und „mden” in chilenischen ewässern (1925–1927)

Asszimiláció és lojalitás
A magyar állam iránti szlovák lojalitás a századfordulón ily módon egyszerre
több szinten is problematikussá vált. Egyrészt a gazdasági életben a szlovák kisbirtokosok,
kisvállalkozók nem tudták felvenni a versenyt a modern kapitalista
– bérleti, illetve nagyüzemi, gyári – termeléssel. A felső–magyarországi relatív
agrár-túlnépesedés körülményei, az elszegényesedés miatt a szlovákok közt
százezrek választották az amerikai hajójegy megvásárlását és az ideiglenes vagy
végleges kivándorlást. A „mostoha haza”, a „macošské Uhorsko” toposza a legerőteljesebben
éppen az amerikások közt fogalmazódott meg.
A korábban szinte feltétlen magyarországi állampolgári lojalitáson a másik
súlyos repedést az asszimilációs politika felerősödése okozta. A saját megyében,
saját településen, városban is kiszorulóban lévő szlovák anyanyelv sérelme és védelme
minden korábbinál hathatósabb mobilizáló eszközzé vált, mégpedig szinte
mindegyik szlovák politikai irányzat, csoportosulás kezében.
S minthogy a szimbolikus és tényleges hatalom megőrzése ezekben a régiókban
viszont folyamatosan ütközött a magyar kormányzati és megyei hivatalok érdekeivel,
a nyelvi és kulturális jogokért folytatott küzdelemben megjelentek a korábban
passzív kisvárosi és paraszti rétegek is. A földvásárlásokra buzdító nemzeti jelszavak,
a megyei, városi közigazgatási bizottsági képviselői helyek megszerzése
mind–mind szintén rendkívül fontos alkalmai voltak a nemzeti mobilizációnak.
A kiegyezést követő fél évszázadban Magyarország a szlovák nemzeti mozgalom
– amelynek tradicionális vezető erejét a Szlovák Nemzeti Párt jelentette
– az egész nyelvi közösségre kiterjedő, ellenzéki politikai mozgalmat épített ki.
A Nemzeti Pártnak és a szerveződő többi szlovák ideológiai áramlatnak, pl. a
csehszlovák egységmozgalom megerősítését szorgalmazó úgynevezett hlaszista
csoportnak, vagy a Hlinka vezette néppárti mozgalomnak, akárcsak a Pavel Blaho
és Milan Hodža vezette szlovák agrárszervezkedésnek a központi magját egyaránt
egy meglehetősen szűk értelmiségi bázis jelentette.
A magyarországi nemzetiségi pártok egészen az első világháborút megelőző,
1912–1913. évi Balkán-háborúkig a soknemzetiségű Magyarországon
belül igyekeztek biztosítani nemzeti közösségük nyelvi–kulturális és politikai
egyenjogúsítását. Politikai programjuk lényegét saját nemzetiségi közösségük
szellemileg–gazdaságilag önálló, regionálisan elkülönülő nemzeti társadalommá
szervezése és emancipációja, az általuk lakott régiók autonóm státusának kiharcolása
jelentette. Az 1880–1890-es évtizedek passzivitása után a századforduló
két évtizedében, a nemzetiségileg tudatos értelmiségi és más középosztályi,
továbbá a paraszti rétegekre támaszkodva, ezek a mozgalmak, illetve pártok
egyre radikálisabb politikai megnyilvánulásokkal fejezték ki elégedetlenségüket
a magyar kormányzati és vármegyei nemzetiségi politikával szemben.
�
327
�