und „mden” in chilenischen ewässern (1925–1927)

Kovács Éva
lom elvisel. A nap mint nap nyilvánosságra kerülő helyi borzalmak elsötétítették
mindkét ország térképét, majd’ minden településen történt valami szörnyűség az
előző években. A leleplező nyilvánosság fényében, a zsidóság elüldözésében és
az európai zsidóság kiirtásában betöltött szerepe okán az osztrák és a magyar
társadalom korábbi önképe – ha lehet ilyet mondani – radikálisan eltorzult.
A zsidók és nem zsidók közötti együttélés felmondása, a zsidóság kirekesztése
tényként vetett árnyékot a fiatal demokráciákra. Tragikus, de nem meglepő, hogy
mindkét társadalom meglehetősen rezerváltan vette tudomásul, hogy néhányan a
zsidók közül 1945 után hazatértek (legalábbis így hitték). Az 1938 előtti osztrák
és magyar kollektív identitás, melyben zsidó és nem zsidó jól–rosszul, de osztozott,
egy időre a múlté lett: mindkét „félnek” saját tapasztalataival dacolva kellett
helyreállítania megbomlott nemzeti kötődéseit, már amennyiben ragaszkodott
ehhez. Mindkét „fél” egyfajta absztrakt elbeszélést keresett, hogy ne kelljen feladnia
korábbi lokális, kulturális és politikai kötődéseit. A nemzeti önazonosság
törésvonalai, rövidesen kirajzolódtak a társadalmi emlékezeten is.
A visszatérő zsidók számára a megelőző évek teljesen más emlékezeti tájat rajzoltak
ki, mint a nem zsidók számára. Az előbbiek szemében a falvak, kisvárosok,
kerületek, az erdők, mezők, hegyek mind megtapasztalt vagy hallomásból ismert
rémségeket rejtettek, míg az utóbbiak e rémségekről igyekeztek nem tudomást
venni. Ugyancsak gyökeresen más volt a megítélése a második világháború lezárulásának:
a Vörös Hadsereg megjelenését, ahogy Magyarországon, úgy
Ausztriában is jószerivel csak a zsidók tekintették felszabadulásnak, a társadalom
nagyobbik fele megszállásként élte meg.
Közhely, hogy a kardinálisan különböző tapasztalatok vezettek a tömeges társadalmi
amnéziához. Ennek első jelei Ausztriában valamivel korábban mutatkoztak,
mint Magyarországon. 1946. szeptember 14-én antifasiszta kiállítás nyílt a
bécsi Künstlerhausban „Sose feledd el!” címmel. A kiállítást a szovjet megszálló
hatalom kezdeményezte és a bécsi városi tanács rendezte meg a három legnagyobb
párt közreműködésével. A kiállítás deklarált célja az volt, hogy „nyilvánosság elé
tárja a nácik bűneit”. A kiállítást 840 ezren (!) tekintették meg. Ezzel egyidőben,
Magyarországon az antiszemita beszédmód továbbra is fertőzte a médiát, zavarta
a társadalmi békét, mi több, néhány helyen pogromokhoz vezetett. 15
1947. február 6-án, az NSDAP-tagokra vonatkozó amnesztiatörvénnyel az
egykori tettesek 90 százaléka szabadult meg a népbírósági eljárástól és nyerte
vissza választójogát Ausztriában. A teljes amnesztiára 10 évvel később, 1957.
március 14-én került sor. A politikai diskurzus kizárta az osztrák náci múltat és a
15 A pogromokról lásd PELLE 1995; VÖRÖS 1994; VARGA 1986.
�
236
�