und „mden” in chilenischen ewässern (1925–1927)

Asszimiláció és lojalitás
Az 1907-ben beterjesztett és elfogadott két törvénytervezete közül az 1907.
évi XXVI. tc. az elemi népiskolák tanítóinak illetményét és az állami népiskolák
helyi felügyeletét szabályozta, a második pedig a nem állami népiskolák – azaz
egyházi, községi, magán- és egyesületi oktatási intézmények – jogviszonyát, valamint
az ezekben az iskolákban tanítók járandóságait szabályozta. Az 1908. évi
XLVI. számú harmadik Apponyi-törvény az ingyenes elemi népiskolai oktatást
emelte törvényerőre. A törvények oktatáspolitikai alapzatát, célkitűzését tehát
egyértelműen az oktatási hálózat fejlesztése, az iskolarendszer fizikai, tartalmi
megújítása jelentette.
Ezzel együtt az is tény, hogy különösen az 1907: XXVII. tc. jelentős mértékben
korlátozta az iskolafenntartó egyházak oktatási autonómiáját, ami lehetőséget
teremtett arra, hogy a görögkeleti szerb és román, illetve az erdélyi szász
evangélikus egyház nemzeti jellegű oktatási intézményeiben, valamint az egyházi
autonómiát nélkülöző, de nyelvében nemzeti magyarországi szlovák, rutén,
horvát iskolákban a törvény nyomán felerősödjenek a magyarosító törekvések.
Apponyi, a koalíciós kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere és egyik
fő ideológusa a népoktatási törvényekkel bevallottan egyszerre próbálta az oktatásügyet
beemelni a magyarországi modernizáció főáramába, egyszersmind
felhasználni az elemi iskolákat a magyarosítás céljaira. Az egész dualizmus
kori magyar politikai elit eltévelyedéséről vallott utóbb 1934-ben megjelent
emlékiratában „ A nemzetiségi kérdés tekintetében elég bonyolult volt lelki elhelyezkedésem.
Minden ösztönöm a Deák–Eötvös-éra hagyományaihoz vezetett.
Mindig utáltam mindent, ami akárcsak a méltányossággal is ellenkezett, bárkivel
szemben történt légyen. De nem volt energiám hozzá, hogy magamat teljesen
kivonjam a Tisza-epochában uralkodóvá vált áramlat hatása alól.” 24
Ennek megfelelően Apponyi – az 1868. évi nemzetiségi törvény atyjainak,
Deák Ferencnek és Eötvös Józsefnek a követőjeként – biztosítani kívánta a nem
magyar nemzetiségek nyelvi–kulturális jogait, de elutasította a kollektív jogok,
a külön közjogi státus iránti igényeiket. A Tisza-korszak módosult nemzetiségpolitikai
súlypontjait és a liberális magyar nacionalizmus régi nyelvpolitikai
törekvésének felerősödését jelezte viszont a már 1892-ben előtérbe került magyar
államnyelvi program. „ A magyar nyelv ismeretének terjesztését azonban szükségesnek
tartjuk, hogy a nem magyar ajkú intelligencia az állam szolgálatából
részét kivehesse és ezáltal minél szorosabban csatoltassék az államhoz; de főleg
mint a társadalmi összetartozásnak az eszközét, mely nélkül a politikai egység
üres forma marad. ” 25
24 APPONYI 1934, 57.
25 Uo. 58.
�
331
�