
törvények folyton változtak. Évekig tilos volt rizst árulni, mert ezt a szentként tisztelt
terményt csakis a Nagy Vezér oszthatta szét. De amikor én megfordultam a piacon –
rendszeresen jártunk oda anyámmal –, rizst is lehetett kapni, no meg húst, zöldséget,
konyhai edényeket, kínai ruhákat, kozmetikumokat és – titokban, pult alól – külföldi
popzenei magnókazettákat, bár ez utóbbiak mind az eladónak, mind a vevőnek óriási
kockázatot jelentettek. A legjobb minőségűnek a japán árukat tartották. Ezután a dél-

koreai termékek következtek (de az ősellenség címkéit, márkajelzéseit gondosan
eltávolították róluk), majd végül a kínaiak.
Anyám nem vesztegette az időt. Rövid idő alatt kapcsolatokat épített ki a folyó túlsó
partján, Csangpajban élő kínai kereskedőkkel, és megrendelte az átküldendő árukat,
amelyeket majd tekintélyes haszonnal adhat el. Két legfőbb üzleti partnerét An úrnak
és Csang úrnak hívták, mindketten koreai-kínaiak voltak, és mindkettejüknek háza volt
a folyóparton, a kínai oldalon.
Anyám szépen fejlődő üzleti tevékenységével állt összefüggésben, hogy a Hjeszanba
érkezésünk utáni második évben egyszer engem is elvitt egy jósnőhöz.
Rendkívül korán keltünk, még sötét volt. Apám és Minho aludt még. Tavasz volt, a
kihalt, piszkos utcákon élénkzöld rügyek fakadtak a fák ágain. A pályaudvarra siettünk,
hogy elérjük az ingázók első vonatát, és elmenjünk vele abba a Teocshon nevű faluba,
ahol a jósnő lakott.
Anyám sok efféle praktikát ismert, és rengeteg pénzt költött rájuk. Engem ingerültté
tett, hogy ilyen korán kellett felkelnem, de anyám azt mondta, a szellemekkel
leginkább hajnalban lehet kapcsolatba lépni.
– Ilyenkor a jósnő is pontosabban látja a jövőt.
Azért is mentünk olyan korán, mert anyám el akarta kerülni a sorban állást. Máskor
már az is megesett vele, hogy nem találta otthon a jósnőt. A szomszédja azt mondta,
elvitte egy sötétített ablakú Mercedes, hogy valamelyik magas rangú pártvezetőnek
jósoljon. Észak-Korea ateista ország. Ha valakit rajtakapnak, hogy Bibliát tart a házában,
akár halálra is ítélhetik, vagy élete végéig büntetőtáborba kerülhet. A spirituális
buzgalom egyetlen engedélyezett megnyilvánulása a Kim-imádat. A sámánok és a
jósnők tevékenysége is tiltott, a rezsim magas rangú káderei mégis kikérik a
véleményüket. Azt beszélték, hogy még maga Kim Dzsong Il is tanácsot szokott kérni
tőlük.
A jósnő háza ősrégi, földszintes, favázas, zsúptetős vályogház volt. Nem is tudtam,
hogy még léteznek ilyen épületek. A falak kissé megdőltek, és dohos szag terjengett
odabent. A kócos, sűrű hajú jósnő sem volt éppen fiatal. Egyedül nevelte az unokáját.
– Üzleti ügyben volna kérdésem – suttogta anyám. – A kínai üzlettársamnak vannak
bizonyos árui. Azt szeretném tudni, mikor vegyem át őket.
Vagyis anyám azt akarta tudni, melyik a legalkalmasabb nap a csempészetre, ha nem

akar bajba kerülni. Olykor, ha a dátum már előre meg volt beszélve, anyám a
balszerencse elhárítására szertartást rendelt, amiért persze fizetni kellett.
A jósnő egy marék rizst öntött az asztalra, majd a körmével kisebb adagokba
rendezte a rizsszemeket. Alaposan megvizsgálta az így kialakult kupacokat, aztán pergő
nyelvvel hadarni kezdett. Nem tudtam, hozzánk intézi-e a szavait vagy a szellemekhez.
Aztán elárulta, melyik nap a legalkalmasabb az áruk fogadására.
– Amikor aznap elhagyod a házat, bal lábbal kell átlépned a küszöböt. Aztán szórj szét
egy kevés sót, és könyörögj jó szerencséért a hegyi szellemhez.
Anyám bólintott. Meg volt elégedve.
– Ő a lányom – mutatott be, aztán megmondta az asszonynak a születésem pontos
időpontját. A jósnő olyan átható tekintettel meredt rám, hogy megijedtem. Aztán
színpadiasan lehunyta a szemét.
– Értelmes gyerek a lányod – jelentette ki. – A jövője kapcsolatban áll a zenével.
Idegen földön termett rizst fog enni.
Akkor kelt fel nap, amikor hazafelé menet az állomásra tartottunk. Csípős, de
kristálytiszta volt a levegő. A hegycsúcsok élesen váltak ki az ég hátteréből, de lejjebb
fehér köd lebegett a fenyők között. Anyám a kezemet fogva, lassan lépkedett a
földúton. A jóslat járt az eszében. Az „idegen földön termett rizs” kifejezést úgy
értelmezte, hogy a tengeren túl fogok élni. Aztán felsóhajtott, rájött, hogy valószínűleg
csak pénzkidobás volt az egész. Észak-Koreában egyetlen hétköznapi ember sem
utazhatott külföldre, az emigrációról nem is beszélve. Mindig így van az ember a
jósokkal. Mondanak valamit, mi meg eldöntjük, mit hiszünk el belőle. Én például
nemigen hittem a csempészet napjával kapcsolatos jóslatban, viszont azt, amit rólam
mondott a jósnő, hajlamos voltam elfogadni. Magam is úgy véltem, hogy a zenében
rejlik a jövőm. Magántanártól tanultam harmonikázni, és jól haladtam. A harmonika
népszerű hangszernek számít Észak-Koreában, még a II. világháború végén terjedt el,
amikor a félsziget északi részén a szovjet Vörös Hadsereg orosz csapatai állomásoztak –
bár a párt azt hirdette, hogy a mi kultúránkat soha nem érte idegen hatás. Azt
gondoltam, az idős asszony jóslata azt jelenti, hogy hivatásos harmonikajátékos leszek,
és egy másik megyéből való férfi lesz a férjem. Talán Phenjanban fogok élni. Ez maga
lett volna a valóra vált álom. A fővárosban csak a kivételezettek lakhattak. Hetekig
ábrándoztam erről, míg be nem következett egy váratlan esemény, amely véget vetett
az álmodozásomnak, sőt az egész gyerekkoromat beárnyékolta.

8
A TITKOS FÉNYKÉP
A jósnőnél tett látogatásunk után pár hónappal, a nyári tanítási szünetben anyám
elvitte valahová Minhót, engem pedig egész napra a nagyanyámnál hagyott.
A nagyanyám elragadó, okos asszony volt, és rengeteg történetet mesélt. Ezüstös haját
régi koreai szokás szerint hajtűvel tűzte kontyba. Ezen a napon azonban egy olyan
történetet beszélt el nekem, amely teljesen feldúlta a lelkemet.
Még ma sem értem igazán, miért tette. Nem volt rosszindulatú. És nem hiszem, hogy
kezdett meggyengülni az agya, elfelejtette, mi az, amit titokban kellene tartania.
Egyetlen magyarázatot tudok elképzelni: azt gondolta, jobb, ha minél előbb megtudom
az igazat, mert kislányként könnyebben elfogadom, mint ha később, felnőtt nőként
döbbenek rá. Mindenesetre ha így gondolta, borzasztó hibát követett el.
Szombat délelőtt volt, a meleg időben tárva-nyitva voltak az ablakok meg az ajtó. Az
udvarban szajkók hangoskodtak, vizet ittak egy tálból. Az asztalnál ültünk, amikor a
nagyanyám egyszerre átható tekintettel nézett rám, aztán halkan megszólalt:
– Tudod, apád nem az igazi apád.
Nem is értettem, mit beszél.
Átnyúlt az asztal fölött, és megszorította a kezem.
– A neved Kim. Nem Pak.
Hosszú csönd következett. Nem értettem, hová akar kilyukadni, talán még halványan
el is mosolyodtam. Biztosan csak viccel. Anyámhoz hasonlóan neki is jó humorérzéke
volt.
Zavaromat látva hozzátette:
– Ez az igazság.
Felállt, és odament a vitrinhez, ahol a legszebb táljait és tányérjait tartotta.
A bútornak volt egy alsó fiókja. Nagyanyám merev derékkal lehajolt. Láttam a
nyakában a zsinórt, amelyen a párttagkönyvét tartotta. Előhúzott egy kartonborítékot,
és a kezembe nyomta. Dohos szaga volt.
– Bontsd ki.
Belenyúltam a borítékba, és kihúztam belőle egy fekete-fehér fényképet. Esküvői kép

volt. Azonnal felismertem rajta anyámat. Ő volt a középen álló, gyönyörű
cshimacsogorit viselő menyasszony. De a jelenetet nem tudtam értelmezni. A mellette
álló vőlegény nem az apám volt. Hanem egy magas, jóképű, hátrafésült hajú férfi
nyugati stílusú öltönyben. Mögöttük Kim Ir Szent ábrázoló bronzszobor magasodott
kitárt karral, mintha csak a forgalmat irányítaná.
Nagyanyám az öltönyös vőlegényre mutatott.
– Ő az apád. Ez a hölgy pedig… – mutatott egy gyönyörű nőre a férfi jobbján – a húga,
a nagynénéd. Filmszínésznő Phenjanban. Nagyon hasonlítasz rá – mondta, majd nagyot
sóhajtott. – Az igazi apád rendes ember volt, és nagyon szeretett téged.
Mintha hirtelen besötétedett volna a szobában. Minden kapcsolatomat elvesztettem a
valósággal. Teljesen elveszetten lebegtem a valószerűtlenné vált világban.
A nagyanyám elmagyarázta: anyám annyira szerette apámat, hogy nem tudott
együtt élni a férjével, az én biológiai apámmal. Elvált tőle.
Az apám nem az apám? Könnyek szöktek a szemembe. Hogy mondhat ilyet?
Nem szóltam. De nagyanyám mintha olvasott volna a gondolataimban, tudta, mit
akarok kérdezni. Én egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Azt hiszem, ha
kinyitottam volna a számat, darabokra hullottam volna.
– Minho a féltestvéred – bólogatott a nagyanyám.
Tágra nyílt szemmel meredtem rá, de ő csak folytatta.
– Pár éve, amikor anyád meglátogatta Pénz bácsit Phenjanban, véletlenül összefutott
az utcán az igazi apáddal…
Végigfutott a hátamon a hideg. Nem tetszett, hogy apámnak nevezi azt az embert.
– Anyádnál volt egy fénykép rólad, amit megmutatott neki. Ő egy szót sem szólt. Csak
hosszan nézte, aztán se szó, se beszéd, a zsebébe csúsztatta, és elment. Úgyhogy most
ott van nála a fényképed. – Nagyanyám kinézett az ablakon, tekintete a távolban
magasodó hegyekre vándorolt. – Ez után az eset után írtam a húgának, a színésznőnek,
hogy megtudjam, mi történt az apáddal. Azt válaszolta, hogy a válás után nem sokkal
újranősült, és két ikerlánya született. Az egyiknek a Csihe nevet adta, a te eredeti
nevedet.
Tehát eredetileg a Csihe nevet viseltem.
Ekkor árnyék futott át nagyanyám arcán.
– Nem lett volna szabad ezt tennie.
Az észak-koreai babona szerint, ha valaki újraházasodik, és a második házasságából
született gyerekének ugyanazt a nevet adja, mint az előző házasságából valónak, akkor
az a gyerek, aki másodikként kapta a nevet, meghal.
– A kislány még egészen kicsi volt, amikor hirtelen megbetegedett és meghalt.

Kábultan hagytam el nagyanyám házát. Üresnek, dermedtnek éreztem magam, sírás
környékezett. A nagyanyám nem mondta, hogy titokban kell tartanom mindezt, de én
tudtam, hogy sosem fogok beszélni róla sem anyámnak, sem apámnak, sem másnak.
Túl kicsi voltam, nem is sejtettem, hogy épp az tett volna jót, ha beszélek róla.
Magamba temettem a dolgot, és az rágni kezdte a szívemet. Végtelenül össze voltam
zavarodva. Egyetlen dolgot értettem csak: azt, hogy az apai nagyszüleim emiatt olyan
ridegek velem, miközben Minhóval nem győznek kedveskedni. Ő vér a vérükből. Én
nem.
Amikor hazaértem, Minho a földön ült, és színes ceruzákkal rajzolt. Amikor
megláttam, mit rajzol, megdöbbentem, és megint könnyek szöktek a szemembe. És
elfogott a düh. Gyerekes, bájos rajz volt, pálcikaemberek formájában ábrázolta
négytagú családunkat, amint kézen fogva állunk a ragyogó nap alatt. A napban egy
szemüveges férfi arca volt – Kim Ir Szené.
Minho ekkor ötéves volt. Jó természetű kisfiúvá cseperedett, szívesen segített
anyánknak. Nagyon aranyos mosolya volt. De ekkor az az érzésem támadt, hogy
üvegfal választ el minket. Ő csak a féltestvérem.
Ekkortól kezdve megváltozott a kapcsolatunk. Folyton kötözködtem vele,
verekedéseket provokáltam, amelyekben ő sosem győzhetett. Ma már szégyellem ezt.
Anyám egyre csak azt kérdezgette:
– Mi ütött beléd? Miért nem tudsz úgy viselkedni, mint Minho?
Hosszú évekbe telt, mire éretten fel tudtam dolgozni azt, amit a nagyanyámtól
megtudtam, és újra közelebb kerültem az öcsémhez.
Aznap este vacsora közben egy szót sem szóltam. Anyám Csinos néni valamelyik
üzleti vállalkozásáról fecsegett; Minhóra rászóltak, hogy ne hadonásszon az
evőpálcikáival; apám szokás szerint nyugodt volt, mintha semmi se változott volna.
A végén megkérdezte:
– Mi bajod? Olyan csöndes vagy, mint egy kisegér.
A tányéromba bámultam. Nem tudtam apámra nézni.
Észak-Koreában a család a legfontosabb. A vérségi leszármazás a legfontosabb.
A szongbun a legfontosabb. Ez az ember nem az apám.
Eltávolodtam tőle, elhúzódtam, azt gondoltam, már nem szeretem. A fájdalom ültette
a fejembe ezt a gondolatot.
Kerülni kezdtem apámat.

9
HOGYAN LEGYÜNK JÓ KOMMUNISTÁK?
Csatlakoztam az utcán gyülekező gyerekekhez. Egyikünk sem késett el soha.
Megigazítottuk vörös nyakkendőnket, aztán sorba rendeződtünk. Az osztálytitkárunk,
aki egyben a menetet is vezette, a magasba emelte a vörös lobogót, mi pedig a karunkat
lengetve masírozni kezdtünk mögötte, és torkunk szakadtából énekeltünk:
Ki az a partizán, aki páratlanul nagy tetteket vitt végbe?
Ki az a hazafi, akinek tettei örökké élnek?
1992 szeptemberében megkezdtem a felső tagozatot Hjeszan​ban, és minden reggel
nyolckor ott meneteltem a többiekkel. Annyira jól ismertük a dalokat, hogy azonnal a
megfelelő hangnemben zendítettünk rá.
Szívünknek oly drága dicső tábornokunk neve,
Szeretett Kim Ir Szenünk örökös hírneve!
Ekkor már zavart az egykor hőn áhított vörös nyakkendő. Anyámtól megtanultam,
hogy nagy gondot kell fordítanom a megjelenésemre. Utáltam az unalmas észak-koreai
ruhákat. Másképp akartam kinézni, mint a többiek. Az előző tavasszal történt incidens
után a testemmel is tudatosabban kezdtem foglalkozni.
Anyám eljött értem az iskola elé, hogy együtt ebédeljünk. Az épület előtt üldögéltünk
a napfényben, rizsgombócokat ettünk a folyóparton, amikor az első emeleti
osztálytermünk ablakából kikiabált egy fiú, de olyan hangosan, hogy még Kínában is
hallották:
– Hé, Minjong, milyen ronda az anyád! Nem úgy, mint te!
Mögötte felharsant a többi fiú nevetése. Csak tizenkét éves voltam, de elvörösödtem
dühömben. Addig meg se fordult a fejemben, hogy anyám ne lenne szép. Sokkal
megalázóbbnak éreztem a dolgot, mint ő. Anyám egyszerűen elnevette magát, és azt
mondta, nyugodjak meg. Aztán megcsipkedte az arcom, és hozzátette:
– A fiúk kezdenek felfigyelni rád.

Az iskolában koreait, matekot, zenét, művészetet és „kommunista etikát” tanultunk. Ez
utóbbi az észak-koreai nacionalizmus és a konfuciánus hagyomány különös keveréke
volt, és azt hiszem, nem sok köze lehetett a nyugati értelemben vett
kommunizmushoz. Oroszt, kínai írást, földrajzot, kémiát és fizikát is tanulni kezdtem.
Apám fontosnak tartotta a kínai kalligráfiát, és ezen a téren különösen szigorú volt
velem. A koreai és a japán nyelvben sok szó származik a régi kínaiból, és bár a három
nyelv idővel különbözőképpen fejlődött, a három nép gyakran tapasztalja, hogy írott
formában képesek kommunikálni egymással. Engem nem nagyon érdekelt ez a
tantárgy, akkoriban inkább a fiúkon meg a ruhákon járt az eszem. Nem is sejtettem,
hogy eljön majd az az idő, amikor gondolatban nem győzök hálálkodni apámnak,
amiért rávett, hogy tanuljak kínaiul. Valóságos kincset adott a kezembe. Egy napon
életmentőnek bizonyult ez a tudásom.
A legalaposabban azonban a Nagy Vezér és a Kedves Vezető életét és gondolatait
tanulmányoztuk. A tananyag nagy részét a Kim-kultusz tette ki. Az általánosban még
csak „Kim-tevékenységeket” gyakoroltunk, a középiskolában viszont már komolyan
elmélyedtünk ebben a tárgyban. Az iskolában volt egy terem, amelyet Kim Ir Szennek,
Kim Dzsong Ilnek és Kim Dzsong Il anyjának, Kim Dzsongszuknak szenteltek. Ez volt a
legtisztább helyiség az egész iskolában, itt használták a legjobb építőanyagokat,
amelyeket a szülők kötelező hozzájárulásaiból vásároltak. Használaton kívül mindig
zárva tartották az ajtót és az ablakokat, nehogy por szálljon a fényképekre. Mielőtt
bementünk, le kellett vennünk a cipőnket, és csakis fehér zokniban léphettünk be.
A történelemoktatás felületes volt. A múlt nem volt kőbe vésve, időnként átírták.
A szüleim még azt tanulták az iskolában, hogy I Szunsin admirális, akinek sikerült
visszavernie a hatalmas erőkkel támadó japán hódítókat a 16. században, a koreai
történelem egyik legnagyobb hőse volt. Mire én kerültem iskolába, az admirális már
jóval jelentéktelenebb figurának számított. Azt tanultuk, hogy I mindent megtett
ugyan, de a társadalom akkoriban még elmaradott volt, és a koreai történelemben
egyetlen kiemelkedő figura sem létezett, amíg meg nem jelent Kim Ir Szen, az
emberiség történetének legnagyobb hadvezére.
A tanárok mindent mély meggyőződéssel adtak elő. Az órák során csak a tanár
tehetett fel kérdéseket. Ilyenkor a felszólított diáknak fel kellett pattannia, és
vigyázzállásban úgy kellett elharsognia a választ, mintha egy század katonát

vezényelne. Nem várták el tőlünk, hogy bármiről is önálló véleményt alakítsunk ki,
vagy vitatkozzunk, netán értelmezzünk valamilyen gondolatot. A lecke csaknem
mindig abból állt, hogy kívülről meg kellett tanulni valamit. Ez nekem könnyen ment,
így gyakran osztályelső voltam.
A propaganda minden tantárgyba beszivárgott. A földrajzkönyvünkben olyan képek
voltak, amelyek apró, a szárazságtól megrepedezett talajú parcellákat ábrázoltak.
– Ilyen egy átlagos gazdaság Dél-Koreában – magyarázta a tanár. – A gazdálkodók
nem tudnak rizst termeszteni ezeken a földeken. Ezért szenvednek az emberek.
A matekkönyvben is gyakran érzelmi színezetet kaptak a feladatok. „A Nagy
Honfelszabadító Háború egyik csatájában a Koreai Népi Hadsereg három bátor
katonája harminc aljas amerikai imperialistával végzett. Milyen arány állt fenn a
harcoló katonák között?”
Amerikáról csakis negatív dolgokat tanultunk. A rajzfilmekben vicsorgó sakálként
ábrázolták az amerikaiakat. A propagandát szolgáló plakátokon soványak voltak, mint
a piszkafa, horgas orruk és szőke hajuk volt. Azt mondták róluk, hogy büdösek. Dél-
Koreából ők csináltak „földi poklot”, és azóta is bábkormányként irányítják az országot.
A tanárok minden adandó alkalommal emlékeztettek minket az amerikaiak
hitványságára.
– Ha egy jenki gazemberrel találkoztok az utcán, és cukorkával kínál, nehogy
elfogadjátok! – figyelmeztetett minket az egyik tanár felemelt mutatóujjal. – Ha
elveszitek a cukorkát, azt fogja hinni, hogy az észak-koreai gyerekek koldusok. És
bármit kérdez tőletek, vigyázzatok, még akkor is, ha a legártatlanabb kérdésekről van
szó.
Összenéztünk az osztálytársaimmal. Még sosem láttunk amerikait. Nem sok nyugati
fordult meg az országunkban, amerikai meg különösen nem, bár valami okból ez a
láthatatlan fenyegetés még rémisztőbbnek tűnt.
A tanár a folyó túlsó partján élő kommunista szövetségeseinktől, a kínaiaktól is óva
intett minket. Irigykednek ránk, nem szabad megbízni bennük. Ezt készséggel el is
hittem, mivel a piacon látott kínai áruk gyakran kétes minőségűek voltak.
A Hjeszanban keringő, rémisztő városi legendák is megerősíteni látszottak a tanárnő
szavait. Az egyik ilyen legenda azt állította, hogy a kínaiak embervérrel festik pirosra a
textíliákat. Ettől rémálmaim lettek. Az ilyen történetek anyámra is hatottak. Amikor
egyszer rovarpetéket talált valami fehérneműben, amit a piacon vásárolt, azon
tűnődött, vajon szándékosan tette-e bele a kínai gyártó.

Az első félév elején a tanárunk nagy bejelentést tett. Hamarosan megkezdődik a
felkészülés és a gyakorlás a tömegjátékokra, amelyek a nevelésünk szerves részét
képezik. Az ehhez szükséges edzés, szervezettség és fegyelem majd jó kommunistává
tesz minket. Példával is alátámasztotta, mire gondol. Kim Dzsong Il szavait idézte:
miután minden gyerek tudja, hogy egyetlen egyéni botlás több ezer résztvevő
munkáját teheti tönkre, ezért mind megtanulja, hogy az akaratát alá kell rendelnie a
közösségnek. Másképp fogalmazva ez azt jelentette – bár még túl kicsik voltunk ahhoz,
hogy megértsük –, hogy a tömegjátékok hozzájárulnak az egyéni gondolkodás
elnyomásához.
Egész évben izgalommal vártuk a tömegjátékokat, folyamatosan készültünk, csak a
leghidegebb heteket hagytuk ki. A gyakorlás az iskolaudvaron zajlott, ami a nyári
hőségben különösen megterhelő volt. A végső próbák a hjeszani stadionban zajlottak.
Az év legnagyobb ünnepe április 15. volt, Kim Ir Szen születésnapja. Én is részt vettem
dobosként a felvonuláson. Ezután a gyermeknapi torna és parádé következett június 2-
án. Ilyenkor nagy vörös zászlókat lobogtatva masíroztunk keresztül a városon.
A következő ünnep a Nagy Honfelszabadító Háborúra (a koreai háborúra) emlékező
Győzelem Napja volt július 27-én. Ezen a napon más iskolákkal együtt
tömegkórusokban énekeltünk. Nem sokkal ezután, augusztus 15-én rendezték a
tömegjátékokat a Felszabadulás Napja alkalmából (ilyenkor a japán uralom végét
ünnepeltük), majd a Pártalapítás Napja következett október 10-én. Az igazi oktatásra
vagy a magánéletre nem sok idő jutott az év folyamán.
Én nem szerettem ezeket a nagyszabású eseményeket. Fárasztóak voltak és
idegőrlőek. De senki sem panaszkodott, hiszen a részvétel úgyis kötelező volt.
A barátnőimmel a hjeszani stadionban rendezett tömegjátékok kartonlapos szekciójába
osztottak be minket. Több ezer, tökéletesen betanított gyerekből álltak a hatalmas
formációk. Különféle színű kartonlapokat kellett a magasba emelnünk – a zenével,
tánccal, tornával vagy meneteléssel gondosan összehangolva. Bár egyikünk se beszélt
róla, mindannyiunkat aggasztott annak a bizonyos „egyéni botlásnak” a lehetősége,
amely az egész formációt tönkretehette volna.
Én valósággal rettegtem ettől. Pedig rengeteget gyakoroltunk, a tökéletességig
csiszoltuk az előadást. Mindenki kapott egy nagy csomagot, benne a kartonlapokkal,
amelyeket meghatározott sorrendben kellett felemelnünk. A vezetőnk elöl mindig

feltartotta a következő lap számát. Amikor jelt adott, mindenki egyszerre emelte fel a
lapját. Az utolsó formáció a Nagy Vezér arcát jelenítette meg hatalmas méretben,
körülötte fényes aranykoszorúval, amelyet ide-oda mozgattak a gyerekek, hogy
szebben csillogjon. Mi magunk sosem láthattuk a képet, amelynek megformálásában
részt vettünk, de amikor a stadion megtelt, és hallottuk a tömeg moraját – több tízezren
skandálták folyamatosan, hogy „MANSZE! MANSZE! MANSZE!” („Éljen! Éljen! Éljen!”) –,
teljesen feltöltődtünk adrenalinnal.
A középiskola első évének végén mélyen meghatottak a koreai háború évfordulója
alkalmából rendezett ünnepségek. A nap az iskolában kezdődött, a tanáraink és az
igazgató tartottak beszédet az udvaron. Mikrofonba harsogták az ünnepélyes szavakat:
„1950. június 25-én hajnali három órakor, miközben az emberek álomba merültek, a
dél-koreai ellenség rátámadt hazánkra, és rengeteg ártatlan embert ölt meg…”
Amikor a beszédekben felidézték, hogyan gördültek át a tankok az országhatáron, és
hogyan mészárolták le otthonaikban a honfitársainkat, könnyekig meghatódtunk.
A dél-koreaiak áldozattá tettek minket. Felháborított ez az igazságtalanság, égtem a
bosszúvágytól. Valamennyiünkben ilyen érzések ébredtek. Az ünnepség után meg is
tárgyaltuk egymás közt, mit tennénk, ha egyszer összetalálkoznánk egy dél-koreaival.
A véget nem érő, kimerítő közösségi tevékenységek ellenére volt egy saját
birodalmam, ahová elmenekülhettem: a könyvek. Anyám szoktatott rá az olvasásra.
Voltak népmeséket, mítoszokat, tündérmeséket bemutató képeskönyveim. Megvolt
nekem a Monte Cristo grófja koreai változata, nagyon szerettem ezt a történetet – de a
cenzor összeragasztott néhány lapot, és nem bírtam szétválasztani őket. Az elnyomás
ellen küzdő hősökről szóló regények nem voltak betiltva, feltéve, hogy beleillettek az
észak-koreai forradalmi világképbe, ám a nem megfelelő részleteket kitörölték.
A középiskola második évében már az észak-koreai kémregényeket faltam. Némelyik
annyira magával ragadott, hogy késő éjszakáig olvastam gyertyafénynél. A legjobb
kémhistória egy Dél-Koreában dolgozó észak-koreai titkos ügynökről szólt. Az illető délkoreai
nőt vett feleségül, és sosem fedte fel előtte, ki is ő valójában. Közvetlenül a
titkosszolgálat műveleti vezetőjétől kapta az utasításokat, akivel sosem találkozott
személyesen, de idővel jó barátságba kerültek. A sztori csúcspontját az jelentette, hogy
a férfi rájött: a főnöke nem más, mint a saját felesége. A legjobb történetekben a
megoldás mindvégig nyilvánvaló volt, mégis teljes meglepetésként érte az olvasót.

A középiskola második évének elején egy este arra értem haza, hogy anyám ünnepi
vacsorát főzött, ez volt ugyanis apám első napja az új munkahelyén. Már tudtam egy
ideje, hogy apám elhagyja a légierőt, de ekkoriban nem sokat beszéltem vele, és
nemigen figyeltem oda arra, amit mondott. Amikor hazaért, először láttam civil
ruhában. Jól nézett ki, egészen más volt így. Már szinte el se tudtam képzelni a
szürkéskék uniformisa nélkül. Az új munkahelye egy katonai irányítás alatt álló
kereskedelmi vállalat volt. Széles mosollyal lépett be az ajtón, és bejelentette, hogy a
következő héten üzleti ügyben Kínába utazik. Meg is mutatta az új útlevelét. Sosem
láttam még útlevelet, de úgy tettem, mintha nem érdekelne. Anyám viszont repesett a
boldogságtól. Ha valakinek a férje külföldre utazhatott, az komoly előrelépést jelentett.
Felfelé tartottunk a társadalmi ranglétrán.
Én egyetlen, nem túl tiszteletteljes kérdést tettem fel apámnak a vacsora során. Azt
kérdeztem tőle, tulajdonképpen mit csinál ebben a remek új állásában. Kitérő választ
adott. Nyilvánvaló volt, hogy valami roppant titkos dologról van szó. A szememet
forgatva felálltam az asztaltól, ami feldühítette anyámat. Apám egy szót sem szólt.
Tudtam, hogy megbántottam, de jobban haragudtam rá, mint valaha. Már megint
titkolt előlem valamit. Amióta csak megtudtam az igazságot a származásommal
kapcsolatban, mit sem enyhült a fájdalom. Nem fogtam fel, hogy apám valójában
engem akar megóvni azzal, hogy nem beszél a munkájáról.
Ezután többször is üzleti útra ment Kínába, néha egy-két éjszakára is ott maradt.
Nagy szerencse, hogy a tűzeset éjjelén éppen otthon volt.
Nagyjából két hónappal az ünnepi vacsora után történt. Nagyon korán lefeküdtem,
mert kimerített a tömegjátékokra való felkészülés, minden tagom fájt. Már ott aludtam
Minho mellett, amikor anyám kiáltozása felébresztett, aztán apám berontott a szobába.
Mögötte narancsszínű lángok lobogtak, és mindent beterített a kerozin szaga. Semmink
sem maradt, csak a ruha, ami rajtunk volt, meg a portrék, amelyeket apám lekapott a
falról, mielőtt beomlott a tető. A képeskönyveim, a regényeim, szeretett harmonikám
és gitárom mind odavesztek.
De volt még egy kincsem, amely megsemmisült a tűzben. Egy olyan veszedelmes
tárgy, amely munkatáborba juttathatott volna minket. Visszatekintve azt kell
mondanom, a tűzvészt akár szerencsés fordulatnak is nevezhetjük.

10
„A SZIKLÁS SZIGET”
Pár hónappal a tűzvész előtt az egyik barátnőm összehívta szoros baráti társaságunkat
az iskolaudvarra. Általában nálam idősebb, az enyémhez hasonló családi hátterű
lányokkal barátkoztam. A szóban forgó barátnőm a város rendőrfőnökének lánya volt,
és azt hallotta, hogy bizonyos kereskedőknél – pult alól – illegálisnak számító dél-koreai
popzenei kazettákat lehet venni.
Hamarosan be is szereztünk néhányat ebből a hihetetlenül izgalmas csempészáruból.
Az elsők között voltunk Észak-Koreában, akik meghallgathatták ezeket a slágereket.
Hétvégenként néhányan a társaság egyik tagjánál gyülekeztünk, és amikor a szülők
meg a testvérek nem voltak otthon, táncoltunk, és hangosan énekeltük az olyan délkoreai
énekesek számait, mint Csu Hjonmi és Hjoncshul. Forogtunk-pörögtünk,
riszáltuk a csípőnket, hangosan bömböltettük a zenét. A mozdulatainkat mi magunk
találtuk ki, igazából nemigen tudtuk, hogyan szoktak a popzenére táncolni. Elvileg nem
lett volna szabad élveznünk az ősellenség zenéjét, de fel sem fogtuk, micsoda óriási
bűnt követtünk el, amíg el nem terjedt a hír Hjeszanban, hogy néhány helybéli nőt
munkatáborba küldtek, mert dél-koreai popzenére buliztak. A baráti társaságuk egyik
tagja feljelentette a többieket.
Attól kezdve csak otthon, egyedül, az ágyamban hallgattam a kazettákat.
A kedvenc számom címe „A sziklás sziget” volt, egy Kim Vondzsung nevű énekes
adta elő. A dal egy szerelmes nőről szólt, a refrén így hangzott:
Még ha nem is tetszem neked, nagyon szeretlek,
Még ha nem is ébredek fel, nagyon szeretlek…
Imádtam ezt a giccset. A kamaszszerelem volt a témája, és mélyen megérintette a
szívem, tele voltam vágyakozással. Megváltoztatott, úgy éreztem tőle, lassan felnőtt
leszek. Az észak-koreai zene sosem keltett bennem ilyen érzéseket. A mi országunkban
is létezett popzene, de a számok olyan címet viseltek, mint „Tábornokunk ölelő karjai
közt van a mi boldogságunk” vagy „Előre, ifjúság!”. A hideg kirázott tőlük.
Megtanultam harmonikán eljátszani „A sziklás szigetet”. Vigyáztam, hogy halkan

játsszam, csukott ajtó és ablak mellett, de egyik reggel, amikor éppen ezt gyakoroltam,
hangosan kopogtak a bejárati ajtón.
Megdermedtem.
Az egyik szomszédunk állt az ajtó előtt. Épp munkába indult. Azt mondta, hallott
játszani.
Jeges félelem szorította össze a gyomromat. Fel akar jelenteni? Vagy csak
figyelmeztet? De legnagyobb meglepetésemre a férfi elmosolyodott, és azt mondta,
meghatotta a dalom, és erőt adott neki. Aztán visszaült a kerékpárjára, és elhajtott.
Nagyon furcsán hangzott, amit mondott. Még ma sem tudom, tisztában volt-e vele,
hogy egy dél-koreai dalt játszottam, és így akart-e jelet adni, mintha titokban
megszorította volna a kezem.
Pár hónap múlva, mire a tiltott kazetták a házunkkal együtt a tűz martalékai lettek,
már valamennyi dalt kívülről tudtam. „A sziklás sziget” dallama és szövege sokszor
vigasztalt az elkövetkező időkben.
A dél-koreai popdalokból felderengett előttem az Észak-Korea határán túl elterülő
világ. Ha tudatosabb lettem volna, észreveszem a jeleket, amelyek azt mutatták, hogy a
külső világ drámai változásokon megy keresztül – olyan változásokon, amelyek az
eddiginél jóval szorongatottabb helyzetbe hozták a rezsimet. Sejtelmem sem volt arról,
hogy az oroszok hagyták összeomlani a kommunizmust a Szovjetunióban – méghozzá
„egyetlen lövés nélkül”, ahogy Kim Dzsong Il mondta később. De a történtek a mi
országunkra is hatással voltak, és a rezsim ezt egyre kevésbé tudta titkolni. Nekünk a
szüleim állásának és üzleti tevékenységének köszönhetően elég ennivalónk volt.
Egyelőre észre se vettem, hogy az Állami Elosztórendszer által biztosított
alapélelmiszer-fejadagok csökkennek vagy rendszertelenül érkeznek, és arra sem
figyeltem fel, hogy 1992-ben a kormányzat „Együnk kétszer egy nap!” jelszóval indított
kampányt, azt hirdetve, hogy a napi két étkezés egészségesebb, mint a három. Akik
eddig nem találtak külön pénzszerzési lehetőséget, azok teljesen az államra voltak
utalva, és a helyzetük romlani kezdett.
Úgy alakult, hogy a következő családi költözés olyan közel vitt minket a külvilághoz,
amilyen közel csak lehetett, mintha a sors azt akarta volna, hogy lessünk át a határon.
Az új házunk közvetlenül a Jalu folyó partján állt. Ha a kapunk előtt eldobtam egy
követ, a víz fölött átrepülve Kínában ért földet.

11
AZ ELÁTKOZOTT HÁZ
Az új környéken keskeny sikátorokkal elválasztott, földszintes házak álltak. A miénk –
fehér falú, cseréptetős, fehér betonfallal körülvett ház – nagyobb volt, mint az eddigi
otthonaink. Három helyiség volt benne, mindegyik az épület teljes szélességét
elfoglalta, ezért csak a konyhán keresztül tudtunk bejutni a nappaliba, és azon át a
hátsó szobába, ahol mind a négyen aludtunk.
Anyámnak rengeteg pénzébe került ez a ház. Észak-Koreá​ban hivatalosan nincs
magántulajdonú ingatlan és ingatlan​piac, de a valóságban azok, akik különösen vonzó
vagy jó helyen lévő házat kapnak, gyakran eladják vagy elcserélik, ha jó árat kínálnak
érte.
Ez a ház tökéletes helyen volt anyám illegális üzletei szempontjából. Kína, ahonnan a
csempészárut beszerezte, mindössze pár méterre volt a házunktól, a folyó túlpartján.
A szaporodó betörések ellen azzal próbált védekezni, hogy megmagasította a ház körüli
falat, amely így több mint ötméteres lett, és vett egy félelmetes, kiképzett kutyát a
hadseregtől. A falba vágott kaput mindig gondosan zárva tartottuk. Összesen három
ajtón és öt záron kellett átküzdenünk magunkat ki- és belépéskor. A házunk előtt, a
kapunktól alig öt méterre húzódott egy ösvény a folyóparton, ahol állandó őrjárat volt.
Ópium bácsi meg Csinos néni beugrottak hozzánk, és gratuláltak anyámnak. Jobb
helyet keresve sem találhatott volna, mondták.
Minhót nagy izgalommal töltötte el az új ház. Enyhe, kellemes ősz volt, és a
beköltözésünk napján azt látta, hogy vele egykorú fiúk játszanak a folyóban a túlparti
kínai fiúkkal, miközben az anyák ruhát mosnak a parton. A legtöbb észak-koreai
számára az országhatár áthághatatlan akadályt jelent. Az országunkba lehetetlen
bejutni a környező államokból. Itt meg öt-, hat-, hétéves fiúk úgy cikáztak a két part,
Észak-Korea és Kína között, mint a halak vagy a madarak.
Másnap anyám elment, hogy bemutatkozzon a szomszédoknak. Ám attól, amit
hallott tőlük, elakadt a lélegzete. Sápadtan és dühösen tért haza.
– A ház el van átkozva – jelentette ki, miközben a földre roskadt, és a kezébe temette
az arcát. – Szörnyű hibát követtem el.

Az egyik szomszéd elmesélte neki, hogy az előző lakók egyik gyereke meghalt egy
balesetben. Anyám egészen addig azt hitte, szerencsés volt, hogy rátalált erre a helyre,
pedig a lakók azért akarták olyan sietve eladni, hogy megszabaduljanak a tragédia
emlékétől és a balszerencsétől. Próbáltam vigasztalni, de ő csak a fejét rázta, és nagyon
elkeseredettnek tűnt. A babona olyan mélyen gyökerezett a lelkében, hogy a józan ész
itt mit sem ért. Félig-meddig magam is hittem az átokban. Anyám sok hiedelmét
átragasztotta rám. Már láttam, hogy hamarosan újra felkeresi a jósnőt, és egy
tekintélyes összegért megpróbálja vele levetetni az átkot.
Anyám szokás szerint megint kitatarozta, majd gyorsan berendezte a házat. Ekkor
jött szokásba, hogy aki megengedhette magának, Kínából hozott hűtőszekrényt
vásárolt, de anyám nem akarta magára vonni a hatóságok figyelmét. Ezért naponta
kellett élelmiszert vásárolnunk, amelyet csaknem mindig a helyi, félhivatalos piacokon
szerzett be, nem az Állami Ellátórendszeren keresztül. Anyám hivatali főnökét nemrég
munkatáborba küldték, mert az ellenőrök a lakásán járva megállapították, hogy
kenőpénzt fogadott el, ezért anyám különösen óvatos volt. Sosem halmoztunk fel
nagyobb rizskészletet otthon – 20–30 kilónál ritkán volt több a házban.
Egyetlen luxuscikket vásároltunk az új házba, egy Toshiba márkájú színes televíziót,
ami igazi státuszszimbólumnak számított. A tévé hatalmas változást hozott az
életembe, nagymértékben kiszélesítette a horizontomat, mint ahogy Minhóét is. Nem
az ott látott „hírek” miatt – Észak-Koreában egyetlen csatorna létezett, a Koreai
Központi Televízió, amelyben örökösen a Nagy Vezért meg a Kedves Vezetőt mutatták,
amint gyárakat, iskolákat vagy gazdaságokat látogatnak, és iránymutatással látják el az
ott dolgozókat minden témában, legyen az műtrágya vagy női cipő. Nem is a
szórakoztató műsorok miatt – ezek régi észak-koreai filmek voltak, úttörőzenekarok
műsorai, vagy hatalmas katonakórusok, amelyek a forradalom és a párt dicséretét
zengték. A tévé vonzereje abban állt, hogy venni tudtuk a kínai tévéadókat, amelyeken
szappanoperákat és mindenféle kívánatos termékről áradozó reklámokat láthattunk.
Bár a mandarin nyelvet nem értettük, a puszta képek is ablakot nyitottak egy egészen
másféle világra. Külföldi tévéadókat nézni szigorúan tilos volt, és nagyon súlyos
bűnnek számított. Anyám szigorúan lehordott minket, ha rajtakapott. De én nem
fogadtam szót. Takarót terítettem a tévére, és így néztem, amikor anyám nem volt
otthon vagy aludt.
Ekkoriban politikailag kényesnek számító területen laktunk. A kormányzat tudta,
hogy a folyóparton élő emberek gyakran engednek a kapitalizmus kísértésének, és
csempészárukkal kereskednek, bomlasztó hatású külföldi tévéműsorokat néznek, sőt
olykor disszidálnak is. Az itt lakó családokat szorosabb megfigyelés alatt tartotta a

Bowibu, mint másokat, és az árulás legkisebb jelére lecsaptak. A helyi rendőrségnek
naponta kellett jelentést tennie a gyanússá vált családokról. A törvénysértőket gyakran
kelepcébe csalták, így kapták el őket. Egy reggel, nem sokkal a beköltözésünk után, egy
kedves, barátságos férfi kopogott az ajtónkon, és azt mondta anyámnak, úgy hallotta,
hogy a jenkik nagy összegeket fizetnek, ha visszakaphatják a koreai háborúban elesett
katonáik földi maradványait. Nála van néhány csont, amelyek a megye különböző
részein kerültek elő a földből. Azt akarta tudni, segítene-e neki anyám, hogy
átcsempéssze a csontokat a határ túloldalára.
Anyám mindig nagyon óvatosan viselkedett, ha segítséget kértek tőle. Tudta, hogyan
dolgoznak a beépített Bowibu-ügynökök: egyszer csak beállítanak valami csábító
ajánlattal. Ezek az emberek semmiféle trükktől nem riadtak vissza. Hallottuk, hogy egy
magas rangú család komoly bajba került, amikor a gyerekeik iskolájában megjelentek
a nyomozók, és kedvesen megkérdezték: „Milyen jó filmet láttatok mostanában?”, mire
az egyik gyerek lelkendezni kezdett egy dél-koreai sikerfilmről, amelyet illegálisan
beszerzett videokazettán látott. Az említett esetben azonban anyámat a babonássága
mentette meg. Nem akarta, hogy az amerikai katonák megzavart szellemei kísértsék,
ezért azt mondta a férfinak, hogy nem tud segíteni.
November közepén, pár héttel azután, hogy az új házba költöztünk, leesett az első hó.
Apró, szúrós pelyhekben hullott egész álló nap. Kabátban, összegömbölyödve
feküdtünk a padlón, hogy ne fázzunk, amikor apám hazaért. Valahányszor Kínában
járt, mindig hozott valami apró luxuscikket, ami a legtöbb embernek elérhetetlen volt.
Hol jó minőségű vécépapír volt az ajándék, hol banán vagy narancs, ezeket ugyanis
nálunk szinte soha nem lehetett kapni. Ezúttal akkora csomagot hozott, hogy nem
voltam képes magamra erőltetni a szokásos unott kifejezést, amely apám jelenlétében
mindig ott ült az arcomon. Nagyon kíváncsi voltam, mi lehet a csomagban. Apám
ezúttal Minhónak és nekem hozott ajándékot. Az enyém egy életnagyságúnál nagyobb
baba volt selymes, platinaszőke hajjal és sápadt, nyugatias arccal. Gyönyörű, tarka
pamutszövetből készült, csipkeszegélyes ruha volt rajta. Olyan nagy volt, hogy alig
bírtam felemelni. Be kellett támasztanom az egyik sarokba az ágyam mellett. Anyám
azt mondta, hallotta, ahogy beszélgetek vele. Minho ajándéka egy Game Boy kézi
játékkonzol volt. Az öcsém szólni sem tudott az ámulattól az újdonság láttán. Senkit
sem ismertünk, akinek ilyen játéka lett volna.

Most már csak végtelen fájdalommal tudok arra a babára gondolni. Addigra kinőttem
már a babázásból, mégis olyan gyönyörű, nagyszerű ajándék volt. Ma már tudom,
apám megérezte, hogy elveszített, és valamiképpen megpróbálta újraépíteni a
kapcsolatunkat. Tudta, hogy valami közénk állt, és valószínűleg azt is sejtette, mi lehet
az. Annyi bizonyos, hogy nem érdemeltem meg az ajándékot.
Ez volt az utolsó dolog, amit kaptam tőle.

12
TRAGÉDIA A HÍDNÁL
Közeledett a tizennegyedik születésnapom, koreai számítás szerint. 1994 januárjában
jártunk, annak az eseményekben gazdag, tragikus évnek az elején, amely gyorsan
felnőtté tett.
Ekkor már majdnem olyan magas voltam, mint anyám. Jó formában voltam, sokat
mozogtam, nagyon szerettem sportolni – a korcsolyázás olyan jól ment, hogy még egy
versenyen is képviselhettem az iskolát, amikor pedig túl hideg volt, taekwondóztam.
A futásban is szép eredményeket értem el, még a hjeszani félmaratont is lefutottam.
A születésnapommal azonban nagyon rosszul indult az év.
Már régóta kísértettem a sorsot az öltözködésemmel. A tanárok nem nagyon
foglalkoztak vele, ha nem viseltem az iskolai egyenruhát – tudták, hogy mindig
számíthatnak anyámra, ha az iskolának pénzadományra vagy fűtőolajra van szüksége.
De már nem voltam gyerek, és egyre feltűnőbb lett, hogy kilógok a sorból.
Aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen.
Pár hónapja új tanár érkezett az iskolába. Kang tanárnőnek hívták, és fizikát tanított.
Fiatal, szúrós szemű, éles hangú nő volt. Amikor a születésnapomon belépett az
osztályba és jó reggelt kívánt, azonnal felfigyelt rám. Az összes lány iskolai egyenruhát
viselt, és mindnek rövid, legfeljebb vállig érő haja volt. Engem már messziről ki lehetett
szúrni dauerolt hajammal, rózsaszín kínai kabátomban és vadonatúj, hosszú, divatos
csizmámban.
A tanárnő szeme a csizmámra tapadt. Azonnal tudtam, hogy túl messzire mentem.
– Mi ez rajtad? – vont kérdőre az egész osztály előtt. – És különben is, miért nem vagy
egyenruhában, mint mindenki más?
– Ha anyámat nem zavarja, a tanárnő minek foglalkozik vele? – csúszott ki a számon
a meggondolatlan válasz.
Megfagyott a levegő a teremben.
– Hogy merészelsz feleselni velem? – visította, és odamasírozott a padomhoz. – Úgy
akarsz kinézni, mint valami rothadt kapitalista? Hát jó! – mondta, azzal meglendítette a
karját, és hatalmas pofont kent le nekem.

Az arcomhoz emeltem a kezem. A fülemben dobolt a vér. Remegtem a
felháborodástól. Anyám sosem pofozott meg. Kiviharzottam az osztályból, és sírva
rohantam haza.
Aznap, hosszú idő óta először, az apám nyújtotta vigaszra és biztonságra vágytam, de
ő megint csak nem volt otthon, üzleti útra ment Kínába. Valahányszor hazatért kínai
útjairól, egyre fáradtabbnak és levertebbnek tűnt. Anyám azt mondta, nem alszik.
Valami nem volt rendjén. Apám azt mondta neki, hogy úgy érzi, figyelik.
Csak mostanában ébredtem rá, hogy a nagy merészen viselt csizma meg a dauerolt haj
csupán a tünete volt annak a mélyebb, általános kiábrándulásnak, amely akkoriban
eltöltött. Ráuntam a „szervezeti életre” és a közösségi tevékenységekre, amelyek alól
senki sem vonhatta ki magát az országban. Annak idején élveztem a tömegjátékokat,
de ekkor már, tizennégy évesen nem voltam úttörő, a Szocialista Ifjúsági Szövetségbe
kellett belépnem. Ez megint csak fontos mérföldkőnek számított. Azt mondták,
kezdjünk el gondolkodni a jövőnkön, azon, miként szolgálhatnánk a hazánkat. Véget
ért a gyerekkorom.
A Szocialista Ifjúsági Szövetség tagjai katonai kiképzést kaptak. Katonai
gyakorlóruhába kellett bújnom, és éles lőszerrel tanultam lőni egy hjeszani lőtéren.
Annyira utáltam ezt, és anyám annyira féltett a fegyverrel felszerelt gyerekek között,
ahol könnyen történhetett volna baleset (néha történt is), hogy lefizette az iskola
vezetőit, így felmentést kaptam.
Az ideológiai oktatás még hangsúlyosabb lett. Példamutató ifjú kommunistákként
elvárták tőlünk, hogy még az eddigieknél is erősebben kötődjünk érzelmileg a Nagy
Vezérhez, és kezdjük elsajátítani a párt ideológiájának alapelvét, a dzsucsét (szabad
fordításban: önállóság), melynek lényegét hazánk elszigetelődése és minden külföldi
befolyástól való elzárkózása képezte.
Az iskolában tagja lettem a Szocialista Ifjúsági Szövetség egyik „sejtjének”. Azt
szerencsére megúsztam, hogy a Szocialista Rend Fenntartásának Brigádjához is
csatlakoznom kelljen – ők voltak azok az önkéntesek, akik az utcán ellenőrizték az
állampolgárokat, nem vétettek-e az ideológiai tisztaság ellen. 1994-re számos újabb
dolgot tiltottak be. Az ideológia őrei ekkor már azokra is lecsaptak, akik nyugati
felirattal ellátott, Kínában igen divatosnak számító ruhákat viseltek.
A tavasz elérkeztével már nem volt kibúvó a forradalmi kötelesség alól, amelyet

valamennyiünknek teljesítenünk kellett: el kellett zarándokolnunk a Pektu-hegy
környékén található szent helyekre. Rjanggang tartomány hegyei között folytatott
gerillaharcot Kim Ir Szen a japánok ellen az 1930-as és 40-es években. Ennek a nagy
jelentőségű eseménynek az emlékére a tartomány tizenegy megyéje közül hármat a
nagy ember feleségéről, apjáról, illetve nagybátyjáról neveztek el. Egész Észak-
Koreából jöttek ide úttörők és szocialista ifjak, hogy felkeressék a „szabadtéri
forradalmi múzeumot”, ahol szobrok és emlékművek hirdették a Nagy Vezér
győzelmeit, továbbá meglátogassanak egy közeli falut, Pocshonbót, ahol 1937-ben
százötven emberével megtámadta a helyi japán rendőrőrsöt. A csata a koreai
függetlenségi küzdelmek nagy fordulópontjaként vonult be az észak-koreai
történelembe, és Kim Ir Szen taktikai zsenialitásának bizonyítékaként tartották
számon, hiszen a Nagy Vezér a hatalmas túlerővel szemben is kivívta a győzelmet.
Az idegenvezetőnk megmutatta a fehérrel bekarikázott golyónyomokat a rendőrőrs
falán, meg azt a cellát, ahol a japánok megkínozták a kommunista partizánokat. Engem
az egész történet hidegen hagyott. Csak arra vágytam, hogy kiszabaduljak onnan.
Minden erőmre szükségem volt, hogy ne látszódjon az arcomon, mennyire
unatkozom.
Csak akkor éreztem újra gyereknek magam egyetlen pillanatra, amikor végre saját
szememmel láthattam a megőrzött faházat a fenyőfák alatt a Pektu-hegy oldalában, a
titkos gerillabázist, ahol Kim Dzsong Il született. Eszembe jutott, amikor megfestettem a
házat, az égen megjelenő csillagot és a Pektu-hegy fölött ívelő szivárványt. Ez a mesés
történet még mindig képes volt meghatni.
Elégedetlenkedésem többek között azzal a következménnyel járt, hogy Minhóval
egyáltalán nem javult a kapcsolatom. Az öcsém ekkor már általános iskolába járt
Hjeszanban. Amikor az évfolyamába járó fiúktól azt hallotta, hogy a bátyjaik szerint
nagyon helyes lány vagyok, bizonyára azt gondolta, valaki másról beszélnek. Továbbra
sem tudtam olyan jó kapcsolatot kialakítani vele, amilyet kellett volna. A lelkem
mélyén arra vágytam, bárcsak bátyám lenne, aki megvédelmez, nem kisöcsém, akire
vigyáznom kell. Minho ekkor hétéves volt, és nagyon vonzották a kalandok – erős volt
a gyanúm, hogy titokban magányos portyákra indul a folyó túlsó oldalára. Ugyanakkor
kitartó is tudott lenni. Ha valamilyen feladatot kapott, azt elvégezte, bármi történt is. Az
iskolájában egyszer azt a képtelenséget találták ki, hogy minden diáknak tíz-tíz kilót
kell összeszednie mindegyik fajta erdei gyümölcsből. Ő volt az egyetlen, aki teljesítette
a kvótát. Ilyen értelemben nem hasonlított rám, én ugyanis mindenféle ürügyet
kitaláltam, hogy elkerüljem a fizikai munkát, és ne kelljen összepiszkolnom a szép
ruháimat. Egyetlen közös tulajdonságunk volt, a jellegzetes hjeszani konokság, ami

anyánkat is jellemezte.
Pár nappal a Pektu-hegyi kirándulás után arra értem haza az iskolából, hogy anyám
roppant nyugtalanul járkál fel-alá a házban.
– Apád még nem jött haza – mondta, miközben hol összefonta a karját, hol leengedte.
Apámnak előző nap kellett volna megjönnie kínai üzleti útjáról. Anyám azt mondta,
indulás előtt különösen idegesnek tűnt. Eltelt két nap, és még mindig nem volt sehol.
A harmadik napra anyám idegroncs lett. Nem tudott pihenni, aludni, enni, egyszerűen
nem volt nyugta. Többször is próbált kapcsolatba lépni apám munkahelyével, de
mindig lerázták, azt mondták, majd értesítik.
Újabb nap telt el nyomott hangulatú várakozásban. Minho folyton azt kérdezgette,
nem tudná-e kideríteni valaki, hol van apánk.
Végre bekopogott hozzánk apám egyik kollégája. Rossz híreket hozott. Négy napja,
amikor hazafelé apám a Barátság hídnál átlépte az észak-koreai határt, letartóztatták.

13
NAPFÉNY A SÖTÉT VÍZEN
A hídnál Phenjanból érkezett férfiak várták apámat. A Katonai Rendészeti
Parancsnokság emberei voltak. Ez a szervezet független az Állambiztonsági
Minisztériumtól, vagyis a Bowibutól. Ez egy olyan titkosszolgálat, amely a katonákat
figyeli.
Újabb tíz nap telt el úgy, hogy nem kaptunk hírt apámról. Csak annyit tudtunk, hogy
őrizetben tartják, amíg üzleti tevékenységével kapcsolatban nyomozás folyik.
A külvilág előtt anyám a szokásos álarcát viselte, keménynek és racionálisnak
mutatkozott. Otthon gyenge volt, folyton sírt. Kezdett felkészülni a legrosszabbra.
Tudta, hogy az ilyen őrizetből kevesen kerülnek elő sértetlenül, pontosabban a
legtöbben egyáltalán nem kerülnek elő. Még sosem láttam ilyennek.
Ebben a nyugtalan állapotában mesélt el nekem egy családi történetet, amelyet addig
még sosem hallottam. Legidősebb nővére, Öreg néni házasságáról szólt. A nénikém
még a születésem előtt férjhez ment, és született három gyereke, de én erről nem is
tudtam. A férje kínai-koreai volt, és az 1960-as évek végén a kulturális forradalom elől
menekült el Kínából az általa megvalósult kommunista utópiának hitt Észak-Koreába.
Anyám azt mondta, kedves, becsületes, egyenes természetű ember volt. A nagyanyám
ellenezte, hogy a lánya egy külföldihez menjen feleségül, de Öreg néni kijelentette,
hogy ha nem lehet vele, inkább a halált választja. Így hát össze-házasodtak.
Pár év múlva a férjnek elege lett a propagandából, és azt mondta, vissza akar térni
Kínába. Öreg néni nem volt hajlandó elhagyni az otthonát, így a férje egyedül indult
útnak, de a határon megállították. Ha azt mondta volna a határőröknek, hogy csupán
látogatóba megy a családjához Kínába, és nemsokára visszatér Koreába, megúszta
volna. A becsületes természete lett a veszte. Megmondta a kihallgatóinak, hogy
kiábrándult Észak-Koreából. Azonnal, mindenféle per nélkül politikai büntetőtáborba
küldték. A nagyanyám ezután közbelépett a család érdekében. Kiharcolta, hogy Öreg
néni elválhasson a férjétől, és örökbe adhassa a három gyerekét. Ily módon a család
elkerülte azt a szégyent, hogy egy „bűnöző elemmel” áll kapcsolatban, ami súlyosan
ártott volna a szongbun-minősítésüknek, és nemzedékekre megbélyegezte volna őket.

Ez a szokás, ha valakinek a házastársa börtönbe kerül.
A három gyerek mind jó családba került. Egyikükből katonatiszt lett. Öreg néni
egyszer találkozott a felnőtt fiával, és elmondta neki a történetet. A fiú teljesen
megrendült, átölelte a nénikémet, kijelentette, hogy nem érdeklik a történtek, ő
mostantól kezdve az igazi anyját és testvéreit tekinti a családjának.
A fiú felkereste a büntetőtábort is, hogy találkozzon az apjával, de a kapunál tovább
nem jutott. A gulágon kétféle börtön van. Az egyikben „a munka eszközével történő
forradalmi átnevelésre” ítélt rabokat őrzik. Őket, ha megérik a büntetésük végét,
visszaengedik a társadalomba, bár életük végéig szoros megfigyelés alatt maradnak.
A másik fajta börtönből nincs visszatérés – ott halálra dolgoztatják a rabokat. A fiú attól
tartott, hogy az apja ilyen helyre került, és azóta is ott van.
Ez a történet mélységes szorongással töltött el. Ha nagy ritkán szóba hoztuk
valamelyik ismerősünket, aki összeütközésbe került a hatóságokkal, sosem elemeztük
a helyzetet, nem ítélkeztünk, nem tárgyaltuk ki, jogos volt-e a büntetés. Csupán a
tények leírására szorítkoztunk. Így beszélnek az észak-koreaiak. Anyám azonban
ezúttal az érzelmei kimutatásával mondta el, hogyan érintette a gulág a saját
családunkat.
Soha senki sem beszélt nyíltan a táborokról. Csak rémisztő szóbeszéd útján
értesültünk róla, mi folyik ott. Nem tudtuk, hol vannak, milyenek a körülmények. Én
csupán a Pegam megyei, kevésbé szigorú büntetőtáborról hallottam, amely Hjeszantól
nem messze volt. Ismertünk egy családot, amelyet oda deportáltak Phenjanból, mert az
apa újságpapírból sodort cigarettát, és nem vette észre, hogy a papír másik oldalán a
Nagy Vezér képe van. Az egész családjával együtt elküldték a hegyek közé, ahol
élethossziglan tartó, derékfájdító krumpliásással kellett foglalkozniuk a 10.18 kollektív
gazdaságban.
Elképzeltem, hogy apámat is munkatáborba küldik. Ködösek voltak a gondolataim.
Az apám iránti neheztelés helyét zavaros érzések vették át.
Továbbra is vártuk a híreket, amikor egyik este öt katonai egyenruhás tiszt
dörömbölt az ajtónkon. Csizmájukat magukon hagyva bemasíroztak, és kutatni
kezdtek az apám által állítólag elrejtett pénz és értékek után. Felforgatták az egész
házat, megbolygatták a falakat, feltépték a padlót, leszaggatták a mennyezetet. Egy órai
rombolás után üres kézzel távoztak. Anyámmal döbbenten néztünk körül. A házunk
romhalmazzá vált.

Nagyjából két héttel apám eltűnése után anyámat értesítették, hogy apámat váratlanul
beszállították a hjeszani kórházba. Amikor anyám meglátta, úrrá lettek rajta az
érzelmek, és kitört belőle a zokogás. Megdöbbentette a változás, amelyet apámon
tapasztalt. Vézna volt, az arca beesett, de azért megpróbált rámosolyogni. Éveket
öregedett néhány nap alatt.
Apám azt mondta, még mindig folyik ellene a nyomozás. Kenőpénz elfogadásával és
hivatali visszaéléssel gyanúsítják. De valószínűbbnek tűnt, hogy egyszerűen csak
politikailag kegyvesztetté vált, vagy magára haragította valamelyik magas rangú
kádert. Többször is kihallgatták, újra meg újra leíratták vele a vallomását. Aztán a
kihallgató minden alkalommal ott helyben összetépte a papírt, és ráparancsolt, hogy
kezdje elölről.
Anyám nem kérdezte, mit tettek még vele. Nem akarta, hogy újra át kelljen élnie a
traumát. Úgyis látta rajta, hogy csúnyán megverték, és nem hagyták aludni.
A kórházban hosszú napokig aludt a fejére húzott takaró alatt.
Apám elfojtotta az érzelmeit, akárcsak az észak-koreai férfiak többsége, akik nem
tudják elmondani, mit éreznek, nem tudnak beszélni az átélt félelemről és stresszről.
Sokszor láttam Hjeszanban az ünnepnapokon, hogy a férfiak részegen borzalmas
verekedésekbe keveredtek, ami szintén emiatt volt. Apám sosem ivott, de magába
fojtotta az érzéseit. Mire a kórházba került, sokat fogyott, és fásultan viselkedett. Ma
már tudjuk, hogy súlyos depresszióba esett, de ezt a betegséget Észak-Koreában nem
ismerik el. Apám nagyjából hat hétig feküdt a hjeszani kórházban.
Anyám naponta látogatta, órákig ült mellette. Minho és én csak útban lettünk volna
neki, ezért elküldött minket a keleti partra Mozi bácsihoz, a feleségéhez és a
gyerekeikhez, vagyis az unokatestvéreinkhez.
Egyik délután Mozi bácsi a szokásosnál korábban jött haza. Minho meg én a
nappaliban voltunk a család többi tagjával. A bácsi levette a cipőjét, majd belépett, és
gondosan becsukta az ajtót maga mögött.
– Minjong, Minho, sajnos rossz hírt hoztam – kezdte.
Komoly arcára pillantva rögtön tudtuk, hogy valami szörnyűség történt. Elmondta,
hogy anyánk felhívta az irodában. Apánk állapota súlyosabbra fordult a kórházban, és
meghalt.
Minho egészen összetört. Berohant a hálószobába, és magára zárta az ajtót.

Én dermedten kisétáltam a partra, és bámultam a tengert. A felhőket átfúró
napsugarak fényfoltokat rajzoltak a sötét vízre. A horizonton néhány távoli, rozsdás
csónak látszott. A tenger nyugodt volt.
Apám iránti neheztelésem falat emelt közénk. Miért alakult így? Arra neveltek, hogy
a családnál és a vérségi kapcsolatoknál nincs fontosabb. Amikor megtudtam, hogy nem
az ő vére folyik bennem, megdöbbentem és összezavarodtam. Elhidegültem tőle.
Bántott, hogy eltitkolták előlem az igazságot.
Eszembe jutott, hogyan ismerkedett meg anyámmal sok-sok éve azon a Phenjanba
tartó vonaton. Nagyon szerette őt, még úgy is feleségül vette, hogy elvált volt és egy
másik férfitól született gyereke. Tucatjával tértek vissza a szép emlékek: amikor
szitakötőket kergettünk az Andzsu környéki réteken, amikor Hamhungban éltünk,
amikor anyámat néztük, ahogy nengmjont eszik. Arra gondoltam, milyen büszke
voltam rá, amikor eljött az úttörőavatásomra, és milyen biztonságban éreztem magam
mellette.
Bámultam a tengert, és lassanként ráébredtem, milyen ostoba voltam.
Szeretettel nevelt fel, mintha csak a saját gyereke lettem volna. Nekem pedig önző
érzéseim nem engedték, hogy lássam, mennyire szeretem.
Térdre borultam a tengerparton, kezemet a homokba fúrtam, és keserves zokogás
tört ki belőlem.
Úgy éreztem, hosszú órák teltek el így. A nap már lemenni készült, amikor
visszasétáltam a házhoz. Tudtam, egész életemben bánni fogom, hogy így viselkedtem
apámmal. Idővel csak még fájdalmasabbá tette a gyászomat az a tudat, hogy apám
abban a hitben halt meg, haragszom rá.
Apám halálhírét mindenki döbbenten fogadta, aki ismerte. Még fiatal ember volt,
negyvenes évei elején járt. A halálakor senki sem volt vele.
Anyám még fel sem tudta dolgozni ezt a csapást, máris újabb szörnyű hírt kapott.
A kórházban kiállított halotti bizonyítványban az állt, hogy apám Diazepam (Valium)
túladagolásával öngyilkosságot követett el. Ezt a gyógyszert könnyen be lehetett
szerezni a piacokon. Apám nyilván kiment a kórházból, és egyszerűen megvásárolta.
Az öngyilkosság Észak-Koreában tabunak számít. Borzasztó szégyen az életben
maradt családtagoknak, ráadásul az öngyilkos gyerekei „rendszerellenes” minősítést
kapnak a szongbun-rendszerben, nem járhatnak egyetemre, és nem kaphatnak jó

állást. A koreai kultúrában az öngyilkosság rendkívül erőteljes tiltakozási formának
számít. A rezsim ellenséges viselkedésnek értékeli az ilyen tettet, és azzal, hogy a túlélő
családtagokat bünteti, hatástalanítani igyekszik ezt a szélsőséges tiltakozási formát.
Anyám kizökkent a gyászából. Azonnal intézkedni kezdett, hogy megóvjon minket a
következményektől.
Sürgősen el kellett érnie, hogy átírják a kórházi dokumentációt, ami kényes és nehéz
feladat volt, de ezen múlt a jövőnk. Anyám tapintata és diplomáciai érzéke végül
diadalmaskodott. Ráment csaknem az összes keményvalutában tartott megtakarítása,
de sikerrel járt. Lefizette a kórházi hatóságokat, és elérte, hogy apám halálának okaként
„szívrohamot” tüntessenek fel. Sebtében meg is tartották a temetést, mielőtt további
kérdések merültek volna fel, és mielőtt Minho meg én visszaértünk volna a
tengerpartról. El sem búcsúzhattunk apánktól. És ami még rosszabb, apám szülei nem
győzték haragosan átkozni anyámat a temetésen, azt mondták neki, hogy ő hozott
balszerencsét a családjukra.
Aztán jött még egy végső, immár értelmetlen megaláztatás: a katonai nyomozó
hatóságok írásban tájékoztatták anyámat, hogy apámat hivatalosan felmentették az
állásából.
Apám halála után sokkal közelebb kerültem Minhóhoz. Mintha évek óta most először
láttam volna őt tisztán. Az ostoba tévképzet, amely eltávolított apámtól, azt is
megakadályozta, hogy közel kerüljek a saját testvéremhez. Most kezdtem annak látni,
aki a valóságban volt – az öcsémnek, akit ugyanolyan fájdalmas gyász ért, mint engem.
A folyóparti házunkra is más szemmel néztem ezután. Nem sokkal a beköltözésünk
után tragédia történt a családunkban. Azt gondoltam, hogy az épület csakugyan el lehet
átkozva.
Még magunkhoz sem tértünk igazán, amikor olyan esemény történt, amely az egész
országot gyászba borította. Ilyen tömeghisztériát még nem látott a nemzetközi média.
Ennek az eseménynek a hatásai még ma is érezhetők Észak-Koreában.

14
„A NAGY SZÍV MEGSZŰNT DOBOGNI”
1994. július 8-án reggel szokás szerint iskolába mentem. Nem sokkal az ebédszünet
előtt óra közben bejött az egyik tanár, és közölte, hogy aznapra vége a tanításnak.
Mindenkit hazaküldtek, és arra utasítottak minket, hogy kapcsoljuk be a tévét. Ez
furcsán hangzott, mivel hétköznap nem volt napközben tévéadás.
Én nem mentem haza, hanem az egyik barátnőmmel tartottam, aki az iskola
közelében lakott. A képernyőn hamarosan megjelent az ismert műsorvezetőnő, Ri
Cshunhi, talpig feketében. A szeme kivörösödött a sírástól. És ekkor bejelentette a
lehetetlent. Kim Ir Szen, a Nagy Vezér, hazánk atyja meghalt. A rádióban is drámaian
hangzott a hír: „A nagy szív megszűnt dobogni”.
A barátnőm csillapíthatatlan zokogásban tört ki. A sírása megérintett kissé, de
igazából nem a szívemre hatott a hír, hanem az eszemre. Hogyan halhatott meg a Nagy
Vezér? Bármilyen hihetetlennek tűnik is most, mindaddig soha nem merült fel bennem
a gondolat – mint ahogy sok más észak-koreaiban sem –, hogy ez az istenkirály, aki
olyan hatalommal bírt, hogy még az időjárást is befolyásolni tudta, valaha meghalhat.
Ő tökéletes volt és mindenható. Olyannyira az emberiség fölött lebegett, hogy a szívem
mélyén el se hittem, hogy valódi ember. Soha nem fordult meg a fejünkben, hogy
olykor alvásra van szüksége, vagy vécére megy. És mégis meghalt.
Mintha egy ajtó nyílt volna ki az agyamban.
Nyolcvankét éves volt, mondtam magamban. Megöregedett, elgyengült. Mégis csak
ember volt. Ott ültem, és hallgattam a barátnőm hüppögését, de az én szemem száraz
maradt. Túlságosan erős volt bennem az apám halála okozta fájdalom ahhoz, hogy a
Nagy Vezér miatt ontsak könnyeket.
Másnap reggel az egész iskola összegyűlt az iskolaépület előtt. Hosszú, rendezett
sorokban álltunk. Az ég fehér volt, kezdett kellemetlenül meleg lenni. Az igazgató és a
tanárok érzelmektől túlfűtött beszédeket tartottak. Mindannyian a könnyeikkel
küszködtek. A háttérben ezalatt gyászzene szólt. Órákig tartott a ceremónia. Az elején
még szomorúság töltött el, de miután hosszú órákat töltöttem a tűző napon, már csak
szomjas és fáradt voltam.

Senki sem parancsolt ránk, hogy sírjunk. Még csak nem is céloztak arra, hogy aki
nem sír, gyanússá válik. De tudtuk, hogy könnyeket várnak tőlünk. Körülöttem
mindenhonnan szipogás, hüppögés, jajveszékelés hallatszott. Mintha mindenkit
mélyen lesújtott volna a gyászos hír. Túlélő ösztönöm működésbe lépett. Ha nem sírok,
mint a többiek, bajba kerülök. Így hát titokban az ujjaimra köptem, majd tettetett
fájdalmamban dörzsölni kezdtem az arcomat meg a szememet. Levegő után
kapkodtam, remélve, hogy úgy hangzik, mintha kétségbeesetten zokognék.
Így színészkedtem egy darabig, de aztán úgy éreztem, nem bírom tovább. A nap már
delelőn járt. Szörnyű meleg volt. Megszédültem. A tanárok azt hitték, az ájulás
környékez, úgyhogy gyorsan besegítettek a készenlétben álló mentőkocsiba. Micsoda
megkönnyebbülés volt!
Másnap hasonló eseményre került sor a város összes iskolájának részvételével a
hjeszani parkban, a Győzedelmes Pocshonbói Csata emlékművénél. Ezúttal több ezer
diák és tanár zokogott és jajongott egyszerre. A gyász óráról órára egyre extrémebb
formákat öltött. A városon valamiféle hisztéria söpört végig. A tanítás szünetelt.
Bezártak a fűrészmalmok, a gyárak, az üzletek és a piacok is. Mindenkinek részt kellett
vennie a napi tömegrendezvényeken, hogy demonstrálja csillapíthatatlan fájdalmát.
Valamelyik tanárunk minden nap elvitt minket a dombok közé, hogy vadvirágokat
szedjünk, amelyekkel Kim Ir Szennek a hjeszani parkban álló bronzszobrát
díszíthetjük. Néhány nap alatt jószerivel elfogytak a virágok, de akkor is találnunk
kellett, mert ha pár szál virággal tértünk volna vissza, azzal megsértettük volna a Nagy
Vezér emlékét.
Az egyik ilyen virágszedő túránkon azt láttuk, hogy egy szitakötőraj lebeg a rét fölött.
– Nézzétek! – szólalt meg ámulva a tanárnő. – Még a szitakötők is a Nagy Vezért
gyászolják.
És ezt komolyan mondta, mi pedig nem vontuk kétségbe a szavait.
A gyászidőszak után, amint ez várható volt, büntetés várt azokra, akik túl kevés
könnyet ejtettek. Amikor újraindult a tanítás, az összes diák részvételével gyűlést
tartottak az iskola előtt, és azzal vádolták meg az egyik lányt, hogy csak tettette a sírást.
A lány nagyon megrémült, és ezúttal valódi könnyek potyogtak a szeméből. Sajnáltam
őt, de leginkább megkönnyebbülést éreztem. A szertartásokon magam is csak
színészkedtem, és most örültem, hogy senki sem látott át a szitán.
A városban sok felnőttet is hasonló vád ért, és a Bowibu rengeteg embert
letartóztatott. Nemsokára megjelentek a nyilvános kivégzések időpontját és helyét
hírül adó falragaszok.
Általános iskolás kortól kezdve kötelező részt venni a nyilvános kivégzéseken.

Gyakran a tanítás is elmarad, hogy a diákok el tudjanak menni. A gyárak is odaküldik a
munkásaikat, hogy elég nagy legyen a tömeg. Én mindig próbáltam elkerülni a dolgot,
de azon a nyáron egyszer kivételt tettem, mert ismertem az egyik elítéltet. Sokan
ismerték őt Hjeszanban. Gondolhatnánk, az ember semmire sem vágyik kevésbé, mint
hogy végignézze egy ismerőse kivégzését. Nálunk azonban az emberek akkor kerestek
kibúvót, ha nem ismerték az áldozatot. Ha ismerték, úgy érezték, kötelességük
elmenni, mintha egy ismerős temetéséről lenne szó.
Ez a férfi huszonéves volt, és úgy tűnt, mindig van pénze. Szerették a lányok, a város
piti bűnözői között is számos követője akadt. Azzal vádolták, hogy részt vett emberek
Kínába menekítésében és tiltott árukkal kereskedett. De a valódi bűne az volt, hogy a
Kim Ir Szen halálát követő gyászidőszakban is tovább folytatta illegális üzelmeit.
Bejelentették, hogy két másik emberrel együtt golyó általi halál vár rá a hjeszani
repülőtéren, ahol gyakran tartottak kivégzéseket. Nagy tömeg várakozott a pokoli
hőségben, amikor a foglyokat kiszállították a furgonból. Körülöttem azonnal
összesúgtak az emberek. A népszerű fickót úgy kellett felemelnie és a helyére
vonszolnia egy csapat rendőrnek, a cipője orra csíkot húzott a porban. Már alig élt.
Mindhárom vádlottat póznához kötözték a fejénél, a mellkasánál és a csípőjénél
fogva, aztán kezüket, lábukat összekötötték a pózna mögött. Ezután következett a
gyorsan ledarált népbírósági tárgyalás. A bíró bejelentette, hogy a vádlottak bevallották
bűneiket. Megkérdezte tőlük, kívánnak-e szólni az utolsó szó jogán. De persze nem várt
választ, hiszen mindhárom embernek kipeckelték és kavicsokkal rakták tele a száját,
nehogy utolsó lélegzetükkel a rendszert szidják.
Ekkor három egyenruhás mesterlövész foglalta el a helyét velük szemben, és
felemelték a fegyverüket. Észrevettem, hogy vörös az arcuk. Köztudott volt, hogy a
hóhérok alkoholt isznak a kivégzés előtt. A durranások hosszan visszhangoztak a
száraz levegőben. Három lövés: az első a fejbe, a második a mellkasba, a harmadik a
hasba. Amikor a népszerű fickót érte az első golyó, szinte felrobbant a feje, finom
rózsaszín ködöt hagyva maga után. A családjának mindezt az első sorból kellett
végignéznie.

15
EGY HULIGÁN BARÁTNŐJE
Amikor betöltöttem a tizenötöt, egy speciális, csak lányoknak szóló órára kezdtem
járni, ahol kötést és háztartásvezetést tanultunk. Pedig jobb lett volna, ha inkább a
szexről beszélnek nekünk.
Valamennyien elképesztően tudatlanok voltunk a férfiakat és a szaporodás
legalapvetőbb tényeit illetően. A párt folyamatosan beleszólt az életünkbe, ám roppant
szégyellősnek bizonyult, amikor arra került volna sor, hogy elmondják nekünk,
hogyan is keletkezik maga az élet. Pedig ha egy lány tizenévesen teherbe esett, szörnyű
helyzetbe került – csak akkor úszhatta meg a dolgot, ha azonnal férjhez ment. Az
abortuszt nehéz lett volna megszervezni, de valószínűleg szóba sem került. Ehelyett
inkább arra kényszerítették a lányt, hogy adja örökbe a gyerekét, vagy adja be egy
állami árvaházba.
Én például komolyan azt hittem, hogy ha megcsókolok egy férfit, vagy megfogom a
kezét, teherbe eshetek. A barátnőim is ebben a hitben éltek. De a fiúk sem tudtak többet
a szexről. Egyszer láttam egy csapat tizenéves srácot a hjeszani pályaudvarral
szemközti gyógyszertár előtt, amint felfújták az óvszereket, mintha léggömbök
volnának, és azokat rugdosták az utcán. Ha valaki elárulta volna nekik, mire is valók
ezek a tárgyak, elvörösödött képpel rohantak volna el.
Miután minden szexuális tudatosság hiányzott belőlünk, egyik lány sem mutogatta
fejlődő testét, nem flörtölt a fiúkkal az iskolában, nem cukkolta őket. Az észak-koreai
melltartó blúzra hasonlít, és inkább lelapítja, mint kiemeli a mellet. Az osztályunkban
az egyik lánynak nagy melle volt, de a többi lány nem irigyelte érte, hanem csúfolta.
Végül is váratlan forrásból értesültem a szexuális aktus mibenlétéről. Egy
iskolatársnőm meghívott magukhoz egyik délután, hogy nézzünk meg videón egy
illegális dél-koreai filmet. De amikor bekapcsoltuk a lejátszót, kiderült, hogy a család
felnőtt tagjai egészen másféle kazettát hagytak a készülékben. Beletelt egy-két percbe,
míg rájöttem, mit látok. A képernyőt összefonódó végtagok és intim testrészek töltötték
be, mindezt pedig ritmikus nyögés és morgás kísérte. Döbbent arcomat látva a
barátnőm kuncogni kezdett. Én még csókot sem láttam az észak-koreai filmekben.

A párt azt hirdette, hogy a pornográfia bomlasztó hatású külföldi métely. De ezt a
„szeretkezős” filmet, ahogy a barátnőm nevezte, Phenjanban forgatták, és külföldi
terjesztésre, illetve a pártelit tagjainak szánták. El se hittem volna, ha a „színészek” nem
beszélnek olyan ismerős kiejtéssel. Aznap vesztettem el az ártatlanságomat. Mint ahogy
a hazám is, legalábbis az én szememben.
A barátnőimhez hasonlóan rajtam is három érzés suhant át gyors egymásutánban,
amikor először jött meg a menstruációm: a döbbenet, a zavar és a teljes pánik. Ki kellett
találnom, hogy most mitévő legyek. Hihetetlen, de a legtöbben úgy oldottuk meg, hogy
senkinek se szóltunk, még az anyánktól sem kértünk tanácsot. Anyám, a
legértelmesebb asszony, akit ismertem, semmiféle jó tanáccsal nem látott el, és biztos
vagyok benne, hogy annak idején ő sem kapott útmutatást a nagyanyámtól.
Épp az első menstruációm okozta rémület kellős közepén voltam, amikor az egyik
osztálytársnőm szólt, hogy látott valamit az iskolánkhoz közeli nyilvános vécében, ami
megijesztette. Meg akarta mutatni nekem. Belopóztunk, hogy együtt vegyük
szemügyre a dolgot. A hely nedves volt, sötét és büdös. A guggolós vécé mellett egy
véres nejlonzacskó hevert, benn egy liláskék arcú, halott kisbaba. Az anya nyilván itt
szülte meg, aztán elmenekült. Ott volt mellette a köldökzsinór meg a méhlepény.
Rettenetesen feldúlt a látvány, aznap éjjel le sem hunytam a szememet.
Abban az évben, 1995-ben kezdtem először járni egy fiúval. Thecshulnak hívták, négy
évvel idősebb volt nálam, és afféle huligán hírében állt. Magas volt, vékony, és japán
dzsekit viselt, ami Hjeszanban a kifinomultság csúcsának számított. Mindig öntelt
félmosoly ült az arcán, amit elragadónak találtam. Minden észak-koreai városban
vannak huligánok. Ezek nem erőszakos bűnözők, csupán olyan vonzó fiatalok, akiket
sokan körülrajonganak, és gyakran betiltott árucikkekkel üzletelnek. A piti bűnözőket
általában nem éri bántódás, amíg nem keverednek bele a politikába, és nem hívják fel
magukra a Bowibu figyelmét.
Ennek a fiúnak mindig volt pénze. Egyébként a rendőr​akadémián tanult, rendőrnek
készült. Már az is izgalommal töltött el, ha végigsétálhattam vele az utcán, mert
mindenki engem nézett. Miután párszor megvárt az iskola előtt, elindult a
pletykaáradat. Ez komoly dolognak számított, mert ha egy lányról elterjed, hogy jár
valakivel, utána már nehezen találhat másik társat.
Aggódtam emiatt, de tetszett a srác. Büszke voltam rá, hogy engem választott,

miközben annyi lány sóhajtozik utána. Eljártunk hozzájuk dél-koreai popzenét
hallgatni, együtt gitároztunk és harmonikáztunk. Az ilyen korú észak-koreai párok
többségéhez hasonlóan sosem csókolóztunk. Legfeljebb a kézfogásig jutottunk, de csak
titokban. A két család nem tudott a szerelmünkről, ezért nem kifogásolták, hogy eljárok
hozzá. Anyám menten szívszélhűdést kapott volna, ha megtudja, hogy együtt járunk.
A szóban forgó évben már nagyon elegem lett a Szocialista Ifjúsági Szövetség által rám
rótt feladatokból. Tavasszal a rizspalánták elültetésében kellett segítenünk, nyáron
gyomláltunk és műtrágyát szórtunk ki, ősszel pedig jött a betakarítás, amelyben
országszerte diákok és munkások seregei vettek részt. A lobogó vörös zászlók
tengerében szorgoskodó tömeg látványa maga volt a kommunista idealizmus.
Nyáron emellett alagutakat is kellett ásnunk az iskolánk körül. Az egész országot
mozgósították, mindenki harckészültségben volt. Csaknem naponta megszólaltak a
szirénák. Légvédelmi gyakorlatot tartottak, ilyenkor mindenki eldobta, amivel éppen
foglalkozott, és fejvesztve rohangált fel-alá. Azt mondták, hogy Amerika és Dél-Korea
atomcsapásra készül. Bármely pillanatban kitörhet a háború. Az atomháború gondolata
rettegéssel töltött el. Anyám is pánikba esett, és rengeteg mindent ajándékozott el.
Tartalék takaróinkat és párnáinkat Szegény bácsinak adta, aki a családjával együtt egy
kollektív gazdaságban élt.
A fiúk szorgalmasan ástak, a lányok pedig elhordták a földet. Gyűlöltem ezt a
munkát. Ha akkor tört volna ki a háború, amikor éppen iskolában vagyunk, több száz
diáknak kellett volna menedéket keresnie az alagutakban. Féltem, hogy hozzá nem
értésünk katasztrofális következményekkel jár majd, és ránk omlik a föld. Abban sem
voltam biztos, elég mélyen vannak-e ezek az alagutak ahhoz, hogy egy atomcsapás
esetén megóvjanak minket. Évekkel később tudtam meg, hogy a propagandának volt
valami igazságalapja. Az Egyesült Államok valóban légicsapásokat tervezett az
országunk atomerőművei ellen. Az egyik ilyen unalmas, kimerítő nap után, amely
ásással és légvédelmi gyakorlatokkal telt, tanítás után elmentem az egyik
barátnőmhöz. Szoni a legszűkebb baráti körömhöz tartozott, de azelőtt sosem jártam
náluk. Többnyire ő jött át hozzánk.
– Mi lenne, ha ennénk valamit? – javasoltam. – Éhes vagyok.
– Nem tudom, mi van itthon – felelte bizonytalan hangon.
– Bármi jó lesz.

– Nem sok minden van.
Ez felbosszantott. Te bezzeg mindig kapsz uzsonnát nálunk!
– Nem arra kértelek, hogy többfogásos vacsorát tálalj elém – mondtam.
Szoni habozott. Zavarban volt.
– Gyere velem – mondta, és kimentünk a konyhába. Négy lábos állt a tűzhelyen.
Felemelte az egyikről a fedőt. – Nézd meg. Ezzel mégsem kínálhatlak!
A lábosban felismerhetetlen, sötétzöld valamik voltak. Szoni visszatette a fedőt,
mielőtt megkérdezhettem volna, mi az, de annyit láttam, hogy ez nem rendes étel.
Hazafelé menet rájöttem, hogy alighanem kukoricaszár volt a lábosban.
Miért főz rizs helyett ilyeneket az anyukája?

16
„MIRE EZT OLVASOD, MI ÖTEN MÁR NEM LESZÜNK AZ ÉLŐK
SORÁBAN”
Anyám fáradtan, idegesen tért haza a munkából. Apám halála óta nem nagyon tudott
aludni, egyre több ránc jelent meg a szeme alatt és a szája körül. Hónapok óta nem
láttam mosolyogni. De a kis üzleti ügyeinek köszönhetően legalább gondoskodni tudott
rólunk. Volt ennivalónk és pénzünk. A helyi közigazgatásban betöltött állása azt is
jelentette, hogy szert tehetett a hivatal által irányított gazdaságokban termelt árukra,
amelyekkel aztán meg tudott vesztegetni másokat, ha szükség volt rá. Nem sokkal Kim
Ir Szen halála után a kormányzat leállította a fizetések folyósítását. A munkahelyeken
továbbra is kiosztották a jegyeket, de ezek egyre kevesebbet értek. Ki tudja, mi okból,
napról napra kevesebb árut lehetett kapni értük.
Anyám egy levelet mutatott, amelyet az egyik kolléganője adott neki. Az asszony a
nővérétől kapta, aki Észak-Hamgjongban élt, a miénkkel keletről határos
tartományban. Anyám elénk tette a levelet.
– Azt akarom, hogy te és Minho megtudjátok, nehéz időket élünk. Hol ezt kéritek
tőlem, hol azt, mindig panaszkodtok valamiért. Pedig nem mindenki él úgy, mint mi.
A kezembe nyomta a levelet.
Kedves Húgom!
Mire ezt olvasod, mi öten már nem leszünk az élők sorában. Hetek óta nem ettünk.
Csontsoványra fogytunk, bár az utóbbi időben elkezdett felfúvódni a testünk. Már csak a
halált várjuk. Egyetlen dologra vágyom, hogy egy kis kukoricalepényt ehessek.
Az első reakcióm az értetlenség volt.
Miért nem ettek hetek óta? A miénk a világ egyik legvirágzóbb országa. A híradóban
minden este gyárakat és gazdaságokat mutatnak, amelyek csak úgy ontják az árukat, a
tudósításokban jól táplált emberek élvezik a szabadidejüket, a phenjani áruházakban
roskadoznak a polcok. És miért az az utolsó kívánsága ennek a nőnek, hogy
kukoricalepényt ehessen, amit csak úgy neveznek, „a szegény ember lepénye”? Miért
nem a húgát akarja látni még egyszer az életben?

Lassan fogtam fel az igazságot.
Eszembe jutott, milyen lekezelően viselkedtem Szoni barátnőmmel, amiért nem
kínált uzsonnával. Most nagyon elszégyelltem magam.
A családja nyilván alig jut élelemhez.
Pár nappal ezután találkoztam először az éhínség jeleivel.
Az Üjon állomás előtti piacon jártam Hjeszanban, és megláttam egy nőt, aki az oldalára
fordulva feküdt a földön, egy kisgyerekkel a karjában. Fiatal volt, a húszas éveiben
járhatott. A kisfiú úgy kétéves lehetett, és egyre csak az anyját bámulta. Mindketten
véznák voltak, sápadtak, és rongyos volt a ruhájuk. A nő arca csupa piszok volt, a haja
fénytelen. Betegnek látszott. Legnagyobb csodálkozásomra az emberek úgy mentek el
a nő meg a gyerek mellett, mintha láthatatlanok lennének.
Én nem voltam képes úgy tenni, mintha nem is láttam volna őket. Egy száz vonos
bankjegyet tettem a kisfiú ölébe. Azt gondoltam, az anyának hiába is adnám. A nő üres
tekintettel meredt maga elé. Nem is látott. Úgy véltem, nem sok ideje lehet hátra.
A pénzből pár napra elegendő ennivalót vehettek.
– Ma megmentettem egy kisgyereket – jelentettem be anyámnak, amikor hazaértem.
Azt hittem, büszke lesz rám, amiért segítettem, miközben mindenki más elfordította a
fejét.
– Hogy érted ezt?
Elmeséltem neki, mi történt.
Anyám erre ledobta, amit éppen csinált, és dühösen rám támadt.
– Neked teljesen elment az eszed? Hogyan vehetne magának bármit is egy kisgyerek?
Valami tolvaj biztosan azonnal kikapta a pénzt a kezéből. Inkább ennivalót kellett volna
venned nekik.
Anyámnak igaza volt, beláttam, hogy hibát követtem el.
Ezután kezdett foglalkoztatni a jótékonykodás. Arra neveltek, hogy akkor vagyunk jó
kommunisták, ha megosztjuk másokkal, amink van, ám ez teljesen hiábavaló
tanításnak tűnt. Az embereknek alig volt valamijük, és elsősorban a családjukról kellett
gondoskodniuk. Én megengedhettem magamnak, hogy száz vont adjak a kisgyereknek
meg az anyjának, de rájöttem, hogy ez úgyis csak néhány napra oldhatta volna meg a
gondjaikat. Ez a gondolat nagyon elkeserített.

Mintha lassan árnyék borult volna Hjeszanra. Koldusok jelentek meg mindenütt,
főként a piacok környékén. Ilyet korábban sosem lehetett látni az országunkban.
Csavargó gyerekek is járták az utcákat. Eleinte csak kettesével, hármasával, később már
csapatokban. Vidékről jöttek fel Hjeszanba. A szüleik éhen haltak, nekik pedig egyedül,
rokonok nélkül kellett gondoskodniuk magukról.
Kkoccsebinek (virágos fecskének) nevezték őket, és csakugyan rajokban jártak, mint
a madarak. Túlélési trükkjeik közé tartozott, hogy egyikük elvonta a piaci árus
figyelmét, a többiek meg ezalatt összeszedtek némi ennivalót, aztán elszaladtak. A sors
borzalmas iróniája, hogy rendszeresen láttuk, amint gabonaszemek, zöldséghéj vagy
levágott húscafatok után kutattak a szemétben – vagyis pontosan azt tették, amit a délkoreai
gyerekekről meséltek nekünk. Az iskolában egyre gyakrabban hiányoztak azok
a diákok, akiket a szüleik nem tudtak megfelelően táplálni, aztán végképp kimaradtak.
Az osztályomban egyharmaddal csökkent a létszám. Néhány tanár is otthagyta a
munkáját. Inkább piaci árusként próbáltak megélni. De nem csak élelmiszerből volt
hiány. Nem jutott elég műtrágya a földekre. A falusi iskolákban a gyerekeknek a saját
ürüléküket kellett beadniuk, hogy trágyaként hasznosítsák. Az emberek zárni kezdték a
melléképületeket, nehogy valaki ellopja azt a keveset, amijük van. Nem volt fűtőolaj.
Az acélgyárak és a fűrészmalmok leálltak. A gyárak kéményei nem füstöltek, az utcák
napközben is kihaltak és csendesek lettek. Lassanként kezdtek eltűnni a fenyők,
amelyek olyan széppé tették a hegyeinket. Kopárrá vált a táj. Amikor a tél beálltával
jeges szél zúdult le Mandzsúriából, az emberek mindent megtettek, hogy egy kis
fűtőolajhoz jussanak. Az áramszünetek egyre gyakoribbak lettek, olyannyira, hogy a
végén már alig működött az áramszolgáltatás. Esténként azzal a lámpával világítottunk,
amelyet anyám készített: egy fazékba dízelolajat öntött, és egy pamutcsíkot használt
kanócnak. A lámpa úgy füstölt, hogy Minhónak meg nekem csupa korom lett az arcunk
tőle.
A tél elején, egy hideg reggelen, pár héttel azelőtt, hogy befagyott a folyó, sétálni
indultam a napsütésben a folyóparton, és azt láttam, hogy valami rongyot sodor a lassú
áramlat. Aztán rájöttem, hogy nem rongy az, hanem egy emberi arc, nyitott szemmel.
Elborzadva figyeltem, ahogy elúszott a házunk mellett. A határőrök általában kora
hajnalban, mielőtt a kínai oldalon lakók észrevehették volna, kihúzták a holttesteket a
vízből, és szalmával letakarták őket. Ezek az emberek valahol a folyó felső szakaszán

próbáltak átjutni a határ túloldalára, de nem volt elég erejük hozzá. Ha sokat esett a
hegyekben, az áramlat elég gyors tudott lenni.
1996 elején, nem sokkal a tizenhatodik születésnapom után kisebb csoportosulást
láttam egy középkorú férfi körül egy városszéli piacon. A koreai-kínai kiejtéssel beszélő
férfi szónoklatot intézett a tömeghez. Pocakja volt, és jó minőségű, bélelt kabátot viselt.
Úgy hatott, mint akinek nincsenek anyagi gondjai. Úgy véltem, bizonyára Kínából jött
át egy napra rokonlátogatóba.
– Miért sújtja ez a szenvedés a népünket? – kérdezte, és közben könnycseppek
gördültek le pufók arcán. – Az emberek éheznek, meghalnak. Hogyan történhetett
ilyesmi az országunkkal?
Belenyúlt a mellényzsebébe, és egy köteg kék kínai tízjüanos bankót húzott elő.
Izgatott moraj hullámzott végig a tömegen. A férfi osztogatni kezdte a bankjegyeket.
Egyszeriben mindenhonnan rongyos koldusok jelentek meg, mintha valaki odahívta
volna őket, és a kezüket nyújtogatták. A férfit mindenfelől kinyújtott karok vették
körül. Elosztogatta az összes bankót.
A kérdését nem tudtam kiverni a fejemből.
Tényleg, mi folyik itt? Nem volt háború. Igazából már mindenki rég meg is
feledkezett az állítólagos atomcsapásról, ami miatt annyi időt töltöttünk ásással meg
légvédelmi gyakorlatokkal. Az éhínség egyik pillanatról a másikra tört ki, mint valami
járvány.
A „nehéz menetelésre” – mert ezzel a fonák elnevezéssel illette a propaganda az
éhínséget – a hivatalos magyarázat az volt, hogy a jenkik nyomására az ENSZ gazdasági
szankciókat léptetett életbe az ország ellen, a terméskiesés és a váratlan árvizek pedig
tovább rontották a körülményeket. Amikor ezt hallottam, még hittem abban, hogy Kim
Dzsong Il mindent megtesz értünk ebben a szörnyű helyzetben. Mit is csinálna a nép
nélküle? A valódi oknak azonban, amely csak évekkel később jutott tudomásomra, és
amelyet csak igen kevesen ismernek Észak-Koreában, jóval több köze volt a
Szovjetunió összeomlásához, és ahhoz, hogy az új orosz kormányzat nem volt hajlandó
élelmiszerrel és fűtőanyaggal támogatni minket.
Ekkor már Kim Dzsong Il vezette az országot. Az egyik közismert tévés
műsorvezetőnő meghatottságtól remegő hangon adta elő, hogy a mi Kedves Vezetőnk
csupán egyszerű rizsgombócokat és krumplit eszik, annyira együtt érez a szenvedő

néppel. Ám amikor megjelent a képernyőn, ugyanolyan jól táplált, sőt kövér volt, mint
bármikor. Hogy ne foglalkozzanak annyit a gazdasággal, ami a jelek szerint igencsak
akadozott, a híradókban örökösen azt mutatták, amint a Kedves Vezető a katonai
bázisokat és a védelmi létesítményeket ellenőrzi. Ha a két ország egyesítése céljából
háborút vívnánk Dél-Koreával, az mindent megoldana, mondogatták az emberek.
A városban megjelenő koldusokat hallgatva azonnal tudtam a kiejtésükből, hogy
nem hjeszaniak – Észak- és Dél-Hamgjong tartományból jöttek. Úgy hallottuk, hogy
arrafelé nagyon súlyos a helyzet. De hogy mennyire súlyos, azt csak akkor láttam a
saját szememmel, amikor 1996 tavaszán meglátogattam Csinos nénit Hamhungban.
Pokoli tájon át vezetett az utunk.
A tavasz a legnehezebben átvészelhető évszak Észak-Koreában, mivel ekkorra elfogy
az előző évi termés, új viszont még nem terem. A föld kopár volt és barna. Mintha
valami különös csapás sújtotta volna a környéket, mintha el lett volna átkozva.
A dombokon kivágták a fákat, és kilométereken át azt láttuk, hogy a mezőkön emberek
bóklásznak céltalanul, akár az élőhalottak, élelmet keresve; mások meg csak az út
szélén kuporogtak tétlenül, a semmire várva.
Az éhínség előtt senki sem utazhatott úgy, hogy ne lett volna bepecsételve az utazási
engedély a személyi igazolványába, amelyet a vasútállomáson ellenőriztek. Most nem
volt semmiféle ellenőrzés. Mindenütt felbomlott a rend. Katonákból tolvajok lettek,
rendőrökből rablók. A vonatok összevissza, menetrend nélkül jártak. Az állomásokon
sok száz ember várakozott, miközben ülőhely alig akadt, az utazás szörnyű élménnyé
vált. Az egyik állomásnál majdnem eltalált egy üvegszilánk, az emberek ugyanis, hogy
elkerüljék a torlódást az ajtóknál, betörték az ablakot, és ott másztak be a zsúfolásig
megtelt kocsiba. Munkanélküli, éhező emberek utaztak a vonaton abban a reményben,
hogy élelemért cserébe eladnak majd valamit. A tömeg olyan sűrű volt, hogy amikor
végre Hamhungba értünk, át kellett másznom az embereken, hogy eljussak az ajtóig.
A peronon hátranéztem, és ekkor vettem észre, hogy több száz ember kuporog a
vonat tetején. Akik csempészáruval üzleteltek, inkább a tetőn utaztak. Egyetlen
hivatalnok sem kockáztatta volna az életét azzal, hogy felmászik ellenőrzést tartani.
Nagyjából ugyanekkor történt, hogy anyám, aki egyedül utazott Vonszanba
meglátogatni Mozi bácsit, látta, amint egy rendőr leparancsol a vonatról egy idős nőt.
Az asszony ruhája tömve volt mindenféle csempészáruval, amit el akart adni.
A rendőrök mindig odafigyeltek az ilyesmire, mert ha az árut elkobozták, maguk is
eladhatták.
– Kérem, ne motozzanak meg – könyörgött a nő a vonat tetejéről. – Ez az összes
vagyonom.

– Szállj le azonnal, vén kurva! – ordított rá a rendőr.
A nő ekkor azt kérte, segítsék le.
A rendőr felnyúlt érte. Amikor a nő megfogta a rendőr kezét, a szabad kezét
kinyújtotta, és rákulcsolta a vonat fölött húzódó elektromos vezetékre. Mindketten
szörnyethaltak. A nő nyilván azt gondolta: ha már mennem kell, ezt a gazfickót is
magammal viszem.
Amikor bementem a városba, először azt hittem, megtréfált az emlékezetem. Az a
Hamhung, ahol kislányként éltem, nyüzsgő iparváros volt, annyi gyárkémény eregette
a füstöt, hogy időnként valósággal fulladoztunk. Most viszont friss, tiszta volt a levegő.
A nagy környezetszennyező monstrum, a hungnami ammóniaműtrágya-gyár már
nem festette sárgára az eget a vegyszereivel. Alig lehetett trolikat, autókat látni, a
járdákon nem volt tolongás, az emberek csüggedten baktattak, vagy magukban
beszéltek, hallucináltak az éhségtől.
Csinos néni azzal keresett pénzt, hogy kínai ruhákat hozott be Hjeszanból
Hamhungba, visszafelé pedig tengeri herkentyűket küldött, de miután a szállítás
újabban akadályokba ütközött, új vállalkozási lehetőséget keresett. A nénikém azon a
véleményen volt, hogy a hatóságok eldöntötték, észak-hamgjongi tartományban
teljesen megszüntetik az Állami Ellátórendszert, így akarják megmenteni az ország
többi részét. Megkérdeztem, miért éppen erre a tartományra esett a választásuk.
– Mert itt sok olyan ember él, aki a szongbun-rendszer legalsó kategóriájába tartozik –
felelte erre.
Megtörtént, hogy emberek holtan estek össze az utcán. Az éhezés és a nélkülözés
azonban gyökeresen megváltoztatta a gondolkodást, amint azt magam is tapasztaltam
Hamhung​ban. Sokan egyik napról a másikra elfelejtették a régóta ismételgetett
ideológiai szólamokat, és belevetették magukat abba a tevékenységbe, amelyet
évezredek óta gyakorol az emberiség: a kereskedelembe.
Mindenfelé – az utak mentén, a vasútállomásokon, a leállított üzemek területén –
megjelentek a feketepiacok, ahol magas, szabadpiaci áron kínálták az élelmiszert. Az új,
feltörekvő vállalkozói réteg nagyrészt alacsony szongbun-minősítésű nőkből állt. Rövid
időn belül előállt az a helyzet, hogy kevésbé számított a szongbun, sokkal inkább az,
hogy valaki képes-e pénzt keresni és ennivalót szerezni. Sok nő egyszerűen
gyékényekre pakolta az áruját a járdán, és árusítás közben ügyelt, nehogy elvigyenek
valamit a tolvajok meg az utcagyerekek, de létrejöttek állandó piacok is, szabályos
standokkal, melyek fölé ponyvatető helyett azokat a kék zsákokat feszítették ki,
amelyekben eredetileg az ENSZ Világélelmezési Programjától kapott rizs volt.
Hihetetlennek tűnik egy halálos éhínség sújtotta városban, de ha valakinek jó érzéke

volt a kereskedelemhez, komoly társadalmi felemelkedésre és üzleti sikerre
számíthatott. Hamhungban hallottam egyszer ezt a mondást: „Van, aki éhezik, van, aki
koldul, és van, aki kereskedik”. Miután Hjeszanból jöttem, sok olyan embert ismertem,
akitől nem volt idegen az üzleti gondolkodásmód, de Hamhungban, Észak-Korea
második legnagyobb városban ez szokatlannak számított.
A visszaút Hjeszanba pont olyan rémes volt, mint odafelé. Rengetegen utaztak az
alvázon, mások a vonat lépcsőjén csüngtek, vagy a tetőn kuporogtak az elektromos
vezeték alatt. A hjeszani pályaudvarra érve azt láttam, hogy egy férfi fekszik a peronon.
Olyan mély fejsebe volt, hogy az agya is kilátszott. Még élt, reszkető hangon
kérdezgette, rendbe jön-e. Pár másodperc múlva meghalt. Ő is az alvázon utazott, és
amikor a vonat befutott a pályaudvarra, beleütötte a fejét a peron szélébe. Az éhínség
idején mindennaposnak számítottak az ilyen balesetek.
Abban az évben, 1996-ban észrevehetően megváltoztak az ország szokásai. Korábban,
ha vendégségbe mentünk valakihez, azzal fogadott: „Ettél rizst?” Ez a vendégszeretetről
árulkodó kérdés azt jelentette: „Nem vagy éhes? Ülj asztalhoz velünk!” De amikor nem
volt elég ennivaló, hogyan mondhatták volna ki őszintén a régi köszöntést? Hamarosan
ez jött szokásba helyette: „Ugye, már ettél?” Sokan szégyellték, hogy éheznek, és
büszkeségükben akkor sem fogadtak el ennivalót, ha megkínálták őket. Amikor Minho
fiatal harmonikatanára járni kezdett hozzánk, anyám mindig megkérdezte tőle, kér-e
ebédet. Ő még megengedhette magának, hogy ragaszkodjon a régi etiketthez.
– Már ettem, köszönöm – felelte a tanár udvarias főhajtással –, de egy tál vizet egy
kevés töndzsanggal szívesen fogadnék.
Anyám teljesítette a kérését, de furcsállta a dolgot. Senki sem ivott olyan vizet, amibe
a leves ízesítéshez használt szójapasztát kevertek. A tanár egy hónapig eljárt hozzánk
órát tartani, aztán nem jött többé. Anyám azt hallotta, hogy éhen halt. Nagyon
megdöbbentette a hír. Miért nem fogadta el, amikor étellel kínáltuk? Többre tartotta a
méltóságát, mint a puszta életét.
Azon a nyáron Minhóval egyik délután betörőt találtunk a lakásban, amikor
hazamentünk. Cingár, ragyás bőrű katona volt, legfeljebb tizenkilenc éves. A Toshiba
tévét próbálta elvinni, de nem bírta el. A katonák akkoriban már rendszeresen betörtek
a házakba Hjeszanban. Általában átadták őket a rendőrségnek. Anyám azonban a fiú
kezébe nyomott egy kevés pénzt, és elküldte azzal, hogy vegyen magának ennivalót.

Ahogy az éhínség súlyosbodott, kannibalizmusról szóló hírek kezdtek terjedni a
tartományban. A kormányzat szigorú hirdetményekkel próbálta elejét venni a
jelenségnek. Azt hallottuk, hogy egy idős férfi megölt egy kisgyereket, és levest főzött a
húsából. Aztán eladásra kínálta egy piaci büfében, ahol a vendégek lelkesen
elfogyasztották. A bűntettre akkor derült fény, amikor a rendőrök megtalálták a
csontokat. Akkoriban azt gondoltam, hogy ezek a gyilkosok elmebetegek, mert
normális emberek soha nem süllyednének idáig. Most már nem vagyok annyira biztos
ebben. Miután sokakkal beszéltem, akik az éhhalál szélén voltak abban az időben,
rájöttem, hogy az éhségtől valóban megőrülhet az ember. Előfordulhat, hogy a szülők
saját gyerekeiktől veszik el az ennivalót, emberek megeszik elhunyt társaik holttestét,
és a legkedvesebb szomszéd is képes lehet gyilkolni.
Az utazási engedélyek országos rendszere összeomlott, de Phenjanba még mindig nem
léphetett be akárki. Azon a nyáron engedélyt kaptam, hogy meglátogassam Pénz bácsit
és a feleségét. Ez volt a második hosszú vonatutam abban az évben, amikor az utazás
pokoli élménnyé vált.
Ideges is voltam emiatt, arra készültem, hogy olyan jelenetekben lesz majd részem,
mint amilyeneket hamhungi utam során tapasztaltam. De a Forradalom Fővárosában
legnagyobb meglepetésemre minden rendben volt: jól táplált emberek intézték az
ügyeiket, a széles körutakon zavartalanul jártak az autók és a villamosok, koldusok és
utcagyerekek hordáinak pedig nyomát sem láttam. Mintha a fővárosban élő
rendszerhű réteget egyáltalán nem érintette volna az, ami az ország többi részén
történt.
Miután virágot helyeztem el és meghajlással fejeztem ki tiszteletemet a Manszudombon
a hatalmas Kim Ir Szen-bronzszobor előtt – akkora volt, hogy hangyának
éreztem magam mellette –, a nagybátyámék elvittek az ország leghíresebb
tésztaéttermébe, az Ok-liu-gvanba. A hely zsúfolásig megtelt, sokan várták, hogy üres
asztalt kapjanak. Szemlátomást senki sem éhezett. A nagybátyám befolyásos ember
volt. Egyenesen a sor elejére mentünk, és várakozás nélkül bejutottunk.
Pénz bácsi nagydarab ember volt, elsöprő egyéniség, ami összhangban állt azzal a
ténnyel, hogy ő volt a családunk leggazdagabb tagja. A házában saját szaunát építtetett.
Ilyen fényűzést még sosem láttam. Öt televíziót számoltam össze. Némelyik még
dobozban volt – ezeket megvesztegetésképpen kapta. Az ő étkezőjében ettem először

nyugati ételt, valami tésztát. Amikor ránéztem, az volt a benyomásom, hogy ez nem is
igazi étel. Pénz bácsi elnevette magát, amikor meglátta az arckifejezésemet.
– A legtöbb ember soha életében nem ehet ilyet. Ha most nem kóstolod meg, lehet,
hogy többé nem lesz alkalmad rá.
Pénz bácsi felesége olyan divatosan öltözködött, mintha nem is észak-koreai lett
volna. Phenjanban dolgozott az Egyes Számú Áruházban, amelynek színes árukkal
megrakott polcait gyakran mutatták a tévéhíradóban. De amikor odamentem, a
nagynéném azt mondta, ezek az áruk nem eladók, csak azért vannak kint, hogy a
külföldi vendégek lássák. A raktár üresen tátong, így ha valamit eladnának, nem
tudnák pótolni.
Elmondtam neki, hogy szerettem volna venni valami ajándékot anyámnak, olyasmit,
mint az a kis sminkkészlet, amit egy üvegpult alatt láttam.
A nagynéném rákacsintott az eladóra, aki erre kivette a smink​készletet, és odaadta
nekem.
Miközben hazafelé tartottam Hjeszanba, az az érzésem támadt, hogy az egész
látogatás csak afféle furcsa álom volt. Nem tudtam elhinni, hogy Phenjan ugyanabban
az országban van, ahol emberek halnak meg az utcán Hamhungban, és árva
utcagyerekek özönlik el a piacokat Hjeszanban. Végül azonban Phenjan sem maradt
érintetlen. A rezsim nem tudta megakadályozni, hogy az éhínség behatoljon a hatalom
központjába.

17
CSANGPAJ FÉNYEI
– Harckocsizó leszek – felelte a kérdésre hangosan a fiú.
A tanárnő helyeslően mosolygott.
– És miért akarsz harckocsizó lenni?
– Azért, hogy megvédjem a hazánkat a gonosz jenkiktől.
A fiú visszaült a helyére. Ez volt az utolsó évem a középiskolában, és
mindannyiunktól megkérdezték, milyen pályára készülünk. Az éhínség lassan
enyhülni kezdett Hjeszanban. Az élet fokozatosan visszatért a rendes kerékvágásba.
Engedelmes ifjú szocialistákhoz illően azt mondtuk a tanárnőnek, amit hallani akart.
Amióta csak az eszünket tudtuk, mindig azt hallottuk, hogy a Mélyen Tisztelt Atya és
Vezér egész életét a népnek szentelte, és szörnyű terhet vett a vállára, amikor
megvédte az országot az ellenségektől. Még egy óvodás is sejtette volna, hogy a tanár
nem lesz elégedett, ha valaki felemeli a kezét, és kijelenti, hogy popsztár akar lenni.
Azt gondolnánk, ha egymás között voltunk, őszintébben beszéltünk a jövővel és a
leendő életünkkel kapcsolatos reményeinkről. Ez így is volt, bár csak bizonyos
mértékig. De mire kijártuk az iskolát, megtanultuk, hogy várakozásainkat a szongbunrendszerben
elfoglalt helyünkhöz igazítsuk. Választásaink nem mentek túl egy
bizonyos határon. Az én osztályomban a jó szongbun-minősítéssel rendelkezők
(kevesen voltunk) az egyetemi felvételi vizsgát tűzték ki célul, illetve a fiúk egyenesen
sorkatonai szolgálatra indultak. Néhányan családi összeköttetéseiknek köszönhetően jó
állást kaptak a rendőrségnél vagy a Bowibunál. Az osztálytársaim több mint fele az
„ellenséges” kategóriába tartozott. A névsorukat elküldték egy hjeszani
kormányhivatalba, ahol bányákba és gazdaságokba osztották be őket. Ebből a
csoportból az egyik lány letette a felvételi vizsgát, és jól is teljesített, mégsem
engedélyezték, hogy egyetemre járjon.
Jó szongbun-minősítésemnek köszönhetően nyugodtan tervezgethettem. Nekem
azonban nem voltak nagyratörő álmaim. Harmonikajátékos akartam lenni.
A harmonika népszerű hangszer Észak-Koreában, és ha egy nő jól játszik rajta,
elfelejtheti a megélhetési gondokat. Úgy terveztem, hogy ez lesz a hivatalos

foglalkozásom, de anyámhoz hasonlóan én is illegális üzletekbe kezdek majd, és jól
keresek velük. Ezt izgalmasnak találtam. Azt is tudtam, hogy ha egy napon lesznek
gyerekeim, csak így biztosíthatom, hogy mindig legyen mit enniük.
Anyám maximálisan támogatta azt a tervemet, hogy harmonikás legyek. Talált is egy
zenészt a hjeszani színházban, akitől órákat vehettem. Azt mondta, apám is örülne,
mert mindig is szerette a harmonikaszót. Ettől elsírtam magam.
Tizenhét éves voltam ekkor. Gyakran eszembe jutott, hogy pár hónap múlva, 1998
januárjában betöltöm a tizennyolcat, és ez a gondolat súlyos teherként nehezedett rám.
Tizennyolc éves korunktól kezdve felnőtt állampolgárnak számítottunk, megkaptuk a
hivatalos személyi igazolványunkat. Azok a csínyek, kisebb vétségek, amelyeket a
gyerekeknek még elnéztek, ettől kezdve súlyos bűnökké váltak. És volt egy vétség, amit
egyre jobban szerettem volna elkövetni, még mielőtt túl késő lenne.
1997 telén egy iskolatársnőm, aki nem messze lakott tőlünk, megkérdezte, nem
volna-e kedvem átsiklani vele a folyó jegén a kínai Csangpajba. Az ő anyjának is voltak
ott üzleti kapcsolatai, akárcsak az enyémnek. Ő már átment néhányszor, úgyhogy
tudta, mit csinál.
Nagyon izgalmasnak találtam az ötletet. A téli vakáció utánra az volt a tervem, hogy
megpályázok egy helyet a Hjeszani Közgazdasági Iskolában, ahol kétéves kurzusokat
tartottak. Ide nehezebb volt bejutni, mint egy négyéves egyetemre. A végzettektől
természetesen azt várták el, hogy állami állásban dolgozzanak, nem az illegális
magánkereskedelemben. Az osztályzatok nem sokat számítottak, a pénz és a befolyás
annál inkább. Ott akartam tanulni, azután importárukkal akartam kereskedni. Akkor
hát miért ne lesném meg titokban Csangpajt? Hiszen az számomra maga volt az üzlet.
Minho akkor már sokszor átment titokban. A fiatal srácok gyakran megtették. Együtt
akart játszani a túlparton lakó kínai fiúkkal. Olykor, ha a határőrök nem figyeltek,
átszaladt, hogy meglátogassa An urat és a feleségét, vagy Csang urat, anyám
üzlettársait, akik a közelben laktak. Ha ő megtehette, én miért ne tehetném?
A házunkból látni lehetett Csangpaj halogénlámpáit és neon​reklámjait a folyó
túlpartján – merthogy odaát sosem volt áramszünet. Az iskolában a tanárok mindig azt
mondták nekünk, hogy a kínaiak irigykednek ránk, és rosszabbul élnek, mint mi. Én
még mindig hittem ebben, pedig a cáfolat ott volt az orrom előtt, a piacainkon bőséggel
kínált kínai áruktól a Hjeszanban sétálgató, divatosan öltözött kínai üzletemberekig.

Végül Csinos néni egyik megjegyzése nyitotta fel a szememet. Azt mondta, hogy az
éhezők azért özönlenek Hjeszanba, mert a határvárosokban mindig több az ennivaló.
Ennivaló Kínából? Tehát a kínaiaknak több ennivalójuk van?
Az éhínség idején Hjeszanban minden este koromsötét volt, de Csangpaj fölött a
felhők sárga színben játszottak a sok utcai nátriumlámpa fényétől. Kezdtem
észrevenni, hogy a kínaiak között, akiket látok – a határőrök a túloldalon, akik
pompásan festettek zöld egyenruhájukban, vagy a folyóparton játszó gyerekek –, egy
sem sovány, egy sem tűnik éhezőnek. Nyilvánvalóan jobban, sokkal jobban élnek, mint
mi. Ez a felismerés kezdte megingatni egyik legszilárdabb meggyőződésemet – azt,
hogy a mi országunk a legjobb a világon.
Mandarin nyelven egyáltalán nem beszéltem, de elég kínai írásjegyet ismertem
ahhoz, hogy ha volt felirat a tévéműsorokhoz, többé-kevésbé megértsem. Évek óta
néztem a betiltott kínai adókat. A műsoraik még akkor is elbűvöltek, ha nem értettem
őket.
A kínai tévében dél-koreai popsztárok is rendszeresen szerepeltek. Az olyan előadók,
mint Szo Thedzsi meg a Fiúk vagy a H.O.T., egy rendkívül népszerű fiúcsapat, mindig
sikítozó lányokból álló közönség előtt léptek fel. Ilyesmit azelőtt sosem láttam. A koreai
az anyanyelvem volt, mégsem értettem, mi a csudáról énekelnek vagy rappelnek.
Öltözködésük, frizurájuk, táncmozdulataik miatt szinte földönkívülieknek láttam őket.
Furcsaságuk inkább taszított, mint vonzott. Jobban érdekeltek a kínai sorozatok.
Ezekben minden szereplő gyönyörűen berendezett házban élt, házvezetőnő és sofőr
állt a szolgálatukra, a konyhák pedig tele voltak olyan luxuscikkekkel, mint a
mikrohullámú sütő és a mosógép. Anyám bezzeg a folyóban mosta a ruháinkat. Egyre
jobban izgatott a kérdés, hogy vajon tényleg így élnek-e a kínaiak.
A barátnőm minél előbb át akart menni velem a túlpartra. A folyón ekkor már vastag
volt a jégpáncél. Naivan azt képzeltem, hogy anyám majd jóváhagyja a tervet. Addig
mindenben csak bátorított. De amikor megkérdeztem, szigorúan így felelt:
– Szó sem lehet róla!
– Senki sem fogja megtudni – vágtam vissza.
– Soha, de soha nem mehetsz át a folyón – erősködött. – Ez súlyos bűnnek számít.
– Minho is át szokott menni.
– Ő még kicsi, nem büntetik meg. Különben is, ő fiú, és a fiúknak meg kell tanulniuk,
hogyan álljanak meg a maguk lábán. Te már felnőtt nő vagy. Jövő hónapban betöltöd a
tizennyolcat.
Anyám érveit hallva elbátortalanodtam. Valószínűleg én voltam az egyetlen
tizenéves a világon, aki nem vágyott rá, hogy végre már tizennyolc éves legyen.

– De még nem vagyok tizennyolc.
Anyám azt mondta, az mindegy. A nőknek az élet minden területén óvatosabbnak
kell lenniük, mint a férfiaknak. Egyszerűen nem tudtam meggyőzni. Azt mondta, egy
szülő legfeljebb akkor engedi a lányát Kínába, ha éhezik. Nekem nincs rá okom, hogy
ilyen veszélyes dolgot műveljek.
– Hát, egy napon akkor is elmegyek – jelentettem ki, hogy enyém legyen az utolsó
szó.
– Dehogy mész! – förmedt rám. – Soha nem hagyod el az országot. Megértetted?
Pár nap múlva, mintha így akarna megengesztelni, ajándékot hozott nekem: egy pár
nagyon divatos cipőt.
– Hetven kiló rizst vehettem volna az árából – mondta. Mindig azt akarta, hogy legyek
illedelmes és hálás, de óhatatlanul elkényeztetett.
Megértettem, miért nem enged át Kínába, de azért továbbra is szerettem volna
átmenni. Látni akartam valamit a világból, és számomra Kína volt a világ. A leginkább
azt akartam ellenőrizni, hogy valóság-e az, amit a tévében mutatnak.
A gyékényemen fekve visszagondoltam arra az időre, amikor Andzsuban laktunk, és
kirohantam a zivatarba, hogy lássam a félelmetes fekete ruhás hölgyet, aki leszáll az
égből az esőcseppekkel. Eszembe jutott az a nap is, amikor előrenyomakodtam a
tömegben, hogy valami olyat lássak, amit egy hétéves kislánynak sosem volna szabad
látnia: egy akasztott embert. A kíváncsiság mindig erősebb volt bennem, mint a félelem
– ez nem túl előnyös tulajdonság Észak-Koreában, ahol a félelem tartja élesen az
érzékeket, segít életben maradni. A lelkem mélyén nagyon jól tudtam, hogy Kínába
átmenni igen kockázatos. Komoly következményekkel járhat, és ezek nem csak engem
érintenek.
De arra gondoltam: tizenhét éves vagyok. Pár hónap múlva elkezdem a főiskolát.
Azután már nem lesz több esélyem.
Most jött el az idő.

18
A JÉGEN ÁT
A házunk előtt a Jalu folyó alig tíz méter széles volt, és nem túl mély – még középen is
csak derékig ért a víz. Mielőtt az emberek tömegesen menekülni kezdtek Észak-
Koreából az éhínség elől, a határt nem ellenőrizték túl szigorúan. De mire tizenéves
lettem, már gondosan vigyáztak, hogy senki se mehessen át. A folyópart kihalttá vált,
mivel minden itt zajló tevékenység gyanúsnak számított. A gyerekek is máshová jártak
játszani. A határőrök újabban mindig rajta tartották a szemüket azokon az
asszonyokon, akik lementek a folyóhoz, hogy vizet vegyenek a mosáshoz – hátha
valami csempészárut vesznek át, vagy azt várják, mikor kelhetnek át a túlpartra. Azok
a nők, akik valóban üzleteltek, addigra már titokban megállapodtak a határőrökkel, és
lefizették őket. A folyó csöndesebb lett, mint régen, mintha elszomorítaná, hogy
börtönrácsot csináltak belőle.
Nem sokkal azután, hogy a folyóhoz költöztünk, összebarátkoztunk egy határőrrel,
akinek a posztja alig ötven méterre volt a házunktól. Időről időre beugrott egy kis
csevegésre, anyám pedig étellel, itallal kínálta. Ri Cshangho volt a neve. Hat évvel volt
idősebb nálam, magas volt és nagyon jóképű, mintha csak egy propagandaplakátról
lépett volna le. A határőrök általában csinosak voltak, hiszen ők képviselték az
országunkat a kínai oldalon lévő külföldiek előtt. Csakis olyan családból származhattak,
amelyik a rendszerhű kategóriába tartozott. Ezek a fiatalemberek kivételezett
helyzetben voltak, de távol éltek az otthonuktól, és gyakran szenvedtek a magánytól.
Cshangho rendes fiú volt. A katonai szigor nem nagyon felelt meg a természetének.
Nem szerette, hogy parancsolgatnak neki, ráadásul gyakran alantas feladatokat kapott
büntetésképpen. A határőröknek akkor is a bázison kellett maradniuk, ha nem voltak
szolgálatban, de ő sokszor kiosont, és eljött hozzánk. Elragadó volt, de olykor úgy
éreztem, kissé együgyű. Egyszer elmesélte, hogy a kiképzése során meg kellett néznie
egy fegyverekről szóló dokumentumfilmet.
– Csodás fegyvereink vannak, Minjong – magyarázta izgatottan, mint egy kisfiú. – Le
tudjuk győzni Dél-Koreát. Meg a jenkiket is. Alig várom, hogy háborúzzunk. Egy-két
nap alatt végzünk velük.

Tudtam, hogy bízhatok Cshanghóban. Az előző évben, amikor tizenhat éves voltam,
egy hideg tavaszi éjszakán éjfél körül mentem haza egy barátnőmtől. Ilyen későn már
nem volt ajánlatos egyedül járkálni egy fiatal lánynak. A házunkhoz közeledve
megláttam Cshangho sziluettjét az út szélén.
– Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem csodálkozva.
– Várok – felelte.
– Mire?
– Rád. Aggódtam miattad.
Úgy viselkedett, mintha a bátyám lett volna. Túl naiv voltam, hogy észrevegyem,
érdeklődik irántam. Előhúzott egy levelet a zsebéből, és megkért, hogy vigyem el az
anyjának Hamhungba. Tudta, hogy hamarosan odautazom Csinos nénihez.
– Ne bontsd fel! – kérte furcsa, rejtélyes mosollyal.
Hamhungban megtaláltam a címet, és átadtam a levelet az anyjának, aki előttem
olvasta el, aztán ő is furcsán mosolygott rám.
– Tudod, mi van benne? – kérdezte.
– A fia azt kérte, ne olvassam el.
Az asszony ezt szemlátomást mulatságosnak találta. Nagy szeretettel fogadott,
uzsonnával és dollárboltban beszerzett gyümölcslével kínált. Vonzó nő volt. Már
láttam, honnan örökölte Cshangho a tetszetős külsejét.
Amikor visszaértem Hjeszanba, Cshangho széles mosollyal az arcán elárulta, mi állt a
levélben: „Anyám, feleségül akarom venni ezt a lányt, úgyhogy bánj vele jól.”
Erre nem voltam felkészülve. Döbbenten meredtem rá, mire csalódottság jelent meg
az arcán.
– Még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy férjhez menjek – jelentettem ki határozottan, és
egy lépést hátráltam.
Azonnal megsajnáltam. Sokkal tapintatosabban kellett volna válaszolnom erre a
szerelmi vallomásra. Dicséretére legyen mondva, hogy nem erősködött tovább,
beletörődött az elutasításba, amitől csak még jobban megkedveltem. Barátok
maradtunk, és továbbra is eljárt hozzánk.
A következő évben, amikor titkos kínai utazásomat tervezgettem, még mindig ott
szolgált a folyónál. Az iskolatársnőm időközben megunta, hogy anyám beleegyezésére
várjon, és egyedül ment át. Ez csalódást okozott nekem, de még elszántabb lettem tőle,

noha ezek után egyedül kellett megtennem az utat. Minél többet töprengtem rajta,
annál merészebb lett a tervem. Miért csak pár órára lopóznék át? Miért ne látogatnám
meg apám rokonait Senjangban? Ez hosszabb út lenne, de talán An úr vagy Csang úr
befogadna. Négy-öt napon belül már itthon is lennék. Úgy döntöttem, megkérdezem An
urat. Ő barátságosabb volt, mint Csang úr.
Készülődni kezdtem. Azt mondtam Minhónak, hogy ha valamelyik este nem jönnék
haza, akkor átléptem a határt, hogy meglátogassam An urat és a feleségét. Fák között
megbúvó kis csangpaji házukat jól lehetett látni a folyó felénk eső partjáról. Minho
elcsöndesedett, amikor ezt mondtam neki. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet.
Tízéves volt ekkor, elég nagy ahhoz, hogy a védelmezőmnek tartsa magát.
December második hetének egyik napját választottam. Úgy döntöttem, hogy vacsora
után távozom. Nem sok mindent vihettem magammal. Nem volt kínai pénzem, és nem
cipelhettem váltóruhával teli táskát sem, mert anyám észrevette volna.
Aznap este anyám különösen pompás vacsorát készített.
– Miért főztél ennyi mindent? – kérdeztem.
Sokkal több ételt rakott az asztalra, mint máskor. A konyhában meleg volt és csodás
illatok terjengtek, csípős ragu és marinált, zsemlemorzsában kisütött hús szaga. Anyám
még kenyeret is sütött a gőzölő edényben. Háttal állt nekem, a serpenyőben
kavargatott valamit.
– Csak azt akartam, hogy egyetek egy jót – felelte egyszerűen.
Nagyot dobbant a szívem. Nem hiszem, hogy anyám megérezte, mire készülök,
mégis mintha búcsúvacsorát főzött volna. Aznap este annyit ettem, amennyi csak
belém fért. Miután leszedtük az asztalt, felvettem a kabátomat, mintha hirtelen kedvem
támadt volna sétálni egyet.
– Hová készülsz? – kérdezte anyám.
– Csak az egyik barátnőmhöz – feleltem, de nem néztem rá. – Nemsokára jövök.
Anyám is kabátot vett, és egy petróleumlámpával kikísért a kapuig.
– Ne maradj soká. Gyere haza minél előbb – mondta, és rám mosolygott.
A következő években számtalanszor kísértett ez a pillanat, magam előtt láttam
anyám arcát a lámpafényben. Szeretet áradt a tekintetéből. Az arcán az tükröződött,
hogy tökéletesen megbízik bennem.
Bűntudatosan elfordultam.

Hallottam, hogy mögöttem bezáródik a kapu. Hát eljött a pillanat! A szívem hevesen
vert. Tiszta idő volt, de olyan hideg, hogy a levegő égette az orromat. A lélegzetem
párafelhőként tört elő. Szorosabbra húztam a sálamat, és állig becipzáraztam bélelt
kabátomat. Halálos csönd volt. Még a fák ágai sem moccantak. Senki sem járt arra.
Felnéztem a csillagoktól ragyogó égre.
Elindultam. Úgy éreztem, túl hangosak a lépteim. Végül úgy tíz méterre
megpillantottam Cshanghót a hosszú kabátjában, amint vállára vetett puskával őrizte a
folyópartot. Szerencsére egyedül volt.
Olyan sötét volt, hogy alig lehetett látni valamit. Mellettem jeges útként terült el a
folyó – fakó volt és áttetsző, mintha magába szívta volna a csillagok fényét.
Halkan szólongatni kezdtem Cshanghót. Megfordult, és integetett, aztán bekapcsolta a
zseblámpáját.
Mielőtt bármit kérdezhetett volna, bejelentettem:
– Átmegyek rokonlátogatóba.
Láttam, hogy felszalad a szemöldöke. Addig sosem beszéltem neki a rokonaimról.
Átgondolta a dolgot, aztán lassan ingatni kezdte a fejét.
– Ne menj – mondta bizonytalanul. – Túl veszélyes. – A szája lefelé görbült az
aggodalomtól. – Nagy bajba kerülhetsz. És hogyan jutsz el a rokonaidhoz? Nem is
beszélsz kínaiul. És egyedül vagy.
– Ismerek pár embert, akik majd segítenek – intettem a fejemmel An úr háza felé.
Cshangho egy darabig némán bámult rám, mintha egy ismeretlent látna maga előtt.
– Hát jó – mondta aztán lassan. – Ha biztos vagy benne. – Láttam rajta, hogy nagyon
nem szívesen egyezik bele. – De ne maradj el pár óránál tovább.
– Ebben a cipőben úgysem jutok messzire – feleltem, és a lábamra mutattam.
Cshangho rávilágított az elemlámpájával a drága új cipőmre, amely szépen csillogott a
fényben. Azért vettem fel, mert azt gondoltam, ebben kevésbé keltek feltűnést a
túloldalon.
Hirtelen hallottuk, ahogy egy lehullott gally megreccsen valakinek a lába alatt a
túloldalon, és mindketten arra fordultunk. Egy sötét alak osont a folyó mentén,
nyilvánvalóan egy kínai csempész, aki az üzlettársát várta, hogy átadja neki az árut.
– Hé! – kiáltott át neki Cshangho. A férfi úgy festett, mint aki el akar szaladni.
Bizonyára igencsak meglepték Cshangho következő szavai: – Megtenné, hogy átsegíti
ezt a hölgyet, és elkíséri oda, ahová menni akar?
Csönd volt. Aztán egy elhaló hang azt felelte:
– Hát persze.
Csak pár lépést kell óvatosan megtennem a csúszós jégen. Mindjárt odaát leszek.

Most először tört rám a félelem.
Ha egy másik határőr meglát, habozás nélkül visszarángat, akár a túlpartról is, ahová
elvileg már nem léphetne át. Életemben először műveltem ennyire botrányosan,
bűnösen törvényellenes dolgot.
De bűntudat nem volt bennem, csupán ekkor fogtam fel, milyen hajmeresztően
veszélyes vállalkozásba kezdtem.
Előbb csak az egyik lábammal léptem a jégre, aztán a másikkal is. Imbolyogtam,
csúszkáltam az új cipőben. A kínai idegen előbújt a fák árnyékából, és segítőkészen
felém nyújtotta a kezét.
Anyámmal minden rendben lesz, biztattam magamat. Minho még ma este elmondja
neki, hová mentem. Mire visszaérek, már el is száll a dühe. Csak pár napig maradok.
Annyira biztos voltam ebben, hogy vissza se néztem.
De akkor miért éreztem mégis úgy, hogy az életem örökre megváltozik?

II
A
SÁRKÁNY
SZÍVÉBEN

19
VENDÉGSÉGBEN AN ÚRNÁL
Kinyílt az ajtó, sárga fénycsík hullott a fagyott földre.
– Jó estét, An úr – köszöntem, és biccentettem.
Az ajtóban álló, magas férfi összevont szemöldökkel méregetett, beletelt pár pillanatba,
míg megismert.
– Jó estét! – felelte mélységes csodálkozással. – Minjong vagy, ugye?
Ekkor már vacogott a fogam, rég megbántam, hogy a divatos, új cipőmet vettem fel.
A lábujjaim megdagadtak és érzéketlenné váltak. An úr behívott. Nagydarab férfi volt,
néhány megmaradt hajtincsét átfésülte kopasz feje búbján, és hatalmas, dülledt szeme
volt. Minho mindig azon viccelődött, hogy olyan az arca, mint egy kövér halnak. Apám
határőr ismerősei révén ismerte meg anyámat. Azt mondták róla, hogy a kínai
kereskedők között ő a legrendesebb és a legmegbízhatóbb. Sokkal jobban kedveltem,
mint házsártos szomszédját, Csang urat, akivel anyám szintén üzletelt néha.
An úr háza meleg volt és hívogató. A felségével élt, két gyerekük volt, egy velem
egyidős lány, és egy fiú, aki Minhóval volt egykorú. Koreai-kínaiak voltak,
dallamosabban beszéltek, mint én. Amikor megláttam őket, ahogy ott kuporogtak a
földön az alacsony asztal körül, rögtön tudtam, hogy ez egy összetartó, szerető család.
An asszony nagyon apró termetű és vékony volt a férjéhez képest. Gyors, ideges
mozdulatai voltak, mint egy madárnak. Miután forró teával kínált, és érdeklődtek
Minho után, akit nagyon kedveltek, várakozóan néztek rám. Mi a csudát keresek itt?
Elmagyaráztam, hogy a rokonaimhoz készülök pár napra Senjangba.
– Arra gondoltam, hogy esetleg itt tölthetném az éjszakát… és talán holnap
elvihetnének oda. Nincs semmi pénzem. A rokonaim majd visszafizetik. – Lesütöttem a
szememet. Ezt nem gondoltam át. Évek óta nem találkoztam a senjangi rokonaimmal.
Éreztem, hogy elvörösödik az arcom. – Vagy ha ők nem, majd anyám visszafizeti,
amikor hazamegyek.
An úr ismét összevonta a szemöldökét, és a tarkóját vakargatta. Világos lehetett
számára, hogy fogalmam sincs róla, mit csinálok. Egy idő után azt kérdezte:
– Tudod, milyen messze van Senjang?

Csak halvány elképzelésem volt arról, hol van ez a város. Azt gondoltam, nincs
messze, egy órányira lehet busszal.
– Nyolcórás út – közölte An úr, és figyelte, hogyan hatnak rám a szavai. – És busszal
veszélyes lenne odamenned, mert nincs személyi igazolványod, és nem beszélsz
mandarin nyelven. Egy rendőrségi ellenőrzőponton is át kell menni útközben.
Ezt a komoly problémát szintén nem gondoltam át rendesen, nem készültem fel rá,
hogy elkaphatnak. Ha egy észak-koreai illegálisan tartózkodott Kínában, átadták a
Bowibunak.
– Nem lesz semmi baj – mondta An úr, aki döbbent arckifejezésem láttán
elmosolyodott. – Elvihetlek, ha tényleg el akarsz jutni oda. De taxival kell mennünk.
Csak mostanában fogtam fel, milyen hatalmas terhet róttam rá, és milyen végtelenül
rendes volt velem. Amikor köszönetet mondtam neki, felemelt kézzel tiltakozott. Azt
mondta, évek óta üzletel anyámmal. Nagyra becsüli őt, mint törzsvásárlóját, és
megbízik benne.
Másnap reggeli után An asszony nekiállt, hogy hatalmas adag nurungdzsit , vagyis
pirított, ropogós rizst készítsen.
– Ez az észak-koreai vendégeinknek lesz – mondta. – Ma este itt alszanak nálunk.
Néhányat ismerünk közülünk. Mások idegenek. Gyakran előfordul ilyesmi.
A nurungdzsit egy kis víz hozzáadásával könnyű megmelegíteni.
Mesélt a két idegenről, akik egy éve kopogtak be hozzájuk. Csontsoványak voltak és
nagyon gyengék. Annyi rizst faltak fel, amennyi húsz embernek is elég lett volna.
– Rémes volt nézni. Olyanok voltak, mint a vadállatok, rettegtek, hogy elveszik előlük
az ételt. Láttam, hogy túl gyorsan habzsolják be. Aztán az lett a vége, hogy kirohantak
és kihányták.
Láttam, hogy Anék nem gazdagok. Nem olyan volt az otthonuk, mint amilyeneket a
kínai sorozatokban mutattak. Nem voltak cselédjeik, nem volt mikrohullámú sütőjük,
nem voltak aranycsapok a fürdőszobában. De élelemmel bőven el voltak látva.
Délelőtt An úr megmutatta nekem Csangpajt. Nagyon furcsa érzés volt azok között az
épületek között sétálni, amelyeket hosszú évek óta bámultam a túlsó partról. Mintha
beléptem volna a tükörbe. Kisváros volt, benne néhány gyógyszertár, a kirakatokban
sokféle stílusú női cipő, illatszerboltok és rengeteg ennivaló – olcsó büfékben,
szupermarketekben, bódékban árult színes csomagolásokban, az utcán eszegető,

tüskehajú iskolás gyerekek kezében.
An úrtól kaptam egy kis pénzt, hogy vehessek magamnak egy pár meleg bokacsizmát
meg egy világoszöld, kínai stílusú bélelt téli dzsekit. Ettől mindjárt sokkal inkább úgy
néztem ki, mintha kínai volnék. Fiús frizurám amúgy divatosnak számított akkoriban a
kínai lányok körében – elöl hosszúra hagytam, hátul rövidre vágattam.
Másnap reggel alighogy világosodni kezdett, útnak indultunk. An úr mellettem ült a
taxi – egy vadonatúj autó – hátsó ülésén. Ez már önmagában is rém izgalmas volt. Talán
még nem is ültem magánautóban. A taxiban több hangszóróból szólt a rádió. Az út egy
darabig a folyó mentén, az országhatáron haladt. Le sem tudtam venni a szemem
Hjeszanról. Éjszaka sok hó esett, a házak úgy festettek kerek tetejükkel, mint a fehér
gombák. Láttam a Győzedelmes Pocshonbói Csata emlékművét a Pakban – a szobrok
hósipkát viseltek –, és a régi általános iskolámat is. A város mintha egy másik
évszázadban létezett volna. Minden ház kopott volt és szürke. Csak a háttérben
magasodó, hóval borított hegyek tűntek újnak, csak úgy ragyogtak a hajnal neonkék
fényében.
A túlparton két hosszú kabátos észak-koreai határőr járőrözött, figyelték a jól
beöltözött asszonyokat, akik lemásztak a folyóhoz, és léket vágtak a jégbe, hogy
megtöltsék a vödreiket.
Nyúlprém a minket védelmező katonáknak, ócskavas a fegyvereikhez, réz a
puskagolyókhoz.
Mögöttük több száz kunyhó kéményéből áradt ki a jonthan füstje, alacsonyan úszó
ködfelhőt alkotva. A fákon túl egy pillanatra a mi házunk magas, fehér falát is
megláttam. A kapu zárva volt. Rám tört a honvágy.
Nemsokára jövök.
Ugyanakkor a szabadság érzése és a várakozás egyre inkább felvillanyozott – mintha
buborékok szálltak volna fel a mellkasomban. Úgy éreztem, most bármit megtehetek.
A jég szélén, a sötétben szörnyű kockázatot vállaltam, de tessék, mégis csak eljutottam
ide. Sikerült. Büszkeséggel töltött el, hogy ilyen bátran viselkedtem.
A mindent beborító hó pár percre mintha eltakarta volna a kétségeimet. De
hamarosan megszólalt bennem az önbírálat hangja. Észrevettem, hogy Minjong
elvtársnő boldog. Szeretném emlékeztetni, hogy halvány sejtelme sincs róla, mi lesz vele
ezután.
Aztán megjelent előttem anyám arca, a tekintetéből áradó szeretet és bizalom,
amikor azt mondta: „Ne maradj sokáig”, és elképzeltem, amint lehordja Minhót, amiért
nem árulta el előbb, hová mentem. Hirtelen elszállt a lelkesedésem, rám tört a
bűntudat, önzőnek és ostobának éreztem magam.

Nemsokára jövök.
Az út jobbra kanyarodott, a fák sűrűbbek lettek, és Hjeszan eltűnt a szemem elől.

20
A KELLEMETLEN IGAZSÁG
Az út tovább kanyargott a Csangpajt körülvevő hegyek között. Áthaladtunk egy-két
falun, ahol alacsony, cseréptetős házak sorakoztak az út mellett. Nem sokban
különböztek az észak-koreai házaktól. De pár órányi út után nagyobb és gazdagabbnak
látszó falvakba értünk, amelyek fokozatosan kisvárosokká, majd elővárosokká
olvadtak össze. A kétsávos út négysávossá szélesedett. A forgalom széles, lomha,
acélból és vörös hátsó lámpákból álló folyammá változott. Ezernyi autó mászott
körülöttünk az úton, akár a hangyák. Ennyi járművet még soha életemben nem láttam.
Csöppet sem unatkoztam, ide-oda kapkodtam a fejem, magamba szívtam a látványt.
Minden autó újnak tűnt. Sehol sem láttam olyan ormótlan, zöld katonai teherautókat,
amelyek Hjeszan környékén a leggyakoribb járműnek számítottak.
Megálltunk ebédelni egy út menti benzinkút éttermében, ahol kivilágított
fényképeken mutatták be az ínycsiklandó ételeket. Észak-Koreában csak állami
tulajdonban lévő éttermek voltak, amelyek éppen ezért semmi erőfeszítést nem tettek
azért, hogy becsábítsák a vendégeket és eladják az árut. Ezenkívül féllegális
magánétkezdék is léteztek, amelyek a piacokon vagy lakásokban működtek. Itt viszont
az éttermek harsányan reklámozták magukat, arra biztattak, hogy álljunk meg és
nézzünk körül náluk. Én sült rizst rendeltem, amiből hatalmas adagot hozott a
pincérnő. Megállapítottam, hogy a kínaiak rengeteget esznek. An úrra néztem. Szívből
nevetett az arckifejezésem láttán. Minden reakcióm mulattatta.
Késő délután értünk Senjang közelébe egy nyolcsávos autópályán. Erre a látványra
egyáltalán nem voltam felkészülve. Mindkét oldalon hatalmas acél és üveg
toronyházak magasodtak, tetejükön megcsillant a lemenő nap fénye. Amikor a taxi
megállt a piros lámpánál, több száz ember zúdult a zebrára. Mindegyik másféle
öltözéket viselt. Egyiken sem volt egyenruha. Felnéztem, és egy óriásplakáton
fehérneműt reklámozó modellt pillantottam meg.
Nem tudtam, hogy Senjang, Liaoning tartomány fővárosa Kína egyik legnagyobb
városa. Több mint nyolcmillióan élnek itt. Senjanghoz képest Phenjan csupán isten
háta mögötti, elmaradott falucska.

Megérkeztünk abba a városrészbe, ahol a rokonaim laktak, és miután többször is
megálltunk, hogy útbaigazítást kérjünk, megtaláltuk a házukat. Nagy, csillogó
lakóparkba jutottunk, ahol csupa húszemeletes épület állt. An úr és a taxisofőr feljött
velem lifttel a tizenegyedikre. Amikor becsöngettem, hirtelen szorongás fogott el.
Fogalmam se volt róla, mire számítsak.
Nagybátyám, Dzsonggil nyitott ajtót. Csodálkozva nézett végig rajtunk.
– Bácsikám, én vagyok az, Minjong.
Beletelt pár másodpercbe, míg megértette. Akkor aztán úgy elkerekedett a szeme,
mint egy rajzfilmfigurának. Szanghi néni is odajött. Ő is éppúgy elcsodálkozott, mint a
férje.
A „bácsikám” valójában apám unokatestvére volt. A családja a koreai háború idején
menekült el Hjeszanból, ő már Senjangban nőtt fel. Kétszer is meglátogatott minket
Hjeszanban, de már jó pár éve nem járt ott. Akkor az volt a benyomásunk róla, hogy
jómódú, kissé kövérkés, és nagyon barátságos természetű, mindig ajándékokkal
megrakva érkezett. Most, amikor becsöngettem hozzá, a negyvenes évei végén
járhatott.
Bemutattam An urat, és elmondtam, hogy vakáción vagyok, szerettem volna látni
Kínát, mielőtt elkezdeném a főiskolát. A bácsikám kifizette a hatalmas összegre rúgó
taxiszámlát, a sofőr távozott. Beszélgettünk egy darabig, aztán An úr bejelentette, hogy
elmegy vásárolni, aztán visszaindul Csangpajba. Elköszöntünk egymástól.
Rögtön éreztem, hogy a bácsikámék szívesen látnak. Végül is családtag voltam – még
az sem zavarta őket, hogy már évek óta nem találkoztunk. A lakásuk modern volt és
tágas, a megvilágítást a mennyezetbe épített elegáns kis szpotlámpák adták. Ez már
tényleg olyan volt, mint a tévésorozatokban látott lakások. A földig érő ablakokból
tucatnyi ugyanilyen, magas lakóépületet lehetett látni. Az ég időközben narancsszínűre
váltott. Kigyúltak a fények a többi toronyban, úgy ragyogtak, mint megannyi
ékszerdoboz. Mögöttük a végtelenbe nyúlóan további tornyok százai csillogtak az
alkonyi fényben. Némelyik még építés alatt állt, másokat nemrég fejeztek be.
A nagybátyám megkérte a feleségét, hogy szaladjon le egy kis jégkrémért.
A nagynéném minden ízből hozott, amit csak talált a boltban.
– Kóstold meg ezeket – mondta. – Van, amelyik egészen újfajta.
Mindet kibontottuk, és mindegyikből ettem egy kanállal. Ilyen mennyei
finomságokban még soha nem volt részem. Jázmin íz, zöld tea, mangó, fekete
szezámmag, a fukszia tarónak nevezett, pompás változata, és egy japán jégkrém,
amelyet vörösbab-ízűnek neveztek. Vörösbab. Ilyen ízeket elképzelni sem tudtam
mindaddig. Ezek után másra sem vágytam, mint hogy Kínában maradhassak.

A bácsikám magas volt, és soványabb, mint ahogy az emlékeimben élt. Kislányként
pufóknak tartottam, mert olyan országban nőttem fel, ahol nem voltak kövér emberek,
de most már észrevettem, hogy a nagydarab, kigömbölyödött kínaiakhoz képest, akiket
úton-útfélen láttam, kifejezetten csontos az arca, mint azoknak, akik hosszú évtizedekig
éltek nélkülözésben. Az ő életében későn jött el a gazdagság.
Annyira belemerültem az utazásom elmesélésébe meg a jégkrém kóstolgatásába,
hogy a családról még szó sem esett. A nagybátyám most apámról kérdezett.
Megállt a kezemben a kanál. A bácsikám nem tudta, hogy apám, vagyis az
unokatestvére meghalt.
Amikor elmondtam, mi történt, a nagybátyám elkomorult.
– Hogy tehettek ilyet vele? – motyogta, majd faggatni kezdett. Mindent tudni akart
apám letartóztatásáról, a vádakról, a kihallgatásról. Én nem szívesen beszéltem erről.
Amikor befejeztem, pár percig mély hallgatásba merült, aztán nagy csodálkozásomra
felpattant, és szenvedélyesen szidalmazni kezdte a hazámat. Egyszerre kitört belőle az
évek óta elfojtott harag.
– Tudod te, hogy a történelem, amit az iskolában tanítanak nektek, mind hazugság? –
Ez volt a hosszú tiráda kezdőmondata.
Sorolni kezdte mindazokat a hazugságokat, amelyeket tanítottak nekem. Azt mondta,
a II. világháború végén nem Kim Ir Szen hadvezéri géniusza győzte le a japánokat.
A szovjet Vörös Hadsereg űzte ki őket, amely azután Kim Ir Szent ültette a hatalomba.
Nem volt semmiféle „forradalom”.
Azelőtt sosem hallottam olyat, hogy valaki bírálta volna a hazámat. Azt hittem, a
nagybátyám megőrült.
– És azt tanították nektek, hogy a déliek kezdték a koreai háborút, ugye? Hát akkor
mondok valamit, ami újdonság lesz neked. Az északiak támadtak rá a déliekre, és Kim
Ir Szen csúfos vereséget szenvedett volna a jenkiktől, ha Kína nem lépett volna közbe,
hogy kihúzzák a szarból.
Ekkor már tényleg úgy gondoltam, hogy elment az esze.
– Megmutatták nektek a Pektu-hegyen a kis faházat, ahol Kim Dzsong Il született? –
kérdezte gúnyos hangon. – Hát ez is csak mese. Kim Dzsong Il még csak nem is
Koreában született, hanem Szibériában, ahol az apja a Vörös Hadseregben szolgált.
Látta az arcomon, hogy egy szavát sem hiszem. Ezzel az erővel azt is mondhatta
volna nekem, hogy a Föld lapos.
– Még csak nem is kommunista! – A nagybátyám egyre jobban belelovallta magát. –
Palotái vannak, meg tengerparti nyaralói, és örömlányok egész serege áll a
rendelkezésére. A legfinomabb konyakokat issza, svájci sajtokat eszik, miközben a népe

éhezik. Egyetlen dologban hisz: a hatalomban.
Zavarba hozott ez a szónoklat. Otthon sosem beszéltünk a Vezetők magánéletéről.
Soha. Minden ilyesmi „pletykának” minősült, és roppant veszélyesnek számított.
A nagybátyám azonban még korántsem fejezte be. Fel-alá járkált a szobában.
– Tudod, hogyan halt meg Kim Ir Szen? – kérdezte, miközben rám szegezte a
mutatóujját.
– Szívrohamot kapott.
– Ez igaz, de a fia volt az oka.
Segítségkérően pillantottam Szanghi nénire, de az ő arckifejezése is éppolyan komoly
volt, mint a férjéé.
– Kim Dzsong Il vitte a sírba. Élete vége felé az apja már csak egy minden hatalmától
megfosztott öregember volt, akiből istent csináltak. Igazából Kim Dzsong Il vezette az
országot. Az apja már csak a külügyekre volt befolyással.
A nagybátyám így látta a helyzetet: Kim Ir Szent nem sokkal a halála előtt
meglátogatta a volt amerikai elnök, Jimmy Carter, hogy megszervezzen egy
csúcstalálkozót Bill Clinton elnökkel. Kim Ir Szen azt akarta örökül hagyni Koreára,
hogy atommentessé teszi a félszigetet, és közölte Carterrel, hogy Észak-Korea hajlandó
felhagyni nukleáris fegyverkezési programjával. Ez felbőszítette Kim Dzsong Ilt, aki
elhatározta, hogy megakadályozza a csúcstalálkozót. Apa és fia között heves
veszekedés tört ki, és Kim Ir Szen annyira felizgatta magát, hogy megállt a szíve.
Én nem voltam hajlandó elhinni ezt a képtelenséget. Ugyanakkor bizonyos részei
mégis igaznak tűntek. Hallottam az iskolában olyan híreszteléseket, hogy szép lányokat
válogatnak ki a Kedves Vezető szolgálatára, és magam is láttam a tévéhíradóban, hogy
nem egyszerű rizsgombócon élt az éhínség idején, amint a propaganda állította.
Valójában nem tudtam, mit higgyek. Így hát mintha egy redőny ereszkedett volna le az
agyamban. Tizenhét éves lányként mindössze annyi volt a reakcióm, hogy jóízűen
faltam a jégkrémet. Az, amit a nagybátyám mondott a hazámról, elszomorított és
felháborított. Nem akartam tudni ezekről a dolgokról.
Dzsonggil bácsinak kereskedelemmel foglalkozó cége volt. Kezdetben gyógyszereket
exportált Dél-Koreába, de utóbb más területekre is kiterjedt a vállalkozása, amely
szépen prosperált. A bácsikám egy új Audival járt. A felesége gyógyszerész volt. Felnőtt
fiuk egy másik tartományban lakott. A nagybátyámék mindketten bőbeszédű, nyitott

természetű emberek voltak, szerettek étteremben vacsorázni, táncolni és társaságba
járni.
Mielőtt először elvittek volna megnézni az esti Senjangot, azt javasolták, hogy a saját
érdekemben vegyek fel új nevet. A Cshe Miran név mellett döntöttek. Ez tetszett.
Mókásnak találtam, hogy álnevet használok. Amikor a nagybátyámékhoz barátok
jöttek látogatóba, Miran néven mutattak be nekik. Azt mondták, Janpienből jöttem,
abból a kínai tartományból, ahol sok embernek a koreai az anyanyelve, és nem beszél
jól mandarin nyelven. A barátok erre csak bólogattak, mint akik értik a helyzetet, és
elfogadták a magyarázatot.
Senjang igazi reveláció volt számomra. Észak-Koreában éjszaka sötétek és kihaltak az
utcák. Itt viszont napnyugtakor kezdődött az igazi élet. A Tajjüen utca megtelt
vásárlókkal meg velem egykorú, szórakozni induló fiatalokkal. A fiúk-lányok vegyes
csoportokba verődve, divatos öltözékben, nevetve járták a várost. Az autókból és a
bárokból zene dübörgött. Mindent áthatott valamiféle valószerűtlenség, mintha egy
fekete-fehér világból egyszerre egy színesbe csöppentem volna. Varázslatos volt – és az
illúziót csak fokozta a kirakatok, az éttermek és a lépten-nyomon feltűnő fenyőfák
ezernyi szikrázó fénye. Szanghi néni elmagyarázta, hogy ezek karácsonyfák, ekkorra
ugyanis már elterjedt a karácsonyfa-állítás nyugati szokása Kínában. Minden este
máshol vacsoráztunk.
– Ma mihez volna kedved? – kérdezte a nagybátyám, és összeütötte a tenyerét. –
Kínai konyha legyen, koreai, japán, európai? Vagy valami más?
Az egyik étteremben halak úszkáltak a kéken világító akváriumban. Én
választhattam ki, melyiket akarom elfogyasztani. Az étlapok a bőség zavarát kínálták.
A jégkrémet egyetlen este sem hagytam ki.
Szanghi néni megmutatta, hogyan kell használni a lakásukban lévő karaokekészüléket.
Eleinte a hangerőt halkra állítva, becsukott ajtó mellett énekeltem délkoreai
lassú számokat, de aztán a nénikém kikiabált a másik szobából:
– Vedd hangosabbra, szeretem ezt a számot!
Ebben az országban nem kellett titokban zenét hallgatni.
Ezután népes baráti társasággal együtt elvittek egy zajos karaoke-bárba. Ez megint új
élmény volt számomra. El se tudtam hinni, hogy közönség előtt énekelem kedvenc
számomat, „A sziklás szigetet”, és dübörgő tapssal jutalmaznak. Ez volt addigi életem
legélvezetesebb éjszakai kiruccanása.
Amikor négy-öt nap elteltével Szanghi néni azt kérdezte:
„Nem maradhatnál még egy kicsit?”, nem kellett hosszan győzködnie.
Napközben, amíg a nagybátyámék a munkahelyükön voltak, nem mozdulhattam ki a

lakásból. De csöppet se bántam. Szabadon nézhettem a tévét, azt a csatornát, amelyiket
akartam, anélkül, hogy be kellett volna húznom a függönyt, vagy le kellett volna
vennem a hangerőt a szomszédok miatt. Ez maga volt a színtiszta szabadság.
Úgy repült el egy hónap, hogy észre se vettem. A tizennyolcadik születésnapomat is
Senjangban ünnepeltem. De tovább már nem halaszthattam a hazautazásomat.
A nagybátyám megígérte, hogy kocsival visszavisz Csangpajba. A náluk töltött hetek
alatt annyi izgalmas felfedezésben és szórakozásban volt részem, hogy meg se fordult a
fejemben, milyen következményekkel járhat, hogy betöltöttem a tizennyolcat.
Az indulás előtti napon megszólalt a telefon a konyhában. A nagybátyám vette fel.
Láttam, hogy feszültség ül ki az arcára, aztán szó nélkül átadta nekem a telefont.
Alig hallható hang szólalt meg nagy recsegés és sípolás közepette.
– Minjong, figyelj rám…
Anyám volt az.
– Ne gyere vissza! Bajban vagyunk.

21
A KÉRŐ
Nem tudtam, honnan telefonál. Otthon nem volt telefonunk. A munkahelyéről biztosan
nem hívott volna, mert a Bowibu lehallgatta a vonalat. De bárhonnan hívott is,
veszélyes volt a dolog. Anyám gyorsan beszélt. Nem volt dühös; nem volt ideje rá, hogy
leszidjon, de arra sem, hogy hosszan csevegjen velem.
– Egy nappal azután, hogy elmentél, megkezdték az összeírást a következő
választásokra – mondta.
Éreztem, hogy elönt a veríték.
A hatóságok időnként összeírták a választókat, hogy lássák, ki nincs meg és miért.
Miután betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, elértem azt a kort, amikor már részt
kellett vennem az észak-koreai „választásokon”, amelyeken mindig Kim Dzsong Il
győzött a szavazatok száz százalékával.
– Az összeírók tudni akarták, hol vagy. A bandzsang is velük volt. Azt mondtam,
Csinos nénihez mentél Hamhungba. A bandzsang nem tudja, hogy ez nem igaz, de
tudod, milyen gyorsan terjed a pletyka. Már most is azt beszélik egyesek, hogy Kínában
vagy.
Cshangho, a határőr barátom mondta el neki, hová mentem. „Nemsokára hazajön”,
jelentette vidáman. Hiába, sosem az eszéről volt híres. Anyám majdnem elájult.
A következő napokat szörnyű idegességben töltötte. Tudta, hogy tennie kell valamit.
Így hát egy héttel azután, hogy az összeíróknak azt mondta, Hamhungba mentem,
bejelentette az eltűnésemet a rendőrségen.
– Esetleg elterjed a hír, hogy Kínába mentél, és ha hirtelen megjelensz itthon, már
nem tudok mit tenni. Te még fiatal vagy. Előtted a jövő. Nem akarom, hogy ezzel a
bélyeggel kelljen leélned az életedet.
Mit jelent ez? Talán nem is mehetek haza?
Anyám hangja feszült volt, sürgető.
– Egy darabig most veszélyben leszünk. Ne próbálj kapcsolatba lépni velünk.
A szomszédok figyelnek minket. Eladjuk a házat, elköltözünk. Nem tudom, hová, de
nyilván sejted, mit akarok mondani.

Megértettem. Anyám és Minho egy olyan környékre költöznek, ahol az emberek
nem ismernek minket, és könnyen elhiszik, hogy eltűnt a lánya.
– Most le kell tennem – mondta hirtelen. Egy kattanást hallottam, aztán már csak a
telefon búgását. A hívás alig egy percig tartott.
Kábultan adtam vissza a telefont a nagybátyámnak. Úgy dőlt rólam az izzadság,
mintha kilométereket futottam volna. Volt valami ijesztő abban, ahogy anyám véget
vetett a beszélgetésnek, még csak el sem búcsúzott.
Amikor elmondtam a nagybátyáméknak, mi történt, egymásra néztek.
– Hát, akkor Kínában kell maradnod – állapította meg a nagynéném komoran.
Mindkettőjüket megdöbbentette a hír. Tudták, hogy nincs hová mennem.
Nem akarok a terhükre lenni, mondtam, de ők megnyugtattak. Majd kitalálunk
valamit. A nagynéném kibámult az ablakon. Még mindig nem fogták fel teljesen a
dolgot.
Szégyellem bevallani, de amikor egyedül maradta a szobámban, első érzésem a
megkönnyebbülés volt. Egyszerűen örültem, hogy nem kell visszamennem. Úgy
éreztem, Senjangban az élet nem más, mint csodás vakáció.
Az elkövetkező években, amikor elviselhetetlen magány gyötört, és felfogtam végre,
milyen nagy bajba sodortam anyámat, olyan bűntudattal töltött el ennek a
megkönnyebbülésnek az emléke, hogy sokszor egész éjjel nem jött álom a szememre.
Ha tudtam volna, hogy amikor ráébredek a valóságra, szinte fizikai fájdalmat okoz
majd anyám, Minho meg a hjeszani rokonaim hiánya, nem hallgattam volna anyámra,
és azonnal visszamentem volna Hjeszanba.
Most, hogy meghatározatlan időre Kínában ragadtam, meg kellett tanulnom a
mandarin nyelvet. A legjobb tanárom volt: a muszáj. Az ember akár évekig is tanulhat
egy nyelvet az iskolában, de semmi sem visz közelebb a sikerhez, mint ha muszáj
megtanulnia, márpedig az én esetemben így volt. Ha nem akartam, hogy a lakás a
börtönömmé váljon, ugyanolyan folyékonyan kellett mandarinul beszélnem, mint
bármelyik korombeli kínai lánynak.
A nagybátyám szerzett nekem egy általános iskolai tankönyvet, napközben abból
tanultam, este pedig vele és a nagynénémmel gyakoroltam a társalgást. Nemsokára
már gyerekkönyveket is el tudtam olvasni. Naponta több óra hosszat néztem a tévét.
Mivel Kínában sok olyan nemzetiség van, melynek tagjai második nyelvként

használják a mandarint, a legtöbb sorozatot és híradót kínai feliratokkal látják el.
Érdekesebb volt így tanulni, és nem is kellett a gyerekműsorokra szorítkoznom, mert
az írásjeleket már ismertem valamennyire, hiszen tanultam az iskolában. Ezért
apámnak tartoztam hálával. Annak idején nem sok értelmét láttam a kínai írás
tanulásának, de apám hajthatatlan volt. Ennek köszönhetően ebből a tárgyból
szereztem a legjobb jegyeket.
Most, hogy semmi sem vonta el a figyelmemet, gyorsan haladtam a nyelvtanulásban.
Mindig nagy diadallal töltött el, ha a feliratokban ráismertem egy nemrég megtanult
szóra.
Hat hónapig szinte mást sem csináltam, legfeljebb néha kisurrantam egy kis sétára.
Egyhangúak lettek a napjaim. Egyre jobban kínzott a honvágy. Végül elérkezett a nap,
amikor kibámultam az esőbe, néztem, ahogy a többi toronyház eltűnik a felhők
mögött, csak a körvonalaik maradnak, mintha valami befejezetlen vázlatot látnék, és
hirtelen rám tört a felismerés:
Soha többé nem mehetek haza.
A következő napokban annyira gyötört ez a gondolat, hogy azt hittem, beleőrülök.
Nem is sejtettem, hogy bekövetkezik ez a szerencsétlenség. Soha többé nem látom
anyámat meg Minhót.
Gondolatban újraéltem, amikor a taxival mentünk végig a folyóparton, és azt az
utolsó pillanatot, amikor megláttam a házunkat a fákon túl. Miért nem kértem meg a
sofőrt, hogy álljon meg és tegyen ki? Folyton anyám telefonhívása járt az eszemben.
Milyen kétségbeesett volt a hangja! És még csak el sem köszöntünk egymástól.
Egy idegen országban ragadtam, és azt se tudtam, ki vagyok. A nagybátyámék
rendesek voltak velem, de olyan távoli rokonok voltunk, hogy a helyzet kezdett
kényelmetlenné válni. Nem élhetek vissza a végtelenségig a jóságukkal. Előbb-utóbb
eljön a nap, amikor azt akarják, hogy menjek el.
És mi lenne, ha most hazatérnék?
Nem, nem lehet. Már túl messzire mentem. Túl késő.
Az unokatestvérem otthagyta a gitárját, amikor elköltözött. Játszani kezdtem a
dalokat, amelyeket odahaza énekeltem. Ettől mindig elsírtam magam. Minden nap
sírtam, méghozzá olyan sokat, hogy lehetetlen lett volna eltitkolni a nagybátyámék
elől. Megértően viselkedtek velem, de éreztem, hogy kezd elegük lenni belőlem. Nem

hibáztattam érte őket.
Ekkoriban jelentkezett az első rémálmom. Azt álmodtam, hogy anyámat letartóztatta
a Bowibu, munkatáborba küldték, olyan helyre, ahonnan nincs visszatérés, és meghalt.
Az elárvult Minhóból koldus lett. Tisztán láttam magam előtt, amint egymagában
kóborol egy kihalt földúton. Rongyos volt a ruhája, és mezítláb járt. A vonásai
eldurvultak, és úgy vetette rá magát az ennivalóra, mint egy vad kutya. Valósággal
megbénított a bűntudat. Aztán másik jelenet következett álmomban. Anyám a halála
előtt levelet írt nekem. Így kezdődött: „Drága kislányom, annyira sajnálom, hogy én
mentem el elsőként, és nem tudtam gondját viselni Minhónak…”
Levegő után kapkodva ébredtem. Amikor rájöttem, hogy mindez csak álom volt,
hisztérikus zokogásban törtem ki. A hangos sírásra a nagynéném is felébredt.
Odarohant, hogy megnézze, mi bajom, aztán átölelt. Annyira világos volt az álom, hogy
meggyőződésem volt, tényleg valami nagy baj történt. De sehogyan sem deríthettem
ki, csakugyan így van-e. Másnap olyan levert voltam, mintha gyászolnék.
A következő éjszaka újabb rossz álmot láttam. Átlopóztam a befagyott folyón, és
egyedül mászkáltam a kihalt Hjeszanban. Éjszaka volt, teljes sötétség. Mintha a holtak
városába csöppentem volna. A házunkhoz mentem. Az ablakon belesve láttam, amint
anyám és Minho egymás mellett kuporog. Anyám sírt, Minho vigasztalta. Nem volt
pénzük, nem volt mit enniük. Az egészről én tehettem. De csak nézhettem őket. Ha
bementem volna, a szomszédok észrevesznek és feljelentenek. Visszasétáltam a
folyóhoz, hogy megkeressem Cshanghót. Őmiatta is bűntudatom volt. Láttam, hogy ott
őrködik a parton, de nem mehettem oda hozzá, csak elbújtam a fák között, és onnan
figyeltem. Hirtelen mindenfelé Bowibu-ügynökök léptek elő az árnyékból.
Lélekszakadva rohantam vissza a jégen át Kínába, a hátam mögül sípjeleket és a
rendőrkutyák csaholását hallottam. Ekkor ébredtem fel.
Ez a két álom még számtalanszor megismétlődött. Ugyanazok a jelenetek játszódtak
le a végtelenségig, több százszor, éjszakáról éjszakára.
Már teljesen elenyészett az az érzés, hogy szabad, izgalmas, felfedezésekkel teli életet
élek Senjangban. Attól a nyártól, 1998 nyarától kezdve mély, magányos völgybe
vezetett az utam. Megérdemeltem a sorsomat. Én idéztem elő mindezt.
Ha most alkalmam adódna, megtenném, gondoltam. Visszamennék.
Ekkorra már megértettem, hogy nem Észak-Korea a legnagyszerűbb ország a világon.

A nagybátyámék koreai-kínai barátai között egy se volt, aki egyetlen jó szót szólt volna
az országról, és a kínai média is afféle zavaró, a múltból fennmaradt jelenségként
kezelte. A senjangi újságok nyíltan kigúnyolták Kim Dzsong Ilt.
Engem mindez nem érdekelt. Számomra az volt a haza, ahol anyám és Minho élt. Az
ottani emlékeket őrizgettem magamban. Ott voltam boldog valaha. Pont azok a dolgok
hiányoztak a legjobban, amelyeket azelőtt az elmaradottságunk jelképeinek tartottam.
Az égő jonthan, a petróleumlámpák, még a Koreai Központi Televízió is a harmonikán
játszó úttörőzenekarokkal. Az élet egyszerűsége. Egy dolog mindenesetre biztos volt –
mindeddig sejtelmem sem volt róla, mi az igazi szenvedés.
Egyik reggel, amikor a nagybátyámék elmentek dolgozni, megpróbáltam felhívni An
urat Csangpajban. Azt reméltem, üzenni tudok vele anyámnak. De a telefonja nem
működött. Ki sem csengett, akárhányszor próbálkoztam. Végül a szomszédját értem el,
Csang urat, anyám másik kereskedő ismerősét.
Csang úr nagyon dühösen szólt bele a telefonba.
– Miért hívott?
– Anyámnak szeretnék üzenetet küldeni.
– Miről beszél? Nem ismerem magát.
– Dehogynem, hiszen…
– Soha többé ne hívja ezt a számot! – ordította, aztán lecsapta a telefont. Azt
gondoltam, talán részeg volt, így hát másnap újra megpróbáltam. Ezúttal ki sem
csengett.
Minden kapcsolatom megszakadt Hjeszannal.
Szanghi néni mindent elkövetett, hogy kirángasson a kétségbeesésből. Kezdett
komolyan aggódni értem. Csak tengtem-lengtem, és látta, hogy lassanként
elhatalmasodik rajtam a depresszió. Ezért kieszelt egy tervet, amelyről azt gondolta,
megoldja a helyzetemet.
Semmit sem tudtam az egészről, míg egyik este meg nem szólalt a csengő.
A szobámban kucorogtam, és szokás szerint szomorú dalokat játszottam a gitáron.
A nagynéném halkan bekopogott, és azt mondta, látogatóm érkezett.
Nagyot dobbant a szívem. Mélységes elkeseredésemben a legképtelenebb
gondolataim támadtak. Azt hittem, Hjeszanból jött valaki.
Követtem a nénit a nappaliba.

Egy magas, számomra ismeretlen fiatalember állt a szőnyegen, a kezében rózsaszín
azáleacsokor. A húszas évei közepén járt, és szemlátomást terhére volt, hogy zakót és
nyakkendőt kell viselnie, meg is izzadt benne.
– Miran – szólított az álnevemen a nagynéném, az arcán ragyogó mosollyal –, ő
Gunszu.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondtam erre udvariasan. A fiú meghajolt, és
átadta nekem a virágot, de nem nézett a szemembe.

22
A HÁZASSÁGI CSAPDA
Gunszu, magyarázta a nagynéném, egy koreai-kínai barátnőjének, Csang asszonynak a
fia. Nyakigláb fickó volt, de annyira jellegtelen, hogy meg sem ismertem volna, ha az
utcán szembejön velem. Betegesen sápadt volt, mint aki soha nem teszi ki a lábát a
lakásból, és fénylett a bőre, akár a kamaszoknak.
A bemutatkozást kínos csönd követte. A nagynénémre néztem, aki legnagyobb
sajnálatomra így szólt:
– No, fiatalok, mi lenne, ha elmennétek fagyizni?
A nagynénémék lakásához közeli fagylaltozóba mentünk. Láttam, hogy Gunszu még
nálam is kínosabban érzi magát. Hogy oldjam a hangulatot, azt javasoltam, együnk
közösen egy nagy adagot a kedvencemből, a mennyei lila taróból. A fiú szemlátomást
megnyugodott kissé. Huszonkét éves, mondta, és van két nővére. Egy Senjangi
Egyetemen diplomázott, de láthatólag nem sietett állást keresni. A családja egy sikeres
étteremláncot üzemeltetett, volt pénzük bőven. Nagy tisztelettel beszélt özvegy
anyjáról, jóval nagyobb tisztelettel, mint amit egy ilyen korú fiútól vártam volna.
Tetszett nekem, hogy ilyen rendes és családszerető. Bevallotta, hogy esténként szeret
elmenni valahová iszogatni a régi egyetemi társaival. Ezt merész, jópofa dolognak
találtam. Észak-Koreában nem ismertem olyan fiatalokat, akik italoztak.
Ez volt az első randevúnk. A következő hónapokban többször is elvitt sétálni a Pejling
Parkba, vagy valamilyen tésztabüfébe, vagy esténként egy norebang-bárba, a karaokebár
koreai megfelelőjébe. Nem sok vizet zavart, de hamar rájöttem, hogy sekélyes
gondolkodású és érdektelen. Nem éreztem iránta semmit.
Bármilyen elszántan próbáltam bevonni valami érdekes beszélgetésbe, hiába
provokáltam, egyszerűen képtelen volt bármiről határozott véleményt alkotni.
A találkozásaink gyakran hallgatással teltek. Az volt az érzésem, hogy amikor nem
velem van, minden idejét videojátékokkal tölti. Az anyját pedig annyira imádta, hogy
már rettegtem a vele való találkozástól. Gunszunak szemlátomást tökéletesen
megfelelt, hogy minden döntést az anyja hoz meg helyette.
Gunszu tudta, hogy észak-koreai vagyok, de azt hitte, Cshe Mirannak hívnak. Nem

láttam értelmét, hogy eláruljam neki az igazi nevem. Igazából már nagyon
megszoktam a Mirant, a Minjongot mintha levedlettem volna, mint egy régi bőrt.
Folytatódtak a randik, néha még Gunszu kezét is megfogtam. A kapcsolatunk nem volt
komoly, de a nagybátyámék örültek neki, engem meg legalább lefoglalt, és most, hogy
elérkezett a nyugati újév, aztán a tizenkilencedik születésnapom, utána meg a kínai
újév, nem rágódtam folyton azon, hogy már több mint egy éve nem láttam anyámat és
Minhót.
Észlelnem kellett volna az intő jeleket, amikor Gunszu biztatni kezdett, hogy
fejlesszem a mandarintudásomat, és helyre tett, ha valami illetlenséget követtem el.
Átéreztem az esemény jelentőségét, amikor elvitt bemutatni az anyjának. A lakásuk
jóval nagyobb és fényűzőbb volt, mint a nagybátyáméké. Csang asszony az
előszobában üdvözölt. Még sosem láttam ilyen gazdag hölgyet. Elegáns volt és nagyon
karcsú. A haját gyöngyház kontytűvel tűzte fel, a nyakában Hermes sálat viselt és
gyönyörű japán gyöngyékszereket.
– Isten hozott, Miran – köszöntött lagymatag mosollyal.
Sejtettem, mit gondol rólam. Egy észak-koreai lány nem elég jó az ő fiának.
Ugyanakkor azt is tudtam Gunszutól, hogy az anyja nem helyeselte, ha kínai lányokkal
találkozgatott. Sok koreai nemzetiségű kínaiban él ilyen előítélet.
De Csang asszony pragmatikus gondolkodású, számító nő lévén hajlandó volt
félretenni a fenntartásait, mivel úgy vélte, hogy egy észak-koreai lányból szolgálatkész,
engedelmes feleség lesz. Végül is illegálisan tartózkodtam az országban, kihez
mehettem volna panaszra? Azt is tudta, hogy olyan kultúrában nőttem fel, ahol
mélységesen tisztelik az idősebbeket. Tehát mindenben engedek majd neki, az
anyósomnak. Bár kifogástalan udvariassággal beszélt velem, rajtakaptam, hogy úgy
méreget, mint valami lábasjószágot.
A következő pár hónapban ahányszor elmentem Gun​szuékhoz, Csang asszony
folyton a jövőmet tervezgette. Úgy gondolta, hogy a család új éttermet nyit, amelyet mi
ketten fogunk vezetni. Nem sokkal ezután, anélkül hogy megkérdezte volna, mit szólok
az ötlethez, emlegetni kezdte a házasságot. A fia még egy kicsit fiatal a nősüléshez,
mondta nekem, de annyira szereti őt, hogy mielőbb unokákkal akarja megajándékozni.
Az az érzésem támadt, hogy valami örvénybe kerültem. Gunszu nem kérte meg a
kezem. Igazából még azt sem tudtam, szeret-e egyáltalán. Nehezen tudtam elképzelni
róla, hogy bármi is szenvedélyes lelkesedést keltsen benne. Talán amikor a barátaival
iszogatott, egy kicsit felélénkült, de az életének ezt a részét gondosan elzárta előlem.
Csak passzív szereplőként volt jelen az anyja terveiben.
Egyre fárasztóbbnak éreztem a találkozóinkat. Gunszu állandóan azt hajtogatta, hogy

jobban meg kell tanulnom mandarin nyelven, és folyton kijavított. Nyilvánvalóan az
aggasztotta, hogy netán szégyenbe hozom a családja előtt a nyelvi hibáimmal. Úgy
éreztem, valamiféle kiképzésben akar részesíteni, mielőtt a család tagjává válnék, noha
még egyszer sem kérte a beleegyezésemet. A helyzetem roppant kínos volt, mert a
nagynénémék úgy látták, a házasság megoldaná a problémái​mat – és az övékét is.
Ötnaposra tervezett vendégeskedésem immár csaknem két éve tartott.
1999 vége felé egy délután, amikor Gunszuéknál voltam, Csang asszony áruházi
szatyrokkal megpakolva jött haza, és mintegy véletlenszerűen megemlítette, hogy
megadta a születési adataimat egy jósnőnek, aki azt mondta, hogy egy bizonyos nyári
napon lenne szerencsés megtartani az esküvőt. Ő már lakást is talált nekünk egy közeli
házban, folytatta. Nemsokára a bútorainkat is kiválasztja.
Aznap este az ágyamon fekve kénytelen voltam alaposan átgondolni, van-e más
lehetőségem. Megpróbáltam olyan számítóan gondolkozni, mint Csang asszony.
Félretettem a pipogya Gunszu iránti érzéseimet, és azt kérdeztem magamtól, vajon ez a
házasság segít rajtam vagy kelepcét jelent számomra. Tudtam, hogy szívesen lennék
üzletasszony, és szeretnék utazni. De ha most férjhez megyek és gyerekeket szülök, egy
időre elfelejthetem a karriert. Másfelől viszont nagyon is bizonytalan a helyzetem. Nem
élhetek örökké a nagybátyámék nyakán. Nincs semmi perspektívám, arra pedig
végképp nincs esélyem, hogy üzletasszony legyek. Az alternatíva az, hogy élem a
menekültek életét.
És ha elkapnak?
Letartóztatás, visszatoloncolás, verés, börtöntábor. A családom szongbunjának annyi.
A rémület görcse futott át rajtam.
Bármerről néztem is, nem volt más választásom.
Így hát minden erőmmel próbáltam meggyőzni magam. Gunszu rendes fiú. Sokkal
rosszabbak is vannak nála. Ha hozzá​megyek, kényelmes, félelem nélküli életem lesz, és
kínai személyi igazolványt kapok. Hetekig töprengtem a kérdésen, némán vitatkoztam
magammal.
Egyetlen – de annál jelentősebb – probléma volt csak. Ez az egész nem az én
döntésem. Csak úgy megtörténik velem.
Gunszu családja a kapcsolataik révén személyi igazolványt szerzett nekem. Gunszu
meg is mutatta nekem az új személyimet, még a kezembe is adta. Az arc az enyém volt,

de a név nem. Új név volt, és megint olyan, amit nem én választottam. Koreai-kínai lett
belőlem, a nevem Dzsang Szuhjang. Mivel túl fiatal lettem volna a házassághoz –
Kínában húsz év a korhatár –, meg is öregítettek.
– Majd az esküvő után megkapod – jelentette ki Gunszu önelégült mosollyal, és
kikapta a kezemből az igazolványt. Bár az még neki is feltűnt, hogy vannak kétségeim –
főleg miután megtudtam, hogy az új nevem azt jelenti: „olyan nő, aki tiszteli az
idősebbeket, jó felesége a férjének, és mindig hallgat rá”.
Elérkezett a 2000. év, és vele egy újabb születésnap. A nagybátyámtól egy Motorola
mobiltelefont kaptam ajándékba, hogy bármikor cseveghessek Gunszuval, mondta. Az
esküvői előkészületek felgyorsultak.
Csang asszony megérezte, hogy úgy gondolom, rám erőlteti az akaratát. Próbált
megnyugtatni:
– Az esküvő után majd gondoskodunk rólad – szorította meg a kezemet gyűrűkkel
ékes, csontos ujjaival. – Nem lesz többé semmi gondod.
A kedvessége úgy felbátorított, hogy feltettem neki egy fontos kérdést, bár nem
tudom, miért gondoltam, hogy az engedélyét kell kérnem.
– Ha megvolt az esküvő, ugye, már nyugodtan meglátogathatom a családomat?
Azt gondoltam, az új kínai személyimmel legálisan átléphetek Észak-Koreába.
A konyhaasztal körül ültünk. Csang asszony és Gunszu két nővére döbbenten meredt
rám.
– Nem, nem, dehogyis – felelte Csang asszony, mintha valami óriási félreértés történt
volna. – Soha nem mehetsz vissza. Érted? – A hangjában figyelmeztetés csengett. – Még
rájöhetnének, ki vagy valójában. Akkor aztán valamennyien bajba kerülnénk. Meg
kellett szegnünk bizonyos szabályokat, hogy személyi igazolványt szerezzünk neked.
Túl veszélyes lenne, ha bármilyen módon újra kapcsolatba lépnél a családoddal.
Amikor látta a döbbenetet a tekintetemben, halvány mosoly futott át az arcán, mint
egy hirtelen repedés a jégen.
– Az esküvő után új családod lesz. A mi családunk része leszel.
Feldúltan meséltem el Gunszunak, mit hallottam az anyjától. Gunszu tudta,
mennyire szeretném már viszontlátni anyámat és Minhót. Azt gondoltam, most jött el
az ő ideje – megvigasztalhatja jövendő feleségét, kimutathatja a megértését, biztathat,
hogy ne aggódjak, majd kitalálunk valamit. Ehelyett csak ennyit vetett oda:

– Anyámnak igaza van. Így lesz a legjobb.
Még csak rám se nézett. Valami videojátékkal volt elfoglalva.
Egészen elképedtem. A leendő családom nem is hajlandó arról beszélni, hogyan
találkozhatnék újra a szeretteimmel. Még ha meg is próbálnám felvenni velük a
kapcsolatot, titkolnom kellene a legközelebbi hozzátartozóim előtt.
Gunszu sápadt arcára néztem, amelyen a videojáték visszfényei táncoltak, és
rájöttem, hogy képtelen lennék feleségül menni ehhez az emberhez.
Tudtam, hogy bármi jön is ezután, egyedül leszek, de nem érdekelt. Szerencsét
akartam próbálni. Úgy éreztem, előbb-utóbb rátalálok a felemelkedés útjára.
A nagybátyámék csaknem minden este izgatottan tárgyalták az esküvőt. Nem tudtam
rávenni magam, hogy közöljem velük, milyen elhatározásra jutottam, nem akartam
látni a csalódottságukat. Attól is féltem, Csang asszonyt annyira feldühíti majd, hogy
ilyen szégyen érte, hogy a végén még felad a hatóságoknak. Nem volt kivel
megbeszélnem a dolgot. Egyetlen lehetőségem maradt.
A szökés.
2000 nyarán jártunk. Pár hét volt hátra az esküvőig. Alaposan átgondoltam, mikor
tegyem meg a nagy lépést. Aztán kaptam egy telefonhívást Gunszutól, ami eldöntötte
helyettem a dolgot. Gunszu azt mondta, hogy az anyja a megkérdezésünk nélkül
befizetett minket nászútra egy fényűző tengerparti üdülőhelyre, a Dél-kínai-tengernél
lévő Szanjába.
Ez már több volt a soknál. Úgy döntöttem, azonnal elmegyek.
Bedobtam pár ruhát egy táskába, és megvártam, míg a nagybátyámék dolgozni
indultak. Lementem a lifttel az előcsarnokba, rámosolyogtam a portásra. A vér hevesen
lüktetett a halántékomban. Egy emlékkép villant be hirtelen: az a pillanat, amikor a
Jalu folyó jegére léptem. Nyugodtan kisétáltam a házból, kivettem a SIM-kártyát a
telefonomból, és bedobtam egy szemetesbe.

23
A SENJANGI LÁNY
A taxisofőr a tükörből figyelt, várta, hogy megmondjam, hová vigyen. Én azonban
képtelen voltam dönteni. Nem volt semmi tervem. Életemben először nem volt kihez
fordulnom segítségért.
Senjang hatalmas város. Bárhová mehettem volna, de az ösztönöm azt súgta, tartsam
távol magam a Hszita, vagyis Nyugati Pagoda nevű városrésztől. Ez volt Senjang koreai
negyede, itt élt és itt tartott fenn üzletet a város koreai nemzetiségű lakóinak többsége.
Ha valaki meg akarna találni, biztosan itt keresne. Egy olyan negyed nevét mondtam
hát a sofőrnek, amelyet nem ismertem, a város túlsó részén, ahol senki sem találhat
rám. Kénytelen leszek mandarinul beszélni, gondoltam, de két év tanulás után ez már
nem okozott gondot. Úgy éreztem, elboldogulok majd.
De amikor kiértünk az autópályára, és ismeretlen városrészeken vágtunk át, ismét
kétségeim támadtak.
Hszitába menni kockázatos, de mégis ott, a koreaiak között lenne a legnagyobb
esélyem arra, hogy találjak állást, és valakit, aki segít nekem. A nagynénémmel
rengetegszer jártam azon a környéken, és emlékeztem rá, hogy van egy „emberpiac”,
ahol lézengő emberek várják, hogy valaki alkalmi munkát ajánljon nekik. Nekem pedig
sürgősen munkát kellett szereznem. A nagybátyámtól kaptam ugyan némi szerény
zsebpénzt, de a megtakarításaim legfeljebb pár napra voltak elegendőek. Szóltam a
sofőrnek, hogy forduljon vissza, Hszitába megyünk.
A munkakeresők tömegében nem tudtam, mi a jobb: lelkesnek mutatkozzak inkább,
vagy közönyösnek? Alig pár perce álltam ott, amikor odajött hozzám egy nő, és
mandarin nyelven megszólított.
– Szia! – köszönt rám mosolyogva. – Állást keresel?
Középkorú volt, de úgy festette ki magát, mint egy fiatal lány. Pamutruhájából
kivillant meztelen válla.
– Igen.
– Én egy fodrászszalont vezetek, és szükségünk volna még egy fodrászra. Érdekelne?
– A hangja is kislányos volt. – Betanítunk. És ingyen szállást kapsz.

El se tudtam hinni, hogy ilyen szerencsés vagyok.
– A város szélén van. Mehetünk taxival. Nagyjából harminc perces út.
A nőt Ma kisasszonynak hívták. Útközben megállás nélkül faggatott. Úgy éreztem,
barátkozni próbál. Azt mondtam neki, hogy senjangi vagyok, és az „apámnak”
kereskedelmi vállalkozása van, Dél-Koreába exportál. A nő csodálkozott, miért akar egy
ilyen családból való lány egy fodrászatban dolgozni. Igyekeztem afféle lázadónak
mutatkozni.
Észrevettem, hogy Ma kisasszony körme ciklámenszínűre van festve, ami, úgy
gondoltam, elég ritka az ő korában, és vékony aranyláncot visel a bokáján.
Szürke külvárosba értünk, ahol lakóházak és üzletek sorakoztak egymás után.
Jobban hasonlított Csangpajra, mint Senjangra. Ilyen fodrászszalont se láttam még
soha. Bal oldalát fekete bőrkanapék foglalták el, a jobb oldalon pedig fél tucat
fodrászszék állt, előttük nagy tükör. Két szék éppen foglalt volt: középkorú férfiak ültek
bennük, éppen a hajukat mosták.
Tehát ez férfifodrászat?
Egy ötven év körüli férfi terpeszkedett az egyik kanapén, újságot olvasott és
dohányzott. A hamut egy papírpohárba gyűjtötte. Észrevettem, hogy az inggallérja alól
kilátszik valami: a nyakára tetovált kígyó kék feje. Ma kisasszony köszönt neki, mire a
férfi felemelte a tekintetét, és mosolytalanul végigmért. Mindjárt tudtam, hogy ő a
főnök.
Ma kisasszony levitt az alagsorba, és megmutatta a hat kis „kezelőhelyiséget”,
amelyeknek füstüveges ajtajuk volt. Közölte velem, hogy itt fogok dolgozni. Ekkor már
nem csengett olyan barátságosan a hangja. A dohos alagsorban sárga fény világított, és
férfiizzadság szaga terjengett. Amikor Ma kisasszony kinyitotta az egyik ajtót, teljesen
elhűltem a látványtól.
Odabent egy teamécses fényénél egy tangát viselő fiatal nő ült egy férfi mellett, aki
hason feküdt egy futonon. A férfi meztelen volt, csupán egy törölköző volt a derekára
kötve. Miután a prűd Észak-Koreából jöttem, sosem jártam még olyan helyen, ahol
meztelen férfiak és nők voltak együtt, azt pedig már végképp nem tudtam elképzelni,
hogy meg is érintsék egymást. A nő éppen a férfi karját masszírozta.
Mi ez a hely?
– Gyere, masszírozd meg a másik karját! – fordult hozzám a lány.
Ma kisasszony szó nélkül becsukta az ajtót, és magunkra hagyott minket.
Azt se tudtam, mi az a masszázs, nemhogy masszírozni tudtam volna. A férfi nagyon
kövér volt, és izzadságtól fénylett a teste, mintha most jött volna a szaunából.
A derengő fényben úgy hatott, mint valami partra vetett tengeri emlős, amely már

omlásnak indult. Végtelen undorral értem hozzá. Az arcát nem láttam. Pár másodperc
múlva megszólalt:
– Ki ez a szerencsétlen?
– Új lány – felelte a munkatársnőm. – Most tanítjuk be.
Közben könyörögve nézett rám, mintha azt akarná kérni, ne hozzak bajt rá.
Nagyjából velem egykorú lehetett, de megtört volt a tekintete.
Egy idő után a férfi feltápászkodott, tetőtől talpig végigmért, majd mindkettőnket
meghívott, hogy menjünk el vele egy közeli karaoke-bárba.
– Szerintem ezt nekünk nem szabad – feleltem.
– Ne butáskodj! – nevetett a munkatársnőm. – Már hogyne lenne szabad?
Amikor felértünk, a tetovált nyakú férfi felállt, kinyitotta előttünk az üvegajtót, majd
leintett egy taxit.
Aznap még nem ettem semmit, és most összerándult a gyomrom az idegességtől.
Féltem, hogy a karaoke bárban még kellemetlenebb fordulatot vesznek az események,
de miután kétszer is közöltem vele, hogy nem iszom alkoholt, a kövér férfi elvesztette
az érdeklődését irántam. Úgy tűnt, már nincsenek olyan merész tervei a két lánnyal
töltendő estére. A munkatársnőm viszont több pohár szodzsut elfogyasztott vele. Én
elénekeltem egy-két kínai dalt. A férfi is énekelt néhányat. Mire taxiba ültünk, már
besötétedett.
A munkatársnőm elvitt egy házba, amely a fodrászat mögött állt. Jó magasra
felmásztunk a keskeny lépcsőkön, aztán egy sok zárral ellátott ajtó előtt találtuk
magunkat. A lány kinyitotta az ajtót, és villanyt gyújtott. Ilyen koszos szobát még soha
életemben nem láttam. A sarokban valami állat rohant át, aztán eltűnt. A szűk helyre
ötemeletes ágy volt bezsúfolva. Tíz lány lakott itt. Áporodott testszag és csatornabűz
terjengett a levegőben. Az ágyak közé kifeszített kötélen bugyik lógtak, az ágyakon
ruhák hevertek. Belestem a fürdőszobába, de kénytelen voltam az orrom és a szám elé
szorítani a kezem.
Hát ilyen helyre menekültem?
Ekkor már nagyon fáradt voltam, és minden erőm elhagyott, mert aznap csak pár
szem rágcsálnivalót ettem a bárban.
– Ha nem bánjátok, éjszakára itt maradnék, mert nagyon későre jár – mondtam. – De
reggel elmegyek. Azt hiszem, mégsem érdekel ez az állás.
Sosem felejtem el, hogyan nézett rám a lány. Sokszor láttam ilyen tekintetet Észak-
Koreában. Félelem ült benne.
– Innen nem mehetsz el csak úgy – felelte.
– Hogy érted ezt?

– Nem engednek el – suttogta.
Egész éjjel ébren feküdtem a foltos matracon. Féltem elaludni. Nagyon párás volt a
levegő, és a szobában nem volt semmi szellőzés. Tehát illegális menekültként ez a
sorsom? Ilyen helyeken kell élnem? Hogyan tarthatnak itt akaratom ellenére? Nem
láncolhatnak ide. Próbáltam kikövetkeztetni a választ munkatársnőm tekintetéből, és
hamar meg is találtam. Ha megpróbálok elmenni, bántalmaznak.
Milyen ostoba voltam! Ma kisasszony rögtön tudta, mihelyt rám nézett, hogy illegális
menekült vagyok.
Becsapott, hogy ide hozzon. Ugyanezt a taktikát kell alkalmaznom, hogy kijussak
innen. Ha ő becsapott engem, hát én is becsapom őt.
Másnap reggel még mindig üresen állt a többi ágy. Bárki lakott is itt, máshol töltötte
az éjszakát. Munkatársnőmmel a szalonba mentünk. Megkönnyebbülten tapasztaltam,
hogy a tetovált vadállat nincs bent. Ma kisasszony a pénztárnál ült. Szemlátomást
igencsak kicsípte magát.
Odamentem hozzá. Tudtam, hogy itt most kiváló színészi alakítást kell nyújtanom.
– Nagyon jól mulattunk tegnap este a karaoke bárban – mondtam, és viccesen,
tettetett kétségbeeséssel fogtam a fejem, mintha szörnyen másnapos volnék.
– Helyes – felelte halvány, kesernyés mosollyal. – Ezért vagy itt. Mennyi borravalót
adott a vendég?
Nekem nem adott semmit.
– A hálóteremben hagytam a farmeromat, abban van a pénz – mondtam. – Tegnap
este nem voltam olyan állapotban, hogy megszámoljam.
– Sose hagyd ott a pénzt. Mindig egyenesen ide hozd.
– Hát persze. Bocsánat. Mikor találkozhatok a többi lánnyal?
– Majd itt lesznek, ha végeztek.
Keresztbe tettem az ujjaimat, hogy szerencsém legyen.
– Mielőtt nagy lenne a zsúfoltság, visszaszaladok Hszitába a cuccaimért.
Ma kisasszony tekintete jegessé vált. Az előző napi nyájasság tovatűnt.
– Adok én neked bármit, amire szükséged van.
– Jaj, nem – nevettem el magam –, eszemben sincs arra kérni, hogy adjon nekem egy
gitárt. Csak ezt akarom elhozni, meg néhány fényképet. A gitár nem lesz útban. Majd
bedugom az ágy alá.

Úgy tettem, mintha azt hinném, az aggasztja, hogy túl sok helyet foglal el a holmim.
– Ha elmész, lekésed az első vendégedet.
Tehát még nem döntött.
– Majd tovább dolgozom, hogy behozzam a lemaradást. És nem pazarolom taxira a
pénzüket – tettem hozzá. – Busszal megyek, és a saját pénzemből veszem meg a jegyet.
Tízre itt leszek.
Ma kisasszony dühösen fújtatott, és folyton az ablak felé pillantgatott. Biztosan a
tetovált férfit kereste.
– Igyekezz! Mára rengeteg vendéget várunk.
– Értettem – vágtam rá, és tréfás szalutálásra emeltem a kezemet, mintha azt
mondanám: „maga a főnök”.
Kisétáltam az üvegajtón.
Amikor a sarokra értem, és már nem láthattak a szalonból, futva indultam a
taxiállomás felé, ahol előző este a karaoke után kiszálltunk.
De hirtelen megtorpantam.
Az első szabad taxi sofőrje a kocsijának támaszkodva éppen a tetovált férfival
beszélgetett, aki egy újságot szorongatott a hóna alatt. Azonnal sarkon fordultam, és
elindultam visszafelé. Reméltem, hogy nem vett észre. Így viszont el kellett mennem a
fodrászszalon üvegajtaja előtt. Ha Ma kisasszony meglát, tudni fogja, hogy nem a
buszmegállóba megyek. Kissé lelassítottam, megpróbáltam más járókelőkhöz
csatlakozni. Már épp elhagytam a szalont, amikor bentről meghallottam Ma kisasszony
hangját:
– Hé!
Rohanni kezdtem az ismeretlen utcákon. Amikor megláttam egy közeledő szabad
taxi sárga fényét, úgy intettem le, mint egy őrült.
Beugrottam a kocsiba, leroskadtam a hátsó ülésre. Ezúttal nem haboztam.
– Hszitába! Gyorsan!

24
MEGSZÓLAL A LELKIISMERET
Harminchat órán át nem aludtam és alig ettem, csak az adrenalin hajtott. Nem volt
semmim. A táskámat a hálóteremben hagytam. A taxiban megszámoltam, mennyi
pénz maradt a pénztárcámban. Épp csak arra volt elég, hogy kifizessem a fuvart, és
vegyek egy kis sült tésztát a piacon. Attól kezdve nagy bajban leszek. Még ma állást kell
találnom.
A koreai negyedbe visszatérve úgy döntöttem, az éttermekben próbálkozom, az talán
kevésbé veszélyes, mint az „emberpiac”. Legalább tucatnyi helyre bementem, és
megkérdeztem, volna-e munka, de nem jártam szerencsével. Az egyik kirakatban
megláttam a tükörképemet. Éhesnek és kétségbeesettnek néztem ki, a szemem körül
sötét karikák. Az arcomtól egy méterre azonban észrevettem egy koreai nyelvű
hirdetést a kirakat belső oldalára ragasztva. Pincérnőket kerestek. A Kjonghöru nevű
nagy, forgalmas étterem előtt álltam. Odabent nagyjából harminc kerek asztal volt, és
legalább tíz pincérnőt számoltam meg, akik hagyományos koreai viseletben,
cshimacsogoriban siklottak az asztalok között. Éppen ebédidő volt: gőzölgő ételekkel
megrakott tálcák haladtak az egyik irányba, üresek a másikba. Összeszedtem a
bátorságomat, és beléptem.
– Pincérnő szeretnék lenni – jelentettem be a bárpult mögött álló, elegánsan öltözött
hölgynek, mivel úgy sejtettem, ő lehet az étteremvezető.
– Diákmunkát keres?
– Nem, teljes állásban szeretnék dolgozni.
A nő elővett egy űrlapot meg egy tollat.
– Neve?
– Dzsang Szuhjang – álltam elő azzal a névvel, amely a Gunszu családja által szerzett
igazolványban állt. – Koreai-kínai vagyok. Janpienből jöttem.
A nő némán lejegyezte az adataimat. Egyszerre meghűlt bennem a vér. Eddig nem
jutott eszembe, hogy ha munkát akarok, személyi igazolványra lesz szükségem. Ha
most azt kéri, hogy mutassam be a személyimet, nekem annyi.
A nő hosszan töltögette az űrlapot.

– Felvesszük. Szállást is tudunk adni, ha szükséges. Két percre van a hálótermünk.
Végtelen megkönnyebbülés fogott el. Biztos voltam benne, hogy annál a
hálóteremnél, ahonnan elmenekültem, csak jobb lehet.
– Mikor tud kezdeni?
– Ma – feleltem, miközben az ujjammal doboltam a pulton, hogy lássa, alig várom,
hogy munkába állhassak.
A nő csodálkozva nézett rám.
– Nincs semmi kérdése?
Ugye, nem kérik el az igazolványomat?
– Nem, minden rendben.
– Nem is érdekli, mennyi lesz a fizetése?
Olyan kutyaszorítóban voltam, hogy fel se tettem a legalapvetőbb kérdést.
– Havi háromszázötven jüan – mondta a nő. Ez nagyjából 40 amerikai dollárnak (kb.
11 ezer forintnak) felel meg.
Elég magas fizetésnek találtam. Észak-Koreában hat hónapig elélhettem volna ekkora
összegből.
A nő elmosolyodott.
– És az étkezés ingyenes.
Az első munkanapom a Kjonghöru koreai étteremben kis híján katasztrófával
végződött. Elsőként egy csapat öltönyös kínai üzletembert kellett kiszolgálnom.
Egyikük kérte a számlát, és rágógumit rendelt.
Odavittem a rágógumikat.
– Mi ez? – nézett rám.
Éreztem, hogy sértegetés következik. Már észrevettem, hogy az ilyesmi errefelé
mindennaposnak számít az éttermekben. Egyesek azt gondolják, hogy a pénzükért
olyan durván viselkedhetnek, ahogy kedvük tartja.
– Nem ezt kértem.
– Sajnálom, uram. Nem rágógumit mondott?
– Cigarettát mondtam, nem rágógumit – felelte összeszűkült szemmel.
Nyilván a mandarin hsziang jan (cigaretta) szót mondta, de én kou hsziang tangnak
(rágógumi) értettem. Odajött a vezetőnő.
– Valami gond van?

– Igen – felelte a férfi, és a kollégái előtt rám mutatott. – Ez a lány észak-koreai.
Kifutott az arcomból a vér.
– Janpienből jött – magyarázta kedvesen a vezetőnő. – Nyilván félreértette, amit
mondott.
– Baromság. A janpieniak manapság tökéletesen értenek mandarinul. Ő meg nem
értette, amit mondtam. Csakis észak-koreai lehet.
– Koreai-kínai – mondta határozott mosollyal a vezetőnő. – Elnézést kérek a
tévedésért. Valamennyien a vendégeink egy csomag cigarettára.
Ettől a férfi szemlátomást megnyugodott, és nem firtatta tovább a kérdést.
A vezetőnő később azt mondta, némelyik vendég hihetetlen szemétségekre képes,
csak hogy ingyen kapjon valamit. Arra kért, ne izgassam magam ezen.
Nem is sejtette, hogy a férfi igazat mondott.
Hamar beleszoktam a munkába. Fél kilencre jártam dolgozni, megterítettem az
asztalokat, megtöltöttem a sótartókat és a szójaszószos üvegeket, aztán egész nap
felszolgáltam, este tízkor végeztem, amikor az utolsó vendég is távozott. Az étterem
minden nap nyitva volt, a pincérnőknek havonta egy szabadnap járt. Kemény munka
volt, de nem bántam. Büszkeséggel töltött el, hogy egyedül oldottam meg a
problémámat, bár egyáltalán nem éreztem biztosnak a helyzetemet. De életemben
először önálló voltam. Saját pénzem volt. A mandarin nyelvtudásom gyorsan fejlődött.
Esténként holtfáradtan estem az ágyba, és azonnal elaludtam. A rossz álmokhoz
lassanként hozzászoktam. Továbbra is megismétlődtek, éjszakáról éjszakára.
A négy pincérnő, akivel megosztottam a hálótermet, barátságos és beszédes volt, de
én nem sokat árultam el magamról, főleg a két Janpienból jött lánnyal voltam óvatos.
Elég egyetlen elszólás, és máris rájönnek, mi az igazság. Ennek ellenére az egyik
lánnyal összebarátkoztunk. Csiunak hívták. Üzleti tudományokat tanult a Senjangi
Tungbej Egyetemen, és pincérkedéssel kereste a kenyerét. Ez nagyon imponált nekem.
Eddig mindössze egyetlen olyan fiatallal találkoztam Kínában, aki egyetemre járt, ez
Gunszu volt, de őt annyira nem kötötték le a tanulmányai, hogy azt se tudta elmondani,
mit tanul tulajdonképpen. Csiu értelmes, jópofa lány volt, és hozzám hasonlóan őt is
érdekelte a divat. Én is szerettem volna megtanulni mindazt, amit a tankönyvei az
üzleti modellekről írtak, de nagyon nehezen boldogultam velük. Sokszor elfogott a
kísértés, hogy eláruljam neki a titkomat, de egy belső hang arra intett, hogy ne tegyem.

Kezdtem hozzászokni az új nevemhez. A Csihe, Minjong, Miran neveket mind
magam mögött hagytam. Most Szuhjang​nak hívtak, és új nevemet úgy viseltem, mint a
fa a friss rügyet.
Miután több hónapot töltöttem felszolgálással, a pénztárhoz osztottak be. Ügyesen
bántam a pénzzel. A fizetésemet 500 jüanra (kb. 17 ezer forintra) emelték. Az volt a
célom, hogy annyi pénzt gyűjtsek össze, amennyiből eljuthatok Csangpajba. Onnan
megpróbálom majd felvenni a kapcsolatot anyámmal és Minhóval.
Szerettem a munkámat. Nagyon érdekeltek a betérő vendégek, gyakran azon kaptam
magam, hogy figyelem őket, és megpróbálom kitalálni a történetüket. Kezdtem látni,
hogy a világ sokkal változatosabb, mint amilyennek Észak-Koreában valaha is
képzeltem. Az emberek bonyolultak és sokfélék. Számos életstílus, számos különböző
választás létezik.
Miután valamelyest rendeződött az életem, egyre jobban bántott a gondolat, hogy
búcsú nélkül szöktem el a nagybátyáméktól. Még csak egy cédulát sem hagytam nekik.
Pedig rendesen bántak velem. Hogy lehettem ilyen tiszteletlen? Aztán rájöttem, hogy
ha levelet hagytam volna, abban el kellett volna magyaráznom, mit érzek, ehhez pedig
– az észak-koreaiak többségéhez hasonlóan – nem voltam hozzászokva.
Nagyjából fél évvel a távozásom után, 2000 decemberében felhívtam őket egy
telefonfülkéből. Szanghi néni vette fel a telefont.
– Miran! – sóhajtotta. Már ő is elfelejtette az igazi nevemet. Miután úrrá lett a
döbbenetén, hallottam a hangján, hogy ellentétes érzések dúlnak a lelkében:
megkönnyebbülés, aggodalom és sértettség.
– Megaláztál minket – mondta. – A családunkhoz tartozol. A szökéseddel
valamennyiünkre szégyent hoztál.
– Nagyon sajnálom. De egyszerűen nem bírtam tovább.
Azt kérdezte, hol vagyok. Pincérnőként dolgozom, feleltem, és jól megy sorom.
Hívott, hogy látogassam meg őket, de éreztem, hogy még nem hegedt be a seb, amelyet
a távozásommal okoztam. Úgy döntöttem, még hagyom gyógyulni egy ideig.
– Nem is vagy rá kíváncsi, mi lett Gunszuval? – kérdezte a néném.
– Nem vagyok rá kíváncsi.
– Fel kell hívnod őket, és bocsánatot kell kérned.
Két napig rágódtam ezen, de tudtam, hogy meg kell tennem. Többször is elkezdtem

eütni a számot, de az utolsó pillanatban inamba szállt a bátorságom. Végül mégis
felhívtam őket. Csang asszony vette fel a telefont. Először meg se tudtam szólalni.
Teljesen kiszáradt a szám. Már épp letette volna, amikor annyit mondtam:
– Miran vagyok.
– Te jó ég! – kiáltott fel, aztán hosszú csönd következett. – Hol vagy?
Magam előtt láttam, ahogy hevesen integet a lányainak.
Azt gondoltam, dühösen sziszegni fog, de hűvös, fegyelmezett volt a hangja.
Legnagyobb meglepetésemre azt mondta:
– Kérlek, gyere vissza, Miran! A fiam kedvéért. Amióta elmentél, nem találja a helyét,
nagyon levert.
Gunszu bánkódik utánam?
– Beszélhetnék vele?
Gunszu sírva szólt bele a telefonba. Kásás beszédéből ítélve részeg lehetett.
– Kérlek, gyere vissza! – könyörgött. – Még megvannak a jegyek a nászutunkra.
Elutazhatunk.
Még sosem tapasztaltam nála ilyen erős érzelmeket. Nagyon sajnáltam, és felkavart a
dolog. El kellett hagynom, hogy rájöjjön, mit érez irántam. De ekkor már túl késő volt.
Nem mehettem vissza. Egyetlen vágyam volt csak, hogy újra rátaláljak a családomra.
Ő és az anyja pedig ezt megakadályozták volna.
Egyre csak azt hajtogattam, mennyire sajnálom, hogy megaláztam őt, és
megsértettem a családját.
Miután letettem a telefont, nekidőltem a telefonfülke falának, és a kezembe
temettem az arcom. Súlyos csapást mértem Gunszura.
Mélyen Tisztelt Atyánk és Vezetőnk elvárja tőlünk, hogy tiszteljük az időseket és
becsüljük a családunkat. Megfigyeltem, hogy Miran elvtársnő mást sem tesz, mint
megsérti a hozzá legközelebb állókat. Rossz jellemű embernek tartjuk őt. Egyetért ezzel,
Miran elvtársnő?
Igen. Ez vagyok. Rossz ember.
Senkivel sem tudtam megbeszélni a történteket, nem volt senki, aki megnyugtatott
volna, hogy a döntés, amelyet hoztam, még nem tett rossz emberré.
Ehelyett lassanként elfogadtam ezt a kegyetlen önbírálatot, és a lelkem egy része
kihűlt. Annak idején a nagybátyám lakásában, amikor annyira hiányzott anyám, teljes
szívemből zokogtam. Mostanra viszont megkeményedtem, elapadtak a könnyeim.
Már nem szerettem magamat.
Megfogadtam, hogy vezekelni fogok azért, amit Gunszuval tettem. Hetekig
gondolkodtam rajta, mit is tegyek. Végül úgy döntöttem, az lesz a büntetésem, hogy

sosem megyek férjhez. Nem súlyosbítom a bánatát azzal, hogy valaki másnak a
felesége leszek.
Rászoktam, hogy ha megkérdezik tőlem, mikor megyek férjhez, azt válaszoljam:
– Soha. Engem nem érdekel a házasság.

25
A DÉLIEK
2001 januárjában két karcsú férfi lépett be az étterembe ebédidőben. Barátságosan
kérdezgettek Senjangról. Feltűnt nekem, milyen tökéletesek a fogaik.
Aznap nem volt elég pincérnő, úgyhogy én is beálltam felszolgálni. Éppen a rizs mellé
kínált ételeket raktam eléjük kis tálkákban, amikor egyikük halkan megszólalt.
– Ha észak-koreaival találkozna, megismerné, ugye?
Kerültem a tekintetüket.
– Miért kérdezi?
Letették az asztalra a névjegyüket, és elmondták, hogy filmesek, az egyik
legjelentősebb dél-koreai tévécsatornánál dolgoznak.
– Dokumentumfilmet forgatunk – magyarázta egyikük. – Olyan észak-koreai
disszidenst keresünk, aki szeretne eljutni Dél-Koreába. Kifizetjük helyette a közvetítői
díjat, és minden egyéb költséget is mi állunk.
Döbbenten hallgattam őket. Észak és Dél halálos ellenségek. A koreai háború 1953-
ban nem békeszerződéssel, csupán tűzszünettel ért véget. A két ország továbbra is
háborúban áll egymással.
– Hogy mehetne Dél-Koreába egy észak-koreai? – kérdeztem. Még sosem hallottam
ilyenről.
– Manapság sokan jönnek – felelte a férfi.
Megígértem nekik, hogy körbekérdezősködöm. Izgatottan hagytam ott őket.
Talán éppen én vagyok az, akit keresnek?
A két férfi minden nap bejött ebédelni. Komolyan fontolgattam, hogy elárulom nekik
a titkomat, de egy belső hang óvatosságra intett. Lehet, hogy ez csapda. Tényeket
akartam, mielőtt belevágnék valamibe. Elmondtam a barátnőmnek, Csiunak, mit
hallottam a dél-koreaiaktól, de igyekeztem olyan könnyedén beszélni róla, ahogy csak
tudtam. A válasza nagyon meglepett. Azt mondta, Dél-Korea minden észak-koreait délkoreai
állampolgárnak tart. Ha valakinek sikerül eljutnia Szöulba, dél-koreai útlevelet
kap, és bőkezű járadékkal segítik a letelepedését.
Ez elgondolkodtatott. A nagybátyáméktól már megtudtam, hogy Dél-Korea

korántsem az a „földi pokol”, aminek a pártpropaganda lefestette. A nagybátyám üzleti
úton járt ott, és azt mondta, még gazdagabb és szabadabb, mint Kína. Akkor úgy
véltem, túloz. Igazság szerint nemigen érdekelt Dél-Korea. Annyira lekötött a mandarin
nyelv tanulása, hogy még a dél-koreai szappanoperákat se néztem a kábelcsatornákon.
Továbbra is hittem abban, hogy Észak-Korea minden gondját a jenkik által erőltetett
ENSZ-szankciók okozzák. A jenkipárti Dél-Koreába menni hazaárulás volna, nem?
Ráadásul emlékeztem rá, hogy azon ritka alkalmakkor, amikor valaki délről szökött át
Észak-Koreába, a párt propagandistái azonnal sajtótájékoztatót tartottak. Ha én most
délre mennék, lehet, hogy ugyanez történne, mikrofonok és villogó fényképezőgépek
előtt találnám magamat. Ezzel pedig szörnyű bajba sodornám a családomat.
Nem jutottam döntésre. Időközben eltelt egy hét, és a két dél-koreai többé nem jelent
meg az étteremben. Bizonyára megtalálták, akit kerestek.
Ópium bácsi egyszer azt mondta nekem, hogy az embernek három lehetőség adatik
az életben. Örökösen azon járt az eszem, hogy épp most szalasztottam el az egyiket.
Egyik este bulizni mentünk a lakótársnőimmel. Nyárson sült bárányhúst ettünk a
piacon, aztán habos tejes teát ittunk egy kávézóban. A lányok a magánéletükről
fecsegtek, családi gondokról, szerelmi ügyekről. Mindegyikük jobb életet akart.
Egyikük, egy janpieni koreai-kínai lány rám sandított, és így szólt:
– Te alig beszélsz magadról. Csak nem vagy árva?
Hónapokig rettegtem a többiek kíváncsiságától, de most, a kihagyott lehetőség után
bátorság költözött belém. Végtére is a túlzott óvatosságom miatt szalasztottam el ezt az
esélyt. Halálosan elegem volt a hazudozásból.
– Nem, nem vagyok árva – mondtam. Szokásommá vált, hogy hosszú hallgatás után
szólaltam meg, mert előbb mindig mérlegeltem egy darabig a lehetséges
következményeket. Ezúttal azonban belevágtam a közepébe. – Észak-koreai vagyok.
A lányok összenéztek. Csiu, a csapat legértelmesebb tagja azt állította, hogy sejtelme
sem volt erről. Hirtelen mindannyian nagy érdeklődéssel fordultak felém. Így hát
elmeséltem nekik a történetemet. Záróráig ott ültünk a kávézóban.
Ekkor kezdett érdekelni a Senjangban élő többi észak-koreai menekült. Annyian
bujkáltak, hogy a rendőrség pár havonta az egész városra kiterjedő razziát indított,
amelynek során összeszedték és kiutasították őket. Az egyik pincérnő születésnapi
buliján találkoztam egy lánnyal, aki annyira akadozva beszélt mandarin nyelven, hogy

arra gondoltam, csak észak-koreai lehet. Bemutatkoztam neki. Lassanként számos
olyan észak-koreai lányt ismertem meg, aki hozzám hasonlóan rejtőzködve élt.
A születésnapi bulin megismert lányt Szudzsinnek hívták. Ovális arca volt, nagy
szeme, és telt, rózsabimbóra emlékeztető szája, amelyet nagyon szépnek tartanak
Észak-Koreában. Ő is felszolgálóként dolgozott. Hetente többször is hosszú
telefonbeszélgetést folytattunk. Senjangban lakott a dél-koreai barátjával. Egy dél-koreai
fiúval él! Amikor ezt elmondta, megbotránkoztam, de izgalmasnak is találtam a dolgot.
Pár hét után azonban nem hívott többé. Amikor én próbáltam hívni, ki se csöngött a
telefonja. Attól tartottam, hogy valami baj történt vele.
Hat hónap múlva egyszer megláttam Szudzsint az utcán a koreai negyedben, de
mivel már sötét volt, nem voltam biztos benne, hogy ő az. A nevén szólítottam, mire
felkapta a fejét, és úgy nézett rám, mint egy űzött vad. Ő volt az. Lefogyott, megviselt
volt az arca. Láttam, hogy a csontjai majd’ kibökik a pólóját.
Egyáltalán nem örült, hogy találkozunk, folyton hátrasandított, mint aki attól tart,
hogy követik. Elmesélte, hogy rendőrök jelentek meg a lakásán, és a személyi
igazolványát kérték. Neki pedig nem volt. Ekkor letartóztatták, majd a Hszita úti
kapitányságról visszatoloncolták Észak-Koreába. Három hónapig raboskodott a Bowibu
táborában, ahol a higiéniát hírből sem ismerik, és minden étkezés tíz szem kukoricából
áll. Az újonnan érkezettek hamar hasmenést kaptak, és pár nap alatt sokan bele is
haltak a betegségbe meg az éhezésbe.
Szudzsint azért bocsátották szabadon, mert aláírt egy papírt, amelyben megfogadta,
hogy többé nem szökik el az országból. De miután mégis megtette, tudta, hogy ha újra
elfogják, nem éli túl a büntetést. Még a találkozásunk idején is kék ütés- és
rúgásnyomok éktelenkedtek a lábán. Azt mondta, Kína most már túl veszélyes hely
neki. Eltökélte, hogy átmegy Dél-Koreába.
Szudzsin mindenáron észrevétlen akart maradni. Meggyőződése volt, hogy egy közös
barátunk, a szintén Senjangban élő észak-koreai Cshunhi árulta el, akit szerinte azzal a
feltétellel engedett el a kínai rendőrség, hogy besúgó lesz.
Szudzsin megszorította a kezem.
– Vigyázz magadra, Szuhjang – mondta, aztán elment. Soha többé nem láttam.
Mindaz, amit Szudzsintől hallottam, nagyon megijesztett, és valósággal rettegni
kezdtem a besúgóktól. Folyton azon járt az eszem, vajon hányan tudják, hogy észak-

koreai vagyok. Kinek mondtam el?
De még ekkor sem éreztem meg a közeledő katasztrófát.
Egy héttel ezután délelőtt tízkor felhívott a mobilomon az étterem recepciósa. Épp a
szabadnapom volt, úgyhogy még nem hagytam el a hálótermet. A recepciós azt
mondta, két jóképű fiatalember járt az étteremben, nagyon vidámnak tűntek.
– Név szerint téged kerestek.
Nagyot dobbant a szívem. Még soha senki nem keresett név szerint, a két dél-koreai
filmesnek viszont megadtam a nevem.
– Kérd meg őket, hogy várjanak meg – mondtam. – Mindjárt ott leszek.
Sietve kifestettem magam, és rohantam az étterembe.
Délelőtt lévén csak kevés vendég volt. A recepciós az egyik asztal felé mutatott, ahol
ekkor két ismeretlen férfi állt fel.
– Szuhjang? – kérdezte egyikük.
– Igen.
Erre megmutatták a zakójuk belsejében lévő jelvényüket.
– Rendőrség. Velünk kell jönnie.

26
A KIHALLGATÁS
A két civil ruhás rendőr kikísért egy jelzés nélküli BMW-hez. Kábultan lépkedtem,
mintha valami rossz álomba csöppentem volna. Nem bilincseltek meg. Nyugodtnak
tűntek, mint akik már sokszor csináltak ilyet. Feltűnt, hogy az egyikük rendkívül
jóképű, akár filmszínésznek is elmehetne. A vezetőülésben egy harmadik férfi ült. Én
beültem hátulra a két rendőr közé.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– A Hszita úti kapitányságra – felelte a jóképű.
A légkondicionált kocsiban egészen átfagytam, vacogni kezdett a fogam. Mindennek
vége, gondoltam. Innen már nincs menekvés.
Amint átszáguldottunk Hszita ismerős utcáin, arra gondoltam, milyen szörnyű bajba
kerül a családom, ha a Bowibu megtudja, hogy Kínában vagyok. Anyámért és Minhóért
aggódtam, nem magamért.
Megérdemlem a sorsom, gondoltam. Minden az én hibám.
Összekulcsoltam az ujjaimat az ölemben, és életemben először imádkozni kezdtem.
Semmilyen vallást nem követtem, úgyhogy az őseim szelleméhez könyörögtem. Ha ez
is csak rémálom, ébressz fel, kértem drága apám szellemét. Ha tudsz, kérlek, segíts most
rajtam!
Az autó megállt a kapitányság előtt. A két rendőr közrefogott, így mentünk be a
neonvilágítású, zsúfolt előcsarnokba, ahol egyenruhás és civil ruhás emberek jöttekmentek.
Balra ideiglenes zárkának látszó helyiséget láttam, a mennyezetig érő
rácsokkal. Legalább harminc ember volt bezsúfolva a rács mögé, férfiak és nők
vegyesen. A falnak támaszkodtak, vagy a földön ültek. Némán, üres tekintettel,
beletörődő arccal meredtek maguk elé. Némelyik nagyon sovány volt. Rám bámultak.
Észak-koreaiaknak tűntek. Nem éreztem sajnálatot irántuk. Semmit sem éreztem.
Pár perc múlva ott leszek köztetek.
Elmentünk egy íróasztal mellett, amelyen egy pár hónapos, takaróba csavart
csecsemő üvöltött, de senki sem foglalkozott vele.
Elgyengült a térdem. A két rendőr felvitt a lépcsőn.

Az első emeleten bementünk egy nagy, világos konferenciaterembe, ahol úgy húsz
világoskék inges rendőr álldogált a falnak dőlve. Amikor beléptünk, mind rám néztek.
A jóképű tiszt udvariasan hellyel kínált egy íróasztalnál, majd leült a másik oldalra, két
másik férfi közé. A jelenet szürreális volt, mint valami álom. Nyugodt, mégis fenyegető.
A jóképű tiszt Hszü felügyelő néven mutatkozott be. Ő lesz a kihallgatóm. Itt zajlik
majd a kihallgatásom. Körülöttem egy csomó rendőr.
Koncentrálj, mondtam magamnak. Csak arra figyelj, ami igazán fontos – az asztal
túloldalán ülő három emberre. Felejtsd el, hogy a többiek figyelnek.
Nem csak Hszü felügyelő faggatott. Felváltva a két társa is kérdéseket tett fel
mandarin nyelven.
Mi a vezetékneve? Hol született? Mi a szülei neve, foglalkozása, pontos lakcíme?
Hogy hívják a testvéreit?
Azt mondtam nekik, hogy Dzsonggil bácsi és Szanghi néni lánya vagyok, és az ő
adataikat adtam meg.
– Kérem a családja telefonszámát – mondta az egyik tiszt.
Mintha szirénák szólaltak volna meg az agyamban. Nem adhatom meg a
nagybátyámék telefonszámát.
– Jelenleg nincs telefonunk. A szüleim kikapcsoltatták, mert egy darabig Dél-
Koreában tartózkodnak.
Melyik általános iskolába járt? Hogy hívták az osztályfőnökét?
Előszedtem az összes információmorzsát, amit akkor gyűjtöttem össze, amikor
Gunszuval és a nővéreivel az iskoláikról beszélgettünk.
És melyik középiskolába járt?
A szívem hevesen vert, de nyugalmat erőltettem magamra. A testem egyfajta
vészhelyzeti üzemmódra kapcsolt. Szinte ott se voltam már.
A rendőrök figyelnek, hogy hazudsz-e. Ne hagyd, hogy rajtakapjanak! Beszélj tisztán és
magabiztosan! Az idegesség a kezemen kezdett megmutatkozni. Szorosan
összekulcsoltam az ujjaimat az ölemben. Ezt észre fogják venni. Kinyújtottam az
ujjaimat.
Térjünk vissza a szüleire. Mikor született az apja? És az anyja? Aztán magától
értetődően, mintha csak a felől érdeklődnének, milyen nap van: „Mikor van Kim Ir
Szen születésnapja?”
Április 15-én. Ezt minden észak-koreai álmából felébresztve is tudja.
– Sejtelmem sincs – feleltem.
A kihallgatás újabb szakaszába lépett. Hszü felügyelő arról érdeklődött, férjnél

vagyok-e. Arra gondoltam, hogy ez valami kelepce akar lenni.
– Majd tíz év múlva – feleltem erőltetett nevetéssel. – Túl fiatal vagyok hozzá.
A falnál álló rendőrök egész végig némán figyeltek. Senki sem jött be a szobába, és
senki sem ment ki.
Hszü felügyelő figyelmesen nézett, közben az ujjai között pörgette a tollát.
Ezután a helyi napilapot csúsztatta elém az asztalon, és arra kért, hogy kezdjem
felolvasni az első cikket, amely a Sen-Da autópályán történt tömegkarambolról szólt.
Ekkorra már anyanyelvi szinten beszéltem mandarin nyelven. Biztos voltam benne,
hogy a kiejtésemen nyoma sincs az észak-koreai akcentusnak.
Egy-két perc után a felügyelő leállított.
Észrevettem, hogy mostanáig senki sem gépelte be a válaszaimat az asztalon álló
számítógépbe.
Tehát kétségeik vannak. Azt gondolják, lehet, hogy kínai vagyok.
Következett az írásbeli vizsga. Az egyik kihallgató az újságból diktálta a szöveget, és
mögém állva figyelte, amit írtam.
Amikor ezzel is végeztünk, egyikük megkérdezte:
– Hol a személyi igazolványa?
– Otthon van.
Amikor Gunszu megmutatta a személyit, amit a családja szerzett nekem,
megjegyeztem a számát. Most megadtam a rendőröknek. Akkor még papíralapú
rendszert használtak, úgyhogy ha ellenőrizni akarták a számot, fel kellett hívniuk egy
másik kapitányságot, ahol elő kellett szedni a megfelelő dossziét.
Ha azt gondolják, hogy észak-koreai vagyok, azonnal elindítják az ellenőrzést. Az pedig
maga a vég.
Ehelyett a helyiségben egyszerre oldottabb lett a hangulat. A rendőrök arcáról eltűnt
a gyanakvás. Hszü felügyelő most először mosolyodott el.
– Na és mégis mikor akar férjhez menni?
Megint elnevettem magam.
– Ha jó ajánlatot kapok.
Az egyik kihallgató becsukta a noteszát. Hallottam, hogy azt mondja a másiknak:
– Téves bejelentés volt.
Tehát feljelentett valaki.
Hszü felügyelő felállt.
– Elmehet – mondta az ajtó felé intve. – Elnézést, hogy feltartottuk. De le kellett
folytatnunk az eljárást.
Kábultan indultam az ajtó felé. Magamon éreztem a rendőrök figyelő tekintetét, és

mint valami álomban, szinte vártam, hogy valaki megszólal: „csak még egy utolsó
kérdést…”
Lerohantam a lépcsőn, át az előcsarnokon, elszáguldottam a zárka mellett. Nem
bírtam ránézni a rács mögé zárt emberekre.
Kiléptem a forgalmas utcára. Amikor már több sarokra voltam a kapitányságtól,
megálltam egy percre a járdán. Derűs, meleg délelőtt volt. Hszitában szokás szerint
zajlott az élet. Járókelők áradata vett körül. Felnéztem. Egy repülő szelte át a kék eget,
mint egy apró, ezüstös hal a tengert.
Szívből köszönöm, drága apám! Köszönöm, hogy azt akartad, mindvégig tanuljak
kínaiul az iskolában.
A kínai írásjelek elsajátítása évekig tart. A rendőrök kétségeit a tollbamondás oszlatta
el végleg.
Apám mentett meg.
Tudtam, hogy meg vannak számlálva a napjaim Senjangban. Nem maradhatok itt. Túl
veszélyes. Úgy döntöttem, hogy amíg ki nem találom, hová menjek, bujkálni fogok.
Kiköltözöm a hálóteremből. De hová? A városban sehol sem leszek biztonságban a
rendőröktől.
Amint folytattam utamat, a megkönnyebbülés helyét egyre inkább az elkeseredés
vette át. Már így is annyi hazugság mögött rejtőzködtem, hogy szinte azt sem tudtam
többé, ki vagyok. Nem létező személlyé kezdtem válni. Mindaz, amit az imént átéltem,
végtelenül embertelen volt. A rendőrség mint szervezet a maga szabályos eljárásaival
és beugrató kérdéseivel, meg a szépen vasalt inget viselő felügyelők ésszerűnek és
helyesnek tartják, hogy a hazámból érkezett embereket a Bowibu kínzókamráiba
küldjék, ahol drótkötéllel verik őket.
A fejemre szorítottam a kezem. Hogyan lehettem olyan hülye, hogy eláruljam
valakinek, Észak-Koreából jöttem? Most már senkiben sem bízhatok. És sehol sem
érezhetem biztonságban magam.
Ebben a pillanatban támadt egy ötletem.
Ha az észak-koreai menekültek utáni vadászatot a Hszita úti rendőrkapitányságról
irányítják, akkor itt kell maradnom. Senki se gondolná, hogy egy menekült éppen ott
telepszik le, ahol a razziákat megszervezik. A legsötétebb pont mindig a gyertya alatt
van.

Pár nap múlva kibéreltem egy egyszobás lakást a Hszita úti rendőrkapitányság
szomszédságában. A ház kapujától mindössze öt lépésre volt a rendőrség épülete. Az
ablakomból láttam, amint a sötétkék egyenruhás rendőrök ki-be járkálnak a kihallgatóhelyiség
ajtaján. Annyira közel voltam, hogy úgy gondoltam, ezt a háztömböt biztosan
békén hagyják, még akkor is, ha az egész környéket alaposan átfésülik.
Két héttel az odaköltözésem után éppen hazafelé tartottam. Hosszú munkanapom volt
az étteremben, úgy elfáradtam, hogy alig bírtam felmászni a lépcsőn. Az ajtóhoz érve
kotorászni kezdtem a táskám mélyén a kulcsom után. A lépcsőházban nem volt
világítás.
Hirtelen zajt hallottam a sötétben balról, mintha valami tárgy közeledne felém.
Mielőtt bármit tehettem volna, erős ütés érte a tarkómat. Az agyamat robbanásszerű
hang töltötte be, aztán elájultam.

27
A TERV
Amikor kinyitottam a szememet, szórt fehér fényt láttam. Az oldalamon feküdtem egy
ágyban. A tarkómban fájdalom lüktetett. Émelyegtem. Egy lágy női hang azt kérte,
nézzek rá. Odafordítottam a fejem, és zöld sebészmaszkot viselő hölgyet láttam. Tíz
öltéssel kellett összevarrni a fejsebemet, mondta. Érzéstelenítőt kaptam, és még
nagyjából fél óráig a hatása alatt leszek.
Ha nem ébredek fel, senki sem tudja majd, ki vagyok, gondoltam.
A soknevű, de személyazonosság nélküli lány.
Aztán kezdett leragadni a szemem.
Több nap is beletelt, mire összeraktam, mi történt. A szomszédasszonyom zajt hallott a
lépcsőházban, és amikor kijött, azt látta, hogy ott heverek a betonpadlón. A fejemből
folyt a vér. A támadó egy egyliteres, teli sörösüveggel vágott fejbe, aztán elmenekült.
Tehát valaki ott várt a sötétben, hogy aztán olyan erővel támadjon rám, ami akár
végzetes is lehetett volna. Bárki volt is az, nem vitte el a pénztárcámat, és a kulcsot sem
vette ki a kezemből, hogy kifossza a lakásomat.
Az volt a szerencsém, hogy a támadóm nem itta ki a sört az üvegből, mondták a
kórházban. Az üres üveg jóval súlyosabb sérüléseket okozott volna. Arra biztattak,
hogy mielőbb tegyek feljelentést. Megígértem, hogy így lesz, de nem állt
szándékomban a rendőrségre menni.
Régi lakótársnőm, Csiu úgy vélekedett, hogy faképnél hagyott vőlegényem családja
állhatott a támadás mögött. Csang asszony bizonyára bosszút akart állni rajtam, amiért
meggyaláztam a család becsületét azzal, hogy az esküvő előtt hagytam el Gunszut.
Ez a gondolat nagyon felkavart. De minél többet forgattam a fejemben, annál kevésbé
tűnt valószínűnek. Gunszu családja nem süllyedt volna odáig, hogy ilyen módon
támadjon meg, ráadásul egy sörösüveggel. Ez nem Csang asszony stílusa.

Az időzítés – az, hogy alig két héttel a rendőrségi kihallgatásom után történt az eset –
inkább arra utalt, hogy a besúgóhoz lehet köze, aki bejelentette a rendőrségen, hogy
észak-koreai vagyok, és aki megadta nekik a nevemet és a munkahelyemet. Ez csak
spekuláció, de talán a besúgó számára kellemetlen következményekkel járt, hogy a
rendőrség értékes időt pazarolt el az ő „téves” bejelentése miatt, és ezért állt bosszút
rajtam.
Miután a gyógyulás útjára léptem, visszamentem dolgozni az étterembe, de már nem
szerettem a munkámat, többé nem nyugtatott meg a mindennapi rutin. Ezek után
senkiben sem bíztam. Rettegés fogott el, ha egy vendég csevegni próbált velem.
A családom jobban hiányzott, mint valaha. Anyám szeretete után sóvárogtam.
Szerettem volna elpanaszolni a karjaiban, mi történt velem. Minho társaságára
vágytam. Nem volt olyan óra, amikor ne jutottak volna eszembe. A rendőrségi
kihallgatás előtt már kezdtem barátokat szerezni Senjangban, de most megint
visszahúzódtam. Újra egyedül voltam.
Észrevettem, hogy a mosoda, ahová az új lakásom környékén járok, sok rendőrnek is
törzshelye. Néha a jóképű Hszü felügyelőt is láttam ott, de nem ismert meg. Az egyik
törzsvendég egy koreai-kínai tiszt volt, aki mindig rám mosolygott, ha meglátott. Sokat
töprengtem rajta, vajon ő is ott volt-e a háttérben, amikor kihallgattak, de nem
emlékeztem rá, és nem kérdezhettem meg tőle. Kedvesnek tűnt. Sin Dzsinszu volt a
neve, és őrmesteri rangban szolgált. Nem sokkal volt idősebb nálam. Nem volt
kifejezetten jóképű, de jól festett az egyenruhájában. Egyik este, amikor
összetalálkoztunk a mosodában, meghívott vacsorázni. Az ösztönöm azt súgta, hogy
mosolyogva utasítsam vissza, de az utóbbi pár hét történései után félelem töltött el, és
cinikus lettem. „Miért ne? Egy rendőr barátsága még jól jöhet”, mondta egy belső hang.
Találkozgatni kezdtünk. 2001 őszén jártunk ekkor. A randevúinkban nem volt semmi
különös. Elmentünk egy McDonald’sba vagy KFC-be. Egyik este fáradtnak láttam, de
jókedvűnek.
– Kimerítő napom volt – mondta. – És farkaséhes vagyok.
Valósággal rávetette magát a Big Mac-re meg a sült krumplira, aztán a keze fejével
törölgette a zsírt a szájáról.
– Miért?
– Hajnal óta észak-koreaiakat szedtünk össze – magyarázta teli szájjal. – Annyit

fogtunk el, hogy ebédelni se maradt időm.
Elmesélte, hogyan sírtak, könyörögtek a menekültek, amikor bekerítették őket.
Szemlátomást azt hitte, én is olyan viccesnek találom a dolgot, mint ő.
– „Kérem, ne küldjenek vissza!” – utánozta őket nyávogó hangon, észak-koreai
akcentussal.
Minden erőmre szükségem volt, hogy ne üljön ki a düh az arcomra. Az a nő is közéjük
tartozik, akivel itt üldögélsz, te szemét!
Tisztában voltam vele, hogy igazából nem szeretem, és csak kihasználom, hogy
biztonságban érezzem magam. De nem kellett hozzá nagy bölcsesség, hogy tudjam, a
tűzzel játszom.
Előbb-utóbb véget kell vetnem a kapcsolatomnak Sin Dzsinszu rendőr őrmesterrel.
De miközben ott ültem, és hallgattam, hogyan dicsekszik a razzia során betöltött
szerepével, elégtétellel töltött el, hogy végre megvan a tervem.
Csaknem négy év telt el anyám utolsó telefonhívása óta. Minden évfordulón mélységes
szomorúság töltött el. De 2001 telén, amikor a negyedik évforduló közeledett, végre
felcsillant előttem a remény. A négyévi takarékoskodásnak köszönhetően összegyűlt
annyi pénzem, hogy megfizessek egy közvetítőt, aki megkeresi a családomat
Hjeszanban. Még ha nem is találkozhatunk, mindenképpen üzenni akartam nekik. Azt
akartam, hogy tudják: élek, és minden nap gondolok rájuk, ki akartam deríteni,
biztonságban vannak-e, és meg akartam üzenni nekik, hogy nagyon szeretem őket.
Nem volt más választásom, mint hogy elutazom Csangpajba, és beállítok An úrhoz.
Csak reménykedtem, hogy még mindig ugyanott laknak. A telefonjuk évek óta ki volt
kapcsolva.
Ezért B tervvel is készültem.
Egy gazdag koreai-kínai, aki csaknem minden héten az étteremben vacsorázott,
szívesen beszélgetett velem. Bőkezű volt, a személyzet nagyon kedvelte. Egyik este
észrevette, hogy rossz hangulatban vagyok. Éppen a vacsora utáni whiskyjét iszogatta,
cigaretta kíséretében. Hirtelen elhatározásból elmondtam neki, hogy rokonaim vannak
Észak-Koreában, és beszélnem kellene velük.
– És ezt miért nem mondta eddig? – kérdezte. – Vannak kapcsolataim, sok embert
ismerek.
Titokban összehozott egy kínai közvetítővel, akinek nagy gyakorlata volt abban, hogy

embereket hozzon ki Észak-Koreá​ból – persze, csak azokat, akik ki tudták fizetni a díjat.
Apró termetű, szívós ember volt, becsületesnek tűnt. Óvatosan beszélt, mint aki
reálisan látja a veszélyt. De azt is éreztem, hogy nem járnék jól, ha felbosszantanám.
Megkérdezte, mit is akarok tulajdonképpen.
– Szeretném, ha újra együtt lehetnék anyámmal és az öcsémmel – mondtam. Úgy
okoskodtam, hogy ezzel a második lehetőséggel csak növelem a siker esélyét.
A B terv azonban rettenetes tévedésnek bizonyult.

28
A BANDA
A törékeny asszony, aki ajtót nyitott, An úr felesége volt. Négy év alatt évtizedeket
öregedett. Amikor meglátott, a szája elé kapta a kezét. Még az ajtóban közölte, hogy An
úr nagyon beteg, ágyban fekszik, segítség nélkül fel sem tud kelni.
A férfi kerek arca felismerhetetlen lett. Eltorzította a fájdalom. Beszélni is alig tudott.
An asszony elmondta, hogy a férjét elkapták az észak-koreai határőrök, amikor
csempészárut szállított a folyó hjeszani oldalára, bedugták egy zsákba, és elvitték a
határőrállomásra. Azt mondták, tudják, hogy segít a menekülőknek, aztán agya-főbe
verték. Tudták, hogy csempész lévén biztosan nem fordul majd a kínai rendőrséghez.
– A történtek után soha többé nem lett volna szabad visszamennie – mondta An
asszony. De megtette, és kis híján megint elkapták. A határőrök meglátták, és célzott
lövést adtak le rá, amikor visszamenekült. Megsebesült a karja, és a lőtt seb mellé még
súlyos cukorbeteg is lett.
Már ez is épp elég döbbenetes volt, de a következő hír egészen elborzasztott.
A szomszédjukat, Csang urat, aki olyan mérgesen fogadta a telefonhívásomat, elítélték,
mert észak-koreai nőket adott el menyasszonyként vagy prostituáltként kínai
férfiaknak. Ezért reagált olyan dühösen a hívásomra. Akkoriban már nyomozott utána
a kínai rendőrség. Nem sokkal azután, hogy megkezdte tízéves büntetése letöltését,
meghalt, a felesége pedig megőrült. Tehát Csang úr emberkereskedő volt? Ha
belegondolok, hogy azon az éjszakán, amikor átkeltem a folyón, kis híján az ő ajtaján
kopogtattam, de végül mégis An úrra esett a választásom…
An asszony semmit nem tudott a családomról. Minho már évek óta nem járt náluk.
A folyón keresztül zajló kereskedelem visszaszorult, mert két éve, 1999-ben történt
valami. A hjeszani párttitkár arról panaszkodott Kim Dzsong Ilnek, hogy a város a
kapitalizmus melegágya lett, mire Phenjanból brutális leszámolást rendeltek el. Számos
kereskedőt letartóztattak és a népbírósági tárgyalást követően kivégeztek a hjeszani
repülő-téren.
Egyszerre rosszullét fogott el. Mindeddig meg sem fordult a fejemben az a gondolat,
hogy anyám és Minho talán már nem is él.

An asszony ugyanolyan rendes volt, mint régen. Megígérte, hogy az egyik
csempésszel megkeresteti a családomat, és ha megtalálják őket, elintézi, hogy Minho
átjöjjön a folyón Csangpajba, és találkozzunk. Én persze kész voltam megfizetni a
csempészt.
Sötét volt, amikor megérkeztem, és másnap reggel is sötétben távoztam. Nem láttam
Hjeszant a folyó túlpartján, de érzékeltem a jelenlétét. Éreztem a szagát. A jonthan
füstjét, a frissen levágott rönkök illatát. A földöntúli csendességet.
Ezek után nem tehettem mást, mint hogy visszamentem Senjangba, újra munkába
álltam, és vártam.
Pár hét múlva, egy hideg szombat reggelen felhívott An asszony. Éppen otthon voltam.
Elújságolta, hogy a csempésznek sikerült megtalálnia a családomat, és Minho átkelt a
folyón.
– Itt áll mellettem – mondta. Amikor ezt meghallottam, kis híján felsikoltottam.
Valami zaj hallatszott, miközben An asszony átadta a telefont.
– Halló! – szólt bele egy hang.
Elállt a lélegzetem. Ki ez?
– Nuna (koreai nyelven: nővérkém), én vagyok az – mondta a hang. Valami nem
stimmelt. Ez a hang egyáltalán nem olyan volt, mint Minhóé. Az ablak felé fordultam.
Magam elé képzeltem az öcsémet, mintha ott tükröződne az ablaküvegen a képe.
Amikor utoljára láttam, tízéves volt. Most tizennégy.
– Nuna, higgy nekem – kérlelt a hang. – Nem emlékszel, amikor az iskolai vakáció
idején átjöttem ide, és nem tudtam visszamenni, mert megáradt a folyó?
Végre kiengedtem a levegőt. Ez tényleg ő. Ostobán kuncogni és sírni kezdtem
egyszerre, amint szétáradt bennem az öcsém iránti szeretet.
– Annyira megváltozott a hangod! – Csak ennyit bírtam mondani.
– A tiéd is.
A pályaudvarra menet kivettem a bankból az összes megtakarított pénzemet, és
átváltottam dollárra. Nagyjából 800 dollárra (kb. 225 ezer forintra) jött ki. Egy részéből
kifizetem a csempészt, akit An asszony szerzett; a többit az öcsémnek és anyámnak
adom. Úgy gondoltam, a dollárt könnyebben tudják megvesztegetésre használni Észak-
Koreában. Senjangból Csangcsunba mentem vonattal, majd onnan busszal Csangpajba.
Sokba került, de így jóval hamarabb odaértem.

A gyors, halkan suhanó vonaton ülve elnéztem a környező dombokat, és boldogan
készültem a Minhóval való találkozásra, amikor ismét megszólalt a telefonom.
Egy férfihang szólt bele:
– Az embereim megtalálták a családját. – A kínai közvetítő volt az. Lefagyott a mosoly
az arcomról.
Már meg is feledkeztem a B tervről.
A legképtelenebb balszerencsének tűnt, hogy mindkét próbálkozás sikerrel járt, és
most mindkettőért fizetnem kell.
– Mikor jön Csangpajba?
– Holnap – hazudtam.
Anék házába érve egy fiatalember fogadott An úr betegágyánál. Amikor meglátott,
felállt.
Ahányszor csak Minhóra gondoltam, mindig a kedves mosolyú, sima arcú öcsikémet
láttam magam előtt. Ez a fiatalember egyáltalán nem hasonlított rá. Magasabb volt és
testesebb, de felismertem rajta anyám arcvonásait. Mélységes kíváncsisággal bámult
rám. Aztán megjelent az arcán az a mosoly, amelyre olyan jól emlékeztem, mintha azt
mondaná: „Látod? Már nem vagyok gyerek.” Az ő szemében nagyon furcsán
festhettem. Szűk farmert viseltem, és barna csíkok voltak a hajamban. Az ilyen stílus
teljesen ismeretlen Észak-Koreában. Hosszan néztük egymást An úr nappalijában, nem
tudtunk betelni a látvánnyal.
– Tényleg te vagy az – szólaltam meg végül.
– Igen – mondta egy felnőtt férfi hangján.
Aztán mindketten elnevettük magunkat, és összeölelkeztünk. El se tudtam hinni,
hogy magamhoz szoríthatom az öcsémet.
Mielőtt anyánk felől érdeklődhettem volna, kopogtak a bejárati ajtón.
An asszony kinyitotta. Négy ember állt kint. Amint megláttam őket, azonnal tudtam,
hogy bajban vagyok.
Fekete dzseki és farmer volt rajtuk. Egyiküknek piercingek díszítették az arcát.
Láttam, hogy ezek nem helybeliek. Ez egy bűnbanda.
– Maga Szuhjang? – kérdezte az egyik, egy borotvált fejű férfi, amikor meglátott An
asszony mögött. – Mi találtuk meg a családját.
Ilyen gengsztereket bérelt volna fel a kínai közvetítő?

Kimentem hozzájuk, és igyekeztem nem mutatni az ijedtségemet.
– Majd holnap kapcsolatba lépek magukkal – mondtam.
– Nem, most rögtön velünk kell jönnie – közölte a borotvált fejű. – Ne féljen, nem lesz
semmi baj.
An asszony döbbenten figyelte a jelenetet.
Otthagytam a telefonom meg a táskám, és velük mentem. Minho is jönni akart, de azt
mondtam, maradjon. Ezt nekem kell elintéznem.
A négy férfi egy bútorozatlan lakásba vitt, Csangpaj túlsó végébe. A borotvált fejű
bevezetett egy üres szobába, aztán becsukta az ajtót. Olyan közel állt hozzám, hogy
amikor megszólalt, az arcomba csapott a lehelete.
– Megtaláltuk a családját. Az anyja azt mondta, az öccse már átment ahhoz a
vénemberhez, Anhoz, hogy találkozzon magával. Engem nem érdekel, hogy szüksége
volt-e ránk vagy nem. Elvégeztük a feladatunkat. Most fizessen!
– Mennyit?
– Hetvenezer jüant.
Megfagyott bennem a vér. Ez majdnem 8500 dollár (kb. 2 millió 400 ezer forint),
sokkal több, mint amennyim volt.
– Nincs ennyi pénzem.
– Majd az a senjangi pénzeszsák haverja kifizeti – felelte erre. – A közvetítő is
megmondta. – A kezembe nyomott egy mobiltelefont. – Hívja fel az üzletembert!
Mondja meg neki, hogy utalja át a pénzt!
Összeszorult a torkom. Ennél nagyobb félreértést el sem tudtam képzelni.
– Ennek semmi köze az illetőhöz – mondtam. – Nekem kell fizetnem. Ő csak segített.
Alig ismerem. Nem kérhetek pénzt tőle.
– Akkor nagy bajban van.
– Miféle bajban?
– Elmagyarázom. Ha nem fizet, visszavisszük Észak-Koreába.

29
VIGASZTALÓ HOLDFÉNY
Kínában gyakran találkoztam olyan együtt érző emberekkel, akik értetlenül álltak az
előtt, hogyan képes a Kim dinasztia immár csaknem hatvan éve zsarnokoskodni Észak-
Korea fölött. Hogyhogy ennyi ideig hatalmon tudtak maradni? És ami legalább ilyen
meghökkentő: miért engedelmeskednek nekik örökösen az alattvalóik? Az az igazság,
hogy nincs választóvonal a kegyetlen vezetők és az elnyomott állampolgárok között.
A Kim család azért tud uralkodni, mert mindenkit a brutális rendszer cinkosává tesz,
bevonja az összes társadalmi réteget, a legfelsőtől a legalsóig, elhomályosítja az erkölcs
fogalmát, így senki sem maradhat ártatlan. A terrorizált pártkáder maga is terrorizálja a
beosztottait, és így tovább; a barátokból besúgók lesznek, mert félnek a büntetéstől. Jó
családban nevelkedett fiúkból olyan határőr lesz, aki halálra rugdos egy lányt, aki
Kínába próbált menekülni, mert elvesztette korábbi szongbun-rangját, és értéktelenné,
sőt ellenséggé vált az állam szemében. Hétköznapi emberek válnak üldözőkké,
feljelentőkké, tolvajokká. Ők arra használják a felülről áradó félelmet, hogy valami
előnyre tegyenek szert, vagy egyszerűen csak életben maradjanak. És bár a bűnöző, aki
ott állt előttem, és az arcomba hajolt, nem észak-koreai volt, hanem kínai, úgy láttam,
az ő esete is ezt példázza. Hatalmában áll, hogy embereket mentsen, hőssé váljon.
Ehelyett a maga javára fordítja a rezsim által gerjesztett rettegést, fokozza mások
nyomorúságát. Engem is a szakadék szélére állított. Fizess, vagy lelöklek!
– Nincs ennyi pénzem – ismételtem meg. – Ha engednek az árból, meglátom, mit
tehetek. De ha ragaszkodnak ehhez az összeghez, nem tudok mit tenni.
Nyilván látta a szememben a végtelen lemondást, mert egyedül hagyott, és
megbeszélte a dolgot a többiekkel. A lakásban ócska gipszkarton falak voltak. Majdnem
mindent hallottam, ami a szomszéd szobában elhangzott.
– Ha pénzt akarsz tőle, nem bánthatod – mondta egyikük.
A borotvált fejű visszajött a szobába. Azt mondta, itt kell maradnom, amíg megoldást
nem találnak. Elhozatja a táskámat An úrtól.
Csak remélni tudtam, hogy semleges arckifejezésem elrejti, milyen pánikban vagyok.
A táskában volt a telefonom és az összes pénzem. Nem akartam, hogy rátegyék a kezük

a pénzre, hiszen akkor semmit sem tudok adni Minhónak meg anyámnak, és az An
asszony által felbérelt csempészt sem tudom kifizetni.
Megkérdeztem a borotvált fejűt, használhatom-e a telefonját. Odaadta, de közölte,
hogy csak az ő jelenlétében beszélhetek, mert hallani akarja, mit mondok.
A saját telefonomat hívtam, de Anéknál senki sem vette fel. Újra megpróbáltam.
Aztán még egyszer. A borotvált fejű elunta a dolgot, és átment a többiekhez beszélgetni.
Gyerünk, vegye már fel valaki!
Minho később elmondta, hogy An úrral hallották a telefoncsöngést, de nem tudták,
mit kell megnyomni a készüléken. Egyikük sem látott még mobiltelefont. Aztán végre
rájöttek. Minho felvette a telefont.
Suttogva elhadartam neki, hogy hagyja a tárcámat a táskában, de vegye ki az összes
pénzt, fizesse ki An asszonynak azt, ami a csempésznek jár, aztán haladéktalanul
menjen vissza a folyón át Hjeszanba.
Hamarosan megjött az egyik bandatag a táskámmal. Minho mindent úgy csinált,
ahogy mondtam.
A borotvált fejű még aznap leszállította a díjat hatvanezer jüanra (kb. 2 millió forint),
és megfenyegetett, hogy amíg ki nem fizetem, ne is álmodjak arról, hogy elmehetek.
A szoba ajtaján nem volt zár, így felváltva őrködtek az ajtó előtt, míg a többiek abban
a szobában aludtak, ahonnan ki lehetett jutni az egyetlen kijárathoz. Innen nem
menekülhettem.
Aznap este az egyik bandatag vacsorát hozott egy büféből: nyárson sült bárányhúst
és gombócot. Abban reménykedtem, hogy ha kitartok, tovább csökkentik a díjat.
Szégyelltem volna kijátszani az egyetlen ütőkártyámat – vagyis hogy felhívom a
nagybátyámékat Senjangban. Azt gondoltam, inkább vállalom a sorsomat Észak-
Koreában. Azok után, hogy olyan tiszteletlenül viselkedtem velük, hogyan kérhetném
tőlük, hogy fizessenek ki egy kisebb vagyont egy bűnbandának?
Húztam az időt, azt mondtam a borotvált fejűnek, hogy több emberrel felvettem a
kapcsolatot SMS-ben, próbálom összeszedni a pénzt.
A harmadik napra a bandatagok megunták a büféből hozott ételt, és elvittek egy
étterembe, ahol kettejük közé beszorítva ültem egy boxban. Bele se mertem gondolni,
mi járhat a vendégek fejében, amikor ott látnak ezeknek a gengsztereknek a
társaságában. A banda tudta, hogy illegális bevándorló lévén úgysem követek el olyan
ostobaságot, hogy segítséget kérjek. Ha megtenném, csak még nagyobb bajba kerülnék.
A kiejtésükből tudtam, hogy a piercinges fickó han kínai. Tőle féltem a leginkább,
valósággal sütött róla az erőszakosság. Igyekeztem kerülni a tekintetét. Úgy bámult
rám, hogy szinte meztelennek éreztem magam. A többiek közül ketten koreai-kínaiak

voltak. Ők normálisabban festettek. A szavaikból arra következtettem, hogy a bandájuk
székhelye Jancsi. Hamis bőrárukkal és amfetaminnal is kereskedtek. Tiszteletteljesen
viselkedtek a borotvált fejűvel. Az ő kiejtését nem tudtam beazonosítani. Talán tantungi
lehetett.
Később, miután újra rám csukták az üres szoba ajtaját, sörösüvegeket bontottak, és
többször is koccintottak szodzsuval. Hallottam egy öngyújtó kattogását, és
kikövetkeztettem, hogy valami drogot szívhatnak. De bármi volt is az, nem nyugtatta
meg őket. Kötözködni kezdtek egymással, és ijesztően durván beszéltek. Görcsbe
rándult a gyomrom.
Aztán a piercinges emlékeztette a többieket, hogy egy huszonegy éves lányt
őrizgetnek a szomszéd szobában.
Egy pillanatra elcsöndesedtek. Aztán azt hallottam:
– Mit tehetne?
Jaj, ne!
Egészen eddig a pillanatig ugyanolyan furcsa vészhelyzeti üzemmódban működtem,
mint a Hszita úti rendőrkapitányságon: uraltam a félelmemet, úgy tettem, mintha ott
se volnék. Most azonban kezdett elfogni a pánik. Alig kaptam levegőt. A testem
megállíthatatlanul remegett. Ha bejöttek volna a szobába, sikítozni kezdtem volna.
Mozgást hallottam, mintha felállnának a földről. Behúzódtam a sarokba. Könyörögni
fogok neki, hogy ne bánt-sanak.
Megint beszéltek. A piercinges azt kérdezte, mi a fenéért bánnak velem olyan jól. Az
egyik koreai-kínai azt felelte:
– Ő tulajdonképpen az ügyfelünk. Ha bántódása esik, lőttek a pénzünknek.
A másik egyetértően hümmögött. A borotvált fejű nem szólt. Újabb koccintás
következett. A piercinges nyilvánvalóan beletörődött a helyzetbe. Tovább beszélgettek.
Egész éjjel ott kuporogtam a sarokban, karomat a térdem köré kulcsolva, nem
mertem mozdulni, csak a selymes fényű, halvány holdat néztem az ablakon át. Olyan
volt, mint egy molylepke gubója. Anyám és Minho is ugyanezt a holdat látja. Azt
mondtam magamnak, hogy amíg rám süt a hold fénye, biztonságban vagyok.
Biztonság. Eszembe jutott senjangi rendőr barátom, Sin Dzsinszu őrmester. Vajon mit
tenne, ha segítséget kérnék tőle, ha elmondanám neki az igazat magamról? Csaknem
elmosolyodtam, amint magam elé képzeltem döbbent arcát.

Mihelyt világosodni kezdett, felhívtam a nagybátyámat Senjangban. Amióta elszöktem
tőlük, most először beszéltem vele. A hangom elhaló volt a félelemtől és a szégyentől.
Arra kértem, segítsen rajtam. Azt ígértem, egész életemet annak szentelem, hogy
visszafizessem neki a pénzt.
Ő csak annyit mondott:
– Máris intézkedem.
Megígérte, hogy átutalja a pénzt a banda számlájára.
Próbáltam megköszönni, de nem jött ki hang a számon. Hiá​ba, a nagybátyám ereiben
is az apám vére folyik, ugyanolyan szeretettel, nagylelkűen bánik velem, mint ő.
Két napot kellett várnunk, míg megérkezett a számlára a pénz. Észrevettem, hogy az
ajtóm előtt csak a két koreai-kínai őrködik felváltva, a piercinges nem. Nem bíztak
benne. Hálás voltam érte.
Csaknem egyheti rabság után a banda elvitt egy csangpaji bankba, és felvették a
pénzt.
A piercinges szeme felcsillant, amikor meglátta a borítékban a vörös százjüanos
bankjegyekből álló vastag köteget. Vállon veregette a többieket, átölelte őket.
– Ugye, milyen jók voltunk?
A borotvált fejű elvitt a buszállomásra. Mielőtt otthagyott volna, kinyújtotta a kezét,
és azt mondta:
– Add ide azt a kurva telefonodat!
Odaadtam.
Miután elment, belenyúltam a hosszú télikabátom bélésében kialakított titkos zsebbe,
és kivettem azt a kevés pénzt, amit szorosan összecsavarva oda rejtettem. Abból vettem
meg a senjangi buszra szóló jegyet.
Visszafelé a hideg ablaküvegnek támasztottam a fejem, és bámultam a fehér, üres
világot. Hatvanezer jüan – valóságos vagyon, tízévi fizetésem az étteremben –, egyheti
rabság a megerőszakolás rémével súlyosbítva, és mit értem el mindezzel? Összesen
három percet tölthettem együtt Minhóval.
De mégis csak sikerült kapcsolatba lépnem a családommal. Megtudtam, hogy élnek,
és nincsenek börtönben. És ők is megtudták, hogy élek, és aránylag jól vagyok.
Megpróbáltatásaim – no meg az adósság, amelyről tudtam, hogy évtizedek kellenek a
visszafizetéséhez – annyira megviseltek, hogy beteg lettem, olyan rémes szájfekélyeim
lettek, hogy enni-inni is alig bírtam. Szorongás töltött el, mindentől rettegtem. El
akartam hagyni Senjangot. Minél előbb. Volt egy elképzelésem arról, hová menjek, de
aztán eszembe jutott, mit tenne ilyenkor anyám, és elmentem egy jósnőhöz.
– Ha elköltözik… – kezdte a nő, majd rövid hatásszünet után folytatta: – …délre kell

mennie, melegebb helyre.
– Például Sanghajba? – adtam a szájába a remélt választ.
A nő komoly képet vágott, majd mintha meg se hallott volna, kinyilatkoztatta:
– A maga számára Sanghaj volna a legmegfelelőbb hely.
Pontosan erre a megerősítésre volt szükségem.
Meghirdettem a lakásomat. Felmondtam az étteremben. Fel akartam hívni Sin
Dzsinszu rendőr őrmestert, hogy egy utolsó randevún közöljem vele, vége a
kapcsolatunknak, de aztán meggondoltam magam. Úgyis rájön majd.
2002. január elején minden holmimat összecsomagoltam két könnyű táskába,
vásároltam egy csak oda útra szóló jegyet Sanghajba, és felültem az expresszvonatra.

30
ÁZSIA LEGNAGYOBB, LEGELEVENEBB VÁROSA
Egy Jeun nevű koreai-kínai ismerősömmel szálltam vonatra, aki szintén Sanghajba
akart átköltözni. Csak párszor találkoztunk, ő is pincérnő volt. Észrevettem, hogy nem
szívesen beszél a múltjáról. Örültem neki, így én is elkerülhettem a témát. Úgy
gondoltam, mindketten menekülünk valami elől. Jólelkű, de nyers modorú, harsány
lány volt. Én kedveltem. Amikor szóba került köztünk, hogyan boldogulunk majd
Sanghajban, mindkettőnkben egyszerre merült fel a gondolat: együtt bérelhetnénk
lakást. Abban a pillanatban, hogy megegyeztünk, éreztem, hogy kezd eltűnni a
feszültség és szorongás, amely már hetek óta gyötört. Ha együtt lakom Jeunnal, akkor
nem kell újra egyedül megbirkóznom mindennel. Pénzünk alig volt, de így már nem
tűnt annyira ijesztőnek az újrakezdés.
Épp azon nevetgéltünk, hogy amíg nem találunk munkát, zacskós levesen élünk
majd, amikor megláttam, hogy a kocsi túlsó végében megjelenik egy zöld
rendőregyenruhás alak, az emberek pedig a zakójuk vagy a tárcájuk után nyúlnak.
Bemutatták az igazolványukat. Hideg verejték gyöngyözött a homlokomon.
Tudtam, hogy gyakran zajlik efféle ellenőrzés a buszokon meg vonatokon, de
mostanáig szerencsésen megúsztam.
A rendőr minden egyes igazolványt megnézett, biccentett, majd továbbment az
ülések között, egyre közelebb ért.
Már csak tizenöt méterre volt. Mitévő legyek? Mintha forró vattával tömték volna ki a
mellkasomat. Pánik fogott el. Láttam, hogy mozog Jeun szája, de úgy hallottam a
hangját, mintha víz alól jönne.
– Szuhjang, azt kérdeztem, minden rendben van-e?
– Csak egy kis rosszullét – mondtam, majd felpattantam és kirohantam.
Magamra zártam a mosdó ajtaját, és vártam, hallgattam, ahogy a vonat egy hosszú
alagútba érve nagy zajjal felgyorsított. Egy óra múlva kióvakodtam, belestem a jobbrabalra
lévő kocsiba. A rendőr elment.
Jeun ott ült a helyén és aludt. Az utazás hátralevő részét ugrásra készen ültem végig,
a gyomrom görcsbe rándult az idegességtől.

Hajnalban ért a vonat a sanghaji pályaudvar közelébe. A felhők​kel csíkozott,
barackszínű ég hátterében megláttam a fél kilométer magas putungi toronyépületek
körvonalait. A vonaton sanghaji meg egyéb dialektusokban beszéltek körülöttem, és
talán ezért, talán más okból, de mindenesetre úgy éreztem, már nem is Kínában
vagyok.
A hatalmas hátizsákokkal meg táskákkal leszálló utasok többsége olyan ember volt,
mint Jeun meg én. Hetente fiatal migránsok ezrei érkeztek Ázsia legnagyobb,
legelevenebb városába, hogy új életet kezdjenek, legyen belőlük valaki,
meggazdagodjanak, új identitásra tegyenek szert, vagy elrejtőzzenek. Senjangban
olykor úgy éreztem magam, mint egy furcsa, titkos látogató. Itt teljesen jelentéktelen
voltam. Ez a felismerés egyszerre volt elidegenítő és izgalmas. Itt talán bármi lehet
belőlem.
Abban az évben, amikor odaköltöztem, körülbelül 17 millió ember élt ebben a
hatalmas városban. A koreai népesség létszáma mindössze 80.000 körül lehetett. Ennek
a harmada dél-koreai kivándorló volt, a többi koreai-kínai, mint ahogy én is annak
tettettem magam.
Jeunnal egyenesen a Longpaj nevű városrészbe indultunk, a kicsi, de virágzó koreai
negyedbe. Nagy szerencsénkre még aznap találtunk egy szűk, kopott kétszobás lakást
szerény havi bérleti díjért, kaució nélkül. Volt benne egy kis főzőlap, egy csöpögő
mosdó, az ablak pedig egy építési területre nyílt, ahol egész éjszaka folyt az illegális
fúrás és kopácsolás.
De minket ez sem zavart. Mindketten úgy éreztük, hogy új esélyt kaptunk.
Az embernek három lehetősége van az életben. Ezúttal megragadtam az egyiket.
Úgy terveztem, hogy amíg nem találok jobb munkát, beállok egy étterembe. És
megint csak azonnal összejött a dolog. Hiába, Sanghajban egy pillanatra sem áll meg az
élet. Másnapra Jeun és én is munkát kaptunk egy közeli étteremben. Én a pulthoz
kerültem, ő felszolgált.
Az újrakezdés alkalmából ismét nevet változtattam. Úgy döntöttem, mostantól Cshe
Inhi leszek. Ez volt az ötödik nevem. Senjangban túl sok embernek árultam el, hogy
észak-koreai vagyok. El kellett temetnem a Szuhjang nevet.
Jeun nem hitt a fülének.
– Mi? Micsoda? Mi a baj a Szuhjanggal?

– A jósnő azt mondta, ez az új név szerencsét hoz.
Gyakorlott hazudozó lett belőlem, még azoknak is a szemébe tudtam hazudni, akik
közel álltak hozzám.
Nappal Lucsiacuj felhőkarcolói szürkék voltak, és szmogfelhőbe burkolóztak. Éjszaka
azonban színesen csillogtak, mindegyik a maga módján, csúcsaik fényszigetként
emelkedtek ki a felhőkből, alsóbb szintjeik hatalmas mozgóképekkel vetélkedtek az
emberek figyelméért: egy Nike cipős láb épp berúgja a kapuba a labdát, Coca-Cola
ömlik egy csillogó LED-buborékokkal teli pohárba.
Egyik este, nem sokkal a megérkezésünk után nézelődni mentem az elegáns Huajhai
Lu utcába, sétálgattam a gyémánt ékszerekkel és drága, márkás nyugati órákkal
telerakott, aranylóan csillogó kirakatok között. Ekkor jöttem rá, hogy nem egyszerűen
egy másik országba kerültem; egy másik világban vagyok ahhoz képest, ahol
felnőttem. Itt minden a pénzről meg a hírnévről szól. Rettegtem attól, hogy majd a
múltamról kérdezősködnek, de Sanghajban senkit nem érdekelt, honnan jött az ember,
feltéve, hogy nem illegális bevándorló. Ingatlanokkal, részvényekkel,
kereskedelemmel pillanatok alatt hatalmas vagyonra lehetett szert tenni. A város
kitárta kapuit az erősek, becsvágyóak és tehetségesek előtt. Azokkal azonban, akiknek
nem volt joguk ott lenni, kegyetlenül bánt.
Tudtam, hogy ha többre akarom vinni a pincérkedésnél, arra lesz szükségem, amire
minden illegális menekült vágyakozott a városban: hivatalos személyi igazolványra.
Ennek az apró, de létfontosságú tárgynak a hiánya zárta el előlem a lehetőségeket.
Személyi nélkül esélyem se volt rá, hogy jobban fizetett, komolyabb munkát kapjak.
A következő hónapokban diszkréten körbekérdezősködtem a koreai negyedben
dolgozó pincérnők között. Sanghaj csillogása sok illegális bevándorlót idevonzott, és
sokan közülük az éttermekben találtak először állást. Néhány ilyen lány valahogyan
mégis csak szerzett igazolványt. Néhányan bevallották nekem, hogy hamis személyijük
van, de én nem szerettem volna hamis iratot vásárolni, mert ha egy rendőrségi
ellenőrzés során észreveszik, komoly bajba kerülhetek. A legbiztonságosabb módszer
az volt, hogy valódi igazolványt vett az ember. Ehhez közvetítőre volt szükség.
Az első közvetítő, akivel találkoztam, az egyik ilyen pincérnő ismerőse, 16.000
dollárnak megfelelő összeget kért. A második még ennél is többet. A dolog a csangpaji
bandát juttatta eszembe. Mihelyt megtudta valaki, hogy illegális menekült vagyok,

azonnal ki akarta használni a helyzetemet. Jól megkopasztanak majd, de nem sietnek
segíteni.
Mivel távol akartam tartani magam a gengszterektől, jobb taktikára volt szükségem.
Ki kellett találnom egy történetet.
Telt-múlt első sanghaji évem, az enyhe, üde tavasz tikkasztó nyárba fordult. Munka
után egy fagyizóban hűsöltem Jeunnal, amikor egy férfi a szomszéd asztaltól flörtölni
kezdett velünk. Harmincas éveiben járó koreai-kínai volt, saját boltot vitt a koreai
negyedben. Kissé spicces lehetett. Beszélgetés közben valahogyan szóba került a
nagynénje.
– Házasságközvetítő, olyan lányoknak segít, akik dél-koreai férfiakhoz akarnak
hozzámenni – mondta. – Hihetetlen, ugye?
Ösztönösen megszimatoltam a lehetőséget.
– Milyen jó lenne Dél-Koreában tanulni! – sóhajtottam fel. Jeun úgy bámult rám,
mintha hirtelen még egy fejem nőtt volna. – De a diákvízumhoz már túl öreg vagyok.
Valahogyan meg kéne fiatalítanom magam pár évvel.
– Egy új személyi igazolvánnyal – fejezte be a férfi a gondolatomat. Talán egyszerűen
csak imponálni akart a két csinos lánynak a fagyizóban, mindenesetre hirtelen nagyon
segítőkésznek mutatkozott.
– Megkérdezem a nagynénémet. Majd meglátjuk, mit mond…
Elkérte a telefonszámomat.
Teltek a hetek, már szeptemberben jártunk, enyhe, kellemes őszünk volt. Ekkorra már
teljesen megfeledkeztem a fagyizóban megismert férfiról. Aztán novemberben, amikor
már csaknem egy éve voltam a városban, megszólalt a telefonom, és egy ismeretlen
szám állt a kijelzőn.
Egy percbe is beletelt, míg rájöttem, ki az a nő, aki hívott. A fagyizós férfi nagynénje
volt.
Azt kérte, látogassam meg Harbinben. Elintézi, hogy új személyit kapjak.
– Köszönöm – mondtam. Harbin… hol is van az?

– Ezerhatszáz kilométerre Sanghajtól, az északkeleti határ közelében – magyarázta
Jeun, amikor megkérdeztem tőle. És jót nevetett rajta.
Azt hazudtam az étterem vezetőjének, hogy anyám kórházba került, meg kell
látogatnom. Aztán megvettem a vonatjegyet Harbinba. Csaknem két napig tartott az út.
Az enyhe éghajlatú Sanghajból egy szál ruhában indultam el a behavazott, fagyos
északkeletre. Mindössze két órát töltöttem Harbinban, de ez is elég volt, hogy
találkozzak az apró termetű hölggyel, aki tetőtől talpig szőrmébe volt bugyolálva, úgy
festett, mint valami erdei állat. Készítettek rólam egy igazolványképet, aztán felültem a
visszafelé tartó vonatra.
Egy hónappal később egy postai úton érkezett borítékban kaptam meg a személyi
igazolványomat. Új nevem Pak Szondzsa volt.
Szondzsa. Felsóhajtottam. Ez a hatodik nevem.
A harbini hölgy azt mondta, az igazolvány egy koreai-kínai lányé, akinek valamilyen
mentális betegsége van. A szülei a kezelésére akarnak pénzt szerezni azzal, hogy
eladják az igazolványát. Oda kellett adnom érte az összes pénzemet, amit Sanghajban
félretettem, de végre nem voltam többé illegális bevándorló, vagy legalábbis sokkal
kevésbé kellett félnem a lelepleződéstől.
A város, mintha csak megérezte volna az életemben bekövetkezett fordulatot, pár
napon belül ragyogó lehetőségeket tárt elém.

31
ELŐRELÉPÉS
Alig egy héttel azután, hogy megkaptam az új személyimet, olyan állást találtam, ahol
csaknem négyszer annyit kerestem, mint pincérnőként. Tolmács-titkárnő lettem egy
dél-koreai technológiai cégnél, amelyik CD-ket és LED-lámpákat gyártott. Az iroda a
koreai negyedben volt. Az egyik dél-koreai igazgató volt a főnököm, és többek között az
is a feladataim közé tartozott, hogy ügyfelekhez és gyárakba kísérjem. Észrevettem,
hogy a kínaiak felnéznek a dél-koreaiakra, és tisztelettel beszélnek velük – miközben
tudtam, hogy az észak-koreaiakat általában lenézik.
Az egész olyan gyorsan történt. Egyik nap még az étteremben sürögtem-forogtam az
asztalok körül, a másikon meg már tárgyalókban ültem, üzleti tárgyalásokon
tolmácsoltam, igyekeztem megtanulni, hogyan működik egy modern vállalat, milyen
az üzleti kultúrája. Tajvani és malajziai ügyfelekkel, vevőkkel találkoztam, dél-koreai
munkatársak vettek körül. Az étteremben megismert barátaim Inhinek szólítottak. Az
új munkahelyemen az igazolványomban szereplő Szondzsa nevet használtam. Tudtam,
ügyelnem kell rá, hogy a két világ sose érintkezzen egymással.
A vállalat termékei egy olyan üzemben készültek, amely még sanghaji mércével is
modernnek számított. A gyártási folyamat tökéletesen pormentes környezetben zajlott.
Belépés előtt át kellett haladnunk egy speciális készüléken, ami minden szennyeződést
lefújt a ruhánkról.
A dél-koreaiak jól bántak velem. El sem tudtam képzelni, mit szólnának, ha
megtudnák, hogy az ősellenség kebelén nőttem fel. Ezt időnként szürreálisnak éreztem.
Mindannyian koreaiak voltunk, ugyanazt a nyelvet beszéltük, közös volt a kultúránk,
mégis hivatalosan háborúban álltunk.
Kezdtem kissé megnyugodni és élvezni az életet. Anyagilag is jobb helyzetbe kerültem,
bár még mindig fennállt a hatalmas adósságom, amit havi részletekben törlesztettem a

nagybátyámnak. Újabban kezdtem szép ruhákat venni magamnak – már amilyenekre
telt a pénzemből. Figyeltem, milyen elegánsan öltözködnek az üzletasszonyok, akiket a
Nanking lun láttam, és milyen csinos kiegészítőket hordanak. Vezetni tanultam,
megszereztem a jogosítványt. Jeunnak túl sok lett a lakbér, úgyhogy kiköltözött,
egyedül maradtam a lakásban.
Magabiztosabb lettem. Már nem az árnyékban éltem.
Csak egyetlen felhő takarta el a napot: a családom hiánya. Már öt év telt el anyám
utolsó telefonhívása óta, és most is ugyanolyan fájdalmasan vágytam utána. Miután
olyan csúnyán pórul jártam a bandával, nem mertem visszatérni Csangpajba. Nem volt
semmi tervem. Végtelen beletörődés lett úrrá rajtam. Ahogy telt az idő, egyre
sötétebbnek, kivehetetlenebbnek láttam az anyámhoz és az öcsémhez vezető utat.
Abban sem voltam biztos, hogy rátalálnék-e egyáltalán. Huszonkét éves voltam. Ha
Észak-Koreában maradok, ekkor diplomáztam volna a Hjeszani Gazdasági Főiskolán.
Mostanra már valószínűleg állásom lenne a közigazgatásban, mint anyámnak, házam a
folyóparton, és használhatnám a nagybátyáim és nagynéneim üzleti hálózatát. Olyan
rossz lenne ez?
Igyekeztem kiverni a fejemből az efféle gondolatokat.
Az új igazolványommal már eléggé biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy eljárjak
két sanghaji étterembe, amelyek észak-koreai tulajdonban és üzemeltetésben álltak. Az
egyik, a Morangak, közel volt a koreai negyedben lévő lakásomhoz; a másik, a Phenjan
Okrjugvan – ahová gyakran jártam – a belvárosi Csiankuo Hotelben működött. Ezek az
éttermek valutát termeltek az őket üzemeltető phenjani pártügyosztálynak.
A pincérnők kiválasztásánál a lojalitás, a szongbun és a szépség voltak a fő szempontok.
Miután a dél-koreaiak szívesen keresték fel ezeket a helyeket, arra gyanakodtam, hogy
a határon túli koreai közösségek után kémkedő Bowibu-ügynököket is
foglalkoztathatnak.
Amikor először helyet foglaltam a Phenjan Okrjugvanban, úgy éreztem, hazatértem.
A pincérnők ismerős kiejtéssel beszéltek, és olyan régimódi frizurát hordtak, amely
már szinte a koreai háború óta dívott Észak-Koreában. Udvariasan, de tartózkodóan
viselkedtek a vendégekkel. Mindegyikük tudta, hogy a munkatársai figyelik.
Megtiltották nekik, hogy a vendégekkel barátkozzanak. Sejtettem, hogy éjszakára
bezárják őket egy hálóterembe, és nem mehetnek ki a városba.

Volt egy pincérnő, aki gyakran szolgált ki, és a szabályok ellenére egész jó
kapcsolatba kerültünk. Phenjanból jött. Egyszer azzal lepett meg, hogy azt mondta,
szeretné megnagyobbíttatni a mellét Sanghajban.
– És elengednének?
– Még nem kérdeztem, de lehetséges – felelte halkan.
Ezen elcsodálkoztam. Vannak szabályok, amelyeket meg lehet szegni, de úgy
gondoltam, ez nem tartozik azok közé. Aztán alaposabban megnéztem a lány arcát.
– A szemedet is megcsináltattad! – kiáltottam fel.
Dupla szemhéja volt, a koreai nők gyakran folyamodnak ehhez a módszerhez, hogy
nagyobbnak tűnjön a szemük.
– Igen.
– Itt?
– Nem, Phenjanban.
Kis híján kiesett a pohár a kezemből. Tehát a phenjani elit plasztikai sebészhez jár? Ez
szinte obszcénnek tűnt, ha a nép nagy részének éhezésére, nyomorára gondoltam.
A cégünk Dél-Koreából érkezett vendégeit gyakran elvittük ezekbe az éttermekbe, és
egyes férfiak viselkedését igen kellemetlennek találtam. Van egy régi koreai
közmondás: „déli férfi, északi nő”, ami azt jelenti, hogy a leginkább jóképű férfiak a
félsziget déli részén élnek, a legcsinosabb nők pedig az északin. A pincérnők szépsége is
ezt a mondást igazolta, elérhetetlenségük miatt azonban némelyik férfi szerelmes
kiskamaszként kezdett viselkedni velük. Elvesztették a józan eszüket, estéről estére
visszatértek az éterembe, hogy láthassák a lányt, akibe belehabarodtak. Láttam, amikor
egy-két vendég a legelegánsabb üzletekből származó, apró, tetszetős ékszeres dobozkát
adott át szíve hölgyének. Legnagyobb meglepetésemre a pincérnők szemérmesen
elmosolyodtak, és elfogadták az ajándékot. Arra a következtetésre jutottam, hogy ezt az
étterem engedélyével teszik, majd elkobozzák tőlük az ékszereket az észak-koreai
állam javára. Ezek a vendégek tehát akaratukon kívül a phenjani vezetést halmozták el
értékes tárgyakkal, ráadásul kínos és potenciálisan veszélyes helyzetbe hozták a
pincérnőket. Felteszem, egyikük sem fogta fel, micsoda kockázatot jelentene egy északkoreai
nőnek, ha engedne az udvarlásának. De volt köztük egy, aki hamarosan
megtudta.
Második sanghaji évemben történt. Egy este zárva találtam a Phenjan Okrjugvan
éttermet. Másnap reggel az egész iroda erről beszélt: egy pincérnő megszökött a cégem
egyik dél-koreai ügyfelével, a főnököm barátjával. A férfi, nem túl bölcs módon, a
lakásán bújtatta el. Az észak-koreaiak jelentették a nő eltűnését a sanghaji
rendőrségnek, azok pedig kikérdezték a személyzetet, pillanatok alatt azonosították az

illetőt, és egyenesen a lakására mentek. Mindkettőjüket kitoloncolták, a férfit Dél-
Koreába, a nőt Észak-Koreába, ahol sejthető, milyen sors várt rá. Sosem sikerült
kiderítenem, melyik pincérnőről volt szó, de szörnyű megérzésem támadt, hogy az a
barátságos lány lehetett, aki mellnagyobbításra készült. Két hónap múlva az étterem
vadonatúj személyzettel nyitott újra.
A második sanghaji évemben néha már meg is feledkeztem róla, hogy észak-koreai
vagyok. A barátaim mind koreai-kínaiak voltak, vagy dél-koreaiak a munkahelyemről.
Beolvadtam közéjük. Folyékonyan beszéltem mandarin nyelven, koreai-kínai
akcentussal. Szerettem a munkámat, és úgy éreztem, végre jó irányba haladnak a
dolgaim. Senki sem tudta a városban, ki vagyok valójában.
Egy váratlan találkozás zökkentett ki ebből a gondtalanságból.
Ebédidőben a koreai negyed egyik forgalmas utcáján jártam, amikor hangosan
megszólalt mögöttem egy férfihang:
– Szuhjang?
Megdermedtem. De aztán akaratlanul is hátrafordultam, hogy lássam, ki az. Rögtön
megismertem: a barátságos üzletember volt a senjangi étteremből, aki összehozott a
kínai közvetítővel. Ő valószínűleg pontosan tudta, hogy Észak-Koreából jöttem.
Mosolyogva várta, hogy üdvözöljem.
– Összetévesztett valakivel – mondtam, és továbbmentem.
A félelem úgy csapott meg, mint a hideg éjszakai levegő. Az esetet úgy fogtam fel,
mint figyelmeztetést, nehogy elbízzam magam. A múltam mindenhol a nyomomban
van, és bármikor utolérhet. Napokig elkerültem a koreai negyedet ebéd-időben.
Alig pár hét múlva ismét felismertek, de ezúttal jóval komolyabb volt az eset.
Házibuliba mentem egy kolléganőmmel. A lány azt mondta, egy elragadó senjangi
férfi születésnapját ünnepeljük, akit ő csak felületesen ismer. Amikor a férfi lakására
értünk, bömbölő zene és tengernyi ital fogadott. Bevittek egy zsúfolt szobába, hogy
megismerkedjek a házigazdával. A férfinak étterme volt Senjangban. Annak idején
többször is találkoztam vele, még az is előfordult, hogy együtt buliztunk. Próbáltam
kieszelni valami ürügyet, hogy sarkon fordulhassak és távozhassak. De már késő volt.
Meglátott.
– Szuhjang! – kiáltott fel, és csodálkozástól elkerekedett szemmel bámult rám. – Ezt el
se hiszem! – Szemlátomást őszintén örült a találkozásnak. – Mit csinálsz itt?

A kolléganőm meglepődve pillantott rám.
– Szuhjang? Nem – mondtam nevetve. – Az nem én vagyok, de örülök, hogy
megismerkedtünk.
A férfi azt gondolta, csak ugratom. Hosszú percekbe telt, míg meggyőztem, hogy nem
én vagyok az a bizonyos Szuhjang. A kolléganőm mindent hallott. Ha a
munkahelyemen valaki gyanakodni kezd, hogy nem az vagyok, akinek mondom
magam, faggatni kezdenek, és alaposabban megvizsgálják az irataimat.
A férfi végül megvakarta a fejét, és a lármát túlkiabálva azt mondta:
– Hát, meg kell mondanom, hogy ismerek egy lányt Senjangban, aki pont úgy néz ki,
mint te. Biztosan van egy ikertestvéred, csak anyád eltitkolta előled.
Már majdnem megúsztam, amikor újabb vendégek érkeztek.
– Szuhjang!
Egy nő integetett nekem a szoba túlsó végéből, és már nyomakodott is felém.
Furcsa érzés volt, hogy mindenki engem néz. Mámoros voltam, ugyanakkor görcsbe
rándult a gyomrom.
– Szuhjang! Ezt el se hiszem! Ezer éve nem láttalak! – mondta a nő, és átölelt. A férfi,
akinek az imént hazudtam, ott állt mellettünk. – Nem tudtam, hogy te is itt leszel.
Őt is a senjangi vendéglátóiparból ismertem, sokszor találkoztunk. Nem
ismételhettem el a hazugságot, hiszen a nő nyilvánvalóan pontosan tudta, ki vagyok.
A válla fölött átkandikálva a kolléganőmet kerestem. Éppen beszélgetésbe merült
valakivel, és a nagy zajban nem hallotta, milyen dráma zajlik a közelében. A senjangi
férfi viszont, az ünnepelt, döbbenten meredt rám. A tekintetéből azt olvastam ki: „De
hát miért hazudtál?”
Muszáj volt valamit mondanom neki.
– Sajnálom – mondtam lehajtott fejjel. – Kérlek, ne áruld el senkinek.
Azt kívántam, bár elmondhatnám neki, miért hazudtam a nevemről, de nem
tehettem. Utáltam magamat. Bárhová megyek, még egy ilyen nagy országban is, az
igazság mindenhová utánam jön. Legfeljebb annyit tehetek, hogy hazudozom, csalok, és
így egy lépéssel előtte járok. Aznap este, amikor lefeküdtem, hosszú idő óta először
sírtam. A leginkább arra vágytam, hogy legyen egy észak-koreai barátnőm, akivel
bizalmasan beszélhetek, akiben megbízhatok, aki megértené, miért viselkedtem így;
aki megvigasztalna, hogy nem az én hibám, ő is ugyanezt tette volna a helyemben.
És mintha az imáim meghallgatásra találtak volna, a sors küldött nekem egy ilyen
barátnőt.

Okhi volt a neve, futólag ismertük egymást Senjangban. Ő is pincérnőként dolgozott, és
ahhoz a szűk észak-koreai baráti körhöz tartozott, amelyet akkoriban kezdtem
kialakítani. Nem sokkal a megismerkedésünk után került sor a rendőrségi
kihallgatásomra. Attól kezdve bujkáltam, mindenkit kerültem, különösen az északkoreaiakat.
Tulajdonképpen ő vett észre engem a koreai negyedben, egy drogéria előtt. Nagyon
meglepte a találkozás. Karcsú, csöndes lány volt, és megvolt az a kedves szokása, hogy
amikor beszéltek hozzá, oldalra biccentette a fejét, és a haját csavargatta. Beültünk
valahová egy habos tejes teára, és bevallotta, hogy hamis személyi igazolványt használ.
Leginkább attól félt, hogy a gyenge mandarintudása elárulja. Ő is a senjangi hatóságok
elől menekült ide.
Okhi lett a legjobb barátnőm Kínában.

32
HJESZANI KAPCSOLAT
Nem sokkal azután, hogy Okhival találkoztam, váratlanul felhívott Minho. Az, amit
mondott, megváltoztatta az életemet.
Kétszeresen is meglepett a hívása, nemcsak azért, mert lassan már nem is reméltem,
hogy még valaha beszélhetek a családommal, de azért is, mert mindig úgy gondoltam,
hogy én fogom felvenni velük a kapcsolatot. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt az
öcsém is megteheti. An úr csangpaji házából telefonált.
Nagyon örültem, amikor meghallottam a hangját, de mihelyt elmagyarázta, miért
hív, mindjárt vége lett a nagy boldogságnak. Anyagi gondjaik vannak, mondta. A pénz,
amit Csangpajban adtam neki, elfogyott.
– Elfogyott? – hüledeztem.
– Igen. Küldenél még valamennyit?
Annak idején ötezer jüant adtam nekik. Egy kínai paraszt két-háromezer jüant keres
egy évben. Úgy számoltam, hogy jó ideig elég lesz nekik ez az összeg, még akkor is, ha
ők maguk nem keresnek semmit. Amióta Kínában dolgoztam, megváltoztam, fontos
lett nekem a pénz. A keresetem kemény munka gyümölcse volt, a megtakarításaim a
későbbi örömök zálogai. Az észak-koreaiaknak fogalmuk sincs minderről. Azt hiszik,
külföldön mindenkinek annyi pénze van, amennyit csak kíván. Minho mintha azt
képzelte volna, hogy csak el kell sétálnom a legközelebbi pénzboltba, és vásárolnom
kell egy kevés pénzt. Hiába is magyaráztam neki, hogy hatalmas összeget kellett
fizetnem a személyimért, hogy magas a lakbérem, és hogy a bandával való
katasztrofális találkozás után óriási adósságot kell visszafizetnem.
Felsóhajtottam, és csak annyit mondtam:
– Meglátom, mit tehetek.
Az öcsém nem részletezte, mire ment el a pénz. Feltételeztem, hogy anyámnak sok
kenőpénzt kellett fizetnie. Csak később tudtam meg, hogy a testvéreinek segített.
A beszélgetés végén, mintha csak most jutott volna eszébe, még egy bombát
robbantott az öcsém. Ez a kérdés teljesen megváltoztatta az életemet.
– Ja, és tudnál küldeni nekem egy mobiltelefont?

Elmondta, hogy a határ közelében élők közül egyre többen telefonálnak mobilon
Kínába, a kínai hálózatot használva. Ez persze elvileg szigorúan tilos.
Beletelt egy kis időbe, míg megemésztettem ezt a hírt.
Másnap vettem egy Nokiát meg egy SIM-kártyát, és ezer jüan készpénzzel együtt
elküldtem An úrnak, hogy adja át Minhónak.
Amikor először hívtam a Nokia számát, Minho vette fel. Azt hittem, ilyesmi csak egy
szép álomban fordulhat elő. Átadta a telefont anyámnak.
– Minjong? – Hosszú évek óta nem szólítottak így. – Te vagy az?
Hallottam a hangját, de furcsán, éterien csengett, mintha egy másik világból jönne.
– Omma! – szólaltam meg, a koreai „mama” szót használva.
– Igen?
– Te vagy az?
Most is, mint amikor Minhóval beszéltem, átvillant az agyamon a gyanú, hogy nem is
ő az, hogy ez valamiféle csapda.
– Meg tudod mondani, milyen napszakban láttál utoljára?
Elnevette magát, és a nevetése szívmelengetően ismerős volt.
– Közvetlenül vacsora után hagytad el a házat, 1997. de​cember 11-én, hét órakor. És
az a hülye körömcipő volt rajtad.
Erre már belőlem is kitört a nevetés.
– Hogyhogy ilyen pontosan emlékszel rá?
– Hogyan felejthetném el azt az estét, amikor a kislányom itt hagyott?
Megjegyezte a dátumot, sőt még az órát is. Sírás szorongatta a torkomat. Szörnyen
éreztem magam. Az én drága Ommám…
Aztán rajta volt a sor. Ő is arra gyanakodott, hogy talán csaló vagyok. Ekkor már nem
észak-koreai kiejtéssel beszéltem. Anyám feltett pár kérdést, amelyekre csak én tudtam
a választ. Miután az utolsót is megválaszoltam, mondani akart valamit, de a
„kislányom” szó után elcsuklott a hangja. Meg se tudott szólalni. Ekkor én is elsírtam
magam. Forró könnyek gördültek végig az arcomon, és az ölembe potyogtak.
Másfélezer kilométerre egymástól a fülünkhöz szorítottuk a telefont, és hosszú
percekig egy szót sem szóltunk, csak hallgattuk a csöndet.
Hiába méricskélem, valójában el se tudom képzelni, mekkora fájdalmat okoztam
anyámnak. Talán ha gyerekeim lesznek, valamelyest át tudom érezni majd a
kétségbeesését.
Anyám hangja úgy rántott vissza az igazsághoz, mint amikor egy hajó kötelét
szorosra húzzák. Évek óta nem tudtam, ki vagyok valójában. Senjangban néha koreaikínainak
tartottam magam, Sanghajban meg olykor egyenesen dél-koreainak. Ez a

hang viszont újra működésbe hozott bennem valamit, ami meghatározta az
identitásomat. A hazugságok hálója, amelyet magam köré szőttem, egyszerre
szétszakadt. Hjeszanban születtem és nevelkedtem, a Jalu folyó partján, Pektu
tartományban. Nem lehetek senki más.
Anyám elmondta, hogy az elmúlt években, amióta elmentem, több jósnőnél is járt.
– Nem tudom, hol a lányom, de hiányzik. – Azt nem mondhatta, hogy Kínában
vagyok.
Mindegyik kijelentette:
– Külföldön van.
Az egyik azt mondta:
– Olyan, mint a magányos fa, amelyik a hegyoldalból kiálló sziklából nő ki. Nehéz az
élete. De ő kitartó és okos. Csak egyedül van.
– Jól van, ne aggódjon – mondta egy másik. – Úgy él Kínában, mint egy úri hölgy.
Anyám elárulta, hogy még sámánt is hívott a házba, aki mindenféle hagyományos
szertartásokat mutatott be, hogy jó szerencsém legyen Kínában. Anyám csak féligmeddig
hitt ebben a dologban, de így próbálta áthidalni a köztünk lévő űrt.
– Kislányom – mondta nekem.
Szokásunkká vált, hogy minden hétvégén beszéltünk telefonon. Mindig anyám hívott,
én pedig visszahívtam. Egy-két óráig tartottak a beszélgetések. Időnként olyan hosszúra
nyúltak, hogy el is aludtam közben. Anyám hangja megnyugtatott. A hívások díja
nagyjából 150 jüan (kb. 5600 forint) volt havonta, de előfordult, hogy 300 jüant kellett
fizetnem egyetlen hívásért.
Olyan rég eljöttem, hogy hetekbe telt, míg mindenről értesültem, ami azóta történt
Hjeszanban.
Amikor anyám bejelentette az eltűnésemet, a rendőrségen nagy gyanakvással
fogadták a hírt. Le kellett fizetnie őket. Azután – pont ettől féltem –szoros ellenőrzés alá
vonták őt és Minhót: egyszerre figyelte őket a bandzsang, a szomszédok és a helyi
rendőrség. Azután átköltöztek a városon belül egy olyan környékre, ahol senki sem
ismerte őket. A munkahelyén előléptették anyámat. De ez nem jutalom volt; azt
akarták elérni, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön a hatóságokkal, és így még
alaposabban megfigyelhessék. Egyszer egy kollégája odasúgta neki, hogy három éve
hetente kell jelentéseket írnia róla. Figyelmeztette, hogy legyen óvatos. Ezek után

anyám otthagyta a hivatali állását, és ugyanolyan üzleti vállalkozásba fogott, mint
Csinos néni: vonaton szállított eladásra szánt kínai árukat Phenjanba és Hamhungba.
Anyám bevallotta, hogy újabban egyre rosszabb a véleménye a pártról és a
rendszerről. De ezt persze csak virágnyelven közölte. Minden beszélgetésünk során
abból indult ki, hogy a Bowibu esetleg lehallgat minket. A titkosrendőrség próbálta
elkapni a mobilhasználókat, de még nem fejlesztették ki a megfelelő technológiát,
amivel vehették volna a jeleket.
Anyámat egy idő után valóban meglátogatta a Bowibu. Jómagam rendkívül
aggasztónak találtam az esetet, amikor elmesélte.
Amikor hazaért a munkából, két civil ruhás Bowibu-ügynök várta a házban Minhóval.
A magasabb rangú azonnal rólam kezdte kérdezgetni.
– Hihetetlenül udvariasan viselkedett – mondta anyám. – Nagyon ijesztő volt.
A férfi szeretett volna egy fényképet látni rólam, mire anyám megmutatta neki a
családi fotóalbumot, amelyet gondosan végiglapozott.
– Nagyon szép a lánya – jegyezte meg, majd így folytatta: – Elmondaná nekem újra,
hogyan tűnt el?
Anyám elismételte, amit annak idején a rendőrségen mondott.
Az ügynök ekkor elképesztő ajánlatot tett neki. Ha valóban Kínában vagyok, és
fizetek ötvenezer jüant (kb. 1 millió 700 ezer forintot), büntetlenül hazatérhetek Észak-
Koreába, és folytathatom a régi életem.
Nagyon békülékeny hangnemet ütött meg, de anyám visszariadt a gondolattól, hogy
hazatérjek, és nyilvánosan bevalljam, hol voltam. Ez akár csapda is lehetett. Így hát
ragaszkodott ahhoz a történethez, hogy eltűntem.
Anyámnak meggyőződése volt, hogy anélkül is haza tud juttatni Észak-Koreába, hogy
bármit be kelljen vallanom. Nagyon is szerette volna, hogy hazamenjek. Már beszélt is
a hatóságokkal arról, mi lenne, ha egyszer csak megjelennék.
– Azt mondták, hogy még nem voltál felnőtt, amikor elmentél, tehát nem követtél el
semmi bűnt.
– De a nyilvántartásban ott van, hogy évekkel ezelőtt eltűntnek nyilvánítottak.
– Lefizethetjük őket, hogy írják át a nyilvántartást. Nézd, abban a korban vagy,
amikor ideje a házasságra gondolni. Észak-Koreában kell férjhez menned.
– De nem lenne bajom, ha visszamennék?
– Elintézem, hogy ne legyen – felelte anyám. Egyszerűen hajthatatlan volt.
Sokszor lezajlott köztünk ez a beszélgetés. Csodás lett volna visszatérni Hjeszanba,
újra találkozni a rokonaimmal. De csakugyan megtehetem, hogy titokban
visszamegyek, aztán jelentkezem a hatóságoknál, ahogy anyám tanácsolta, és közlöm,

hogy még gyerek voltam, amikor elmentem, tehát nem követtem el bűnt? Minél többet
töprengtem rajta, annál csábítóbb lett a gondolat, hogy hazamenjek, és azt az életet
éljem, amit élnem kell. De egy halk belső hang folyton ellenkezett velem. Valahol a
lelkem mélyén tudtam, hogy anyámmal csak áltatjuk magunkat. Ennyi év után őrülten
veszélyes lett volna visszamenni.
Anyám egyszer ijesztő kérdéssel hívott fel. Általában hétvégén beszéltünk, de ezúttal
hétköznap, munkaidőben keresett.
Izgatottan csengett a hangja.
– Kaptam egy kiló jeget.
– Micsoda?
Lejjebb húzódtam a székben, hogy a kollégáim ne lássanak.
Anyám azt akarta tudni, vannak-e olyan kapcsolataim Kínában, akik el tudnák adni.
A jég, vagyis a kristályos metamfetamin Észak-Koreában már rég átvette a heroin
helyét, ez lett az állam legfőbb valutaforrása. Szintetikus drogról van szó, tehát a
mennyisége nem függ attól, jó volt-e a termés. Előállítása állami laboratóriumokban
zajlik. A kínai drogosok nagy része akkoriban észak-koreai metamfetaminnal lőtte be
magát. Ez az anyag – akárcsak régen az ópium – illegális volt ugyan, mégis valamiféle
pénzhelyettesítő eszközzé vált Észak-Koreában, amelyet ajándékba vagy kenőpénz
gyanánt is lehetett adni.
– Omma! – suttogtam dühösen. – Ugye, tudod, hogy illegális szerről van szó?
– Ugyan már, mi nem illegális?
Az ő világában a feje tetejére állt a törvény. Az embereknek tilosban kellett járniuk,
ha életben akartak maradni. A legtöbb országban a drogterjesztés súlyos
bűncselekménynek számít, az észak-koreaiak azonban nem úgy fogják fel, hogy ez a
tiltás a társadalom védelmét szolgálja. Számukra ez csupán kockázat, mintha tiltott
helyen parkolnának. Ha megúszod, mi a baj vele? Észak-Koreában csak azok törvények
számítanak igazán, amelyek a Kim dinasztia iránti hűséggel kapcsolatosak. Ezek
megszegéséért rendkívül súlyos büntetés jár. Ezt minden észak-koreai pontosan tudja.
Anyám sem foglalkozott azzal, hogy legális-e a metamfetamin. Számára ez is csak egy
volt az eladandó áruk közül.
Azt mondta, az egyik helyi nagykereskedő vitte el neki, mert tudta, hogy én Kínában
élek, és arra gondolt, ott el tudnám adni.

– Vidd vissza neki! Ne keveredj bele ebbe! Ezek rossz emberek, és ha téged elkap a
rendőrség, a kisujjukat sem mozdítják érted.
Anyám soha többé nem fordult hozzám ilyen kéréssel.
Időnként sem ő, sem Minho nem hívott két-három hétig. Ilyenkor semmire sem
tudtam odafigyelni. Biztos voltam benne, hogy a Bowibu börtönében senyvednek.
Bámultam a telefonomat, és azt kívántam, szólaljon meg. Külön csengőhangot
állítottam be a hívásaikhoz, egy vicces koreai rapet: kong kong da, kong kong da. Már
álmomban is ez szólt, sőt néha ébren is azt képzeltem, hogy ezt hallottam. Folyton
megnéztem a telefonomat, nem hívtak-e. Aztán pár hét elteltével megszólalt a
készülék. Végtelen megkönnyebbülés töltött el.
– Nem volt áram – mondta anyám. – Nem tudtam feltölteni a telefont.
Ez rendszeresen előfordult, mégis minden alkalommal elfogott a pánik és a rettegés.
2004 tavaszán jártunk. Egyik este – hétvége volt – éppen hosszú beszélgetést folytattam
anyámmal. Kényelmesen elhelyezkedtem, a háttérben szokás szerint lehalkítva szólt a
tévé. Beszélgetés közben hirtelen elvonta a figyelmemet az, amit a képernyőn láttam.
Okhi éppen ott volt velem a lakásban, és neki is feltűnt a dolog.
– Omma, visszahívlak – mondtam, aztán felkaptam a távirányítót, és hangosabbra
vettem a tévét.
Éppen lassítva játszották le a tudósítást. Férfiak, nők és gyerekek próbáltak
kétségbeesetten elrohanni néhány kínai őr mellett, és bejutni egy kapun. A Pekingben
működő dél-koreai nagykövetséget mutatták. Valahogyan sikerült elterelniük az őrök
figyelmét, de azok most ordítva próbálták elrángatni őket, nehogy dél-koreai
felségterületre érjenek. Egy-két ember átjutott, de aztán az egyik őr megragadott egy
nőt a kabátjánál fogva, és a földre teperte. Hihetetlenül erőszakosan bánt vele.
A derekánál fogva felkapta és kicipelte. A nő egyik cipője ott maradt a földön.
A hírolvasó azt mondta, hogy ezek észak-koreaiak, akik politikai menedékjogot
akarnak kérni.
Menedékjogot?
Okhi és én tágra nyílt szemmel bámultunk egymásra.

33
BESZÉLGETÉSEK A PLÜSSMACKÓVAL
A következő hónapok során a tévéhíradókban többször lehetett látni hasonló
jeleneteket más pekingi követségeknél, sőt egyszer még egy japán iskolánál is. Volt,
hogy egyetlen észak-koreainak sem sikerült bejutni, elrángatták őket a rendőrök meg a
civil ruhás ügynökök. Mélyen megérintett az emberek arcáról leolvasható
kétségbeesés. Elkeseredett próbálkozásaikat filmre vette egy emberi jogi szervezet,
amely így akart rámutatni, milyen embertelenül bánik Kína az észak-koreai
menedékkérőkkel.
Eszembe jutott a nagybátyám Észak-Korea elleni tirádája, amelyet Senjangba
érkezésemkor, több mint hat éve hallottam, a különös igazságok a koreai háborúról és
Kim Dzsong Il magánéletéről, amelyeket feltárt előttem. Azóta sem foglalkoztam vele,
mi folyik valójában Észak-Koreában. Ha nem olyasmiről volt szó, ami közvetlenül
érintette a családomat, nem voltam kíváncsi rá. Azt gondoltam, az emberek az éhség
elől menekülnek, vagy – mint az én esetemben történt – a féktelen kíváncsiság hajtja
őket. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy politikai okokból menekülnek el.
Eszembe jutott a két dél-koreai filmes, akikkel Senjangban találkoztam, és akik azt
ígérték, kifizetik a közvetítői díjat annak az észak-koreai menekültnek, aki Dél-Koreába
akar eljutni. Én nem mertem megpróbálni, mert attól féltem, egzotikus északi
jövevényként kezelnének, és sajtótájékoztatót kellene tartanom. Egészen eddig
fogalmam se volt róla, hogy minden évben emberek ezrei próbálnak elmenekülni
Észak-Koreából, és a többségük nem Kínában, hanem Dél-Koreában szeretne élni.
A mobiltelefon megváltoztatta az életemet, mert újra össze​hozott a családommal.
Most az internet is ugyanezt tette, mert elém tárta, hogyan vélekedik a világ Észak-
Koreáról. Az internetkávézókban ülve titokban keresgélni kezdtem a neten. Eleinte
nem volt ez különösebben kiterjedt kutatás. Az első érdekes tény, amit megtudtam, az
volt, hogy már annyi észak-koreai érkezik Dél-Koreába, hogy évek óta egyiküknek sem
kell sajtótájékoztatót tartania.
Ekkor már több mint két éve éltem Sanghajban. Ezalatt sok mindent megtudtam Dél-
Koreáról a munkatársaimtól. Rendszeresen néztem a dél-koreai tévésorozatokat.

Némelyik valóságos függőséget okozott. Okhivel alig vártuk, hogy hazaérjünk az apró
kis lakásomba, és a gyékényemre leheveredve megnézzük a kedvenc sorozatunk
legújabb részét. De soha nem tudtam elképzelni magam Dél-Koreában, amíg meg nem
láttam ezeket a kétségbeesett embereket, akik a követségek kapuit ostromolták. Az
életüket kockáztatták. Bizonyára úgy gondolták, hogy megéri.
Minél többet gondolkoztam rajta, annál vonzóbb lett a gondolat, hogy dél-koreaiak
között éljek. Én is koreai vagyok, ők is. Kínában, bármilyen folyékonyan beszélem is a
nyelvet, bármilyen hiteles személyi igazolványom van is, mindig idegen maradok.
Hamarosan ez lett az első számú beszédtémánk Okhivel. Neki is megtetszett az ötlet. Mi
lenne, ha együtt mennénk Dél-Koreába?
Tudtam, hogy sosem fogok követségeket ostromolni, én nem vagyok hős. Miután az
igazolványomban az állt, hogy koreai-kínai vagyok, arra gondoltam, hogy egyszerűen
vízumot kérek, és elrepülök Szöulba. Az internetes olvasmányaimból azonban
megtudtam, hogy vízumot szerezni nem olyan egyszerű. Meg kell győznöm a délkoreaiakat,
hogy nem maradok ott illegálisan, vissza fogok térni Kínába.
Okhi kapcsolatban állt más észak-koreaiakkal, akik titokban Sanghajban éltek. (Ő volt
az egyetlen észak-koreai, akit ismertem a városban.) Ő talált közvetítőt. A férfi egyszerű
javaslattal állt elő: mondjuk azt, hogy dél-koreaiak vagyunk, és elvesztettük az
útlevelünket. Bejelentjük az irat elvesztését a rendőrségen, aztán elmegyünk a pekingi
dél-koreai nagykövetségre, és új útlevelet kérünk. Ő majd megszerzi a szükséges
iratokat. Előleg gyanánt fejenként tízezer jüant (nagyjából 400 ezer forintot) kért.
Okhivel hosszan vitatkoztunk a tervről egy longpaji kávézóban egy csésze szójatejessárgadinnyés
tea fölött, aztán úgy döntöttünk, belevágunk. Összecsaptuk a
tenyerünket. Aznap este, amikor lefeküdtem, úgy éreztem, most teljesedik be a sorsom.
Ám másnap, amikor sorban álltunk a bankban, hogy kivegyük a pénzt, amiből
kifizethetjük a közvetítői díjat, Okhi szokatlanul csöndes volt, és állandóan a haját
csavargatta. Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, inába szállt a bátorsága.
– Nem vagyok biztos benne, hogy jó lesz ez így – mondta. – A jósnő szerint nem
teszem jól, ha most elhagyom az országot.
– Nem lesz semmi baj – jelentettem ki magabiztosan.
– Szerintem csak ötven százalék az esélyünk. Vagy sikerül, vagy nem.
Okhi attól félt, hogy a közvetítő eltűnik a pénzünkkel, vagy olyan vacak iratokat sóz

ánk, amelyeket kockázatos használni.
Azt mondtam neki, kezd paranoiás lenni. Én úgy gondoltam, jók az esélyeink. Ha
minden jól megy, hamarosan új életet kezdhetünk. A kínai mobilhálózaton keresztül
továbbra is hívhatom majd a családomat, és dél-koreai útlevéllel akár Csangpajba is
utazhatok. Naivan azt hittem, hogy ha nem tetszik Dél-Korea, végül akár haza is
mehetek. Még mindig fia​tal voltam. Anyám továbbra is győzködött, hogy térjek vissza.
Valójában Okhi félelmei és babonái nem voltak alaptalanok. Rövidesen
bebizonyosodott, hogy a szerencse nem állt mellénk ebben a kalandban.
Nekiláttam sanghaji életem felszámolásának, megszabadultam a tárgyaimtól. Volt
ebben valami végleges, amit nyugtalanítónak találtam, ráadásul mélységes bűntudat
gyötört. Tudtam, anyám teljes szívéből ellenzi, hogy Dél-Koreába menjek.
A következő napokban az ilyen gondolatok hatására egyre romlott a hangulatom.
Ennek az volt az oka, hogy egy rutinvizsgálat következtében teljes depresszióba estem.
Kiderült ugyanis, hogy veszedelmesen magas a vércukorszintem. Elkeseredett
lelkiállapotomban biztosra vettem, hogy meg fogok halni. Az járt a fejemben – éppúgy,
mint amikor a támadás után a senjangi kórházban feküdtem –, hogy ha egyedül leszek
a lakásomban, amikor meghalok, senki sem fogja tudni, ki voltam. Anyám a
keresésemmel tölti majd élete hátralevő részét. Az a kevés pénz, amit a bankban tartok,
sohasem jut el hozzá.
Többé nem foglalkoztam Dél-Koreával. Semmi sem érdekelt. Éjszaka ébren feküdtem
a gyékényemen, és bámultam a villogó neonfényeket az új irodaépületen, amely alig öt
méterre volt a lakásomtól. Öngyilkossági gondolataim támadtak. Senkivel sem volt
kedvem beszélni, még Okhivel sem.
Hogy ne legyek egyedül, vettem magamnak egy kis plüssmackót. Féltem, hogy evés
közben elájulok és meghalok, ezért odaültettem a macit az asztalra, hogy vigyázzon
rám. Eleinte nem beszélgettünk. De egyik este munka után beszélni kezdtem hozzá,
mint egy kisgyerekhez, hosszasan szóval tartottam. Hogy elűzzem a magányt,
beállítottam, hogy a tévé harminc perccel a hazaérkezésem előtt kapcsoljon be. Utána
szemrehányást tettem magamnak, amiért ilyesmire szórom a pénzt, hiszen az áram
nincs ingyen, de végül arra jutottam, hogy nem érdekel. Meggyőződésem volt, hogy
egyedül fogok meghalni, anélkül, hogy elbúcsúzhatnék a családomtól, és ez teljesen
kikészített.

Elhatároztam, hogy a megtakarításaimat drága ruhákra szórom el. Egyszer az életben
kirúgok a hámból, gondoltam. Nem tudtam rávenni magam, hogy anyámnak beszéljek
a betegségemről. Az én fájdalmam úgysem múlt volna el attól, hogy neki újabb
fájdalmat okozok. Úgy terveztem, hogy az utolsó pillanatig rendszeresen hívom
telefonon. Hosszan töprengtem rajta, milyen magyarázatot adjak várható eltűnésemre,
és végül úgy döntöttem, azt mondom, hogy áttelepülök egy másik országba, és onnan
nem tudok többé Észak-Koreába telefonálni.
Így telt el egy hónap. Okhi és más barátaim annyira aggódtak értem, hogy
rábeszéltek, csináltassak még egy laborvizsgálatot. Ezúttal normálisak voltak az
eredmények. Az előző vizsgálat kiugró vércukorértékét valószínűleg az okozta, hogy
előző éjszaka egyáltalán nem aludtam. A légiriadót lefújták, én meg ott álltam néhány
túlárazott ruhával.
Pár hétig még rám telepedett az önsajnálat és az elkeseredés, de aztán egy hjeszani
esemény kizökkentett ebből a lelkiállapotból. Kénytelen voltam összeszedni magam.

34
MINHO MEGKÍNZÁSA
Amikor arra készültem, hogy elköltözöm Sanghajból, csaknem minden ingóságomat
elküldtem némi pénz kíséretében An úr csangpaji házába. Miután odaért a szállítmány,
magam is Csangpajba utaztam. A viszontagságos banda-ügy óta ez volt az első
látogatásom a városban.
2004 októberében történt. Későn érkeztem, csillagos éjszaka volt. Álltam a fák alatt a
folyóparton, és bámultam Észak-Koreát. A hegyek feketén rajzolódtak ki a csillagképek
alatt. Hjeszan maga teljes sötétségbe burkolózott. Mintha nem is város lett volna,
hanem erdő. Úgy tűnt, anyagi formában csak az ég létezik, a város maga az űr, a
semmi.
Csöndesen, mozdulatlanul terült el előttem a hazám. Ez végtelenül elszomorított.
Olyan élettelen volt, mintha porból és hamuból lett volna. Aztán a távolban felcsillant
valami – egy magányos teherautó haladt az úton, annak a fényszórója világított.
An asszony azzal a hírrel fogadott, hogy a férje meghalt. A sérüléseiből sem tudott
felépülni, és a cukorbetegség is nagyon megviselte. Ez a hír jobban megrendített, mint
gondoltam. An asszony beinvitált. Amikor megláttam An úr botját, könnyek szöktek a
szemembe. Amióta csak az eszemet tudtam, ez a kedves ember, akiben anyám is
megbízott, mindig itt volt a folyó túloldalán. Ő volt az én legfőbb kapaszkodóm Kínában
– az egyetlen kapocs, amely összekötött a családommal, a múltammal, valódi
önmagammal.
An asszony segített kiválogatni azokat a dolgokat, amiket át akartam küldeni.
Hétköznapi tárgyak voltak, de Észak-Koreában ritkaságnak számítottak, és nagy értéket
képviseltek. Összepakoltam a vasalómat, a hajszárítómat, pár ékszert,
vitamintablettákat, egy Chanel parfümöt meg az összes többi apróságot, és beraktam
két nagy kék zacskóba, meg egy kisebb fehérbe. Összetekertem az összes készpénzemet
– részben dollárt, részben jüant –, és azt is betettem a kis fehér zacskóba. Felhívtam
Minhót, és megkérdeztem, mikor küldjem át.
– Holnap napközben.
– Fényes nappal?

– Ne aggódj. Nem lesz semmi gond a határőrökkel.
An asszony felbérelt két csempészt, hogy vigyék át a zacskókat a túlpartra. Amikor
visszaértek, elmondták, hogy Minho már várta őket. Minden simán ment.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, kifizettem a megbeszélt összeget, és vártam Minho
telefonhívását.
De nem hívott.
És másnap sem. Sétálgattam a folyóparton, Hjeszant nézegettem. Most először
vettem alaposan szemügyre a régi otthonomat azóta, hogy eljöttem onnan. Amikor egy
hétig a banda fogságában voltam, nem igazán tudtam megnézni. A forgalmat csupán
néhány katonai terepjáró alkotta, meg egy ökrös szekér. Ilyesmit sosem láttam a
városban, amikor ott éltem. Egy távoli épület falán mosolygó Kim Ir Szen-portré
díszelgett, ez volt az egyetlen színes folt. Minden más kopottnak, szegényesnek hatott.
Semmi sem változott. Kínában bezzeg soha semmi sem maradt ugyanolyan. Olyan
hatalmas építkezések, átalakítások zajlottak, hogy ha valaki egy év után tért vissza
valamelyik városba, rá sem ismert.
Nem bírtam egy helyben maradni. Ahogy teltek az órák, egyre jobban kétségbe
estem. Valami baj történhetett. Még két napig vártam Csangpajban. Egy olcsó
szállodában laktam, ez az egy hely volt nyitva, amikor késő éjjel megérkeztem. Nem
tudtam aludni, részint az aggodalomtól, részint meg azért, mert olyan vékonyak voltak
a falak, hogy hallottam a szomszéd szobában beszélgető férfiakat. Erős észak-koreai
akcentusuk volt. Nem tudtam, hogy Bowibu-ügynökök vagy csempészek, de az ő
jelenlétük is hozzájárult a közeledő szerencsétlenség előérzetéhez. A negyedik napon,
miután Minho továbbra sem jelentkezett, visszautaztam Sanghajba.
Egy hét múlva épp hazaindultam a munkából, amikor megcsörrent a telefonom. Minho
hívott.
– Nuna, mit küldtél te nekünk? – kezdte gorombán, köszönés nélkül.
– Egy vasalót, egy hajszárítót, pár vitamintablettát meg más apróságokat – feleltem.
Elsoroltam, mit küldtem nekik, de a pénzről nem tettem említést. Megkérdeztem,
miért nem hívott. Ő mintha nem is hallotta volna, ismét nekem támadt: mit raktam
azokba a zacskókba?
– Most mondtam.
Erre letette a telefont. Egyszerűen nem értettem a dolgot.

Másnap reggel újra megszólalt a telefonom.
– Az anyja egyik barátja vagyok – mondta egy mély, megnyugtató férfihang. Nem
hjeszani kiejtéssel beszélt. – Van egy kis gond a maga által küldött holmikkal.
Szeretném elintézni az ügyet, de ehhez tudnom kell, mennyi pénz volt a zacs-kóban.
A sors különös szeszélye folytán a legártatlanabb, legjóindu​latúbb emberrel is képes
voltam gyanakvóan, paranoiásan viselkedni, de amikor a valódi veszedelem fuvolázott
a telefonba mézédes hangon, a leghalványabb gyanú sem ébredt bennem.
– Köszönöm, hogy segít anyámnak – mondtam. Gyakran tanakodtam azon, vajon
nem jött-e össze anyám valakivel, hiszen még az ötvenet sem töltötte be. Azt
gondoltam, ez a férfi biztosan az új párja.
– Szívesen. Nos, tehát akkor küldött egy hajszárítót, ugye?
– Igen.
– Meg egy vasalót?
– Igen.
A férfi elsorolta az egész listát.
– És mi a helyzet a pénzzel? Mennyi volt benne?
– Már nem emlékszem pontosan – mondtam. – Anyám tudni fogja. Kérdezze meg
tőle. Igazán nagyon köszönöm a segítségét.
– Nincs mit – felelte, és letette a telefont.
Egy hét múlva Minho hívott megint. Épp egy szupermarketben vásároltam a koreai
negyedben.
– Ezt jól megcsináltad, nuna – kezdte.
– Hogy érted ezt?
– A múlt heti hívásainkat rögzítették.
Megtorpantam az articsókák és kínai kelek között.
– Az a férfi, aki felhívott, magas rangú katonatiszt. Egy konferenciateremből beszélt, a
telefon ki volt hangosítva, hogy a többi jelenlévő is hallja.
A többi jelenlévő?
Minho elmesélte, hogy hajnali kettőkor ment a zacskókért egy kölcsönkért autóval.
Mindent előre megbeszéltek a határőrökkel. De amikor elkezdte bepakolni a holmit a
kocsiba, egy magas rangú katonatiszt biciklizett arra, meglátta, mit csinál, és kiabálni
kezdett. A határőrök elrohantak, Minho is elszáguldott.
Még aznap éjjel hét-nyolc fegyveres dörömbölt a ház ajtaján. Házkutatást tartottak, és
megtalálták a két kék zacskót, de a harmadikat, a kisebb fehéret nem, mert azt Minho
odakint rejtette el. Őt és anyámat őrizetbe vették, és a Koreai Népi Hadsereg hjeszani
laktanyájába vitték. A kihallgatás során Minho kitartott amellett, hogy az összes holmi a

két kék zacskóban volt. Azt mondta, nem tud semmiféle harmadik zacskóról, bár a
katonatiszt határozottan állította, hogy hármat látott. Ezután Minhót bezárták egy
cellába. Kisvártatva két egyenruhás kihallgató lépett be, és gumibottal ütötték a fejét,
rugdosták. Ő továbbra is mindent tagadott. Tudta, mennyi pénz volt a zacskóban – én
mondtam meg neki. Most azt mondta a telefonba, inkább meghalt volna, mint hogy
átengedje ezeknek a szemeteknek.
Jaj, Minho!
Döbbenten hallgattam a történetet. A kosaram a lábam előtt hevert, kisgyerekes
anyukák lökdösődtek körülöttem.
Anyám, akit szintén bezártak, a cellájából hallotta az öcsém kiáltozását, jajgatását. Azt
remélte, hogy bevallja, amit kell, de ő nem tette. Teltek a percek. Anyám nem bírta
tovább. Dörömbölni kezdett a cella vasajtaján, és azt kiabálta, hogy majd ő elmondja
nekik, amit tudni akarnak. Azonnal bevallotta, hogy csakugyan volt ott még egy kis
fehér zacskó, és azt is elárulta, hová dugták el.
A katonákat meglepte, mennyi pénzről van szó. Odahívtak egy parancsnokot, aki azt
mondta, még sosem látott olyat, hogy ekkora összeg lépte át a határt. Úgy vélte,
minden bizonnyal dél-koreai kémek küldték, én pedig a dél-koreai titkosszolgálat, az
Angibu ügynöke vagyok. Ekkor parancsoltak rá Minhóra, hogy hívjon fel. Amikor
meghallották a hangomat, összenéztek. Az, hogy nem észak-koreai kiejtéssel
beszéltem, rossz jel volt. Tovább erősítette a gyanújukat, hogy alighanem dél-koreai
kém lehetek.
Amikor a parancsnok felhívott, nekem természetesen fogalmam sem volt róla, mi
folyik itt. Ez tulajdonképpen előnyömre szolgált, a válaszaim és nyugodt viselkedésem
ugyanis meggyőzték őt, hogy nem vagyok kém, mindössze néhány használati tárgyat
és némi készpénzt akartam eljuttatni a családomnak. Ekkor a katonák alkut ajánlottak
anyámnak és Minhónak. Normál körülmények között, mondták, mindketten
munkatáborba kerülnének. De ha megígérik, hogy senkinek sem beszélnek az ügyről,
elengedik őket. Ők persze megígérték. A tisztek ekkor odaadták anyámnak a
hajszárítót, meg pár szem vitamintablettát. Minden mást elloptak, beleértve a pénzt is,
kemény munkával szerzett megtakarításaimat.
Hónapok teltek el azóta, hogy Okhi meg én utoljára beszéltünk a közvetítővel, akinek
az „elveszett” dél-koreai útlevelünk pótlásához szükséges iratokat kellett volna

megszereznie. A késlekedést – különösen most, hogy ilyen ijesztő hírek jöttek
Hjeszanból – egyre idegesítőbbnek találtuk. Az, ami ezután történt, meggyőzött arról,
hogy nagyon rosszul alakul a helyzetünk.
Anyám felhívott, és sietve elhadarta, hogy Minhóval azonnal elutaznak Csinos
nénihez Hamhungba. Egy darabig nem tud majd hívni.
Alig pár nappal azután, hogy anyámat és Minhót elengedte a hadsereg, Phenjanból
megint elrendelték a szokásos korrupció- és kapitalizmusellenes akciót. A Bowibu
különleges nyomozóiból álló egység érkezett a városba. A szomszédok tudták, hogy
anyám valamiféle bajba került. Látták, amikor fegyveresek rontottak be a házába. Most
tehát feljelentették, mire berendelték a Bowibu hjeszani központjába, ahol órákon át
várakoztatták. Tudta, hogy aki ebbe az épületbe belép, az nem biztos, hogy ki is jut.
Kikéredzkedett a mosdóba. Ott aztán magára zárta az ajtót, kimászott egy kisablakon,
átugrott egy falon, és így kijutott az utcára. A helyzet ekkor már túl komolyra fordult
ahhoz, hogy a szokásos kenőpénzzel és rábeszéléssel oldja meg. De azt is tudta,
milyenek ezek a phenjani kampányok – ha az ember eltűnik a nyomozás idejére,
általában nyugodtan, következmények nélkül visszatérhet, miután lefújták az akciót.
Így hát anyám lezárta a házat, és felhívott, hogy szóljon, elutazik.
Ez eldöntötte a dolgot. Úgy éreztem, annyira üldöz a balszerencse, hogy félni
kezdtem. Életem legrosszabb ötletének találtam, hogy hamis iratokkal akarok délkoreai
útlevélért folyamodni. Biztos, hogy katasztrófa lenne belőle, mindkettőnket
visszatoloncolnának Észak-Koreába. Ezzel Okhi is egyetértett.
Felhívtuk a közvetítőt, és bejelentettük, hogy semmisnek tekintjük a
megállapodásunkat.
Anyám csak három hónap múlva ítélte elég biztonságosnak a helyzetet ahhoz, hogy
visszatérjen Hjeszanba. Elővigyázatosan egy új, kínai hűtőszekrényt és jókora
pénzösszeget adott a nyomozócsoport vezetőjének, hogy vegyék le a gyanús elemek
listájáról, aztán visszament a házába. A szomszédok, akik feljelentették, azt hitték,
kísértetet látnak. Neki pedig úgy kellett mosolyogva üdvözölnie ezeket a becsületes
állampolgárokat, mintha az egész csak ártalmatlan félreértés lett volna.
– Úgy hallottuk, munkatáborba vitték – mondták a szomszédok. Azt hitték, a
kormányzati tisztviselők bármelyik nap megérkezhetnek, hogy lefoglalják anyám
házát. Anyám bement, becsukta az ajtót, és a földre roskadt. Ekkor vált világossá előtte,
hogy hamarosan megint új környékre kell költöznie.

35
SZERELEM ELSŐ LÁTÁSRA
Egy újabb év telt el Sanghajban. Új, jól fizető állást találtam egy kozmetikai cégnél a
Mihang negyedben. A tulajdonosnak, egy japán úrnak tolmácsoltam koreairól
mandarin nyelvre, bár ő egyiket sem beszélte valami jól.
Jobb lakásba költöztem Longpajban. Tetszett, hogy az utcában árnyékot adó
szikomorfák sorakoznak. A lakók barátságosak voltak egymással. Gyorsan fejlődő
környék volt ez, de – amint az oly gyakori Sanghajban – valamelyest még megőrizte
szegényes jellegét. Mao-zubbonyos nyugdíjasok üldögéltek az ajtó előtti lépcsőkön és
mahdzsongot játszottak, mit sem törődve a Prada-kosztümös lányokkal, akik munkába
menet elsiettek mellettük.
A baráti köröm – Okhi kivételével – most már teljes egészében Kínában élő délkoreaiakból
állt. Gyakran eljártunk vacsorázni, hétvégenként kirándultunk. Huszonöt
éves voltam. Nem lehetett panaszom az életemre. A lelkem mélyén érzett űrt úgyis
csak Okhi értette meg.
2006 elején egy este a barátaim kitalálták, hogy menjünk el drága italokat inni a Bund
egyik luxushoteljének kilátóbárjába. Akkoriban sok ilyen bár nyílt, ahonnan meg
lehetett csodálni a Huangpu folyó túlpartján magasodó putungi felhőkarcolókat.
A társaságban ott volt egy férfi, akit nem ismertem. Bemutattak minket egymásnak.
Azonnal erős vonzalmat éreztem iránta, mintha áramütés ért volna. Ő volt a
legtökéletesebb külsejű férfi, akit valaha láttam. Hátrafésült, fényes, fekete haj,
gyönyörű, arányos arcvonások, egyenes, hegyes orr. Méretre szabott öltöny,
mandzsettagombos ing. Kimnek hívják, mondta. Üzleti útra jött Szöulból. Leültünk az
ablaknál, és beszélgetni kezdtünk.
Szinte azonnal úgy éreztem, hogy valamiféle buborék vesz körül minket – mintha
rajtunk kívül más nem is lett volna a bárban. A fények odakint rózsaszínről

aranyszínűre halványultak, a túlparti panoráma csillogni kezdett, megvilágította a
felhőket. Kim nem szívesen beszélt magáról, gondosan megválogatta a szavait.
Vonzónak találtam ezt a tartózkodást. Amikor a társaságból valaki elmondta, hogy
modellkedett is, nem csodálkoztam. Tetszett a viselkedése. Nem próbált flörtölni velem,
nem akart imponálni, de láttam a szemén, hogy nagyon is tetszem neki. Volt benne
valami enyhe arrogancia – vagy inkább a társadalmi és anyagi helyzetből adódó
magabiztosság. De valahogy még ez is tetszett. Úgy éreztem, a föld fölött lebegek.
Amikor szóltak, hogy bezár a bár, azt hittem, még csak pár perce beszélgetünk, pedig
valójában több mint négy órája voltunk ott. Még soha nem tapasztaltam, hogy így
rohant volna az idő.
Másnap Kim felhívott, és megkérdezte, elmennék-e vacsorázni vele. Maradt még egy
napja Sanghajban, mielőtt visszamenne Szöulba, mondta. Már elég erősek voltak az
érzéseim iránta, hogy tudjam, fájni fog, ha elmegy, így hát nemet mondtam. Féltem a
szenvedéstől.
Aznap éjjel álmatlanul feküdtem az ágyamban. Megbántam a döntésemet. Te ostoba!
Most aztán sosem látod többé.
Reggel visszahívtam. Megkérdeztem, volna-e ideje egy kávéra indulás előtt. Amikor
megláttam, hogy ott vár rám egy longpaji kávézóban, és felállt, hogy üdvözöljön, az az
érzésem támadt, hogy fényes aura veszi körül. Azt kérdeztem, nem halaszthatná-e el az
utazást. Telefonált egyet, aztán azt mondta, maradhat még pár napot.
Ismét imádkozni kezdtem – úgy látszik, extrém helyzetekben ez volt a végső
menedékem. Tudom, hogy ez a férfi nem illik hozzám. Két különböző világból jövünk. De
kérlek, legalább egy-két napig hadd legyek vele!
A következő hetet szinte transzban töltöttem. Egészen eddig meg sem fordult a
fejemben, hogy összejöjjek valakivel. Az anyám és öcsém iránti rajongásom minden
más érzést háttérbe szorított. Tudtam, hogy bennem is ott lapul a szexualitás, de
mostanáig tudomást sem vettem róla. Még a csókolózás is ritkaságnak számított az
életemben.
A pár napból egy hónap lett. Az egy hónapból pedig két év. Kim kibérelt egy lakást
Longpajban, pár perces sétára az enyémtől. Komoly kapcsolat alakult ki közöttünk.
Kim a szöuli egyetemen végzett, és a szülei cégénél dolgozott, sanghaji
ingatlanbefektetéseiket menedzselte. Olyan világot nyitott meg előttem, ahová addig
csak ritkán leshettem be. Neki soha nem kellett a pénz miatt aggódnia. Az ő életében
mintha minden simán ment volna, még a problémái is roppant kifinomultak voltak: az
ingatlanok bérbe adásával, megtérülésével, a várostervezési hivatalnokoknak szánt
prezentációkkal kapcsolatosak. Észre sem vette, milyen tisztelettel viseltetnek iránta az

emberek, mert hozzá volt szokva. Gond nélkül tudott asztalt szerezni a Bund
legdivatosabb francia éttermeiben. Amikor üzleti útra ment valamelyik másik kínai
városba, engem is magával vitt. Idővel felfedeztem, hogy van a természetének egy
sötét oldala, egyfajta nemtörődömség, ami valószínűleg onnan eredt, hogy mindig azt
tette, amit a szülei elvártak tőle, és soha nem maga hozta meg a döntéseit az életben.
Egy sencseni kiránduláson elvitt egy trópusi tájkerttel körülvett magánklubba, amely
előtt csillogó limuzinok és sportautók parkoltak. Este a diszkóbárban az asztalok tetején
táncoló nők mutogatták plasztikázott mellüket. Engem sokkolt a látvány, Kim viszont
inkább csak enyhén unta a dolgot. A ház ajándékaként kihoztak nekünk egy üveg
pezsgőt. Én nem iszom alkoholt, úgyhogy Kim megitta az egészet. De ilyen epizódokra
csak ritkán került sor. Általában érzékeny volt, kedves és nyugodt. Annyira diszkréten
viselkedett, hogy az már-már titkolózásnak hatott. Szerettem volna megosztani vele a
titkomat. Egyre biztosabb voltam benne, hogy őt akarom férjemnek. Ez pedig azt
jelentette, hogy ismét napirendre került az áttelepülés Dél-Koreába.
Most először mondtam el anyámnak, hogy ez a tervem. Rosszul fogadta a hírt.
– Miért akarsz abba az ellenséges országba menni? – kérdezte. – Ebből csak még
nagyobb bajok lesznek.
De hallottam a beletörődést a hangjában. Ugyanolyan vagyok, mint Minho, mondta.
Önfejű, engedetlen, makacs. Az öcsémet a hadsereg cellájában kapott verés sem törte
meg. Anyám tudta, hogy úgyis győz a velem született hjeszani makacsság.
– Kínában nincsenek gyökereim. Ez nem az otthonom. Dél-Korea legalább Korea.
– De hamarosan férjhez kell menned…
Anyámat évről évre jobban aggasztotta, hogy még mindig nem mentem férjhez.
Megígérte, hogy keres nekem férjet – olyan, jó szongbun-minősítésű férfit, aki sokat
keres, és akinek a családjára rábízhatja a titkunkat. Beszélt bizonyos hjeszani
jelöltekről, akiket alaposan szemügyre vett helyettem is. Továbbra is azt hajtogatta,
hogy lefizeti a hivatalnokokat, elintézi a szükséges iratokat, és így büntetlenül
hazatérhetek. Nem volt szívem megmondani neki, hogy azért készülök Dél-Koreá​ba,
mert férjhez akarok menni egy dél-koreai férfihoz, akit szeretek.

Nagyjából egy évvel azután, hogy megismerkedtem Kimmel, otthagytam az állásomat,
és egy darabig a megtakarításaimból éltem. Most, hogy több szabadidőm volt,
komolyan kutatni kezdtem, hogyan juthatnék el Szöulba. Egy disszidensek által
létrehozott dél-koreai honlap bejegyzéseit olvasgatva láttam, hogy több tucatnyian
teszik fel azt a kérdést, ami engem is izgat: „Illegálisan élek Kínában. Hogyan menjek
Szöulba?” Aki már sikerrel járt, tanácsokkal látta el a többieket. Én azt hittem, egyszeri
eset volt, amikor 2004-ben olyan tömegesen próbáltak eljutni az emberek Dél-Koreába.
De ekkor már 2007-ben jártunk, és a disszidensek áradata sűrűbb volt, mint valaha.
Felhívtam a honlap szöuli segélyvonalát. Egy megértő hölgy megadta egy közvetítő
számát.
A férfi türelmesen elmagyarázta, hogy három lehetőségem van. Miután rendelkezem
kínai személyi igazolvánnyal, szerezhetek kínai útlevelet, mondta. De egyedülállóként
nehezen kapnék vízumot, mert nem tudnám meggyőzni a dél-koreai hatóságokat,
hogy szándékomban áll visszatérni Kínába. Ezt úgy lehetne a legegyszerűbben
kiküszöbölni, ha férjhez mennék egy olyan kínaihoz, akinek vannak rokonai Dél-
Koreában, és a rokonok meghívólevelet küldenének nekünk. Ezt a megoldást azonnal
elvetettem.
De a második lehetőség sem hangzott sokkal jobban. Ez abból állt volna, hogy hamis
vízumot vásárolok, azután közvetlenül Szöulba repülök. Mindezért körülbelül tízezer
dollárt kellett volna fizetnem. Vagyis drága volt, és különösen veszélyesnek tűnt. Ha a
vízumról kiderül, hogy hamis, visszaküldenek Kínába, a kínai rendőrség nyomozni
kezd utánam, és rájönnek, hogy amúgy is hamis személyazonosságot használok.
A harmadik módszer az volt, hogy elutazom egy harmadik országba, például
Mongóliába, Thaiföldre, Vietnamba vagy Kambodzsába, amelyek minden északkoreainak,
aki átlépi a határt, menekültstátust adnak, és továbbengedik őket Dél-
Koreába.
Ez a megoldás körülbelül háromezer dollárba került volna. Viszont a
menekültstátusra sokat kellett volna várni.
Csalódottan tettem le a telefont. Egyik lehetőség sem tűnt vonzónak. Semmivel sem
jutottam előbbre. De most már nem akartam feladni. Csaknem tíz éve éltem Kínában,
és elegem volt ebből a bizonytalan helyzetből. Megoldást akartam. És feleségül akartam
menni Kimhez.

Pár nappal ezután Kimmel baráti társaságban vacsoráztunk egy étteremben. Nem
voltam éhes, és társalogni sem volt kedvem. Még mindig azon rágódtam, amit a
közvetítő mondott. A pincérek hatalmas főtt rákokat hoztak. Nagy nehezen kiszedtük a
fehér rákhúst a korallszínű páncélokból. Amikor elvitték a tányéromat, megláttam,
hogy az alatta lévő papír alátét világtérképet ábrázol, a középpontban Sanghajjal.
A térkép felső és alsó szélén egy-egy vörös kínai sárkány lebegett. Keresni kezdtem
azokat az országokat, amelyeket a közvetítő említett: Thaiföldet, Mongóliát, Vietnamot,
Kambodzsát. Azt se tudtam, hol vannak. Egy percbe is beletelt, míg megtaláltam őket.
Bár mindegyik Ázsiában terül el, Kína olyan hatalmas, hogy mind nagyon messze
vannak Sanghajtól.
– Valami baj van? – kérdezte Kim.
Csak fáradt vagyok, mondtam erre. Összehajtogattam az alátétet, és becsúsztattam a
táskámba.
Másnap alighogy pirkadt, már ébren voltam.
Valahogy nem hagyott nyugodni az a térkép. Előszedtem, és kiterítettem az asztalon. Jó
alaposan megnéztem a közvetítő által emlegetett országokat.
És ekkor váratlanul belém hasított a felismerés.
Nincs szükségem hamis vízumra. Nem kell menedéket kérnem egy távoli országban.
És nem kell hozzámennem egy kínai férfihoz… Egyetlen teendőm van: el kell jutnom a
szöuli Incshon Nemzetközi Repülőtérre.
Felhívtam Okhit. Álmosan szólt bele a telefonba.
– Azt hiszem, rájöttem, mit kell tennünk – mondtam neki.
Tudtam, hogy kínai útlevéllel kaphatok thaiföldi vízumot. Repülőjegyet veszek
Bangkokba, szöuli átszállással, és amikor bemegyek a tranzitváróba az Incshon

Nemzetközi Repülőtéren, bejelentem, hogy észak-koreai vagyok, és menedékjogot
kérek. A vízum a turistáknak való. Én nem vagyok turista. Disszidens vagyok.
Retúrjegyet kell vennem, nehogy kifelé menet a sanghaji útlevél-ellenőrzésnél gyanút
keltsek.
Amikor legközelebb Kim és én a dél-koreai barátainkkal vacsoráztunk,
megkérdeztem egyiküket, lehetséges-e megtenni ezt az utat (azt persze nem árultam el,
miért kérdezem).
– Megőrültél? Ki repülne ilyen útvonalon? – kérdezte erre.
Jogos volt a kérdés.
A jegyem a Sanghaj–Incsheon–Bangkok–Incshon–Sanghaj útvonalra szólt volna, ami
minden logikának ellentmond. Hogyan magyarázzam el Sanghajban az ellenőrzésnél,
miért megyek a délnyugatra fekvő Bangkokba háromezer kilométeres kitérővel az
északkeleti Incshonon keresztül, miközben nincs dél-koreai vízumom, csak átszállok a
repülőtéren?
Meggyőző sztorira lesz szükségem.
Míg ezen gondolkodtam, kínai útlevelet kértem. Jóval hamarabb elkészült, mint
gondoltam, postán küldték ki.
Ekkor beadtam a thaiföldi vízumkérelmemet. Az utazási iroda elküldte az
útlevelemet a pekingi thaiföldi konzulátusra, és egy hét múlva már a vízummal
kaptam vissza. Lassanként készen álltam, hogy belevessem magam a mélyvízbe, vagyis
megvegyem a repülőjegyet.
Okhi viszont nem kérhetett kínai útlevelet, mert hamis személyi igazolványa volt.
Így hát fizetett egy közvetítőnek, hogy szerezzen neki hamis dél-koreai útlevelet. Ezzel
ő is eljuthatott legalább a dél-koreai útlevél-ellenőrzésig. Ő egy másik útvonalat
választott: komppal akart eljutni Csingtaoból Incsheonba.
Már csak egyvalami volt hátra. Nem halogathattam tovább. El kellett mondanom
magamról az igazat Kimnek.

36
IRÁNY SZÖUL
Egy hideg decemberi hétvégén Kim ebédet főzött a lakásunkban. Bevezetés gyanánt
kijelentettem, hogy szeretnék Szöulban élni.
– Miért? – kérdezte, miközben a gázon rázogatta a serpenyőt, és egy
bambuszspatulával kevergette a darabokra vágott zellert. – A koreai-kínaiakat lenézik
Dél-Koreában – mondta, túlkiabálva a sistergést. – Ezt te is tudod.
– Tudom.
Többek között azért akartam Szöulba menni, mert azt reméltem, ott
összeházasodhatunk, bár ezt nem akartam nyíltan kimondani.
Figyeltem, ahogy tintahalat és gombát ad a zellerhez, majd megszórja sóval és
borssal.
– Jó életed van itt, jobb, mint amilyen Szöulban lenne. Te kínai vagy. Ez a hazád.
Ez nem hangzott valami biztatóan.
Egy kevés szaké meg szójaszósz, és már kész is volt az ebéd. Igazán finom lett, de én
szótlanul ettem.
– Szóval ezt vetted a fejedbe? – kérdezte teli szájjal. Ő úgy okoskodott, hogy koreaikínaiként
Dél-Koreában félig idegen lennék. – Meg kell, hogy mondjam neked, az
ottaniak nem könnyítik meg a máshonnan érkezett koreai nemzetiségűek dolgát.
A koreai-amerikaiakra idegenként tekintenek, a kínaiakat meg lenézik.
– Megvan rá az okom, hogy ott akarjak élni.
– És mi az?
Nagy levegőt vettem.
– Nem vagyok kínai.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Kim, miközben felemelte a tál​-káját, hogy jobban tudja a
szájába lapátolni az ételt.
– Nem vagyok kínai állampolgár. A személyi igazolványomat is úgy vásároltam. Még
csak nem is vagyok koreai-kínai.
Kim letette a tálkáját.
– Ezt nem értem.

– Észak-koreai vagyok.
Egy hosszú pillanatig úgy bámult rám, mintha valami rossz viccet mondtam volna.
– Micsoda?
– Észak-Koreából jöttem. Ezért akarok Dél-Koreába menni. A Rjanggang
tartománybeli Hjeszanban születtem és nevelkedtem, Észak-Koreában. Haza nem
mehetek, így hát szeretnék eljutni Korea másik részébe.
Kim az asztalra dobta az evőpálcikáit, és hátradőlt a széken. Végtelennek tűnő csönd
után szólalt meg:
– Erre aztán nem számítottam. Ezerszer hallottam, amikor a családoddal beszéltél
telefonon. Senjangban vannak.
– Nem, Hjeszanban vannak, a kínai határ mellett.
Kim hitetlenkedve fújt egyet.
– Hogyan tudtad eltitkolni ezt előlem két éven át? – kérdezte. A megbántottságtól
megfeszült a szája. – Hogyan tudtál egész végig a képembe hazudni?
Sokkal jobban dühítette az, hogy hazudtam neki, mint az, hogy az ellenség országából
jöttem.
– Kérlek, próbáld megérteni – mondtam, nyugalmat erőltetve magamra. – Amikor
Senjangban éltem, komoly bajba kerültem, amiért pár embernek elmondtam az igazat.
Kis híján visszaküldtek Észak-Koreába. Azért jöttem Sanghajba, mert itt senki sem
ismert. Itt csak egyetlen észak-koreai barátnőm tudja az igazságot. Meg most már te is.
Az összesen kettő.
Megint hosszan hallgatott, csak bámult rám, mintha most látna először. A téli
napsugár ferdén sütött be a szobába, élesen kiemelte a vonásait, nekem meg az jutott
eszembe, hogy sosem láttam még ilyen szépnek. A sértettsége lassanként átadta a
helyét a kíváncsiságnak.
Elmeséltem, hogyan keltem át a befagyott Jalu folyón, és milyen volt az életem
Kínában. Amikor a történetem végére értem, átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a
kezem. Aztán legnagyobb meglepetésemre kitört belőle a jóízű nevetés.
– Ha így áll a helyzet, akkor feltétlenül Dél-Koreába kell költöznöd. Töltsük itt a
szilvesztert, aztán menjünk.
Azt hiszem, sem azelőtt, sem azután nem szerettem annyira, mint abban a
pillanatban.
Megvettem a jegyet 2008 januárjára.

Anyám továbbra is szívből ellenezte a dolgot, de amikor belátta, hogy úgysem tud
lebeszélni, megenyhült. Kim már nagyon fontos szerepet töltött be az életemben, de
még mindig nem mertem beszélni róla anyámnak, aki továbbra is azt remélte, hogy
egy napon hazatérek Hjeszanba.
Ekkoriban történt, hogy regisztráltam egy honlapon, amely észak-koreai
disszidenseket hozott össze egymással. Gondoltam, hátha találok valakit, aki
Hjeszanból való. Beírtam, melyik középiskolába jártam és mikor végeztem, és
meghagytam az email-címemet. Még aznap kaptam egy üzenetet egy lánytól, aki azt
állította, ő is hjeszani, bár egy másik iskolába járt. Chatelni kezdtünk. Amikor azt
mondta, Harbinban van, én is megemlítettem, hogy Sanghajban lakom. Többet nem
szívesen árultam volna el. Nem mondtam ki, de nem csodálkoztam volna, ha a lányról
kiderül, hogy valójában férfi, és Kínában tevékenykedő Bowibu-ügynök.
– Van webkamerád? – kérdezte. Nyilván megérezte a gyanakvásomat. – Bekapcsolom
a videóchatet, hogy lásd, nő vagyok, és nem vagyok kém. Oké?
A képernyőn megjelent a kép. Halvány, szürkés-rózsaszínes fényben nagyjából
velem egykorú, mosolygó nőt láttam, de furcsa módon a válla és a melle pucér volt.
Kim, aki ott ült mellettem, közelebb hajolt a monitorhoz.
– Te meztelen vagy? – kérdeztem.
– Igen. Bocs, éppen dolgozom.
Kimmel egymásra néztünk.
– Ha egy ügyfél hív, át kell váltanom a chatre, úgyhogy nincs időm felöltözni.
– Mondd, milyen munka ez?
– Videóchat – felelte a lány vidáman.
Sinszo néven mutatkozott be. Ő is megpróbált eljutni Dél-Koreába, de Kunmingban
elkapták, és visszatoloncolták Észak-Koreába. Kunming az a délnyugati város, ahonnan
az észak-koreaiak olyan délkelet-ázsiai országokba utaznak, amelyek elfogadják a
menedékkérelmüket. Egy év múlva Sinszo ismét megszökött, és most azért végezte ezt
a munkát, hogy annyi pénzt gyűjtsön, amennyiből megfizethet egy közvetítőt, aki
átjuttatja Dél-Koreába.
– Magad választottad ezt a munkát?
– Nem, dehogy – felelte szomorú nevetéssel. – A legtöbb közvetítő, aki segít a
disszidenseknek, embercsempész is egyben. Csak nőknek segítenek a menekülésben,

férfiaknak nem. Azért fizetik őket, hogy menyasszonynak vagy prostituáltnak
hozzanak minket Kínába. Amit én csinálok, az is a prostitúció egyik formája, azt
hiszem, de ez még újdonságnak számít. Mindenesetre szívesebben dolgozom itt, mint
hogy igazi prostituált legyek.
Ekkorra már eloszlott minden gyanúm.
– Nemsokára Szöulba utazom. Ha sikerrel járok, neked is segítek átjutni – mondtam
neki. Mindenképpen segíteni akartam ennek a lánynak.
Ahogy közeledett az utazásom időpontja, úgy lettem egyre idegesebb, ha a sanghaji
Pudong Nemzetközi Repülőtéren rám váró ellenőrzésre gondoltam. Szöulba szólt a
jegyem, de csak thaiföldi vízumom volt.
Kim azt mondta:
– Ha aggaszt a dolog, hívd fel a repteret, és kérdezd meg, rendben lesz-e így.
A hivatalnok, akivel beszéltem, nem adott határozott választ. Nem lehetetlen, hogy
átjussak, mondta, de nem lesz könnyű.
– Először is nézze meg a térképet. Nehéz megérteni, miért akar Dél-Koreába repülni,
ha valójában Thaiföldre tart. Másodszor, rengeteg az olyan koreai-kínai, aki Szöulba
megy, aztán ott marad. Ez mindkét ország számára gondot jelent. Meggyőző
magyarázatot kell adnia, miért választotta ezt az útvonalat. Ha így lesz, lepecsételjük az
útlevelét, és mehet, ahová akar.
Elképzeltem a reptéri ellenőrzés folyamatát, igyekeztem felkészülni, elpróbáltam a
válaszaimat. Bármit kérdezhettek, úgyhogy arra gondoltam, a legjobb lesz, ha minden
iratomat magammal viszem: a jogosítványomat meg a személyimet is, hiszen ezek is
azt bizonyítják, hogy régóta és jó körülmények között élek Sanghajban. Készen álltam.
Kim kikísért a repülőtérre. Arra jutottunk, hogy kockázatos volna együtt utazni.
– Szöulból hívlak – mondtam. Az ellenkező esetet nem említettem, nem akartam
kísérteni a sorsot. Pár perc múlva már az útlevél-ellenőrző pultnál voltam.
– Thaiföldre utazik? – kérdezte a férfi összeszorított szájjal.
– Igen.

– Különös útvonalat választott.
– Elnézést, hogy mondta?
– Miért utazik Dél-Koreán keresztül? Thaiföldre szól a jegye, de incshoni átszállással.
Ez nagy kerülő.
– A vőlegényem Szöulban van. Együtt utazunk Incsheonból Bangkokba – mondtam. –
Ugyanezen az útvonalon jövünk vissza.
– Mutassa a személyi igazolványát – nyújtotta a kezét a férfi.
Tehát gyanúsnak tart. Talán azt hiszi, hamis az útlevelem. Minden iratot kipakoltam a
pultra. Ez láthatólag használt. Ekkor már tíz perce ott álltam, feltartottam a sort, míg a
férfi az összes iratomat gondosan megvizsgálta. Féltem, de türelmesen vártam.
Végtelennek tűnő percek utána a férfi végre lepecsételte az útlevelem, rám nézett,
majd egy újabb pecsétet ütött bele. Fogtam az irataim, és elindultam a beszállókapu
felé.
Egy órát kellett várnom a beszállásra. Bár Sanghajban enyhe idő volt, én a koreai
fagyra készülve bélelt kabátot viseltem. Az izgalomtól csak úgy dőlt rólam a veríték.
Arra gondoltam, az a hivatalnok a pultnál bármely pillanatban rájöhet, hogy átvertem.
Jön a rendőrség, letartóztatnak és elvisznek. Folyton idegesen pillantgattam körbe.
Mihelyt megkezdődött a beszállás, előrerohantam. Elfoglaltam a helyemet a gépen, de
még ekkor is fél szemmel az ajtót lestem, nem jön-e a rendőrség. Végre becsukták az
ajtót, és a gép gurulni kezdett. A feszültség úgy illant el belőlem, mint a levegő a lyukas
autógumiból. Az ülés háttámlájának döntöttem a fejemet.
De pár perc múlva már azon kezdtem aggodalmaskodni, mi vár majd Incshonban.
Nem voltak megfelelő irataim. Évek óta bujkáltam. Most le kell lepleznem magam.
Rám tört a rémület.
Alig egy óra elteltével a pilóta bemondta, hogy megkezdjük a leszállást. Pár perc
múlva már Szöul és Incshon fölött repültünk. A szívem vadul dobogott. Izgatott voltam,
és nagyon féltem.
Egyszerre szétnyíltak a felhők, és megpillantottam a várost, amely minden irányban
a látóhatárig nyúlt. Olyan volt, mint valami végtelen geológiai képződmény, nagy,
homokszínű cseppkőtelepek, köztük apró, sebesen cikázó autókkal.
Észak- és Dél-Korea között keskeny a határ, Phenjant és Szöult mindössze 190
kilométer választja el. Mégis elmondható, hogy nincs a világon két ország, amely
ennyire messze volna egymástól. Eszembe jutott anyám és Minho. Újév napján
felhívtam őket. Minho azt a nyugtalanító hírt közölte velem, hogy anyánk kórházba
került. Csúnyán leforrázta magát otthon. Ez is hozzájárult ahhoz a zavaros bűntudathoz
és veszteségérzethez, amely eltöltött.

A kerekek nyikorogva ereszkedtek le a landoláshoz.
Vajon látom-e még anyámat?

III
UTAZÁS
AZ ISMERETLENBE

37
„ÜDVÖZÖLJÜK KOREÁBAN!”
Követtem a többi érkező utast, mert nem tudtam, hová menjek, mit csináljak. Az
emberek sebesen száguldottak húzós bőröndjeikkel, mintha versenyeznének.
Néhányan elkanyarodtak a mosdó felé. Azon tűnődtem, vajon ők is időt akarnak-e
nyerni, mint én, mielőtt szembenéznének a sorsukkal az útlevél-ellenőrző pultnál.
Egészen eddig úgy gondoltam szöuli érkezésemre, mint az általam megtett hosszú út
végére. Nemigen foglalkoztam azzal a kérdéssel, mi történik, ha odaérek. Azon kaptam
magam, hogy apró, ideges léptekkel követem a többieket. A fejem fölött egy felirat azt
hirdette, hogy az átszálló utasoknak másfelé kell menniük. A jegyemmel eljuthatnék
Bangkokba, ha ezt akarnám. Görcsbe rándult a gyomrom. Mély levegőt vettem, kissé
lelassítottam, aztán rászántam magam, hogy szembenézek azzal, ami vár rám.
A tömeg sorokba rendeződött a pultoknál. Beálltam az egyik, külföldieknek
fenntartott sorba. Egyenletesen haladtunk, nagyjából percenként végzett valaki. Öt
ember maradt köztem és a hivatalnok között. A szám kiszáradt, a tenyerem izzadt.
Fogalmam se volt, mint mondjak neki. Növekvő szorongással figyeltem, ahogy
alaposan megnézte az előtte álló utast, megvizsgálta az útlevelét, a monitorra pillantott.
Még négy perc, és én jövök. A hátam mögül morajt hallottam, a sor hosszabb lett, mert
megjöttek egy újabb gép utasai. Mire előrefordultam, tovább haladtunk. Már csak
hárman álltak előttem. Rám tört a lámpaláz. Már csak ketten vannak. Ha átlépem a
sárga vonalat, és bejelentem, hogy menedékjogot kérek, óhatatlanul feltűnést keltek
majd. Egy ember maradt előttem.
Inamba szállt a bátorságom.
Kiléptem a sorból, és újra beálltam a végére.
Miközben várakoztam, jobbra egy irodára lettem figyelmes. A nyitott ajtón belesve
sötétkék egyenruhás tiszteket láttam, akik számítógépen dolgoztak. Három ember ült
előttük, két délkelet-ázsiainak látszó nő és egy kínai külsejű férfi. Úgy gondoltam,
valami gond lehet az irataikkal.
Ez kevésbé lenne kínos, mint a pultnál rendezett jelenet. Besétáltam az irodába.
Ügyet sem vetettek rám.

A szívem olyan hevesen dobogott, hogy egészen furcsa lett a hangom, mintha
magnóról beszélne valaki.
– Észak-koreai vagyok – szólaltam meg. – Menedékjogot szeretnék kérni.
A tisztek valamennyien felkapták a fejüket.
Aztán visszatértek a munkájukhoz. Az a férfi, aki elsőként nézett fel, fáradt mosollyal
fordult felém.
– Üdvözöljük Koreában – mondta, majd kortyolt egyet a műanyag kávéspoharából.
Elszállt belőlem a feszültség. Sokkal drámaibbnak képzeltem a fogadtatást.
Ugyanakkor ösztönös tiltakozás ébredt bennem, a férfi ugyanis a hanguk szót használta.
Észak- és Dél-Korea másképp nevezi magát koreai nyelven. A déliek által használt
Hanguk név azt jelenti: a hanok országa, ami a koreaiak ősi eredetére utal. Az ország
hivatalos neve Koreai Köztársaság. Északon a Csoszon nevet használják, ami a Csoszon
Királyság korára vezethető vissza. Észak-Korea hivatalos neve Koreai Népi
Demokratikus Köztársaság. A véres történelem és a propaganda következményeként
olyan mély lett a gyűlölet és a tudatlanság, hogy mi, északiak, az ellenséggel és minden
rosszal azonosítjuk a Hanguk elnevezést.
– Gratulálok, hogy eljutott ide – folytatta a férfi. – Kérem, várjon egy percet.
Hamarosan visszatért két sötétkék egyenruhás férfival és egy sötét kosztümöt viselő
nővel. Az egyik férfinál egy kis szkenner volt. Elkérték az útlevelemet, és megvizsgálták
a szkennerrel. A fejüket csóválták, újra próbálkoztak. Láttam, hogy valami baj van.
– Biztos, hogy maga észak-koreai? – kérdezte a nő. Amikor a férfiakhoz beszélt, nem
használta a magasabb rangúaknak járó udvariassági formulákat. Ebből arra
következtettem, hogy ő lehet a parancsnok, a titkosszolgálat ügynöke.
– Igen, az vagyok.
– Az útlevele és a vízuma nem hamis – mondta a nő. – Az észak-koreaiak mindig
hamis útlevéllel jönnek.
– Az útlevelem hiteles, de a személyazonosságom nem az. Észak-koreai vagyok.
Rémülten állapítottam meg, hogy a nő azt hiszi, koreai-kínai vagyok, és csak azért
tettetem magam észak-koreainak, hogy dél-koreai állampolgárságot kapjak.
Aztán a kézipoggyászomra tévedt a tekintete.
– Ez a Samsonite is valódi – vetette oda. – Nem hamisítvány.
Észre se vettem a nyugati márkanevet, és nem értettem, miért nevezi a nő
„Samsonite-nak” a bőröndömet, amit csak azért vettem, mert jó erősnek tűnt. Később
megtudtam, hogy a dél-koreaiak nagyon szeretik a márkás holmikat. Hamis cuccokat
csak a külföldieknél meg a disszidenseknél látni. A nő szúrós tekintettel nézett a
szemembe, mintha hazugságon kapott volna.

– Most mondja meg az igazat – biztatott az egyik tiszt. – Most még nem késő.
A hangja félig fenyegető volt, félig jóindulatú.
– Az igazat mondom.
– Ha az NTSZ nyomozást indít maga ellen, már nincs visszaút. Ha kiderül magáról,
hogy kínai, börtönbe kerül, aztán visszatoloncolják Kínába – mondta a férfi.
Az NTSZ, vagyis a Nemzeti Titkosszolgálat foglalkozott az észak-koreaiak ügyeivel.
Úgy hallottam, hogy ha kitoloncolnak, Kínában hatalmas pénzbírságot kell fizetnem.
Ráadásul fennáll a veszély, hogy a kínai hatóságok rájönnek a csalásra, és
visszaküldenek Észak-Koreába. Lehetséges, hogy gond nélkül eljutottam Dél-Koreába,
és most egyszerűen nem hisznek nekem?
Szörnyű hibát követtem el.
– Mondja meg az igazat – erősködött a férfi. – Nem kerül bajba. Visszaengedjük
Sanghajba.
Szünetet tartott, hogy legyen időm megfontolni az ajánlatot.
– Az igazat mondom. A nevem Pak Minjong, és azt szeretném, ha megindítanák a
nyomozást.
Még az én fülemben is furcsán csengett az igazság. Több mint tíz éve nem használtam
ezt a nevet.
– Hát jó – csóválta a fejét a nő. – Maga akarta.
Két óra hosszat ültem egy ablaktalan szobában a nővel, aki kérdéseket tett fel, és
jegyzetelt. Amikor azt hittem, befejeztük, két újabb férfi érkezett, öltönyben és
kigombolt nyakú ingben. Ők idősebbek voltak: egyikük a negyvenes éveiben járt; a
másiknak acélszürke haja volt, ő ötven év fölött lehetett. Abból, ahogyan a nőt
üdvözölték, kitaláltam, hogy a főnökei. Ekkor a nő távozott. A két férfi elölről kezdte a
kihallgatásomat. Ők sem hitték el, hogy észak-koreai vagyok. Az idősebbiknek volt
valami agresszív él a hangjában.
Ekkorra már eléggé elfáradtam és megéheztem, és kezdtem összezavarodni.
A sors iróniája! Senjangban arról kellett meggyőznöm a gyanakvó rendőröket, hogy
kínai vagyok, nem észak-koreai. Itt meg az ellenkezőjét próbáltam bebizonyítani.
További két óra elteltével közölték, hogy elmegyünk az NTSZ szöuli központjába.
Kivittek egy oldalajtón egy várakozó autóhoz, amelyben sofőr ült. Ekkor már kora este
volt, besötétedett. A csillogó-villogó kocsin nem volt semmilyen jelzés, és a szagából
ítélve vadonatúj lehetett. Engem hátraültettek a fiatalabbik férfi mellé. Elhajtottunk a
terminál mellett, aztán kikanyarodtunk egy hatsávos útra, amely a nátriumlámpák
sárga fényében úszott.
– Ez a Szöulba vezető út – szólalt meg a fiatalabb férfi. Ő volt a kedvesebb két

kihallgatóm közül. Szürke hajú kollégája elöl ült és egy szót sem szólt.
Megpróbáltam összegezni a helyzetemet. Nem vagyok börtönben. Nem raktak fel egy
repülőgépre, hogy visszaküldjenek. Ez már haladás. A következő pillanatban azonban
jóval nyomasztóbb gondolatom támadt. Mit szólnának az otthoni barátaim, ha most
meglátnának ezekkel az emberekkel? Az észak-koreaiak szemében az Angibu, ahogy ők
az NTSZ-t hívják, az a baljós szervezet, amely ott áll minden közúti baleset és vasúti
szerencsétlenség, épületomlás, selejtes termék, áruhiány és megmagyarázhatatlan
tűzeset mögött. Sok embert – főleg magas rangú kádereket – azért végeznek ki Észak-
Koreában, mert azzal vádolják őket, hogy segítettek az Angibunak.
– Sűrű napunk van – jegyezte meg a férfi. – Ma már kétszer jártunk a reptéren.
Mielőtt maga megérkezett, százötven észak-koreai jött, az ő ügyükben is folyik az
eljárás.
– Mennyi?
– Százötven. Hetente úgy hetvenen jönnek Thaiföldről, és ugyanennyien Mongóliából
meg Kambodzsából.
Soha nem érkezett még ennyi disszidens, mondta. Ennek az az oka, hogy Kínában
nagyszabású akciót indítottak az illegális menekültek ellen a 2008-as pekingi olimpiai
játékok előtti társadalmi tisztogatás részeként.
Megkérdezte, mi a véleményem az országáról, aztán elkezdte sorolni az alapvető
adatokat a várható életkorról, az egészségügyi ellátásról, az átlagjövedelemről. Úgy
darálta le, mint aki már számtalanszor elmondta ezt. A propaganda által belénk táplált
tévhiteket akarta megcáfolni – azt, hogy az emberek itt szegények és üldöztetésben van
részük, hogy a Szöulban állomásozó amerikai katonák a gyerekek és a fogyatékosok
rugdosásában lelik örömüket. Az észak-koreai propaganda olyan groteszk túlzásokat
enged meg magának, hogy a dél-koreaiaknak elég csupán a tényekre szorítkozniuk. Az
1970-es években, amikor Dél-Korea bekerült a világ legfejlettebb gazdaságai közé, az
észak-koreai disszidenseket egyszerűen körbevitték a Hyundai autógyárban vagy a
szöuli Lotte Áruházban, így győzték meg őket, hogy ideje elfelejteniük az évtizedekig
beléjük sulykolt szólamokat. Ez még azoknál a Dél-Koreába küldött, alapos
agymosásban részesített kommandóknál is bevált, amelyeket félresikerült akcióik után
fogtak el.
A Han folyó mentén haladtunk a csúcsforgalomban. Közeledtünk a csillogó
felhőkarcolókkal teli üzleti negyedhez, Joidóhoz. Felnéztem, és egy aranyszínű üveggel
borított épületet láttam, amely ismerős volt a tévésorozatokból.
– A Hatvanhármas épület – mondta az ügynök. – Mindenki ismeri. Hatvanhárom
szintes. Nem építünk túl magas felhőkarcolókat, mert még célpontot jelentenének az

észak-koreaiaknak.
Mennyi fény! Micsoda gazdagság!
És mindez azalatt jött létre, amíg én alig ötszáz kilométerre innen felnőttem. Most
fogtam fel csak igazán, hol vagyok. Egy pillanatra olyan izgalom fogott el, hogy levegőt
se kaptam. A megosztott ország másik felében vagyok. A párhuzamos Koreában, amely
élő és valóságos. Az északi lomhasággal és szürkeséggel összehasonlítva meglepő volt
ez a tömérdek energia és fény.
Megérkeztünk az NTSZ egy tömbből álló központjához. Az épület előtt fegyveres őrök
álltak. A hatalmas kapu hangtalanul, automatikusan kinyílt, belőlem pedig elszállt
minden lelkesedés. Hamarosan megkezdődik az „igazi kihallgatásom”, ahogy az
ügynökök mondták.

38
A NŐK
Az első szöuli éjszakámat egy nagy teremben töltöttem, ahol körülbelül harminc északkoreai
nőt tartottak őrizetben. Amikor beléptem, azonnal felém fordultak az arcok, és
tudtam, hogy bajban vagyok. A nők többsége idősebb volt nálam. Tekintetük
végigsiklott divatos sanghaji ruháimon, és láttam, hogy utálnak. Én egyenesen a
repülőtérről jöttem. Ők úgy festettek, mint akik éveket töltöttek rácsok mögött. Az
egyikük egyenesen felszólított, hogy adjam neki a ruháimat.
Később megtudtam, hogy nagyjából húszan valóban a rácsok mögül jöttek. Kalandos
utat tettek meg Kínán át Thaiföldre, ahol a rendőrség elfogta és börtönbe zárta őket,
mielőtt a dél-koreai követségre mehettek volna. Szörnyű tapasztalataik durvává,
erőszakossá tették őket. Elmesélték, hogy Thaiföldön mintegy háromszáz nő volt
összezsúfolva egy olyan helyiségben, ahová legfeljebb százan fértek volna be. Gyakran
még leülni sem tudtak. Az újonnan érkezettek a bűzölgő latrina mellett aludtak, ha
nem fizettek azért, hogy viszonylag jó helyet kapjanak. A szörnyű körülmények között
állandóan forrtak az indulatok, sokszor tört ki verekedés. A thai hatóságok csak hetente
néhány fogvatartottat engedtek el, így a várakozás hónapokig tartott. Miután a
várandós nőket előnyben részesítették, az utálatosabbak azzal vádolták őket, hogy
szándékosan estek teherbe Thaiföldre menet, így akarták elkerülni a hosszú
várakozást. Döbbenten hallgattam ezeket a beszámolókat. Azt hittem, ha a disszidensek
átjutnak Kínából egy másik országba, már nyugodtan kérhetnek menedékjogot. De a
legtöbb nő elbeszélésében az igazi rémálom csak azután kezdődött, hogy elhagyták
Kínát. Kivételt csupán az a néhány nő képezett, aki Mongólia felé menekült; ott jól
bántak velük a hatóságok, kényelmes szállást kaptak, még saját konyhájuk is volt.
Az erőszak annyira megszokott volt a fogvatartott nők között, hogy az NTSZ őrei
figyelmeztették őket: a verekedés bűncselekménynek számít, és megnehezíti, hogy délkoreai
állampolgársághoz jussanak. Ennek ellenére szinte egyetlen nap sem múlt el
heves veszekedések nélkül.
Engem csaknem valamennyien puhánynak és csalónak tartottak.
– Te biztos nem bírtad volna ki Thaiföldön – hajtogatták. A másik visszatérő

mondatuk ez volt: – Te nem is vagy észak-koreai, igaz? Úgy nézel ki, mint egy kínai, és
úgy is beszélsz.
Hagytam, hadd beszéljenek, végül is nem tartoztam nekik magyarázattal, de nagyon
elszomorított a viselkedésük. Már csak egy lépésre voltak a szabadságtól, a
megjegyzéseikből mégis olyan rosszindulat áradt, ami még az ablak rácsait is szétmarta
volna. Az észak-koreaiak általában negatívan ítélnek meg másokat, ez az örökös,
kötelező bíráló gyűlések hatása.
Gyakran kerültek szóba a leszbikusok. Megtudtam, hogy a fülledt, zsúfolt thaiföldi
börtönökben minden nyilvánosan zajlik, a szex is.
A zárkánkban egy nagydarab, tekintélyt parancsoló megjelenésű nő volt a
vezéregyéniség. A haja úgy volt lenyírva, mint a katonáknak. A többiek csak úgy
emlegették: a Bunyós. A thaiföldi börtönben úgy szilárdította meg vezető szerepét,
hogy fizikailag is bántalmazta a többieket. Azt beszélték róla, hogy leszbikus, a
barátnőjét egy másik zárkában őrzik. A nő sem titkolta ezt a hajlamát, és nyíltan
kifejezést adott irántam érzett vonzalmának.
Ekkor hallottam először arról, hogy Észak-Koreában is vannak melegek. Szégyellem
bevallani, de egészen addig azt hittem, a homoszexualitás kizárólag külföldi jelenség, és
ott is inkább csak tévésorozatokban fordul elő. A zárkában az egyik nő azt mondta,
Észak-Koreában a homoszexuálisokat munkatáborba küldik, ezért még a családjuknak
sem árulhatják el a titkukat, kénytelenek egyedül szenvedni. Ezt sem tudtam.
A zárkában sok újdonságot hallottam a hazámról. Politikai ébredésem éppen csak
megkezdődött.
Mivel azt akartam, hogy ne zaklassanak, nyers modort vettem fel, és keveset
beszéltem. Sajnos, ez sem védett meg a Bunyóstól. Sejtem, hogy nehéz élete lehetett
Észak-Koreában és sokat szenvedett; de annyi bizonyos, hogy a zárkában pokollá tette
az életemet. Én 157 cm magas vagyok, és mindössze 45 kiló. Ő sokkal testesebb volt
nálam, egyetlen ütéssel le tudott volna teríteni. Eleinte a saját biztonságom érdekében
megpróbáltam összebarátkozni vele. De ahogy teltek a napok, az ugratásból egyre
agresszívebb, szexuális célzásokkal teli kötekedés lett.
– Amíg alszol, nem bántalak.
Kétszer is bejött az egyik őr, és rászólt, hogy fejezze be. Rettegtem a Bunyóstól, de
tudtam, hogy semmiképpen nem szabad kimutatnom a félelmemet. Egy idő után már
szinte óránként belém kötött. Rájöttem, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek visszavágni,
bár idősebb volt nálam, és ezért a koreai kultúrának megfelelően tisztelettel tartoztam
neki. Egyre idegesebb és feszültebb lettem a megjegyzéseitől, de mindezt a
közömbösség maszkja mögé rejtettem. Senki sem mert szembeszállni vele, még az

idősebb nők sem.
A fiatalabbak között volt egy Szonmi nevű visszahúzódó lány. Valami barátságféle
alakult ki közöttünk. Szonmi elmondta, hogy háromszor kapták el Kínában, és
mindháromszor visszaküldték Észak-Koreába, ahol a Bowibu börtönében
megrugdosták és gumibottal verték. Arról faggatták, találkozott-e dél-koreaiakkal vagy
keresztényekkel Kínában.
– Azt se tudtam, mik azok a keresztények, úgyhogy tovább ütöttek – mesélte.
Észrevettem, hogy Szonmi a legkisebb zajtól is megrémül, legyen az akár
ajtócsapódás vagy székcsikorgás.
A zárkában töltött első hetem vége felé egyik délután Szonmi egy tévéműsort nézett,
amelyet már nagyon várt. Én könyvet olvastam. Bejött a Bunyós, leült közvetlenül
Szonmi elé, hogy ne lássa a tévét, felkapta a távirányítót, és másik csatornára kapcsolt.
Fura, hogy mindig efféle apróság szokott lenni az utolsó csepp a pohárban.
Üvöltést hallottam. A saját üvöltésemet. Olyan durva szavakat használtam,
amelyeket még soha életemben ki nem ejtettem a számon, és tiszteletlenül beszéltem
egy idősebb emberrel, ami szintén először fordult elő velem. Még ma is képtelenségnek
érzem a jelenetet, de tény, hogy valóságos szitokáradatot zúdítottam a Bunyósra, a
lehető legszörnyűbb sértéseket vágtam hozzá, olyan düh fogott el, amelyről nem is
sejtettem, hogy bennem lakozik. A többiek csak hápogtak. A Bunyós mintha hirtelen
összement volna. Csak akkor hagytam abba, amikor kifogytam a szuszból. A néma
csöndben csak a zihálásom hallatszott.
Ekkor az egyik idősebb nő odafordult a Bunyóshoz.
– Ide vezetett a viselkedésed. Egy fiatal nő tiszteletlenül beszél veled.
Megszégyenítettek.
Két hete voltam a női zárkában, amikor értem jött egy őr. Elérkezett az idő, hogy egy
különleges kihallgató elé kerüljek. Bevittek egy ablaktalan cellába, majd magamra
hagytak. Nyomasztó hely volt, de megkönnyebbüléssel töltött el, hogy egyedül lehetek.
A cella berendezése egy faasztalból, két székből és egy vaságyból állt, rajta kék
gyapjútakaró és fehér kispárna. A helyiség öt lépés hosszú és négy lépés széles volt.
Egyetlen csupasz izzó adott némi gyér fényt; az egyik sarokból apró biztonsági kamera
figyelt. Az ajtót rám zárták. Mellette volt a telefon, amelyen keresztül szólni tudtam egy
fiatal őrnek, aki kiengedett, ha a mosdóba kellett mennem.

A második reggelen egy középkorú, öltönyös férfi lépett be, rám nézett, belepillantott
a dossziéjába, majd távozott. Egy perc múlva visszajött.
– Tehát maga huszonnyolc éves?
– Igen.
– A neve Pak Minjong?
– Igen.
– És jelenleg huszonnyolc éves?
– Igen.
Ez a férfi volt a kihallgatóm. Nem értettem, miért kérdez rá kétszer ugyanarra, és
miért tűnik ilyen zavarodottnak. Nyilván minden adat a rendelkezésére állt.
Arra kért, írjam le a lehető legrészletesebben az életemet. Vannak, akik egész vastag
papírköteget adnak le, mintha visszaemlékezést írnának. Ezen a dokumentumon
alapulnak majd a kérdései. Arra is kért, rajzoljak térképet Hjeszannak arról a részéről,
ahol laktam. Ezzel jó hosszú ideig elpiszmogtam, olyan részletes rajzot készítettem,
amilyet csak bírtam.
– Voltak hinták annak az általános iskolának az udvarán, ahová járt? – kérdezte a
kihallgatóm. A válaszaimat összevetette az NTSZ birtokában lévő adatokkal és légi
fotókkal. Sokszor elhallgatott, és mélyen a szemembe nézett, a fejét kissé
félrebiccentette, mintha keresne valamit. Ettől elbizonytalanodtam. Még az is
megfordult a fejemben, hogy ez talán a flörtölésnek valami bizarr formája akar lenni.
Azok után, amiket a zárkatársaimtól hallottam a thaiföldi börtönről, már semmi sem
lepett volna meg. Megpróbáltam közömbös arcot vágni. Nem akartam, hogy furcsa
gondolatai támadjanak.
Egy hetet töltöttem a magánzárkában. Eleinte féltem a kihallgatómtól, de pár nap
múlva már vártam, hogy reggel kilenckor találkozzunk. Ő volt az egyetlen társaságom.
A hosszú, magányos délutánokon azzal ütöttem el az időt, hogy a kínai kalligráfiát
gyakoroltam: pár oldalban lejegyeztem a gondolataimat, érzéseimet. Leírtam, milyen
nyomasztóan sivárak a cella falai, és arról elmélkedtem, hogy egy ablaktalan helyiséget
nem is lehet szobának nevezni. Aztán összegyűrtem a papírt, és bedobtam a
szemetesbe. Másnap reggel a fiatal őr a gyűrött papírral a kezében lépett be a cellámba.
– Ezt maga írta? – kérdezte.
Tehát a szemetesemet is átnézik.
– Miről szól?
– Csak a gondolataimról és az érzéseimről – mondtam. – Nem tilos, ugye?
– Nem – felelte csodálkozva. – Tanultam kínaiul az egyetemen, úgyhogy
megpróbáltam elolvasni. Csak kíváncsi lettem, miért írta.

– Mi mást csinálhatnék?
Másnap kora reggel kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét.
– Esik a hó. Akarja megnézni?
Kikísért a mosdóba, kinyitotta az ablakot és magamra hagyott. Akkor kezdett
világosodni. A horizonton húzódó aranycsík fénybe vonta a felhők alját. A hópelyhek
lassan, lebegve szálltak lefelé, mint a vadludak. Kislány korom óta nem volt részem
ilyen látványban. A hőmérséklet jóval fagypont alatt volt. Minden épületben fények
égtek, és vörös keresztek világítottak városszerte. Úgy látszik, ilyen sok itt a kórház,
gondoltam. (Később megtudtam, hogy a keresztek nem kórházakat jelölnek, hanem
templomokat. Észak-Koreában vagy Kínában sosem láttam ilyen jeleket.) Varázslatos
látvány volt. Eszembe juttatta azt a távoli, viharos napot Andzsuban, amikor vártam,
hogy az esőcseppekkel együtt a fekete ruhás hölgy is leszálljon a földre. „Ha
belekapaszkodsz a szoknyájába, magával visz”, mondta Ópium bácsi. Rettegtem, hogy a
titokzatos hölgy elvisz egy másik világba. Tulajdonképpen ez történt. Most itt vagyok.
Másnap először láttam mosolyogni a kihallgatómat. Bejelentette, hogy a
nyomozásnak vége.
– Elhiszem, hogy maga tényleg észak-koreai.
– Miből jött rá? – kérdeztem, miközben széles vigyor terült szét az arcomon. Úgy
éreztem, mintha már hónapok óta ismernénk egymást. – Az itteni nők azt gondolják,
kínai vagyok.
A férfi legyintett egyet.
– Tizennégy éve végzem ezt a munkát – felelte. – Egy idő után ráérez az ember a
dolgokra. Általában meg tudom mondani, mikor hazudik valaki.
– Hogyan?
– Látom a szemén.
Éreztem, hogy elvörösödöm. Tehát ezért nézett folyton a szemembe. Szó sem volt
flörtölésről.
– De azért maga különös esetnek számít – tette hozzá. – Tizennégy év alatt az általam
kihallgatottak egy százaléka volt ilyen.
Egy százalék?
– Először is maga az első, aki minden bonyodalom nélkül jött ide, egyszerűen felült a
repülőre a lakhelyén. Másodszor, mindössze két óra alatt ért ide, és harmadszor, nem
bérelt fel közvetítőt. Erre céloztam. Egyszerűen csak felszállt egy gépre. A maga ötlete
volt?
– Igen.
– Akkor maga zseni. – A férfi ekkorra teljesen megváltozott, beszédes lett és

arátságos. – Tudtam, hogy nem lesz magával semmi gond, mert nem hazudott az
életkorát illetően. A legtöbb észak-koreainál ez nem így van. Az idősek idősebbnek
hazudják magukat, mert akkor mindenféle segélyekért folyamodhatnak. A fiatalok
fiatalabbnak mondják magukat, hogy ingyenes oktatásban részesüljenek. De maga
megmondta, hogy a húszas évei végén jár. Amikor először bejöttem magához, arra
számítottam, hogy egy harmincas évei közepén járó nő vár rám, a külseje alapján
viszont huszonegynek néztem volna. Azt hittem, rossz cellába tévedtem, ezért
visszamentem, hogy ellenőrizzem a dolgot. Miért vallaná be egy huszonegy évesnek
kinéző észak-koreai nő, hogy a húszas évei végén jár? Mert őszinte, gondoltam.
Elmosolyodtam, de a lelkem mélyén úgy éreztem, kihagytam egy jó lehetőséget.
Másnap kipihenten ébredtem. Tizenegy éve érkeztem a nagy​-bátyámhoz Senjangba,
és azóta ez volt az első éjszaka, amikor nem gyötörtek rossz álmok.

39
AZ EGYSÉG HÁZA
Egy népes csoporttal kora reggel felszálltam egy minibuszra. Kétórás út várt ránk, a
Kjonggi tartománybeli Anszongba tartottunk. Derűs és enyhe volt a reggel. Most
először tudtam világosban alaposabban szemügyre venni új hazámat. A fákon
élénkzöld rügyek pompáztak. A városban és azon túl is a messzeségbe nyúló, zöldellő
dombok sorakoztak. Milyen ismerős volt nekem ez a jellegzetes koreai táj! Ahogy a nap
egyre magasabbra hágott, egymás után bontakoztak ki a reggeli párából a dombok.
Ezen a hegyes-völgyes vidéken volt Hanavon, vagyis az Egység Háza. A Szöultól délre
található intézményben észak-koreai disszidenseknek tartottak gyorstalpaló
tanfolyamokat: megismertették őket a társadalommal, amelynek hamarosan maguk is
tagjai lesznek. A legtöbb észak-koreai képtelen lett volna beilleszkedni, ha nem tölt el itt
két hónapot. A szabadság – az igazi szabadság, amikor az ember maga alakítja az életét,
maga hozza a döntéseit – olykor kifejezetten rémisztő.
Én nagyon optimista voltam. Megfogadtam, hogy bármi történjék is, sikeres leszek
ebben a gyönyörű országban. Dél-Korea büszke lesz rám. Szívből hálás voltam, amiért
befo​gadtak.
Az Egység Háza nem nyújt különös látványt – osztálytermek, hálótermek, orvosi és
fogorvosi rendelő, étkező, körülötte biztonsági kerítés –, mégis azt mondhatjuk, hogy
ilyen hely valószínűleg nincs még egy a világon. Mintha félúton lenne két külön világ, a
két párhuzamos Korea között. Itt kezdenek beilleszkedni azok, akik átjutottak a
szakadékon. Az átmenet azonban csaknem mindig nehézségekkel jár.
Kaptunk némi zsebpénzt, hogy rágcsálnivalót és telefonkártyát vehessünk. Azonnal
felhívtam Kimet. Amióta Dél-Koreába jöttem, most először engedtek telefonálni. Kim
boldogan kiáltott fel, amikor meghallotta a hangomat. Már komolyan aggódott értem.
– Azt hittem, visszaküldtek Kínába – mondta.
Hosszan beszélgettünk, és amikor meghallottam azt az ismerős, kedves, nyugodt
nevetését, nagyot dobbant a szívem. Alig vártam, hogy találkozzunk.
Ezután Okhit hívtam. Ő komppal jött át, és hamarabb átesett az ellenőrzési
procedúrán. Izgatottan újságoltuk el egymásnak, mi történt velünk. Elmesélte, hogy

már kivett egy lakást Szöulban, és most állásinterjúkra jár.
Amikor letettem a telefont, a legszívesebben ugrálni kezdtem volna. Csak pár hétre
van tőlem az új élet!
Később, az anyámmal megbeszélt időpontban felhívtam Hjeszant. Anyám elújságolta,
hogy Minhónak van egy komoly kapcsolata. A lány neve Jundzsi, nagyon szép, és jó
szongbun-minősítésű családból származik. A szülei imádják Minhót. Elszorult a torkom.
Én sosem fogok találkozni ezzel a szerencsés lánnyal.
Az anszongi létesítményben csak nők voltak. Én négy lánnyal laktam egy szobában.
Azt mesélték, hogy az az agresszív nő, akivel együtt voltam az NTSZ zárkájában,
minden héten kiment megnézni, rajta vagyok-e a buszon. Annyira biztosak voltak
abban, hogy kínai vagyok, hogy fogadásokat kötöttek, mikor lepleződöm le. De
mostanra megszelídültek. Némelyiket bűntudat gyötörte az otthon hagyott családtagok
miatt, vagy a Bowibu rettenetes kínzásainak emléke bántotta. Ezek a sötét gondolatok
még a jövőbe vetett reményeiket is elhomályosították. A szigorú őrizet ellenére
néhányan szereztek odakintről alkoholt, és részegen dülöngéltek, amiért komoly
megrovásban volt részük a reggeli összejöveteleken. Még ebben a jóval lazább
környezetben is gyakoriak voltak a verekedések. A Bunyós is itt volt, de messziről
elkerült.
Én megszabadultam a rémálmaimtól, de furcsa módon sok disszidenst épp ezen a
menedékhelyen kezdte kínozni a korábbi megpróbáltatások emléke, és megzavarta az
álmukat. Egyesek idegösszeomlást, pánikrohamokat kaptak, amikor megtudták,
milyen hatalmas verseny vár rájuk a munkaerőpiacon. Nekik pszichológusok
segítettek, a krónikus, régóta elhanyagolt betegségekben szenvedőket orvosok
kezelték.
Sokaknak nehézséget okozott, hogy megszabaduljanak a régi mentalitástól. Amikor
az embert állandóan figyelik a szomszédai meg a munkatársai, a paranoia
nélkülözhetetlen a túléléshez, itt azonban gondot okozott, hogy ezek a nők nem bíznak
senkiben. Amikor új dolgokat tanulunk, szükség van építő jellegű kritikára, de ők
minden bírálatot vádaskodásnak éreztek.
Az oktatás kiterjedt a demokrácia, a jogaink, a törvények és a média témájára is.
Elmondták, hogyan kell bankszámlát nyitni, és hogyan igazodjunk el a metrón.
Figyelmeztettek, hogy óvakodjunk azoktól a férfiaktól, akik a bizalmunkba férkőzve ki
akarnak használni minket. Vendégelőadók is jöttek. Egyikük egy észak-koreai nő volt,
aki sikeres pékséget nyitott Dél-Koreában. Nagy hatással volt rám a magabiztossága.
Egy pap megismertetett minket a katolikus vallással (sok disszidens tér át a keresztény
hitre Dél-Koreában), de a papok és apácák házasodási tilalmára adott magyarázata nagy

derültséget váltott ki a nők körében. Egy Pak úr nevű, kedves rendőr elmondta, mit
tegyünk vészhelyzet esetén, például ha mentőre van szükségünk vagy bűncselekményt
akarunk bejelenteni.
Volt néhány történelemóránk is – sokan ekkor pillanthattak először dogmáktól
szabadon a világra. A legtöbb disszidens történelmi ismeretei néhány szép legendára
korlátozódtak a Nagy Vezér és a Kedves Vezető életéből. Az egyik történelemóra során
közölték velünk, hogy 1950. június 25-én nem a déliek támadtak, hanem az északiak ki
nem provokált támadásával kezdődött a koreai háború. Ezt sokan hangos tiltakozással
fogadták. Nem tudtak belenyugodni, hogy hazánk legfőbb hittétele – amelyet a legtöbb
észak-koreai elfogad – valójában hazugság. Még azok is nehezen tudták ezt
megemészteni, akik amúgy tudták, hogy az észak-koreai rezsim a velejéig romlott.
Hiszen ez azt jelentette, hogy minden hazugság volt, amit tanultak. Azt jelentette, hogy
a június 25-i ünnepnapokon hullatott könnyeknek, a katonai szolgálatnak, a
munkaversenyeknek nem volt semmi értelmük. Ezek is a hazugság részeivé váltak.
Mintha visszamenőleg érvénytelenítették volna az addigi életüket.
Mindennap háromszori, bőséges, változatos étkezésben részesültünk, mindenki
felszedett pár kilót. Együnk csak, amennyi belénk fér, mondták az ottani alkalmazottak.
Ha egyszer elmegyünk innen, nem biztos, hogy megengedhetjük magunknak ezt a jó
táplálkozást. Az oktatóink figyelmeztettek minket, hogy általában véve nem lesz
könnyű életünk. Nehezen találunk majd állást, mondták. Fizetni kell a számláinkat, és
ha nem fizetünk időben, felhalmozódnak az adósságaink. Sokan nagy összegekkel
tartoztak a közvetítőknek, akik nap mint nap ott várták őket a kapu előtt. Őket
mélységes szorongással töltötték el ezek az intelmek. A Hanavonban dolgozók azt
igyekeztek megértetni velünk, hogy a boldog és sikeres jövőbe vezető út bizonytalan és
kanyargós. Én azt szerettem volna hallani: „Dolgozz keményen, tedd meg, ami tőled
telik, és akkor sikeres leszel”. Az előadók viszont inkább mérsékelni akarták az
elvárásainkat, de engem idegesítettek ezek a bizonytalan megfogalmazások.
Nemsokára eljön az az idő, amikor nem kell többé máról holnapra élnem. Szabadon
alakíthatom majd a sorsomat. De bármennyire próbáltam is elképzelni az előttem álló
utat, nem láttam mást, csak örvénylő ködöt, és a köd mélyén a megválaszolatlan
kérdéseket: mi lesz anyámmal, Minhóval, Kimmel?

A dél-koreai kormányzat nem kíván észak-koreai gettót létrehozni, ezért a
disszidenseket az ország legkülönbözőbb kis- és nagyvárosaiban helyezik el. Nem mi
döntjük el, hová küldenek. Kilencvenkilenc százalék Szöulba menne, de a lakáshiány
miatt csupán néhányan kerülhetnek oda. Mindannyian kaptunk 19 millió vont (kb. 5
millió forintot) lakhatási költségekre.
Jómagam szívből reméltem, hogy Szöulban lakhatok. Azt gondoltam, ott könnyebben
kapnék állást, és Kim is ott élt. Hanavonban nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam
volna rá. A tanórák közben is róla ábrándoztam. Megpróbáltam elképzelni, milyen a
lakása Gangnamban, milyen lesz majd találkozni a szüleivel, a menő barátaival, hogyan
tölti a vasárnap reggeleket – presszókávéval, dzsesszzenével, tőzsdehírekkel.
De eléggé elkedvetlenedtem, amikor rájöttem, hogy több száz emberből csak tízen
kapnak lakást Szöulban. Tíz ember. Hogy ne érje őket az igazságtalanság vádja,
Hanavonban a sorsolás módszerét alkalmazták: egy dobozból húzták ki a számokat.
A zsúfolt előadóteremben az egyik alkalmazott megrázta a dobozt, mint valami
showműsorban, aztán kihúzta a tíz számot. Egyesével, hangosan felolvasta őket: 126,
191, 78, 2, 45… A győztesek a magasba emelték a karjukat, sírtak a boldogságtól,
összeölelkeztek a barátnőikkel. Én nem is igazán figyeltem. Lehangolt ez az egész
látványosság. Azon tűnődtem, vajon hová küldenek majd.
201, 176, 11…
A sorsolást végző férfi körbenézett.
– Tizenegyes! Kinél van a tizenegyes?
A nyugati part nem is lenne olyan rossz.
– Tizenegyes! Jelentkezzen már!
Eszembe jutott egy régi nyári emlék: Andzsu környékén voltunk a tengerparton, és
apám elmagyarázta, hogy az árapályt a hold okozza. Aztán erős fájdalmat éreztem a
karomban. A mellettem ülő nő megbökött:
– Te vagy a tizenegyes!

40
ÚJ ISMERETEK
A buszról leszállva Pak úr várt, az a mosolygós rendőr, aki Hanavonban a személyes
biztonságunkról tartott előadást.
– Ugyanazon a környéken fog lakni, ahol én – mondta. – Csak szóljon, ha segíthetek.
Pak úr a negyvenes évei elején járt, a rendőrség Biztonsági Részlegén dolgozott.
Nyugalma, tekintélye kissé apámra emlékeztetett. Segített berendezkedni és kitölteni a
papírokat a dél-koreai személyi igazolvány és útlevél kérelmezéséhez. Ő volt az egyik
legmelegszívűbb ember, akivel Dél-Koreában találkoztam.
Az új otthonom kétszobás bútorozatlan lakás volt Szöul délnyugati részén, a
Kumcshon negyedben, nem messze a Tokszan metróállomástól, egy huszonöt szintes
épület tizenharmadik emeletén. Az ablakból hasonló házakra és az utcára lehetett látni.
Mögötte nagy domb magasodott. Nem volt különösebben jómódú környék.
A Vöröskereszt önkéntesei vittek el az új lakásomba. Aztán elköszöntek, a fémajtó
becsukódott, a kattanás hosszan visszhangzott a folyosón, én pedig egyedül maradtam.
Szabad voltam, nem kellett bujkálnom. Sokáig álltam az ablaknál, néztem az odalent
zajló életet, figyeltem, hogyan nyúlik egyre hosszabbra az épületek árnyéka, amint a
nap nyugat felé tart. Rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit tegyek. Ha akarom, elmegyek,
veszek egy matracot meg egy tévét, és nézem a szappanoperákat reggeltől estig; ha
akarom, hagyom felgyűlni a koszos ruhákat meg a piszkos edényeket; ha akarom, itt
állok, és megvárom, míg a nyár őszbe fordul, az ősz meg télbe. Senki sem fog
beleszólni. A szabadság többé nem elvont fogalom volt számomra. Egyszerre pánikba
estem. Annyira ijesztő és nyugtalanító volt ez az érzés, hogy felhívtam Okhit, és
megkérdeztem, nála tölthetném-e az éjszakát.
Okhit nagy megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy újra találkoztunk. Átöleltük
egymást, gratuláltunk egymásnak, amiért valóra váltottuk az álmunk, aztán leültünk a
padlóra, és instant tésztás levest ettünk. Okhi elmesélte, milyen tapasztalatokat szerzett,
amióta Szöulba költözött. Kijózanító történet volt. Bár hozzám hasonlóan ő is éveket
töltött Sanghajban, egyáltalán nem találta könnyűnek az itteni életet. Elmondta, mi
történt az egyik állásinterjúja után. Azt mondták neki, majd értesítik a döntésről.

Amikor több nap elteltével sem szóltak, felhívta a céget, ahol közölték vele, hogy azért
nem telefonáltak, mert a nyílt visszautasítás udvariatlanságnak minősül.
Az észak-koreaiak büszkék arra, hogy nyíltan megmondják a véleményüket, erre
maga Kim Dzsong Il tanította őket. A külföldieket gyakran meghökkenti az északkoreai
diplomaták nyers modora. Okhi élménybeszámolóját hallva támadt először az a
gyanúm, hogy a két Korea két különálló kultúrát fejlesztett ki. És ezután csak rosszabb
lett a helyzet. Meg kellett állapítanom, hogy a nyelv és az értékek, amelyekről azt
gondoltam, hasonlóak északon és délen, valójában nagyon is különbözőek. Ez már két
külön nép.
Másnap Kim hazarepült Sanghajból, és egyenesen hozzám jött. Majd’ elolvadtam,
amikor megláttam. Három hónapja váltunk el. Sokáig csak ott álltunk összeölelkezve,
és azt suttogtuk, mennyire hiányzott a másik. Hiányzott az érintése, az illata, a
megnyugtató hangja.
Időközben megnövesztette a haját. Ettől még jóképűbb lett, már ha ez egyáltalán
lehetséges.
Később elvitt egy nagy, soktermes moziba Jongszanba. Azt javasolta, vegyünk valami
ennivalót a büfében, és megkérdezte, mit kérek. Elolvastam a pult fölött lévő,
kivilágított menüt. Koreaiul volt, de egy szót sem értettem belőle. Mi az a na chos, pop
corn, co la? Természetesen ismertem ezeket a dolgokat Kínából. De a koreai betűkkel
átírt angol teljesen összezavart. És nem ez volt az egyetlen ilyen élményem. Amikor az
emberek olyanokat mondtak, hogy az apateu-jukból elebaytoh-hal mentek le, aztán
fogtak egy tekshit, azzal mentek a meetingre, mindig zavarba jöttem. Sejtelmem se volt,
miről beszélnek. Tanulnom kellett. Pontosabban elölről kellett kezdenem a tanulást.
Én egy kommunista országban nőttem fel, ahol az Atya és Vezető mindenről
gondoskodott. Az állampolgárok életében a lojalitás volt a legfontosabb, nem a tanulás,
és még csak nem is a kemény munka. A társadalmi helyzetet a család szongbunminősítése
szabta meg. A társadalmi helyzet Dél-Koreában is sokat számít, de nem
örökletes. A tanultság határozza meg. És bár az oktatásnak fontos kiegyenlítő szerepe

van Dél-Koreában – még a gazdag családból való gyerek sem viszi semmire, ha rosszul
teljesít az iskolában –, az elnyomás bizonyos formái is az oktatási rendszer szerves
részét képezik. Részben ez az oka annak, hogy a felmérések szerint a dél-koreai a fejlett
világ legboldogtalanabb népe.
Mindenki, akivel megismerkedtem, kétségbeesetten igyekezett jó oktatáshoz jutni,
nehogy a társadalom aljára süllyedjen. A nagy tolongásban a diákok nyolcvan
százaléka egyetemre megy. Még a popsztárok és a sportolók is diplomát szereznek,
nehogy úgy tekintsenek rájuk, mint a maradék húsz százalékhoz tartozókra.
Az anyák már az óvodában különórákra járatják a gyerekeiket, hogy bírják a
versenyt. Akkora a nyomás, hogy az iskola​évek sokak számára valóságos tortúrát
jelentenek. Miután majdnem mindenki egyetemet végez, külön képesítések
szükségesek ahhoz, hogy valaki kitűnjön egy állásinterjún – perfekt angoltudás és
egyebek. Ha ez után a hosszú küzdelem után valaki állást kap valamelyik világhírű délkoreai
vállalatnál, például a Hyundainál, a Samsungnál vagy az LG-nél, akkor
elmondhatja, hogy sikerrel járt.
Az észak-koreai disszidensek csak vergődnek, mert az az oktatás, amiben otthon
részesültek, mit sem ér egy fejlett országban. Ha túl idősek ahhoz, hogy visszaüljenek
az iskolapadba, csak alantas munka jut nekik. De még ha fiatalok, akkor is azt látják,
hogy csúnyán lemaradtak, és elvesztik az önbizalmukat. Volt némi fogalmam
minderről, amikor Sanghajban éltem, de az első szöuli hetekben értettem meg igazán,
milyen helyzetbe kerültem. Akkor aztán rájöttem, mit értettek azon Hanavonban, hogy
nehézségek várnak ránk. Egyetemi diploma nélkül itt senki leszek.
Miután az észak-koreaiak általában rosszul fizetett, alacsonyabb rendűnek tartott
állásokban dolgoznak, lenézik őket Dél-Koreában. A diszkrimináció és a lekicsinylés
ritkán nyilvánul meg nyíltan, de érezhető. Ezért sok disszidens megpróbálja eltitkolni a
származását, megváltoztatni a kiejtését, amikor munkát keres. Nagyon bántott, amikor
ezt meghallottam. Én évekig titkolóztam Kínában. Itt is ezt kell tennem?
Kim segítségével simábban ment a beilleszkedésem, mint sok más disszidensnek,
akivel Hanavonban ismerkedtem meg. Közülük többen is a szolgáltatóiparban vagy
gyárakban kerestek munkát, olyan helyeken, ahol étkezést is kapnak. Én ezt nem
akartam. Elegem volt a pincérkedésből. Nem akartam többé máról holnapra élni.
Beletelt némi időbe, míg erre rájöttem. Pár hét múlva úgy döntöttem, beiratkozom egy

hat hónapos könyvelői kurzusra. A számolás mindig jól ment, és azt gondoltam, így
könnyebben találok majd jó állást. A diáktársaim mind nők voltak. Hamar megtudtam
tőlük, hogy maguk a dél-koreaiak is nehezen boldogulnak saját társadalmukban.
Sokan közülük nem tudtak neves cégeknél elhelyezkedni, és ettől depressziósak,
beletörődőek lettek, abban a hitben éltek, hogy a sors ellenük fordult. Minden apró
hibájukat – túl kövérek, túl alacsonyak –, minden balsikerű szerelmi ügyüket
felnagyították, és a kudarc okaként tüntették fel. Én mégsem tudtam együtt érezni
velük. Minden országnak megvannak a maga bajai. A sirámaik néha úgy hatottak, mint
valami tévés melodráma.
Ám alig pár héttel azután, hogy újra találkoztam Kimmel, az én szerelmi életemben is
melodráma játszódott le. Amikor Sanghajban együtt éltünk, olyan erősek voltak az
egymás iránti érzéseink, hogy meggyőződésem volt: hamarosan összeházasodunk.
Vártam, hogy megkérje a kezemet. Ám azóta két és fél év telt el, és nem került sor
lánykérésre. Szöulban aztán megértettem, mi az akadály.
Kim Gangnamban nőtt fel, a Han folyó déli partján elterülő gazdag, divatos
városrészben. A családja szépen profitált a gazdasági fellendülésből, az ingatlanárak
szárnyalása milliomossá tette őket. Kim kiváló oktatásban részesült, a szülei is a legjobb
egyetemeken végeztek. Az oktatás kulcsfontosságú Dél-Koreában, de a végzettség nem
cél, csupán a magasabb társadalmi státus elérésének eszköze, a magasabb társadalmi
státus pedig annak a biztosítéka, hogy az életünk nem vehet száznyolcvan fokos
fordulatot egyik napról a másikra. Egy olyan országban, amely egyetlen emberöltő alatt
tört ki a harmadik világból és lett a világ tizennegyedik legfejlettebb gazdasága, az
éhség és az instabilitás még eleven emlék. Ha minden összeomlik is, a magas
társadalmi státusú embernek megmarad a családja, a kapcsolatai, akikre támaszkodhat.
Kim barátai mind hasonló környezetből jöttek. Akadtak köztük ismert színészek és
modellek is – a szöuli felső tízezer tagjai. Amikor este elmentünk valahová, néhány
velem egykorú lány nyugati luxus sportkocsival érkezett. A szüleik komoly állást
töltöttek be a koreai nagyvállalatoknál. Nekem meg nem volt semmim – se családom,
se állásom, se diplomám, se pénzem. Nem volt backem, ahogy a dél-koreaiak mondják
(az angol background, vagyis „háttér” szóból), azaz nem voltak összeköttetéseim, nem
voltak támogatóim.
Nem sajnáltam magamat. Tulajdonképpen Észak-Koreában is hasonló nézetrendszer

uralkodott. Szegény bácsi egy magas szongbun-rangú családban nőtt fel, de a jó
tanácsokra fittyet hányva elvett egy lányt a kollektív gazdaságból, és a társadalmi
ranglétra aljára süllyedt. Kim is fellázadhatott volna a szülei ellen, megszökhetett volna
velem, összeházasodhattunk volna. Talán még boldogok is lettünk volna egy-két évig.
De a szerelem múlandó. Az ő lelkiismeretét viszont örökösen bántotta volna, milyen
csalódást okozott a családjának. Belefáradt volna a velem töltött életbe, és a végén arra
jutott volna – mint ahogy valószínűleg Szegény bácsi is –, hogy a házassága volt élete
legnagyobb tévedése.
Kim előbb jött rá erre, mint én – feltehetőleg már akkor, amikor Sanghajban éltünk –,
és megpróbált kiutat keresni.
– Szeretném, ha egyetemre mennél – mondta egyszer, amikor a felső tízezer tagjai
körében töltött este után hazavitt kocsival. – Ha bejutnál az orvosira vagy a
gyógyszerészetire, az nagyon tetszene a szüleimnek.
Én csak bámultam magam elé, és nem szóltam. Még be sem mutatott a szüleinek.
De azért másnap reggel utánanéztem a dolognak. Az orvosi egyetem nagyon drága
volt, és csak a legkiválóbbak tudták sikerrel letenni a felvételi vizsgát. Ráadásul azt
mondták, hogy miután érettségi nélkül hagytam el Észak-Koreát, előbb egy kétéves
felkészítő kurzust kellene végeznem, és csak azután jelentkezhetnék egyáltalán. Ez a
hatalmas vállalkozás, amelybe Kim szüleinek kedvéért kellene belevágnom, egy
évtizedet venne igénybe.
2008 nyarán Kimmel és népes baráti társaságával néztem a tévében a pekingi olimpiát
egy gangnami lakásban. Amikor dél-koreai sportolók nyertek, a társaság lelkes
ujjongásban tört ki, mint mindenki, aki a közeli lakásokban nézte a közvetítést. Csak
úgy zengett a környék. Azt kiabálták: „Uri nara!” (A mi hazánk!) és „Tehan Minguk!”
(Koreai Köztársaság!). Én is örültem, de nem tudtam velük kiabálni. Megpróbáltam,
mert szerettem volna beilleszkedni, de a szívem elcsöndesedett, és nem jöttek ki a
szavak a számon.
A lelkem mélyén Észak-Koreának szurkoltam. Büszke voltam, amikor az ország, ahol
éltem, aranyérmeket nyert. De nem tudtam ujjongani. Dél-Korea mégiscsak ellenség.
A közvetítés után nem mentem vacsorázni Kimmel, inkább visszatértem a kis
lakásomba, ahol még mindig ünneplés, ujjongás hallatszott a többi házból.
Elszomorított ez az élmény. Éjszaka álmatlanul feküdtem a matracomon, néztem,

ahogy a város fényei színesre festik a felhőket. Szöul ege borostyánsárga húslevesre
emlékeztetett, a nagy világosságtól nem is látszottak a csillagok. Hjeszanban a Tejutat
láttam a szobám ablakából.
Az olimpia hatalmas identitásválságot indított el bennem. De valószínűleg már régóta
érlelődött a dolog, és Kim hezitálásának meg a tanulatlanságomnak is szerepe volt
benne.
Ki vagyok én? Észak-koreai? Ott születtem és nevelkedtem. Kínai? Végül is ott lettem
felnőtt. Vagy dél-koreai? Ugyanolyan nemzetiségű vagyok, mint az itteniek, ugyanaz a
vér folyik az ereimben. De attól, hogy dél-koreai állampolgárságom van, már rögtön
dél-koreaivá váltam? Az emberek itt lenézik, szolgaként kezelik az észak-koreaiakat.
Szerettem volna tartozni valahová, mint mindenki más körülöttem, de nem volt
olyan ország, amelyet a hazámnak mondhattam. És nem volt, aki elmagyarázta volna,
hogy a világban rengeteg ember él töredezett identitással, nincs ennek semmi
jelentősége. Csak az számít, milyen emberek vagyunk.
Mint amikor egy könyv mindig ugyanott nyílik ki, én is folyton visszatértem ahhoz a
gondolathoz, milyen jó lenne visszamenni Észak-Koreába. De most, hogy már délkoreai
állampolgár voltam, nem tehettem. Ha mégis átmegyek, a legjobb esetben
propagandacélokra használnak, mint olyan valakit, aki otthagyta Dél-Koreát (ez meg is
történt néhány emberrel, aki úgy döntött, hogy hazamegy); rosszabb esetben börtönbe
zárnak vagy agyonlőnek.
Anyám sejtette, hogy magányos és boldogtalan vagyok. Minden vasárnap beszéltem
vele. De nem akartam terhelni a gondjaimmal. Neki is megvolt a maga baja. Amióta a
három zacskót küldtem neki, benne a pénzzel, és fegyveresek kutatták át a házat, sötét
árnyék lebegett fölötte. Az incidens felkeltette a Bowibu figyelmét, és valahányszor
Phenjanban tisztogatást rendeltek el, anyám felkerült azok listájára, akiket valami isten
háta mögötti hegyi faluba akartak küldeni belső száműzetésbe. Minden alkalommal
hatalmas összegű kenőpénzt kellett fizetnie a vizsgálatot végzőknek, hogy levegyék a
nevét a listáról, de attól félt, hogy ez nem mehet így örökké.
Ha tudták volna az igazat – vagyis hogy a lány Dél-Koreába disszidált –, habozás
nélkül letartóztatták volna őt és Minhót. Anyám azt mesélte, hogy Hjeszanban egyre
nehezebb az élet. És visszatért az éhínség. Egészen elkeserítettek ezek a hírek. Talán
ideje volna, hogy ő is átjöjjön Dél-Koreába. Minden vasárnap finoman megpendítettem
előtte azt a lehetőséget, hogy Szöulba jöhetne.
– Soha, de soha nem megyek el innen – felelte erre.

Lassanként kezdtem kivergődni csüggedt hangulatomból. Végül is milyen sokat
kockáztattam azért, hogy eljussak ide! Nem adhatom fel. Azon a derűs reggelen, útban
Hanavon felé megfogadtam, hogy sikeres leszek ebben az országban, Dél-Korea büszke
lesz rám. Bármi történjék is, összeszedem magam, és végigcsinálom. Nem vallhatok
kudarcot.
2008 nyarára kemény munkával megszereztem a könyvelői képesítést. Egy jogi cég
állást ajánlott, havi 1,3 millió von (kb. 340 ezer forint) fizetéssel, ami tisztességes
összegnek számított. De rövid megfontolás után visszautasítottam. Arra jutottam, hogy
diploma nélkül nem fogok tudni továbblépni.
Fontolgatni kezdtem, hogy mégis belevágok a kimerítő egyetemi felvételi vizsgába.
Kiszámoltam, hogy mire felvesznek, harmincéves leszek. Harmincnégy évesen
diplomáznék. Képes leszek én erre? Feltettem a kérdést egy online fórumon. Rengeteg
választ kaptam. „Nehéz lesz nálad tíz évvel fiatalabb emberekkel tanulnod”, mondta
valaki. „Add fel, keress munkát”, tanácsolta egy másik. Gyakori válasz volt ez is: „Akkor
jársz a legjobban, ha férjhez mész.” Mielőtt túl késő lesz, tehették volna hozzá.
Egyetlen ember biztatott csak: Pak úr. Ő valóban azt szerette volna, hogy sikeres
legyek, és bátorított, hogy vágjak bele. De mielőtt beadtam volna a jelentkezésemet,
úgy gondoltam, van még egy teendőm: nevet kell változtatnom.
Hanavonban azt hallottam, hogy egyes disszidensek családját megbüntették, amikor
a Bowibu megtudta, hogy a hozzátartozójuk délre ment. A disszidensek között is
csaknem biztosan voltak kémek, akik Phenjanba küldtek jelentéseket. Ezért sokan
megváltoztatták a nevüket. De nem ez volt az egyetlen ok. Volt, aki azért folyamodott
ehhez a megoldáshoz, mert azt jósolták neki, hogy az új név szerencsét hoz.
Amikor közöltem Pak úrral, hogy új, különleges jelentésű nevet szeretnék, elvitt egy
csakmjongszóhoz, vagyis hivatásos névadóhoz. Ötvenezer vont (kb. 12 500 forintot)
fizettem a hölgynek, majd megadtam a születésem dátumát és az eredeti nevem
mindkét tagját.
– Ezek egyike okozta a balszerencséjét – mondta lágy hangon.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Eszembe jutott, amikor sok évvel ezelőtt anyám egy
hajnalon elvitt Teocshonba ahhoz a zilált hajú jósnőhöz. Ez a nő tetszetősebb külsejű
volt: középkorú, göndörre dauerolt hajú. Ismerős érzés fogott el, amikor láttam, hogy
lehunyja a szemét. Arra gondoltam, milyen nevetséges ez az egész, mégis szerettem

volna hinni minden szavát.
Úgy döntöttem, a segítségére leszek.
– Örökösen fázom – jelentettem ki.
– Igen – vágta rá, mint aki érti a célzást. – Igen, magának jin szervezete van, nem
csang, ezért egy meleg névvel kell felmelegítenie magát – mondta. Öt névből
választhattam. A Hyeonseo lett a nyerő.
– Ezzel a névvel a nap ereje fog sütni magára – mondta a nő, de figyelmeztetett: – Ez a
név olyan erős, hogy nagy szerencsét hozhat, de az is lehet, hogy felülkerekedik
magán, és nagy szerencsétlenséget hoz. Ezért azt ajánlom, válasszon egy becenevet is,
hogy ellensúlyozza a „Hyeonseo” elsöprően pozitív erejét.
Nem, gondoltam. Nem kell több név. Hyeonseo leszek, és kész.
2009 nyarán több egyetemre is jelentkeztem az új nevemen. Hogy növeljem az
esélyeimet, angolul kezdtem tanulni egy tankönyvből, de roppant nehéznek találtam.
Tudtam, hogy ha egyáltalán behívnak szóbeli vagy írásbeli felvételire, az
szeptemberben vagy októberben lesz. Várnom kellett tehát pár hetet. Ha felvesznek, a
következő évek kiszámítható módon szemeszterekre és szünetekre tagolódnak majd.
De alighogy kezdtem berendezkedni és megállapodni, ismét visszazuhantam a
szakadék mélyére.

41
A MITIKUS ÉVRE VÁRVA
– Lehet, hogy most éheznek az emberek – mondta anyám, és bizonytalanul elcsuklott a
hangja. – De majd megjavul a helyzet. Mindannyian 2012-t várjuk.
Felnyögtem. 2012-ben lesz Kim Ir Szen születésének századik évfordulója. Már csak
három év van hátra addig. A pártpropaganda évek óta azt harsogta, hogy abban az
évben éri el Észak-Korea a célját, hogy „erős és virágzó ország” legyen.
Én tudtam, hogy úgysem változik semmi, de anyám honnan tudhatta volna?
Morgolódott ugyan a nehézségek miatt, de nem látott más perspektívát, és még mindig
hitt azokban az értékekben, amelyeket a rezsim hirdetett. Kívülállók nemigen érthetik,
milyen nehéz egy észak-koreainak eljutni addig a pontig, hogy elfogadja: a Kimrendszer
nem egyszerűen rossz, hanem alapvetően téves. Sok tekintetben normális az
életünk Észak-Koreában: aggódunk a pénz miatt, sok örömet lelünk a gyerekeinkben,
túl sokat iszunk, izgulunk a karrierünkért. Egy dolgot nem teszünk soha: nem
kételkedünk a párt szavában, mert akkor nagyon komoly bajba kerülnénk. Azok az
észak-koreaiak, akik nem hagyták el az országot, képtelenek kritikusan gondolkodni,
mert nincs összehasonlítási alapjuk – nem ismernek korábbi kormányzatokat, másféle
politikát, más társadalmakat a világban. Így hát mindenki mással együtt anyám is várta
2012 mitikus hajnalát.
– Omma, te mondtad, hogy az élet egyre rosszabb. Sosem lesz változás – mondtam. –
Hallgass rám. Rengeteg észak-koreai családdal találkoztam itt. Általában először csak
egy ember jön át, aztán ő áthozatja a család többi tagját is.
– Túl sok olyan ember kivégzését láttam, aki megpróbálta elhagyni az országot –
csattant fel. – Nem akarom, hogy Minho börtönbe kerüljön miattunk. És azt se
szeretném, ha főbe lőnének a hjeszani repülőtéren, és a testvéreimnek az első sorból
kellene nézniük.
– De Omma, itt annyival jobb az élet! Minden a tiéd lehet, amit csak kívánsz.
A kormány komoly összegekkel segíti a beilleszkedésünket.
– Azt mondtad, nem vagy boldog.
– Csak siránkoztam. – A kitartó ismételgetéssel kezdtem megtörni az ellenállását. –

Majdnem tizenkét éve nem láttalak. Beléptem a húszas éveimbe, lassan harminc
leszek, és egyszer sem találkoztunk. Szeretnék férjhez menni, gyerekeket szülni, de mi
értelme, ha sosem láthatsz minket? Ha most nem teszünk valamit, soha többé nem
találkozunk.
Hosszú csönd következett. Rájöttem, hogy anyám halkan sírdogál. Elviselhetetlen a
gondolat, hogy többé nem találkozhatunk, mondta.
A következő három-négy hétben tovább győzködtem.
– Gyere át másfél évre – kértem. – Ha nem tetszik, bármikor simán hazamehetsz.
Persze hazudtam, de valahogy meg kellett győznöm, úgyhogy azt gondoltam, a jó
szándék mentségemül szolgál. Együtt leszünk, és neki nem kell többé félnie semmitől.
Úgy éreztem, addig kell ütnöm a vasat, amíg meleg, anyám ugyanis már tudakozódni
kezdett, hogyan lehetne elintézni, hogy a nyilvántartásokba ne kerüljön be a távozása.
De azért még mindig ingadozott.
Aztán egy nagy port kavaró hjeszani esemény hatására elszánta magát. Városszerte
körözési hirdetmények jelentek meg a falakon egy közismert pártkáder, Szol Dzsongsik
képével. Ő volt a Szocialista Ifjúsági Szövetség tartományi titkára. A szóbeszéd szerint
disszidált. A hjeszaniakat meglepte az eset. Anyám arra gondolt: ha egy ilyen fejes is
elmegy, én miért ne tenném? A dolog a lehető legjobbkor jött.
A következő vasárnapon anyám maga hozta fel a témát.
– Eldöntöttem. Megyek. – Nem fogalmazott egyértelműen, mert félt, hogy a Bowibu
lehallgatja. Ideges volt. – Nem lesz baj?
Kis híján üvölteni kezdtem a boldogságtól.
– Úgy intézem, hogy ne lehessen semmi baj – mondtam, bár tudtam, hogy ilyen
ígéretet legfeljebb a kínai elnök tehetne.
– Az öcséd nem jön.
Ettől aztán leszálltam a felhők közül.
– De hát neki is jönnie kell! Együtt kell jönnötök! Túl veszélyes lenne neki, ha ott
maradna.
– Jól meglesz. Megvan a saját vállalkozása, és hamarosan összeházasodnak
Jundzsivel.
– Összeházasodnak?
Ezt most hallottam először. A vállalkozásáról már tudtam. Csempészett motorokkal
üzletelt – kínai Haocsüe meg Suangsi modellekkel, de néha drága japán
gyártmányokkal is. Nyaranta szétszerelte a motorokat, és tutajon vitte át őket a folyón.
Telente átmotorozott a jégen. A határőrök tíz százalékot kaptak a bevételből, és még
cigarettát, kínai sört vagy trópusi gyümölcsöket is adott nekik. Minho leleményes volt

és dörzsölt – a legkorábbi hjeszani emlékei az éhínség idejéből származtak, és ez
megkeményítette –, de hozzám hasonlóan makacs is. Ha egyszer belekezdett valamibe,
nemigen lehetett lebeszélni róla.
Végül is örülnöm kellett volna, hogy jól van. Anyám azt mondta, Jundzsi hihetetlenül
szép lány. Tizennyolc éves volt, amikor a megfigyelők, akik zenészeket és szép lányokat
kerestek Kim Dzsong Ilnek, elmentek az iskolájába, és úgy döntöttek, hogy beveszik a
Kedves Vezetőt szórakoztató csapatba. Az anyja azonban nem akarta, hogy elvigyék,
ezért azt hazudta, hogy a lánya nem egészséges.
Minho azt mondta, segít Ommának átjutni Kínába, de ő maga otthon marad. Jundzsi
anyja a Bowibunál dolgozik, ez majd megvédi. A családnak nyugodtan elárulhatjuk a
titkunkat.
Mit mondhattam volna erre? Minho nyilvánvalóan fülig szerelmes volt a lányba.
Tervezgetni kezdtem. Először is felvettem a kapcsolatot Kim tiszteletessel, egy
középkorú protestáns lelkésszel, akinek a szervezete minden szombaton tüntetett
Inszadongban, Szöul népszerű bevásárló negyedében az észak-koreaiak emberi jo​gaiért.
A lármás demonstrációk a mindennapi élet szerves részei Szöulban.
Valahányszor bementem a belvárosba, mindig láttam egy-egy magányos tüntetőt
valamelyik kormányzati épület előtt, kezében táblával, vagy munkásokat, akik a
fejpántjukra írták jelszavaikat, és öklüket a magasba emelve énekeltek. Először
meglepett a látvány – furcsálltam, hogy itt az emberek hangosan hirdethetik a
panaszaikat, és nem kell félniük attól, hogy letartóztatják, kivégzik őket.
Kim tiszteletes kínai kapcsolatai segítségével már több száz embernek segített
elmenekülni Észak-Koreából. A módszere az volt, hogy a disszidenseket egy délnyugatkínai
városon, Kunmingon keresztül átterelte a határon Vietnamba, ahol aztán
eljuthattak a dél-koreai nagykövetségre.
Kínán keresztül az út több mint 3200 kilométer, és egy hétig tart. Ráadásul olyan
veszélyes, hogy sokan halálos mérget visznek magukkal, hogy ha elkapják őket, ne
kelljen visszamenniük Észak-Koreába és szembenézniük a következményekkel. Inkább
öngyilkosok lesznek. Dél-Korea nem akarja veszélyeztetni Kínához fűződő jó viszonyát
azzal, hogy beengedi az észak-koreai menedékkérőket pekingi nagykövetségére és más
kínai vá​-rosokban található konzulátusaira, ezért összejátszik a kínai hatóságokkal a
menekültek távoltartása érdekében. Még ha be is jut valaki a nagykövetség kapuján,

hosszú várakozásra számíthat. Volt, aki hét évig várt, míg Kínától engedélyt kapott a
továbbutazásra.
Kim tiszteletest az utcán találtam, éppen a szokásos szombati tüntetés zajlott.
A földön ülő demonstrálók skandálását túlkiabálva elmondta, hogy anyámnak egyedül
kell átkelnie a Jalu folyón, de onnan már tovább tudja vezetni. Ez 4000 dollárba kerül.
A másik lehetőség az, hogy anyám egyedül elmegy Kunmingba, és onnan elviszik
Vietnamba a dél-koreai nagykövetségre. Így csak 2000 dollár az ár. Anyámat egy kínai
közvetítőre bízzák, akivel a tiszteletes intézi a dolgokat. Megköszöntem a felvilágosítást,
és felírtam a lelkész telefonszámát, de rossz érzésem támadt.
Közvetítők.
Egész este ezen rágódtam a lakásomban. Kim felhívott, és megkérdezte, mivel
töltöttem a napot. Válaszra nyitottam a számat, de aztán meggondoltam magam.
Úgysem értené. Azt mondaná, hogy ez őrülten veszélyes vállalkozás, és értetlenkedne,
miért nem törődöm bele a helyzetbe. Kim nem sokat tudott Észak-Koreáról, mint
ahogy a barátai sem. A legtöbben még gondolni sem akartak Észak-Koreára, nemhogy
beszélni róla. Elzárkóztak, valahányszor szóba hoztam a témát. Az északi ország olyan
volt, mint a padlásra bezárt, őrült nagybácsi. Jobb, ha nem beszélünk róla.
Azt reméltem, hogy Kim tiszteletes segítségével valahogy kikerülhetők a közvetítők,
de tudtam, hogy helyi szinten még a humanitárius szervezeteknek is gyanús alakokra
kell hagyatkozniuk. Ezek a közvetítők törvényt szegtek, és a pénz vágya hajtotta őket,
így hát nemigen voltak megbízható, kellemes figurák. Ha veszélyesre fordult a helyzet,
felszívódtak, mint a hajnali köd, az ügyfeleiket pedig sorsukra hagyták, akár a
rendőrség fogta el őket, akár ennél is rosszabb történt. Sosem bocsátottam volna meg
magamnak, ha anyám is így jár; ha visszaküldik Észak-Koreába. Megtárgyaltam a
kérdést Okhival, aztán úgy döntöttem, csak az út utolsó szakaszán veszek igénybe
közvetítőt – a Kínából való kijutásnál.
Elmegyek Csangpajba, és ott várom anyámat a folyóparton. Én magam fogom elvinni
Kínán keresztül Kunmingba.

42
KÍSÉRTETEK ÉS HARAPÓS KUTYÁK
Amikor megnyomtam a csengőt, ugyanúgy összerándultak az idegeim, mint régen.
Tizenhét évesen is itt álltam, ez előtt az ajtó előtt. Akkor kezdődött a kalandom.
Megborzongtam. Észak-Kínában sokkal hidegebb volt, mint Szöulban. Vastag, kapucnis
pulóver volt rajtam, farmer, sportcipő, és minden holmimat egy hátizsákba
gyömöszöltem. Közeledő lépteket hallottam, majd a biztonsági lánc csörgését.
– Te jó ég! – kiáltott fel a nagynéném, és tetőtől talpig végigmért. – Hogy
megváltoztál! Még kislány voltál, amikor utoljára láttalak.
Engem is meglepett, mennyire megváltozott. Vézna, hajlott hátú idős néni lett,
reumától dagadt ujjakkal. Rögtön az jutott eszembe, vajon anyám is ennyire
megöregedett-e.
A nagynéném behívott. Körbevezetett a lakásban, amelyet időközben felújítottak.
A gitár még mindig ott volt a régi szobámban. A nagybátyám üzleti útra ment, mondta
a néném.
Az adósságomat már rég visszafizettem, és azóta is tartottuk a kapcsolatot. Csak
remélni tudtam, hogy az idő már begyógyította a sebet, amelyet akkor ütöttem, amikor
elszöktem a Gunszuval kötendő házasság elől. Megtudtam, hogy Gunszu időközben
megnősült, és örültem neki. Ezzel feloldozott a fogadalmam alól, hogy sosem megyek
férjhez. Eltűnődtem, vajon megajándékozta-e félelmetes anyját a hőn vágyott
unokákkal, de nem mertem rákérdezni.
A nagynéném kedvesen fogadott. Látszott rajta, hogy ha nem is felejtette el, amit
tettem, mindent megbocsátott. Ez nagy megkönnyebbüléssel töltött el, mert megint
szükségem volt a segítségére. Nem is akármilyen szívességet kellett kérnem tőle.
– A személyi igazolványomat? – kérdezett vissza döbbenten.
Lesütöttem a szemem.
– Két hét múlva visszaküldöm postán.
Ahhoz, hogy megvalósítsam a tervem, kölcsön kellett kérnem egy hiteles kínai
személyit, amit anyám használhat. Amikor ezt elmagyaráztam, a nagynéném elnevette
magát. Hálás voltam a nevetéséért.

– Hát… azt hiszem, nincs akadálya.
Mindent percre pontosan megszerveztem, úgyhogy nem időzhettem sokáig a
nagynénémnél. Miután átvettem az igazolványát, bocsánatkérően bejelentettem, hogy
azonnal mennem kell. Ő a fejét csóválta, adott nekem ötszáz jüant (kb. 21 ezer forintot),
és sok szerencsét kívánt. Egy óra múlva már a Csangpajba tartó éjszakai buszon ültem.
A nagynéném személyijét gondosan elraktam a tárcámba. Annyi pénz volt nálam,
amennyi elegendő volt a közvetítő díjára, ételre, szállásra és utazásra. Ez még a
sanghaji megtakarításaim maradéka volt. Ebből éltem, meg a havi 350.000 von (kb. 90
ezer forint) segélyből, amit a dél-koreai államtól kaptam.
2009. szeptember végén jártunk. Ha minden jól megy, két hét múlva már ismét
Szöulban leszek, anyám pedig – és erre a gondolatra megborzongtam az izgalomtól és
az aggodalomtól –, az én drága Ommám biztonságban várja a Ho Si Minh város délkoreai
nagykövetségén, hogy menekültstátust kapjon. Ez azt jelenti, hogy még lesz
időm részt venni a felvételi vizsgákon azokon az egyetemeken, amelyek elfogadták a
jelentkezésemet a következő, 2010 tavaszán kezdődő tanévre.
Pak úr, a rendőr figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos.
– Senkinek se árulja el, hogy disszidens!
Előfordult, hogy a kínai rendőrség átadta a Bowibunak a disszidenseket, még akkor is,
ha érvényes dél-koreai útlevéllel utaztak. Így hát amint átestem az útlevélvizsgálaton
Senjangban, eldugtam a dél-koreai útlevelemet, és elővettem a régi kínai személyi
igazolványomat. Azzal nagyobb biztonságban éreztem magam.
Hajnali háromkor értem Csangpajba. Bejelentkeztem egy kétcsillagos szállodába,
hogy megtegyem az előkészületeket. Úgy terveztem, hogy ha Minho áthozta anyámat,
pár napot hármasban töltünk, mielőtt az öcsém visszamenne Hjeszanba. Hoztam
néhány nadrágot Minhónak, anyámnak meg színes, jó minőségű ruhákat, hogy
mindkettőjüket kínainak nézzék. Az Észak-Koreában készült ruháit ki kell majd dobnia.
Számos szállodába elmentem a városban, hogy a legbiztonságosabbat válasszam ki.
Végül a Csangpaj Pinkuan mellett döntöttem, mert ennek volt a legtágasabb
előcsarnoka. Itt nem kell közvetlenül a recepciós pult előtt elhaladnunk, valahányszor
bejövünk vagy kimegyünk. Ráadásul ez volt a legdrágább szálloda a városban. A kínai
rendőrségnek vagy a Bowibunak nyilván eszébe se jutna, hogy pont itt keressen egy
szökött észak-koreait. Másnap bejelentkeztem, olyan szobát vettem ki, ahol két
franciaágy volt.
Minho megerősítette, hogy minden a terv szerint halad: másnap este hét és nyolc
között jönnek át anyámmal. Megmondta, a folyó melyik pontján kelnek át. Ismertem
azt a helyet, a kínai oldalon egy romos ház állt ott.

Anyám okosan készítette elő az utazását. Ha azt teszi, amit a legtöbb, szökésre
készülő család szokott – otthagy csapot-papot és eltűnik –, a hatóságok rászállnak
Minhóra. De azt is tudta, hogy ha eladja a házat, a hatóságok tudni akarják, hová ment.
Akár így, akár úgy, az lesz a vége, hogy kihallgatják Minhót. Ezt elkerülendő, anyám
eladta a házat, és bejelentette a városi hatóságnál, hogy Hamhungba költözik. De
ahelyett, hogy bejelentkezett volna Hamhungba, lefizetett egy kórházi orvost, hogy
állítsa ki a halotti bizonyítványát és a temetési dokumentumait. Ha a Bowibu nyomozni
kezdene, az lesz a látszat, hogy Hamhungba tartva meghalt útközben.
Másnap este negyed hétkor készülődni kezdtem. Féltem, mégis valami furcsa
felajzottság lett úrrá rajtam, kiélesedtek az érzékeim, a testem tele volt ideges
energiával. Lenémítottam a telefonomat, tetőtől talpig feketébe öltöztem, fogtam a
táskát, amelyben az anyámnak szánt új ruhák voltak, és nyugodtan, szándékosan
feltűnően átsétáltam a szálloda előcsarnokán. Odakint leintettem egy taxit, és azt
mondtam a sofőrnek, vigyen a város szélére, nagyjából 200 méterre a folyótól. Ott volt
az a bizonyos romos ház, egy alacsony épületekből álló utca végén, a fák között.
Lekuporodtam egy régi kerítés mögé, és vártam. A hely hideg volt és nedves, a
levegőben rothadó levelek és állati ürülék szaga terjengett. Amikor átkukucskáltam a
kerítés fölött, láttam, ahogy a túlparton járkálnak az észak-koreai határőrök. Úgy
éreztem, jómagam láthatatlan vagyok a fák árnyékában.
A naplemente baljós, sötétvörös és sárga csíkokat festett az égre. A folyó túloldalán
Hjeszan élettelennek tűnt, olyan volt, mint egy sziklába faragott város, vagy egy
zegzugos temető. A kísértetek és a harapós kutyák városa. Semmi honvágy nem volt
bennem. Csak dac. Nem hagyom, hogy elvegyétek tőlem az anyámat.
Jeges fuvallat támadt, felkavarta a leveleket, felborzolta a folyó vizét. Ha nem fűtött
volna annyira az izgalom és az idegesség, valami melegebb helyet kerestem volna a
várakozáshoz. Túl hideg volt ahhoz, hogy mozdulatlanul álljon az ember.
Most már nem tart soká. Mindjárt viszontlátom az én Ommámat. Alig tudtam elhinni,
hogy ez valóság.
Minho azt mondta, átvezeti anyámat a derékig érő vízen, aztán segít neki felmászni
az egyik létrán a kínai oldalon. Nyilván jéghideg a víz.
Egy órán keresztül percenként néztem meg a telefonomat.
Már nyolc óra volt, és még mindig nem jelentkeztek. Egy éjszakai madár éles

kiáltásától összerezzentem.
Negyedóra múlva leszállt az éj, mint egy hamufelhő. A túlparton semmit sem láttam.
Hjeszanban nem volt áram.
Már teljesen átfagyott kezem-lábam. Percről percre csökkent a hőmérséklet. Nem
tudtam, a hidegtől vacog-e a fogam vagy a pániktól. Hol vannak már?
Újabb óra telt el.
Aztán valaki felkiáltott a sötétben:
– Ja!
A szívem vadul kalapálni kezdett. Az észak-koreai parton fénysugár táncolt a
földúton. Két határőr üdvözölte a másik járőr két tagját. Kétpercenként tűntek fel. Nem
emlékeztem, hogy régen is ilyen sűrűn járőröztek volna. Alig ötven méterre voltak
tőlem, minden szavukat hallottam.
Az egyik járőrnek kutyája is volt. Az eb felém fordult, és csaholni kezdett, aztán
tucatnyi másik kutya csatlakozott hozzá. Eszembe jutott egy mélyre süllyedt emlék:
amikor egyik reggel vért láttam a folyó jegén. Valakinek nem sikerült a menekülés.
A fülemre szorítottam a kezem. Bárcsak abbahagynák az ugatást…
Ekkor rezegni kezdett a telefonom.
– Van egy kis gondunk – hadarta Minho feszült hangon.

43
MEGOLDHATATLAN DILEMMA
Minho sietve elmagyarázta, mi történt. Éppen át akartak jönni, de egyenesen
belefutottak egy határőrbe. Szerencsére azok egyike volt, akik üzleteltek Minhóval.
A határőr azt mondta nekik, általános készültség van, mert egy magas rangú phenjani
család is éppen ma éjszaka kísérelte meg a szökést. Ezért a szokásosnál több határőr
van a folyóparton, és Bowibu-ügynököket is kivezéreltek. Az egész területet lezárták.
A határőr megkérte Minhót, hogy maradjon ott vele, amíg őrködik. Anyám ekkor
elköszönt, és otthagyta őket.
Minho azt mondta, kora hajnalban újra próbálkoznak.
Visszamentem Csangpajba. Ekkor már éjfél volt. Kihalt volt a város, féltem egyedül a
sötétben. Túl ideges voltam ahhoz, hogy aludni tudjak, így hát beültem egy éjszaka is
nyitva tartó büfébe. Rendeltem egy adag szójaragut, és átgondoltam azt, amit Minho
mondott. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Pont a legalkalmatlanabb estét választottam
arra, hogy áthozzam anyámat. Máris szörnyen rossz irányba mennek a dolgok.
Nyugalmat erőltettem magamra, próbáltam higgadtan gondolkodni. Még pár óra, és
minden rendben lesz. Nem bírtam megenni a ragut. Visszamentem a szállodába, és
megpróbáltam ruhástul szunyókálni egy kicsit.
Nyilván elbóbiskoltam, mert egyszer csak arra ébredtem, hogy a fejem mellé tett
telefon rezegni kezd.
– Hatkor ott leszünk – mondta Minho. Kiugrottam az ágyból. Pár perc múlva, amikor
éppen egy taxiban ültem, újra hívott. – Átjöttünk. A romos házban vagyunk.
Elöntött a boldogság. Tizenegy éve, kilenc hónapja és kilenc napja nem láttam az én
drága anyámat. Most pedig csak néhány perc választ el tőle. Megkértem a sofőrt, hogy
várjon meg, aztán gyalog indultam a hepehupás földúton a folyópart felé.
Keleten az ég halvány zöldeskékre színeződött. Aztán úgy ötven méterrel előrébb, a
romos ház mellett két alak korvonalait pillantottam meg. Összegörnyedve közeledtek
felém.
Az én Ommám! Feszült, öreg arcot láttam a gyér fényben, mereven mozgó testet.
Minho mögötte lépkedett, karjával oltalmazón átfogta a derekát.

Eléjük rohantam, de nem volt időnk örvendezésre.
– Mennünk kell – mondtam.
A folyó és a város között bárki megláthatott minket. Napfelkelte után a kínai
határőrök megkezdik a járőrözést. A taxisofőr is kiszállhatott a kocsijából, figyelhet,
feljelenthet minket.
Előhúztam a ruhákat, amiket nekik hoztam.
– Ezeket vegyétek fel! Húzzátok rá a ruhátokra! Siessetek!
Miután felöltöztek, a taxi felé vezettem őket.
– Viselkedjetek természetesen, de ne szóljatok egy szót sem. A sofőr azt gondolja
majd, hogy idevalósiak vagytok.
Beszálltunk a taxiba. Mivel tartottam attól, hogy a sofőr esetleg feljelent minket, egy
másik szálloda nevét mondtam be. Csöndben ültük végig a tízperces utat. Aztán
kifizettem a fuvart. Nem volt szokás borravalót adni, de nem kértem el a visszajárót.
Kiszálltunk, majd miután a taxi elhajtott, elsétáltunk a Csangpaj Pinkuanba. Olyan
korán volt, hogy senkivel sem találkoztunk. Az előcsarnok üres volt, a recepciós éppen
telefonált. Anyámat meg az öcsémet lifttel felküldtem a szobába, én pedig odamentem
a pulthoz.
– Helló! – mondtam könnyedén. – A hölgy velem van. Majd lehozom az igazolványát,
amikor lejövünk reggelizni. A férfi nem marad itt, hamarosan távozik.
– Rendben – mondta a nő, és elnyomott egy ásítást.
Bezártam magam mögött a szállodai szoba ajtaját. Egy darabig csak néztük egymást. Fél
emberöltő telt el azóta, hogy utoljára hármasban voltunk. Egyikünk sem tudott
megszólalni. Aztán anyám egyszer csak zokogni kezdett, így tört ki belőle a feszültség.
Átöleltem. Összeszorult a torkom. Soha nem éreztem még egyszerre ilyen örömöt és
fájdalmat. Anyám csillapíthatatlanul zokogott. A mögötte álló Minho arcán végtelen
szomorúság tükröződött. Hosszú éveken át osztozott anyám fájdalmában. Most pedig
hamarosan búcsút vesz tőle, és valószínűleg sosem találkoznak többé. Hátrább léptünk,
hogy jobban megnézzük egymás arcát, az idő rombolását. Anyám védtelennek,
gyengének tűnt. Az emlékezetemben úgy élt az arca, ahogy azon az utolsó estén láttam.
Akkor negyvenkét éves volt, és annyi energia volt benne, hogy alig bírt nyugton
maradni. Mostanra ötvennégy éves lett, de sokkal öregebbnek látszott. Jóval soványabb
volt, mint ahogy emlékeztem rá, a szája körül mély ráncok húzódtak.

Mindketten megváltoztak. Minho széles vállú, izmos karú felnőtt férfi lett. Nyolc év
telt el az óta a rövid találkozás óta An úr házában, amelyet a banda érkezése szakított
félbe. Minho visszafojtotta az érzéseit, akárcsak apánk, de anyám fájdalmát látva
könnyek gyűltek a szemébe. Anyám remegő kézzel érintette meg az arcomat, aztán a
saját arcát, majd megint az enyémet.
– Omma – mondtam. Látta a szememben az aggodalmat.
– Az utóbbi tizenkét órában tizenkét évet öregedtem – jelentette ki.
Elnevettem magam, és megint átöleltem. Anyám mindig szeretett gúnyolódni a saját
külsején. Ahogy magamhoz szorítottam, hirtelen eszembe jutott, hogy a ruha, amiben
átjött, átázott a jeges vízben.
Egy jó meleg zuhany után mindketten nyugodtabbnak tűntek, nekem viszont
visszatért a szorongásom. Nem vagyunk biztonságban. Vigyáznom kell, egy pillanatra
sem veszíthetem el az éberségemet. A terv legveszedelmesebb része még hátravan.
– Mi ez a sok pattanás rajtad? – kérdezte anyám, mintha újra tizenhét éves lennék. Az
előkészületek okozta stressz eléggé megviselte az arcbőrömet. – Ha tudtam volna,
hozok neked egy kis bingdut.
Vagyis kristályos metamfetamint.
– Nem hiszem, hogy az jó lenne, Omma.
– Nagyon jót tesz a bőrnek. Összekevered vízzel, megmosod vele az arcod, és
pillanatok alatt kitisztul a bőröd.
– Én akkor használom, ha éjszaka vezetek – szólt közbe Minho.
Nem lett volna értelme ezt most megvitatni velük. Két különálló világ ütközött össze
a szállodai szobában. Minho felvette az új farmert és felsőt, amit hoztam neki. Jól festett
benne a kisöcsém. Nem akartam arra gondolni, hogy mindjárt el kell válnunk
egymástól.
Egyikünk sem feküdt le aznap éjjel, de nem voltunk álmosak. Megkértem őket, hogy
meséljék el, hogyan zajlott az átkelés. Miután a folyóparton összefutottak a határőrrel,
anyám elment egy barátnője közeli házába, ott várakozott. Minho eltöltött a határőr
társaságában pár órát, majd visszament Jundzsiékhoz, mert már ott lakott a lánnyal és
a szüleivel. Folytak az esküvői előkészületek, de a házasságkötés napját még nem
jelölték ki.
– Együtt kellett volna maradnotok – néztem rájuk.

– Jundzsinak nem volt szabad megtudnia, hogy segítek Ommának a szökésben –
magyarázta Minho. Ez végzetes következményekkel járhatna, ha egyszer véletlenül
megromlana a kapcsolatuk. – Ha még tegnap este sikerült volna átjutnunk, egyszerűen
felhívtam volna, és azt mondom, üzleti úton vagyok, egy-két nap múlva otthon leszek.
De amikor hajnalban eljöttem, még aludt. Hagytam neki egy cédulát.
Két határőr járőrözött, amikor kora hajnalban anyámmal visszatértek a folyópartra.
Megkérdezték tőle, ki ez a nő. Erre ő azt felelte, egy ügyfele, akinek találkozója van
valakivel Kínában, de hamarosan visszajön.
– Azt mondtam nekik, sok pénzt kaptam tőle azért, hogy átvigyem, és visszafelé jövet
nekik is adok belőle. – Minho elhallgatott, aggodalmat láttam a tekintetében. – Fura
volt, hogy mialatt beszélgettünk, újabb őrök jelentek meg. Azért jöttek, hogy felváltsák
a távolabb őrködő társaikat. A végén már kilencen voltak. Páran arról győzködtek,
hogy ne vigyem át ezt a nőt. Bennem megbíztak, de őróla nem tudták, kicsoda. Hagyd
itt, mondták. A hosszas vita miatt késtünk.
Várnia kellett volna, míg elmennek, mondtam neki.
– Kezdett világosodni, és nem akartam belefutni a kínai határőrökbe a túlparton.
Különben is, a srácok mind ismernek. Nincs semmi gond. Egyszerűen csak
elköszöntem, és átjöttünk.
A kilenc határőr mind végignézte, amint kézen fogja anyámat, és belegázol vele a
derékig érő vízbe.
Annyira ironikus volt a helyzet, hogy kitört belőlem a nevetés, és nem bírtam
abbahagyni. Ha valaki szökni próbált, a határátlépés a legveszélyesebb pillanat.
Anyámat meg az öcsémet pedig egy egész szakaszra való határőr búcsúztatta.
A következő pillanatban már mindhármunknak potyogtak a könnyei a nevetéstől.
Amikor reggel lementünk a lifttel, figyelmeztettem anyámat és Minhót, hogy ne
beszéljenek túl hangosan a reggelinél. Én majd időnként mondok nekik valamit
mandarin nyelven. Ettől eltekintve csöndben kell lennünk, nem szabad magunkra
vonnunk a figyelmet azzal, hogy koreaiul beszélünk. Aggasztott, hogy Minho túl
feltűnő. Ő volt a legfiatalabb vendég a szállodában. A többiek mind középkorúak vagy
idősek voltak.
Reggeli után kimerészkedtünk, de ekkor is ügyeltünk rá, hogy a lehető legritkábban
szólaljunk meg. Bár Csangpajban sokaknak a koreai az anyanyelve, az erős észak-

koreai akcentus gyanús lehet. Vásárolni mentünk a piacra, hogy megmutassam nekik,
milyen árubőség van. Aztán elvittem őket ebédelni egy drága koreai étterembe. Megint
csak úgy okoskodtam, hogy ez az utolsó hely, ahol szökött észak-koreaiakat
keresnének. De az is közrejátszott, hogy kényeztetni akartam anyámékat. Tudtam,
hogy Minho hamarosan elhagy minket, és azt akartam, hogy szép emlékeink
maradjanak az utolsó együtt töltött napunkról.
A szállodai szobába visszaérve Minho bekapcsolta a telefonját. Azonnal megszólalt.
Jundzsi hívta.
Úgy ordított, hogy anyám meg én minden szavát hallottuk.
– Hol vagy? Milyen kurvával mentél el?
– Micsoda?
– Nem tudod, mi történt?
– Nyugodj meg. Mi a baj?
– Itt kész őrültek háza van. Az őrség parancsnoka, aki átengedett, idejött hozzánk.
Pánikba esett.
– Miért?
– Valaki tájékoztatta a felettesét, hogy egy nővel mentél át. A parancsnok azt mondja,
ha most rögtön visszajössz vele, nem esik bántódásod. De ha egyedül jössz vissza, nagy
bajba kerülsz. És ő is, amiért átengedett. Embercsempészettel fognak vádolni. – Minho
szeme tágra nyílt a hitetlenkedéstől. – A határőr itt van nálunk, könyörög, hogy
beszéljelek rá, gyere vissza azonnal. És ki az a szemét nő, akivel átmentél?
– A rokonait látogatja meg – kerülte ki a választ Minho.
– És akkor miért nem jöttél vissza, miután átvitted?
– Sokat fizet ezért.
– Van pénzünk. Miért vállalsz ilyen kockázatot azért a kurváért?
– Ne mondj ilyet.
– Hozd vissza! – visította a lány.
– Majd visszahívlak.
Minho letette a telefont, és leroskadt az ágyra, a kezébe temette az arcát.
Anyám meg én mindent hallottunk.
Minho megoldhatatlan dilemma elé került, élete legszörnyűbb döntését kellett
meghoznia. Vissza kellett mennie, de anyámat is vinnie kellett volna – máskülönben
kifaggatják, mit keresett Kínában. Erre pedig csak azt felelhette volna, hogy velem
találkozott. Ha egyedül tér haza, embercsempészettel vádolják, és kihallgatják.
A Bowibu megtöri, hamar kihúzzák belőle az igazságot – hogy az anyjának segített
disszidálni. Ekkor pedig büntetőtáborba kerül, ahonnan nincs visszatérés. Vége az

életének.
Odamentem az ablakhoz, és az üveghez szorítottam a homlokomat. Sok nehézségre
számítottam, de ilyen bonyodalmat el se tudtam képzelni. Hosszú percekig szótlanul a
gondolatainkba merültünk.
Én törtem meg a csöndet.
– Minho, ha visszamész, szörnyű bajba kerülsz – kezdtem lassan, tagoltan.
Minho olyan volt, mint egy viaszbábu. Anyám nem szólt.
– Ha mindketten visszamentek, az még rosszabb. Omma nem mehet vissza veled. Két
lehetőségünk maradt. Reménykedhetünk, hogy a kapcsolataid a határőrségnél
kihúznak ebből a… – Hozzá beszéltem, de mintha nem is hallott volna. – A másik
lehetőség az, hogy… nem mész vissza.
A szavaim ott visszhangoztak a szobában.
– A határőr barátodnak vége. Nagyon sajnálom őt. De mi vagyunk a családod. Minho,
nem mehetsz vissza. Egyszerűen lehetetlen. Szörnyű veszélyes lenne. Velünk kell
jönnöd. Nem így terveztem, de majd megoldom valahogyan.
Tudtam, hogy igazából nincs más választása, de átengedtem neki a döntés jogát.
Mindkét lehetőség nagy kockázatokat rejtett. Minhónak illegális menekültként kell
majd átutaznia Kínán. Ráadásul csak annyi pénzem volt, amennyi anyámnak meg a
közvetítőnek kellett, az öcsémmel nem számoltam. Nemigen hittem benne, hogy
sikerrel járunk. De ha tényleg vissza akar menni, hogy bátran szembenézzen a
helyzettel, és némi kenőpénz segítségével kikeveredjen belőle, az legyen az ő döntése.
Minho sokkos állapotban volt.
– Nem mehetek vissza – suttogta. – Ezt mindannyian tudjuk.
Megfogtam mindkettőjük kezét.
– Akkor együtt megyünk tovább. Majd csak elboldogulunk valahogy.
Megszólalt Minho telefonja. Megint Jundzsi volt az.
– Már elindultál? – kérdezte.
– Szükségem van még egy napra – felelte halkan Minho.
Próbált időt nyerni, hogy azalatt kitalálja, mit mondjon a lánynak. Jundzsi szülei
kedvelték őt, és jó összeköttetéseik voltak. De ha azt gondolják, hogy megszökött az
esküvő elől, az is hatalmukban áll, hogy megállítsák, mielőtt túl messzire jutna.
A Bowibu keze Kínába is elér.
– Vissza kell jönnöd – zokogta a lány. Bizonyára megérezte, hogy Minho nem megy
vissza.

Reggel úgy döntöttünk, hogy a lehető leghamarabb elhagyjuk Csangpajt. Minho
rettegve kapcsolta be a telefonját. Pár másodperc múlva már meg is csörrent a
készülék. Megint Jundzsi hívta. Most nyugodtabb volt. Azt mondta, érzi, hogy Minho
nem akar visszamenni. A szülei is ott voltak vele.
– Csak annyit mondj meg… az a nő, akivel elmentél. Tényleg idegen? Vagy az anyád?
Mondd meg az igazat!
– Az anyám – ismerte el Minho. – A nővérem eljött érte. Ezért jöttünk át.
Jundzsi szülei rájöttek, hogy nyilván ez a helyzet. A lány megint elsírta magát.
– Minho, kérlek, gyere vissza! – könyörgött. – Hagytál nekem egy cédulát, de egész
végig tudtad, hogy örökre elmész. Miért nem ébresztettél fel, hogy legalább elbúcsúzz
tőlem?
Anyám a szája elé kapta a kezét. Majd’ meghasadt a szíve a fájdalomtól.
Minho szája megremegett.
– Kérlek, higgy nekem! Vissza akartam menni. Még most is szeretnék. De Ommát
nem vihetem vissza. Egyedül meg hogyan menjek ezek után? Nézd meg a pénzt a
fiókban, mind ott van. Ha örökre akartam volna elmenni, szerinted otthagyom?
– Hiszek neked – mondta a lány. – Csak gyere vissza!
– Minho – szólt bele a telefonba ekkor egy szigorú férfihang. Jundzsi apja. – Kérlek,
azonnal gyere haza. Könyörgök neked, Jundzsi kedvéért.
Minho nem válaszolt. Zihálva szedte a levegőt. Az arckifejezése ismerős volt: kicsi
korában is ilyen képet vágott, amikor valami rossz dolog történt vele. Kivettem a
kezéből a telefont.
– Minho nővére vagyok – mutatkoztam be. Hallottam, hogy hidegen cseng a hangom.
– Mi is azt szeretnénk, ha visszamenne; ő is azt szeretné. Bármit tesz is most, veszélybe
kerül. De kérem, értsék meg, hogy jelenleg a hazatérés a veszedelmesebb megoldás.
– Tudom, hogy ez komoly probléma – mondta a férfi –, de mindent megteszünk, ami
tőlünk telik, hogy elrendezzük a dolgot, kerül, amibe kerül.
– Helyes. Köszönöm. Mi is gondolkozunk a megoldáson – mondtam. – Beszéljünk újra
holnap.
Hallottam, hogy a háttérben Jundzsi szinte hisztérikusan zokog. Letettem a telefont.
Nyilvánvaló volt, hogy igazi katasztrófa történt. A két fiatal szerelmes egymásba.
Kikapcsoltam a telefont, majd váratlanul belőlem is kitört a sírás. Teljesen

kimerültem. Anyámra pillantottam, aki némán ült egész idő alatt. Sejtettem, hogy
mélységes bűntudat gyötri. Mindig is ő volt a biztos pont az életünkben, mindig meg
tudott oldani bármilyen problémát, ki tudott mászni minden nehéz helyzetből. Most
pedig csak tehetetlenül nézte, ahogy a gyerekei küzdenek a viharral, amely alig egy
nappal azután csapott le ránk, hogy újra átölelhettük egymást.
– Megyek, letusolok – jelentette be Minho.
Anyám csodálkozó pillantást vetett rám. Az öcsém magára zárta a fürdőszoba ajtaját.
Hallottuk, hogy megengedi a csapokat és lehúzza a vécét. Aztán a zuhanyból is folyni
kezdett a víz. Anyámmal összenéztünk, aztán lesütöttük a szemünket. Szörnyű volt
hallgatni Minho zokogását. Nem maradt semmije, csak a teste meg a ruha, ami rajta
volt. Az anyja meg a nővére nem tudnak segíteni. Hiába mondana bármit is.
Pár perc múlva kijött. Fel volt öltözve, törölközővel dörzsölte a haját. Úgy tettünk,
mintha semmit se hallottunk volna. Minho időközben összeszedte magát
valamennyire.
– Nos, nuna, mi a terved? – kérdezte. A telefonban gyakran használta ezt a
kedveskedő „nővérkém” megszólítást, de jól esett személyesen is hallani tőle.
– Egy órán belül elhagyjuk ezt a várost.

44
UTAZÁS AZ ÉJSZAKÁBA
Minhót anyámmal együtt a hotelszobában hagytam, amíg elmentem a
buszpályaudvarra jegyet venni. A városi forgatagban pattanásig feszültek az idegeim,
minden szembejövőről azt képzeltem, hogy mindjárt előkapja a telefonját, és hívja a
Bowibut. Aztán a pályaudvaron rájöttem, mi zavar ennyire: mindenfelé rendőrök
voltak, sötétkék vagy olajzöld egyen​ruhában. Mi folyik itt?
Amikor a jegyet kértem, a pult mögött ülő nő kinyújtotta a kezét:
– A személyijét kérem, és a többi utasét is.
Ez meglepett.
– Miért kell a személyi?
– Nemzeti ünnep van – felelte unottan –, ha nem vette volna észre.
Ez megmagyarázta a rendőrök jelenlétét. Október 1-je volt. És nem is akármilyen
nemzeti ünnep. 2009-ben jártunk, ekkor volt a Kínai Népköztársaság alapításának
hatvanadik évfordulója. Ezen a napon amúgy is mindig fokozott éberséggel ügyeltek a
rendfenntartók, nehogy valaki megzavarja az ünnepségeket. A hatvanadik
évfordulónak azonban olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy a legszigorúbb
biztonsági intézkedéseket léptették életbe.
Hitetlenkedve pillantottam körbe. Nem elég, hogy a lehető legrosszabb éjszakát
választottam anyám átkeléséhez, sikerült az évtized legalkalmatlanabb napját
kiválasztanom az utazáshoz.
– Minho, nem tudnád kölcsönkérni valakitől a személyijét Csangpajban? Mindegy,
kiét.
Minho azt mondta, megkérdezi néhány üzleti partnerét.
Az első férfi egy motorboltot vezetett. Amikor meglátott minket, kijött a bolt elé,
olajfoltos trikójába törölte a kezét.
– Hát te mit keresel itt? Ki ez a nő? – kérdezte köszönés helyett. Nem volt kövér, de
olyan görnyedt volt a tartása, hogy a pocakja a nadrágszíjára lógott.
Minho azt mondta, a családjának vásárol ajándékokat a két nap múlva kezdődő
cshuszokra, a koreai szüreti ünnepre. Úgy mutatott be, mint senjangi unokatestvérét.

Ő is szeretne elmenni Senjangba, magyarázta, de ehhez pár napra szereznie kellene
kölcsönbe egy személyi igazolványt.
– És ha odaadom a személyimet, te meg bajba kerülsz, akkor mit csinálok?
Minho előzőleg úgy jellemezte ezt az ismerősét, hogy rendes ember, de ha
szabályszegésről van szó, nagyon gyáva.
– Bejelented, hogy ellopták – mondta erre.
A férfi felfújta az arcát, és lassan ingatta a fejét.
Minho második ismerőse motoralkatrészekkel kereskedett. Barátságos ember volt,
szakállába ősz foltok vegyültek. Elvittük ebédelni, és előadtuk neki az előbbi történetet.
Még azt is felajánlottam, hogy fizetek neki ezer jüant (kb. 42 ezer forintot), és egy héten
belül visszaküldjük az igazolványát.
– És ha elkapnak titeket? – kérdezte, miközben cigarettára gyújtott.
– Akkor azt mondod, hogy elvesztetted a személyidet, és újat kérsz.
Ideges nevetéssel fújta ki a füstöt.
– Tele van a város zsarukkal. Mindenkit ellenőriznek.
Láttam, hogy nincs ínyére a dolog. De nem mondott nemet, csak azt kérte, adjunk
egy napot, még átgondolja.
Vártunk, mi mást tehettünk volna? Elmentem An asszonyhoz, hátha ő tud segíteni.
A ház ablakai be voltak deszkázva. A szomszédja azt mondta, elköltözött.
Kifogytunk az ötletekből. Csak a második ismerősre számíthattunk. Addig is újabb
éjszakát kellett eltöltenünk a drága szállodában.
Már megint olyan szorult helyzetbe kerültem, amikor nem láttam más megoldást,
mint hogy lehunyt szemmel fohászkodjak az őseimhez, kétségbeesetten kérjem a
segítségüket. De már nem bíztam a csodában. Reménytelennek tűnt a helyzetünk.
Másnap éppen reggeliztünk, amikor telefonált az alkatrész-kereskedő.
– Rohadtul félek ettől az egésztől, de Minho segítségével sok pénzt kerestem.
Tartozom neki ennyivel.
Amikor azonban átadta a személyit, kiderült, hogy harmincnyolc éves. Minho
mindössze huszonkét éves volt, és egyáltalán nem hasonlított rá. De mindegy, a lényeg,
hogy egy férfi van a képen. Úgy gondoltam, a rendőrök úgyis csak ezt nézik. Másféle
igazolvány volt, mint az enyém – kétnyelvű, kínai és koreai. Ilyet még sosem láttam
addig.

Az alkatrész-kereskedő azt mondta, a rendőrség nagyszabású országos tisztogató
kampányt indított a hatvanadik évforduló előtt. Az utazókat mindenfelé
ellenőrzőpontok és útzárak várták. Okosabb lett volna várni még két hetet, míg
megnyugszik a helyzet, de nem volt elég pénzem. Mindenképpen tovább kellett
mennünk. Nem akartam megijeszteni anyámat és Minhót. Azzal biztattam őket, hogy
hiszek a jó szerencsénkben. Ha a szerencse mellénk áll, semmi bajunk nem eshet. Ha
elpártol tőlünk, akkor pedig úgysem tehetünk semmit.
A buszpályaudvaron vettem három 160 jüanos (kb. 7 ezer forint) jegyet a másnap
délután kettőkor induló buszra. A kétszintes járműben minden sorban három ágy volt
egymás mellett, keskeny folyosóval elválasztva. A felső szint leghátsó sorát foglaltam
le. Abban reménykedtem, hogy ha megállítják a buszt, és a rendőrök végigmennek és
elkérik az igazolványokat, hátul úgysem látnak minket rendesen, és nem is nézik meg
olyan alaposan az iratainkat.
A busz pontosan indult. Megkezdődött a nagy utazás. Görcsbe rándult a gyomrom. De
azért bizakodás töltött el. Azzal, hogy sikerült igazolványt szereznünk Minhónak, úgy
éreztem, mellénk állt a szerencse. Délnyugati irányban hagytuk el a várost, a Jalu folyó
mentén. Az út első szakasza a dombok közt kanyargó utakon Senjangig mintegy 400
kilométeres volt, és tizenkét órán át tartott.
Az ablakhoz nyomtam a fényképezőgépemet. Előző nap készítettem pár fotót
Hjeszanról. Tudtam, hogy valószínűleg most látom utoljára a várost, amely éppen
elsuhan mellettünk. Mélabúsan néztem a régi folyóparti házunk körül magasodó fehér
falat. Eszembe jutottak az éhínség előtti, szép tavaszi napok, amikor apánkkal
kavicsokat dobáltunk a vízre, és a folyón túli világ hatalmasnak és titokzatosnak tűnt.
A busz elhaladt a Barátság híd végében álló őrbódék mellett. Készítettem még pár
fényképet. Aztán indulás után alig öt perccel a busz lelassított, majd megállt.
Kihajoltunk az ágyak közti folyosóra, hogy lássuk, mi történik. A hidraulikus ajtó
hangos szisszenéssel kinyílt. Zöld egyenruhás katona szállt fel, vállán automata
puskával.
Meghűlt bennem a vér.
Kinéztem a Minho ágya fölötti ablakon. A Népi Fegyveres Rendőrség emberei
gyülekeztek egy ideiglenes ellenőrzőpont körül. Előttük az út mindkét oldalán dzsipek
parkoltak.
A katona elindult az ágyak között. Nem kérte el az igazolványokat, csak az utasok
arcát fürkészte. De miért? Az idegesség jeleit kutatja? Vagy keres valakit? Csak ekkor
jöttem rá, hogy az egész buszban Minho az egyetlen férfi utas. És ráadásul nem is néz ki
kínainak. Lebarnult a napon, sötétebb a bőre, mint az ilyen korú kínai férfiaknak.

Észak-Koreában nem ismerik a naptejet. Még előzőleg odaadtam neki a
baseballsapkámat, hogy ne süssön az arcába a nap. Most a szemére húzta a sapkát, és
úgy tett, mintha aludna.
A katona lassan lépkedett, minden arcot alaposan szemügyre vett. A torkomban
dobogott a szívem. Ekkorra már az utasok több mint felét ellenőrizte.
A hídra pillantottam, amelyen zászlók lobogtak. Láttam a túlparton az észak-koreai
határőröket.
A katona alig egy méterre volt tőlem. A szemembe nézett. Aztán kiszúrta Minhót.
Mintha lassított felvételt játszottak volna le. Kinyújtottam a lábam, hogy
eltorlaszoljam a két ágy közti folyosót. Valami kemény fémtárgyat éreztem a
kezemben. A fényképezőgépemet. Gondolkodás nélkül a katona arcára irányítottam a
lencsét, és megnyomtam az exponáló gombot. A vaku villant egyet.
– Hé, hé, hé! – tiltakozott a katona.
Aztán az ablak felé fordultam, és fényképezni kezdtem az ellenőrzőpontnál álló
fegyvereseket.
A férfi megragadta a karom.
– Itt tilos fényképezni.
– Igazán? – mosolyodtam el idétlenül, aztán a szám elé kaptam a kezem. – Elnézést.
Olyan jól festenek az egyenruhá​jukban.
Láttam, hogy a katona mögött minden utas a nyakát nyújtogatva kíváncsiskodik.
– Ez tilos. Törölje ki a képeket.
– Jaj – sóhajtottam csalódottan. – Ezt sem tarthatom meg?
– Nem. Törölje ki. Igyekezzen.
A többi utas láthatólag mind helybeli volt. Én úgy néztem ki, mint valami messziről
érkezett, divatos lány. Ha szerencsém van, mind azt gondolják majd, hogy tudatlan
turista vagyok. A katonát zavarba hozta a helyzet, ingerült volt. Tudta, hogy az egész
busz minket néz.
– Itt van, amit magáról csináltam – mondtam. Sápadt és döbbent volt az arca. – Nézze,
ezt is kitörlöm.
Ekkor a katona sarkon fordult, és elindult visszafelé, hogy eltűnjön végre a bámuló
tekintetek elől. Az automata ajtó becsukódott mögötte.
Elterültem az ágyamon. Mi történt itt? Úgy éreztem, mintha most tértem volna vissza
a valóságba – mint aki ebben a pillanatban lépett le a színpadról a fárasztó előadás után.
Még több mint 3200 kilométeres út áll előttünk. Hányszor fog még ez megismétlődni?
Senjangig szótlanul hevertünk az ágyunkon. Amikor lement a nap, a többi utas is
magára húzta a durva pokrócot, és aludni készült.

Én ébren feküdtem, hallgattam a motor duruzsolását, néztem a sötét végtelenbe
nyúló utat. Túl ideges voltam ahhoz, hogy aludni tudjak. A gondolataim jóval a busz
előtt jártak, a ránk váró veszedelmeket kutatták.

45
ÁZSIA TÁGAS EGE ALATT
A nagynéném előzőleg azt tanácsolta, vigyem el hozzájuk anyámat egy-két napra, hogy
akklimatizálódjon, de nem tölthettünk ennyi időt Senjangban. Alaposan átgondoltam
az út következő szakaszát. A leggyorsabb az lett volna, ha repülővel megyünk
Kunmingba, ez mindössze hat órát vett volna igénybe, de szó sem lehetett róla.
A repülőtéren gondosan ellenőrzik az iratokat. Vonattal két nap az út, de ott még
félelmetesebbek az ellenőrzések, mert alaposan megnézik az utasokat. A legkevésbé
veszélyes a busz, ez viszont nagyon kimerítő. Úgy számoltam, hogy az átszállásokkal,
várakozásokkal együtt nagyjából egy hétig tart az út. Viszont ha ellenőriznek is,
általában a kalauz adja át az összegyűjtött igazolványokat a rendőrnek, aki mindet
megvizsgálja ugyan egy kis hordozható gépezettel, de nem veti össze a képet az irat
tulajdonosával.
Újra nekigyürkőztünk hát. Nyolc hatalmas kínai tartományt kellett átszelnünk
busszal.
Úgy döntöttünk, hogy ha ismét olyan gond merül fel, mint Csangpajban, anyám és
Minho siketnémának tettetik magukat, én pedig azt mondom, hogy a segítőjük vagyok.
Elkeseredett, őrült, nevetséges gondolat volt, de nem akadt jobb ötletem.
Az út következő szakasza Csengcsouba vitt. Honan tartomány fővárosa a Sárga folyó
partján fekszik, Senjangtól csaknem 1500 kilométerre, délnyugatra. Tizennyolc órás út.
Egy órával az indulás után értük el az első ellenőrzőpontot. Úgy történt, ahogy
reméltem: a kalauz összeszedte az igazolványokat, és átadta a rendőrnek, aki elvitte
ellenőrizni azokat. A Csangbai-i buszos kalandunk során az volt az érzésem, hogy a
katona a busz végébe pillantott, amikor felszállt. Valószínűleg azonnal feltűnt neki
Minho. Ezúttal tehát úgy döntöttem, hogy elöl, a legfeltűnőbb helyen fogunk feküdni,
mintha semmi rejtegetnivalónk nem volna. Megint a felső szinten foglaltunk helyet,
Minho az ablaknál, én középen, anyám pedig mögöttem, mivel a mellettem lévő ágy
foglalt volt. Tíz perc elteltével a rendőr visszajött, és visszaadta a kalauznak az
igazolványokat.
Mihelyt az automata ajtó becsukódott, fellélegeztünk. Ezt megúsztuk.

Fesztelenül kezdtünk beszélgetni. Kipihentek voltunk. Jól kialudtuk magunkat egy
senjangi szállodában. Így hát fecsegtünk, nevetgéltünk, eszegettünk. A busz tele volt.
Ha nem koreai-kínainak néztek minket, akkor nyilván azt gondolták, hogy vagy
valamilyen etnikai kisebbséghez tartozunk, vagy külföldiek vagyunk. A busz kétszer is
megállt az autópálya melletti éttermeknél, az utasok pedig leszálltak, hogy
kinyújtóztassák a lábukat, elmenjenek a mosdóba, harapjanak valamit.
Hét-nyolc óra elteltével ismét megállították a buszt. Kora reggel volt, valahol Peking
közelében jártunk. Előttünk villogó kék fény forgott egy rendőrségi dzsip tetején.
A kalauz megint összeszedte az iratainkat, és átadta egy rendőrnek. Tíz perc múlva a
rendőr felszállt a buszra az igazolványokkal a kezében. Azt mondta a sofőrnek, hogy
húzódjon le az út szélére, és kapcsolja fel a belső világítást.
Megcsapott a fejem fölött lévő légkondicionálóból áradó levegő, és éreztem, hogy
hideg veríték gyöngyözik a homlokomon.
A rendőr ránézett a legfelül lévő igazolványra, felolvasta a rajta lévő nevet, mire az
egyik utas odament.
– Neve? – kezdte faggatni a rendőr. – Lakcíme? Hová megy? Milyen céllal utazik?
Miután az utas az utolsó kérdést is megválaszolta, a rendőr visszaadta az
igazolványát.
Most fogtam csak fel, micsoda szörnyűség vár ránk.
A rendőr illegális bevándorlókat keres, akik nem beszélnek mandarin nyelven.
Tehetetlennek éreztem magam. A hangos koreai nyelvű fecsegéssel elárultuk
magunkat. A szemem alatt rángatózni kezdett egy izom. Grimaszoltam egyet, hogy
leállítsam.
Hát ennyi volt. Most végünk.
Körbepillantottam, hogy lássam, anyám és Minho értik-e, mi történik. Minho
titokban Maotajt, olcsó kínai likőrt szürcsölt egy üvegből. Az ital kellemetlen, émelyítő
szaga már az én ágyamig is elért. Az öcsém azt mondta, az a stratégiája, hogy ha ki
akarják kérdezni, részeg lesz. Halkan visszacsavarta a kupakot az üvegre, és lehunyta a
szemét. A száját összeszorította. Szörnyen sajnáltam őt is meg anyámat is. Ezt jól
megcsináltam! Szép nyugodtan ülhetnének otthon. Most ők fizetik meg az önzésem árát.
Úgy tűnt, Minho stratégiája nem válik be.
– Csangszu – olvasta fel a rendőr a Minho személyijén lévő nevet. Koreai név volt
ugyan, de ő mandarin kiejtéssel mondta ki. Minho továbbra sem nyitotta ki a szemét.
Semmit sem tehettem.
A rendőr megismételte a nevet. Semmi válasz. Ekkor harmadszor is felolvasta, ezúttal
már ingerült hangon. Meglöktem Minhót, mintha fel akarnám ébreszteni. Az utasok

mind őt nézték, ahogy lekászálódott az ágyáról. Láttam, hogy alig áll a lábán. Lassan
lépkedett, mintha a kivégzőosztag várná. Vérzett a szívem, ahogy figyeltem.
De mégsem tehettem azt, amit egy közvetítő tett volna hasonló helyzetben:
visszafekszik az ágyára, kinéz az ablakon, és a sorsára hagyja az ügyfelét.
Inkább engem érjen a golyó!
– Hogy hívják? – kérdezte a rendőr mandarin nyelven. Minho tehetetlenül, leszegett
fejjel állt előtte. Egy szót sem szólt. A rendőr az igazolványra pillantott, aztán Minhóra
emelte a tekintetét.
– Siketnéma – szólaltam meg mandarinul, miközben lemásztam az ágyról.
– Maga kicsoda?
– Együtt vagyunk – mondtam. A rendőr megkereste az igazolványomat.
– Igazán? Tehát siketnéma? – A rendőr a két igazolványt nézte. – A magáé kínai. De az
övé külföldi.
– Koreai írásjelekkel van írva – magyaráztam. – Az észak-keleti koreai-kínaiak
személyi igazolványa kétnyelvű.
– Sosem láttam még ilyet.
– Jól mondja a hölgy – szólt közbe a kalauz. Amikor hátranéztem, láttam, hogy a sofőr
idegesen kocogtatja az óráját. – A koreai autonóm körzetekben mind ilyenek az
igazolványok.
A koreai írás olyan újdonságot jelentett a rendőrnek, hogy egészen megfeledkezett a
fénykép és a születési idő ellenőrzéséről. Gyanakvó pillantást vetett Minhóra, aztán
visszaadta neki az igazolványt.
Hirtelen majommakogásra emlékeztető hang szólalt meg mögöttem. Mindenki
odanézett. Anyám lemászott az ágyáról, és most úgy habogott, mint aki nem is tudja,
hogy hangokat ad ki, közben pedig dühösen hadonászott, mintha elfelejtette volna
bevenni a gyógyszerét. Az előadás annyira meggyőző volt, hogy a rendőr hátrahőkölt,
és elkáromkodta magát.
– Még egy?
– Ő is velem van – mondtam bocsánatkérően. – Én vagyok a kísérőjük.
A rendőr vonakodva visszaadta az iratainkat, nem tett fel több kérdést. Az egész busz
érdeklődéssel figyelte ezt a bizarr színházi előadást. Előzőleg hosszú órákig hallgatták a
beszélgetésünket. Talán annyira meglepődtek, hogy nem jutottak szóhoz,
mindenesetre egyikük sem árult el minket. Ötvenkét cinkostársam volt ebben a
bűncselekményben, és mind vadidegen emberek.
Egy perccel ezután a busz már ismét az autópályán haladt. Minho meg anyám úgy
festettek, mint akik az imént úszták meg a kivégzést. A hátamat valósággal égette az

utasok tekintete. A legszívesebben megfordultam volna, hogy mentegetőzzek vagy
köszönetet mondjak, de túlságosan rémült és zavarodott voltam. Az utazásból még
nyolc óra volt hátra. Ezalatt anyám és Minho egyetlen szót sem szólt.
Késő délután értünk Csengcsouba, ahonnan továbbmentünk Kuilinba, Kuanghszi
tartomány fővárosába. Sikerült elvegyülnünk egy turistacsoportban, amely a Li folyó
partján található híres karsztdombokhoz készült. A huszonnégy órás út nagy részét
átaludtuk. Amikor nagy néha elhúztam a függönyt, a végtelenbe nyúló dombok fölé
boruló, tágas ázsiai eget láttam. Magunk mögött hagytuk a hideg északkeletet.
Megérkeztünk a szubtrópusi Kínába. Még egy utolsó éjszakai utazás nyugat felé, és a
hetedik nap reggelén elértük a Jünnan tartománybeli Kunmingot.
Egyre elszántabb és izgatottabb lettem. Már egészen közel jártunk Kína határához.
Vár a szabadság! Sikerülni fog! Végigcsináljuk!
Kim tiszteletes közvetítője a kunmingi buszpályaudvar jegypénztáránál várt minket.
Napbarnított, középkorú kínai férfi volt, fekete farmert, olcsó bőrdzsekit és
napszemüveget viselt. Fang néven mutatkozott be. Amint megláttam, azonnal rossz
érzésem támadt.
Az ügyfele voltam, fizettem a szolgálataiért, mégis az első pillanattól kezdve úgy
viselkedett, mintha csak a bosszantására küldtek volna oda minket, és szívességet
tenne nekünk. Láttam, hogy anyámra pillant, és megcsóválja a fejét. Anyám valamikor
a felső réteghez tartozott a maga társadalmában, egy magas rangú katonatiszt felesége
volt, de ez a fickó csupán üres zsebű, menekülő öregasszonyt látott benne.
A testbeszéde és a szavai egyaránt lenézésről árulkodtak.
Elismerem, hogy koreaiként érzékeny vagyok arra, hogy bánnak velem. A mi
hierarchikus kultúránkban valaki vagy fölötted áll, vagy alattad. Ha olyan emberrel
beszélünk, aki nálunk feljebb van a hierarchiában, sajátos udvariassági formulákat kell
használnunk. Amikor olyan idegenekkel találkozunk, akiknek nem ismerjük a korát és
a társadalmi helyzetét, a legjobb, ha a biztonság kedvéért ezen az udvarias nyelven
szólunk hozzájuk. Ez a férfi viszont úgy beszélt velünk, mint a gyerekekkel. Minhóval

különösen goromba volt.
– Mit tököl már az a hülye? – kérdezte, amikor Minho bement a mosdóba a
pályaudvaron.
Ha Szöulban lettünk volna, egyenesen megmondom neki, hogy vigyázzon a
nyelvére, de így visszafojtottam a dühömet. Nem hagyhattam, hogy az érzéseim
gátolják a tervünk megvalósítását. Rávettem magam, hogy úgy kezeljem a helyzetet,
mintha újabb ellenőrzőponthoz értünk volna: higgadtan és fegyelmezetten. A családom
biztonsága a legfontosabb.
Fang úr koreaiul beszélt, de annyi mandarin szóval tűzdelte meg a mondandóját,
hogy folyton arra kellett kérnem, ismételje meg, amit mondott. Sosem hallottam még
ilyen zagyva koreai beszédet. A végén kénytelen voltam azt javasolni, hogy inkább
beszéljen mandarin nyelven, ami még inkább feldühítette.
Anyámat és Minhót megviselte az erősen párás levegő, amelybe kiléptünk a buszból,
és a mindent átható dízelbűz. Ráadásul megártott nekik az a sok olajban sült étel, amit
Senjangtól idáig az autópálya melletti éttermekben fogyasztottunk. A szervezetük nem
volt hozzászokva ehhez, és gyomorgörcseik támadtak. A máskor oly erős Minho pont
az útnak azon a szakaszán lett ernyedt és sápadt, amikor feszült figyelemre és
éberségre lett volna szükség.
Fang úr elvitt minket egy vendégházba. Ez volt a legolcsóbb szállás, a környék
aszfaltozatlan, szemetes utcái mentén régi, földszintes házak sorakoztak. Amikor
meggyújtottam a villanyt a fürdőszobában, apró gyíkok kezdtek futkosni a falakon; a
zuhanyfej sima cső volt, amelyre egy zoknit kötöztek.
Fang úr leült az egyik ágyra, és a pénzt kezdte emlegetni. Anélkül, hogy megkérdezte
volna, nem zavar-e minket a füst, cigarettára gyújtott.
Elővettem a pénzemet. A bandákkal és közvetítőkkel szerzett tapasztalataimból
megtanultam, hogy annál rosszabbat nem is tehetek, mint hogy elárulom a
kétségbeesésemet, vagy a szánalmára apellálok. Úgy beszéltem, mintha hétköznapi,
könnyen megoldható helyzetben volnánk.
– Amikor Kim tiszteletessel megegyeztem, csak anyámról volt szó. De közbejött
valami, és az öcsémnek is velünk kellett tartania. Ebben a pillanatban viszont csak egy
ember átvitelére elegendő pénz van nálam.
– Volt egy megállapodásunk.
– Még most is van – mondtam. – Mihelyt visszaérek Szöul​-ba, odaadom a fennmaradó
összeget Kim tiszteletesnek. Ő majd átutalja magának.
A férfi elkáromkodta magát a bajusza alatt.
– Ez így nem fog menni, kisasszonyka.

– De igen, mert odaadom magának a dél-koreai személyi igazolványomat. – Kivettem
az iratot a tárcámból, és átnyújtottam neki. – Tartsa meg. Maga és Kim tiszteletes most
már pontosan tudják, ki vagyok, hol lakom, és megkereshetnek, ha nem fizetek. De
fizetni fogok.
Az igazolvány volt az egyetlen dolog, amivel rávehettem, hogy bízzon bennem.
Egy darabig méricskélte a kártyát, mintha az értékét akarná megállapítani, aztán
becsúsztatta a dzsekije zsebébe.
– Holnap indulnak – intett a fejével anyám és Minho felé. – Korán reggel átvezetik
őket a határon. Laoszba.
Hová?
– Nem, mi Vietnam felé megyünk.
– Az volt a terv, de két napja egy csapat észak-koreait elfogtak Vietnamban, és
visszatoloncoltak Kínába.
Anyámra pillantottam. Nem értette a mandarin nyelvet, de látta az ijedséget a
szememben.
– Régebben a vietnamiak megengedték, hogy maguk, észak-koreaiak átmenjenek
Dél-Koreába – magyarázta Fang úr. – Nem tudjuk, miért változott a helyzet, de mindez
azt jelenti, hogy az az útvonal nem biztonságos többé. Úgyhogy Laosz felé megyünk.
– Hol van az a Laosz? – kérdeztem szédelegve.
– Vietnam mellett. Ugyanakkora távolság innen. Hétórás út.
– És az biztonságos?
– Biztonságos? – horkantott Fang úr. – Itt semmire sincs garancia. De már régóta
csináljuk ezt. Átjuttatjuk magukat a határon, és onnan Vientiánba, a dél-koreai
követségre. – Értetlen arcomra pillantva hozzátette: – Az a főváros. Odáig viszem el az
anyját meg az öccsét. – Beleszívott a cigarettájába, aztán narancsszínű parazsat szórva
kihajította a nyitott ablakon.
– Én is megyek – jelentettem ki.
– Nem, maga nem jön. – Éles, gyanakvó pillantást vetett rám, mintha attól félne, hogy
a szakmai titkait akarom kilesni. – Maga visszamegy Szöulba.
– Nem hagyom magukra őket. Szükségük van rám.
– Jó kezekben lesznek.
– Nem beszélnek mandarinul, és Észak-Koreán kívül semmit sem ismernek a
világból. Velük maradok.
– Túl veszélyes. Csak a terhünkre lesz, kisasszonyka.
Ökölbe szorult a kezem. Ha még egyszer így szólít…
– Minden, amit teszünk, illegális – folytatta. – Dél-koreai útlevéllel tizenöt napig

vízum nélkül tartózkodhat Laoszban. De nekik még útlevelük sincs – intett anyám és
Minho felé. – Ha velük együtt elkapják, lecsukják, amiért illegális menekülteknek
segített. Azt fogják hinni, hogy maga is közvetítő, és börtönbe zárják. Nem lesz hasznára
senkinek. Jobban teszi, ha inkább Dél-Koreában intézkedik az érdekükben.
– Utazhatok a kínai személyimmel – álltam elő az ötlettel. De alighogy kimondtam,
máris tudtam, hogy butaság.
A férfi mintha olvasott volna a gondolataimban.
– És ha rosszra fordulnak a dolgok, mit szeretne inkább: hogy Dél-Koreába küldjék
vissza, vagy hogy Kínába? Ha a kínaiak rájönnek, hogy maga is disszidens…
A befejezetlen mondat ott lebegett a levegőben.
Ezzel megfogott. Erre nem tudtam mit mondani.
Az elmúlt héten mindvégig én voltam a családom utolsó reménye. De most kikerül a
kezemből az irányítás. Át kell engednem egy olyan embernek, akiben egyáltalán nem
bízom.
A levegő már hajnalban is párás volt, ismeretlen madarak kiáltásai hallatszottak.
A sikátor rothadó szeméttől bűzlött. Pár perc alatt elkészültünk. Anyám csak egy kis
táskát vitt magával, a téli ruháit odaadta nekem. Elmentem, hogy tisztálkodószereket
vegyek neki meg Minhónak. Megnéztem, mennyi pénz maradt a tárcámban. Nem volt
túl sok, és még meg kellett vennem a repülőjegyemet Szöulba.
Elkísértem anyámékat a buszpályaudvarra. Átadtam Min​hó​-nak ezer jüant (kb. 42
ezer forintot). Felírtam egy cédulára a dél-koreai mobilszámomat, és rájuk
parancsoltam, hogy tanulják meg kívülről.
Aztán elbúcsúztunk. Alig bírtam elengedni a kezüket, de aztán Minho rám vigyorgott
a maga jellegzetes módján, és azt mondta:
– Nuna, nem lesz semmi baj.
Néztem a busz után, míg be nem fordult a sarkon, és el nem tűnt a szemem elől. Csak
ne legyen semmi bajuk! Ismét fordult a kocka. Most már a szerencsén múlott minden.
Kunmingban maradtam, amíg este fel nem hívott Minho. Gond nélkül megérkeztek a
határhoz. Hajnalban fognak átkelni, amikor Fang úr majd lefizeti a határőröket. Hajnali
ötkor Minho újra telefonált.
– Laoszban vagyunk.
A megkönnyebbülés úgy áradt szét bennem, mintha langyos tavaszi záporban

fürödtem volna. Közeledett az utazás vége. Már napok óta pattanásig feszültek az
idegeim. Most, hogy enyhült a feszültség, olyan fáradtság tört rám, hogy mozdulni is
alig bírtam.
Kerestem egy postahivatalt, és levélben visszaküldtem a két kölcsönkért igazolványt.
Aztán némi habozás után felhívtam a barátomat, Kimet Szöulban. Már több mint egy
hete nem beszéltünk, és előzőleg egy szót sem szóltam neki arról, mire készülök. De
amikor megmondtam, hol vagyok, a döbbenete erősebb volt, mint a sértődöttsége.
– Hogy hol?
Hallottam, hogy a háttérben zajló üzleti megbeszélés résztvevői elhallgatnak.
Röviden elmondtam neki, mit csináltam, és hogy a családom már Laoszban van,
útban a dél-koreai nagykövetség felé.
Döbbent csönd fogadta a szavaimat. Végül Kim azt hebegte:
– Nem is tudom, mit mondjak. – Majd felhangzott a jól ismert, kedves nevetés. – Siess
vissza! – Hozzátette, hogy szerinte elment az eszem, de azért hallottam a csodálatot a
hangjában. – Ezt még részletesen el kell mesélned.
Elégedetten ültem be a taxiba, mint aki nehéz küldetést vitt véghez. Alig vártam, hogy
elhagyjam a piszkos, párás Kunmingot. Már közeledtünk az indulási terminál felé,
amikor megcsörrent a telefonom.
Fang úr volt az. Először nem is hallottam, mert olyan alacsonyan húzott el fölöttünk
egy gép, hogy még a rozsdacsíkokat is láttam a törzsén. Csak a „probléma” szót
értettem. A gyomrom azonnal görcsbe rándult.
– Milyen probléma?
A fülemhez szorítottam a telefont, és meredten bámultam a taxisofőr tarkóját.
– A rendőrség elkapta őket.

46
LAOSZ LABIRINTUSÁBAN
Behunytam a szemem. Nem hiszem el, hogy ez történik velem!
– Melyik rendőrség? A kínai?
– A laoszi.
– Hol? Mikor?
– Nem tudom.
– Nem tudja? – ordítottam. – Hol vannak, és mit akar most tenni?
– Én itt már semmit sem tehetek, kisasszonyka – sziszeg​-te. – A rendőrség megállította
őket egy ellenőrzőponton. Megmenthettük volna őket. De maga nem adott elég pénzt.
– Ötven százalékot adtam, ahogy megegyeztünk.
– Együttműködtünk a rendőrökkel meg az egyik határőrrel az ellenőrzőpontnál. Ha a
teljes összeget ideadta volna, le tudtam volna fizetni őket, hogy engedjék el a családját.
De maga csak a felét fizette ki.
Irtózatos erőfeszítéssel fojtottam vissza a dühömet. A harag csak elködösítené a
gondolataimat, márpedig nekem most gondolkodnom kell.
– Hát jó. Oké. Maga szerint hol lehetnek?
– Valószínűleg Luang Namthában.
– Luang Namthában? – Az meg hol az ördögben lehet?
– Az első város, nagyjából negyven kilométerre a határtól.
Letettem a telefont, aztán a kezembe temettem az arcomat.
Két nappal ezelőtt még azt se tudtam, hogy létezik Laosz nevű ország. Vagy ha
tudtam is valaha, elfelejtettem. Pedig a kommunista Laosz volt Észak-Korea egyik
utolsó megmaradt szövetségese. A Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság, mert ez az
ország hivatalos neve, minden évben gratulált a Kedves Vezetőnek a születésnapján, és
ezt a média is hírül adta. Phenjanban mindig címoldalon hozzák az ilyen diplomáciai
udvariaskodást – a rezsim így próbálja azt sugallni, hogy az éppen uralkodó Kimet az
egész világ szereti és csodálja.
Laosz. Még csak magam elé se tudtam képzelni. Csak egy sötét foltot láttam Kína
túlsó végében, amely elnyelte az anyámat és az öcsémet.

A taxi megállt. Mindenfelé bőröndöt húzó embereket láttam.
Egyszerre elhagyott minden erőm.
– Kérem, vigyen a buszpályaudvarra – szólaltam meg elhaló hangon.
– De hát azt mondta, a repülőtérre menjünk – méltatlankodott a sofőr.
– Tudom. De most Laoszba kell utaznom.
A férfi hátrafordult, és úgy nézett rám, mintha inkább az elmeosztályra fuvarozna,
nem a buszpályaudvarra.
– Rendben – mondta lassan, és újra beindította a motort.
Próbáltam hívni Minhót, de vagy lemerült a telefonja, vagy elvették tőle. Most hogyan
lépjek kapcsolatba velük? Valahogyan meg kell találnom őket, méghozzá egyedül.
Úgy elgyengültem, hogy amikor a buszpályaudvarra értünk, alig bírtam felemelni a
hátizsákomat. Minden meleg ruhát kipakoltam belőle, és odaadtam a taxisofőrnek, aki
hálásan fogadta az ajándékot, de megint csodálkozó pillantást vetett rám.
A buszos utazás másnap délben ért véget a határ előtti utolsó kínai megállónál. Anyám
és Minho is itt járt huszonnégy órával korábban. A hosszú út alatt valamennyire
visszanyertem az erőmet, amihez a vacsora is hozzájárult. Útbaigazítást kértem, a
vállamra vettem a hátizsákomat, aztán elindultam gyalog Laosz felé.
A kínai útlevél-ellenőrzés egy modern épületben zajlott, amelyet trópusi
növényzettel benőtt dombok vettek körül. Az ég csodás halványkék volt, tisztább, mint
Sanghajban vagy Szöulban bármikor is. A dombok fölött nagy, fehér felhőket sodort a
szél, az örökkévalóság érzetét keltve.
Nagyjából húsz ember állt sorba, mind arra vártak, hogy lepecsételjék az útlevelüket.
Volt köztük pár jókedvű nyugati hátizsákos turista. Irigykedve tekintettem rájuk. Ők
egy másik univerzumból jöttek, egy olyan világból, ahol törvények, emberi jogok és
barátságos idegenforgalmi hivatalok vannak. Nem is tudják, hogy létezik az a világ,
amelyben én élek: a titkosrendőrség, a hamis iratok, az aljas közvetítők világa.
A csoporttól kissé távolabb húzódva egy feltűnő kinézetű fehér férfi állt. Az ötvenes
évei elején járhatott, erős testalkatú volt és rendkívül magas, valósággal a várakozók
fölé tornyosult. Pontosan olyan rózsaszín bőre és vörösesszőke haja volt, amilyet az
észak-koreai gyerekek szájtátva bámulnak, ha véletlenül találkoznak egy nyugatival.
A jelek szerint csak mi ketten voltunk magányos utazók a határállomáson.
Átléptük a határt. A modern Kínához viszonyítva döbbenetes volt a különbség.

A laoszi útlevél-ellenőrzés egy alacsony, sárszínű épületben folyt. A vak is látta, hogy
szegény országba csöppentünk. Felszálltunk egy húsz személyes, füstöt okádó buszra.
A magas, fehér férfi is velünk tartott, alig tudta begyömöszölni hosszú lábait a faülések
közé.
A dombok között zötyögő, rozoga járgány ablakán kinézve megint csak a türkizkék
eget bámultam. A növényzet hihetetlenül bujának tűnt – különféle fák, köztük gumifák
(legalábbis annak néztem őket), aztán cukornádültetvények, és vadvirágok mindenfelé,
a fák lombján hatalmas lila hibiszkuszok és aranyló jázminok csüngtek. Nyugodtabb
lelkiállapotban talán nem figyeltem volna meg ilyen alaposan az ilyen dolgokat, de
nagy szorongásomban most úgy tekintettem mindezt, mint olyan szépséget, amiben
nekem úgysem lehet részem.
Laosz egyszerre nagy és kis ország, akárcsak Korea. Kissé szélesebb, mint a két Korea
együtt, és jóval hosszabb, észak-déli irányban mintegy 1000 kilométer hosszan terül el.
Nincs tengerpartja, szegény, és csupa ismertebb ország veszi körül: Kína, Vietnam,
Thaiföld, Burma, Kambodzsa. Én az ország északi csücskénél léptem át a határt, és dél
felé tartottam.
Luang Namthába egyórás volt az út. Amikor leszálltam, a magas fehér férfi és még
három vagy négy utas is velem tartott.
Luang Namtha az azonos nevű tartomány székhelye. Sok nyugati volt a városban,
járták a piacokat, a turistaszállások verandáin pihentek. A rendőrséget és néhány
vendégházat kivéve csupa földszintes épület alkotta a várost, és minden utcát
villanyvezetékek hálóztak be. Találnom kellett egy helybelit, aki hajlandó segíteni,
úgyhogy megkerestem a helyi kínai éttermet. A tulajdonos egy köpcös, szívélyes
családapa volt, kissé emlékeztetett An úrra.
– Két észak-koreait keresek, akiket tegnap tartóztattak le – mondtam mandarin
nyelven, széles mosoly kíséretében. – Ha segít nekem, minden este itt vacsorázom.
A férfi elnevette magát.
– Nos, kezdje az idegenrendészetnél – mondta. – Van egy fogdájuk.
Azonnal felajánlotta, hogy odavisz motorral. Jin néven mutatkozott be.
Az idegenrendészeti hivatal be volt zárva, és kihaltnak tűnt. Megálltam az épület
előtt, és hátravetett fejjel kiabálni kezdtem:
– Omma ja! Minho ja! Na ja! (Anya! Minho! Én vagyok az!)
Semmi.
– Nézzük meg a rendőrségen – javasolta a férfi.
A rendőrök csak a fejüket rázták, amikor megkérdeztük őket. Itt nincsenek északkoreaiak,
mondták. Az utolsó állomásunk a kissé távolabb lévő börtön volt.

A rendőrségen azt mondták, itt az igazi bűnözőket őrzik, ezért nem is számítottam rá,
hogy itt találom a családomat. A börtön földszintes épületekből állt, amelyeket magas
vályogfal vett körül. Megint csak torkom szakadtából ordítottam:
– Omma ja! Minho ja! Na ja!
A főkapu előtt szabadnapos börtönőrök üldögéltek néhány helyi lánnyal. Levették az
egyenzubbonyukat, üvegből kortyolták a sört, és időnként harsányan felnevettek.
– Itt nincsenek észak-koreaiak – mondták –, csak drogdílerek meg gyilkosok.
Hozzátették, hogy nem nekem való ez a hely.
A szubtrópusi vidéken gyorsan száll le az este. Jin felajánlotta, hogy elvisz a
vendégházba, ahol megszálltam. Azt mondta, veszélyes volna, ha egyedül mászkálnék
az utcán. Megköszöntem az ajánlatát, de visszautasítottam. Az volt az utolsó
reményem, hogy anyám és Minho megszökött, és itt kóborol valahol. A város fényei
felé közeledve nagyobb lett a forgalom, tuk-tukok lassítottak le mellettem; a sofőrök
füttyögtek, lao nyelven kiabáltak nekem, a járművek körül porfelhő és kipufogófüst
kavargott. Órákig gyalogoltam, minden szembejövőt alaposan megnéztem.
Péntek este volt. A kutatásom folytatásával meg kellett várnom a következő hétfői
munkanapot. Kénytelen voltam a városban maradni.
Hétfő reggel egyenesen az idegenrendészeti hivatalba mentem. Az épület előtti
padokon zöld uniformist viselő férfiak ültek. Az egész helyet valami zsibbadtság hatotta
át. Azonnal megéreztem, hogy itt lassan mennek a dolgok. Az egyenruhások
gyanakodva méregettek. Azt mondtam, dél-koreai önkéntes vagyok, és azért jöttem
Laoszba, hogy segítsek két észak-koreainak. Megmutattam nekik az útlevelemet és a
vízumomat.
Egyikük sem mozdult. Azt gondoltam, nem értették, amit mondtam.
Aztán az egyik megszólalt.
– Igen – mondta mandarin nyelven, majd elhessegetett egy legyet az arcáról. – Két
észak-koreait elkaptak a határon, és ide hozták őket.

47
KERÜL, AMIBE KERÜL
Végre elértem valamit.
– Láthatnám őket?
– Hivatalos kérelmet kell benyújtania. A rendőrségen – felelte a férfi. – De amíg nem
végeztük el a papírmunkát, fölösleges.
A viselkedésükben semmi sem utalt arra, hogy sürgősnek tartanák a papírmunkát.
De ez már legalább ismerős terület volt számomra.
A következő hét napban fel-alá szaladgáltam a rendőrség és az idegenrendészet
között, kapcsolatba léptem a hivatalnokokkal, próbáltam kiegyezni velük. Tudtam,
hogy a végén le kell fizetnem valakit. Igyekeztem arra gondolni, hogyan csinálná az
anyám – egyaránt bevetné az elbűvölő modorát, a rábeszélőképességét és a pénzét.
Úgyhogy hízelegtem az illetékeseknek. Megjegyeztem a nevüket és azt, hogy mi a
gyengéjük. Minden reggel elmentem az idegenrendészeti hivatalba, olyan korán,
amikor még senki sem volt ott, és leültem a padra, hogy amikor bejönnek dolgozni, az
én arcomat lássák elsőnek. Mindenkinek cigarettát vittem. Amikor nem ezzel voltam
elfoglalva, csak ültem, és vártam, hogy szólítsanak. Tudtam, hogy ez hetekbe, akár
hónapokba is telhet. Itt az egy perc alatt elintézhető ügyek is órákig, napokig tartottak.
A délutáni pára mindenkiből kiszívta az energiát. De mindennap úgy éreztem, hogy egy
picit közelebb jutottam a célomhoz.
Az idegenrendészeti hivatalnokok azt mondták, piros Marlborót kérnek. Ez volt a
legdrágább cigaretta. Miután látták, hogy lehet velem tárgyalni, már nem is titkolták a
korruptságukat. Minden látogatásom alkalmával megkérdezték, mennyit vettem ki a
pénzkiadó automatából.
– Száz dollárt – mondtam. Vagy: – Most csak ötvenet.
Intettek, hogy látni szeretnék. Ekkor átadtam a bankjegyköteget (persze, a helyi
valutában, kipben), mire ők elvették a felét, olykor többet is, aztán a maradékot
visszaadták.
Miután így kiszipolyoztak, ráadásul a szállást és az étkezést is fizetnem kellett, pár
nap alatt csaknem az összes pénzem elfogyott. Nem maradt más választásom, meg

kellett tennem azt, amit nagyon nem szerettem volna – fel kellett hívnom Kimet
Szöulban, aki kisegített egy azonnali átutalással. Végtelenül hálás voltam érte, és
közöltem vele, hogy természetesen kölcsönről van szó. Visszafizetem a pénzt, mint
ahogy a senjangi nagybátyámnak is vissza-fizettem.
A délelőttöket az idegenrendészetnél töltöttem, de délután nem sok dolgom akadt,
így hát csak üldögéltem és olvastam a Coffee House nevű, nyugati stílusú kávézóban,
ahol thai és nyugati ételeket kínáltak. Pár szót beszéltem angolul, de az étlapot nem
tudtam elolvasni, ezért megkérdeztem az egyik pincért, mit eszik a mellettem ülő
vendég.
– Noodles (tésztát) – mondta angolul.
Ettől kezdve minden nap tésztát ettem. Egy hét múlva meguntam, és felhívtam
Kimet, megkérdeztem tőle, hogy mondják angolul a rizst.
– Rice – mondta.
– Lice – ismételtem meg.
– Nem lice, rice. Az két külön dolog. Úgy kell kérned: rice.
– Értem. Lice.
Minden nap a Coffee House-ban ebédeltem, és Jin kínai éttermében vacsoráztam.
A reggelit újabban kihagytam, hogy kevesebbet költsek. De nem bántam. Így legalább
szolidárisnak éreztem magam anyámmal és az öcsémmel. Bele se mertem gondolni,
mit adhatnak nekik enni, és milyen keveset. Egyik délután a Coffee House-ban megint
megláttam a magas, vörösesszőke hajú férfit, csak időközben pirosra égette a bőrét a
nap. Üdvözlésképpen rám nézett, miközben elcsörtetett mellettem, mint egy óriás.
Elmosolyodtam.
Hét nap elteltével az idegenrendészeti főnök, egy nagydarab, lusta fickó, akinek
akkora pocakja volt, hogy zöld ingén majd’ szétpattantak a gombok, bejelentette, hogy
elvisz oda, ahol a két észak-koreait őrzik. Végtelen megkönnyebbülés töltött el.
Beszálltunk a kocsijába. Megkérdezte:
– Mennyi pénz van magánál?
Megmutattam neki a tárcám tartalmát. Meg se számolta, csak kivette a felét. Még
csak arra se hivatkozott, hogy valamiféle díjról vagy költségtérítésről van szó.
Visszagondolva már dühít, hogy a város egyik vezető tisztségviselője ilyen könnyedén,
szégyentelenül kirabolt, de akkor nem zavart. Kizárólag a családom járt az eszemben.

Kerül, amibe kerül, gondoltam, mindenképpen végigcsinálom. Az emberek önzők, csak
magukkal meg a családjukkal törődnek. Én talán nem ilyen vagyok?
Legnagyobb meglepetésemre annál a börtönnél álltunk meg, ahol első nap jártam.
Ott, ahol a kint iszogató őrök közönyösen tájékoztattak, hogy itt nincsenek északkoreaiak.
Ha tudtam volna, hogy az én Ommámat meg Minhót itt őrzik, mindennap
eljöttem volna ide, még akkor is, ha csak annyit tehettem volna, hogy pozitív
gondolatokat küldök feléjük. Átkiabáltam volna a falon: „Omma ja! Minho ja! Ne
aggódjatok! Itt vagyok.” Minden délután ide jöttem volna az idegenrendészeti
hivatalból, és addig ültem volna itt, míg le nem száll a sötétség, és a kabócák hangja be
nem tölti az éjszakát.
A börtönőrök közölték velem, hogy anyámat meglátogathatom a női részlegen, de
Minhóhoz, a férfi részlegbe nem mehetek be. A vályogfallal körülvett udvaron
elvezettek egy nagy, fekete kapuhoz, amely hangos zárkattogás és fémes csikorgás
közepette kinyílt. Mögötte ott állt egymagában anyám.
Egy darabig furcsa, távoli tekintettel bámult rám. Elkeseredve láttam, milyen rossz
állapotban van. Nagyon lefogyott. A haja zsírosan tapadt a fejére. Valamiért csípőre
tette a kezét, és furán oldalra dőlt.
Aztán egyszerre futva indult felém, a karjába zárt, és kitört belőle a zokogás. Ugyanaz
a ruha és gumipapucs volt rajta, amiben utoljára láttam Kunmingban.
– Azt hittem, elmentél – zokogott. – Azt hittem, soha többé nem látlak. Az előbb azt
gondoltam, álmodom, ezért addig csipkedtem az oldalamat, míg meg nem fájdult.
Nem csoda, hogy olyan furcsán nézett rám.
Végigsimított az arcomon, mint amikor átkelt a Jalu folyón, hogy megbizonyosodjon
róla, tényleg én vagyok az.
Ahogy ott álltunk, egymást átölelve, belőlem is kitört a sírás, de próbáltam
visszafojtani a könnyeimet. A kezem fejével megtöröltem a szememet, és összeszedtem
magam. Nem akartam tovább bonyolítani a dolgokat azzal, hogy az őrök megtudják, a
lánya vagyok.
Leültünk a börtön udvarán. Anyámat egy külföldi nőknek fenntartott cellába zárták.
Egy kínai nő már tíz éve ott van, mondta, a falakat a családi képei díszítik. Nem kapnak
tiszta vizet. Minden nap ugyanannyi piszkos víz jut mosakodásra és ivásra. Pár napja
azt hallották, hogy az őrök halálra vertek egy rabot, egy thaiföldi férfit. A felesége egy
cellában volt anyámmal, és megállás nélkül zokogott.
– Ez maga a pokol – mondta anyám. – Nem lett volna szabad eljönnünk otthonról.
Hirtelen megjelentek előttem azok a képek, amelyeket eddig elhessegettem: a bűzös
latrinák, a női erőszak, a nyilvános szex, a higiénia gyilkos hiánya.

Mit mondhattam volna erre? Már nem volt visszaút. A rendőrök elvették anyámtól
az összes pénzt, amit Kunmingban adtam neki. Most, amikor az őrök nem néztek oda, a
kezébe csúsztattam egy kevés helyi pénzt, hogy vehessen magának valami ennivalót.
A látogatás után visszamentem a városba, és megint felhívtam a Vientiánban
működő dél-koreai nagykövetséget.
– Veszélyes ott magának egyedül – mondta a konzul. – Utazzon el Laoszból, majd a
nagykövetség intézkedik.
Ez biztatóan hangzott.
– Mennyi idő alatt tudják kihozni őket?
– Sajnos, az előírások szerint kell eljárnunk. Nincsenek kiskapuk. Hivatalosan
tudakozódunk, látogatási engedélyt kérünk, de ehhez természetesen kell némi idő…
– Mégis mennyi?
– Öt-hat hónap.
Kétségbeesetten temettem a tenyerembe az arcom. De nem lepődtem meg. Magam is
tapasztaltam, milyen lomha apátiával működik ebben az országban a közigazgatás.
Egyszerűen nem hagyhattam ott anyámat meg Minhót.
A börtön tolmácsa felém fordult.
– Ötezer dollár – mondta szűkszavúan.
Tátva maradt a szám. A börtönigazgatóra pillantottam, aki az íróasztalon könyökölt, és
unottan ütögette össze az ujjbegyeit. Arcizma sem rándult. Időnként lesimította a haját,
mert összeborzolta a lassan forgó ventilátor.
– Ez képtelenség – hebegtem.
Az igazgató a vállát vonogatta.
– Amerikai dollárban – tette hozzá, majd egy intéssel jelezte: az én kezemben van a
döntés.
A következő napokban már korán reggel bementem a börtönbe, ajándékot és
kenőpénzt vittem az igazgatónak. Itt is a kapcsolatépítéssel foglalkoztam. A tolmács azt
állította, nagyon szerencsés vagyok – két évvel ezelőttig Laoszból az összes disszidenst
visszatoloncolták. A világméretű felzúdulás hatására változott meg a helyzet.
– Most már csak megbírságoljuk őket – mondta.
Szép lassan sikerült lealkudnom az összeget. Fejenként 700 dollárnál rekedtek meg a
tárgyalások. Valahányszor beengedtek az udvarba, hogy találkozzak anyámmal, az

igazgató elvette a nálam lévő készpénz felét, bármilyen csekély összeg volt is. Aztán
leültem anyámmal az árnyékba, és elmeséltem neki, milyen haladást értem el. Amikor
megemlítettem, hogy megpróbálom összeszedni a pénzt, a kezembe nyomott egy
piszkos kis műanyag hengert. Az a pénz volt benne, amit előzőleg adtam neki. Csak egy
keveset használt fel belőle, hogy ivóvizet vegyen.
Úgy számoltam, hogy a 700 dollár valószínűleg nem sokkal több, mint a hivatalos
bírság, de még így is bőven meghaladta a lehetőségeimet. Ekkorra már csaknem
teljesen elköltöttem azt az összeget, amit Kim küldött. Tovább fokozta az
aggodalmaimat, hogy következő látogatásom alkalmával anyám magával hozott
három elhanyagolt külsejű nőt: egy idős asszonyt, valamint egy középkorú nőt a
lányával. Ők is észak-koreai disszidensek voltak, egy hónapja fogták el őket. Anyám
rettenetesen megsajnálta őket. Azt akarta, hogy rajtuk is segítsek. Döbbenten néztem
rájuk, de tudtam, hogy megpróbálok majd segíteni. Ők is átadták nekem az összes
pénzüket, amit a testüregeikben rejtettek el. 1500 dollár jött így össze – sokkal
kevesebb, mint amennyire szükségünk volt.
Tizenöt napos vízumom érvényességi idejéből már csak egy nap volt hátra. A két nő,
aki a vízumügyeket intézte Luang Namthában, azt mondta, elmehetnek éppen a
fővárosba, Vientiánba az útlevelemmel, hogy meghosszabbítsák a vízumomat, de
mivel másnap lejár, repülővel kell utazniuk. Ki kell fizetnem a repülőjegyüket és a
többi költségüket. Ez több száz dollárra rúgott.
Kábultan sétáltam vissza a Coffee House-ba. Úgy éreztem, teljesen meg akarnak
kopasztani, a családomat pedig túszul ejtették. Leroskadtam egy székre az ablak
mellett, és megpróbáltam kieszelni valamit, de folyton zsákutcába jutottam. Nem volt
megoldás. Fogalmam se volt, mit tegyek.
Lehunytam a szemem. Éppen elkezdtem volna hangosan fohászkodni őseim
szelleméhez – az se érdekelt, ha meghallják a körülöttem lévők –, amikor egy
hórihorgas alak eltakarta előlem a fényt, és megszólított angolul. Felnéztem. A férfi
vörösesszőke haján megcsillant a napsugár.
– Te utazó vagy? – kérdezte.

48
AZ IDEGENEK JÓSÁGA
A magas fehér ember az utazó (traveller) szót használta. Halványan emlékeztem rá, mit
jelent, de nem értettem a kérdést. Ekkorra azonban már összeismerkedtem a Coffee
House pincéreivel, és odahívtam azt a fiút, aki angolul és valamelyest mandarin
nyelven is beszélt. Ő tolmácsolt nekünk.
– A legtöbben csak egy-két napot töltenek itt – folytatta a magas férfi. – Te már hetek
óta itt vagy, akárcsak én. Üzleti úton vagy? Csak kíváncsiságból kérdezem.
Életemben először beszélt hozzám fehér ember. A férfinak halványkék szeme volt, és
rövidre vágott, vörösesszőke, őszülő szakálla. A jelek szerint jobban tartott tőlem, mint
én őtőle. Az angol beszéd összezavart. Nem találtam a szavakat. Intettem a férfinak,
hogy üljön le mellém, aztán bekapcsoltam a telefonomon az angol-koreai fordítóprogramot.
A kommunikáció lassan ment, sok kínos szünettel és nevetéssel. Elmondtam neki,
hogy dél-koreai önkéntes vagyok, és öt észak-koreai disszidensnek próbálok segíteni,
akik börtönbe kerültek, mint illegális bevándorlók. A férfi nagyon meglepődött,
fájdalmat láttam a tekintetében. Tovább kerestem a szavakat, és hozzátettem, hogy a
laoszi kormányzat hatalmas bírságot rótt ki rájuk.
– Mennyit? – kérdezte.
– Fejenként 700 amerikai dollárt.
A férfi a szakállát vakargatta, majd egy ideig az utat bámulta. Aztán intett, mint aki azt
mondja: „várj egy kicsit”, és azt mutatta, hogy telefonál egyet. Átsétált a kávézó túlsó
végébe, felhívott valakit, majd pár perc múlva visszajött. Soha életemben nem tudtam
volna elképzelni azt, ami ezután történt. A férfi bepötyögte a szavakat a telefonomba.
Elolvastam a koreai fordítást, ami így szólt: „Most telefonáltam egy barátomnak
Ausztráliába. Megbeszéltük a dolgot, és úgy döntöttem, segítek neked.”
Felébredt bennem a gyanú. Miért? Miért akarna egy ötvenes éveiben járó fehér férfi
gondoskodni néhány koreairól, akiket soha nem látott?
Az arcáról próbáltam leolvasni a választ. A szexuális jellegű indítékot kizártam – azt
hiszem, az látszott volna a tekintetén. Arra jutottam, hogy valószínűleg valami

jótékony gesztust akar tenni, de a végén úgysem teljesíti majd az ígéretét. Nehogy
beleéld magad, intettem magamat.
– Köszönöm – mondtam angolul. A férfi alighanem kiérezte a kétkedést a hangomból.
Megint pötyögtetni kezdte a telefonomat. „Amikor Thaiföldön utazgattam,
megismerkedtem két észak-koreai nővel”, írta. „Nagyon megindított a történetük.”
Aztán újra intett, hogy várjak.
Láttam, hogy átmegy az utca túloldalára, a pénzkiadó auto​matához. Zöld bankókból
álló, vastag köteggel tért vissza.
A legnagyobb meglepetésemre több száz dollárt nyomott a kezembe.
– Ez elég lesz a bírság egy részére. A többit holnap veszem ki.
Álmodom? Megpróbáltam felfogni, mi történt, és közben a hálámat is kifejezni.
A telefonos szótár és rögtönzött tolmácsunk, a pincér segítségével a magas férfi
elmagyarázta, hogy kétéves délkelet-ázsiai úton van. Azt tervezte, hogy másnap
továbbmegy Thaiföldre, de most úgy döntött, itt marad, és ha akarom, segít nekem,
elkísér a börtönbe.
– Hát persze, hogy akarom – mondtam, amikor végre megértettem, miről van szó.
Ez a kedvesség és segítőkészség egyszerűen letaglózott. A következő gondolatom az
volt, hogy ha ez az impozáns külsejű ember elkísér a börtönbe, nem egyedül kell
találkoznom a börtönigazgatóval.
– Helyes – mondta. – Nincs kedved átköltözni abba a vendégházba, ahol én lakom?
Ott jobban tudnánk beszélgetni. Holnap reggel elmegyünk a börtönbe.
Mindezt nagyon óvatosan mondta, nehogy félreértsem a jó szándékát.
Kábultan bólintottam.
– Majd később megvacsorázunk, ha akarod. Hozd át a holmidat.
– Hogyne – bólogattam zavartan.
A férfi kezet nyújtott.
– A nevem Dick Stolp. Perth-ből jöttem, Ausztráliából.
Kezet ráztam vele. Mindeddig eszembe se jutott, hogy megkérdezzem, hogy hívják.
Indulni készült, de visszahívtam. Akadozó angoltudásommal megkérdeztem:
– Miért segítesz nekem?
– Nem neked segítek – felelte zavart mosollyal –, hanem az észak-koreai népnek.
És ezzel távozott.
Amikor kiléptem a kávézóból, csodálatos dolog történt velem. Mindaz az elérhetetlen
szépség, amiről eddig úgy éreztem, nem lehet részem benne, egyszerre kitárult
előttem. Éreztem a fákra kúszó jázmin illatát, és a nap meg a fenséges fehér felhők is
mintha velem örvendeztek volna. Egyszerűen megváltozott a világ.

A vendégház, ahol Dick lakott, sokkal kellemesebb volt, mint az én szállásom. Azok
után, amit már eddig is tett értem, igazán nem vártam volna el, hogy Dick fizesse a
szobámat, mégis így történt. Ha az ember úgy élte le egész felnőtt életét, ahogy én,
vagyis a legkisebb kiadást is meg kellett fontolnia, nem könnyű elfogadni az ilyen
nagylelkű gesztust. Nem tehettem mást, csak annyit mondtam, „köszönöm”. Dick soha
semmit nem kért cserébe. Még soha nem tapasztaltam ilyen jószívűséget olyan ember
részéről, akivel nem köt össze semmi, és nem is tartozik nekem. Ha két magányos
hjeszani találkozott volna össze Laoszban, vagy mi lettünk volna az egyedüli fiatalok
csupa öreg között, talán még megértettem volna a segítőkészségét. De Dick egyszerű
jósága független volt az életkortól, a bőrszíntől, a nyelvtől. Az is megfordult a fejemben:
talán olyan gazdag, hogy egyszerűen nem számít neki a pénz, de később megtudtam,
hogy egyáltalán nem így állt a helyzet.
Vacsoránál Dicken kívül még öten ültek az asztalunknál: egy ötven év körüli német
házaspár, egy középkorú kínai nő, aki dokumentumfilmeket készített, és egy fiatal
thaiföldi nő a német barátjával. Mindenki angolul beszélt. Nagyon nehezen tudtam
követni a társalgást, de nem bántam. Örültem, hogy végre nem vagyok egyedül. Ekkor
jöttem rá, hogy muszáj lesz megtanulnom angolul. Ez a közös nyelv a világban.
Kellemes, laza este volt. Először nevettem azóta, hogy elutaztam Szöulból.
Dickkel béreltünk egy robogót, és azzal mentünk a börtönbe. Vittünk magunkkal
gyümölcsöt és más ennivalót, meg takarókat.
Dick nem tudta, hogy a nő, akit meglátogatunk, az anyám, a fia pedig az öcsém, és én
magam is észak-koreai vagyok. De az se változtatott volna a dolgokon, ha tudja. El
akartam mondani neki az igazat. Megérdemelte volna. De az észak-koreaiak szinte
születésüktől álarcot viselnek, és ettől nem könnyű megszabadulni.
A robogón jó erősen belekapaszkodtam Dickbe. Útközben megálltunk a pénzkiadó
automatánál, és kivette a bírság összegének hátralevő részét.
Minden megdőlt, amit eddig az emberi természetről gondoltam. Észak-Koreában azt
tanultam anyámtól, hogy csak a családunkban bízhatunk, az idegenek veszélyesek.

Kínában kamaszkoromtól kezdve csalás volt az életem, titkolnom kellett, ki vagyok
valójában, ha életben akartam maradni. Egyetlenegyszer bíztam meg valakiben, akkor
is a senjangi rendőrségen kötöttem ki. Nem csupán úgy hittem, hogy az emberek önzők
és hitványak, tapasztalatból tudtam, hogy sokan közülük kifejezetten gonoszak:
boldogan teszik tönkre mások életét, ha az érdekük ezt kívánja. Láttam olyan koreaikínaiakat,
akik pénzért képesek voltak feljelenteni az észak-koreai menekülteket.
Ismertem néhány embert, akik úgy adtak-vettek más embereket, mintha csak
állatokról lenne szó. Ez a világ volt ismerős számomra. Az önzetlen jóság
megnyilvánulásai olyan ritkák voltak az életemben, hogy sosem felejtettem el őket, de
mindig is csodálkozást váltottak ki belőlem. Az, amit Dick tett, megváltoztatta az
életemet. Megmutatta, hogy létezik egy másik világ, ahol az emberek csak azért
segítenek idegeneknek, mert az jó érzés, és ahol a szívtelenség nem szabály, hanem
kivétel. Dick úgy bánt velem, mintha rokonok vagy régi barátok volnánk. Még most
sem egészen értem, miért tette. De attól a naptól kezdve, amikor összetalálkoztunk, a
világ kevésbé cinikus hely lett számomra. Kezdtem barátságosan viszonyulni
másokhoz. Természetesnek tűnt, korábban mégsem fordult elő velem.
Kim tiszteletes annak idején figyelmeztetett, hogy a Vientiánba vezető úton sok az
ellenőrzőpont. Tizennyolc óra alatt lehet eljutni a fővárosba, három tartományon
keresztül, és mindegyiknek elég önálló a kormányzata ahhoz, hogy esetleg háromszor
is börtönbe zárjanak minket, és újabb pénzbírságot követeljenek tőlünk. Ezért azt
tanácsolta, béreljünk egy rendőrségi furgont, és azzal tegyük meg az egész utat. Ez jó
ötletnek tűnt. Így nem kell félnünk az egyenruhás idegenrendészeti rendőröktől.
Az idegenrendészeti vezető azt mondta, megoldható a dolog, de csillagászati összeget
kért érte. A szegénységemre hivatkozva lealkudtam fejenként 150 dollárra. Hatan
voltunk. Én, a családom meg a három másik észak-koreai. De még így sem volt elég
pénzem.
Megint csak Dick lépett közbe, ő fizetett.
A rendőrségen azt mondták Dicknek, nem jöhet velünk Vientiánba. Ő megpróbálta

meggyőzni őket, mert úgy vélte, a jelenléte biztonságos nyújthat nekünk, de a
rendőrök hajthatatlanok voltak. Nem akarták, hogy ott legyen. Reggel Dick robogót
bérelt, és követte a furgont a börtönbe. A furgon – egy új Toyota – legalább kényelmes
volt.
Kivezették az öt rabot. Hetek óta most először láttam Minhót. Nagyon sápadt volt, az
arca tele rémes pattanásokkal. De azért rám vigyorgott, mintha nem lenne oka
panaszra. Kemény fából faragták az öcsémet, gondoltam. Büszke voltam rá, hogy ilyen
embernek vagyok a nővére.
Ekkorra már mind tudták, kicsoda Dick, és mit tett. Mindannyian kezet fogtak vele, és
hálásan, hitetlenkedve hajoltak meg előtte. Az idős nő nagy nehezen annyit mondott
angolul:
– Nagyon köszönjük.
A furgon motorja már járt; indulhattunk.
Dick azt mondta, továbbutazik Thaiföldre. Megadta a telefonszámát és az e-mail
címét, és végül még egy hatalmas ajándékot kaptam tőle: a szöuli repülőjegyem árát is
odaadta.
– Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem – mondta, majd mielőtt
tisztességesen megköszönhettem volna, amit tett, felpattant a robogóra, és elhajtott.
Búcsúzóul még odakiáltotta: – Ha gond van, keress meg!
És ezzel a mentőangyalom éppolyan hirtelen tűnt el, ahogy megjelent.
Elindultunk Vientiánba hatan, velünk tartott egy rendőrtiszt, a börtön tolmácsa meg
egy rendőrségi sofőr. Az egyezség részeként az út során mindvégig nekem kellett
fizetni a három kísérő étkezéseit, ők pedig alaposan belaktak, valahányszor megálltunk
ebédelni vagy vacsorázni.
Kim tiszteletesnek igaza volt, szabályos időközönként ellenőrzőpontok mellett
haladtunk el, de mindig csak intettek, hogy menjünk tovább. Remek érzés volt.
Mahagónifákkal és apró, festői falvakkal tarkított, dimbes-dombos tájon jártunk.
Lehúztuk az ablakokat, hogy bejöjjön egy kis szellő, és mindenki mélyeket szippantott
a szabadság illatából.
Minho elmesélte, mi történt azután, hogy elváltunk egymástól Kunmingban. A határ
közelében Fang úr elvezette őket egy domb aljába. „Idáig tudtam elhozni magukat”,
mondta. „Az országhatár a domb túloldalán van.” Minho figyelmesen hallgatta az
utasításait. „Menjenek egyenesen tovább, míg egy elhagyott kis házhoz nem érnek.
Menjenek be. Oda fog jönni egy férfi. Kövessék.”
Anyámat és Minhót rémülettel töltötte el, hogy egyszeriben magukra hagyták őket a
sötétben. Elkezdtek felkapaszkodni a dombra. Hamarosan sűrű dzsungelben találták

magukat, és az eső is eleredt. A talaj hihetetlenül csúszós volt, és egyetlen ösvényt sem
láttak. Az ágakba és indákba kapaszkodva másztak tovább, amelyek véresre karcolták a
kezüket meg az arcukat. A koromsötétben azt se tudták, merre mennek; próbáltak
egyenes vonalban haladni felfelé a dombon, ami már inkább hegynek tűnt. Anyám alig
bírta. Azt mondta, ha Minho nem lett volna ott vele, biztosan eltéved, és nem kerül ki
onnan élve.
Pár óra elteltével, amikor már majdnem átjutottak a hegy túlsó oldalára, hirtelen ott
termett előttük egy alak a sötétben. Egy férfi lépett ki eléjük az aljnövényzetből. Minho
csak az egyenruháját díszítő jelvény csillogását látta. A férfi a pénz jelét mutatva
összedörzsölte az ujjait. Aztán összetette a két kezét, mintha meg lenne bilincselve.
Fizessetek, különben letartóztatlak titeket.
Minho több zsebébe osztotta el a pénzt, amit adtam neki. Most elővett 300 jüant (kb.
15 ezer forintot). „Nem”, mondta a férfi angolul. Minho adott neki még ötszázat (kb. 21
ezer forintot). A férfi erre elmosolyodott, és útjukra engedte őket.
Nem sokkal ezután, csodával határos módon, megtalálták a közvetítő által emlegetett
elhagyott házat. Ott rejtőzött a sűrű erdőben. Csakugyan ott várt rájuk egy férfi, aki
leterített néhány összelapított kartondobozt, intett nekik, hogy ott fognak aludni, majd
maga is lefeküdt és elaludt. Anyám szerint elég ágrólszakadt fickónak nézett ki.
Amikor világosodni kezdett, a férfi felrakta őket egy tuk-tukra, és elvitte egy
buszpályaudvarra. Rámutatott egy buszra, és azt mondta, szálljanak fel. Minho arra
számított, hogy a férfi is velük megy, de ő eltűnt. Megint ott álltak egyedül, és sejtelmük
se volt róla, hová mennek.
– A közvetítő egyik embere biztosan a buszon van – nyugtatgatta anyánkat Minho. –
A megfelelő pillanatban majd felfedi magát.
A közvetítő emberének, egy rendőrnek a következő ellenőrzőpontnál kellett volna
lennie, de valami kavarodás történt, és az illető nem volt ott, amikor a busz
megérkezett. Anyámat és Minhót megbilincselték, és betuszkolták egy rendőrautóba.
Örültem, hogy ezt csak most tudtam meg. Szörnyű lett volna arra gondolni, hogy az én
Ommámat megbilincselték. A börtönben aztán Minhótól a maradék pénzét is elvették
azok a gengszter rabtársai, akik segítettek rendet tartani az őröknek.
Korán reggel érkeztünk meg Vientiánba. A főváros egyáltalán nem olyan volt,
amilyenek képzeltem. Nem voltak toronyházak. Az alacsony épületeket buja trópusi

növényzet választotta el egymástól. Mintha több kert lett volna itt, mint ház.
Befordultunk egy fasorba, ahol nagy, irodának tűnő épületek sorakoztak, a tetejükön
zászlórúddal. Azt gondoltam, ez biztosan a követségi negyed. Tekintetemmel a délkoreai
zászlót kerestem.
Megálltunk az egyik épület előtt, amelyen lao nyelvű tábla díszelgett. Dél-koreai
zászlót sehol se láttam.
– Mi ez a hely? – kérdeztem a tolmácsot.
– A Vientiáni Idegenrendészeti Hivatal – felelte. – Szálljanak ki.
Azonnal gyanú ébredt bennem.
– Minek?
– Egyszerű formaság. Valaki még ma délután idejön a dél-koreai nagykövetségről.
Amikor a börtönigazgatóval tárgyaltam, jó kapcsolatba kerültem a tolmáccsal, és
lassan elnyertem a rokonszenvét. Elég rendes embernek tűnt, becsületesebbnek, mint
a többiek. Most hosszú beszélgetésbe elegyedett a rendőrtiszttel. Aztán azt mondta
nekem, hogy egyenesen a dél-koreai követségre megyünk, de láttam rajta, hogy nem
örült annak, amit a rendőrtiszttől hallott.
– Mi folyik itt? – kérdeztem.
– Ne aggódjon. Szálljanak ki, kérem.
Kipakoltuk a csomagjainkat a furgonból, aztán felvittek minket az idegenrendészeti
hivatal első emeletére. A sarokba raktuk a holminkat, majd leültünk, és csöndben
vártunk. Kellemetlen érzésem támadt. Ekkor bejött egy ügyintéző, és a nevemen
szólított.
– Jöjjön velem, kérem.
Azt mondtam anyámnak és Minhónak, hogy pár perc múlva visszajövök. Az egyik
észak-koreai nő megkért, hogy vegyek neki tisztálkodó szereket.
– Csak néhány kérdést akarunk feltenni – mondta a hivatalnok a folyosón.
– Nem szeretnék elválni a csoporttól.
– Nem lesz semmi gond. Majd visszakísérem.
Bevitt egy légkondicionált tárgyalóba, ahol négy, zöld egyenruhát viselő tiszt ült. Volt
köztük egy rúzsos szájú, negyvenes évei közepén járó nő. Azt mondták, ő az
idegenrendészeti hivatal vezetője. A váll-lapját aranycsillagok díszítették. Lao nyelven
beszélt. Az egyik egyenruhás fordította a szavait mandarin nyelvre.
– Tudja, miért hallgatjuk ki? – kérdezte a nő hidegen.
– Fogalmam sincs.
– Mert maga bűnöző.

49
DIPLOMÁCIAI INGAJÁRAT
Kinyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta. Az első gondolatom az volt, hogy
valami képtelen félreértés történt, nyilván rossz helyre kerültem.
Körülnéztem. Az összes egyenruhás engem bámult.
– Miért mondja, hogy bűnöző vagyok?
– Az észak-koreaiak illegálisan léptek be az országunkba – mondta a nő. – Tehát
bűnözők. Maga pedig segített nekik.
Amióta csak megálltunk az épület előtt, forrt bennem a düh, mert sejtettem, hogy itt
ismét csak megpróbálnak megkopasztani minket, mielőtt menedékjogot kapnánk. De
amikor meghallottam, hogy a családomat „bűnözőknek” nevezik, kitört belőlem a
felháborodás.
Üvölteni kezdtem.
– Bűnözők? Hogy mondhat ilyet? Megöltek bárkit is? Vagy kiraboltak? Sok rablóval
találkoztam ebben az országban, de azok mind rendőrök voltak! Ezek az emberek
menekültek, és menedékjogot akarnak kapni.
Nem lett volna szabad kijönnöm a sodromból, mert így nem tudtam világosan
gondolkodni.
A nő rezzenéstelen arccal ült ott.
– Illegálisan vannak itt. Erről nem feledkezhetünk meg. Maga pedig segített nekik.
Megpróbáltam lehiggadni, de még mindig izzott bennem a düh.
– Életemben először járok Laoszban. Csak segíteni próbálok nekik, hogy
menedékjogot kapjanak. Nem azért teszem, mert ez a munkám. Én NEM vagyok
embercsempész.
Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom az ijedségtől. Csak nem csúszott ki a számon a
„családom” szó az iménti dühkitörésem során? Nem emlékeztem pontosan. Ekkor
jutott eszembe Pak úr, a rendőr figyelmeztetése: senkinek ne áruljam el, hogy anyám
és Minho a rokonaim. Ha ez a nő rájön, hogy én is észak-koreai vagyok, elvesztem azt a
védelmet, amit a dél-koreai útlevél nyújt számomra.
– Tudjuk, hogy először jár itt – mondta a nő. – De akkor is bűnöző.

Ha tiszta lett volna az agyam, a laoszi közigazgatást ismerve rájöttem volna, hogy
valószínűleg azt akarja, valljam be a bűnömet, és aztán fizessek bírságot. De mivel nem
voltam hajlandó elismerni, hogy bűnöző vagyok, aki bűnözőknek segít, nem tudott
előhozakodni a pénz kérdésével. Az sem használt az ügynek, hogy szemlátomást
kezdtem felbosszantani.
– Börtönbe is kerülhet.
– Én csak egy önkéntes vagyok – mondtam, és elővettem a telefonom. – Felhívom a
dél-koreai nagykövetséget.
– Maga nem hív fel senkit.
Intett az egyik egyenruhásnak, aki odalépett hozzám, és kivette a kezemből a
telefont.
– Ez itt Laosz – szögezte le a nő. – A maga nagykövetségének itt nincs hatalma.
A férfi, aki elvette a telefonomat, most az útlevelemet követelte. Kénytelen voltam
odaadni neki.
A nő hosszasan értekezett a többiekkel lao nyelven, aztán hozzám fordult:
– Egyelőre elmehet. Jöjjön ide holnap reggel. Akkor majd folytatjuk.
Visszamentem abba a helyiségbe, ahol a többieket hagytam, de mind eltűntek.
A csomagok sem voltak ott, kivéve a hátizsákomat. Ezt baljós jelnek tekintettem.
Azonnal visszarohantam a kihallgató-helyiségbe.
– Hová vitték őket? – kérdeztem üvöltve.
– Egy szállodába – felelte az a tisztségviselő, aki beszélt mandarin nyelven. A főnöknő
hátat fordított nekem. – Most úgysem tehet semmit.
Odalent az épület előcsarnoka kihalt volt. Ebédidőben jártunk. Az üres recepciós
pulttól egy-egy folyosó vezetett jobbra-balra. Körülnéztem, nem lát-e valaki, aztán
végigsurrantam az egyik folyosón, belestem minden irodába, majd ugyanezt tettem a
másik folyosón is. Ennek a végén vasajtók sorakoztak. A cellák mind zárva voltak,
kivéve egyet. Bekukkantottam. Hideg volt benn, és nedves beton szaga érződött. A falak
megfeketedtek a penésztől, a mennyezet pedig olyan alacsony volt, hogy nem lehetett
felegyenesedni. Olyanok voltak, mint valami ól. Csak nem egy ilyen cellában tartják a
családomat? A zárt ajtók mögül egyetlen hang se hallatszott.
Nem mertem kiabálni, hogy „Omma ja! Minho ja!”, hátha meghallják az emeleten.
Odakint olyan hőség volt, hogy kiürültek az utcák. Megláttam egy csomó, utasokra
váró motortaxit, és félig angolul, félig mutogatva megkértem az egyik sofőrt, hogy
vigyen a dél-koreai nagykövetségre. Pár perc múlva megláttam a dél-koreai zászlót és
magát a követséget, de az ajtóban álló őr azt mondta, jöjjek vissza ebédidő után.
Továbbmentem az utcában, azt kerestem, hol lehetne leülni. Itt, a platánfák lombja

alatt kicsit hűvösebb volt. Aztán balra nézve, az utca másik oldalán megpillantottam
egy ismerős zászlót. Még egyszer megnéztem. A két Korea képviselete csupán pár
méterre volt egymástól. Aznap már másodszor kerültem abszurd helyzetbe. Kelet- és
Nyugat-Németország rég egyesült. Mint ahogy Észak- és Dél-Vietnam is. Miért a mi
nemzetünk szenved egyedül ettől a lehetetlen megosztottságtól, amelynek már rég el
kellett volna tűnnie a történelem süllyesztőjében? És miért pont az én családomnak
kell megfizetnie a megosztottság árát ebben a távoli, barátságtalan országban?
Mozdulatlanul álltam a kihalt utcán, és arra gondoltam, hogy az egész életemet e két
zászló távolsága határozza meg.
– Üdvözlöm – fogadott a konzul. – Nem sok koreai utazó jár erre – mondta, majd
bevezetett egy tárgyalóba.
Elmagyaráztam neki, hogy Luang Namthából jövök, és öt embert hoztam, akiket
most nem akar elengedni a vientiáni idegenrendészet.
– Azt hittük, egyenesen ide hoznak minket.
– Igen – dörzsölgette a konzul az orrnyergét a szemüvege alatt. – Kaptunk egy
üzenetet a Luang Namtha-i idegenrendészettől, hogy öt észak-koreai jön hozzánk. De
ön milyen kapcsolatban áll velük?
– Én telefonáltam egy hónapja. Emlékszik? Elmondtam, hogy a családomat börtönbe
zárták Luang Namthában. Ön azt felelte, hogy majd gondoskodik róluk, utazzak csak el.
– Á, igen. – A tekintetében enyhe meglepetés tükröződött. – Tehát akkor nem utazott
el? El se tudtam képzelni, hogy ennyi mindent tud elérni. És ezt mind egyedül csinálta?
Egyetlen hónap alatt? Hihetetlen. Komolyan.
Úgy beszélt, mint egy unott nagybácsi, aki színlelt érdeklődéssel nézi egy gyerek
rajzát.
– Nekünk azt mondták, hogy ön ma délután elmegy az idegenrendészeti hivatalba –
mondtam. – Mi a következő lépés?
Bocsánatkérően elnevette magát.
– Nem mehetek oda, amikor kedvem tartja. Meg kell várnom, míg hívnak.
– De fogságban tartanak öt észak-koreait. Elvették az útlevelemet és a telefonomat.
Megtehetik ezt?
– Mi ebbe nem szólhatunk bele. Nem mondhatjuk meg nekik, mit tegyenek. De
megpróbáljuk kideríteni, mi folyik itt.

Ez az utazás mindvégig úgy zajlott, hogy valahányszor felcsillant a remény, máris jött
a csalódás. Amikor felálltam, hogy távozzak a követségről, eszembe jutott valami, amit
anyám említett: tizenkét észak-koreait fogtak el pár napja, és a Luang Namtha-i
börtönbe zárták őket, közvetlenül azelőtt, hogy őt meg Minhót kiengedték. Elmondtam
a konzulnak, aztán hozzátettem:
– De ezt már bizonyára tudja.
– Nem, nem tudtam – felelte, mintha valami hihetetlen dolgot közöltem volna vele. –
Utánanézek.
Felmerült bennem a kérdés: vajon hány észak-koreai menekült ücsörög a
börtöncellákban országszerte, és várja, hogy ez az ember tegyen valamit?
Másnap reggel egy alacsonyabb rangú diplomata kísért el a Vientiáni Idegenrendészeti
Hivatalba. Visszatekintve azt mondom, ez nem volt rossz ötlet. A tárgyalás úgy zajlott,
mint két államfő csúcstalálkozója. Nemzeti lobogókkal díszített, nagy tárgyalóterem
volt a helyszín. A hosszú, fényes asztal túloldalán öt egyenruhás idegenrendészeti tiszt
ült, köztük a vezetőnő.
A nő ragaszkodott hozzá, hogy lao nyelven tárgyaljunk, és kitartott azon véleménye
mellett, hogy az illegális menekültek segítésével bűncselekményt követtem el. Ha nem
fizetem ki a törvény által megszabott 1300 dolláros bírságot, börtönbe kerülök.
– Nagyon dühös önre – súgta oda a diplomata, amikor egy pillanatra elhagytuk a
helyiséget. – Azt mondja, rendkívül udvariatlanul beszélt vele.
Láttam, hogy taktikai hibát követtem el. Ha egyedül, bűnbánóan jöttem volna vissza,
és bocsánatot kérek a nőtől, talán megúszom a dolgot, de erre már nem volt lehetőség.
Azzal, hogy egy diplomatát hoztam magammal, magasabb szintre került az ügy.
Megmutattam a tárcámat az egyenruhásoknak, és elmondtam, milyen szorult
helyzetben vagyok. Csak az a 800 dollár volt nálam, amit Dick adott nekem az utolsó
napon, amikor rájött, hogy nem tudnám kifizetni a jegyemet Szöulba. Ez éppen csak a
repülőjegyre lett volna elég. A nő elvette az összes pénzt, aztán visszaadta az
útlevelemet és a telefonomat.
– Eszébe ne jusson még egyszer így belépni ebbe az országba – mondta. – Ha mégis
megteszi, börtönbe kerül, mint embercsempész. Viszont… – tette hozzá, és olyan hamis
mosolyt villantott rám, amilyet még sosem láttam női arcon – turistaként bármikor
visszajöhet.

A legszívesebben jól pofon vágtam volna.
– Huszonnégy órával meghosszabbítottuk a vízumát – közölte. – Ha holnap ilyenkor
még mindig itt van, letartóztatjuk. Megértette?
– A legszívesebben azonnal elhagynám ezt az országot – feleltem. – De nem maradt
pénzem a jegyre.
Összeszorította a száját, mint aki azt gondolja: ez már a te bajod.
Kifelé menet a koreai diplomata megnyugtatott, hogy anyámat, Minhót és a három
másik észak-koreait másnap átviszik a nagykövetségre. Utána pedig valamennyien
továbbutazhatnak Szöulba. Már csak pár nap, mondta.
Az emberek állítólag azt hiszik el, amit el akarnak hinni, én pedig nagyon el akartam
hinni ezt a hírt. Csodálatos volt hallani. Nem győztem köszönetet mondani a
diplomatának. Természetesen további kérdésekkel kellett volna meggyőződnöm róla,
igazat mond-e, de elvonta a figyelmemet egy sürgősebb probléma.
– Nem maradt pénzem repülőjegyre. Nem kaphatnék kölcsön a nagykövetségtől?
Sajnos, felelte erre, miközben beszállt a kocsiba, a nagykövetségen az a szabály, hogy
senkinek sem adnak kölcsön pénzt.
Ostoba módon még egyszer köszönetet mondtam neki. Végtelen hálával töltött el,
hogy a családom megpróbáltatásai lassan véget érnek. Csak pár perc múlva fogtam fel,
amint ott álltam az utcán egyedül, hogy a diplomata képes volt faképnél hagyni,
miközben tudta, hogy üres a zsebem, és nincs hová mennem. Amikor később
megtudtam, hogy a nagykövetségeknek a nemzetközi jog értelmében védelmezniük és
támogatniuk kell az állampolgáraikat, teljesen érthetetlennek tartottam a Vientiánban
működő dél-koreai képviselet viselkedését.
Fogalmam se volt, mit tegyek. Arra gondoltam, majd az utcán alszom. Alighogy
bekapcsoltam a telefonom, azonnal megszólalt. Dick hívott. Már kezdtem azt hinni,
hogy nem is ember ő, hanem valami isteni lény. Amikor tört angolsággal
elmagyaráztam, mi történt, felajánlotta, hogy küld még pénzt, de nem fogadtam el. Már
így is olyan sokat adott. Majd kitalálok valamit.
Egy darabig bóklásztam az utcán, de tudtam, hogy egyetlen megoldás van: Kimtől
kell pénzt kérnem. Ez nagyon nehéz volt, nehezebb, mint Dicktől kérni.
Büszkeségemben nem akartam, hogy kétségbeesettnek, rászorulónak lásson, mivel ez
tovább mélyítette a köztünk lévő szakadékot. Attól féltem, hogy megutál. Kim átutalta a
pénzt, én pedig megint csak azt hajtogattam, hogy ez csak kölcsön, és a teljes összeget
visszafizetem.
Másnap reggel elutaztam Laoszból.

December első hetében jártunk. A szubtrópusi zóna után egyszerre a derűs, de fagyos
Szöulban találtam magam. Kéken ragyogott az ég, de olyan hideg volt, hogy a
lakásomban jégvirág borította az ablakot. Azonnal elmentem meleg ruhát venni.
Annak idején az összes téli ruhámat odaadtam a meglepett taxisofőrnek Kunmingban.
Aznap este összegömbölyödve üldögéltem Kim gangnami lakásában, kávét
kortyolgattam, beburkolóztam Kim kötött pulóverébe, dzsesszt hallgattunk, és
elmeséltem a kalandjaimat. Egészen szürreális volt, hogy hirtelen visszakerültem ebbe
a másik, kényelmes és biztonságos világba. Elnéztem Kimet, aki sosem mozdult el
innen, és most tágra nyílt szemmel bámulva próbálta megérteni, min mentem
keresztül. Hosszan hallgatott, csak a fejét csóválta kábultan, amint előadtam, miféle
szerencsétlenségek értek minket, és hogyan másztunk ki belőlük a jó szerencse
segítségével. Az, amit Dick Stolp tett, nagy hatással volt rá.
– Összetalálkozni egy ilyen emberrel, pont akkor, pont ott… Ez hihetetlen – mondta. –
Óriási szerencséd volt.
– Az is nagy szerencse, hogy te itt vagy nekem – feleltem.
A szám, amit hallgattunk, éppen véget ért. Csönd borult a szobára.
Sokkal tovább tartott az utazásom, mint gondoltam – két hónapig –, így lemaradtam az
egyetemi felvételiről. Csak a következő évben jelentkezhettem újra. De nem is bántam.
Arra gondoltam, úgyis lesz elég dolgom, ha meg akarom szervezni anyám és Minho
életét Szöulban.
Az érkezésem utáni napon felhívtam a vientiáni Dél-Koreai Nagykövetséget.
Optimista hangulatban voltam, jó hírekre számítottam. De csak az automata válaszolt a
hívásra: angolul tájékoztatott, melyik gombot kell megnyomnom, hogy különböző
szolgáltatásokhoz jussak. Egész nap a gombokat nyomkodtam, de nem tudtam beszélni
senkivel. Másnap és a következő napon is ugyanez volt a helyzet. De még ekkor sem
aggódtam különösebben. Arra számítottam, hogy anyám és Minho bármelyik nap
megérkezhet, és tudtam, hogy amíg az NTSZ vizsgálja az ügyüket, úgysem
jelentkezhetnek. De azért jól jött volna némi megerősítés a vientiáni diplomatáktól.

Amikor már három hét telt el, és még mindig nem hallottam a családom felől,
kezdtem ideges lenni. Kim nyugtatgatott, azt mondta, Laoszban lassan mennek a
dolgok. Végre a negyedik héten megcsörrent a telefonom. Ismeretlen számról hívtak,
856-os előhívóval, ami Laosz száma. Alig hallottam a hangot:
– Nuna?
– Minho?
– Igen, én vagyok.
– Még mindig a nagykövetségen vagytok?
– Kölcsönkaptam ezt a telefont. Visszahívnál?
De miért suttog? Azonnal visszahívtam. Már az első csöngetésre felvette.
– A Phonthong Börtönben vagyok.

50
HOSSZÚ VÁRAKOZÁS A SZABADSÁGRA
Forgott velem a világ. Olyan erősen szorítottam a telefont, hogy a körmeim a
tenyerembe vájtak.
– Micsoda?
– Ide csukják a külföldieket – magyarázta Minho. – Sokkal nagyobb, mint a Luang
Namtha-i börtön…
Újrakezdődött hát ez a rémálom, ismét sűrű sötétség vett körül. Reszketni kezdett az
ajkam. De az én kisöcsém csak mondta tovább, úgy beszélt, mintha csupán új iskolába
került volna.
– Vannak itt fehérek, feketék, mindenféle népek, csak helyiek nem…
– Kié ez a telefon?
– A kínai barátomé, akivel egy cellában vagyunk – suttogta. – De elvileg nem lehetne
telefonunk.
A kezembe temettem az arcom.
– De miért, miért, miért nem vagy a dél-koreai nagykövetségen? Azt mondták,
másnap odavisznek titeket.
– A nagykövetségre? De hát onnan nem jött értünk senki…
Minho elmesélte, hogy miután én elhagytam az idegenrendészeti hivatal épületét, az
egyenruhások levitték őket a földszinti cellákba. Tehát ott voltak azokban a penészes
betoncellákban a folyosó végén. Pár nap múlva átszállították őket a Phonthong
Börtönbe. Anyám is ott van, a női részlegen. Minho azt mondta, hetek óta nem látta a
napot, egészen kifehéredett a bőre. De azért vidáman csengett a hangja. Ámulattal
töltött el, milyen jól viseli a fizikai nehézségeket, megpróbáltatásokat. Ekkor fordult
meg először a fejemben, hogy talán inkább az okoz majd gondot neki, hogyan
alkalmazkodjon a gazdag világ elvárásaihoz.
– Van itt két dél-koreai. Az egyik öt évet kapott, mert amfetamint árult. A másiknak
valami üzleti konfliktusa volt Laoszban. Amikor megtudták, hogy északról jöttem, a
saját pénzükön hozattak ennivalót odakintről, és nekem adták, még a női részlegbe is
küldtek Ommának meg a többieknek. Már jó régóta itt vannak, de ők tartják bennem a

lelket. Mindig azt mondják, hogy ne aggódjak. Állítólag egy csomó észak-koreai
megfordul itt, aztán végül elküldik őket a dél-koreai nagykövetségre. Ez a szokásos
eljárás, nuna. Ne izgulj, nem lesz semmi bajunk.
Minho és a kínai barátja még két másik rabbal osztotta meg a celláját, az egyik brit
volt, a másik ghánai. A brit férfi marihuána birtoklásáért kapott hosszú
börtönbüntetést. Johnnak hívják, és nagyon rendes, mondta Minho.
– Képzeld, nuna, angolul tanulok!
Erre aztán eltört a mécses. Valósággal patakzottak a könnyeim. Alig bírtam elhebegni:
– Majd angolul beszélgetünk, ha ideértetek.
Minho a maga szokásos módján élvezte, hogy felfedezheti a világot, még ha egy
börtöncella sötét mélyén teszi is. Nagyon csodáltam ezért. Még az a kilátás sem törte le,
hogy hónapokat, esetleg éveket tölt a rácsok között. A jövőbe tekintett, élete következő
szakaszára készült.
Most már legalább értettem, miért hagyott ott olyan sietősen a dél-koreai diplomata.
Szándékosan hazudott, amikor azt állította, hogy a családom egy-két napon belül kijut.
Ismerte az eljárás rendjét, de nem akarta, hogy ott lábatlankodjak, és megint bajba
kerüljek. Mindezek ellenére volt remény arra, hogy a megpróbáltatások rövidesen
véget érnek. Most, hogy belegondoltam, rájöttem, soha senki nem célzott olyasmire –
még az idegenrendészet főnöknője sem, pedig ő nagyon haragudott rám –, hogy
anyámat és Minhót átadják az észak-koreai nagykövetségnek, vagy visszatoloncolják
Kínába.
Anyám és Minho még két hónapot töltött a vientiáni Phonthong Börtönben, azután –
ahogy Minho barátja megjósolta – átadták őket a dél-koreai nagykövetségnek. Ott
azután újabb három hónapot kellett eltölteniük egy nagykövetségi menhelyen, míg a
többi észak-koreaival együtt várták, hogy a laoszi kormányzat kiengedje őket az
országból.
Végül több mint hat hónappal azután, hogy eljöttem Laoszból, 2010 késő tavaszán
felhívtak a szöuli Nemzeti Titkosszolgálattól. Az ügynök közölte, hogy az újonnan
érkezett észak-koreai menekültek között van egy nő, aki állítólag az anyám, és egy férfi,
aki állítólag a testvérem.
Amikor meghallottam ezeket a szavakat, egyszerre elszállt belőlem a feszültség. Az
ügynök olyan lehetetlenül száraz, bürokratikus stílusban közölte velem a hírt, hogy

egyszerre rám tört a fékezhetetlen nevetés. Amikor elnézést kértem, becsületére
legyen mondva, így válaszolt:
– Csak nevessen nyugodtan. Biztosan megkönnyebbült.
Tehát megérkeztek.
Túl vagyunk rajta.

51
APRÓ CSODÁK SOROZATA
Miután az észak-koreai menedékkérők között kémeket találtak, új szabályokat vezettek
be, ezért a családom ügyének kivizsgálása tovább tartott, mint annak idején az enyém.
Három hónapos kihallgatás után kerültek Hanavonba, ahol további három hónapot
töltöttek. A három nő, akikkel együtt voltak a laoszi börtönben, ugyanakkor érkezett
meg. Sajnos azok után, hogy mindezt végigcsinálta, az idős hölgy rákban meghalt.
A várakozás heteiben egyszer csak felhívott Sinszo, az a kedves videochates lány, aki
meztelenül jelent meg a laptopom monitorán Sanghajban. Már régóta keresett,
mondta, de miután nevet változtattam, nem volt könnyű rám találni. Döbbenten
hallottam, hogy nem sokkal utánam ő is eljutott Szöulba. Kértem, hogy látogasson meg.
De amikor ajtót nyitottam, egy idegen állt előttem, nem az a lány, akit a képernyőn
láttam. Átvillant az agyamon, hogy ez valami csapda. Azt beszélték, hogy a disszidens
közösség tele van a Bowibu kémeivel és gyilkosaival.
Zavaromat látva összecsapta a kezét, és elnevette magát.
– Én vagyok az, Sinszo.
A hangja ismerős volt. Elmesélte, hogy húszezer dollárért teljes plasztikai
átalakításon esett át: a szemét, a homlokát, a száját, a mellét, mindenét átszabatta. Délkoreai
barátját annyira elriasztotta ez az átalakulás, hogy szakított vele.
Amikor elmondtam neki, hogy áthozattam a családomat Észak-Koreából, kialudt a
szemében a fény. Csöndes, elmélázó hangulatba került. Hozzám hasonlóan neki is
szinte fizikai fájdalmat okozott a család hiánya. Ő is ki akarja hozatni a szeretteit,
mondta, de retteg a kockázatoktól. Ő sokkal rosszabb dolgokon ment keresztül, mint
én. Akárcsak sok más észak-koreai nőt, őt is eladták, becsapták azok a férfiak, akik
közvetítőnek álcázták magukat, és azt ígérték, hogy segítenek neki a menekülésben.
Még szerencsésnek is tartotta magát, amiért egy online pornóvideós cégnek adták el, és
nem egy szegény kínai paraszt felesége lett. Elpirultam, amikor eszembe jutott, hogy
tizennyolc éves koromban azt gondoltam, nem történhet velem nagyobb szörnyűség
az életben, mint hogy feleségül kell mennem a gazdag, ártalmatlan senjangi
Gunszuhoz.

Egy héttel azelőtt, hogy anyám és Minho elhagyták Hanavont, elszántam magam a
nagy beszélgetésre Kimmel. Már régóta esedékes volt, és nem akartam tovább
halogatni. Nemsokára itt lesz a családom. Új fejezet kezdődik, és tudtam, hogy Kim
ennek már nem lesz része. A tapasztalataim realistává tettek. Nem akartam romantikus
álmodozóként arra várni, hogy majd szembeszáll a családjával és feleségül vesz, nem is
kívántam tőle ilyet. Tudtam, sosem tenne olyat, amit a családja nem néz jó szemmel.
Az elvesztett szerelmet visszasírni nem nekem való, ilyesmi csak a szappanoperákban
van. Nekem most elsősorban anyámnak és Minhónak kell segítenem, hogy
beilleszkedjenek az új életükbe. Tovább kell lépnem.
– Úgy érzem, nincs közös jövőnk – mondtam Kimnek. Azt hiszem, már a hangomból
kitalálta, miért mentem el hozzá ezen az estén.
Hosszú, súlyos csönd után megszólalt:
– Tudom. Igazad van. Nem lenne könnyű dolgunk a családommal.
Egy darabig csak ültünk a kanapén a lakásában, hallgattuk a város zajait. Nem is
gondoltam, hogy ilyen szomorú leszek. Milyen kár! Hiszen nagyon kedveljük és
tiszteljük egymást. Kim éppen az edzőteremből jött, testhez simuló pulóver volt rajta.
Milyen szép férfi, és rendes is. De a jövője szorosan kötődik a múltjához, a családjához,
mint ahogy az enyém is. Ez pedig azt jelenti, hogy elválnak útjaink.
– Hát akkor ennyi volt – mondtam. Ha nem akarom elbőgni magam, akkor gyorsan
véget kell vetnem ennek.
– Igen, azt hiszem – felelte Kim.
Kedvesen rámosolyogtam.
– Maradjunk barátok.
Átöleltük egymást, aztán otthagytam, mielőtt még kitört volna belőlem a sírás.
Két nap múlva izgatottan vártam a metró lépcsőjének tetején anyámat és Minhót. 2010
augusztusában jártunk, csaknem egy teljes év telt el csangpaji kalandunk óta, és kilenc
hónap azóta, hogy utoljára láttuk egymást Laoszban. Amikor megpillantottam őket,
lerohantam a lépcsőn, egyenesen a karjukba. Végre szabadok, dél-koreai

állampolgárok! Már csak amiatt aggódtam, hogyan fognak megküzdeni a szabadsággal.
– Azt mondtad, két hét lesz az egész! – Ez volt anyám első mondata. – Ha tudtam
volna, hogy ilyen hosszú, borzalmas út vár ránk, nem hiszem, hogy nekivágtam volna.
– Hát, az a lényeg, hogy most már mind itt vagyunk – vigasztaltam. – Minho, nézd
csak meg magad. Amikor utoljára találkoztunk, túl sovány voltál. Most meg már túl
kövér vagy.
Valóban sokkal egészségesebben festett.
– Dehogy vagyok! – vigyorgott rám, és én egyszerre apámat láttam magam előtt. –
Megéheztem. Együnk valamit!
Nem győztek nézelődni. A metró a Városháza forgalmas környékére hozta őket.
Érzékeiket megrohanták a világ legmodernebb városának képei és hangjai, Szöul
különféle jelei, amelyek versengve próbálják megragadni a járókelők figyelmét.
Világító reklámok csábítják, csalogatják az embert. Az utcákon olyan nagy a forgalom,
amilyet egy észak-koreai elképzelni sem tudna. Rengeteg ember igyekszik minden
irányba. Anyám értette a modern koreaiak nyelvét, de a szokásaik, a viselkedésük, a
békében köztük élő idegenek iránt tanúsított közömbösségük szöges ellentétben állt
mindazzal, amit ő ismert. Bármerre nézett, mindenhol nyüzsgést és jólétet látott.
Meghívtam Okhit, hogy jöjjön velünk szollongthangot, vagyis ökörcsontlevest enni.
– Sokat egyél, Omma – biztattam anyámat. Aggasztott, hogy olyan törékeny. Azt
reméltem, Hanavonból kikerülve nyugodtabbnak és egészségesebbnek látom majd.
– Többnyire olyan ideges voltam, hogy nem bírtam enni – mondta.
Addig beszélgettünk szabadon, amíg be nem zárt az étterem. Nagyon boldog voltam,
folyton anyám meg Minho kezét szorongattam. Több mint tíz éve ábrándoztam erről a
jelenetről.
Anyámnak a szabad, fejlett világban töltött első napja tele volt apró csodákkal. Nem
győzött álmélkodni. Dongdemunban, a népszerű éjszakai piacon döbbenten bámulta az
automatát, amelyből pénzt vettem ki.
– Ezt egyszerűen nem értem – mondta. Úgy képzelte, hogy egy egészen apró termetű
pénztáros kuporog a falba vájt mélyedésben, és villámgyorsan számolja a
bankjegyeket. – Szerencsétlen! Rémes lehet neki abban az ablaktalan lyukban.
– De Omma! – nevettem el magam. – Ez egy gép.
A tömegközlekedésben használt kártyától is meghökkent. Amikor buszra szálltunk,
elhúzta a leolvasó előtt, ahogy mutattam neki, mire egy gépi hang azt mondta:
„hvanszong imnida” (átutalva), vagyis hogy levonták a jegy árát.
– Mondjam utána? – kérdezte anyám hangosan.

Később az utcán arról érdeklődött, hogy a gyerekek, akiket látott, a Szocialista Ifjúsági
Szövetség valamiféle dél-koreai megfelelőjének tagjai-e.
– Nem, miért?
– Mert folyton tisztelegnek egymásnak – emelte fel a kezét.
– De Omma, ők csak összecsapják a tenyerüket.
Egyik este, amikor vacsora után sétálni mentünk, megszólalt:
– Akkor mégis igaz.
– Micsoda, Omma?
– Ez a sok autó. Meg ez a sok fény. Láttam a betiltott dél-koreai sorozatokban, de azt
hittem, ez csak propaganda, biztosan bevittek egy csomó autót az egyik utcába a
forgatás idejére. Elképesztő – ingatta a fejét.

52
„KÉSZ VAGYOK MEGHALNI”
2010 szeptemberében felvettek alapképzésre a Hanguk Egyetem kínai-angol szakára.
A tanév a következő év tavaszán kezdődött. Minhónak saját lakása volt. Anyám munkát
keresett, hogy támogatni tudjon anyagilag. Szöulban senkit sem érdekelt, hogy Észak-
Koreában kiváltságos helyzetben volt, a hjeszani kormányzati hivatalban dolgozott, így
hát takarítónő lett egy kis motelben, ahol egy-egy órára adták ki a szobákat. Helyben
kapott szállást és étkezést, és havonta egy szabadnapja volt. De kezdett öregedni, és
nem volt hozzászokva a kemény fizikai munkához. Pár héttel azután, hogy felvették,
éppen lepedőt cserélt, amikor elmozdult egy csigolya a gerincében. A szörnyű
fájdalomtól összeesett, és hamarosan meg kellett operálni.
Anyám bátran vágott neki a szöuli új életnek, de úgy tűnt, a kísérlet kudarccal
végződik. Nehezítette a helyzetet, hogy Minho is csak kínlódott.
A 27 000 délen élő észak-koreai kétféle életet hagyott maga mögött: vagy az
üldöztetést és az éhséget, vagy egy kibírható létet, ami nem is volt olyan szörnyű. Azok,
akik az első csoportba tartoztak, hamar beilleszkedtek. Bármilyen nehézségekkel
kellett is megküzdeniük, az új életük csak jobb lehetett a réginél. A második csoportba
tartozók azonban sokkal ijesztőbbnek találják a déli életet. Gyakran visszavágynak abba
az egyszerűbb, rendezettebb létbe, ahol a fontos döntéseket az állam hozza meg
helyettük, az élet pedig nem egyenlő a kegyetlen versennyel.
Anyám, aki holttá nyilváníttatta magát, mielőtt elhagyta Hjeszant, hagyott némi
pénzt Magas néninél arra az esetre, ha mégis hazatérne. Szöulban annyira hiányoztak
neki a testvérei, hogy munka után minden este sírt utánuk. Állandóan Ópium bácsi régi
bolondozásairól, Szegény bácsi viszontagságairól, Csinos néni üzleti fogásaitól mesélt.
Aztán egyik este kibökte végre:
– Haza akarok menni.
Ettől féltem.
– Omma, ez lehetetlen. Tudod, mi történne.
– Kész vagyok meghalni – jelentette ki, sztoikusan a semmibe bámulva. – De azt
akarom, hogy odahaza érjen a halál.

– Ne mondj ilyet!
– Sosem látom a napot – panaszolta. Tél volt, és amikor felkelt, még sötét volt, amikor
végzett a munkával, már ismét besötétedett. – Ezért jöttem ide? Ennek semmi értelme,
itt nincs jövőm.
A következő néhány hónapban ilyen-olyan formában többször is lezajlott köztünk ez
a beszélgetés. Anyám sosem vágta a fejemhez, hogy nem kellett volna rávennem a
szökésre, de én kezdtem úgy érezni, hogy szörnyű hibát követtem el. Kockára tettem az
életünket, rengeteg erőfeszítés és pénz árán értem el, hogy együtt legyünk. De hiába
minden jó szándékom, anyám egyszerűen nem találta a helyét. Szörnyű dilemma elé
került: szeretett volna hazamenni, de akkor megint el kellett volna szakadnia tőlem.
Eleinte arra kértem, legyen türelemmel. Nem könnyű alkalmazkodni az itteni
élethez, mondtam, de sikerülni fog. Csak egy kis idő kell hozzá. De amikor azt kezdte
mondogatni, hogy északon akar meghalni, tudtam, hogy komolyan kell vennem.
Nehéz szívvel ugyan, de kijelentettem, hogy ha tényleg ezt akarja, segítek neki
biztonságban hazajutni. Hetekig mérlegeltem a veszélyeket. Hihetetlennek találtam,
hogy mindazok után, amin keresztülmentünk, most azon gondolkozom, hogyan
juttathatnám vissza anyámat Észak-Koreába. De ha ezt vette a fejébe, mi mást
tehetnék?
A visszafelé vezető út korántsem lett volna olyan fáradságos, mint a Szöulba vezető,
hosszú út. Csangpajba, a határvárosba könnyen eljuthattunk volna mint dél-koreai
turisták, ott pedig fogadhattam volna egy közvetítőt, hogy vigye át anyámat a folyón.
De ehhez az kellett, hogy anyám száz százalékig biztos legyen benne, el tudja tüntetni
az áruló nyomokat, miután hazaért.
Álmatlanul feküdtem az ágyamban, bámultam a Szöul fölé boruló eget, ezt a bézs
színű takarót. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ide jutottunk.
– Omma – mondtam anyámnak másnap. – Ha rájönnek, hogy Kínában voltál,
letartóztatnak és megvernek. De ha rájönnek, hogy itt voltál… – Nem fejeztem be a
mondatot. Mindketten tudtuk, mi lenne a sorsa. A szemébe néztem. – Tudnom kell,
használható-e a terved.
– Használható – felelte. – Pontosan tudom, kit kell lefizetni a nyilvántartó hivatalban,
nem lesz vele semmi gond. Aztán majd Csinos néni segít átköltözni egy másik városba.
Soha senki nem fogja tudni, hol jártam.
Ezzel, úgy tűnt, eldőlt a kérdés. Minhót nagyon elkeserítette a dolog. Neki is legalább
annyira hiányzott az otthona, mint Ommának. Beilleszkedési problémákkal küzdött,
nem akarta még az anyját is elveszíteni.
A következő héten nekiálltam, hogy megszervezzem anyám utazását. De amikor az

időpontokról és egyéb gyakorlati kérdésekről akartam beszélni vele, tartózkodóan,
zavartan viselkedett, mintha bántaná valami.
Ezzel egy időben arról győzködtem Minhót, hogy próbálkozzon meg az egyetemmel.
Az öcsém nyugtalan volt és elégedetlen. Attól féltem, valami bűnös dologba keveredik.
Észak-Koreában illegális ugyan a csempészet, de a rendőrségnél szemet hunynak
fölötte, és társadalmilag is egyfajta üzleti tevékenységként fogadják el. Dél-Koreában
azonban nem tolerálják. Az egyetem gondolata megrémítette Minhót. Miután az Észak-
Koreában kapott képzés semmit sem ér, évekkel maradt volna el a kortársai mögött.
Azt tanácsoltam neki, adjon magának egy évet, és gondolja át a dolgot.
Időközben egy építkezésen talált munkát, amelyet a szokásos konokságával végzett.
Olyan szorgalmasan dolgozott, hogy pár héten belül brigádvezetőnek nevezték ki. Hat
hónap után azonban kilépett. Ha most nem kezd bele valamibe, mondta, akkor az egész
életét építkezéseken fogja eltölteni. Megpróbálkozik az egyetemmel. Óriási
megkönnyebbüléssel és örömmel fogadtam ezt a bejelentést, amelyet hamarosan
további jó hírek követtek.
– Nem megyek vissza – közölte anyám váratlanul egyik reggel.
Egy ideje már sejtettem, hogy kétségei támadtak, de nem szóltam, csak csöndben
vártam, hátha végképp meggondolja magát.
– Túlságosan hiányoznátok nekem az öcséddel – mondta. – Láthatnám a testvéreimet
meg a gyerekeiket, de ti annyira hiányoznátok, hogy kétszer annyira szenvednék, mint
itt.
Aznap éjjel nálam aludt. Amikor reggel elment dolgozni, keservesen sírtam.
Megkönnyebbülésemet beárnyékolta a tudat, hogy arra ítéltem anyámat, a veszteség
érzésével és a megbánással kelljen küzdenie élete hátralevő részében. Nagyon is
tisztában voltam vele, hogy ez az én művem.
2011 tavaszán anyám és Minho már kilenc hónapja élt szabadon Szöulban. Azt
gondoltam, lassan mindketten berendezkednek, alkalmazkodnak új életükhöz. Ám
ekkor újabb dráma történt, amely kis híján elszakított minket egymástól.
Minho kapcsolatba lépett a menyasszonyával, Jundzsival, rendszeresen hívogatta.
Nem tudott elszakadni tőle, és rábeszélte, hogy jöjjön át ő is délre, majd tárgyalni
kezdett a közvetítőkkel, hogyan hozhatnák át a lányt Kínán keresztül. Nem próbáltam
lebeszélni. Ismerte a veszélyeket. De hát ez volt minden vágya.

Kiváltotta az útlevelét, kínai vízumot szerzett, és elindult a menyasszonya elé, de
mire Csangpajba ért, a lány meggondolta magát. Nem akar gondot okozni a szüleinek,
mondta.
Pár nap múlva Minho felhívott. Éppen az első napom volt az egyetemen. Térképpel a
kezemben vágtam át a campuson, kerestem a nyelvi kar épületét.
– Csangpajban vagyok. – Furcsán csengett a hangja, mintha valami álomban lettünk
volna. – Szemben éppen Hjeszant látom.
– Nem kellene olyan közel menned. Még felismer valaki.
– Nuna, nagyon sajnálom, de az a helyzet, hogy vissza​megyek.
– Ez még viccnek is rossz.
– Ma levágattam a hajamat, eldobtam a farmeromat, olyan nadrágot vettem, ami
észak-koreainak néz ki.
Meghűlt bennem a vér.
– Micsoda? Mikor?
– Most. Most megyek vissza.
– Minho, ezt nem teheted! – sikoltottam fel.
– Jundzsi anyja mindent elintéz. Olyan lesz, mintha soha nem is jöttem volna el.
Próbáltam koncentrálni. Meg kell állítanom. Minden idegszálam pattanásig feszült.
– Minho, figyelj rám. Ha most átmész, soha többé nem jöhetsz vissza. Gondold meg
jól.
– Szöulban nincs jövőm – jelentette ki. – Az egyetemmel nem biztos, hogy
megbirkózom. Hjeszanban elvehetem Jundzsit. Tudom, hogyan lehet sok pénzt
keresni.
– Azért nem vagy biztos magadban, mert csak nemrég érkeztél, és még ijesztő neked
ez az egész. De egy-két év múlva már minden rendben lesz.
Erre elhallgatott. Hallottam, hogy mélyeket lélegzik, mint mindig, amikor azt kívánta,
bárcsak ne történne ez vele.
– Minho! A testvérem vagy. Nem akarlak megint elveszíteni. Te vagy a férfi a
családunkban. Gondolj Ommára! Mi lesz vele, ha visszamész? Pokoli utat tettünk meg,
és még nincs vége. Nem könnyű, de sikerülni fog. Mi ketten még fiatalok vagyunk.
Bármit megtehetünk. Emlékszel, milyen nehezen jutottunk el ide? Mégis
végigcsináltuk. Most mindent el akarsz dobni?
– És mi lesz Jundzsival? – kérdezte erőtlen, szomorú hangon.
Mindhárman ezzel a dilemmával álltunk szemben. Minden döntésünk tartósan
elszakított minket valakitől, akit szerettünk.
– Nem lesz semmi baja – jelentettem ki határozottan. Sejtettem, mi van emögött:

Minho attól fél, hogy sosem talál magának barátnőt Dél-Koreában. – Itt is rengeteg lány
van. Vannak barátnőim, majd bemutatom neked őket. Tudják, hogy te vagy az én
hősöm.
– Nem bánom.
– Vagy elmehetünk együtt Amerikába. Lediplomázunk, aztán Amerikába megyünk.
Korea bizonytalan hely, de Amerika a szabadság hazája.
– Amerika? Mi az ördögnek mennék én oda?
– Bármit megtehetünk, Minho. Bárhová elmehetünk. Szabad emberek vagyunk. Csak
el kell szánnunk magunkat, és meg tudjuk csinálni.
Több mint egy óráig tartott ez a beszélgetés. Lassan sikerült ráébresztenem a
valóságra. Egész idő alatt körbe-körbe járkáltam egy négyszög közepén, miközben
vidáman fecsegő, biciklit toló diákok özönlöttek mindenfelé körülöttem.
– Folyton a folyóparti útra gondolok – mondta Minho. – Hiányzik az az érzés, hogy
tudom, mit csinálok.
– Ismerem ezt.
– De igazad van. Visszamegyek Szöulba. Még egyszer megpróbálom.
Ezzel letette a telefont. Találtam egy padot, leültem. Egész testemben reszkettem. Úgy
éreztem magam, mint egy pilóta, aki csak a szerencsének köszönhetően kerülte el a
lezuhanást.

53
EGY SZABAD ELME SZÉPSÉGE
Nem sokkal azután, hogy a családom megérkezett, Okhi elvitt egy PSCORE (People for
Successful Corean Reunification, Emberek a Sikeres Koreai Újraegyesítésért) nevű
szervezetbe, amelynek az a célja, hogy segítse az észak-koreai disszidenseket. Egy
szombat este elmentünk egy csapat PSCORE-önkéntessel Hongdébe, abba a
városnegyedbe, ahol dübörög a zene, és egymást érik a zsúfolt bárok meg klubok, a
szöuli diákok törzshelyei. A csoport többi tagja dél-koreai volt, de furcsa módon három
nyugati fiú is akadt a táraságban. Vacsoránál ott találtam magam egyikük mellett.
Amióta Dick Stolppal találkoztam Laoszban, sokkal jobban érdekeltek a nyugatiak. Ha
csak néhány olyan csodálatos ember van köztük, mint Dick, akkor is szeretnék
megismerkedni velük, gondoltam. És bevallom, nagyon jóképűnek is találtam a
mellettem ülő fiút. Szőke volt, a szeme gesztenyebarna, a viselkedése pedig kedves és
szerény. Úgy véltem, a húszas éveiben járhat.
Brian néven mutatkozott be. A szöuli Jonsze Egyetemen tanult. Megkérdezte, én
honnan jöttem.
– Egy Hjeszan nevű városból – feleltem tárgyilagosan, mintha mindenki tudná, hol
van ez a város, aztán kuncogva figyeltem, ahogy Brian az állát vakargatja.
– Hjeszan, Hjeszan – motyogta. Próbálta elhelyezni a térképen. – Fura. Pedig elég jól
ismerem ezt az országot.
– Északon van – mondtam. – A kínai határnál.
Csodálkozó tekintettel fordult felém.
– Te most csak ugratsz.
Én voltam az első észak-koreai, akivel találkozott.
Elmondta, hogy ő Wisconsinból jött. Értetlen arcomat látva hozzátette:
– Az Egyesült Államokból.
Egész este beszélgettünk. Meglepett, milyen nyíltan, őszintén beszél mindenről. Nem
volt benne semmi alakoskodás, köntörfalazás. Nem volt se védekező, se lekezelő.
Nagyon jól éreztem magam ezzel az idegennel. Én is őszinte voltam vele, egy dolgot
kivéve. Az este vége felé ostoba módon előhozakodtam az életkor kérdésével.

– Miért, te hány éves vagy? – nevetett.
– Huszonöt – csúszott ki a számon a hazugság. Visszatértem a cinikus, haszonleső
viselkedéshez. Az is közrejátszott ebben, hogy évekig titkoltam a valódi identitásomat.
Most is letagadtam pár évet, hogy Brian vonzóbbnak találjon. Nem volt különösebb
bűntudatom emiatt, egyébként is úgy gondoltam, sosem látom többé.
Nem számítottam rá, hogy Brian felhív, találkozgatni kezdünk, majd pár hónappal a
megismerkedésünk után komolyra fordul a kapcsolatunk. Ekkor már nagyon is
számított az a kis hazugság. Addig halogattam az igazság leleplezését, míg végül
elviselhetetlenné vált a helyzet. Muszáj volt túlesnem rajta.
– Brian, bocsánatot kell kérnem tőled – kezdtem, amikor éppen az utcán sétáltunk. –
Hazudtam neked. Nem huszonöt éves vagyok, hanem huszonkilenc.
– Igen? – nézett rám meglepődve. – Engem ez nem érdekel. De szeretném, ha tudnád,
hogy velem mindig őszinte lehetsz. Nem ítéllek el semmiért.
Brian személyében életemben először találkoztam olyan szabadon gondolkodó, jó
humorú, kétkedő emberrel, aki semmit sem vett készpénznek. Ez az én
gondolkodásomat is megváltoztatta. Briantől tudtam meg, hogy a tágabb világban
nagyon is sokat tudnak az Észak-Koreában tapasztalható szenvedésről, és aggasztja őket
a helyzet. Az ő hozzáállása bátorított fel, hogy szembeszálljak a disszidensekkel
szembeni, megsemmisítő dél-koreai előítéletekkel. Az Egyesült Államokban ilyesmit
sosem érzékelünk. Az általam ismert, Dél-Koreában élő disszidensek többsége eltitkolta
a múltját, mert félt, hogy lenézik miatta. Hát én eltökéltem, hogy nem fogok titkolózni.
Most, hogy a családom biztonságban velem van, nincs többé rejtegetni​valóm.
De Brian révén egy váratlan problémával is szembekerültem. Nem csak a dél-koreai
előítéletekkel kellett megküzdenem. Bizonyos disszidensek hozzáállásán is
változtatnom kellett – többek között a legközelebbi rokonaimén is.
Anyám és Minho tudták, hogy szerelmes vagyok valakibe. Szerették volna megismerni
az illetőt, és nem értették, miért keresek mindig kibúvót, miért nem árulom el még a
nevét sem. Amint egyre komolyabb lett a kapcsolatom Briannel, rájöttem, hogy meg
kell tudniuk. Végül is a sokkterápia mellett döntöttem.
Így hát egy étteremben mutattam be Briant anyámnak és Minhónak, ők pedig
szemtől szemben találták magukat az észak-koreai propagandából jól ismert jenki
sakálok egyikével. Szó nélkül foglaltunk helyet. Anyám, aki általában az udvariasság

mintapéldája, tátott szájjal bámult Brianre. Döbbentnek és megbántottnak láttam őt is,
az öcsémet is. Egy közismert észak-koreai mondás úgy tartja: „Ahogy a sakálból nem
lesz bárány, úgy az amerikai imperialisták sem tudják levetkőzni ragadozó
természetüket”. A rövid, kellemetlen hangulatú vacsora végén – melynek során én
tolmácsoltam – Brian a lehető legudvariasabban elbúcsúzott és távozott. Minho némán
bámulta az asztalt. Anyám csak annyit dünnyögött magában:
– Túl sokáig éltem. Miért kellett megérnem ilyen borzalmat?
Minho később bevallotta, hogy első látásra gyűlöletesnek találta Briant. Ez egy miguk
nom, mondta. Egy szemét amerikai.
Nem volt rossz érzés bennem, amiért megbántottam őket. Csak Briant sajnáltam, aki
illedelmes volt és kedves, nem tett semmit, amivel kiérdemelte volna a megvetésüket.
De tudtam, hogy úgyis hiába veszekednék anyámmal meg Minhóval, hiszen alig pár
hónapja hagyták el Észak-Koreát. Bizonyos beidegződések nem tűnnek el egyik napról
a másikra.
Elkezdtem beszédeket tartani a disszidensek védelmében, illetve az emberi jogok
észak-koreai megsértéséről – eleinte csak disszidensek csoporttalálkozóin, aztán kisebb
nyilvános rendezvényeken, majd egy „Feléd tartok” című tévéműsorban is
szerepeltem, amelyben az összes vendég Észak-Koreából elmenekült nő volt, és
mindegyikünket új, harsány színű ruhákba öltöztettek, hogy megcáfolják azt a széles
körben elterjedt tévhitet, mely szerint az észak-koreaiak kopottak és szánalmasak.
A műsor hatására sokat változott az észak-koreai disszidensek helyzete Dél-Koreában.
Egyre jobban foglakoztattak az emberi jogok. Észak-Koreá​ban többek között azért
mosódik el az elnyomó és az áldozat közti határvonal, mert senki sincs tisztában a
jogok természetével. Ahhoz, hogy valaki tudja, megsértik a jogait, vagy ő sérti meg
valaki másét, először azzal kell tisztában lennie, hogy vannak jogai, és tudnia kell, mik
azok. De amíg Észak-Koreában nincs összehasonlítási lehetőség más társadalmakkal,
hiába is várnánk el ezt a tudatosságot. Ezért van az is, hogy a legtöbben azért
menekülnek el, mert éheznek vagy bajba kerültek – nem azért, mert szabadságra
áhítoznak. Sok, Kínában bujkáló disszidens egyenesen visszariad attól a gondolattól,
hogy Dél-Koreába menjen – úgy éreznék, ezzel elárulták a hazájukat és a Nagy Vezér
örökségét. Ha az észak-koreai emberek tisztában lennének a jogaikkal, az egyéni
szabadságjogok és a demokrácia mibenlétével, a phenjani rezsim nem állhatna fenn

tovább. Az emberek rájönnének, hogy az országukban egyetlen ember élvez teljes körű
emberi jogokat – a Kim dinasztia hatalmon lévő tagja. Ő az egyetlen ember Észak-
Koreában, aki gyakorolhatja a gondolatszabadságot, a véleménynyilvánítás
szabadságát, a szabad mozgás jogát, neki joga van ahhoz, hogy ne kínozzák meg, ne
kerüljön börtönbe és ne végezzék ki peres eljárás nélkül, neki van joga tisztességes
egészségügyi ellátáshoz és táplálkozáshoz.
Véletlenül pont akkor történt valami, amire egyetlen disszidens sem számított,
amikor ezek a gondolatok merültek fel bennem.
Anyámmal tévét néztünk 2011. december 17-én este. Ekkor mondták be, hogy Kim
Dzsong Il, a Kedves Vezető meghalt. A zaklatott észak-koreai híradós bejelentette, hogy
a magánvonatán érte a halál, melyet a népéért egész életén át fáradhatatlanul végzett,
„rendkívül megterhelő szellemi és fizikai munka” okozott.
Döbbenten néztem anyámra, aztán kitört belőlünk az örömujjongás. Anyám a
magasba emelte a kezét, és összecsaptuk a tenyerünket. Okhi azonnal telefonált.
Ünnepelni akartunk. Naivan azt hittük, nagy változások várhatók Észak-Koreában.
Alig tudtuk elhinni a hírt. Kim Dzsong Il hetvenéves volt. Mindannyian azt gondoltuk,
hogy még legalább tíz évig kihúzza. Phenjanban külön tudományos intézet dolgozott az
élete meghosszabbításán. A világ legkiválóbb egészségügyi ellátásában részesült, a
legtáplálóbb ételeket ette. Minden egyes rizsszemet megvizsgáltak, mielőtt a tányérjára
került volna.
De pár nap múlva, amikor megláttuk a kőszívű zsarnok siratására kivezényelt
tömegekről készült felvételeket, elszállt a jókedvünk. Kim Dzsong Il katasztrofálisan
rossz vezető volt, szinte semmit sem tett azért, hogy elhárítsa a koreai történelem egyik
legszörnyűbb eseményét, a nagy éhínséget. A maga szempontjából mégis roppant
sikeres volt – megőrizte teljhatalmát, ágyban, párnák közt halt meg, és a gyeplőt
legkisebb fiának, Kim Dzsong Ünnek adta át.
Brian stabilitást hozott az életembe. Úgy éreztem, megtaláltam a helyemet, kevésbé
voltam zavarodott; elkezdtem az egyetemet, és egyre magabiztosabban beszéltem
angolul. Továbbra is gyakran felszólaltam a disszidensek nevében, aztán valami
egészen váratlan dolog történt. Egy világszerte végzett tehetségkutatás eredményeként
felkértek, hogy tartsak TED-előadást. (A TED a „Technology, Entertainment, Design”,
vagyis „technológia, szórakoztatás, dizájn” rövidítése. A szervezet évente megrendezett

konferenciáin érdekes gondolatokat ismertet meg a széles nagyközönséggel.) 2013
februárjában elrepültem Kaliforniába, hogy népes közönség előtt elmeséljem a
történetemet.
Legnagyobb meglepetésemre az előadásomra rendkívül pozitív reakciók érkeztek a
világ minden részéről. Kínából, abból az országból, amelyet szeretek ugyan, de sok
szenvedést okozott nekem, különösen elgondolkodtató üzeneteket kaptam. Sokan azt
írták, szégyellik, hogy együttműködnek a kormányukkal, amely üldözi az észak-koreai
menekülteket. Gyűlölködő üzenetek is jöttek, amelyekben árulónak meg minden
egyébnek neveztek. Brian csak nevetett rajtuk, és azt tanácsolta, nevessek én is.
Még ugyanabban az évben meghívtak, hogy néhány disszidenssel együtt, akik
túlélték a munkatábort, tegyek tanúvallomást az ENSZ-nek az emberi jogok északkoreai
helyzetét vizsgáló bizottsága előtt. A bizottság emberiség elleni bűnök elkövetése
miatt elítélte Észak-Koreát. Az eset nagy nemzetközi visszhangot keltett, és ennek
következtében végül rám is felfigyelt a phenjani rezsim. A Központi Hírügynökség a
maga utánozhatatlan stílusában közhírré tette: „Egy napon majd megtudjuk az igazat
ezekről a [...] bűnözőkről. A nyugat szégyenkezni fog, amiért meghívták [tanúskodni]
ezeket a terroristákat.”
A harsány szavak mögött félelmet éreztem. A diktatúrák erősnek és egységesnek
tűnnek, de mindig gyengébbek, mint amilyennek látszanak. Egyetlen ember szeszélye
irányítja őket, és ez az ember nem meríthet sokszínű véleményekből, vitákból, mint a
demokráciákban, mert az ő uralma a megfélemlítésre épül, és egyetlen igazság van, az
övé. Ennek ellenére nem gondolom, hogy Kim Dzsong Ün diktatúrája olyan gyenge,
hogy rövid időn belül összeomolhat. Sajnos, amint Andrej Lankov történész rámutatott,
az olyan rendszer, amely a fennmaradása érdekében bármennyi embert képes
elpusztítani, általában igen hosszú ideig fennmarad.
Akkor hát mikor lesz vége ennek a szenvedésnek? Egyes koreaiak azt mondják: az
újraegyesítéssel. Erről kellene álmodoznunk a határ mindkét oldalán, bár több mint
hatvanévi megosztottság után a két ország életszínvonala közti hatalmas különbség
miatt sok dél-koreait rettegéssel tölt el ez a perspektíva. De nem ülhetünk ölbe tett
kézzel, tétlenül várva, hogy valami csoda folytán létrejöjjön az új, egységes Korea. Ha
ezt tesszük, már idegenek lesznek egymásnak a szétszakított családok tagjai, mire újra
találkoznak. Amikor eljön az újraegyesülés – márpedig valamikor eljön –, kevésbé lesz
viharos, ha az egyszerű északi és déli emberek között lesz valami kapcsolat, ha
megengedik, hogy a családok együtt nyaraljanak, vagy a nagynénik, nagybácsik részt
vegyenek az unokahúgok, unokaöcsök esküvőjén. A disszidensek érdekében legalább
annyit kell tennünk, hogy tudatjuk velük: amikor mindent kockára téve

elmenekülnek, nem kell attól félniük, hogy örökre elszakadnak a hátrahagyottaktól,
világszerte vannak támogatóik, jóakaróik, nincsenek egyedül, amikor átlépik a határt.
Azok után, hogy az említett eseményeknek köszönhetően közismert lettem, anyám
nem tehetett többé úgy, mintha nem is tudna Brianhez fűződő kapcsolatomról, hiszen
Brian mindvégig mellettem állt. Ráadásul a munkám által kiváltott figyelem anyám és
Minho gondolkodását is megváltoztatta. Rajtam keresztül kénytelenek lettek
nemzetközi perspektívából tekinteni a saját életükre. Lassanként kezdtek úgy gondolni
magukra, mint egy tágabb világ polgáraira, nem pedig mint az észak-koreai Rjanggang
tartomány egy bizonyos részéről származó, hontalan emberekre.
Ennek ellenére a következő lépés nem volt könnyű anyám számára. Hallgatag és
tartózkodó lett, amikor elújságoltam neki:
– Omma, Brian megkérte a kezemet. Nagyon sokat jelentene nekem, ha áldásod
adnád ránk.

EPILÓGUS
Hihetetlennek tűnhet ebben a behálózott világban, de tény, hogy miután elutaztam
Laoszból, szem elől vesztettem Dick Stolpot. Az e-mail szerver, amelyet használtam,
leállt, és elveszett a teljes címjegyzékem. Számos ausztrál újság kiadójának írtam,
abban a reményben, hogy megjelentetik a levelet, Dick pedig elolvassa, és kapcsolatba
lép velem. Szerettem volna, ha tudja, milyen eredményre vezetett a jósága és
hősiessége. De egyik újság sem közölte a levelemet. Csak a nagy visszhangot kiváltó
TED-előadásom után kaptam egy e-mailt: „Hyeonseo, te vagy az?” Dick nem volt biztos
benne, hogy tényleg én vagyok az, mivel nem tudta, hogy észak-koreai vagyok. Egy
ausztrál tévéműsor, az SBS Insight tudomást szerzett a sztoriról, és meghívott
Ausztráliába, hogy személyesen mondhassak köszönetet Dicknek. Tévékamerák egész
sora vette a találkozásunkat. Normális esetben az ilyen közfigyelem hatására nagyon
vigyáztam volna, nehogy lehulljon az arcomról az érzelmeket elrejtő észak-koreai
álarc, de mihelyt megpillantottam Dick hórihorgas alakját és azt a kedves, szívélyes
mosolyt, amelyet annak idején a Luang Namtha-i Coffee House-ban láttam, kitárt karral
rohantam felé, és kitört belőlem a zokogás.
Tudom, hogy az az álarc sosem tűnik el teljesen. A legkisebb apróságtól is képes
vagyok visszatérni a páncél mögé rejtőző túlélő üzemmódba, vagy jéghidegen
viselkedem, amikor nyíltságot várnak tőlem. Egy népszerű dél-koreai tévéműsorban,
amely disszidenseket mutat be, minden nő könnyek között mesélte el a történetét.
Kivéve engem.
Időnként még ma is erőt vesz rajtam az önutálat. Valamikor, évekkel ezelőtt Kínában
eltűnt belőlem az önmagam iránti szeretet. Miután elhagytam a családomat, úgy
éreztem, nem érdemlem meg, hogy a születésnapom ünnep legyen, nem is
ünnepeltem soha.
Örökösen elégedetlen vagyok. Mihelyt elérek valamit, máris szemrehányást teszek
magamnak, amiért nem csináltam jobban, és rögtön valami újabb célt tűzök ki magam
elé.
Próbálom megbecsülni azt, amim van, igyekszem mindig mosolyogni. Nemrég
vettem át a diplomámat, hála a kedves rendőr, Pak úr biztatásának. Minho egyetemre
jár, jól beszél angolul, és ma már a legjobb barátok Briannel. Mindketten jót nevetnek,
ha felidézik az első találkozásukat. Bizonyos értelemben a politika által kreált,
nevetséges tévhitek jelképének tekinthetjük azt a vacsorát.

Anyám pedig, az én csodálatos Ommám sokkal kevesebbet sír. Néha még el is
mosolyodik, különösen amikor Brian hebeg valamit koreaiul. A testvérei, akiket
otthagyott, még ma is visszatérnek álmában. Próbál erős lenni a kedvemért, de éjszaka
időnként hallom, ahogy halkan sírdogál.
Anyám utazásának talán egyik legfontosabb lépése az volt, amikor megkértük, hogy
jöjjön el az esküvőnkre Brian középnyugati szülővárosába. Meglepetésemre anyám
nem ellenkezett, zokszó nélkül elfogadta a meghívást.
Így hát anyám elkísért minket a jenki imperialista szörny, az Egyesült Államok
szívébe. Ha az anyja, az én nagyanyám, aki hatvan éve a kéménybe rejtette a
párttagsági könyvét az amerikai katonák elől, aztán pedig élete végégig a nyakában
lógó zsinórra kötve viselte, látta volna, amint anyám a kilátásban gyönyörködik a
chicagói John Hancock Center századik emeletéről, vagy figyelte volna – velem
együtt –, amint egy amerikai büfében amerikai ételt eszik, nem hitt volna a szemének.
Biztosan meglepődött volna – mint ahogy mi is elcsodálkoztunk Briannel –, amikor
anyám angolul kérte a pincérnőt, hogy töltsön neki még egy csésze kávét, aztán
fesztelenül dúdolgatva magában, kibámult a napsütötte felhőkarcolókra.

KÉPMELLÉKLET
Ez a műtermi fotó, amelyen anyám a hátára kötözve cipel, hároméves koromban
készült. Ez az egyetlen kép maradt rólam észak-koreai életemből.

Anyám és Csinos néni, nem sokkal azelőtt, hogy anyám elmenekült Észak-
Koreából. A két testvér rendkívül közel állt egymáshoz, de a Koreai-félsziget sok
más szétszakított családjához hasonlóan beletörődtek, hogy talán soha többé nem
találkoznak.

Phenjan belvárosát díszítő, betonból készült monumentális szobor Észak-Korea
vezetőjéről, Kim Ir Szenről és fiáról, Kim Dzsong Ilről. Az ország területén több ezer
hasonló monumentális szobor és emlékmű található a Kim-dinasztia személyi
kultuszának megerősítésére.

Egy phenjani lakótelep közelebbi látképe.

Több ezer gyerek emeli fel a kezében tartott színes papírlapot a tömegjátékok
alkalmával, így formázzák meg Kim Ir Szen és fia, Kim Dzsong Il portréját. A
hjeszani stadionban az osztálytársaimmal órákon át próbáltuk a papírlapok
emelgetését, még vécére sem engedtek ki minket, kénytelenek voltunk bepisilni.

Észak-koreai állampolgárok hajlonganak Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il hatalmas
bronzszobra előtt a phenjani Manszu dombon, amely a Kim-kultusz egyik
legfontosabb helyszíne. A fővárosba látogató külföldieket is elhozzák ide, és arra
kérik, hogy hajtsanak fejet a szobrok előtt. A rezsim így azt a képzetet kelti az
egyszerű észak-koreai emberekben, hogy a Kim dinasztiát világszerte tisztelet és
csodálat övezi.

Kim Dzsong Ilt ábrázoló propagandafestmény díszíti ezt a felvonuláson résztvevő
kocsit. A Kedves Vezető egy esőáztatta teraszon áll, és a hajnali eget fürkészi
tekintetével. Jelképes értelemben ez arra utal, hogy Kim a viharból a ragyogó
jövőbe vezette az országot. A háttérben az egyik kocsin ez a jelszó díszeleg: „Kitartó
munkával az újjászületésért!”

Ezen a hjeszani középületen a következő felirat olvasható: „A Haza Egyesítése.
Nagy Vezérünk, Kim Ir Szen örökké velünk van.”

Gyári munkások menetelnek Hjeszanban a brigádvezetőjük mögött. A gyerekek is
így mennek iskolába.

Ez a kép a határ túloldalán fekvő kínai Csangpajban készült Hjeszanról. Itt nagyon
keskeny a két országot elválasztó folyó, és amikor befagy, az észak-koreaiak
könnyebben tudnak menekülni. Az észak-koreai vonatok összevissza járnak, ezért
sok ember vesztette életét, amikor leugrott a hídról, hogy ne üsse el a közeledő
szerelvény.

Kínában egy nő és egy kislány próbál bejutni a japán konzulátusra, hogy
menedékjogot kérjen, de a rendőrség elrángatja őket. A nemzetközi nyomás
hatására Kína később lehetővé tette, hogy a csoport Dél-Koreába távozzon. Azóta a
kínaiak megerősítették a nagykövetségek védelmét. Kína rendszeresen
visszatoloncolja a menekülőket Észak-Koreába, ahol kegyetlen büntetés vár rájuk.

A családunk a chicagói Navy Pieren. Anyám ekkor járt először Amerikában, és nem
győzött csodálkozni, milyen fejlett az ország, és milyen kedvesek az emberek. Neki
az ellenkezőjét tanították.

Anyám és az öcsém életükben először vívnak vízipisztolycsatát. Azt mondták, évek
óta nem mulattak ilyen jól. Észak-Korea konzervatív társadalom, ahol szinte
elképzelhetetlen volna, hogy családtagok vízipisztollyal lődözzenek egymásra.
Anyám és az öcsém megfogadták, hogy hamarosan megrendezik a visszavágót.

2014 áprilisában részt vettem az ENSZ Biztonsági Tanácsának rendkívüli
ülésszakán. Ez történelmi esemény volt, mivel a Biztonsági Tanács először
foglalkozott kiemelten az emberi jogok észak-koreai megsértésével.

Megismerkedtem az Egyesült Államok ENSZ-nagykövetével, Samantha Powerrel. A
nagykövet asszony lelkes támogatója a „védelmi felelősség” (Responsibility to
Protect, R2P) elvének, és az emberi jogok elszánt védelmezője.

Ismerd meg szerzőinket és műveiket a libri-kiado.hu weboldalon, kövesd az újdonságokat és nézz filmeket a
nyugatiter.hu blogunkon, csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon!