und „mden” in chilenischen ewässern (1925–1927)

Nyelvi kötődés és nemzeti identitás
ben a hatások eltávolodhatnak: a strukturális és szimbolikus funkció konzervál,
míg a funkcionális hatás során a modernizáció impulzusait részben (vagy jórészt)
más nyelvek közvetítik. Kérdés, hogy a hatások szinkronba állításának törekvése
elvezet-e a nyelv megerősödéséhez, vagy az integráció más tényezői kerülnek
előtérbe, illetve megindul-e a közösség az erózió felé.
A többnyelvűség jelent-e egyben többes nemzeti kötődést? Nem szükségszerűen,
mert a többnyelvűség elsősorban a nyelv funkcionális hatását érinti. Jelent-e
a többnyelvűség szükségszerűen asszimilációt? Az asszimiláció alapvető forrása
a csoport általános társadalmi– gazdasági helyzete. Valójában ennek lecsapódása
a nyelv eróziója is. A stabil társadalmi–gazdasági helyzetű csoport tagjainak keretében
additív (hozzáadó) kétnyelvűségről beszélünk, amely erősíti a csoportnak
és tagjainak pozícióit, míg a szubtraktív (felcserélő) kétnyelvűség alapvetően a
csoport marginalizáltságából ered. A nyelv konzervál, különösen strukturális
és szimbolikus hatásában, de a körülményektől függő mértékben funkcionális
hatásában is. És itt mutat túl a nyelv a mondás által megfogalmazott szerepen,
miszerint benne „él a nemzet”. Hogyan él? Képes-e a modernizációs kihívásoknak
megfelelni? Tükrözi-e azokat, közvetíti-e a feladatokat?
Ha az identitás szerkezetében a nyelv a múlt, és a nemzetiség a jövő eleme,
akkor a magyarországi kisebbségeket, különböző mértékben és módon, de ugyanannyira,
sőt némelyiket még jobban összetartja a jövő, mint a múlt. Ezért nem
tartjuk megalapozottnak azokat az állításokat, amelyek szerint a magyarországi
kisebbségeket a „kihalás veszélye” fenyegeti. A rendszerváltás utáni évtizedben
éppen az aktív identitáselem erősödött, és úgy tűnik, hogy a revitalizáció mértékét
nem hozhatjuk szoros összefüggésbe azzal, hogy az adott közösség tagjainak
identitásában milyen helyet foglal el a nyelv. A korábbi népszámlálások során
mindig magasabb volt azoknak a száma, akiket anyanyelvük szerint írtak össze
az adott kisebbséghez tartozókként, mint ahányan – az összeírás tanúsága szerint
– nemzetiségük alapján mondták magukat oda tartozóknak. Az asszimilációs állami
politika államnemzeti felfogása azt a választ ösztönözte, mintegy átmeneti
megoldásként, hogy az is magyar nemzetiségűként nyilatkozzon, aki kisebbségi
anyanyelvét nem tagadhatja meg, mondván: még kisebbségi anyanyelvű, de
nemzetisége már magyar. Eközben gyakran összemosta az állam és a nemzet
fogalmát. Ez vezetett oda, hogy minden népszámláláson és minden kisebbség
esetében az anyanyelvi identitásdeklarációk száma volt nagyobb.
Ez a tendencia az 1990. évi népszámlálás adataiban megfordult. Nem tudjuk
azonban, hogy a szubjektív, aktív komponens erősödése idővel magával hozza-e
a nyelv megerősödését is, vagy a közösség más összetartó tényezői kerülnek
előtérbe. Azt sem tudjuk, hogy az 1990 utáni revitalizáció milyen mértékben
�
305
�