6. Holdbéli kalandok ( Hófehér) jav

Amint Bagi odújának bejáratán halványan
beszűrődött a reggeli fény, a három barát, Villus,
Kormi és Cin-cin ébredezni kezdett. Nagyon jót
aludtak, hiszen volt, aki vigyázta álmukat, mégpedig
Bagi, aki le nem vette a szemét a három barátról.
Amikor felébredtek, Bagi ismét egy terülj-terülj
asztalkával várta a barátai ébredését. Asztalkának
éppen nem mondható, hiszen akkora volt, mint egy
teniszpálya, s az telis-teli minden finomsággal. A
reggeli falatozást már négyesben költötték el, és
degeszre ették magukat mind a négyen. Ekkor szólt
Villus:
– Indulni kellene, hiszen vár minket a kaland a
holdon.
A többiek is felkászálódtak az asztaltól.
Barátságosan összeölelkeztek immár négyen, és
búcsúzkodtak. Bagi így szólt a barátaihoz:
– Ha valamikor még erre vetődik utatok, nézzetek
be hozzám, öreg barátotokhoz.
– Így lesz – ígérte a három barát.
Ezzel felszökkentek Bagi hátára, és ő egy vitorlázó
mozdulattal a holdra landolva lehozta a barátait a
nagy fáról. Hosszas integetés után elindultak az
újabb kalandok reményében arra, amerre még nem

jártak. Sétálgattak, mendegéltek, és már nagyon
megszomjaztak, amikor egy hatalmas hegy
tornyosult előttük. Annak lábánál egy kristálytiszta
vizű tavacska volt, ami akkora, mint otthon a
Balaton. Rengeteg halacska úszkált, de nem
akármilyen halak, hanem aranyhalak, kisebbek és
nagyobbak.
A három jóbarát azonnal nekilátott az ivásnak,
nagyon ízletes volt a víz. A tó fenekéig le lehetett
látni. Gyönyörű volt a tó, szinte a tó feneke is
átlátszó volt. Kormi egy kissé óvatosabb volt a
ragaszkodó rákocska, Ollócska esetéből okulva.
Amint jól teleitták magukat, elindultak a hegyek
felé.
Amikor közelebb értek, akkor látták meg, hogy ez
nem akármilyen hegy, hanem üveghegy, és
kristálysziklák díszítették. De minden átlátszó.
Amint így sétálgattak, látták, hogy gyönyörű
kristálymadarak repdesnek körülöttük. Volt
közöttük kék, sárga, zöld, piros, meg rózsaszín, és
mind-mind átlátszó. Villus arra figyelt fel, mintha
valahova csalogatnák őket a madarak. Eléjük
repültek, s mindannyian egy irányba indultak, hogy
mutassák nekik az utat.
2

Már nagyon sokat mentek a madarak után, meg
aztán csúszkáltak is sokat, mert a talaj is hol üveg,
hol kristály volt, és ezek nem nagyon tapadtak.
Egyszer csak arra figyeltek fel, mintha a madarak
egy bizonyos hely felett köröznének. Igen, valóban
ez történt, egy nagy sziklameredély felett köröznek.
Amint jobban szemügyre vették, egy hófehér
kiscicát láttak meg a hegy belsejében. Hangocskáját
alig lehetett hallani, hiszen be volt zárva a szikla
belsejébe. Nagyon szépen kérlelte őket arra, hogy
szabadítsák ki. Hát ők aztán próbálkoztak
mindennel! Üvegszikla-darabokkal próbálták
betörni az üvegfalat, de nem sikerült. Kormi nem
akarta feladni, hiszen az ő fajtabélije volt bajban. Ő
csak ütötte-verte az üvegfalat, már ereje is lassan
elfogyott, és sírva lerogyott a fal mellé.
– Biztos, hogy van megoldás – ismételgette
hosszasan.
Villus és Cin-cin is odaült melléje, és vigasztalni
kezdték:
– Ha csak egy mód van arra, hogy kiszabadítsuk,
akkor azt meg is tesszük – mondta Villus.
Kormi kérdezgetni kezdte a hófehér kiscicát:
3

– Hogy kerültél az üveg fogságába, és egyáltalán
van-e neved?
– Az én nevem Hófehér, mint az a
bundácskámból is kiderülhet. Hogy miként kerültem
ide bezárva? Az üveghegyen él egy gonosz Manó, és
ő nem szereti a cicákat. Ő az üveghegy ura.
Mindenki rettegett tőle, még a szüleim is. Addig
nem nyugodott, amíg az összes cicát el nem üldözte
az a gonosz Manó a hegyeiről. Engem pedig bezárt
ide, hogy minden cica lássa, mi történik velük, ha
visszamerészkednek. Így hát itt maradtam egyedül.
Néha az anyukám éjszaka ide lopódzik, hogy
megnézze jól vagyok-e. De sajnos azt is tudják, hogy
egy holdbéli lakó nem segíthet rajtam, mert az átok
így szól: „Addig maradsz az üveg fogságában, míg
egy fajtabéli cica, aki nem a holdon született, el nem
jön, hogy segítsen neked. De a segítséget a
legöregebb aranyhaltól kell kérnie a hegy melletti
tónál.” A Manó biztos volt benne, hogy ez sohasem
fog bekövetkezni. De ha mégis bekövetkezne, akkor
ő, a Manó, válik üveggé örökre.
Kormi így szólt barátaihoz:
4

– Majd én elmegyek a tóhoz, és kérek segítséget
a legöregebb haltól. Ti csak őrizzétek Hófehért, a
kedves kiscicát, míg én odaleszek a tónál.
Amint ott üldögéltek a szikla tövében, Villusra és
Cin-cinre észrevétlenül, szép lassan rákúszott az
éjszaka sötétje. De ez nem olyan sötét volt, mint
általában a sötét. Itt csillogó fényt árasztott minden
szikla, s a sziklák között mintha jéggé fagyott
patakok lettek volna, melyek nem folytak. Amint így
ámuldoznak, egyszer csak megmozdult valami vagy
valaki. És valóban, megjött Hófehér anyukája, hogy
lássa a kiscicáját. Nagyon meglepődött mikor
meglátta Villust és Cin-cint. De Villus gyengéd,
barátias hangon ezt mondta a cicamamának:
– Mi a földről jöttünk, és csak segíteni
szeretnénk. Barátunk, Kormi, a cica már el is szaladt
a tóhoz, hogy a legöregebb aranyhaltól segítséget
kérjen.
Ekkor a cicamama megnyugodott, hogy barátok,
és csak ők tudnak segíteni a gyermekén. A
cicamama hirtelen elhasalt, fülelt, és azt mondta
riadtan:
– Én megyek, mert nagyon-nagy bajt érzek, ti is
nagyon vigyázzatok magatokra!
5

Igen, a cicamama jól érezte. Tényleg baj
következett, mégpedig a gonosz Manó formájában.
– Mi keresnivalótok van itt nektek az én
hegyeimben, és egyáltalán kik vagytok?
– Villusnak hívnak, és kiskutya vagyok, a
barátomat pedig Cin-cinnek hívják és kisegér –
válaszolt a goromba kérdezőnek. – Mi csak
kalandozunk itt a holdon, mert mi a földről
érkeztünk.
– Honnét?? A földrőőőől?? – kérdezte a gonosz
Manó.
– Igen – válaszolta Cin-cin.
De a Manó nem is kérdezősködött tovább,
azonnal bezárta Villust és Cin-cint a varázspálcájával
egy üvegfal mögé, hogy ne tudjanak kijönni. Villus
és Cin-cin hiába kiabáltak, őket is csak halkan
lehetett hallani. Majd a gonosz Manó elsietett,
mintha valami sürgős dolga lett volna. Villus csak
annyit mondott:
– Nem elég, hogy gonosz, de még ronda is, meg
csúf is, meg… meg… nincs is rá szó, hogy milyen
ocsmány, még otromba nagy is! Olyan nagy volt,
mint egy hegy, a feje, mint egy víztorony, hát rajta
az orra akkora, mint egy busz. De még rücskös is
6

volt, mint egy szántás boronálás előtt. A szája meg
büdös volt. Biztos nem mosott fogat ma reggel, de
lehet, hogy már egy éve sem!
– Na jó, talán azt a kettőt, mely ott virított a szája
közepén! – visította Cin-cin a hátán fekve, s úgy
nevetve, hogy még a lábacskái is rugdalóztak az ég
felé. Hát igen, ilyen ronda és büdös lesz, aki nem
tisztálkodik rendszeresen.
Még Villus is elnevette magát, pedig szorult
helyzetüket látva nem volt ok a vidámságra. De
Villus abban reménykedett, hogy barátjuk, Kormi
majd segít rajtuk.
Kormi kora reggel ért a kristálytó partjára, és
kérlelő hangon elkezdett nyávogni. Már nagyon
sokadszorra hívta a tó legöregebb aranyhalát, de
semmi. Még csak egy picike hal sem dugta ki az
orrát a vízből. Kormi egyre inkább remény vesztve
kiabált a tó partján, és szaladgált fel s alá.
Egyszer csak úgy elfáradt, hogy csak leroskadni
tudott a parton, és fejecskéjét az első lábacskáira
tette, majd elhaló hangon kérlelte a tó legöregebb
halát, hogy segítsen. Már-már elaludt a teljes
kimerültségtől, mikor fodrozódni kezdett a víz, és
lássunk csodát! Ollócska, a rákocska úszott ki a
7

partra. Kormiba mintha a villám csapott volna bele,
úgy felugrott örömébe.
– Ollócska! Ollócska! De jó, hogy itt talállak! De
mit is keresel te itt a kristálytóban, hiszen a nagy
tóban laktál.
– Igen – felelte Ollócska –, de a szüleink azt
tanácsolták, hogy minden testvér keressen egy
másik tavat, mert itt nemsokára nem lesz mit enni,
mert olyan sokan vagyunk. Én is elindultam új tavat
keresni pár testvéremmel, és így kerültünk ide. A
szüleink megígérték, hogy évente meglátogatnak
minket, hogy a fejlődésünket ellenőrizzék, és a jó
tanácsaikkal ellássanak minket. De te, Kormi, mi
járatban vagy itt a kristálytónál?
Kormi elmesélte Ollócskának, hogy milyen okból
jár a kristálytónál.
– Már régóta kiabálok a tó felé, hogy a tó
legöregebb aranyhalát keresem, mert csak ő tudja
az én bajomat orvosolni.
Ollócska az ollójával megvakarta a buksiját, és így
szólt:
– Hát, kedves barátom, ha te a legöregebb
aranyhalat keresed, akkor neked le kell merülnöd az
8

aranyhal barlangjába, ahol lakik, mert az aranyhal
már olyan öreg, hogy ő már úszni sem tud.
– De hát én szárazföldi cica vagyok, hogy is
merülhetnék le a víz alá, ott én azonnal megfulladok
levegő nélkül!
– Sebaj – mondta Ollócska –, egy percig se búsulj,
várj egy kicsit, én majd segítek neked a merülésben.
Erre Ollócska már el is tűnt a vízben. Kormi emígy
morfondírozott magában:
– Hogy is tudna Ollócska segíteni rajtam, hiszen
olyan víziszonyom van, hogy csak na!
De máris megjelent Ollócska, és hozott magával
egy kör alakú deszkát.
– Na – mondta Korminak –, ugorj a deszkára, a
többit meg bízd rám!
Kormi kicsit félve, de barátjában megbízva a
deszkára ugrott, és egyszerre mind a tíz körmét a
deszkába mélyesztette, nehogy lecsússzon róla.
– Na, barátom – mondta Ollócska –, most aztán
kapaszkodj!
Hát ezt nem kellett Korminak mondani, mert ha
tíz lába lett volna, akkor mind az ötven körmével
kapaszkodott volna, úgy rettegett a víztől. Ollócska
9

ekkor egy hatalmas buborékot fújt Kormi köré, hogy
legyen levegője.
– Na, most már indulhatunk – mondta Ollócska. –
Tudod, ez a szerkezet egy vízalattjáró –
nyugtatgatta barátját, Kormit.
– Hogy mik vannak! – mondta Kormi. – Na
persze, Villus még ezt is tudta volna. Hiába, az iskola
az iskola!
Elkezdődött Kormi számára a legijesztőbb, és
legvakmerőbb utazás a víz alatt. Kormi csak ámult
és bámult:
– Mindenütt aranyhalak! Érdekes, mikor
segítséget kértem, senki nem jelentkezett, pedig a
tó tele van hallal.
Amint így úsztak a víz alatt, egyszer csak mellé
úszott egy aranyhal.
– Ki vagy te, és honnét jöttél? – kérdezte az
aranyhal Kormit.
– Én egy szárazföldi cica vagyok, a nevem pedig
Kormi.
– Miiiiii? – kérdezte meghökkenten az aranyhal. –
Méghogy száraz, és hogy földi, itt a holdon? No, te
aztán igazán idegennek számítasz itt a kristálytó
fenekén. Az én nevem Cikcakk, az aranyhal, és ha
10

esetleg segítségre lenne szükséged, akkor csak
hangosan mondd, hogy Cikcakk! – és ezzel elúszott.
De Ollócska már az öreg aranyhal arany
barlangjának a bejáratánál megállította a
vízalattjárót, és azt mondta:
– A többi már a te dolgod, majd jövök érted.
Ezután Kormi tisztelettudóan szólongatta az öreg
aranyhalat:
– Kedves öreg aranyhal, kérlek, legyél a
segítségemre, mert úgy hallottam, hogy csak te
tudsz nekem segíteni!
– Méghogy én tudok csak segíteni? – szólt ki
barlangjából az aranyhal. – Hiszen én is be vagyok
ide zárva a barlangomba, ezért én is segítségre
szorulok. Engem csak egy szárazföldi állat tudna
kisegíteni. Hát tudod erre mennyi az esély? Hát
semmi. Ezért vagyok én ide bezárva örökre.
Egyébként is, ki vagy te, hogy az én segítségemet
kéred?
– Hát én egy szárazföldi kiscica vagyok, a nevem
pedig Kormi. Talán én lehetek a te megmentőd is.
– Az én nevem Samu, a tó legöregebb aranyhala.
Az én történetem annyi, hogy a hegyen él egy
gonosz Manó, aki rám bízott egy aranypálcát, hogy
11

vigyázzak rá, s én megígértem neki. El is rejtettem a
barlangomban, de a gonosz Manó olyan kicsire
varázsolta a barlangomat, hogy még mozogni sem
tudok. Így az aranypálcához sohasem fogok
hozzáférni. Ekkor megkérdeztem a Manót:
– Miért tetted ezt, te Manó?
– Azért, hogy soha senkinek ne tudd odaadni az
arany varázspálcát! – s ezzel elment, és itt hagyott
beszorulva a barlangomba.
Erre Kormi magabiztosan csak ennyit mondott:
– Hát, ha csak ez a baj, én tudok rajtad segíteni.
Tudod, ha valamit nagyon akarunk, azt el is érjük.
Kormi azonnal hívta barátait, Cikcakkot és
Ollócskát, akik egy szemvillanás alatt ott is
termettek:
– Talán segítségre szorulsz? – kérdezték szinte
egyszerre Kormitól.
– Igen – válaszolta Kormi. – Ezt a barlangot
kellene olyan nagyra bontani, hogy az öreg
aranyhal, Samu ki tudjon jönni.
De Samu így szólt:
– Ezt csak az aranypálcával lehet nagyobbra
varázsolni. Az pedig itt van bent a barlangban, a
hasam alatt egy mélyedésben.
12

– Ajaj! – mondta Kormi. – Hát így már nagyobb a
baj!
Ollócska, a rákocska így szólt:
– Nekem már vannak gyermekeim, melyek oly
kicsik, hogy vígan bemasíroznak az aranyhal hasa
alá, és kihozzák nekünk az aranypálcát.
– Hurrá! – örült meg Kormi és Cikcakk.
Ollócska megkérte Cikcakkot, hogy ússzon el
gyorsan a rákfészekhez, és a kis Aranyollócskát
keresse, s hívja ide, mert ő a legerősebb mind közül.
Erre Cikcakk elviharzott, hogy hozza a segítséget.
Kisvártatva meg is érkeztek. Majd Ollócska
elmagyarázta Aranyollócskának, mi a teendő.
Aranyollócska azonnal elindult Samu hasa alatt az
aranypálcáért. Egyszer csak megszorult, és szólt
Samunak, hogy húzza magát kicsit összébb, hogy
beférjen a mélyedésbe. Samu mindent megtett a
szabadulás reményében, de csak ennyi telt tőle.
Aranyollócska nagy nehezen beszuszakolta magát
Samu hasa alatt a mélyedésbe, és nagyot rikkantott:
– Megvan az aranypálca!
A barlang előtt szinte örömtáncot jártak a
barátok, de Kormira vigyázni kellett, nehogy
kipukkadjon a vízalattjáró légbuborékja.
13

Aranyollócska nehezen, de azért kimászott a
barlangból, az aranypálcát óvatosan átbökte a
buborékon, és Korminak adta. A tó legöregebb
aranyhala, Samu ennyit mondott:
– A többi már a te dolgod. Arra kérlek, érintsd
meg a barlangom falát, és mondd a következőt:
Változz vissza, te barlang az eredeti nagyságodra!
Láss csodát, hát a barlang, a tízszeresére nőtt!
Samu az aranyhal kiúszott, megköszönte Korminak a
segítséget, és így folytatta:
– Ha bárkit vagy bármit vissza akarsz változtatni,
akkor meg kell érintened az aranypálcával, és
mondanod kell, hogy változz vissza.
Ezzel Kormi elbúcsúzott Cikcakktól, Samutól, a
legöregebb aranyhaltól, az aranyos
Aranyollócskától, s halkan megjegyezte Ollócskának:
– Tiszta apja ez a gyerek! – mosolyogtak össze
kedvesen.
Majd Ollócska elkezdte kihúzni Kormit a vízből.
Amint a parthoz értek, a buborék elpukkadt, és
Kormi a partra ugrott. De az az igazság, hogy még
ezek után sem barátkozott meg a vízzel.
Elbúcsúzott jóbarátjától, Ollócskától, s már indulni
készült, amikor útját állta a gonosz Manó. Nagyon
14

megijedt, mert ő ilyen csúf, ronda valamit még
életében nem látott.
– Hát te ki vagy? – kérdezte barátságtalan, dörgő
hangján Kormit.
Kormi gondolt egyet és így felelt:
– Én vagyok a hatalmas földi varázsló.
– Teee? – kacagott nagyot a hegyomlásnyi Manó,
és csak úgy hahotázott a megmaradt két fogát
villogtatva. A hasa csak úgy rengett, mert akkora
volt, mint egy százhektós hordó tele moslékkal.
Mert olyan büdös volt a lehelete, hogy csak moslék
lehetett a hasában, az biztos.
– Nem hiszed? Na, csak figyelj! – Kormi elkiáltotta
magát, hogy változz vissza, majd nagy lendületet
vett, és nekiugrott a gonosz Manónak, s közben
hozzáérintette az aranypálcát.
A gonosz Manó egy szemvillanás alatt üveggé
változott, de nem akármilyen üveggé ám, hanem
fekete üveggé. Csak ez a szikla volt fekete az egész
üveghegyen.
Majd Kormi nem feledkezve meg Hófehérről és
barátairól, rohant is vissza a sziklához, ahol
Hófehért fogva tartotta az üvegfal. Odaérve látta
meg, hogy barátait, Villust és Cin-cint is bezárta a
15

gonosz Manó, akiből azóta fekete üveg lett. Kormi
azonnal hozzáérintette a barátait fogva tartó
üvegsziklához az aranypálcát, és azt mondta:
– Változz vissza! – erre az üvegfal azonnal eltűnt.
Majd megismételte a Hófehért elzáró sziklánál, és
már ő is szabad lett. Nagy volt ám az öröm,
ölelkeztek, ugráltak mindannyian. Egyszer csak arra
lettek figyelmesek a nagy örömtánc közepette, hogy
mindenhonnan bújtak elő a fehér cicák.
– Hát még ilyet! Mindenki fehér! – jegyezte meg
álmélkodva Kormi, aki koromfekete volt.
A cicamama odalépett Kormihoz, és megköszönte
a megszabadításukat a gonosz Manótól, majd így
folytatta beszédét:
– Már csak annyit kérek tőled, hogy az
aranypálcával érintsd meg a holdat, s varázsold
vissza az eredeti formájába.
Kormi szót fogadott, s a holdat megérintve ezt
kiáltotta:
– Változz vissza!
Mindenki csak csodálkozott Kormi cselekedetén,
mert minden megváltozott. Az üveghegyekből csak
úgy folytak a patakok kisebb tavakba, és életre
keltek a fák, bokrok. Na de nem akármilyen patakok
16

ám, hanem tejpatakok! Hát minden cica azonnal
nekihasalt az ivásnak, még Kormi is, oldalán
Hófehérrel és barátaival, itták a friss tejet.
Ekkor Kormi, Villus és Cin-cin szépen elbúcsúztak
a fehér cicáktól, és elindultak további új kalandok
reményében. Majd egy eperbokor aljában szépen
elnyújtóztak, és aludni próbáltak. De Kormi oly nagy
átéléssel mesélte a vele történteket, hogy szinte
már féltek. Ekkor Villus rávakkantott finoman, hogy
most már jó lenne aludni. Nemsokára mély álomba
merültek, Villus, Kormi és Cin-cin, a három jóbarát.
17