und „mden” in chilenischen ewässern (1925–1927)

Vonyó József
Németországból. Tegyük hozzá, hogy az 1930-as évek második felétől, s főként
a második világháború éveiben az aggodalmak jelenetős része nem volt alaptalan,
de azok általánosítása a korabeli magyarországi németség egészére, illetve
visszavetítése a múltra igen.
Az 1920-as évek elejétől tapasztalható jelenség egyre erősödött, a háború
végére pedig a németellenes vélemények és hangulat nemcsak a fenti köröket,
hanem számos más, befolyásos konzervatív és más irányzathoz tartozó politikust,
tekintélyes tudósok, művészek sorát, s közemberek tömegét jellemezte.
A kép azonban felettébb tarka volt. Egy részük csak a náci nézeteket és befolyást
utasította el. A 3⁄4 részben német származású, Hitler kancellárt a vezető európai
politikusok közül elsőként üdvözlő és meglátogató, ideológiájának meghatározó
elemeivel azonos nézeteket valló Gömbös miniszterelnök azonban a német nemzetiség
identitásának megőrzésétől is féltette a magyar nemzet egységét – már
az 1930-as években. Tisztán németek lakta szülőfalujának lakóit azért dicsérte,
mert „német nyelven magyarul imádkoztak”. A magyar parasztság védelmében
már ekkor németellenesség jellemezte a vele szemben álló szociográfust, a népi
írókhoz tartozó Kovács Imrét (és társait), aki 1945-ben a Nemzeti Parasztpárt
vezetőjeként a németek kiűzésének egyik legvehemensebb szorgalmazója volt.
Ő mondta akkor: a németek úgy távozzanak, ahogy jöttek, egy batyuval.
Mindez egyben azt is jelenti, hogy az 1944 végétől immár itthon is „ötödik
hadosztály”-t emlegető kommunista politikusok és történészek nézetei termékeny
talajra találtak a magyar társadalom jelentős részében. S ebben nem kis
szerepe volt Hitler 1944. évi lépéseinek: az ország német megszállásának, emberi
és anyagi erőforrásai végső kimerítésének, a társadalom nagyobb része által elutasított
Szálasi hatalomra juttatásának.
E jelenségek sorából arra kell következtetnünk, hogy a torzképek és sztereotípiák
kialakulásának egyik legfontosabb oka, hogy az értékítéleteket döntően
politikai momentumok motiválták. Az pedig, hogy mindez nemcsak a politikát
jellemezte, hanem – mindenekelőtt 1945 után – a magyar történetírást is, történettudományunk
helyzetével magyarázható. Jelentős gazdaságtörténeti munkák
születése ellenére ekkor vált különösen jellemzővé a politikatörténet túlsúlya, ami
összefüggött a politikai hatalomnak a tudomány feletti gyámkodásával, s azzal,
hogy az állampárt vezetése – számos elődjéhez hasonlóan – politikai céljainak és
döntéseinek históriai érvekkel történő igazolását várta el a történészektől. Ebben
a környezetben a politikatörténeten kívül jószerével csak a gazdaságtörténetnek
maradt még létalapja, a társadalom- és kultúrtörténet művelése nem kapott támogatást.
Különösen kényesen ügyelt a hatalom a legitimitását veszélyeztető témák
mellőzésére: így lett hosszú időre tabutéma számos kérdés, köztük a magyar-
�
224
�