und „mden” in chilenischen ewässern (1925–1927)

Kovács Éva
Ha igennel válaszolnánk erre a kérdésre, azzal azt állítanánk, hogy a politikai
szocializáció nincs jelentős hatással a társadalmi emlékezetre – ez pedig elég
merész állítás volna. Netán arról van szó, hogy a soá emlékezete egy olyan episztemológiai
fenomén, 26 amely immunis a rövid- és középtávú politikai hatásokra?
Ha igen, akkor van-e mégis valamilyen mentalitástörténeti magyarázatunk erre
a jelenségre?
Tekintsük úgy a kollektív emlékezetre, mint egy társadalom hosszú távú
reprodukciójára, mely egyúttal őrzi egy korszak egyéni és csoportos attitűdjeit,
tudásait és érzelmeit. A II. világbáború után létrejött európai társadalmi emlékezetek
hasonlósága ezáltal a világháború előtti korszakra mutat vissza, melyben a
politikai rendszerek sokkal inkább hasonlítottak egymásra Keleten és Nyugaton,
mint 1945 után. A háború utáni társadalmi emlékezet a kortárs generációk hasonló
háború előtti tapasztalataiból táplálkozott. Az Európa-szerte megfigyelhető
hasonlóságok a soá emlékezetében így a hasonló múlttal magyarázhatók, míg a
rendszerváltás utáni különbségek – melyek teremtésében a fiatalabb nemzedékek
jártak élen – az 1945–1990 közötti új politikai szocializációk radikális eltérésének
az 1990 után felszínre törő nyomai. Amit ellentmondásként élünk meg, valójában
logikus eredménye a generációk közötti szocializációnak. Azokban az országokban,
ahol 30–40 éven át demokratikus módon lehetett szembenézni a soával,
lassacskán kiérlelődött egy európai emlékezeti kultúra. Míg azokban az országokban,
ahol ezek a körülmények csak 1990 után teremtődtek meg, a társadalmi
emlékezet egyelőre korábbi zárványaiban látható. A múlt és a jelen szélsőségesen
abszurd egyidejűségében élünk: a múlt politikai különbségei – a múlt árnyaiként –
ma a múlt különböző emlékezeteiben kísértenek.
Első kérdésünket azonban ezzel még csak részben válaszoltuk meg. Arra még
nem feleltünk, hogyan enyhíthető az áldozatok töredezett, személyes emlékezete
és a szükségszerűen egyszerűsítő és sűrítő emlékezetpolitika közötti feszültség? 27
Drámai pillanatban vagyunk: utolsó csatáját vívja a túlélők kommunikatív emlékezete
a nemzetek kulturális emlékezeteivel. Már csak néhány túlélő maradt közöttünk
– ők még elmesélik nekünk, mit éltek át, s azt is, miért elégedetlenek a
soá történelempolitikai felhasználásával. Nyugtalanító jelenlétükkel még kontrollálják
a kulturális emlékezetet, lassan azonban elnémul a hangjuk. Ahogy
James E. Young fogalmazott: „ It is time to step back and take an accounting:
Where does all this history and its telling lead, to what kinds of knowledge, to
what ends? For this is, I believe, the primary challenge to Holocaust art and
historiography in an anti-redemptory age: it is history-telling and memory that
26 Vö. BAUMAN 1992; VOLKOV 2001.
27 Lásd KOSELLECK 1999, 213–214.
�
240
�