und „mden” in chilenischen ewässern (1925–1927)

Asszimiláció és lojalitás
folyamatokban bizonyíthatóan lényegesen nagyobb súllyal voltak jelen a magyarosodás
természetes, önkéntes és – a belső migrációval, városiasodással, társadalmi
mobilitással összefüggő – spontán változatai, mint az erőszakos magyarosítás
eredményeként jelentkező asszimilációs döntések, változások. Mindezzel
természetesen nem azt akarjuk állítani, hogy a századforduló éveiben – különösen
Bánffy Dezső kormányának éveitől kezdve – a korabeli magyar nacionalizmus
és sovinizmus erőszakos asszimiláció irányába mutató hatását lebecsülnénk
vagy megpróbálnánk mentegetni annak képviselőit.
A spontán asszimiláció soktényezős folyamatát, a magyarosodás nemzetiségenként
és régiónként eltérő mértékét, az asszimiláció iránti fogékonyság különbségeit,
s ezeknek az eltéréseknek a tényleges okait most csak annyiban vizsgáljuk,
hogy a századelő szlovák társadalmának a magyar állammal szembeni lojalitásában
megmutatkozó repedéseket elemezve feltárjuk a magyarosodással szembeni
ellenmozgásokat. Célunk a korabeli magyar kormányzati nemzetiségi politika
asszimilációs irányvételének bemutatása, s éppen ezért elsősorban a közigazgatási
és oktatási politikában lezajlott folyamatokra helyezzük a hangsúlyt. Tömeges
asszimiláció az ország központi magyar többségű területein, illetve a nemzetiségi
régiók városaiban zajlott le a vizsgált évtizedekben. 8 A felső–magyarországi
szlovák régió tíz szlovák többségű vármegye – Árva, Turóc, Trencsén, Nyitra,
Pozsony, Bars, Zólyom, Liptó, Szepes, Sáros – és két törvényhatósági jogú város
– Pozsony és Selmecbánya –, illetve hat nemzetiségileg osztott, vegyes megye
– Bars, Hont, Nógrád, Gömör, Abaúj–Torna, Zemplén szlovák többségű járásainak,
szlovák lakosságú falvainak – területével volt azonos. 1890-ben a régió
1.654.652 szlovák lakosa (56,6%) mellett 1.859.351 magyar élt a 16 megyében
és két törvényhatósági jogú városban. 1910-ben a szlovákok száma 1.738.592
főre (51,4 százalékra módosult), míg a magyarok száma 1.889.262 fővel (35,7
százalékkal) elérte az újkori maximumot. 9 22.000 magyar (16,4%) és 189.000
német (9,7%) élt a Duna jobb partján, illetve a Tisza bal partján elterülő szlovák
többségű megyékben.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a magyarországi asszimilációs folyamatok
hátterében meghúzódó birtok- és foglalkozási szerkezetbeli különbségeket sem.
Az öt magyarországi nem magyar nemzetiségi közösség – a románok, németek,
szlovákok, szerbek és rutének –, illetve az általuk lakott nemzetiségi régiók foglalkoztatási
és birtokszerkezetét alapvetően meghatározta az a tény, hogy Magyarországon
még 1910-ben is 60,1% volt a mezőgazdaságból élők országos aránya.
8 A történeti Magyarország statisztikai alapon elkülöníthető nemzetiségi régióját Katus László
jelölte. KATUS 1966.
9 STODOLA 1912, 35–42.
�
323
�